Bronx - állatkert és környéke

First topic message reminder :


*Már beköszöntött az ősz, de szerencsére a napnak még van ereje, igaz nem sok. Langymeleg az idő és alig felhős az égbolt. Muszáj kihasználnom az utolsó meleg napsugarakat mielőtt hidegek és szürkék lesznek a napok. Noha óvatos vagyok és kerülöm a nyilvános helyeket, nem ülhetek egész nap a híd alatt vagy négy betonfal között, már csak azért sem, mert a helyzetemből adódóan nem szem rendesen, legalább annyi vitamin legyen bennem amennyit a napfény ad. Ha nem szerettem volna annyira a természetet és a napsütést mint amennyire igen, anya mindig kizavart volna. A külvárosban találtam magamnak helyet egy elhagyott raktárépületben, akár ott is tölthettem volna az időmet, de a park mégiscsak szebb és talán el tudok vegyülni az emberek között. Némi apró mindig volt nálam, hogy buszra vagy metróra szállhassak máskülönben eléggé behatárolt lett volna az életem. Utóbbira az esetek felében be is tudok lógni. A kinai negyedben szoktak adni egy kis pénzt ha eltakarítom a szemetet, annyi pont elég és különben sem vennének fel állandó munkára. Mire eljutottam Bronxba, már gazdagabb lettem egy aznapi újsággal. Valahol mindig ott hagyják, vagy "véletlenül" nyitva marad az újságtartó ajtaja. Az aki az utcán él sok trükköt tanul meg, van, hogy a maga kárán. A szerencsésebbek másoktól tanulnak, vagy csak ellesik hogyan kell meglovasítani valamit a legbiztonságosabban. Kapucnis kabátom alatt volt elrejtve a kis táskám abban volt egy csomag színes ceruza amit egy parkban vettem el egy gyerektől. Na nem erőszakosan, csak épp nem figyelt rá mert eldőlt a táskája és kiborult belőle minden. Nem én voltam....ááááá.
Kicsivel több mint egy éve éltem New Yorkban és eddig sikerült láthatatlannak maradnom, legalábbis azok számára akik ebbe a kényszerű és pocsék helyzetbe kergettek, akik közvetve megölték apát és bántani akarták a családomat. Elbújtam a világ elől, hogy összeszedjem magam, hogy erőre kapjak és megtanuljam igazán használni a képességeimet, ha már megvert velük a sors. Napjában többször is gondoltam Aidenre, annyira hiányzott, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy nem lehetek vele. Esténként mindig úgy aludtam el, hogy előtte magamban bocsánatot kértem tőle amiért még hírt sem adtam magamról. Biztosan azt hiszi, hogy meghaltam és ez így van jól a biztonságuk érdekében.
Alig múlt el délelőtt tíz óra és már a parkban sétáltam az állatkert felé. Azon merengtem hogyan jutok be, szerettem volna bemenni, mióta New Yorkban vagyok ide szerettem volna a legjobban benézni de eddig nem sikerült. Persze ha tisztábbnak tűnnék és más ruhát viselnék, az más lenne, egy családdal biztosan sikerülne beslisszolnom, de így....A szeretetszolgálatnál szoktam ruhát kapni, de olykor sikerül egy-egy jobb darabot elcsennem, ha kiárusítás van. Ma talán jobban nézek ki a virág és levélmintás nadrágban. Fekete pólóm nem látszik a sötétszürke kapucnis kabát alatt és a vállamon keresztben hordott kis táska sem. A ceruzák mellett abban volt minden vagyonom és az aznapi reggelim, egy elcsent csokoládé. Az állatkerttel szemben ültem le egy üres padra és kihajtogattam az újságot. Miközben elolvastam mi hír a világban, előszedtem a ceruzákat. Nemsokára már az újság egyik sarkán ott virított egy színes pillangó.*

