Találkozó

Tárgy: Re: Találkozó Szomb. 12 Júl. - 19:48

//Előzmény//

Mély hallgatásba burkolózva sétálunk a Xavier Intézet magasztos épülete felé, amikor hirtelen eszembe jut valami, amit még mindenképpen meg szeretnék tenni, mielőtt elérjük az iskolát.
- Mr. Weisner… - torpanok meg egy pillanatra egy árnyas nyírfa alatt, és szembefordulok az aranybarna tekintetű tanárral. – Csak… meg akartam köszönni. Nagyon hálás vagyok, amiért segíteni akar nekem. Illetve… Lacey-nek. – pillantok fel mosolyogva a férfi arcára, tényleg nagyon kedves dolognak tartom, hogy időt és fáradtságot nem kímélve hajlandó a bébiszitteremmé avanzsálni. Bár ez utóbbi elég kiábrándítóan hangzik… Miután rendbetettem némileg a hálálkodással a mostanság igencsak viharos lelkiismeretem, tovább indulunk az iskola épületéhez vezető kövezett sétányon. Alig teszünk meg pár métert, amikor váratlanul ismerős arcra bukkanok. Exia, az intézetbeli legkedvesebb barátnőm andalog velem szemben egy harmincas évei elején járó, első pillantásra indián származásúnak tűnő férfit terelgetve maga mellett.
- A kis sunyi… Összejött valakivel, és nekem el sem mondta?- suttogom magam elé összeszűkülő szemekkel, olyan bensőségesen sétálgatnak ezek ketten, hogy abból csak úgy üvölt a romantika.
- Bocsásson meg egy percre, Mr. Weisner, még szeretnék elköszönni Exiá-tól, mielőtt elindulunk. – villantok egy széles mosolyt a meglepett férfira, és már ott sem vagyok.
- Nohát… Nohát… Csak így, kettecskén? – üdvözlöm drága barátném az idegen Winettou-ra sandítva, mosolyom egyszerre ezer kérdésnél is beszédesebb.

