Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!

Scarlett & Liam

- Állítólag a legtöbb dolog elég egyszerű, csak… szeretjük túlbonyolítani őket. – rántom meg a vállamat. Anya ezt sokszor mondta, és hát nem tudom, én már akkor is elég bonyolultnak láttam mindazt, ami a mutáns léttel jár, de más ezt látni, és átélni. Sokat segített nekem, de nem tudhatta milyen érzés másnak lenni, mint az átlag. – Menni fog, rendben? A sziget után ez gyerekjáték lesz. – mosolygok rá bátorítóan. Az a másfél hónap egyikünknek sem volt könnyű, de azt is sikerült átvészelni, nem? Szóval akkor ezt is sikerülni fog, nem lesz egyszerű, de…valahogy kifogunk jutni innen, ezt garantálom neki. Kitalálunk majd valamit.
- Lehet, de akkor elég könnyelműek, és ez nekünk kedvez. – már ha tényleg így van, és nincs valami csavar az egész mögött, mert akár el is hitethetik velünk, hogy ez ennyire egyszerű. Mindegy, azért…reménykedni szabad, de nem arra kell készülni, hogy senkibe nem fogunk belebotlani, az lehetetlenség, kell itt legyen valaki rajtunk kívül. – A professzor amúgy is túl…idealista. De attól még ez akkor is abszurd, hogy mutánsok bántanak más mutánsokat. – elméletben össze kéne, hogy tartsunk, de ennek ellenére mutánsok támadnának ránk? Ez így nagyon nem függ össze, és bár nem értek teljesen egyet a professzor elképzeléseivel, nem hinném, hogy a harc bármit is megoldana. – Nem is fogsz visszakerülni, ezt megígérem. – rázom meg a fejemet. Nem, azt nem engedem, megállítom őket akkor, teszek valamit, de nem fogom engedni, hogy visszakerüljön oda, ahonnét eltudott szökni. Sokat volt ott, épp eleget vesztett, hogy soha többet ne is kelljen oda visszatérnie, és hogy ne lássa ezeket az embereket.
- Jó emberek, de… mások, nagyon mások és teljesen máshogy is látják a helyzetet. – csóválom meg a fejemet. Ez amúgy is lerí róluk, elég csak rájuk nézni, belehallgatni egy átlagos beszélgetésükbe, és máris szembetűnik az, hogy teljesen mások. Eric az a típusú ember aki cselekedni akar, a professzor pedig inkább a békebíró típus. – Remélem azért, hogy egyiküknek sem lesz igaza. Annyira… nem szörnyű a helyzet azért,hogy harcolni kelljen. – nem tudom, nyilván nem jó úgy élni, hogy nem mutathatod meg mire vagy képes, de szerintem nem olyan rossz az élete egy átlagos mutánsnak, hogy forradalmat kelljen indítsunk.
A szavaira csak bólintok egyet. Nem nagyon lehet ilyenkor mit mondani az embernek, mert nem lehet meggyőzni arról, hogy nem ő tehet erről. Megölni egy embert…elég tragikus dolog, nyomott hagy az emberben és nem felejti azt el. Azonban…. együtt lehet élni vele, azt hiszem, főleg, ha úgy érzed, hogy nem volt más választásod. – Igen, vagy… akár itt is megvárhatjuk őket. Ez Amerikai terület, mi pedig amerikai állampolgárok vagyunk, szóval… egy fokkal jobb a helyzetünk, mint volt Kanadában. – ott ha elkaptak volna minket, akkor illegális bevándorlóknak minősültünk volna, így most nem, de persze a helyzetünk így sem valami túlságosan rózsás, de… muszáj megoldani. – Rendben, akkor… hozd, keresünk egy autót, hogy minél messzebb kerüljünk innen el. – óvatosan nyitom ki a szemben lévő ajtót, de örömmel nyugtázom, hogy senki nincs a folyosón. Intek Scarlettnek, hogy jöjjön, nélküle eszem ágában sincsen elindulni. Már csak azt kell kitalálni, hogy merre tovább, mert a folyosó végén három ajtó van, és nem szakadhatunk három részre.

Liam & Scarlett

- Igen, így elmondva nagyon egyszerűnek tűnik. - csak teljesíteni finoman szólva is nagy kihívás, hiszen ki kéne jutni innen és túl kéne élni és közben nem kéne újra megsebesülni egyikünknek sem, mert nem tudhatjuk, hogy végeredményében mi is az, ami most igazi és mi az, ami nem. Reméljük ez tényleg az, de mi van akkor, ha nem? Félek, de talán ahogyan mondta a félelem jó, mert legalább az ember jobban akarja, hogy sikerüljön, hogy életben maradjon, hogy megoldja a gondokat és a nehézségeket, most pedig ezekből nekünk nagyon-nagyon sok van, szóval van mit megoldani. Remélhetőleg sikerülni is fog, én legalábbis egyértelműen ezen vagyok. Sikerül időnként elbizonytalanodnom, de azért nagyon igyekszem, hogy újra összeszedjem magam és a jelenléte, no meg a pozitív hozzáállása azért tényleg nagyon sokat segít.
- Talán nem gondolták, hogy kikerülünk abból a... nem is tudom, hogy mi volt az. - abból az álomból, vagy illúzióból, amibe kerültünk, de sikerült kijutni és ez a lényeg. És most már csak innen kell kijutni, megúszni... megtalálni hogy hol vagyunk és segítséget kérni. Valahogy remélhetőleg sikerül, én azért még most is próbálok bizakodó lenni, bár most egyértelműen neki megy ez jobban, de azt hiszem nem baj, ha néha ilyen téren felcserélődnek a szerepek. Majd az én pozitív énem is visszatér majd, de egyelőre még nehezebben megy, mint neki. - Nem minden mutáns jó és azt hiszem nem mindegyik ért egyet azzal, amit a professzor akar elérni nem gondolod? Akkor pedig... ez igenis lehetséges. - lehetnek olyan mutánsok, akik nem épp kedvesek, akik nem jóra használják a képességüket, vagy akik sajnos rossz dolgokat hajlamosak tenni. Mi nem vagyunk ilyenek, de nem tudhatjuk, hogy akik itt vannak kicsodák és persze mi félék. Reméljük, hogy nem mutánsok, mert akkor nehezebb dolgunk lenne, ez sajnos egyértelmű. - Tudom... tudom, hogy nem hagynád nekik és én sem. Én... nem akarok újra visszakerülni. - nem akarom, hogy bezárjanak. Átvészeltem azt a kilenc évet, de főleg azért, mert muszáj volt, mert nem volt választásom, mert nem tudtam, hogy mi az, amit veszítek pontosan, de már tudom. Nem akarok elszakadni a húgomtól újra, nem akarom elveszíteni az életemet, a szabadságot, és a legfontosabbat, akit szeretek. Képtelen lennék nélküle élni, és ha elszakítanának... biztos, hogy nem tenném, amit akarnak, teljesen mindegy, hogy mivel próbálnának meg rávenni.
- Nem tudom, én nem sokat tudok ezekről igazság szerint, de szerintem jó emberek és jót akarnak nekünk. - nem hallottam sokat, csak pletykákat, és nem mertem még sosem rákérdezni nyíltan teszem azt Hanknél, hogy mégis mi történt még az iskola előtt. Biztosan van olyasmi, amit nem osztanak meg velünk és minden bizonnyal okkal nem teszik, de ez... az ő dolguk. Én bízom bennük és abban is, hogy a jó ügyet szolgálják és hogy ennek fényében mi is jó helyen vagyunk. Azt hiszem, az már régen rossz ha kételkedni kezdesz azokban, akik segítenek neked. Ott már nincs meg a bizalom, ott már... baj van. Most viszont még nagyobb a baj és nekem határozottan nehezen megy, hogy összeszedjem magam, ami azt hiszem érthető. Most lőttem le valakit és ez félelmetes... ijesztő és enyhén szólva is megrázó.
- Igen, azt hiszem... remélem. - bizonytalanul bólintok és törlöm meg újra a szememet. Végre lassan a könnyem legalább elapad, ez is valami. Próbálom lefoglalni magam és nem a ruhámon lévő vérre és a földön fekvő fickókra figyelni, különösen arra, akit én juttattam oda. Végül legalább sikerül egy kis hatótávolságú kézi rádiót találni az asztalon, ez is valami reméljük. - Szóval Alaszka... akkor ki kell jutni és valahogy visszajutni igaz? És ezt talán össze tudom rakni, hogy messzebb is elérjünk vele. Legalább lefoglalom magam. - igen, annyit most ér ez, csak kocsi kell és nem is tudom... elsősorban kocsi. No meg ki kell jutni innen és ha leadtak valami segélykérést, akkor minél előbb, ki tudja, hogy nem jönnek-e mások, vagy nincsenek-e kint esetleg sokan, akik csak ránk várnak.

