New York határában

Tárgy: New York határában Kedd 7 Okt. - 16:19

First topic message reminder :

Saul & Rebeca

Nem... nem tudom, hogy miért történik ez az egész. Egyszerűen még soha nem volt rá példa, soha nem akart senki sem... Soha nem buktam még le. Azt se tudom, hogy az egész miért történik. Nem, nem sejtem, hogy a gyűrű miatt van, csak azzal vagyok tisztában, hogy nagy a baj, mert éppen hogy le tudtam lépni. Nem sokon múlt. A vádlim iszonyatosan hasogat, ahogy végre leparkolok az út széli telefonfülkénél. Éppen hogy le tudtam lépni a motelból, ahol az utóbbi napokban szálltam meg. Fogalmam sincs, hogyan találtak rám és azt se tudom, hogy egyáltalán kik voltak és végképp nem tudom mit akartak, mert fel sem merült semmi, amit eddig tettem. Nem mondták, hogy fel a kezekkel, meg hasonlók, amit a rendőrök mondanak, ellenben nem sokon múlt, hogy ne kapjak egy gyenge elektrosokkot. Szinte éreztem még, ahogy a hátamat súrolták a sokkolóból kitörő kis kapaszkodók, amik végül a falon koppantak, amin át én távoztam. Hát ezért parkolok mindig az épületek mögött a kocsimmal. Bár ez se jó, mert ha engem kerestek, ha tudják ki vagyok, akkor tudni fogják, hogy milyen kocsival járok. De most nincs erőm, hogy ezen is gondolkodjam. Túlságosan fáj... a golyó, ami még mindig a vádlimban lüktet. Nem tudtam, hogy jön, nem tudtam kikerülni. Úgy szaggatta át a húst, mint ahogy a kés siklik a puha vajba, csak épp ez sokkal jobban fáj.
Megremeg a vállam, talán a hideg ráz, de ezzel most nem foglalkozom különösebben, nem is lenne értelme. Annyi erőm van még, hogy tárcsázzak, azt a számot. Persze nem ő veszi fel, én pedig túlságosan ki vagyok ahhoz, hogy kekeckedjek és ne adjam meg a helyzetemet, legalábbis kb. mert mégis csak az út szélén vagyok, nem tudom azért pontosan meghatározni, mintha a városban adnék meg egy címet. A kagylót a helyére teszem... vagy is tenném, de az utolsó mozdulat már nem sikerül. Egy mázlim van, minden cuccomat a kocsiban szoktam tartani, mert bármikor menekülni kellhet bárhonnan és akkor nem lehet pakolászni. Erre még Bastien tanított és azóta se csinálom máshogy. A térdem viszont megadja magát, vagy inkább a vádlim, netán a lábaim úgy, ahogy vannak, de nem is számít ez különösebben, mert a többi már nem jut el hozzám. Elterülök az út menti porban, és végre nem fáj. Jön a jótékony ájulás. Érthető, nem vagyok ehhez hozzászokva. Volt már sérülésem, viszont még soha nem lőttek meg úgy, hogy bennem maradt a golyó és még soha nem veszítettem ennyi vért, aztán nem vezettem ki a városból ilyen hosszan. A szervezetem ennyit bírt, mintha csak épp hogy ki lett volna centizve, hogy még legalább telefonálni tudjak, mielőtt végleg kidőlök.

