Bronx - állatkert és környéke

First topic message reminder :


*Már beköszöntött az ősz, de szerencsére a napnak még van ereje, igaz nem sok. Langymeleg az idő és alig felhős az égbolt. Muszáj kihasználnom az utolsó meleg napsugarakat mielőtt hidegek és szürkék lesznek a napok. Noha óvatos vagyok és kerülöm a nyilvános helyeket, nem ülhetek egész nap a híd alatt vagy négy betonfal között, már csak azért sem, mert a helyzetemből adódóan nem szem rendesen, legalább annyi vitamin legyen bennem amennyit a napfény ad. Ha nem szerettem volna annyira a természetet és a napsütést mint amennyire igen, anya mindig kizavart volna. A külvárosban találtam magamnak helyet egy elhagyott raktárépületben, akár ott is tölthettem volna az időmet, de a park mégiscsak szebb és talán el tudok vegyülni az emberek között. Némi apró mindig volt nálam, hogy buszra vagy metróra szállhassak máskülönben eléggé behatárolt lett volna az életem. Utóbbira az esetek felében be is tudok lógni. A kinai negyedben szoktak adni egy kis pénzt ha eltakarítom a szemetet, annyi pont elég és különben sem vennének fel állandó munkára. Mire eljutottam Bronxba, már gazdagabb lettem egy aznapi újsággal. Valahol mindig ott hagyják, vagy "véletlenül" nyitva marad az újságtartó ajtaja. Az aki az utcán él sok trükköt tanul meg, van, hogy a maga kárán. A szerencsésebbek másoktól tanulnak, vagy csak ellesik hogyan kell meglovasítani valamit a legbiztonságosabban. Kapucnis kabátom alatt volt elrejtve a kis táskám abban volt egy csomag színes ceruza amit egy parkban vettem el egy gyerektől. Na nem erőszakosan, csak épp nem figyelt rá mert eldőlt a táskája és kiborult belőle minden. Nem én voltam....ááááá.
Kicsivel több mint egy éve éltem New Yorkban és eddig sikerült láthatatlannak maradnom, legalábbis azok számára akik ebbe a kényszerű és pocsék helyzetbe kergettek, akik közvetve megölték apát és bántani akarták a családomat. Elbújtam a világ elől, hogy összeszedjem magam, hogy erőre kapjak és megtanuljam igazán használni a képességeimet, ha már megvert velük a sors. Napjában többször is gondoltam Aidenre, annyira hiányzott, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy nem lehetek vele. Esténként mindig úgy aludtam el, hogy előtte magamban bocsánatot kértem tőle amiért még hírt sem adtam magamról. Biztosan azt hiszi, hogy meghaltam és ez így van jól a biztonságuk érdekében.
Alig múlt el délelőtt tíz óra és már a parkban sétáltam az állatkert felé. Azon merengtem hogyan jutok be, szerettem volna bemenni, mióta New Yorkban vagyok ide szerettem volna a legjobban benézni de eddig nem sikerült. Persze ha tisztábbnak tűnnék és más ruhát viselnék, az más lenne, egy családdal biztosan sikerülne beslisszolnom, de így....A szeretetszolgálatnál szoktam ruhát kapni, de olykor sikerül egy-egy jobb darabot elcsennem, ha kiárusítás van. Ma talán jobban nézek ki a virág és levélmintás nadrágban. Fekete pólóm nem látszik a sötétszürke kapucnis kabát alatt és a vállamon keresztben hordott kis táska sem. A ceruzák mellett abban volt minden vagyonom és az aznapi reggelim, egy elcsent csokoládé. Az állatkerttel szemben ültem le egy üres padra és kihajtogattam az újságot. Miközben elolvastam mi hír a világban, előszedtem a ceruzákat. Nemsokára már az újság egyik sarkán ott virított egy színes pillangó.*

Követtem a majmokhoz ahogy Andrew is játszotta az anya szerepét, már amennyire. Saját érzelmeit nem tudta elrejteni, amik látszottak is a felvett testen. Nem tudom, hogy ki nézett és ki gondolta furának a dolgot, de sokat nem árthatnak azzal, ha csak bámészkodnak, hogy egy felnőtt nő csodálkozik az állatokon, mint egy gyerek, aki most jár állatkertben először. Hosszú ideje csak a túlélésünkkel foglalkoztunk, bár sokszor volt, hogy befogadtak egy- egy éjszakára a hajléktalanokat ellátó intézetek és ilyenkor három étkezést kaptunk, de 1 nap után tovább kellett állnunk. Néha kórházakban vagy egyéb közintézményben szálltunk meg, de volt, hogy az utcán éjszakáztunk, ha csak nem találtunk egy gyenge testet, akit megszállhattunk, hogy aztán a rendőrséggel haza vitessük magunkat vagy éppen a papírjai alapján hazasétáljunk.
- Két ember vagyunk, attól, hogy az egyik képességem nem működik azért, mert a másikat használom, attól még tudom használni a képességemet, mert a tesóm is használja.
Mondom miközben figyelem a majmokat, amint olyan dolgokat tesznek, amit az emberek szoktak. Ki kéne szabadítani őket, lehet, hogy meg is beszélem Hope-pal, hogy az éjszaka lopozzunk vissza és engedjük el a majmokat.

*Noha Andrew nézett ki az anyukánknak, én éreztem magam annak, vagy legalábbis a nagytesónak aki elkíséri az öccseit az állatkertbe. Leo és Andrew álca mögötti lelkesedése és rajongása lenyűgözött, aranyosak voltak, és most – eltekintve attól az aprócska ténytől, hogy Andrew épp egy felnőtt nő bőrében volt – nem látszott rajtuk az a súlyos teher, amit a képességük s ezáltal az utcán töltött magányos napjaik róttak a vállaikra. Örültem, hogy találkoztam velük és sikerült egy kis nyugalmat, jókedvet csempészni a mindennapjaikba, emellett nekem is szükségem volt már régóta kikapcsolódásra, hogy elfelejtsem egy kicsit azt az életet amit saját magamra kényszerítettem szükségszerűségből. Bár a különleges képességük jelen volt a felhozott témában, csak ártatlan beszélgetésnek tűnt csupán míg az állatokat nézegettük.*
-Jó, értem én. Csak gondoltam ha a másik képességed nem működik mikor belebújsz valakibe, azt hittem egyszerre sem működik az az egy. Kezdem érteni.
*Bólogattam s ezzel félre is tettem a dolgot. Amit képes voltam felfogni, azt már megtudtam, ennél többet nem is kellett ezzel foglalkozni. Közben a majmokhoz értünk, ketten a ketrec rácsainál ültek és valamilyen gyümölcsöt falatoztak, néha felsandítottak az őket néző sok emberre. Itt voltak eddig a legtöbben és meg tudtam érteni, viccesek voltak, mert pár pillanattal később már felénk mutogattak és mókásan vicsorogtak. Aztán az egyik megfordult és megrázta felénk a hátsóját. A másik meg dilisnek titulált mindenkit a fejéhez tartott ujjával. Biztos voltam benne, hogy a gondozóik tanították meg nekik. Jóízűen nevettem a bolondozásukon, innen nehéz lesz továbbmenni. Andrew-tól és Leotól függött mikor, nem akartam elrángatni őket onnan, csak néztem az új öcséimet és hosszú idő óta most először voltam egy kicsit boldog.*