Tárgy: Re: Találkozó Pént. 11 Júl. - 15:22

Daniel valósággal felüdül idekint a parkban, biztos vagyok benne, hogy jó ötlet volt idehozni, mert itt még könnyebben el fogja tudni engedni magát, mint az épületben. Nem hátrány, ha az első benyomás, amit itt szerez, pozitív, mintsem kellemetlen a számára.
- Nem szoktam meditálni, én inkább rajzolok, amikor ki szeretnék kapcsolni, persze van, hogy az sem pihentető… De egyszer szívesen kijövök és meditálok veled. Szeretek a szabad levegőn lenni. – mosolygok az indiánra, örülök, hogy megtaláltuk az első ténylegesen közös pontot kettőnkben.
Amikor ezután Daniel közelebb lépve a hajamat kezdi dicsérni, majd ujjai közé fogja az egyik vállamra omló tincset, tagadhatatlan, hogy kissé zavarba jövök. Az már bizonyos, hogy a férfi nagyon közvetlen az emberekkel, ami egyébként jó dolog, bár akadhatnak az életben olyan szituációk, amelyekben a fehérek ezt nem nézik annyira jó szemmel. Biztos vagyok benne, hogy a rezervátumban, ahonnan jött, sokkal kevésbé furcsállják az efféle hirtelen ötlettől vezérelt kontaktusokat. Ők valószínűleg sokkal szabadabbak nálunk, és bevallom, ezt irigylem is. Megkapó a mosoly, mely Daniel arcán virít, látszólag egészen belefeledkezik a hajam tapintásának és színének tanulmányozásába. Pedig ez csak unalmas barna. Ezután észbe kap, és sietve hátrébb húzódik, mintha valami rosszat csinált volna. Az igazat megvallva, mivel engem érdekelnek az indián szokások, és az a viselkedésforma, ami rájuk jellemző, nem szeretném, hogy a fehérek szokásrendszere megváltoztassa azt, amilyen ő.
- Várjál, akkor mostmár én is meg akarom nézni a Te hajad! – lépek előre egy-két lépést, míg kellő távolságra nem kerülök tőle ahhoz, hogy én is megtapogathassam azokat a grafitfényű tincseket. Irigylem a hosszú, csillogó, erős szálú haját, annyira más a tapintása és az esése, mint az enyém, nem tudom, ők mivel mosnak hajat a rezervátumban, de most bőszen irigykedem! *Lefogadom, hogy ez a hajzuhatag még az összekócolódásra is képtelen!* Ahogy ez a gondolat átsuhan az agyamon, akaratlanul is eszembe jut egy élethelyzet, amiben igencsak össze tudnám kuszálni ezeket a szögegyenes szálakat.
- Tetszik a hajad. – köszörülöm meg a torkom, kimondva az első, gondolataimmal jelenleg legkevésbé sem egybevágó mondatot. Bár tudnám, hogy elpirultam-e?
Daniel botokat kezd el gyűjteni, míg el nem érjük a hintaágyat, néha, amikor azt hinném, egyáltalán nem is figyel rám, megcáfolja ez irányú elgondolásaimat. Látszólag nem figyel, ám valójában mindent hall, amit mondok, de megkockáztatom, hogy még látja is, ahogy a felsőm alját gyűrögetem.
A hintaágy nagy érdeklődést vált ki a férfiból, mert akár a párbajra kész ragadozó, járja körbe újra és újra, hogy tanulmányozhassa. Megnézi oldalról, hátulról, közelről és távolról, aztán meglöki az egyik lábával, és pár percig figyeli a ringatózását, mielőtt megállítja a szerkezetet. Kíváncsi mosollyal figyelem a felfedezés minden mozzanatát. Furcsa, hogy mennyire új lehet mindez valakinek, aki nem a városból való, míg én még sosem tudtam erre így rácsodálkozni. Daniel ráül a hintaágyra, és kissé ellöki magát a lábával, majd közli, hogy kedvére való az új felfedezés. Már éppen azon gondolkozom, hogy leülök mellé, amikor feltűnik, hogy egy túl nagy lendülettel végrehajtott hátrádőlésnek hála az ülés megindul felfelé az egekbe, a háttámla viszont ezáltal a föld felé közelít, az ágy pedig kiveti magából az indiánt. Becsületére legyen szólva, hogy mielőtt odaérnék hozzá, hogy megtudakoljam, megsérült-e, ő már fel is pattant. Nagyon, nagyon nehéz most visszatartani a nevetést.
- Megütötted magad? – kérdezem kissé bután, mert ahogy férfit elnézem, fizikai szempontból inkább a talajtól kellene megkérdeznem, hogy megütötte-e azt Daniel?
Peter szavai hallatán az indián óva int a hintázástól, ami megint széles mosolyt csal az arcomra. Legfőképp az, amikor MG-t sámánnak titulálja.
- Ha a sámánok vérrel manipulálnak, gyógyulnak és gyógyítanak, akkor…Igen, MG-t nevezhetjük sámánnak. – felelem elgondolkozva, hiszen így megpróbálhatom közelebb hozni Danielhez a mi világunkat. És azt hiszem, egyszer azt olvastam, a sámánok is csinálnak ilyesmit.
- Bár még fiatal. Jelenleg ő a legjobb barátnőm a birtok falai között. Ne aggódj, nem átkozta meg a hintaágyat, csak kicsit… felszabdalta. – mosolygom kínosan. Kissé aggódni kezdek, mi történhetett. MG nagyon lelkiismeretes, ha a képességéről van szó, biztos vagyok benne, hogy ismét gyakorlás közben zavarták meg és ekkor történt ez a baleset.
Jobb lesz, ha elindulunk, megkeressük őt, és megtudakolom mi is volt ez a fennforgás, lehetőleg még azelőtt, hogy teljesen magába roskadna.
- Lehet, hogy még errefelé kóborol. Gyere, keressük meg. – invitálom a szép mosolyú indiánt, és elindulok a parkon átvezető ösvényen. Talán út közben azt is megtudom, miért gyűjtögeti a botokat?
- Régóta szeretném tudni, hogy az indiánok tényleg nem bírják az alkoholt? És ha igen, miért van ez? És ezek szerint Te sem iszol soha? – kezdem faggatni, hangomban óvatos kíváncsisággal. A világért sem szeretném magamra haragítani őt.