Tárgy: Re: New York határában Hétf. 13 Okt. - 18:01

Rebeca & Saul

- Ezt megismételnéd, nem hallottam jól?- mondom mosolyogva. Tényleg azt mondta volna, hogy kösz? Azt hiszem Rebeca fejlődésnek indult, nem hittem volna, hogy elfogja hagyni a száját ez a szó, és a szavaimat is csak viccnek szánom, erősen kétlem, hogy a következő évtizedekben ezt hallani fogom tőle, már ha ugye találkozom vele ezek után, de egyelőre nagyon is úgy fest, hogy így áll a dolog, hiszen csak én választom őt el a haláltól, és azoktól, akik üldözik. Nem volt értelme annak, hogy megmentettem, hagyni kellett volna meghalni, valami mégis azt súgta, hogy segítsek neki, és az ösztöneim még soha nem hagytak cserben.
- Még én is szoktam pislogni. – na igen, nem épp úgy csuktam be a szememet, de őszintén, mégis milyen férfi lennék, ha nem néztem volna őt meg magamnak? Talán nem esik jól neki, de nem igazán érdekel a dolog, megmentettem őt, és még át is öltöztettem, ha nem lett volna csupa vér, akkor nem teszem meg, ezzel csak az ő érdekét akartam szolgálni, de úgy látszik számára ez inkább sérelemnek hatott. Majd legközelebb ott hagyom, kötve hinném, hogy ezt a kis kellemetlenséget nem tudja figyelmen kívül hagyni azok után, hogy idehoztam őt, és nem hagytam az ellenség kezére kerülni. – Hogy a következő életében ne akarjon majd megölni. – na nem mintha hinnék ebben a baromságban. Mégis milyen kérdés ez? Azért kellett meghalnia, mert megtámadott, mert azt hitte, hogy egyedül elég lesz ellenem. Évszázadok óta élek, egy hadseregek és király se tudtak velem végezni, majd biztos ő lett volna a befutó, mi? Egyszerűen nevetséges, hogy egyesek milyen sokra tartják magukat. Mondhatni, hogy én is így vagyok ezzel, de az én önimádatom teljesen jogos. – Nem ártana hozzászoknod. – jegyzem meg. Sok hullát fog még látni, nem árt ha elkezd edzeni, mert az út, amire lépett, hullákkal van kikövezve, de szerencséjére én majd segítek neki.
- Mondatni, igen, átvertelek. És igen, meg is ölhettek volna, de nem téged választalak, ha nem bíztam volna meg benned. És ahogy elnézem, élsz, szóval akkor mi is a bajod? – nézek rá kérdően. Na igen, él és virul, én nem látom azt, hogy olyan baromira sok baja lenne, túlélte, és csakis ez számít, nem ártanak hozzászoknia ehhez, mert ha innen most elmegy, azt nagyon csúnyán megbánhatja. – Ugye tudod, hogy nélkülem esélyed sincsen az életben maradásra? Tudják ki vagy, de én ezt eltudom intézni, csak arra van szükség, hogy összedolgoz velem. Kellemeset a hasznossal, legalábbis az én szempontból nézve. – ismerik, de én ezt megtudom oldani, ha elpusztítom ezeket az embereket, akkor már őt sem fogja senki sem keresni. Ez kölcsönösen jó lenne, és csak remélni tudom, hogy van annyi esze, hogy ezt saját magától is képes legyen belátni. Nélkülem ő egy két lábon járkáló hulla, és nem fogja senki sem megvédeni, csak rám számíthat, akármilyen fura is lehet ez most a számára. –Én évszázadok óta harcolok ellenük, te pedig csak néhány napja. Nem állítalak meg, nyugodtan kimehetsz, ha ennyire megszeretnél halni, de én a helyedben gondolkodnék. – mondom neki mosolyogva, ahogyan elveszek egy széket az asztaltól és kényelembe helyezem magamat rajta. Csakis rajta áll a dolog, és őszintén remélem, hogy okosan dönt majd.

Tárgy: Re: New York határában Hétf. 13 Okt. - 16:18

Saul & Rebeca

Elhúzom a számat a szavaira. Nincs olyan, hogy de... de van. Nem kell azonnal megölni azt, aki bántani akar. És nem kell ilyen baromi kioktatónak sem lenni, mert nem az ő dolga, hogy a fejembe verje, hogy az élet milyen baromi igazságtalan, meg ilyenek. Én akkor sem fogok valakit megölni azért, mert ártott nekem, vagy akart... majd ezek szerint megteszi más helyettem, de tuti, hogy nem én leszek az. Mondjuk persze ki tudja, lehet hogy ha most itt állna velem szemben valaki pisztollyal, akkor lehet hogy megtenném, ha nem lenne más választásom, de ezt meg nem tudhatom, amíg nem próbáltam.
- Kösz... - túlzásnak érzem, amit mond. Meglőttek a lábamat, azért nem fulladtam volna meg a saját véremben, maximum szép csendesen elvérzek, ami amúgy egészen kellemes halálnemnek számít, mert az emberből csak úgy szép lassan elszáll az élet és kész. Nem fájdalmas igazán, és nem is olyan kínzó, mintha mondjuk megfulladnál. Na megfulladni azt nem akarok. Nem mintha lenne beleszólásom, hogy hogyan, vagy mikor halok meg, de ha választhatnék, akkor tuti, hogy nem a fulladásos halálra voksolnék. Annyira meg amúgy nem ismerem, igenis miért ne lehetne, hogy mondjuk nem csak mindent a szemnek elvet követte és már azért az se... túl fair, amikor eddig arról volt szó, hogy becsukta a szemét, amit ugye amúgy se hittem el. Mindegy, nem ezen fogok fenn akadni, legalábbis amíg nem tesz még egy újabb megjegyzést, úgy már nehezebb elsiklani a tények felett.
- Szóval becsuktad a szemed... - na erről ennyit. Ezt most baromira nem fogom bókként felfogni, mert olyan, mintha valaki meglesne mondjuk öltözés közben, csak ő nem ezt tette, hanem konkrétan ájult voltam és levetkőztetett. Azért ez még egy fokkal rosszabb is, nem csoda, ha nem értékelem. De sajnos még mindig inkább ez, mint hogy kivérezzek az út szélén New Yorkhoz közel. Azt azért annyira nem értékeltem volna, így legalább élek, ő meg örüljön neki, hogy mit látott, aztán kész. Téma lezárva és lehetőleg el is felejtve. Aztán viszont konkrétan eltátom a számat, amikor csak úgy lazán átvágja a torkát. Nem azzal a horrorfilmes spriccelős módszerrel, hanem csak hörög a fickó és fuldoklik. Na épp erről beszéltem... a fulladásos halál rohadtul nem jó dolog, főleg nem úgy, hogy a saját véredben fulladsz meg. Az első dermedt pillanatok után elkapom a tekintetemet és próbálok kinézni magamnak valami érdekes látni valót, mondjuk a vázát az asztalon. - Ezt mégis... miért kellett? - ráncolom a homlokomat, de csak egy pillanatra nézek rá, mert így vészesen a látóterembe kerül az átvágott torkú pasi is, ami nem igazán tetszik nekem, nagyon nem.
- És akkor ehhez nekem...? - mi közöm lenne a vége, de eddig már nem jutok el, mert kiderül, hogy baromi sok közöm van hozzá, mert csak csali voltam, hogy velem foglalkozzanak és ne pedig vele. És lényegében miatta akartak megölni, pedig még sosem buktam le... sosem! Oké, azért itt egy picit elszakad a cérna, nem sokon múlik, hogy ne ragadtassam el magam. Tudom, hogy nem lenne értelme, csak ezért maradok az ágyban, de őszintén szólva sokkal szívesebben mennék neki. - Átvertél! Meg is ölhettek volna! És most már... tudják, hogy ki vagyok! - itt kezdek el kimászni az ágyból, hogy megkeressem a cuccaimat. Arról volt szó, hogy véresek... de valahol meg kell lenniük, legalább kimosva, vagy valami. Persze sikerül kissé megszédülni, de nem olyan vészes, csak az éjjeliszekrényben kapaszkodom meg, az segít is talpon maradni.