Scarlett & Liam

- Ahogy mondod, csak kijutunk és kész, közben pedig… próbálunk nem meghalni. Egyszerűnek tűnik. – rántom meg a vállam mosolyogva. És most jobban fogok vigyázni Scarlettre, mert abban az álomban, vagy akármi is volt az,ott miattam halt meg, ezt tudom, én erősködtem ott, ha előbb lépek, akkor nem lövi le őt a nagybátyja és…most már nem fogok habozni, most már megteszem amit meg kell mert majdnem el kellett vesztenem, hogy rájöjjek, meg kell tegyek bármit, még azt is amit nem akarok, hogy őt biztonságba tudjam, és így is fogok tenni, mert így kell tennem. Megvédem őt. Akármi, akárki is van itt, de megvédem. – Igen, de ő háttal volt és elégé…felkészületlen volt. Nem tudom, hogy miért nincsen itt senki, de azért legyünk résen. – na igen, mert azzal a fickóval könnyedén elbántam, de háttal volt nekünk, nem volt nehéz, de többe kéne hogy legyenek, fegyveres őröknek, vagy akár rosszabbaknak is, de nincsenek itt olyanok, csak… csak egyáltalán senki nincs itt, ami azért egy kicsit nyugtalanító, sőt, nagyon is nyugtalanító, mert ilyenkor mindig elfog egy nagyon rossz érzés, de ezt most kénytelenek leszünk leküzdeni. Legalábbis én, de nem hinném, hogy Scarlett olyan nagyon jól érezné magát ebben a helyzetben most. A szénánk nem áll jól.
- Nem tetszik nekem a gondolat, hogy ezek mutánsok. Eddig csak emberek voltak a mutánsok ellen, most már mutáns a mutáns ellen? – megrázom a fejem, látszik rajtam, hogy nem túlzottan tetszik a dolog. Eddig legalább azt hittem, hogy a mutánsok összetartanak, de ezek szerint van aki még segít is az embereknek ilyeneket tenni? – De mindegy, téged nem fognak megkaparintani, azt nem engedem. – rázom meg a fejemet, most már nagyon is határozottan. Fontos nekem, nem fogom őt elveszteni, nem hagyom, hogy elvegyék tőlem, és nem fog soha olyan emberek kezébe kerülni akik csak a képességét akarják kihasználni. Csak a testemen keresztül. – Egy-kettőt, de… nem tudom, hogy mennyire igazak. Raven mesélt pár dolgot például Kubáról, de…tudod én megértem mindkettőjüket. – rántom meg a vállam. Nem tudom, hogy van ezzel Scarlett, de én Magnetot is megértem, nem lehetett könnyű élete, és a jelen helyzetünk is mutatja azt, hogy az emberek mit tesznek a mutánsokkal. Lehet nem minden ember, de a legtöbb igen. – Miért, szerinted… ? – nem fejezem be a mondatot, de szerintem érti amire rákérdeznék. Ő nem bízik ott mindenkiben? Azt hiszi, hogy… talán ott is többről van szó, mint mondják? Nem hinném, hogy katonának képeznének minket, Erik sok mindenre képes, de a professzor az ellenpólusa. – Ők csak a pénzükért. Az kevésbé motivál. – mint az, hogy mi megvédjük egymást. Nekünk több a veszítenivalónk, így jobban is fogunk küzdeni azért, hogy nyerjünk, mint ők, mert nekik a pénzükön kívül nem forog kockán semmi, nekünk az életünk forog kockán, és a másik élete. Igazság szerint inkább veszteném el a sajátomat, mint Scarlettét.
- Minden rendben lesz. – mondom még neki mielőtt távolabb húzódna, majd a térképhez lépek, amit ezek vizsgáltak. – Azt hiszem…Amerikában vagyunk. Közel a határhoz, de Amerikában. Ami azt illeti…Alaszkában vagyunk. – pillantok hátra összeráncolt szemöldökkel Scarlettre. Mit keresünk mi Alaszkában? Ez… kezd egyre furább lenni.