*Régóta egyedül vagyok és csak magamra számíthatok, már az életem részévé vált. Eleinte én is odacsapódtam valakihez, néha csak annyira, hogy ő ne tudjon róla de mások igen, és ne tekintsenek prédának. Az emberek legalja gátlástalan, bárkit képesek kihasználni a saját boldogulásukért és védik a magukét. Valahol megértem, de én mindig próbáltam megőrizni a józanságomat. Követtem el hibákat, de képes lennék tükörbe nézni, ha lenne. Eddig nem volt olyan alkalom amikor egy láthatóan magányos gyerek szorult a segítségemre, bár még az én fenekemen is ott volt a tojáshéj, nem tudtam csak úgy otthagyni a tanácstalan fiút. Lassan lépkedtem és többször visszanéztem rá, úgy nézett ki mint aki nem csak a lábaival toporog hanem a gondolataival is. Nem tudta mit tegyen, én meg nem tudtam melyik az a két lehetőség amiből választásra kényszerült.
Végül döntöttem, visszamegyek hozzá és megkérdezem mit keres itt egyedül, és tényleg egyedül van-e vagy csak eltévedt. Nem tűnt koszosnak de olyannak sem akit gondos szülők nevelnek. megtorpantam, egy hosszú pillanatra lehajtottam a fejem és átfutott az agyamon, hogy biztosan bele akarok keveredni az életébe és, hogy ez mennyire mélyülhet el. Ez a rövid hezitálás volt az oka annak, hogy nem én szólaltam meg előbb. A köszönésre megpördültem, így a többi szavától való döbbenetemet tisztán láthatta az arcomon. Igyekeztem elrejteni meglepett vonásaimat és bizonygatni magamnak, hogy nem _arra_ a képességemre gondolt, de valahol a lelkem legmélyén tudtam, hogy hiába áltatom magam. az elmúlt menekülős és bujkálós időszak paranoiássá tett, veszélyben éreztem magam és kezdett felbugyogni a véremben a gyilkos méreg. Mindeközben egy látszólag ártatlan kisfiút néztem és fogalmam sem volt mit tegyek. A segítségnyújtás egyik pillanatról a másikra elillant a fejemből. Egy lépést tettem hátra.*
-Szia! Sétálok. Ez egy park. És te? Leléptél anyutól?
*Mosolygok rá, mint a nagylány a kisfiúra, a nővér a hülye öccsére. Pedig a bátyám sosem mosolygott rám ilyen utálatosan.*

Végre megláttam valakit, aki hozzám hasonlóan rendelkezik azzal a génnel, ami engem is létrehozott. Nem tudom, egyelőre csak körbe- körbe járkálok, meg persze azt is látom, hogy ő is figyel. Egy kicsit tanácstalan vagyok, hogy mi legyen, odamenjek hozzá, ne menjek, ha odamegyek mivel szólítsam meg. Várom a reakcióit, hiszen látom, hogy észrevett, bár ki ne venne észre egy 10 éves fora fiút, aki egyedül császkál Bronx állatkertje előtt. Nincs dolgom, ahogy szülőm se és nem is csatlakozom senkihez. Végül döntésre szánom el magam és odamegyek.
- Szia! Mit csinál errefelé egy magadfajta képességű?
Tudom, hogy furán hangzik és hát nagyot kockáztatok azzal, hogy csak így letámadom, hogy "tudom, hogy mutáns vagy, mert én is." de valamivel meg kell kezdeni a társalgást.