Nem nagyon tudtunk mit mondani, sem én, sem Andrew, annyira le voltunk nyűgözve az állatoktól, bár Andrew esetében ez kívülről furcsa volt, de nekem fel sem tűnt, hiszen én is annyira elmerültem az állatokban, hogy nem is figyeltem rá. Hallottam, hogy Hope valamit makog, dadog, de a jelentés, a mondanivaló már nem jutott el a tudatomban, annyira el voltam kápráztatva az állatoktól. Sosem voltak álmaim, egyetlen célom van, hogy megtaláljam a szüleimet, ha még élnek és bemutatkozzam nekik, hogy én vagyok az a gyerek, akit eldobtak maguktól, mert nem ismerték fel a nagyszerűséget bennem, csak egy szörnyet láttak, aki lerombolhatja a világ róluk alkotott képét. Ha ezt akarták, hát megkapják, én leszek az a szörny, akinek elképzeltek. Haladtam tovább és mintha a lány kitalálta volna a gondolataimat arra kérdezett rá, amin én éppen morfondíroztam.
- Nem próbáltam még és ember esetében is csak bizonyos körülmények között. Továbbra is két külön ember lennénk, mintha ezt tisztázuk volna, így természetesen külön- külön is bele tudunk bújni emberekbe, csak akkor nem működik a képességem, vagyis akkor nem tudom megállapítani, hogy emberről vagy mutánsról van szó, akit nézek.
Mondom el, majd követem a majmokhoz, hiszen ő nézte meg a térképet, én csak bambultam.

*Csak egy pillanatra néztem rá Andrew anyura mielőtt elindultunk, fura volt ahogy a harmincas nő ámul-bámul maga köré, ezért jó ideig nem néztem rá nehogy elnevessem magam. Nem biztos, hogy jólesne neki de rászólni sem akartam, hogy rendezze az álcája arcvonásait, mert úgy is csak pár pillanatig sikerült volna. Andrew is olyan kisgyerek mint Leo, mindketten kizökkentek az eddigi szükségszerű felnőttlétből, nem akartam mindezt lerombolni.
Elindultunk hát állatnézőbe, bár a pillangók voltak a kedvenceim, mondhatni fanatikusan imádtam és csodáltam őket, azért a nagymacskák nem voltak érdektelenek számomra. csodálatos lények, annyira nagyok így élőben, félelmetesek és borzongatóak, mégis van bennük valami kiscicás. Néhány mozdulatban, nyújtózkodásban és főleg a lustálkodásban.*
-Igen az....akár a macskák, mármint a cicák. Elvégre valahol rokonok. de hát itt mit tudnának csinálni, még a kajáért sem kell harcolniuk. Nem vadásznak, az ösztöneik elhalványultak.
*Kiskoromban mindig arról ábrándoztam, hogy egyik virágról a másikra szárnyalok mint egy gyönyörű pillangó, színes, csillogó hímporral a szárnyaimon. Macskának nem képzeltem el magam, de a gondolattól most eszembe jutott valami. csak kíváncsiság volt, nem akartam, hogy Leo vagy Andrew kipróbálja, és a bennem felmerülő kérdés újabbakat vetett fel. Az egész a patásoknál, pontosabban a zebránál ért meg bennem, miközben Leo megjegyzéseihez fűztem valamit.*
-Csak emberbe tudtok belebújni? Állatba nem próbáltad még? És külön-külön is meg tudtok szállni embereket, vagy egyszerre csak az egyikőtök?
*Ez nagyon érdekelt, különös volt Leo és Andrew képessége, izgalmas mely a gyerekkori álmaimra emlékeztetett.*
-Most arra, ott van a majomház. A majmok mókásak, mindig sokat nevettünk rajtuk amikor.....a családommal voltam.
*Egy hosszú pillanatra megakadnak bennem a szavak, az emlékezés jó dolog, de csak akkor ha a kellemes emlékeket nem árnyékolja be semmi. Hiába voltak azonban szép emlékeim, a fájdalom és a veszteség szürke, nehéz felhőkkel borította. Nem akartam azonban Leo-t és Andrew-t kínos helyzetbe hozni, ezért megpróbáltam mosolyogni, végül elindultam a mutatott irányba.*

Én nem igazán tudtam, hogy mi merre, ugyan a térképet ismerem, nézem, de nem nagyon érdekel, hogy pontosan mi van rajta, csak bambulom és az állatok neveit olvasom. Nem nézem, hogy mi merre van. Ámulatomból, ami még Andrewra is átragadt, hiszen ő sem járt még ilyen helyen. Ha kívülről nézném a nőt, akkor elég furcsa lenne, hiszen Andrew ámulata most a nő arcára is kiült. Bámulásból Hope "parancsa" zökkentett ki, szó nélkül indultam el az adott irányba. Első állat, amit láttunk egy hatalmas hím oroszlán, amint egy kő alatt alszik, míg körülötte néhány kisoroszlán játszott a nőstények figyelme alatt.
- Ahhoz képest, hogy ő az állatok királya, elég lusta felség.
Mondom a csapatnak. ~Vajon egy oroszlán testébe bele tudnék bújni?~ Teszem fel a kérdést magamnak, mert állatokkal még nem próbálkoztam. A következő egy leopárd volt. Fenséges állat, pöttyös bundájában igazán szép volt. Andrew sem tudta visszafogni magát, ő már a következő ketrecnél egy napozó tigrist nézett, majd még néhány nagymacska után jöttek a medvék és a patások, gnú, zebra, antilop és még sok egyéb. Mindent megnéztem és kisebb megjegyzéseket tettem.
- Most merre?
Kérdezem, mert nekem fogalmam sincs a ketrecek elhelyezkedéséről, hiszen nem néztem meg a térképet.

