Amber és Jürgen

- Bocsánat? Hogy-hogy bocsánat? Meggyógyítottad a vállam! Nekem kéne köszönetet mondanom. A képességed csodálatos! Meggyógyíthatod az embereket, ez szuper.
A nő arcán öröm terült szét, ezért Jürgen egy kicsit újra zavarba jött. Mert nem ismeri, mi mindenre képes vagyok, és mennyi mindent kellett már megtennem.
- Nem... Nem csak ez a képességem, és nem csak segítek az embereken. - Jürgen elfordította a tekintetét. Miért nem? A gondolat hirtelen hasított belé. Tényleg, miért nem? Olyan felszabadító lenne, legalább egy időre letenni a fegyvereket. - Tudod, nem mindenkinek olyanok a moráljai, mint nekünk, és ha nem használok halálos erőt ellenük, akkor képesek megölni engem, vagy bárki mást, aki kell nekik, vagy az útjukban áll.
Jürgen remélte, a nő nem reagál szemöldökráncolással és nem lép el tőle, mert igazából kicsit ezt tartotta logikus emberi reakciónak, és ez lehet, hogy az arcára is kiült. Basszus, ha tudná, mire vagyok képes. A férfi csak az utóbbi időben többbször is került fegyveres összeütközésbe, és puszta jelenlétével hozott halált ártatlan emberekre, akik épp csak ott voltak, rosszkor, rossz helyen, amikor Jürgenen rajtaütöttek. Egy hete puszta kézzel vertem félholtra öt kommandóst és utána fejbelőttem őket. Jürgen most először elgondolkodott rajta, hogy ha nem lőnek le a szeme láttára gondolkodás nélkül ártatlan embereket, akkor valószínűleg nem alkalmaz ekkora szintű kegyetlen erőszakot, de akkor elpattant valami. Viszont valamiért - és nem tudta megmagyarázni miért - ott, Amber társaságában, az esti parkban kezdte el végiggondolni mindezt. Mintha a nő tiszta öröme egyfajta tükör lett volna, amiben magát látta.
A felvetésére Amber rögtön pozitívan válaszolt.
- Jól hangzik a dolog! És szívesen segítek a gyerekekkel is. Amúgy meg nem is látszol túl keménynek és következetesnek.
A lemenő nap fényében aranyló barna hajával és vidám tekintetével Amber olyan volt, mintha két lábon járó napsütés lenne, az emberbőrbe bújt nyárszellem, a férfi pedig csodálatra méltónak tartotta ezt.
- Csak meg ne változzon a véleményed rólam, ha látsz tanítás közben. - Jürgen hangja szokatlanul szerény volt, és gyorsan elfordult, hogy felkapja a maradék felszerelést, majd elindult a nővel a kastély felé.
- Hmmm, máris éhes lettem. Jól hangzik az omlett. Amúgy pont a konyhából jöttem ki, szóval már ehetnékem van.
- Akkor egyenesen a konyhába, kisasszony. Úgy értem, a konyhába megyünk. Nem mintha... Szóval, hát hogy... Öhm, szóval igen.
Jürgen számára teljesen szokatlanul szórakozott volt, és ezt nem tudta megmagyarázni. Pár perce beszélgettek csak a nővel, ám mégis úgy érezte magát, mint egy vadember, aki először találkozik kedvességgel, empátiával, és aki csak a harchoz és a túléléshez ért.
Hogy kilábaljon a zavarból, újabb témát vetett fel.
- Szóval, a képességed mióta, aktív, Amber, ha megkérdezhetem? Neked voltak miatta gondjaid a társadalommal, a kortársaiddal gyerekkorodban?