*Sokan járkáltak a parkban, de nem igazán figyeltem őket, ez persze amolyan struccpolitika, de mindig bejött. Tapasztalataim szerint ha a mostani külsőmmel megnézek valakit, rögtön gyanút fog, hogy esetleg rosszat forralok ellene és máris a középpontban leszek. Ami persze nem igaz, mert soha nem vettem el senkitől semmit, legalábbis közvetlenül. Zsebbe nem nyúltam, sem táskába, az túl kockázatos lett volna és nem éreztem magam olyan gyakorlottnak. Más kérdés, hogy nem is akartam ezt gyakorolni. Bár korábban imádtam a szép ruhákat és az anyám rendezte összejöveteleket, mára leadtam az igényeimből. Hmmm…jócskán. Szóval csak rajzoltam a pillangókat az újság üres szélére és azon merengtem hogyan jussak be az állatkertbe. Arra gondoltam, hogy talán van olyan rész ahol bemászhatok, ehhez azonban körbe kellene járnom az egészet, úgyhogy amint befejezettnek tekintettem a pillangómat, elkezdtem összehajtogatni az újságot. Minden újságot eltettem, éjszaka jól szigetel, viszont könnyen szakad, ezért kellett az utánpótlás. Volt egy állandó helyem a város szélén egy üres raktárépületben, szerencsére mások még nem fedezték fel és egyetlen nagykutyának sem jutott eszébe, hogy hasznosítani kellene, így csak az enyém volt. Egész jól berendezkedtem, az volt az otthonom már fél éve, ott gyakoroltam tökéletesíteni a képességeimet. Jó lett volna ha Aiden velem van és elmondhatom neki az apró sikereket vagy elsírhatom a kudarcaimat, ha tanácsot kérhetek tőle, elvégre ő már öreg rókának számított ebben a dologban. De nem lehetett velem, pontosabban én nem lehettem vele és a megfogalmazáson van a hangsúly. Másban nem bíztam, tehát barátra nem is gondoltam, pedig talán előnyös lett volna az egyre mélyebbre süllyedő lelkivilágomra. Minden tiszteletem azoké volt akik már évek óta az utcán éltek, sikátorokban, vagy a híd alatt és nem jutott minden nap étel a gyomrukba. Egyedül ezt nem is lehet ép ésszel elviselni, én már most belefáradtam, csak Aiden és anya biztonsága tartotta bennem a lelket.
Sikerült összehajtogatni az újságot, felhúztam a pulcsimat, hogy hozzáférjek a táskámhoz és belegyömöszöltem a hírpapírt, ám mire ez sikerült észrevettem, hogy kitört a ceruzám hegye. Valahogy beleakadt a táskába.*
-A fenébe!
*A ceruzahegy értékes kincs volt a számomra, ha kitörik többet kell belőle hegyezni és hamarabb elfogy és akkor megint mehetek kockáztatni valamelyik boltba. Egy hosszú pillanatig szenvedő arcot vágtam és meredten néztem a ceruzavéget, majd egy nagy sóhajjal eltettem. Felnéztem, hogy lássam és eldönthessem merre induljak először mikor összeakadt a pillantásom egy fiúval. Nem lehetett több tíz évesnél, barna szemei voltak, vállig érő haja és senki nem volt a közelében. Mármint felnőtt. Ez nem csak itt a parkban volt fura ahol leginkább családosok sétáltak, hanem máshol is feltűnt volna, még az ingyen konyhára járó gyerekek is mindig hozzácsapódtak egy felnőtthöz. Elindultam az állatkert felé, de többször visszanéztem rá, mert kíváncsi voltam megjelenik-e mellette valaki, vagy, hogy mennyire ijedt és tanácstalan amiből tudhatom, hogy épp egy elveszett gyerekkel van dolgom.*

Bronx, ki tudja mért evett ide a fene, nem túl jó környék főleg nem egy velem egy korúnak, de ki mondta, hogy átlagos vagyok. Ugyan próbálkozni lehet nálam, de sokra nem mennek, hiszen a képességem megvéd, de amíg Andrew nem dönt úgy, hogy most ő akarja átvenni a testünket, addig látom hogy milyen mutánsok vannak a közelembe és idejében fel tudok készülni, ha esetleg valaki olyanra készülne. Bronx nem épp egy ideális környék gyerekeknek, de az állatkert és környéke elég szép így ősz környékén. Sajnos pénzem nincs, hogy bemenjek, mert hát enni is kell, már ha nem találok valami drogost, aki épp haldoklik és van nála valamennyi pénz, hogy bemehessek. Milyen jó lenne, ha találné valakit, akivel megoszthatom ezt az élményt, egyedül annyira nem vicces semmi, még  ha itt is van az öcsém, bátyám ki tudja mim, hiszen szó szerint egyszerre születtünk, ő már akkor bennem volt, így gyakorlatilag egy testként láttuk meg a napvilágot, azért egy hölggyel viccesebb lenne, mert a tesómmal már ki sem mondjuk és már tudjuk mire gondol a másik, míg néha szívesen társalognék ellenkező nemű egyénnel, még ha csak baráti alapon is, hiszen még fiatal vagyok bizonyos dolgokhoz, bár egy komolyabb baráti, nem az a tipikus járunk típusú, kapcsolatban benne lennék. Kell valaki, akivel megbeszélhetem a dolgokat és ott van, ha szükségem van rá, aki nem a testvérem. Járkálok az állatkert melletti parkba, hátha észreveszek egy mutánstársat, de egyelőre nem látok senkit, meg amúgy is nem állok szóba bárkivel.