*Mire a táblához értünk, már egészen más járt a fejemben. Nem vagyok önző, Leo pedig sokkal kisebb nálam, noha nem annyira védtelen, mégiscsak az öcsém lehetne. Elterveztem, hogy hagyom majd őt választani, a térképet már csak azért néztem, hogy később visszataláljunk a bejárathoz, mert a terület enyhén szólva hatalmas volt. Szerencsére nem labirintusszerűen ágaztak szét az egyes utak, némi rendszert is felfedeztem benne, olyat amire mások nem is gondolnának, így hamar megjegyeztem a főbb utakat, elágazásokat. Gondoltam, hogy táblák is lesznek majd így könnyebb lesz eligazodni, de már azt is tudtam merre vannak a lepkék. Leo kívánságát szem előtt tartva néztem tovább a térképet, hogy merre célszerű elindulni, hiszen négy széles út indult ki a bejárat előtti térből.*
-Rendben, sorban megyünk, de az lesz a legjobb ha balról kezdünk, arra egyszerűbb.
*Végül is ráérek és gondoltam, hogy Leo és Andrew sem siet „haza”. Az állatkert pedig tökéletes helyszín arra, hogy senkinek ne tűnjek fel, Andrew álcája pedig csak rátett még egy lapáttal. Itt mindenki az állatokat nézi, ráadásul nem tartottam valószínűnek, hogy azok akik esetleg engem keresnek, gondolnak egyet ás állatkerti kirándulásra indulnak. Szóval az örömöm határtalan volt, a társaságom pedig tökéletes és szórakoztató.*
-Akkor induljunk el arra, ott vannak a nagymacskák és más ragadozók, utána pedig a patások.
*Nagyvonalakban tájékoztattam őket, hogy mire számíthatnak s közben Leot figyeltem hogyan reagál a hallottakra. Andrewt hiába is figyeltem volna, a nő arcvonásain nem jöttek át az érzelmei, de reméltem pont annyira örül a rögtönzött programunkra mint Leo. Elindultam hát, hogy Andrew anyu mögöttünk maradjon mint aki figyel és vigyáz ránk, Leo meg gondolom mellém sorol be. helyes kis kölyök volt, sajnos lélekben pont annyira felnőtt mint én. Az utca sokat nevel ezen a téren, a gyerekkor kimarad. Nekem szerencsém volt, nem itt kellett felnőnöm, csak az utóbbi másfél év alakult másképp mint ahogy kellett volna. Leo és Andrew legalább egy kis szeletet kaphat abból az életből ami lehetett volna ha….*

Kinevettük magunkat és már a megfelelő alany is meg volt, hogy véghez vigyük a tervünket, hogy bejussunk az állatkertbe. A nőn nem láttam, aki most Andrew, hogy bármi baja lenne, pedig elvileg csak gyengélkedő vagy halott személyeket tudunk megszállni, lehet, hogy Andrew tett valamit a nővel vagy csak kívülről nem látszik, hogyan halt meg. Nem tudom, de nem is nagyon foglalkozok vele, lényeg, hogy benn vagyunk. Nem nagyon aggódtam a nő pénztárcája miatt, hiszen ha a sejtésem igaz, akkor meg fog halni vagy már halott, és rajta kívül úgysem tudja senki, hogy mennyi pénz volt nála, nem úgy, mint Hope. Nem akarom ilyenekkel elvenni a kedvét, most az állatkertet élvezzük.
- Én mindent megakarok nézni, még sosem jártam állatkertben.
Mondom, a mindenbe pedig beletartozik a lepke is, igaz láttam már lepkéket, hiszen az utca tele van velük, de hát biztos van még olyan, amit nem.
- Mi lenne ha sorban haladnánk? Előbb- utóbb csak megtaláljuk a lepkéket is.
Mondom, mert szerintem ha rendesen haladunk akkor nem marad ki semmi és biztos, hogy bejárjuk az egész állatkertet, időnk meg van. Nem? Nekem annyi, mint a tenger, azt csinálok, amit akarok, leginkább attól félek, hogy mit fog szólni Hope, ha majd kimegyünk és kiderül, hogy az "anyánk" már rég halott, vagyis a test, amibe most Andrew lehelt életet, mint egy isten. A gondolatra elmosolyodom.

*Leo nevetése ismerős volt, akár az enyém. Láttam rajta, hogy hasonlóan érez mint én, fékevesztetten mulatott és így csak az olyan ember tud nevetni aki már régen nevetett. Emlékeztem arra a napra amikor utoljára nevettem, akkor olyan szépnek tűnt a világ, anyával épp egy összejövetelre készültünk, végigjártuk a várost a legszebb ruháért, fagylaltot ettünk és Aidenről beszélgettünk. Most valahogy minden olyan távolinak tűnt, megfoghatatlannak és csak Leo létezett meg Andrew a nő testében…és a nevetés. Tökéletesen elégedett voltam a kishúg szerepével, sosem kívántam, hogy kistestvérem legyen, de most az öcsémként tekintettem Leora és pont úgy vágtam nyakon. Tudtam, hogy nem fáj neki, csak tréfa volt és Leo belement a játékba. Nyelvet öltöttem rá, aztán vadul vigyorogtam amikor „anyuci” ráparancsolt. Hármasban mentünk a bejárathoz, megvártam amíg Andrew fizet és próbáltam nem felhívni magunkra mások figyelmét. Persze azért belekukkantottam a nő pénztárcájába, hogy lássam meddig mehetünk el a költekezésben, valamennyit azért hagyni kell nála, de úgy tűnt még egy kis édességre is jók vagyunk. Én már jártam állatkertben, kiskoromban többször is elmentünk amikor még Aiden is otthon lakott, mégis izgultam amikor már bent voltunk. Körülnéztem, táblákat kerestem, hogy tudjam melyik állat merre található. Andrew anyu krdésére már nyitottam a számat, de aztán eszembe jutott, hogy inkább átadom a lehetőséget az „öcsémnek” de gálánsan megelőzött. Az arcom felderül és felváltva nézek rájuk.*
-Lepkék?
*Reméltem, hogy van itt olyan hely ahol lepkéket lehet látni, üvegház esetleg. Szemben a bejárattal, nem messze tőlünk egy nagy tábla állt, rajta az állatkert térképe. Odahúztam Andrew anyut és Leot, majd keresni kezdtem rajta az állatokat.*
-Te mit szeretnél megnézni?
*Nem is néztem Leora csak keresgéltem, úgy kérdeztem rá az ő vágyára, hogy közben a térképet fürkésztem.*