Ahogy a nő válaszára várt, a hátsó ajtón be is érkeztek a konyhába, és a férfi kihúzta az egyik széket a hosszú, nagy asztalnál, hogy hellyel kínálja a nőt, majd a hűtőkhöz lépet és narancslevet vett elő. Gesztikulálva kérdezte meg Amber-t, hogy kér-e, és ha igen, mindkettejüknek töltött, az egyik poharat letette a nő elé, majd a sütőhöz lépett és felrakott egy serpenyőt. Amber válaszát figyelmesen hallgatta közben, rendszeresen odapillantva a barna hajú nőre. Tojást, lisztet, morzsolt kenyeret vett elő - amit korábban magának kellett darálnia, met az amerikai boltokban nem találta meg - és nekiállt felverni a tojásokat, összekeverni az összetevőket. Aztán elővette a gombát és a vékony szeletekre vágott olasz prosciutto-t és nekiállt megpirítani azokat.
- Remélem, nincs ellenedere a hús - fordult a nőhöz, majd amikor a füstült sonka illata bejárta a helyiséget, hozzáadta a vajban pirult gombához és sonkához a keveréket és két percen belül kész volt a friss omlett. Jürgen két tányért helyezett az asztalra evőeszközzel együtt, majd egy konyharuhával megfogta a serpenyőt és odalépett, hogy kirakja a párolgó, illatos ételt a tányérokra. A serpenyőt egy mosókagylóba tette, a konyharuhát meg szórakozottan feldobta a vállára, majd leült. Amber-nek az asztalfőn lévő széket húzta ki, szóval félig mellé, félig szembe, rézsútosan ült le, hogy szembenézhessen a nővel.
A nap arany fénye hosszú csíkokat festettek az asztalra, és a felhpk tovább vonultak önfeledten a fák felett. A másik odlalon lévő ablakokon keresztül látni lehetett, hogy kelet felől egyre sötétedik a horizont, ahogy az este leszállt lassan, mint egy nagy, csendes madár.

Amber és Jürgen

Jürgent kihúzták zavarából a nő szavai, és mivel lefelé nézett, váratlanul történt a fizikai kontaktus. Amber keze meleg volt, és finom metszésű. Ahogy a férfi vállához ért, mintha varázsütés futott volna végig az északin. Jürgen felpillantott.
Amber arcát sötét gondterheltség árnyékolta be, szavai pedig alátámasztották azt, amit a férfi korábban is gondolt a mutánsok életének veszélyeiről. Jürgen komolyan, megértően bólogatott, olyan emberként, aki nem becsüli alá, hanem tökéletesen megérti a másokat érő veszélyt.
- Most már én is itt vagyok, Amber, és tervezek maradni is. Itt van hova tartozni, és van miért küzdeni, és az ember látja, hogy szükség is van a segítségre. Mindent meg fogok tenni, hogy megvédjem a birtokot és az itt lakókat.
Az északi a nőnek az ő vállán lévő kezére tette a sajátját és a furcsa bizsergés véglegesen elpattant. Az északi érezte, hogy a képessége magától fakad fel, mellkassában dübörögve ömlik szét, és erős pulzusa pedig végigsodorja a karjain, nyakán, szervein. A hullám megállíthatatlanul zuhogott lábai, kezei, feje búbja irányába és hamar áttört az összesimuló bőr akadályán, Amber kézfeje felé tartva. Hacsak a nő nem rántotta el a kezét, a forró tűz végigömlött a tagjain. Jürgen nem tudta megállítani. Valahogy homályosan érezte, hogy az edzés feltolta az adrenalinszintjét, és az érzelmek katalizátorként pörgették fel a neuroendokrin rendszert. A bioendurancia és a regenerációs hullám összekapcsolva fénylett fel. A férfi bőre a kézfején halvány sárgán derengett, a fény kavargott, és Amber, ha nem szakította meg a kontaktust, érezhette a karjában a hullámot.

A meleg energia olyan volt, mintha az ember egy kád forró vízbe merült volna, vagy mintha valami erős alkohol melegítette volna fel belülről a tagjait. Nyomában elmúlt az esetleges fájdalom, izomláz, húzódás. Jürgen bocsánatkérően pillantott Amberre és két másodperccel később sikeresen úrrá lett az erején, ami lassan elzárult, és már csak utólagos hullámai kavarogtak körbe-körbe.
- Bocsáss meg, ez azt hiszem, válasz is a kérdésedre. Mostanában... Egyre erősebbé válik a képességem. Ez... váratlan volt.
Az északi megrázta a fejét. Azonban most nem jött zavarba, mert eszébe jutott valami ahhoz kapcsolódva, amit Amber előzőleg mondott.
- A minket érintő veszélyekre vonatkozóan... Nem tudom, hogy volna-e kedved hozzá, de... Terveztem önvédelmi edzéseket tartani, és ha a professzor belemegy, közelharci tréning, erőnlét, túlélés, fegyveres harc kurzust indítani. Van kedved bekapcsolódni? Igazából lehet, hogy tudnék valami hasznosat nyújtani, nekem pedig nagy segítség lenne, ha volna ott valaki, aki ért... Hát, a gyerekekhez. Tudod, valaki, aki kedves és empatikus. Moderálni a stílusom és ellensúlyizni. Túlságosan kemény és következetes tudok lenni, nem vagyok igazi pedagógus.