Tárgy: Re: New York határában Vas. 12 Okt. - 15:08

Rebeca & Saul

- Nincsen olyan, hogy de. Ha megpróbálnak megölni, akkor végezned kell azzal, aki megpróbálta, különben majd megint megakar ölni. Az élet könyve, kétszázadik oldal. – csak viccnek szánom az utolsó szavaimat, de azért nem ártana, ha végre megértené, hogy az életben egyetlen dolog működik csak igazán jól. Az pedig nem más, mint a halál. Minden más változó, mulandó, elfelejtik az emberek, de a gyilkolást… ahhoz mindig is érteni fog az emberiség, hiszen már szinte tökélyre vitték a gyilkolást, szinte már művészetként lehetne rá tekinteni, csak egyesek képtelenek elfogadni a tényt, hogy gyilkosnak születtek. Mindenki annak születik, csak nem mindenki tartja magát hozza, láthatóan Rebeca sem.
- Miért gondolsz ilyen rossznak? Nem csináltam semmi rosszat, csak nem hagytalak a saját véredben megfulladni. Egyébként szívesen. – eresztek meg az irányába egy mosolyt. Nem hallottam még azt, hogy szívesen, pedig zene lenne a füleimnek. Persze, nem várom, hogy megköszönje, elég büszke egy teremtés, aligha fog olyasmire vetemedni, hogy köszönömöket rebesgessen, de azért azt meg kell jegyezem, hogy kicsit bánt, amiért ilyen sok rosszat gondol rólam. Való igaz, hogy nem vagyok jó ember, de soha nem voltam perverz, mindent a szemnek, de semmit a kéznek, ahogy a mondás tartja, én is ehhez tartottam magamat.
- Okos lány. – biccentek egyet. Igazán idegesítő lenne, hogy meghalna, közvetlen azután, hogy nem rég megmentettem az életét. Ami amúgy teljesen fura, mert nem szokásom, a legtöbbeket hagyom meghalni, ez az élet rendje, igaz? Azonban neki segítettem, de ennek az okát még én magam sem tudom. Talán csak azért, mert szórakoztató volt a múltkor, esetleg hosszabb távra tervezek vele… kell egy csali, igaz? És egy lekötelezett, önálló csalinál nincs is jobb. Persze, nem vagyok én ilyen gonosz és számító, csak a lehetőségeket veszem sorba, és a számomra legkedvezőbbet kiválasztom. Talán neki az nem lesz a legjobb, de ő most senkit nem érdekel, legalábbis még.
- Pedig igazán szép adottságaid vannak. – vigyorodom el. Mondtam, mindent a szemnek, de semmit a kéznek. Férfi vagyok, persze, hogy megnéztem őt magamnak, de nem nyúltam hozzá, azt meghagyom a beteg, szánalmas, perverz állatoknak, akiket még csak arra sem tartom méltónak, hogy megöljem őket. A vérükkel kéne kifesteni majd a szobámat, úgyis mindig arra vágytam, hogy egy vérvörös szobában nézhessem a meccset. Jobban belegondolva… nem is egy olyan rossz ötlet ez, csak hosszas folyamat, míg kivéreztettünk egy embert, arra pedig nekem nincs időm. Kár érte, remek kis ötlet volt, igazán… egyedi, aligha festi más ki vérrel a szobáját.
- A nők, meg a kérdéseik… megbocsátasz, ha megöllek? Semmi kedvem tovább foglalkozni veled. – mondom nemes egyszerűséggel a fickónak, ahogyan egy gyors mozdulattal elvágom a torkát. Eltart egy olyan egy-másfél percig mire meghal, de mint mondtam, az ilyenek nem érdemlik meg a gyors halált, én pedig nem a Mikulás vagyok, aki megadná ezt nekik. Én a legrosszabb rémálmuk vagyok, az, aki nehezebbé teszi nekik a halált az életnél.
- Kezdjük az elején rendben? Sok ellenségem van, ez a fickó például egy olyan szervezettnek dolgozott… - egy pillanatra megállok, és a pasasra nézek. - … bocsánat, dolgozik, még van egy perced. Szóval, a szervezett, amiről beszéltem, már olyan kétszáz éve nem akar engem békén hagyni. Mert mutáns vagyok, mert erősebb vagyok náluk, és közöm van néhány csúnya történelmi eseményhez. – dióhéjban nagyjából ennyi. – És azért buktál le, mert én azt akartam, hogy lebukj. Tényleg elhitted, hogy a gyűrűért fizettem annyi pénzt? Azért fizettem, hogy elvond egy időre a figyelmüket rólam. És sikerült, gratulálok! – tapsolok még néhányat, mielőtt a fickóhoz sétálnék és megnézném a pulzusát. – Na, most már csak dolgozott.