Liam & Scarlett

- Vigyázunk, és kijutunk innen. - nem mondom, hogy a hangom teljesen magabiztos, sőt, de azért igyekszem. Az már tényleg nem lehet, hogy ez is csak egy újabb illúzió, vagy ki tudja, hogy mi volt az előbbi. Az biztos, hogy nem volt jó vége, az, hogy meghaltam... hát egyikünk számára sem mondható jó befejezésnek, annyi biztos. De most itt vagyunk és rendben vagyunk, és valahogy majd együtt megoldjuk ezt. Csak vissza kell jutni valahogy a birtokra, csak meg kell oldani, hogy végre kiszabaduljunk, rájöjjünk hol vagyunk és mikor, hogy szólni tudjunk Bestiának, vagy akárkinek, hogy megtaláljanak minket. Már sok mindent oldottunk meg ketten, ennek is sikerülnie kell. - Csak az az egy fickó, de ő nem volt nehéz neked legalábbis. Hátha nincsenek sokan. - hátha ez csak egy kisebb csapat, vagy nem mindenki van itt. Talán nem oda vittek, ahol én régen voltam, mert akkor biztos, hogy nagy bajban vagyunk. Akkor nem fogunk csak úgy egy könnyen kijutni, mert az a hely nagyon védett és sokan is voltak ott. Én megoldottam egyszer, de újra... nem hiszem, hogy menne. Azt viszont nem élném túl, ha újra bezárnának, azt pedig főleg nem, ha elszakítanának Liamtől, vagy a húgomtól.
- Nem tudhatod, hiszen a képességeim akár másoknak is hasznos lehetek. Nem tudjuk, hogy kik ezek, inkább készüljünk arra, hogy nehéz lesz. - mint arra, hogy emberek akiket gond nélkül ki lehet ütni. Jobb, ha arra számítunk, hogy nem lesz könnyű menet, mintha nem. Egyébként is sokaknak lehet hasznos az, hogy bárkit képes vagyok a világon megtalálni, vagy hogy feltalálhatok olyasmit, ami senkinek eszébe sem jutna. Ez olyan, amit sokan akarnak kihasználni, a professzor is megmondta már. Épp ezért kell óvatosnak lennem mindig, de akkor sem akarok bezárva élni, hogy még egy ártatlan kirándulásra se mehessünk el, mert akkor... ez lesz a vége. - Te nem hallottad azokat a sztorikat, még a suli előttről? - mert azért akadnak az iskolában mendemondák. A professzor és Magneto sem voltak mindig olyan jóban, és hát sok minden történt, amiről mi nem tudunk és sok minden lehet a háttérben is. Azért, mert valaki mutáns még nem biztos, hogy békés és jó szándékú. Jobb, ha az ember mindig a legrosszabbra készül fel, ezt már megtanultam, bármennyire is kettőnk közül én vagyok az optimistább típus. - Igen, ez igaz, mi egymásért harcolunk, ők csak... ki tudja. - talán mert ezt kapták feladatnak, vagy ezért fizetik meg őket, nem tudom. Talán nem is igazán számít. De ez az előnyünk, mert nekünk van célunk. Az, hogy kijussunk és normális életünk legyen, és ezért igenis képesek vagyunk küzdeni és ezért... képes vagyok le is lőni valakit, még ha nem is történik szándékosan.
A szavaira csak pár pillanattal később vagyok képes végre bólintani. Megöltem valakit és ez nem olyasmi, amin egy könnyen túl tudok lépni. Tudom, hogy kellene, de nem egyszerű. Rémes érzés, hogy megtörtént és hogy én vettem el valakinek az életét és ki tudja, hogy mikor lesz még ilyesmire szükség. - Jól van... én... nézzük meg, hol vagyunk. - akadozva, de legalább sikerül kinyögni pár szót. Megtörlöm a szememet és nagy nehezen ráveszem magam, hogy elszakadjak tőle. Meg kell nézni a gépeket, hátha találunk valamit, ami támpontot adhat. Rádió, akármi, mielőtt kiszúrják, hogy baj van, mert félő, hogy idővel ki fogják szúrni. Addigra viszont nekünk már nem szabad itt lenni. Egy kis szobát védeni ahonnan nincs más kiút... nem tűnik valami jó lehetőségnek.

Scarlett & Liam

- Nem fog semmi megtörténni újra, oké? – nem fog, nem akarom én se, nem csak ő van kiborulva, én is, majdnem meghalt, láttam őt meghalni és hát… azt hiszem ha az a valóság, akkor nem csak ő nem élne, de én sem. Nem akarom, hogy megtörténjen újra az. Nagyon nem. – Tanultunk az előzőkből és… vigyázunk egymásra, rendben? Jobban, mint az előbb. – főleg rám él ez, mert ha talán máshogy cselekszem, ha nem akadékoskodom, akkor nem lövi le a nagybátyja Scarlettet, akkor talán minden máshogy történne, talán még mindig minden ugyanúgy lenne. Így most itt vagyunk, a valóságban, de… azért nem akarom ezt akkor sem újra átélni. – Hát, láthatólag nagyon bíztak magukban, ha senki nem őrködött a szobánk előtt sem. – úgyhogy azt hiszem lehet mondani, hogy elbízták magukat, nagyon hisznek abban, hogy álomban vagyunk még mindig, vagy…akármi is volt az előbb velünk, de úgy tűnik, hogy nem számítanak arra, hogy kiszabadulunk. – Úgyhogy szerintem most mi vagyunk lépéselőnyben, csak ki kell, hogy használjuk. – és ki is fogjuk, most majd gondolkodunk mielőtt teszünk bármit is, mienk a meglepetés ereje, és ezt ki is fogjuk használni, mert ez az egyetlen esélyünk, hogy úgy tudjunk lecsapni, hogy végre ne csak lépéselőnyben legyünk, hanem nyeregben is.
- Nem sok értelme lenne annak, ha mutánsok ejtettek volna foglyul minket, nem? – és akkor arra már rá is jöttünk volna jó eséllyel. Nem tudom, hogy mi vehetne rá arra egy mutánst, hogy a sajátjai ellen forduljon, de abban biztos vagyok, hogy akármi is lesz, valahogy biztosan megtudjuk majd azt oldani. - Szóval szerintem ezek emberek. Mutáns a mutáns ellen az valahogy… fura lenne, én nem támadnék mutánsra. – ha már itt tartunk, akkor emberre sem, de ezt Scarlett is tudja. Ha nincs okom rá, hogy bántsak valakit, akkor nem is fogok senkit se bántani, és nem is értem, hogy mi miért vagyunk itt. Talán csak rosszkor voltunk rossz helyen? – Na látod, esélyünk sincsen így ellenünk. –mosolyodom el. Na jó, azért talán van, elvégre többen vannak, míg mi csak ketten, és igaz, hogy mutánsok vagyunk, de egyikünk képessége sem olyan, hogy azzal egy egész hadsereget le lehessen győzni, de … majd valahogy úgyis megoldjuk, nem? – Ráadásul mi sokkal jobban vigyázunk egymásra, mint ők, szóval… majdnem minden mellettünk szól. – mosolygok rá még utoljára biztatóan. Nem hinném, hogy ne lenne esélyünk, szerintem nagyon is van, a kérdés itt inkább az, hogy mennyire tudjuk az adódó lehetőséget kihasználni és, hogy… mennyire hozz az rosszat a fejünkre.
- Mert az ilyenek nem teszik, ők… nem ilyenek. – rázom meg a fejemet szomorúan. Tényleg nem, és nagyon sajnálom, hogy ezt most meg kellett tennie Scarlettnek, mert… nem akartam, hogy megtegye, azt akartam, hogy megvédje magát, de nem azt, hogy meg is öljön valakit. Szorosan ölelem őt magamhoz, mikor közelebb lép és egy idő után csak pár centire távolodom el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. – Kijutunk innen rendben? Vége lesz és… ne történik meg újra. – nem kell lőnie, főleg nem emberre. Bár, ezt a szívem mélyén még én se hiszem el, mert… sajnos túlságosan az a jövő van előttem, ahol az ember a mutáns ellensége.