Amber válaszát várva Jürgen végleg lekapcsolta a csuklóvédőket és ledobta a fűbe, a boxzsák alá. Nyakába akasztotta a fehér törölközőt és kezébe vette a vizeskulacsot, és miközben Ambert halgatta, rájött, hogy mennyire borzalmasan éhes. Egy tehenet egészben meg tudnék enni, fenébe is.
A nap már végleg lemenőben volt, alig törve utat a fák között, a liget pedig lassan átölelte az estét. A szürkület úgy ereszkedett alá, mint egy finom léptű párduc, a levegő pedig lassan hűlni kezdett.
Jürgen fejével a kastély felé intett.
- Uzsonnáztál már? Nincs kedved bekapni valamit a kastélyban? Tudod mit, bemutatom a sonkás-gombás omlettemet, mit szólsz?
A férfi bíztatóan mosolygott Amberre. Mi van velem mostanában? Annyit fecsegek, mint egy tinilány.

-Én Los Angelesben születtem, és sosem jártam még Európában. Egyszer szívesen átutaznék az óceánon, hogy megnézzem. Svédország biztos nagyon szép. De nincs ott szörnyen hideg? Ha egyszer hazautazol, vigyél magaddal! Mármint... - A lány egy pillanatra mintha zavarbajött volna. - ...úgy értem persze ha szeretnél.
Jürgen újra elmosolyodott, megnyugtatóan pillantva a nőre.
- Természetesen nagyon szívesen utaznék Veled, Amber. Tudod, mit? Legközelebb, ha Európába utazom, szólok Neked.
A nap megnyugtató derűvel sütött keresztül a liget fái között, tarka foltos árnyékokat vetve kettejükre. Fénye enyhe volt és simogató, mintha megnyugtatóan akarta volna végigsimítani a világot.

Egy kis zavart csend állt be Jürgen és Amber között, amikor a személyes háttér előkerült, ám a következő pillanatban a képességekre tereülődött a szó és a nő lelkesen magyarázta saját adottságát. A férfi kiegyenesedett arccal hallgatta a nőt, komolyan bólogatva a szavaira. Fejét oldalra döntve merengett el. Feltört benne a harcos, aki elkezdte értékelni, mennyire hasznos volna egy ilyen képességű mutáns a színfalak mögött zajló, összefonódó árnyékháborújban. Eltöprengve nézett Amber szemeibe, és közben a napfény és az árnyék fekete és melegen aranyló, barna foltokat rajzolt a nő dús hajára. A fénylő, sötét zuhatag úgy ölelte körül Amber arcát, kecses nyakát, mintha márványból vésték volna ki.  A levelek táncoló árnyéka végigfutott a nő selymes bőrén, és Jürgen egy pillanatra teljesen elmerült a finom vonásokban, de Amber szavaira kizökkent a merengésből.
- A régi munkád miatt voltál bajban? Mert ha igen, ezért itt nem kell aggódnod. Mi itt vigyázunk egymásra.
Jürgen ismét, most akaratlanul, mosolyogni kezdett. Szemében derű fénylett, és homlokán észrevétlenül kisimultak a ráncok.
A férfi tudta, milyen érzés kint lenni, a sötétben, egyedül. Azon kapta magát, hogy úgy érzi hirtelen, ezen a helyen befogadják. Nem kell sok az elfogadás érzéséhez. Apró rezdülések ember és ember között. Egy finom üzenet. Amber pedig adott valamit neki, egy jelet, hogy nincs egyedül, hogy aki a professzor birtokára kerül, az tényleg tartozik is valahova. A nőből áradt egyfajta mély, ösztönös kedvesség, melegség és arca pedig egyfajta intelligens empátiát, szeretetet tükrözött. Jürgen régen érzett ehhez foghatót és hálás volt érte.
- Igen, a munkám miatt kerültem bajba, - válaszolt, - és köszönöm, én is szívesen vigyáznék Rád. - szaladt ki a száján, mielőtt gondolkodott volna.

Félelmetes, hogy az ember, ha minden nap az életéért küzd, mennyire elfelejt mellékesnek tűnő társasági normákat. Jürgen zavartan pillantott le a földre, és gyorsan fontosnak találta, hogy félig leszerelt csuklóvédőivel piszmogjon. Hirtelen semmi okos nem jutott az eszébe.
- Öhm... Márminthogy... Úgy értem...