Tárgy: Re: New York határában Vas. 12 Okt. - 12:22

Saul & Rebeca

Igen, az emberek meghalnak, de nem a szemed láttára. És amúgy is a fickó meg kart ölni, de... nem sikerült neki, szóval nem fogok odamenni hozzá, hogy a szívébe mélyesszek egy kést, vagy valami. Nem vagyok ilyen, és nem is leszek sosem. Nekem nincs szükségem erre. Azt a rendőrt talán le tudtam volna lőni, aki megölte Bastient, de... őt is csak talán, egyáltalán nem biztos, hogy képes lettem volna rávenni magam végül. Elvenni valakinek az életét elég komoly döntés és ha már átléptél egy bizonyos határt onnan már félő, hogy nincs visszaút.
- Nem, de... - azt hiszem nincs, de. Talán jogos, hogy ő így áll hozzá, csak nem értem, miért kell kínozni. Na jó, azt hiszem azt is értem, mert ha nem teszi, akkor nem derül ki, hogy miért tette, vagy ki miatt, van-e főnöke, meg ilyesmi. Amit azért jó lenne tudni, mert ha csak megölöd, akkor még mindig jöhet utána más. Bár nem úgy látom, hogy bármit sikerült kiszedni belőle, ha így lett volna, akkor már a fickó gondolom nem igazán élne. Az viszont már azért egy kissé meglep, ahogy felfogom, hogy nincs rajtam a saját ruhám, és azért az nem esélyes, hogy csak úgy magától tűnt el, meg persze az sem, hogy valami bejárónő csinálhatta, bár persze ki tudja.
- Aha... gondolom, hogy csukott szemmel öltöztettél, meg vetkőztettél. - húzom el a számat. Azért ezt baromi nehéz elképzelni, főleg egy pasiról, hogy nem használja ki még kicsit sem a lehetőségeit. Nem... nem igazán tudom elhinni a dolgot, és nem is fogja velem elhitetni, hogy tényleg így történt. Jó persze minden bizonnyal nem vitte túlzásba, de attól még kétlem, hogy csukott szemmel oldotta meg a gombokat, meg mindent. Mindegy, nem ezen kell most fennakadnom azt hiszem, hanem inkább az üvöltő fickón, főleg a megjegyzés hallatán. - Nem kösz, maradok. - legalább amíg összekapom magam. Elég sok vért veszítettem, és így nem igazán lenne okos ötlet elindulni csak úgy valahova, sehova sem, főleg nem oda vissza, ahol megtalálhatnak. Meg egyébként is, akkor most máshol is megtalálhatnak? És egyáltalán kik voltak?
- Nem igazán szoktam ilyesmit csinálni, és e miatt nem hiszem, hogy bárki is meg akarna ölni. - oké vannak zakkant fószerek, egy tény, de én nem szoktam bemászni ágyakba, aztán meg lelépni szó nélkül, amúgy se nagyon fordítok sok figyelmet e téren a pasikra. - De hogyan? Én nem szoktam lebukni és akkor téged miért akart megölni? - szökik fel a szemöldököm, mert nem tetszik a válasza. Én igenis nem szoktam lebukni, én igenis oda figyelek! Eddig még soha nem volt semmi baj, erre... pont most miután megszereztem neki azt a gyűrűt?