Tárgy: Re: Találkozó Vas. 6 Júl. - 21:15

Mialatt a gondosan megmunkált márványlépcsőkön sétálunk lefelé a park irányába, végig Mimikri szavai járnak a fejemben. „-ás nem kell, csak annyi, hogy van.”
*Van? De ennek meg mi értelme?* próbálom megfejteni a furcsa szó jelentését, lehet, hogy az a probléma, hogy Russel sem beszélte tökéletesen hibátlanul az angol nyelvet, ezért sok szót eleve rossz kiejtéssel sikerült megtanulnom. *Lehet, hogy a fehéreknek nincs is olyan szavuk, hogy vanás?* kerekednek el a szemeim meglepettségemben, képzelem, szegény Exia mit gondolhat most rólam. Valószínűleg egy műveletlen tuskónak tart… Ez annak fényében, hogy pont ezt szerettem volna elkerülni, nem nevezhető éppenséggel sikeres vállalkozásnak.
Odakint, a park hatalmas, égre törő fái közt máris otthonosabban érzem magam, mélyen beszívom a friss, virágillattól terhes levegőt, miközben Mimikri lelkesen magyarázza, mi merre található a labirintusra emlékeztető kertben.
- Park van – széles vigyor, ezúttal nem rontottam el! – nagyon szép! Itt leszés meditálás nagyon jó! Neked van(!) szokás meditálás? Van jó testnek – bökök a mellkasomra – és szellemnek!- aztán a homlokomra.
Néhány percig elmélyülten szemlélem Exia különleges árnyalatú szemeit, aztán pillantásom a vállára omló homokszínű tincsekre téved.
- Hajad van nagyon szép színes. /XD/ Én látás nem még ilyet. – érintem meg óvatos, kissé talán tétova mozdulattal a selymes, mézbarna tincseket, nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy megsimogassam őket.
- Van nagyon puha. Fényes. – jegyzem meg mosolyogva, aztán hirtelen észbe kapva hátrébb lépek, mivel leesik, hogy elég zavarba ejtő lehet, ahogy két centire tőle a haját taperolom. Remélem nem tart valami őrült mániákusnak… Az én népem tagjai között más szokások élnek, és néha hajlamos vagyok elfelejtkezni róla, hogy nem Pine Ridge-ben vagyok. Főként, ha olyasmivel találkozom, amivel eddig még nem…
Miközben kedélyesen beszélgetve lépkedünk a fák között kanyargó, kikövezett ösvényen, rendre elkalandozom faragásra alkalmas ágak után kutatva, de társnőm minden szavára éberen figyelek. Amikor arról kérdez, ültem-e már hintaágyon, megtorpanok, kezemben egy újabb száraz ággal, és értetlen tekintettel meredek rá.
- Van mi az az ágy-hinta? Embereknek van alvás hinta? – pislogok még mindig értetlenül, egyre furcsább emberi szokásokkal ismerkedem meg ezen a birtokon. Exia úgy dönt, ezúttal nem bonyolódik komplikált magyarázatokba, inkább megmutatja a szóban forgó tárgyat. Azt hiszem ezzel mindkettőnk dolgát jelentősen megkönnyíti.
Megragadja a kezem, porcelánfehér ujjai szinte világítanak napcserzette bőrömön, és mivel igencsak felpiszkálta a kíváncsiságomat ez a nem mindennapi fekhely, örömmel követem a lányt a mutatott irányba. Alig két percet gyalogolunk, és máris elénk tárul a várva várt hintaágy. Elsőre kicsit furcsa látvány, ahogy a tetején lengedező szakadt anyagdarabokba bele-bele kap a szél, és hogy a fekhelyet adó két deszka közül az egyik közepén kisebb lyuk tátong, azt sem igazán tudom hová tenni, de mivel azelőtt még sosem láttam ilyet, hamar napirendre térek a dolog felett.
- Ez van ágy-hinta? – méregetem kíváncsi tekintettel a szokatlan kinézetű fekhelyet, és közelebb sétálok, hogy alaposabban is megszemlélhessem. Körbejárom egyszer, aztán még egyszer, de még mindig nem tudok értelmet szuszakolni abba a foszlott rongyhalmazba, ami a függőágy tetején lifeg, végül azonban úgy határozok, ha ez a fehérek szerint kényelmes, akkor megér egy próbát. Először meglököm a bal lábammal a szerkezet hintázásra kitalált részét, és amikor nem történik semmi váratlan, csak lágyan ringani kezd a vászonnal bevont deszka, megállítom, és leülök rá. Kitámasztom a lábam a földön, óvatosan lendületet veszek és ellököm magam a talajtól. A hintaágy lágy ringatózásba kezd, és be kell vallanom, tényleg nagyon kényelmes.
- Ez van nagyon jó! – mosolyodom el szélesen, és már épp meginvitálnám Mimikrit magam mellé egy közös hintázásra, amikor sikerül a szükségesnél kicsit nagyobb lendületet vennem. A következő másodpercek eseményeit szívesen kitörölném a saját, és lehetőleg a világmindenség emlékezetéből is… Nem is tudom, hogy az ijedtség, vagy a szégyen volt a rosszabb a fizika alaptörvényeinek hála elkerülhetetlenül bekövetkező balesetben…
Mielőtt egyáltalán a számat szóra nyithattam volna, a függőágy magasra lendült, és egy bravúrosan kivitelezett fordulással felborult, először csillagászati magasságokba emelve, aztán csúfosan a földhöz vágva a testem.
Úgy pattanok fel a földről, mint aki szögre ült, és jelen pillanatban nagyon szeretnék egy Exiáéhoz hasonló képességet, amivel eltűnhetek a világ szeme elől.
*Ez az egész rémesen kínos…* porolom le az öltözékem zavartan, miközben a hátam mögött lévő ablakból kihajolva egy fiatal diák tudatja velünk, hogy valami MG átkozta el a függőágyat, mert a fiú megzavarta őt gyakorlás közben. *Most már mindent értek.*
- Ágy-hinta van átkozás el, van neked vigyázás vele! – figyelmeztetem Mimikrit, nehogy esetleg ő is kedvet kapjon egy kis hintázásra, és úgy járjon, mint én az imént.
- MG van sámán, hogy van neki tudás varázslás? – pillantok komoly érdeklődéssel a nevetéssel küszködő lányra, ha van itt valaki, aki a sámánizmus beavatottja, arról mindenféleképpen tudnom kell!