Régen volt, hogy utoljára nevettem, azt hittem, hogy elfelejtettem, de tudtam, hogy Andrew nem, ő valamiért mindig tudott nevetni, humorérzékünk mindkettőnknek volt, de Andrew képes volt magán is nevetni, én nem. Mindegy. Végre újra nevethettem és ezt egy véletlennek köszönhetem, végre talán találtam valakit, akiben mind a ketten társat találtunk, egy nővért, aki egyben barát is. Ez jó érzés volt, talán egy kicsit más utat vesz a sorsom és lesz végre mellette valaki, aki idősebb, bár eddig sem voltam rászorulva az idősebbekre, de jó tudni, hogy van egy nővér figura, akire támaszkodhatok, aki hozzám hasonlóan több, mint egy átlagos ember.
- Na ezt mért kaptam?
Persze pontosan tudom, hogy mért kaptam, de hát most játszunk és nem akarom elrontani a szerepemet, ami éppen most a kis öcsi lenne, aki éppen kiröhögi a nővérét, amiért meg s kapja a "jutalmát".
- Leo te a másikat!
Nem tetszett az ötlet, de hát 9 vagyok, akire Andrew anyuci vigyáz, így nem volt választásom. Így hármasban léptünk ki a bokrok közül és mentünk a pénztárhoz, ahol Andrew elővette a nő retiküljéből a pénztárcát, majd kifizette a két gyerek és egy felnőtt jegyet. Nem tudom, hogy mire fog emlékezni a nő, ha visszakapja a testét, hiszen még sosem olvastam egy általam megszállt ember elméjében, sajnos ehhez nincs meg a képzettségem és a képességem, de nem számít, amíg kifizetünk bármit, amit szeretnénk, addig mindegy. A nő meg csak annyit vesz észre a dologból, hogy néhány dollárral könnyebb a tárcája. Amikor benn vagyunk, Andrew komolyan, a nő hangján szólal meg.
- Merre szeretnétek menni?
Én leginkább mindent látni szeretnék, mert még nem voltam ilyen helyen, de átengedem kedvesen a nővéremnek, hogy megmondhassa, hogy ő hova akar menni, amit jelzek is egy kar lendítéssel, hogy választhat.

*Nem rég még azon agyaltam hogyan ne vegyem észre a fiút, aztán azon, hogy el kellene küldenem, vagy egyszerűen csak „véletlenül” elhagynom a parkban. Azon járt az eszem, hogy ki küldhette utánam, hogy talán már meg is találtak és Leo egy igazán körmönfont terv része. Mostanra mindezt elfelejtettem, egyszerűen csak féltem attól, hogy bárki más rám talál akinek nem kellene. Persze még nem tudtam teljes mértékben megbízni a fiúban…..fiúkban, ahhoz azért több idő kell, de ki tudtam kapcsolni egy időre az örökös gyanakvásomat ami mára megmérgezte az életemet. Képes voltam felhőtlenül nevetni ami már nagyon régóta hiányzott és hálás voltam a sorsnak azért, hogy et a kis tökmagot mellém vezérelte. Vagyis két tökmagot, akik talán veleszületetten, talán az élettől megtanulva, de nagyon okosak voltak, remek helyzetfelismerők és nem utolsó sorban gyerekek. Ez utóbbi volt a legfontosabb, mert túl gyorsan kellett felnőnöm, ők azonban felébresztették a bennem szunnyadó, még nem teljesen kibontakozott gyermeki énemet, azt a részt ami a felszabadult jókedvhez kellett. Amikor Andrew megszólalt a nő hangján és Leo elkezdett röhögni, már semmi más nem volt fontos, csak az, hogy a lehető leghosszabb ideig velük maradjak. Nem vettem komolyan Andrew szavait, és ha már játék, legyen játék. Vigyázva, hogy a pulcsim a tenyeremet fedje, megpróbáltam könnyedén, nem fájón meglegyinteni Leo tarkóját. Amolyan testvériesen.*
-Ne röhögj _öcsi_!
*Aztán „anyához” fordultam és szélesen rámosolyogtam. ahogy újra megnyomtam a neki szánt szót, biztos lehetett benne, hogy ezzel még ugratni fogom azután, hogy levedlette a néni bőrét.*
-Igenis _anyuci_. Fogjam a kezed? Mehetünk?
*A kezem nyújtottam, természetesen pulcsisan, felé is és Leo felé is. Idióta egy család látszatát keltettük, és ez roppant nagy jókedvvel ajándékozott meg. alig vártam, hogy kilépjünk a bokrok közül és megmutassuk magunkat a világnak. Édes istenem, ha Aiden most látna…..izgalmasnak indult ez a kis kirándulás.*

Végre egy barátra találtam, ugyan szeretek együtt lenni a tesómmal, az agyunk egy rugóra jár, minden csínyben benne vagyunk, amit a másik kitalál, de jó végre valakivel beszélgetni, aki kívülálló. Egész szimpatikus a lány, ugyan barátságnál nem lehet több köztünk, hiszen nagy a korkülönbség, talán 10- 12 év múlva már nem fog számítani, de addig még ki tudja mi lesz, elvégre az hosszú idő, az is lehet, hogy addigra szóba sem fogok állni vele, vagy éppen megtalálom addigra valaki másban a nagy őt. Rengeteg lehetőség van a következő 10 évben, bármi megtörténhet és annak az ellenkezője. Nem sok időm van morfondírozni magamban, ugyanis Andrew visszatér egy gyönyörű nő testében, ami tőle igen csak szokatlan, leginkább mogorva férfiak testét szokta felvenni, ő az aki szereti a haldokló drogosokat, én inkább az éppen szívrohamot kapott idős testekbe szeretek időzni, ha éppen lehetőségem van rá.
- Ne pimaszkodj az anyáddal kisasszony!
Mondja Andrew én pedig hangosan röhögök, mert már tudom a mondat folytatását, szegény lány, nem a jó ikerrel viccelődik, Andrew szereti és érti a viccet, de keményen megtorolja, ha ő a célpont.
- Ezért a te itt maradsz mellettem és csak oda mész, ahova mondom.
Már a hasamat fogom a röhögéstől, mert biztos vagyok benne, hogy Hope sem fogja annyiban hagyni a dolgot, hogy egy 9 éves így megbünteti.

*Bólintok egyet, többet kár is a dolgokhoz hozzáfűzni, ő sem érti, én sem értem, csak csináljuk. A lényeg, hogy oldódott a hangulat és én is felszabadultabbnak érzem magam, oly sok idő után talán először. Leo és Andrew egy kicsit elfeledtették velem a gondjaimat, a bujkálást és a múltamat ami idevezetett a jelenlegi helyzetembe. Most már nem is foglalkozom azzal hogyan lehetséges, hogy ők ketten együtt és mégis külön vannak, láttam elég furcsaságot az életemben, és a java még hátravan, nem egy ilyen kis apróságon fogok kiakadni. Amikor a tesóságot említem, eszembe jut Aiden. Ugyan nem látszik rajtam, vagy remélem, hogy ők nem veszik észre, de a lelkemben némi keserűséget érzek, amiért az én testvérem nincs itt velem. Noha nem laktunk együtt az utolsó időkben, hiányzik. Akkor is hiányzott, de most még jobban, mert igazából szükségem lenne rá, a bátorítására, a humorára, a szeretetére. Azzal álltatom magam, hogy mindkettőnknek jobb így, egyelőre…de néha már kételkedem.
Eszembe sem jutott, hogy ők talán nem tervezték a mai napra az állatkerti látogatást, természetesnek veszem, hogy szeretnének bemenni, csak épp nekem nincs ötletem, s mivel csak most találkoztam velük és minden újdonság, nem ugrik be a legkézenfekvőbb megoldás. A válaszra értetlenül nézek rájuk, a lopás nem áll tőlem távol, de Leo szavaiból ítélve ő biztosan másképp gondolta a dolgot. Tétován bólintok és érdeklődve nézek Andrew után. Amikor egy nő jön vissza, csak hüledezek, először nem értem az egészet, de az a mosoly a nő piros ajkain nagyon ismerős, nagyon pimasz és nagyon kárörvendő. Elnevetem magam, próbálom felfogni azt amit látok.*
-Nagyon csinos vagy….anyuci.
*Nem bírom ki, muszáj ugratnom őket egy kicsit.*
-Leo még kicsi, muszáj fognod a kezét, nehogy elvesszen a nagy tömegben.