Tárgy: Re: New York határában Pént. 10 Okt. - 20:13

Rebeca & Saul

Az életnek természetes rendje az, hogy az emberek meghalnak, csak a halál módja az, ami megváltozik. Persze, kivételnek például itt vagyok én, én nem tudok meghalni, de ahogy mondani szokás, a kivétel csak erősíti a szabályt. Sok embert öltem már meg az életem során, és nem mindegyik érdemelte meg, de nem különösebben érdekel a dolog. Nem élnék ilyen régen, ha nem tudnék ezzel megbirkózni. Az emberek jönnek és mennek, csakis én vagyok állandó az élet körforgásában. Illetve még néhány mutánstársam, akik szintén évszázadok óta élnek. Mondhatni, hogy mi vagyunk a legbölcsebbek, bár ez sajnos nem mindig igaz, egyeseket tönkretesze az idő.
- Ezt komolyan kérdezted? Ez a fickó megakart ölni téged, és engem is megpróbált megölni. Meg kellett volna, hogy hívjam vacsorázni? – komolyan nem értem, hogyan képes valaki ilyen baromságot kérdezni. Aki megpróbál megölni, annak bele kell verni a fejébe, hogy ez nem olyan egyszerű, mint ahogy hiszi. Nekem nem árt egy golyó, vagy egy tőr, amit a szívembe szúrnak. Kilencszáz éve élek, majd egy fiatal kis senki fog végezni velem, mi? Nem értem, hogy az emberek miért viselkednek így. Állítólag nekik kéne képviselniük az intelligenciát, mégis a legtöbbjük olyan buta, mint egy kavics. Sok esetben a középkori ember sokkalta műveltebb volt, mint most ők.
- Nyugodj meg, becsuktam a szememet! – mondom mosolyogva, ahogyan a mögötte lévő szekrényhez sétálok és kiveszem onnan a ruháit. Na igen, én öltöztettem át, de nehogy arra gondoljon, hogy bármi etikátlant is tettem volna közben, az nem az én stílusom. Azért öltöztettem át, mert a ruháját átáztatta a vére, és gondoltam jobban szeretne valami tisztában lenni, de ha ragaszkodik a koszos és véres ruhákhoz, akkor csak tessék, bár nem tudom, hogy gondolta az átöltözést, mert ebből a szobából nem mehet ki, még nem. A túlélési esélyei elég gyérek nélkülem, annyira hülye pedig nem lehet, hogy kockáztasson ezek után. – Mikor nem válaszoltam én neked semmire sem? Egy védett házban vagyunk, fél órára onnan, ahonnét telefonáltál, gondoltam elhozlak, de ha akarod akkor vissza is vihetlek. – vonom meg a vállamat. Nem értem miért viselkedik így, mikor nem is olyan rég megmentettem az életét. Kicsit lehetne hálásabb is, kezdem azt hinni, hogy hiba volt őt életben hagyni, inkább meg kellett volna ölni egyből. Természetesen nem beszélek komolyan, megkapja tőlem az esélyt, hogy bizonyítson, de akkor össze kéne szednie magát, mert jelen pillanatban a felesleges kérdései inkább idegesítőek, semmint célravezetők. Ettől függetlenül persze még kifejezetten szórakoztató a lány, talán ennek is köszönheti az életét.
- Biztos valamelyik pasid küldte rád, amiért nem vártad meg a reggelt, és idő előtt leléptél az ágyából. – nem tűnik olyan nagyon csapodár alkatnak, bár szívesen megnézném mire képes az ágyba. – Szerinted mégis miért támadott meg? Lebuktál. – adom meg a legegyszerűbb választ a kérdésére, és ez nem hazugság. Lebukott. A már egy más dolog, hogy az én jóvoltamból, de ez most nem számít, csak egy kis részletkérdés.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 10 Okt. - 16:39

Saul & Rebeca

Azért azt hiszem teljesen reális, ha az ember enyhén szólva is be van tojva, amikor rájön a tényre, hogy vadidegen helyen van azok után, hogy valaki meglőtte és még csak azt se tudja, hogy hogyan, vagy hogy mégis mi a fenéért? Oké-oké elcsenek ezt-azt, de a zsaruk nem szoktak csak úgy rálőni az emberre, ez azért nem gyakori, sőt kifejezetten ritka. Nem tudom, hogy egyelőre mégis mit kéne kezdenem magammal, talán jobb is, hogy lassan térek magamhoz, hogy eltart egy ideig, amíg felfogom, hogy hol is vagyok, hogy valaki kiabál, hogy hogy az a telefonhívás nem volt felesleges. Nem lett volna valami nagy élmény elvérezni a város határában a porban lássuk be.
Azért enyhén szólva is elkerekedik a szemem, amikor felfogom, hogy mit is mondott. Oké, az már legutóbb is látszott, hogy a pasas nem szokványos, hogy az a típus, akitől jobb, ha tart az ember, mint hogy megpróbáljon szembe menni vele. Én se nagyon mertem, inkább csak a finom szurkálódások fértek bele legutóbb.
- Miért kéne megölni? - csúszik ki a számon szinte azonnal. Jó-jó inkább ő, mint én. Rosszabb lenne, ha a fickóé lenne az ágy és az enyém a szék, meg a kínzás, de akkor se értem igazán, hogy mégis mi a fene folyik itt. Jó lenne pedig tudni, de nem úgy fest újdonsült ismerősöm, mint aki tényleg válaszolni is akarna. Simán kikerüli a kérdéseimet, mintha nem is lenne fontos, hogy mégis miért kínoz egy fickót. - Hol vannak a ruháim? Hol vagyunk? És... méltóztatnál valamire válaszolni? - sikerül eljutni addig, hogy feljebb üljek, és persze magam elé húzzam a takarót. Nem tudom, hogy honnan vannak a ruhák, és egyáltalán mennyit takarnak, de hogy nem az enyémek az tuti. Amúgy is szeretem a ruháimat, maximum kissé véresek lettek és a farmeremen van egy lyuk a vádlimnál, de... attól még kérem vissza!
- De miért támadott meg? - nem szoktam lebukni, soha sem bukom le, akkor meg mégis miért? És egyáltalán hogyan találtak meg? Ez azért baromira érdekelne, és igenis elvárom, hogy végre válaszokat is adjon nekem, mert nem tetszik az,hogy itt vagyok egy ismeretlen helyen, nem tudom, hogy hol a kocsim és azt sem, hogy ez a fickó mit tud, vagy miért akart nekem ártani, és hogy kik voltak a többiek, akik olyan baromi felkészülten támadtak meg. Tudták hol vagyok és azt hiszem azt is, hogy mire vagyok képes, abból legalábbis, amit csináltak eléggé úgy tűnt. Csoda, ha kezdem kissé felhúzni magam, ha nem kapok rendes válaszokat?