Tárgy: Találkozó Szomb. 5 Júl. - 19:26

/Előzmény/

Daniel kacagva felvilágosít, hogy jobb, ha nem akarom, hogy leírja nekem ezeket a mondatokat az ő nyelvén, ebből úgy sejtem hamar keresztbeállnának a szemeim tőlük. Persze arról is biztosít, hogy le tudja írni, ha tényleg ez minden vágyam, de immáron száz százalék, hogy semmire sem mennék vele. Megrázom a fejem.
Nevetek, mikor újra elismétli, amit mondtam, de ismét csak rosszul.
- Úgy mondod; vanás… „-ás” nem kell utána, csak annyi, hogy; van. Van bennünk valami közös. – mutatok rá az egyetlen apró hibára, ami javításra szorul, mert e nélkül valószínűleg mindent helyesebben fog ejteni.
Korábban, ha valaki szellemekről kezdett el beszélni, nekem az ijesztő kísértethistóriákról szóló történetek jutottak volna eszembe, a falakon visszhangzó kopogás, kaparászás hangjai, és alaktalan ködfehér foltok, melyek keresztülúsznak a szobákon, át a falakon, és ajtókon. A hideg kiráz, ha csak ezekre gondolok, de szerencsére ez a téma most merőben más, mint amit a tv-ben valaha láttam.
Legnagyobb szerencsémre, a férfi kapva kap a séta ötletén, ráadásul mindezt azelőttre ítélte, mielőtt kicsit otthonosabbá tenné a maga számára a kijelölt szobáját, így azonnal becsatlakozik mellém, hogy elindulhassunk a park felé.

- A birtok körül elég sok zöld terület van, szóval biztosan megtalálod majd itt magadnak a tökéletes… nem is tudom… meditációs helyet. – mosolygok rá esetlenül, miközben lesétálunk a márványkőből épült néhány lépcsőfokon. *Az indiánok szoktak meditálni, ez szinte biztos!*
Végigsétálunk a parkhoz vezető úton, mialatt nagyjából megmutatom, mit merre találhat. Mivel én magam is elég könnyen eltévedek, tulajdonképpen akárhol a világon, így csak ködös iránymutatás az enyém… Arra valahol van egy szökőkút, arra egy nagyobb tisztás, amarra pedig egy kis tavacska…
- Ültél már valaha hintaágyon? – fordulok a rézbőrű felé, tekintetemben érdeklődés csillan, hiszen az efféle himbálózó szerkezet talán nem túl gyakori egy rezervátumban.
- Tudok egyet a közelben, ha akarod, megmutatom milyen jó elücsörögni egy ilyenben. – ragadom meg a kezét, hogy mihamarabb arrafelé kezdhessem húzni őt, amerre tudom, hogy van egy függőágy.
Nem kell sokat talpalnunk, mire megérkezünk. A hintaágyat ugyan üresen találjuk, azonban nem egészen olyan állapotban, ahogyan korábbi emlékeimben élt. A tetején feszülő vászon, mely az esőt és a napsütést hivatott akadályozni, most foszlottan lengeti a feltépett darabjait a szélben. A támláján egy kis lyuk éktelenkedik, ám mindez csak engem tart vissza a „kipróbálásától”, hiszen lehet, hogy Danielnek nem tűnik fel, hogy ennek nem így kellene kinéznie eredeti állapotában.
*Itt meg mi a fene történt?* ráncolom a homlokom, és lopva körbenézek az udvaron.
- Bocsi az ágyért srácok! MG megint alakított, vagyis kicsit bezavartam a gyakorlásába, ezért lőtte szitává a függőágy tetejét… - hajol ki Peter az épület egyik földszinti ablakán, hogy tájékoztasson minket a történtekről. Olyan pletykaáradat jellemzi az iskolát, hogy ha ebből áramot termelhetnénk, soha nem lenne többé gondunk az ilyesfajta szolgáltatással.

Tárgy: Re: Találkozó

» X-Men & Avignon szerepjátékos találkozó: Budapest, 2014.08.02.
» X-Men & Roxfort szerepjátékos találkozó: Budapest, 2014.10.25.