Liam & Scarlett

Mondhatni csak annyi a dolgunk, hogy túléljük ezt az egészet, csak hát érthető módon azért időnként elbizonytalanodom, amikor a helyett, hogy előrejutnánk újabb és újabb gondokba ütközünk és újabb akadályok gördülnek elénk. Persze jobb ez a mostani helyzet, mintha kiderült volna, hogy meghaltam, de... attól még nem valami kellemes az sem, hogy azt se tudjuk hol vagyunk és mikor és hogy mi történt velünk egyáltalán. Valami igen, de... vajon mi és miért és kik kaptak el? Azok, akik voltak Kanadában, vagy már máshol vagyunk? Sejtelmem sincs, és ez az egészben a legrosszabb. De nagyon remélem, hogy ez most a valóság és nem teljesen feleslegesen próbálunk kijutni innen, hogy aztán kiderüljön, hogy az egész csak újra illúzió volt, és aztán kezdhetjük előröl, vagy még rosszabb helyzetben térünk magunkhoz.
- Én is remélem, az... már kiborító lenne. - így se vagyok épp a legjobb állapotban... hangulatban, de ha még ki is derülne, hogy ez megint csak egy átverés, egy illúzió, az még rosszabb lenne. De hát sok mindent nem tehetünk, mint hogy küzdünk tovább és igyekszünk elérni azt, hogy visszajussunk végre a birtokra. Még én se tudom hogyan, de... valahogy mennie kell, mert nem ragadhatunk itt a végtelenségig igaz? - Annak én is, és remélem, hogy itt talán könnyebb lesz, hogy nem számítanak rá, hogy kiszabadultunk. - vagy valami, vagy akkor veszik észre, amikor már késő, netán már nem Kanadában vagyunk. Nagyon remélem, hogy rendben leszünk és megússzuk ép bőrrel ezt az egészet végre. Én már tényleg csak arra az ágyba hozott reggelire vágyom azt hiszem, és a pihenésre. Bőven van mit kipihennünk, még ha az én lábam jól is van, de attól még az ő lövése megmaradt és azt is normálisan rendbe kéne tenni.
- És ebben biztos vagy? - mert nem tudhatjuk. Nem tudjuk, hogy kiről derül ki, hogy szintén mutáns, netán az, hogy erősebb, mint mi, főleg hogy az én képességem nem alkalmas támadásra. Az övé igen, de az sem old meg bármit. Szóval persze tudom, hogy erőt akar ezzel adni, és növelni az önbizalmamat, de azt hiszem jelenleg ez akkor menne jobban, ha meglátnám a fényt az alagút végén, de az még valahogy nagyon távolinak tűnik. - Igaz és... nyerő páros vagyunk. - erőtlen a mosoly, de legalább mosoly és most ennél többre nem telik tőlem. Ha pedig tudnám, hogy mi vár rám, akkor még ennyi sem menne. Az, hogy elveszek egy életet nagyon durva. Sok mindenen mentünk már át, de ez olyasmi, amit nem tudom, hogyan kéne kezelnem, mert... mégis csak kioltottam egy életet és nem tudom, hogy mégis hogyan tudnám kezelni. Érthető, ha rendesen kiborulok és alig tudok figyelni a szavaira, amikkel próbál visszarángatni a jelenbe.
- De miért... miért nem hallgatott rám? - reszket a kezem és tökéletesen ki vagyok borulva. Nem tudom, hogyan kéne összeszednem magam, csak a remegés érzem, ami nem akar abbamaradni. Egyszerűen rettenetes érzés, hogy végeztem valakivel, hogy elvettem egy életet. Nem tudom, hogyan kéne kezelnem. Azt hiszem nem csoda, hogy a véres felsőt próbálom magamról letépni, ami persze nem megy, túlságosan remeg a kezem és túlságosan ki vagyok borulva, hogy koncentrálni tudjak bármire is. Végül csak engedek a kitörő sírásnak, és hagyom, hogy átöleljen, amikor odalépek hozzá. Nem akarok lenézni, nem akarom látni a férfit és a vérét se magamon. Csak... próbálok megnyugodni, de iszonyatosan nehezen megy. Haza akarok menni! Vissza a birtokra, mert ez... ez az egész már sok nekem.