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 9 Okt. - 15:43

Rebeca & Saul

Kicsit irigylem azért, hogy álmod dolgokat, hogy tud egyáltalán aludni. Nekem ez nem megy, az elszívott élettel együtt megkapom az illető minden… nem is tudom, hogyan fogalmazzak… erejét, így pedig akár évszázadokig is kibírom alvás nélkül. Azt hiszem még Napóleon idejében lehetett utoljára, hogy szundítottam egy jót, azóta nem, és nem is akarok, jó így nekem, csak néha rám tör a gondolat,hogy vajon milyen érzés lenne, ha újra álomra hajtanám a fejemet és álmodnék. Álmok… nem más, mint a gyenge emberek képzelgése,csak a bolondok kergetik az álmaikat, tudhatnák, hogy nem valóságos, hogy úgy sem érhetik el őket, olyanok, mint égen a csillagok. Hiába nyújtózkodsz,nem éred el őket, és csak te fogsz leesni és összetörni magadat.
A fickó persze kiabál, alighanem erre majd felkel Rebeca, de ez most a legkevésbé sem érdekel, egy ideje alszik már, az ő élete rövid, minek akarja alvással eltölteni azokat az értékes órákat? Persze, ez férfi is minden bizonnyal szívesebben sörözne, de sajnos az ellenségnek dolgozik, méghozzá volt olyan bolond, hogy felidegesített. Megakart ölni, ez pedig egyáltalán nem vall arra, hogy épelméjű lenne. Nem tartottak neki kiselőadást arról, hogy nem érdemes a generációk óta élő mutánsokra rátámadni, egyedül? Hát most én tartok neki egy kis gyorstalpalót, még én teszek neki szívességet.
- Áh, szép napot! Sajnálom, hogy felébresztett téged, de képtelen befogni a száját, és csak később tervezem őt megölni. – a fickó az utolsó szavakra persze hangosan felnyög, de ez nem sokat segít rajta. Mint mondtam már, én nem hagyom életben azt, akit megakarok ölni, és azt hinné az ember, hogy ennek köszönhetően nem fog beszélni majd, mert úgyis tudja mi jön, de tévedtek, mert bármit megtenne az ember azért, hogy véget vessenek a kínjaiknak, mennyiszer láttam én ezt, mikor az állítólagos boszorkányokat kínozták meg. Vicces volt nézni, hogyan vallják be a világ legnagyobb sületlenségét pusztán csak azért, hogy végre meghalhassanak. – Ő az egyik támadód drágám, és pechére az enyém is. Szerinted mit csinálok vele? Sajnos nem fogadta el a vacsorameghívásomat. – vonom meg a vállamat, de aztán csak elmosolyodom. Miért tesznek fel az emberek folyamatosan ilyen jelentéktelen kérdéseket? Miért pazarolják a drága másodperceiket arra, hogy a nyilvánvalóra kérdezzenek rá? A fickó rám támadt, és amíg meg nem tudom, hogy hol vannak a társai, addig kínozni fogom, és nem adom meg neki a megváltást. Rebeca érdeke is az, hogy sikerrel járjak. Üldözik őt, üldöznek engem is, csak… Rebecát még inkább, nekem pedig muszáj végezni az ellenséggel, hogy nyugton élhessem le a következő kilencszáz évemet is.