Pontosan tudom, vagyis csak sejtem, hogy a sejtszintű egybeolvadást érti, bár magyarázatot kb annyit tud, mint én, hiszen a másodlagos képessége segítségével képes ő is befolyáslni az anyagokat, ahogy én az emberi testet.
- Igazából én sem értem, csak használni tudom.
Valóban, sok fogalmam nincs arról, hogy ez hogyan lehetséges, hiszen nem vagyok orvos, még csak 9 éves vagyok. A viccelődéssel elérem a célom, egy kicsit talán felszabadultabbá válik és nem kételkedik benne, hogy nem akarom bántani. Andrew közben várja a saját cukrát, hiszen én kaptam, ő pedig még nem és nem igazán a türelméről híres. Ő is ember, ahogy én is, ahogy ennek hangot is ad. Bár az is igaz, hogy egy történet szerint egyszerre születtünk és Andrew csak a születése után pár órával volt hajlandó előbújni belőlem, így bizonyítva a képességünket, ami a szüleink nem tetszését vonta magára és így kerültünk az árvaházba. Elkapom a lány pillantását, ahogy az állatkert felé néz, én is szívesen bemennék és van is rá módszerem, csak kell keresni valakit, akinél van elégpénz, hogy bejussunk. Körbenézek és keresek valakit, akire illik a leírás.
- Képes lennél lopni valakitől vagy akár úgy bemenni, hogy az egyikünk a fizető testében van?
Kérdezem, majd a beleegyező megnyilvánulás után küldöm is Andrewt, hogy keressen valakit, akivel bejuthatunk. Hamarosan egy csinos, harmincöt körüli nő testében tér vissza, aki "hajlandó" bevinni minket.

*Azt nem mondom, hogy a magyarázata után minden teljesen világos, de már körvonalazódik. Sejtszinten….olyasmi lehet mint amikor a kezemben megváltoznak a dolgok, azt sem értem tudományosan, de arra már rájöttem hogyan kell csinálnom. Igazán mókás amikor a szilárd dolgok folyékonyak lesznek a kezemben, vagy épp fordítva. A cukros vízből például ki tudom kristályosítani a cukrot. *
-Kezdem érteni, csak elképzelni nehezebb. Az viszont jó ha te nem sérülsz meg. Ez a regenerálódós dolog elképesztő.
*Egy kicsit lelkesebb vagyok, persze a számomra szimpatikus részt vagyok hajlamos jobban látni és értékelni, de hát minden ember gyarló, még a mutánsok is. A titkolózást azonban komolyan veszem, még véletlenül sem derülhet ki, hogy itt vagyok New Yorkban, élek és virulok, és az erőm tovább fejlődött. A kérdésére csak megvonom a vállam, nem akarok ötleteket adni kinek mesélhetne rólam úgy, hogy bajba kever. Jobb ha senkinek. a bolondozása azonban jobb kedvre derít és én is velük nevetek. A cukor gazdát cserél én meg kicsit kellemetlenül érzem magam, Andrew olyan mint amikor az anyám leszid, érzem, hogy megbántottam, de csak a tudatlanságom miatt. a fene sem érti hogyan van benne Leoban és hogyan válnak szét.*
-Ne haragudj, nem akartalak megbántani.
*Elhúzom a számat, tényleg sajnálom, nyúlok is egy újabb cukorért ami keresztül megy korábbi társa tisztogatási tortúráján. Andrew-nak is úgy nyújtom oda a cukrot, hogy még véletlenül se érjek hozzá, a pulcsi a kezemen, abban a cukorka. Eldöntöm, nézzenek is ki bárhogyan, két külön embernek tekintem őket. Ez viszont jó, mert egyszerre két emberrel ismerkedtem meg.*
-Oké, ketten vagytok, ikrek nem klónok. Tesók. Ez jó!-*Az állatkert felé pillantok majd vissza Leora és Andrewra.*-Van ötletek hogyan lehetne bejutni az állatkertbe? Szeretnék benézni, de nincs pénzem belépőre. Esetleg beszökhetnénk.
*Még nem tettem le arról, hogy bemenjek és megnézzem a lepkéket.*

Látom rajta, hogy valamin elgondolkodott, talán a képességemen, de hát nem vagyok gondolatolvasó és azért gondolom, hogy a képességen gondolkodik, mert máson velem kapcsolatban egyelőre nem gondolkodhat, de az is lehet, hogy teljesen máson jár az esze. De ekkor hangot ad nem értésének.
- Pedig egyszerű a dolog. Képes vagyok beleolvadni valakinek a testébe, amit úgy érek el, hogy a sejtjeink kapcsolódnak, így gyakorlatilag én azzá az emberré válok, akit megszálok, és mégsem. Azért nem, mert ha az embert megvágják, eltörik a lába vagy bármi történik vele, amíg én megszálltam nekem attól nem lesz bajom.  Mellesleg Andrew nem bennem él, ő az ikertesóm, csak a megtévesztést szolgálja, hogy egyként közlekedünk mindenhova.
Nem vagyok orvos, ennél jobban nem nagyon tudom elmagyarázni, mégis csak 9 éves vagyok, erre is nagyjából magamtól jöttem rá meg némi utána olvasással orvosi lapokban, de abból sokat nem értettem.
- Kinek mesélnék? - Kérdezem, majd fordulok oda a tesómhoz. - Te, most ismertem meg egy csajt, Hope Hamiltonnak hívják, nem ismered véletlenül?
Tesóm csak röhög egyet, tudja, hogy hülyéskedek. De tényleg kinek mondanám el? A maffiának? Egy méregkeverőnek? Valami kutatónak? A felnőttek hülyék, úgysem érdekelne senkit a mesém, a gyerekekre nem figyelnek, pedig mi sokkal értelmesebbek vagyunk annál, mint ahogy viselkednek velünk. Közben a táskájában kezd el turkálni és elővesz egy cukrot. Elveszem és illedelmesen megköszönöm, a kérdésre a választ Andrew adja meg.
- Természetesen én is eszem, ahogy a tesóm is. Nem csak egy klón vagyok, aki néha előmászik a tesójából. Ikrek vagyunk, nem klónok.
Hát igen, jellemző Andrewra, nem szereti, hogy ha lenézik azért, mert ő bennem lakik, de annak is meg van az oka, hogy mért. Egy gyereknek könnyebb szállást találni, ételt szereznie és sokkal könnyebb mindent egyként csinálni, mint külön- külön, de az sem elhanyagolható, hogy így nem hagyjuk el egymást.