Scarlett & Liam

- Hát… igen, azt hiszem az most nagyon jó. – bólogatok mosolyogva. Nem tudom, nekem mindig ezt mondta anyám kiskoromban, gondolom, hogy ne érezzem rosszul magam, ha félek. Sokszor hittem, hogy a gyengeség jele félni, de tudom, hogy ez nincs így, tudom, hogy az fél, aki erős, mert aki erős annak van mit vesztenie. – Én is félek, úgyhogy a kettőnk együttes félelme… azt hiszem már csak emiatt kifogunk innen jutni. – mosolygok rá biztatóan. Na igen, szerintem kifogunk innen jutni, félelem ide, vagy oda, de… de sikerülni fog, mert sikerülnie kell, nem lehet, hogy mindazok után, amin átmentük, itt végezzük. Ennyire nem lehet gonosz az élet.
- Kétszer csak nem történik meg ugyanaz. – rántom meg a vállamat. Na igen, az már fura lenne, szerintem most vagyunk a valóságban, csak… éppen azt nem tudom, hogy egész pontosan mit is jelent a most. Se az idővel, se a hellyel nem vagyunk képben, bárhol lehetünk. – De annak örülök, hogy az előbbi nem valóság volt. – mert meghalt ott, mert elvesztettem volna, mert rosszul döntöttem, akadékoskodtam, és ezért a nagybátyja lelőtte őt, elvette volna tőlem, meghalt volna és én… nem tehettem volna az égadta világon semmit sem. Akkor ott felmerült bennem az, hogy… az ő életével együtt az enyémnek is vége.
- Mi mutánsok vagyunk, ők csak… emberek. – oké, nem arról van szó, hogy lenézem én az embereket, mert nem, tényleg semmi bajom nincsen velük, de szerintem ilyenkor nekünk azért jóval több esélyünk van, mint nekik. Ők csak azt használják, amit tudnak, mi ellenben… azt, amire képesek vagyunk. – Ráadásul mi ketten vagyunk A páros, igaz? – mosolygok rá biztatóan. Nem akarom, hogy bizonytalan legyen, nem akarom, hogy valami olyn történjen emiatt, ami rosszul sülhet el. Persze, megértem őt, én is bizonytalan vagyok, de nem engedhetjük meg most azt, hogy a bizonytalanság is hátráltasson minket. Így sem valami túl fényes a helyzetünk.
És nem tudom, hogy végül emiatt, vagy valami más játszik közre, de meg is történik a baj, mikor eldördül a pisztoly, és mire odakapom a fejemet, csak annyit látok, hogy a fickó rádől Scarlettre. Először nem világos, hogy ki járt rosszabbul, csak akkor könnyebbülök meg, mikor látom, hogy Scarlett lőtt. – Hé, Scarlett, figyelj rám, oké? – mondom neki, ahogy letérdelek mellé, és a kezeim közé veszem az ő kezét. – Nem te tehetsz róla! Neked is lett volna családod, elvett volna tőlem téged, érted? Ez az ő hibája, nem pedig a tied! – tudom, hogy ilyenkor az ember… nem igazán hallja azt meg, amit a másik mond neki, ilyenkor csak az van a fejünkben, hogy… megöltünk valakit,hogy elvettük az életét, hogy talán megfosztottunk valakit a családjától. Szörnyű gondolatok ezek, de… először ezek cikáznak át az agyunkon. – Scarlett, hagyd, csak nyugodj meg, rendben? – fogom meg a kezeit, hogy ne kapkodjon, hogy ne akarja magáról csak úgy letépni a felsőjét. – Ne csináld, ez… muszáj volt megtenned, nem volt választásod. – tényleg nem volt, a fickó megölte volna őt, ha nem lő, szóval… én örülök annak, hogy megtette. Annak nem, hogy megölt valakit, de muszáj volt, mert egyszer már majdnem elvesztettem, nem vagyok hajlandó ezt még egyszer átélni.

Liam & Scarlett

- Akkor... az jó, ha nagyon félek? - halvány mosolyt sikerül azért produkálnom. Szóval ha nagyon félek, akkor nagyon elszánt vagyok? Nem tudom, talán van ebben valami. Ha félsz, akkor jobban akarsz teljesíteni és jobban túl akarod élni. Hát nálam ezzel nincs baj, határozottan félek, hiszen az egész furcsa, és... valami álomban voltunk és most itt vagyunk és már azt sem tudom, hogy mi történt és hogy mikor vagyunk és hogy keresnek-e minket, vagy meg fognak-e találni, vagy... Szóval túl sok mindent nem tudok és ez kezd enyhén szólva is kétségbe ejteni. De próbálom én a legjobbakat remélni, ahogyan mondja. Bár nem egyszerű, de... azért igyekszem. Nehéz ez, nem vagyok gyakorlott ebben az egész veszélyhelyzet túlélésben. Őszintén szólva az életem nagy része unalmas volt és egysíkú, legalábbis az utóbbi majd tíz évem, azóta viszont, hogy a birtokra kerültem minden valahogy felgyorsult és néha úgy érzem, hogy nagyon nehéz követnem.
- Igen, és reméljük, hogy ez nem megint csak valami... álom és nem lesz hiába az, ha sikerül. - hát na azért még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy mi a valóság és mi az, ami csak a képzeletünk játéka. Már sikerül rendesen összezavarodnom, de ki tudja, talán pont ez volt a céljuk, bár nem biztos, hogy az, hogy magamhoz tértem tervben volt. Még csak azt sem tudom, hogy ez az egész hogyan működött.
- Oké, kijutunk innen, és jobbak vagyunk náluk. - azért én nála jóval bizonytalanabbul, de legalább elismétlem a szavait, azt hiszem jelenleg ez a legtöbb, ami telik tőlem. Nem vagyok épp a legjobban... tényleg nem. Próbálom összekapni magam, de nehéz. Folyton jön valami, ami elbizonytalanít és most még ez a pisztoly is. Őszintén remélem, hogy nem kell használnom... de félek tőle, hogy végül majd sor kerül rá, bármennyire is nem szeretném. Én is abban reménykedem, amit ő is kimond. De kell a pisztoly, nem intézhet mindig mindent ő, ez... nem működik. Nekem is tennem kell, meg kell védenem magamat és minket, mert nem szabad mindig csak rá támaszkodnom. Az élet nehéz és... nekem is keményebbnek kell lennem valahogy, ha át akarom vészelni.
És ezek után meg is történik az, amitől féltem, egyszerűen lelövök valakit, megölöm... én... Pedig szóltam neki, hogy ne mozduljon, hogy maradjon ott, ahol van, de ő nem tette, ő megtámadott és a pisztoly valahogy elsült és tudom, hogy Liamnek van igaza. Tudom, hogy nem volt más választásom, de ettől még ugyanúgy érzem, hogy reszketek. Elengedem legalább a fegyvert, amikor elveszi tőlem, így csak az ujjaimat gyűrögetem az ölemben még mindig reszketve, gyorsan pislogva kis a könnyeket a szememből. - De... de megöltem... én megöltem őt! Talán volt családja, vagy... vagy akármi és már... Jézusom én tényleg megöltem valakit! - egyre szaporábban lélegzek, ahogy felpattanok a földről. Látszik rajtam, hogy nem nagyon tudom, hogy mit tegyek és totálisan sikerült kiborulnom, összezavarodnom, az egész helyzet és ami most történt egyszerűen kb. sokkolt. Szinte már eszemet vesztve kezdem el letépni magamról a felsőmet. Még csak azzal sem foglalkozom, hogy ez most pont nem az alkalmas pillanat arra, hogy vetkőzzek, de rajtam van a fickó vére. Minden tiszta vér és... én nem vagyok képes ezt másképp kezelni. Persze közben a reszketés sem áll meg, így jóval nehezebb bármit is csinálni. Összekeverednek az ujjaim, ahogy próbálkozom. Igen... rendesen kiborultam.