*Már beköszöntött az ősz, de szerencsére a napnak még van ereje, igaz nem sok. Langymeleg az idő és alig felhős az égbolt. Muszáj kihasználnom az utolsó meleg napsugarakat mielőtt hidegek és szürkék lesznek a napok. Noha óvatos vagyok és kerülöm a nyilvános helyeket, nem ülhetek egész nap a híd alatt vagy négy betonfal között, már csak azért sem, mert a helyzetemből adódóan nem szem rendesen, legalább annyi vitamin legyen bennem amennyit a napfény ad. Ha nem szerettem volna annyira a természetet és a napsütést mint amennyire igen, anya mindig kizavart volna. A külvárosban találtam magamnak helyet egy elhagyott raktárépületben, akár ott is tölthettem volna az időmet, de a park mégiscsak szebb és talán el tudok vegyülni az emberek között. Némi apró mindig volt nálam, hogy buszra vagy metróra szállhassak máskülönben eléggé behatárolt lett volna az életem. Utóbbira az esetek felében be is tudok lógni. A kinai negyedben szoktak adni egy kis pénzt ha eltakarítom a szemetet, annyi pont elég és különben sem vennének fel állandó munkára. Mire eljutottam Bronxba, már gazdagabb lettem egy aznapi újsággal. Valahol mindig ott hagyják, vagy "véletlenül" nyitva marad az újságtartó ajtaja. Az aki az utcán él sok trükköt tanul meg, van, hogy a maga kárán. A szerencsésebbek másoktól tanulnak, vagy csak ellesik hogyan kell meglovasítani valamit a legbiztonságosabban. Kapucnis kabátom alatt volt elrejtve a kis táskám abban volt egy csomag színes ceruza amit egy parkban vettem el egy gyerektől. Na nem erőszakosan, csak épp nem figyelt rá mert eldőlt a táskája és kiborult belőle minden. Nem én voltam....ááááá.
Kicsivel több mint egy éve éltem New Yorkban és eddig sikerült láthatatlannak maradnom, legalábbis azok számára akik ebbe a kényszerű és pocsék helyzetbe kergettek, akik közvetve megölték apát és bántani akarták a családomat. Elbújtam a világ elől, hogy összeszedjem magam, hogy erőre kapjak és megtanuljam igazán használni a képességeimet, ha már megvert velük a sors. Napjában többször is gondoltam Aidenre, annyira hiányzott, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy nem lehetek vele. Esténként mindig úgy aludtam el, hogy előtte magamban bocsánatot kértem tőle amiért még hírt sem adtam magamról. Biztosan azt hiszi, hogy meghaltam és ez így van jól a biztonságuk érdekében.
Alig múlt el délelőtt tíz óra és már a parkban sétáltam az állatkert felé. Azon merengtem hogyan jutok be, szerettem volna bemenni, mióta New Yorkban vagyok ide szerettem volna a legjobban benézni de eddig nem sikerült. Persze ha tisztábbnak tűnnék és más ruhát viselnék, az más lenne, egy családdal biztosan sikerülne beslisszolnom, de így....A szeretetszolgálatnál szoktam ruhát kapni, de olykor sikerül egy-egy jobb darabot elcsennem, ha kiárusítás van. Ma talán jobban nézek ki a virág és levélmintás nadrágban. Fekete pólóm nem látszik a sötétszürke kapucnis kabát alatt és a vállamon keresztben hordott kis táska sem. A ceruzák mellett abban volt minden vagyonom és az aznapi reggelim, egy elcsent csokoládé. Az állatkerttel szemben ültem le egy üres padra és kihajtogattam az újságot. Miközben elolvastam mi hír a világban, előszedtem a ceruzákat. Nemsokára már az újság egyik sarkán ott virított egy színes pillangó.*