*Ha tudja milyen képességem van, akkor azt is tudja miért kérdeztem rá épp a mérgekre. Érdekelne, hogyan hatnak rá a mérgek, addig is inkább távolságot tartok és megpróbálok nem hozzáérni. Kiderül, nem próbálta még, aminek örülök, legalább nem kísérletezik magával, annak csak rossz lehet a vége. Abban reménykedtem, hogy talán véletlenül sikerült találkoznia valamilyen anyaggal, aminek nem volt rá hatása. Ez azért megnyugtatóbb lenne, de persze nem ilyen egyszerű, miért is gondoltam, hogy az lesz.*
-Na jó, ezt a megszállt emberes dolgot még nem nagyon értem, de majd csak világos lesz a fejemben. Most viszont önmagad vagy…tok. Inkább ne érj hozzám, főleg ne a kezemhez.
*Jobb ha megvan közöttünk a távolság, nem véletlenül tereltem a bokrok közé az alkarommal. Izzad a tenyerem és biztosan tele van méreggel a verejtékem. Nem fejtem ki bővebben, ha kíváncsi talán elmondok neki valamennyit, úgy is tud a képességemről, de még nem vagyok biztos abban, hogy minden részletről tudnia kell. Most jövök rá mekkora meggondolatlanság volt a nevéről kérdezni, mert így tőlem is elvárja, hogy bemutatkozzam. Ráadásul még a családnevét is elárulja, és nincs okom kételkedni abban, hogy az a valódi. Kicsit fura, hogy két nevet mond, a tesója benne él, néha előjön, inkább olyan mint egy parazita, de persze nem mondom ki hangosan, de külön neve van. Ezt még szoknom kell. Szóval most ott állok vele szemben és látom rajta, hogy várja az én nevemet, amit nem szeretnék elárulni. Valószínűleg nem olvasta annak idején az újságokat, nem hoz kapcsolatba azzal az iskolai mérgezés üggyel, de véletlenül is elárulhat valakinek. Még mindig félek attól, hogy keresnek és ártani akarnak a családomnak. Addig jó amíg nem tudnak rólam és arról, hogy életben vagyok. Viszont bunkó sem lehetek. Csak nézem a kisfiús arcát és a kócos haját és Andrew-ét is, és kimondom a nevem. Először csak az egyiket, érezhető milyen nehezen szánom rá magam, s aztán még a szavát is veszem.*
-Hope…..Hamilton. És kérlek senkinek ne beszélj rólam. Sem a képességemről. Senkinek! Érted?
*Felhúzom a pulcsimat és beletúrok a táskámba. Nem csak az újság van benne a ceruzáimmal, hanem néhány cukorka is amit a boltból csórtam el nem rég. Egy málnásat nyújtok felé piros csini kis papírba csomagoltat, miután alaposan megtöröltem a pulcsimban. Az ujját kesztyűként használva fogom a cukorkát míg el nem veszi. Fő a biztonság. *
-Kérsz cukrot? Finom…..Öööö, ő is eszik cukrot?
*Fogalmam sincs hogy működik ez a tesós dolog nála, tanácstalan vagyok. *

A lány csodálkozva hallgatja a beszámolómat, ami nem is csoda, hiszen ritka az ilyen adottság, még ha valóban rengeteg képesség is létezik, azért általában besorolható egy típusba, míg az enyém igen csak nehézkes lenne, hiszen nem irányítok semmit, a hatótáv sem megítélhető, nehéz lenne bármi szempont alapján a többi közé sorolni, mégis van.
- De a buta embert könnyebb is legyőzni. ezt se felejtsük el. Regenerálódok, de nem tudom, hogy a mérgek hogyan hatnak rám, nem próbáltam még.
Ez nem teljesen igaz, bár szó szerint saját magamon nem teszteltem, egyszer voltam kíváncsi rá, hogy mivel a külső sérülések, például egy vágás, nem hat rám, miután elhagytam a testet, így a méreg sem. Egy megszállott testtel mérget ittam, de szerencsére a test halálán kívül velem nem történt semmi.
- Vagyis nem igaz, mert egyszer egy megszállott testtel kipróbáltam, hogy ha a test mérget iszik, akkor velem mi történik, de szerencsére semmi, ahogy más sem történik, ha esetleg a megszállt embernek levágod a kezét, nekem megmarad a sajátom.
Mondom el minél rövidebben.
- Egyedül vagyok és jelenleg nincs lakásom, általában a vöröskereszt különböző kihelyezett szállásain szoktam meghúzni magam.
Mondom, majd kapok a fejemhez.
- De modortalan vagyok. Engem Leonak, testvéremet meg Andrew Winternek hívják. és téged?
Kérdezek vissza, hiszen az illem így diktálja, hogy
ha én is bemutatkoztam, akkor ő is tegye azt.

*Míg válaszra várok, félszemmel körülnézek, hátha leülhetek valahova, de persze nincs egyetlen kivágott fatörzs sem. Maradok tehát állva és hallgatom, nem sokára majdnem tátott szájjal a fiút. Amint kikerekedik előttem a képessége, az átok vagy áldás és annak határai, hát nem kicsit lepődöm meg. az enyém sem piskóta, de az övé…..*
-Az emberek buták, de a buta ember is lehet veszélyes, néha veszélyesebb mint a megfontolt….te tényleg? Regenerálódsz? Meggyógyulsz bármiből? A mérgek hogyan hatnak rád?
*A gondolataim száguldozni kezdenek és természetes, hogy érdekel az én átkos képességemmel szembeni reakciója. Persze nem kísérleteznék vele, bármennyire is talpraesett és nem védtelen, azért még gyerek. Egy kicsivel kisebb mint én. Közben tovább gondolkodom és döbbenek. Már értem honnan tudta egyből, hogy más vagyok mint a normális emberek, nekem is jól jönne egy ilyen képesség, bennem élő tesó nélkül. Jobb szeretem Aident magamon kívül.*
-Nincs veled más, csak ő. Egyedül vagy? Hol laksz? Hogy hívnak?
*Na tessék, még nagykorú sem vagyok de már kibújt belőlem a tyúkanyó.*