Scarlett & Liam

- Tudom, én is, és ez… jó, azt hiszem. Tudod, aki fél az…elszántabb is. – rántom meg a vállamat egy bátorító mosoly kíséretében. Na igen, ez tényleg így van, legalábbis szerintem. Az érzelmek azok, amik motiválóan hatnak az emberre, a félelem pedig ilyen, méghozzá az egyik legerősebb emberi érzelem, és aki fél az… az jobban küzd. Legalábbis velem ez mindig így volt. Mikor anyámat kerestem, féltem a válaszoktól, és annál inkább küzdöttem, majd a szigeten is féltem, és akkor is mindennél jobban kiakartam jutni. A félelem összetörheti az embert, ha hagyjuk, de ha erősek vagyunk, akkor a félelem inkább megerősít minket. – Hát… akkor reméljük a legjobbakat. – nem tudok mit mondani, mert úgy tűnik, hogy a kanadai kalandunk egy része nagyon is igaz volt, szóval ezek szerint tényleg ott voltunk, de nem emlékszem semmire abból, hogy mégis miként és hogyan kerültünk ide, abba a szobába és… kezd ez az egész nagyon kusza lenni már.
- Hát, ha így van, akkor… ki kell jutnunk annak a hatásköréből, ami blokkolja a Cerebro-t. – ha így van, de remélem, hogy nem, mert már a szigeten sem értettem ezt. Állítólag a Cerebro a professzor képességét elképesztően felerősíti, fura, hogy van, ami megállítja, és ha itt is ilyet használtak, az… az elég szomorú hír a számunkra, mert vagy megtaláljuk hogyan kapcsoljuk ki, vagy ki kell jutnunk a hatásköréből, és egyik sem tűnik valami könnyűnek. Persze, nem mondom, hogy nem megvalósítható, de az biztos, hogy nem éppen gyerekjáték. Mindegy, valahogy kifogunk innen jutni, csak meg kell ismernünk a helyet, ahová most kerültünk.
- Hát, ha könnyű nem is lesz, de kijutunk valahogy, oké? Tudod, jó páros vagyunk, jobb, mint ezek itt. – igen, elvégre már korábban is sikerült ez, igaz? Még akkor is, ha egy része pusztán csak valami álom féle volt, de sikerült, amúgy meg volt benne valóság, szóval…ha onnan is sikerült kiutat találni, akkor innen is fog. – Kell, hogy legyen egy valahol. – na igen, valahol az őröknek is számon kell tartaniuk azt, hogy mikor is lesz őrségváltás, vagy… akármi, igaz? Szóval kell itt legyen valahol egy óra, erősen kétlem, hogy valami mutánsoknak kiötlött börtönbe kerültünk volna, azzal csúnyán kiszúrna velünk az élet.
- Tudom, de… jó lenne, ha nem kéne. – rázom meg a fejemet. Na igen, sajnos ilyen a világ, amiben élünk, nem segít rajtunk, sőt, inkább csak újra és újra megpróbáltatások elé állít minket, kierőszakolja azt, hogy olyan dolgokat tegyünk meg, amiket amúgy nem tennénk. Öltem már embert és tudom, hogy milyen érzés ez. Nem kell most senkit sem megölnie, legalábbis nagyon remélem. Nem csak mendemonda az, hogy valaki életének a kioltása az egy kicsit bennünket is tönkretesz. Ez igaz, de egy idő után…megbarátkozol annak a gondolatával, amit tettél. Én legalábbis így voltam ezzel, nem tudom, hogy ez mennyire rossz. – Ezt…add ide, jó? – veszem el tőle közben a pisztolyt, mert nem jó az, ha görcsösen markolássza, a végén még véletlen megint meghúzza a ravaszt és… szóval jobb, ha most ez nincs nála. – Nem volt más választásod, rendben? Neked támadt, ha te nem teszed, ő tette volna meg. Ez nem a te hibád! – tudom, hogy ez ilyenkor furán hangozhat, de akkor is így van. Nem ő tehet arról, hogy az a fickó neki ugrott. Ha csak feláll, felteszi a kezét akkor élne.