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 9 Okt. - 10:11

Saul & Rebeca

Lassan kezd csak el oszlani a sötétség és lassan jut el a tudatomig, hogy bár a lábam még mindig fáj ugyan, de már nem lüktet olyan vészesen és nem a porban fekszem, hanem történetesen kényelmes és puha ágyban. Az ember ilyenkor még álom és ébrenlét között pár pillanatig nem is tudja, hogy hol van. Elképzeli valami egészen mást, mint a valóság. Esetemben ez gyakran úgy szokott alakulni, hogy azt hiszem Bastien is ott fekszik nem messze tőlem, vagy épp szinte hallom a zajt, ahogy a zuhanyzóban ügyködik. Aztán persze lassan tisztul a kép, az elme is rájön, hogy minden, amit hitt csupán egyszerű képzelgés és rád szakad a valóság, ami cseppet sem szép és cseppet sem kellemes. Esetemben is erről van most szó, bár legalább az a tény megmarad és nem csak álom, hogy kényelmes ágyban fekszem, és belesüppedhetek a puha párnába. Kicsit sem hasonlít ahhoz, amit a lepukkant motelekben szoktam meg, ahol általában meghúzom magam. Néha persze kicsit feljebb adom, de azért ez nem mondható olyan nagyon gyakorinak.
Csak addig húzódik mosolyra a szám, amíg meg nem hallom a motoszkálást nem is olyan messze tőlem, majd lassan tisztul a hang és jó eséllyel a kínzásnak hála minimum nyögések, ha nem kiabálás is eljut hozzám. Egészen hirtelen próbálok meg felül, csak kissé sikerül e miatt megszédülni. Lassan tudatosul a tény, hogy nem pont a saját ruháimban vagyok, plusz tiszta, plusz a lábam ellátva, de most ezen nem kéne fenn akadni azt hiszem, vagy nem csak ezen kéne fennakadni. Azon már talán sokkal inkább, hogy ismerős alakot látok meg nem messze az ágytól, méghozzá egy fickóval, aki finoman szólva is elég ramaty állapotban van. Végül is én hívtam fel a fura nevű Sault, azon talán nem kéne meglepődnöm, hogy itt vagyok, de... azért mégis talán furcsállom a tényt, hogy tényleg el is jött, és nem hagyott ott. Azt viszont végképp nem értem, hogy ki a másik alak és miért árt neki.
- Hol vagyok? És... ő ki? És mit csinálsz vele? - még hiányzik az a bizonyos miért is, de első körben talán ennyi kérdés is elég lesz, az is valami, ha már erre válaszol. Mondjuk azt se nagyon tudom, hogy egyáltalán miért történt ez az egész. Én soha se szoktam lebukni és most úgy találtak rám, mintha pontosan tudták volna, hogy hol vagyok és kit kell keresni. És úgy támadtak, mintha... mintha azzal is tökéletesen tisztában lettek volna, hogy nem vagyok átlagos, mert nem volt semmiféle "Áll vagy lövök!", csak a sokkoló volt, meg az utolsó golyó, amit még utánam eresztettek, ami nem talál el, ha egy kicsit gyorsabb vagyok. Szóval mégis... mi a fene folyik itt?

Tárgy: Re: New York határában Kedd 7 Okt. - 17:56

Rebeca & Saul

A napjaim nem igazán teltek az izgalom jegyében, de mindenképpen izgalmasabbak voltak, mint a legutóbbi öt évtizede összesen. A gyűrű végre nálam volt, kicsit azért tartogattam magamnak, a visszaszerzett kincs íze mindig édesebb, aztán persze túladtam rajta, egy gazdag sült bolondnak, aki azt hiszi, hogy ettől majd örökké élhet… az emberek naivságát olyan könnyű kihasználni, az ilyen sok idióta ember, aki elhisz mindent amit csak akar, mert csábítóan hangzik… és csodálkoznak rajta, hogy senki nincsen velük. Visszataszító, undorító és szánalmas emberek ezek, akiknek megváltás lenne a halál, és ezt ők is tudják, csak nem akarják beismerni maguknak, mert melyik épelméjű ember vallaná be magának szívesen, hogy megakar halni?
Viszonylag sokat gondoltam a lányra, Rebecára, akire ráuszítottam a régi-új ellenségemet. Nem tudnak ám mindent rólam, sok dologban nagyon messze járnak az igazságtól, de ők az egyetlenek, akiktől tartanom kéne. Tudják mi vagyok, csak azt nem, hogyan is kéne elpusztítani engem. A golyó nem elég, az elszívott életenergia sokkal erősebbé tesz, nem árt néhány puskagolyó, a lefejezés? Hm… az talán hatna, de melyik bolond akarna nekem esni egy pallossal? Erősebb vagyok, puszta kézzel kitéphetném a szívüket, ha akarnám. Ők csak annyit tudnak rólam, hogy évszázadok óta rontom a levegőt a Földön, egy-két ügyletemről is tudnak, de ezt leszámítva sötétben tapogatóznak, mégis veszélyesek rám nézve, és minden más mutánsra nézve is. Emlékszem mikor megalakultak, ott voltam, bár ők nem tudták, és megmosolyogtatott a tény, hogy új ellenséggel nézhetek szembe, persze nem tudtak megállítani, de nem is miattuk függesztettem fel a tevékenységemet, egyszerűen csak… ha valamit több száz éven keresztül csinálsz, abba egy idő után beleunsz, én is így voltam vele, de most újra kedvet kaptam az ilyen kis hatalmi játszmákhoz, de előtte a legfontosabb, hogy az ellenségemet legyőzzem, ehhez pedig kellett az a lány, remélhetőleg nem halt meg, igazán kár lenne érte, kedveltem.
Talán olyan félóra múlva kapom is a hívást, hogy kerestek, és szerencsére még a telefonkagylót sem tették vissza a helyére, így betudtuk mérni a hívás helyét, és kitudtam menni a lányért még az ellenség kiérkezése előtt. Fura, azt hittem, hogy majd kövekkel fog dobálni, ki lesz akadva, amiért mindez megtörtént, de nem, elájult, nem is hibáztatom érte, minden bizonnyal igen sok minden történt vele az utóbbi napokban. Egy védett házba hoztam őt meg a … vendégünket, ha szabad így mondanom. Ő is ellenség, azt hitte egymaga majd elég lesz ellenem, a kis naiv, újabb jele annak, hogy az emberiség nem tanul. Először is el látom Rebecát, a ruháit is leveszem, csurom vér az összes, és tisztábbakat adok neki, még ájultan is jobb érzés nem a saját vérünkben fetrengeni, igaz? Aztán jött a kis vendégünk, talán olyan három-négy méterrel Rebeca ágya mellett lehet kikötözve, az ő kínzásába belekezdtem, az egész testét a vére borítja, de még nem érkeztünk el arra a pontra, hogy meséljen is nekem néhány dologról. Az csak most következik majd, az igazi móka… addig meg Rebeca pihenhet, hosszú napja lehetett.