Imádtam, hogy ilyen képességekkel áldott meg az élet és sosem volt célpontom, nekem egyetlen dolog kellett mindig használnm a képességemet, ami pedig nem más, mint a túlélés. 9 éves vagyok, dolgozni még nem lehet, pénzem nincs, így kénytelen vagyok elvenni másoktól. Egyetlen hátránya, hogy csak gyenge vagy nem régóta halott embereken használhatom, bár kábult drogost bármikor találok, akivel betörhetek egy- egy boltba, hogy élelmet szerezzek arra a napra vagy ha egy- egy kórházban találok néhány haldokló gazdagot, akkor tőlük veszem el a pénzt, hogy vehessek magamnak ételt, igaz még egészséges emberen nem próbáltam, de egyszer azt is kipróbálnám. Szerencsére a betegségek és egyéb nyavalyák nem hatnak rám, még akkor sem, ha megszállok egy ilyen embert. Tudom, hogy a képességemnek vannak távlatai, remélhetőleg hamarosan képes leszek élő embereket is megszállni, vagy akár a megszállt mutáns képességét használni, mintha az enyém lenne, majd kiderül.
- Az emberek buták és vannak olyan mutánsok, akik ellen sok mindent nem tehetnek, például ellenem sem, hiszen lelőhetnek, megvághatnak, vagy bármit is csinálnak a képességem miatt regenerálódok.
Igaz, hiszen képes vagyok sejt szinten befolyásolni a saját és bárki testét, már ha előtte megszállom. Ezért is szeretem a dolgot.
- Igen ő a tesóm, képes vagyok bárkit megszállni vagyis mint egy élősködő átvenni a teste felett az uramat és emiatt a testem képes regenerálódni is, emellett képes vagyok érzékelni a mutánsok képességét és megmondani, hogy pontosan mi is az adott mutáns képessége.
Okos lánynak tűnik, így valószínűleg levonja a tanulságot, hogy a második képességem miatt tudtam, hogy mutáns.

*Sosem kísérleteztem a képességemmel úgy, hogy esélyesen mást is veszélybe sodornék. Nem akartam senkit bántani, legalábbis egyelőre, ártatlanokat meg végképp. A célpontjaim megvoltak és megkeresem őket ha már biztos vagyok magamban, de még nem jött el az ideje. A fiú ugyan mutáns volt és nem ő az egyetlen az életemben, de a bátyám képességéről tudtam, valamennyire ismertem a korlátait is, bár nem tudom mire vitte azóta, hogy nem találkoztunk. A srácét nem ismertem, csak annyit tudtam meg róla hirtelen ami látható volt, a többi homályban maradt és sejtettem, hogy nem csupán ennyiről szól az egész. Szóval az alkarommal lökdöstem arrébb, mert már láttam hogyan hat egy normális emberre az érintésem, legalábbis akkor amikor a véremet elönti a gyilkos nedv. A válaszból egyértelműen kiderült, hogy a fiú kissé el van szállva magától, ő még nem találkozott olyan emberekkel akikkel én, akik öngyilkosságba kergették aput, akik tönkretették a családomat és elraboltak azért, hogy felhasználjanak a saját céljaikra.*
-Hidd el vannak olyanok. Az emberek félnek ez igaz, de a félelem és a sarokba szorítás érzése gonosz dolgokra sarkalja őket. Ha összefognak, mi sem tehetünk semmit.
*Nem félek, nem a félelem érzése az ami miatt próbálom elrejteni a képességeimet, hanem a józan ész, az átélt borzalmak és a tapasztalat. Senkiben nem bízhatunk, ezt Jason érzékletesen bemutatta. Ha sikerült a bokrok közé terelnem, már elléphetek tőle, hogy még véletlenül se érintsem meg a kezemmel. Próbálom lecsillapítani magamat, bár még mindig bizalmatlan vagyok vele szemben, azért érdekel is, egyre jobban. Nézem mindkettejüket, ha még mindig ott van a másik fiú is. Nem tudom, hogy csodálatosnak gondoljam a dolgot vagy borzasztó képességnek. Nem tudom ő hogyan éli meg és hogyan lehet irányítani, nekem biztosan púp lenne a hátamon, szó szerint. Egy is elég belőlem.*
-Ő a tesód? mit tudsz még azon kívül, hogy….izé…együtt vagytok?
*Érdekel, persze, hogy érdekel, hiszen hasonló cipőben jár mint én, bár láthatóan másképp éli meg. Erre is kíváncsi vagyok, hogy hogyan kezeli és miként tud vele együtt élni.*

A testvérem előlépése igazán érdekes reakciókat váltott ki mutáns társamból, de nem is vártam mást, hiszen annak is újdonság aki már megélt egy pár dolgot, nem hogy egy 16- 17 éves lánynak, aki hozzám hasonlóan még csak most kezdett el élni. Éppen reagált volna a mondatomra, hogy visszaélni a képességgel nem szép dolog, de nem nagyon érdekelt a dolog. Nem azért, mert nem tudtam, hogy rossz, mert igazából tudtam, hanem azért, mert nekem örömöt szerzett és vicces dolog, sőt néha igazán felemelő. Én mindig élveztem, ha egy másik ember bőrébe bújhattam és amíg nem kapnak el, addig nincs gond. A lány terelgetni próbált, először majdnem hozzám ért, de időben észbe kapott, így nem derült fény arra, hogy a szervezetem miként reagálna a méregre, amit termel. Nem értem mért. Nem ellenkeztem, csak értetlenkedtem a lány reakcióján, sosem zavart a dolog, igaz neke már volt időm megszokni, hogy Andrew néha úgy sétál ki-be a testemen keresztül, mint aki egy szobába lép be avagy ki és nem is éreztem semmit a dologból, így még kevésbé zavart.
- Ki merne tenni bármit egy mutáns ellen? Az emberek félnek tőlünk.
Nyugtatom meg a lányt, aki láthatóan fél ettől a dologtól, nem biztos, hogy tőlem, inkább attól, hogy meglátják, hogy mutánsok vagyunk.

*Hülye kérdést tettem fel. Mentségemre legyen mondva alaposan meglepődtem mikor szóba hozta a képességemet. Gondolhattam volna, hogy az ő képességei miatt rakták ki az árvaházból, az emberek sosem tolerálták azt aki valamiben más volt, ismeretlen, megérthetetlen. Féltek tőle ahelyett, hogy megpróbálták volna megismerni. Én is szerettem volna ha elfogadnak olyannak amilyen vagyok és nem kísérleti nyúlnak használnak, vagy fegyvernek, de ettől még nagyon messze voltunk. Nem tudtam milyen sok mutáns él köztünk, én nem fedeztem fel a képességeiket, de mióta bántottak féltem attól, hogy épp emiatt a hozzáállás miatt lesznek majd olyanok akik rossz dolgokra használják a képességeiket. Úgy tűnt Leo válaszából, hogy ő is ilyen, de hát még csak gyerek és a szüleinek nem volt alkalmuk, hogy megtanítsák neki mi a jó és a helyes.*
-Nem szabad....
*Mondtam volna tovább is, vállalva magamat, de olyasmi került a szemeim elé amit még álmomban sem láttam. Eltátottam a számat és hosszú másodpercekig csak bámultam a fiúra. Vagyis a fiúkra. Hihetetlen élmény volt de egy kicsit ijesztő is és hiába volt nekem is megmagyarázhatatlan képességem - kettő is - nyugodtan mondhattam volna azt, hogy nem hiszek a szememnek sem, mert igaz volt. Talán négy-öt lélegzetvételnyi idő is eltelhetett mire észbe kaptam és valamennyire sikerült helyreráznom magam. Körbelestem, hogy nem lát-e valaki minket, de szerencsére az állatkerthez vezető sétányt szegélyező fák és bokrok eltakartak minket. Persze bármikor felbukkanhatott volna valaki a közeli kanyarból, ezért a fiúhoz ugrottam és már majdnem megérintettem mikor eszembe ötlött, hogy nem szabad, hiszen nem akarom bántani. Felemeltem a kezeimet és az alkarjaimmal próbáltam beljebb a bokrok közé terelni.*
-Megvesztél? Valaki megláthat, aztán annyi nekünk.