Liam & Scarlett

- Igen, a cél ugyanaz maradt és... épp annyira félek, mint eddig. - na jó persze voltak szakaszok, amik könnyebbek voltak és amikor egy kicsit elfelejtettem mindent, mert jó kedvre tudott deríteni még a rossz helyzetben is, vagy épp mással foglaltuk le magunkat, nem pedig a félelemmel foglalkoztunk, de azért az esetek nagy részében féltem és talán most még egy kicsit jobban is, mint eddig, hiszen mégis csak úgy be vagyunk zárva, nem tudom, hogy hova és nem tudom hogy miért és nem tudom hogyan jutunk ki. Érthető, ha jobban szeretnék már végre a birtokon lenni. - Én is remélem, hogy közelebb vagyunk a birtokhoz. - eszem ágában sincs Kanadában lenni, ha rajtam múlik. Az lenne jó, ha kijutnánk és nem lenne messze az iskola, mert ha még Kanadában vagyunk, akkor újra csak sokkal nehezebbé válik a helyzet, hiszen a táj is ismeretlen lesz és még utazni is kell.
- És ha nem? Ha nem találnak, ahogy a szigeten se találtunk titeket? - ez is lehetséges nem? Blokkolhatják a helyet, vagy bármi és ez miatt nem jutnak el hozzánk a professzor gondolatai, vagy ki tudja. Nem értek ehhez annyira, de amikor a szigeten voltak én se találtam meg őket, pedig próbáltam minden erőmmel, de nem ment. Valahogy el voltak zárva tőlünk és akár ez most is megtörténhet, akkor pedig nem talál ránk senki sem.
- Remélem. Jó lenne könnyen kijutni, találni egy kocsit és... elmenni vissza végre. - halkan sóhajtok egyet, de megpróbálok egy gyenge mosolyt azért az arcorma varázsolni. Megoldjuk, legalábbis remélem. Kijutunk innen, akármennyire is nehéz lesz és ki se mozdulunk az ágyból egy ideig, ahogyan megbeszéltük. Pihenésre vágyom, nyugalomra, bonyodalmak és fájdalom nélkül. Ő még a tetejében meg is sérült, el kellene látni a sebét rendesen és pihennie kéne, nem pedig itt kommandózni velem együtt igaz? - Reméljük, hogy találunk majd egy órát kint... vagy valahol. - mert én se tudom már, hogy mikor van és milyen nap. Azt sem mennyi ideje lehetünk távol a többiektől, vagy hogy mennyi ideig voltunk abban az álomban, vagy minek is kéne neveznem.
- Semmi baj. Ez... így működik, meg kell védenem magunkat, nekem is. - nem csinálhat mindent ő. Ez nem így működik, nekem is segítenem kell, nekem is tennem kell azért, hogy megússzuk és kikerüljünk innen végre, másképp nem megy. Persze ettől még nem leszek olyan profi, mint ő. Hiába megy könnyen bele a harcba én arra is nehezen szánom rá magam, hogy megmoccanjak. Tudom, hogy butaság felszólítani valakit, hogy ne mozduljon, de szerintem nem tudtam volna leütni, az pedig nem ment volna, hogy csak úgy hátba lőjem. Talán segíthetett volna mondjuk, hogy hol vagyunk és miért. De nem... egyszerűen megpróbál nekem esni, én pedig végül védekezés közben húzom meg a ravaszt. Alig térek magamhoz, amikor Liam lehámozza rólam a fickót. Még mindig a pisztolyt szorítom, szinte már görcsösen, reszket a kezem, és azonnal könnybe lábad a szemem, amikor meglátom, hogy a ruhám is persze tiszta vér. Nem az én vérem, a fickóé, aki a mellkaslövésnek hála nem kevés vért veszítve halt meg. - Meg... meghalt... igaz? Meg... megöltem? - nem, egyáltalán nem könnyű ez az egész. Reszket a szám és én is úgy érzem, hogy remegek. Olyan gyorsan történt minden és nem tudom... nem tudom hogy miért nem maradt ülve. Én nem akartam... nem volt választásom. Én... megöltem egy másik embert, elvettem az életét!

Scarlett & Liam

- Pontosan, az előző… álomhoz képest ez sem más, ugyanígy ki kell jutnunk. – nem is tudom, hogy álom volt-e, vagy sem, de a lényeg, hogy egy ágyon keltünk fel, és… nem tudom , lehet, ogy csak egy bizonyos esemény után volt ez, talán a vízbe hajtásunk előtt, mert az én oldalam sérült, de az ő lába…az szerencsére rendben van. – Remélem ez már Amerika. Kicsit… túl sokat kaptunk Kanadából, úgy érzem. – mosolyodom el. Szép ország, szó se róla, ráadásul Scarlett is onnan jött, ez már önmagában elég ok, hogy szeressem Kanadát, de ez alatt a pár nap alatt nem igazán lett a kedvenc országom. – Pontosan, most, hogy sínen vannak a dolgok… felfog nekik tűnni, hogy nem vagyunk ott. – még azt is hozzá teszem majdnem, hogy Bestia is keres minket,de aztán eszembe jut, hogy az utolsó része az előző történetnek minden bizonnyal csak egy álom volt, csak egy…képzelgés, és kész. Maradjon is így, nem akarom elveszteni Scarlettet. – A Celebro-val meg könnyen megtalálnak minket. – mosolygok rá biztatóan. Tudom, hogy van esély arra is, hogy nem fog működni mikor minket keres, de… legyünk optimisták, igaz? A szigeten sem működött, ki kellett előbb kapcsolnunk azt a generátort, ami akadályozta a professzort, hogy ránk találjon. Itt csak nem kell, ugye?
- Hát… figyelj, ha szerencsénk van este van, ilyenkor nem annyira éberek, és tudod… az ilyen helyeken az őrök mindig olvasgatnak valami újságot. – rántom meg a vállamat. Na igen, hátha szerencsénk lesz, hogy nem figyelnek, és így eltudunk majd velük bánni könnyebben,de… az biztos, hogy nem egy ember van ott. – Szóval most az egyszer hátha szerencsék lesz. – na jó, azért egyszer már volt, abban a pillanatban mikor felébredtünk azon az ágyon, mert ha az a valóság lett volna, ha ott meghal Scarlett, akkor én… gőzöm nincs arról, hogy visszajutok-e a birtokra nélküle. Nem akartam volna, nélküle nem. – Ezzel nemcsak te vagy így, hamarosan már azt sem fogom tudni hol a fejem. Kéne találni…támpontot. – egy órát,egy naptárat, bármit, amiből megtudhatnánk végre azt, hogy mennyi ideig is voltunk távol, bár… őszintén megmondom, hogy én már arra sem emlékszem, hogy melyik nap is mentünk el, hogy túrázunk egyet. Remélem Scarlett igen, mert ha nem,akkor elég rossz a helyzet.
- Sajnos. – bólintok egyet, de nem veszem el a fegyvert, mert igaza van, muszáj lesz most használnia, többen lehetnek odabent, mint akikkel én eltudok bánni, és… most lőnie kell, nem történhet meg az, mint ami az elrablásunknál. Lőnék helyette ha tudnék,de… nem tudok. Egyből lendülök is ki a két térképnél lévő fickó irányába, az egyiknek nyakára tapasztom a kezemet, mire görcsös rángás után össze is esik, a másiknak viszont ez idő alatt lehetősége van felém szúrnia egy késsel, de elhajolok, majd a kezét elkapva dobok egyet rajta, és a biztonság kedvéért még utoljára egy nagyot behúzok neki, mikor már a földön fekszik, hogy ott is maradjon. Akkor viszont minden lepereg a szemem előtt, mikor meghallom a pisztolydördülést, és látom, ahogy a fickó Scarlettre zuhan…ugrik, nem tudom, innen annyira nem látom, úgyhogy egyből ugrok is oda, leszedem róla a fickót, de… halott. – Ne … mozduljon? – pillantok hitetlenkedve Scarlettre, de láthatja rajtam, hogy nagyon is örülök annak, hogy jól van. – Sajnálom. – mert tudom, hogy megölni valakit nem egyszerű és… ez a fickó meghalt.