- Köszönöm. - A férfi fáradtan mosolygott. Észre sem vette, hogy mennyi idő telt el edzés közben, csak akkor észlelt fel, amikor a nő megérkezett. Még mindig érezte a sebesüléseket. A regenerációs hullám most is ott keringett benne, finoman bontva el a tejsavat az izmokban, megakadályozva az izomlázat. Ám ez is lassan hatott. A polóniumos golyók pont az ő képessége és a vele egy kaliberben lévő egyéb "mutánsok" ellen voltak kitalálva. Annyi polóniumot juttattak ezek a szervezetébe, amik egy kisebb hadsereget is megöltek volna. A férfi tudta, hogy még mindig, alig kivehetően, de táskák voltak a szemei alatt, és a bőre megereszkedett a hasán, mellkasán, nyakán. Tudta, hogy ennek regenerálásához még neki is hetekre lesz szüksége.
Az északi sóhajtott egyet.
- Szóval, köszönöm, germán név. Svéd vagyok. Háromnegyed svéd, egynegyed izlandi pontosan. De leginkább svéd, mert ott nőttem fel. És igen, sportoltam korábban, bár nem sokat. Az erőnlétet a harci tréning adta, a... - Jürgen itt megtoppant. Mit mondjon? Ám inkább lepillantott a földre és egyszerűen mondta az igazat. Amber társaságában, úgy érezte egy pillanatra, volt valami... Mély dolog, ami őszinteségre bírja az embert. - ...a titkosszolgálatnál.

Jürgen félig elfordult, és elkezdte lecsavarni kezeiről a csuklóvédőket. Nem szokott szószátyárkodni, és nem is értette, miért villantotta fel a múltját. Inkább elterelte a szót.
- A kérdésedre válaszolva, Océane volt az, aki idevezetett. Őszintén szólva, már hetek óta voltam a kontinensen, és valamennyi információt már összegyűjtöttem rólatok, de egyedül nem találtalak volna meg. Océane-nal elég komoly bajban voltunk mind a ketten, amikor egymásra akadtunk, és ő hozott ide.
A boxzsák még mindig himbálózott, Jürgen tehát odalépett és megfogta, majd felvette a földről a palackot, amit hozott és ivott belőle. A friss víz üdítően hatott, mint egy hűs hullám, ömlött le a torkán. A férfi egy kicsit forgatta a szájában még a vizet, majd visszafordult a nő felé. Amber elsőre nem feltűnő, de nagyon sajátos módon mozgott. Kerülte az erős hangot, mélyen az ember szemébe nézett. Mintha minden érzékére... Jobban támszkodna. Jürgen, aki elég gyakorlott nyomozó volt, már látta ezt a viselkedési mintát egyszer. Océane.
- Ne haragudj, ha megkérdezhetem... A képességed... Összefügg valahogy az érzékszerveiddel?

A férfit az edzésbe való mély belemerülésből rázta fel a nő hangja. Jürgen még egy csípőből indított ütéssel lesujtott a boxzsákra, majd megfordult és felegyenesedett. Jó tíz perce folytathatta már, tehát lihegett és most már homlokát, nyakát, mellkasát egészen kiverte az izzadság. Mély nyeletekben vette a levegőt és a nő szemébe nézett, amíg az végigmondta a mondandóját. Pöttyös szoknya, fehér, pántos felső volt rajta. Hosszú, barna haját kibontva hordta, nagy, barna szemei kifejezőek voltak. És szokatlanul.... messze állt meg tőle. Körülbelül nyolc-tíz méterre, ha Jürgen jól mérte fel. Messze állt és nem is beszélt túl hangosan. Volt az egészben valami.... Valami rendkívüli, gondolta az északi. Még kíváncsibban figyelte hát a nőt, aki Amber-ként mutatkozott be.

Amber elhadarta, amit mondani akart, de inkább tűnt érdeklődőnek, mint félénknek. Nem lépett túl közel, de nem is túl távol. Óvatosan figyelt, de kíváncsian. Ez a nő, olyan, mint egy kíváncsi macska, gondolta magában az északi és akaratlanul is elmosolyodott. Odasétált Amber-höz, és kezet nyújtott neki.
- Örvendek, Amber. Az én nevem Jürgen Stark. - Jürgen bátorítóan mosolygott tovább, a nő szemébe nézve.
- Ami azt illeti, új érkező vagyok itt. Ném rég találtam rá a birtokra és a professzorra. Az egyik diákotok, akivel jó barátok lettünk, hozott ide.