Tárgy: New York határában Kedd 7 Okt. - 16:19

Saul & Rebeca

Nem... nem tudom, hogy miért történik ez az egész. Egyszerűen még soha nem volt rá példa, soha nem akart senki sem... Soha nem buktam még le. Azt se tudom, hogy az egész miért történik. Nem, nem sejtem, hogy a gyűrű miatt van, csak azzal vagyok tisztában, hogy nagy a baj, mert éppen hogy le tudtam lépni. Nem sokon múlt. A vádlim iszonyatosan hasogat, ahogy végre leparkolok az út széli telefonfülkénél. Éppen hogy le tudtam lépni a motelból, ahol az utóbbi napokban szálltam meg. Fogalmam sincs, hogyan találtak rám és azt se tudom, hogy egyáltalán kik voltak és végképp nem tudom mit akartak, mert fel sem merült semmi, amit eddig tettem. Nem mondták, hogy fel a kezekkel, meg hasonlók, amit a rendőrök mondanak, ellenben nem sokon múlt, hogy ne kapjak egy gyenge elektrosokkot. Szinte éreztem még, ahogy a hátamat súrolták a sokkolóból kitörő kis kapaszkodók, amik végül a falon koppantak, amin át én távoztam. Hát ezért parkolok mindig az épületek mögött a kocsimmal. Bár ez se jó, mert ha engem kerestek, ha tudják ki vagyok, akkor tudni fogják, hogy milyen kocsival járok. De most nincs erőm, hogy ezen is gondolkodjam. Túlságosan fáj... a golyó, ami még mindig a vádlimban lüktet. Nem tudtam, hogy jön, nem tudtam kikerülni. Úgy szaggatta át a húst, mint ahogy a kés siklik a puha vajba, csak épp ez sokkal jobban fáj.
Megremeg a vállam, talán a hideg ráz, de ezzel most nem foglalkozom különösebben, nem is lenne értelme. Annyi erőm van még, hogy tárcsázzak, azt a számot. Persze nem ő veszi fel, én pedig túlságosan ki vagyok ahhoz, hogy kekeckedjek és ne adjam meg a helyzetemet, legalábbis kb. mert mégis csak az út szélén vagyok, nem tudom azért pontosan meghatározni, mintha a városban adnék meg egy címet. A kagylót a helyére teszem... vagy is tenném, de az utolsó mozdulat már nem sikerül. Egy mázlim van, minden cuccomat a kocsiban szoktam tartani, mert bármikor menekülni kellhet bárhonnan és akkor nem lehet pakolászni. Erre még Bastien tanított és azóta se csinálom máshogy. A térdem viszont megadja magát, vagy inkább a vádlim, netán a lábaim úgy, ahogy vannak, de nem is számít ez különösebben, mert a többi már nem jut el hozzám. Elterülök az út menti porban, és végre nem fáj. Jön a jótékony ájulás. Érthető, nem vagyok ehhez hozzászokva. Volt már sérülésem, viszont még soha nem lőttek meg úgy, hogy bennem maradt a golyó és még soha nem veszítettem ennyi vért, aztán nem vezettem ki a városból ilyen hosszan. A szervezetem ennyit bírt, mintha csak épp hogy ki lett volna centizve, hogy még legalább telefonálni tudjak, mielőtt végleg kidőlök.

Tárgy: Re: New York határában

» Diana & Alistair - New York
» New York-i bújócska
» Egy New York-i lakás
» Warren & Yetta - New York felé félúton
» I <3 New York - Jay & Jaime