Sajnos a képességem nem terjed ki addig, hogy lássam is, ha az illető esetleg ellenem akarja használni a képességét, bár nem tudom, hogyan is hatna rám a dolog. Eljátszottam az elvarázsoltat, ami nem igazán jött be, de legalább reagált a szentem.
- Milyen bizonyos dolgok? Nos nem vagyok a legjobb gyerek és mióta feéfedeztem a képességem, hát szeretek visszaélni vele.
Ekkor dönt úgy Andrew, hogy megmutatja magát és előmászik belőlem, persze csak azután, hogy meggyőződött róla, hogy senki nem látja, így nem nagyon kell rákérdeznie a képességemre, hiszen a saját szemével láthatja. Nem akarok rosszat neki és én is barátot keresek, valakit aki mindig mellettem van és nem a testvérem, mert vee gyakorlatilag egyek vagyunk, még akkor is, ha mások másként használják is ezt a szót. Nagyon célom nincsen, nem akarok bosszút állni senkin, nekem az az álmo, hogy a mutánsok szabadok járhassanak az emberek között, ne kelljen bujkálniuk és ne nézzék ki, azért mert azok amik. Az emberiségnek el kell fogadnia, hogy vannak olyanok is, akik felettük állnak és hát mindig is volt ilyen a történelembe, van aki szerencsésnek születik és van, aki nem. Nos az átlag emberek, legyenek akármilyen magas pozícióba egy mutánssal szemben nem sok esélyük van, márpedig a felsőbb rendű létforma elnyomja a gyengéket, a mutánsok uralkodásra születtek, az átlag emberek elnyomására, nem ezért, hogy félniük kelljen a tudatlanoktól, akik nem látják, hogy azért vagyunk a földön, hogy az embereknek jobb legyen azáltal, hogy a mutánsokat szolgálhatják.

*Nem az alig tíz éves fiútól ijedtem meg hanem a helyzettől és attól, hogy igazából nem tudok semmit, mégis érzem ahogy elönt a méreg. sajnos szó szerint és nem csak a lelkemben. Nem akartam megérinteni, nem akartam bántani, elvégre „csupán” rámutatott arra amit birtokoltam és ami igaz is volt, épp csak nem tudtam elképzelni sem, hogy hogyan csinálja. Eddig sikerült észrevétlennek maradnom, bárhol jártam semmilyen formában nem hívtam fel magamra a figyelmet, most viszont nem csak én, hanem a képességem is felszínre került. Biztos voltam benne, hogy nem vaktában lövöldözik, de ha így van, akkor ő is rendelkezik valamilyen képességgel, hasonló hozzám. A különbség csak annyi volt, hogy én nem tudtam milyen módon turbózta fel a sors és a génjei.*
-Pedig az.
*Belementem a játékba, mosolyogtam rá de egyelőre nem hittem el, hogy nem jelent fenyegetést a számomra. Azok akik elraboltak és bántottak és akik a családom tagjait fenyegették, bármire képesek voltak és maradtak elegen ahhoz, hogy megtaláljanak és utánam jöjjenek. Nem tartottam kizártnak, hogy épp egy ártatlannak tűnő kisfiúval próbálnak csapdába csalni. Míg ennek az ellenkezőjéről nem győződöm meg, addig óvatos leszek. De semmiképpen sem meggondolatlan. Nem szabad megérintenem, nem csak azért mert egyelőre nem akartam bántani, hanem mert elég feltűnő lett volna a park közepén ha holtan esik össze mert összeborzoltam a haját. A kérdésemre adott válasz természetesen körülnézésre sarkal. A testvér említése pedig kíváncsiságra ad okot, hiszen nincs mellette senki akire illene a testvérleírás. *
-Milyen bizonyos dolgok miatt?
*Nem, nem kérdezek rá a képességére, még nem. *
-És ő hol van? Mármint a testvéred?
*Alig tíz évesnek látszik és biztos vagyok abban, hogy nem tévedek sokat. Nem gyakori, hogy ekkora gyerekeket kitegyenek az utcára, ráadásul egy testvérpárt. Szerintem egyszerűen megszöktek és ha igaz az amit gondolok, akkor meg is értem őket. Merészek és erősek lehetnek ha életben maradtak eddig az utcán ennyi idősen. Már csak a testvérére vagyok kíváncsi és arra milyen képességet birtokol. Utóbbira többek között azért, hogy tudjam miként védekezzek ha paranoiám igazolást nyer. Pedig annyira szeretném ha nem lenne igazam, ha végre nem kellene bujkálnom, ha barátra lelnék, egy hozzám hasonlóra addig, míg annyira erősnek és felkészültnek nem érzem magam, hogy visszatérjek és bosszút állhassak azokon akik szétzilálták a családomat.*

Egyszerre döntöttük el, hogy odamegyünk a másikhoz, így a helyzet elég abszurddá vált, amikor is megszólítottam. Őszinte megdöbbenést láttam az arcán, ami valószínűleg a képességére való utalás miatt futott át, ami akkor vált világossá, hogy valóban arról van szó, amikor egy lépést távolodott tőlem és mintha egy kicsit meg is változott volna.
- Nekem senki nem szólt, hogy ez egy park.
Nézek boci szemekkel a legtündéribb mosolyomat elővillantva, hátha elfelejti a korábbi dolgot, bár nem nagyon hiszem, de azért egy próbát megér és nem is akarom nagyon feldühíteni, lévén, hogy ismerem a képességét. Mosolya mindent elárul, nem tudom mihez hasonlítani, hiszen testvéremmel nem szoktuk egymás döntéseit megkérdőjelezni, így ilyen tekintettel sem nagyon találkoztam még.
- Szüleim árvaházba adtak, ahonnan bizonyos dolgok miatt kitettek, így a testvéremmel járjuk a világot.
Valószínűleg értetlenkedve néz, hogy ha a tesómmal, akkor ő hol van, így ha szóvá tenné vagy csak valamilyen jelét adná az értetlenkedésnek, akkor Andrew egyszerűen előmászna a hátamból, mint valami klón.