Jürgen megvárta a nő válaszát, szórakozottan a még mindig hintázó boxzsákot figyelve, majd visszafordult Amber felé, és újabb kérdést tett fel.
- Szóval... Te itt tanítasz? Vagy szintén itt lakó... - a férfi megtorpant egy pillanatra, mert még mindig nem tudta, mennyire illik a másik különlges identitására rákérdezni. Ezért egy diplomatikusabb befejezés mellett döntött. - Itt lakó.... hozzám hasonló... vagy?
Hát ez ritka karizmatikusra sikerült, öregem, gondolta magában, de nem jött zavarba. Akit elit ügynöknek képeztek, az nem jön zavarba és nem lepődik meg semmin.

A fák megértően bólogattak a késő délutáni szellőben és a kánikulától megszabadulva, a fű illatét magával vitte a szél. Már messze nem volt meg az a zsenge, üde, tavaszi illata az erdőnek, mint május végén és a szellővel újabb néhány barna levél elhagyta a fákat. A kastély odlalára jóllakott, sárga fényt rajzolt a lemenő nap, ami már csak alig látszott ki a fák közül. Egy szitakötő magabiztosan cikázott körbe a két ember körül és elrepült a fák közé, feltehetőleg valami vacsora után nézve. A kis ízeltlábúak éledésével lassan esti életét kezdte a liget.

Amber és Jürgen
Nyári este az X-Birtokon

A fák lombjai halkan sóhajtoztak a késő nyári széltől, leveleik ragyogó zöldre gyúltak a derűsen bágyadt augusztusi napsütésben. Ezernyi kis ízeltlábú ciripelt máris a fűben és megfáradtan susogott az erdő, köszönve az estének. A kánikula már szökőben volt. A nyár megérett, és mint egy bordó őszibarack függött a lassan barnuló levelek fölött. Az ég derűs kékjén békés fátyolfelhők úsztak, messze felülemelkedve az emberek és más földi lények életén dermedt, jeges, tizeháromezer kilométeres magasságukban.

Jürgen Stark végigsétált a fák között, lábával tapogatva-simítva a selymes füvet. A golyó ütötte sebek gyógyulóban voltak, testét átjárta a kipihentség rég tapasztalt, mennyeien édes érzése. Egy késő délutáni kávé meg egy halvány, szódás whisky dolgozott benne, és egy ásítást elnyomva, menet közben nyújtott. A meleg zuhany, a puha ágy, a nyugodtan végigaludt éjszaka csodákra volt képes. Jürgen hetek óta menekült egy mindenhol jelenlévő árnyékszervezet, a Sun Network, korábbi munkaadói ellen. Tizenéves mutánsok éjjeli elrablása, kommandósokkal való ügyintézés, kísérletek és titkosszolgálati eszközök, ez mind a hálózat profilja volt. Jürgen egészen addig dolgozott nekik, amíg rá nem jött a szervezet igazi mibenlétére, és ezt követően a Sun Network kimutatta a foga fehérjét. A férfi azóta menekült, és észak-amerikai tartózkodásának első másfél hónapját éjjeli vezetéssel, lövöldözéssel, üldözőinek gyűrűjéből való folytonos kitöréssel töltötte. Ám most egyelőre ennek vége volt.

Az északi felakasztotta a boxzsákot az egyik fa megfelelően vastag ágára és elkezdte az edzést. Először lassú, gyakorló ütésekben, majd gyorsabban és érezte, hogy a harag, a lendületes energia belekúszik a karjaiba, ütéseibe. Percekkel később már mély, torokhangú morgással vitt be minden ütést, míg izmai sajogtak a záporozó öklözéstől. A férfi megállt, nyakát ropogtatta, jobbra-balra mozgott. A kung fu ütéseit felváltotta vegyes harcművészettel, kick-box és karate elemekkel. Érezte, hogy szervezetének ezdés és regenerálódás kell ahhoz, hogy újra legjobb formájában legyen. A nap továbbra is derűsen sütött a fák között, az imbolygó levelek táncoló árnyékokat rajzoltak Jürgen arcára és homlokán, hátán elkezdett lassan, először csak apró cseppekben, csorogni a veríték.

A park nyugati szélén, a Falling Leaf erdőhöz közel helyezkedik el egy félreeső, figyelmet általában elkerülő, kisebb liget, melyre a kastély egyik oldalsó, földszinti teraszán keresztül lehet kijutni. Tökéletes helyszín a park többi, zajos részét elkerülni vágyóknak, akik edzeni, gyakorolni, vagy csak olvasni szeretnének