Liam & Scarlett

A szavaira már csak bólintok egyet. Igen, igaza van, előbb az a fontos, hogy kijussunk innen, és hogy aztán végre biztonságban legyünk, mert egyelőre elég nehéz dolgunk van. Ha nem sokára ideér a felmentő sereg, akkor már rendben leszünk, de az még nem most azonnal lesz, addig még ki kell tartani és nem azon gondolkodni, hogy mi lesz velünk majd a jövőben. Azt a jövőt előbb meg kell érni ugye. De nem akarok negatívan hozzáállni a dologhoz, meg fogjuk oldani, hiszen már megoldottunk sok mindent, és kijutottunk a zárkákból is, úgyhogy... most is menni fog. Aztán majd után kitalálunk szépen sorban mindent, hogy mihez kezdünk magunkkal, hogy nekem milyen munkám lehetne iskolák nélkül, vagy tanuljak-e, hogy maradunk-e a birtokon, vagy jobb lenne ketten élni akár North Salemben, hogy Dorothy-tól se legyek olyan távol. Ez még mind-mind a jövő zenéje és tudom, hogy együtt kitalálunk majd valami és megoldjuk. Az már az első találkozásunkkor is kiderült, hogy jó csapat vagyunk, nem félek tőle, hogy ez változna, maximum attól, hogy túlságosan esetleg a problémás ember... akik veszélyt jelenthetnek ránk, mint... most.
- Jól van, ez a valóság és... innen kell kijutni, és akkor utána már kitaláljuk hol vagyunk és visszajutunk a birtokra. - csak magabiztosan. Nagyon remélem, hogy ha ezt még párszor magamban is elismétlem, akkor így is lesz. Tényleg remélem, hogy a végén nem derül ki, hogy minden csak álom volt, vagy a nagyobb része, de érthető, ha most kissé össze vagyok zavarodva, mert az eddigiek is valóságosnak tűntek és mégis kiderült, hogy nem az volt. Mást viszont nem tehetünk, mint hogy megyünk előre, mint ahogy azt eddig is tettük. Kell egy rádió... vagy akármi amivel kommunikálni lehet, vagy térkép, ami alapján meg tudjuk határozni, hogy hol is vagyunk. - Igen, az biztos, már jó ideje nem mehettünk vissza. Ha estig nem, akkor biztos, hogy aggódni kezdtek. - Dorothy annyira ismer, hogy tudja nem tűnnék el csak úgy szó nélkül, bármi is történik, szólnék neki. Renier pedig szintén így van ezzel. Ha nem megyünk vissza estig, akkor keresni kezdenek, csak akkor van baj, ha nem találnak meg minket még a Cerebroval sem... akkor aztán nehéz helyzetben vagyunk. Ezért nekünk kell megoldani, hogy kijussunk innen, nem várhatunk másra, maximum, ha már sikerült kapcsolatba lépni a birtokkal.
- Igen, olyasminek tűnik és... gondolom védik is elég sokan. - na igen ez a nagyobb gond, hogy lehetnek is bőven mások is, akikkel nekünk... kellene elbánni és neki ez megy is, de én... én azért nem vagyok valami profi harcos, hogy képes legyek bárkinek is ártani. De meg kell tennem, ha nincs más választás... és félek tőle, hogy nem lesz. - Nem tudom, teljesen elveszítettem az időérzékemet, még azt se tudom, hogy nappal lehet most, vagy éjszaka, de biztos, hogy keresni kezdtek, ha estig nem értünk vissza. - mert az hosszú idő és csak túrázni mentünk el. A szigetes események óta pedig tudom,hogy még szigorúbban vesznek minden ilyesmit, a húgom pedig aggódna értem, ha nem kerülnék időben elő, hiszen mégis csak nem rég találtuk meg egymást újra, és nem rég sikerült ki is békülni, tudja hogy nem hagynám csak úgy ott, hogy féltenie kelljen.
A kérdésére bizonytalan pillantok rá, de végül mégsem adom neki oda a pisztolyt, hanem lassan bólintok egyet. - Muszáj lesz. - nem hagyhatok rá mindent, nem tudom hányan vannak és ő sem oldhat meg mindent egyedül. Nekem is ki kell ebből az egészből venni a részemet, hogy tényleg hazajussunk. Ha pedig ehhez pisztoly kell... akkor pisztoly kell. Csendben osonok utána, még levegőt is alig merek venni, amikor végül meghúzzuk magunkat és onnan figyeljük a három emberkét. Hát igen... ettől féltem, hogy többen is vannak és hogy majd nekem is tennem kell valamit. - Oké, menni fog. - a bizonytalan bólogatásom tudom, hogy nem a legjobb ómen, de nem sok esély van, nekem is cselekednem kell, szóval... amikor int, akkor én is mozdulok. A saját emberemre figyelek elsősorban, mögé lépek és a fejéhez nyomom a pisztolyt. - Ne mozduljon! - jó hát na a filmekben is ez van nem? A fickó persze azonnal megmoccan, én pedig nem vagyok azért még elég edzett. Amikor hátralöki a széket én is hátra esem. A pisztoly viszont marad a kezemben. A pasas egyszerűen felém veti magát szinte még az esésem közben, a fegyver pedig valahogy... automatikusan dördül el, amitől a pasas így lendületből rám is zuhan.

Scarlett & Liam

- Majd lesz valahogy, csak… jussunk ki innen, mert e nélkül nehéz a birtokon maradni. – na igen, jussunk ki Kanadából valahogy, aztán már nem érdekel, hogy mi történt ott, jussunk vissza a birtokra, biztonságban, és ha már senki nem üldöz minket, ha már tényleg nem érhetnek hozzánk, akkor majd eldöntjük, hogy mi lesz, de ez még a jövő zenéje, bár… ez a jövő annyira nincs is messze, ha jobban belegondolok. Sőt, elég közel van. Fura, mikor a jövőre gondolunk azt hisszük, hogy bőven van még idő addig, aztán utána már csak az jár a fejünkben, hogy milyen gyorsan elszaladt az idő. A szavaira csak mosolyogva bólintok egyet. Nem létezik, hogy ne tudnánk magunkat valahogy hasznosítani a birtokon, ha máshogy nem hát takarítok, vagy bármi, de… azt hiszem egyelőre még nem vagyunk ott, hogy eljöjjünk onnan. Nem csak azért, mert a mutánsok helyzete elégé instabil, és nem csak azért, mert így védtelenebbek lennénk. Hanem azért is, mert nincs pénzünk, nekem kevés van, Scarlettnek nincs, ahhoz, hogy eljöjjünk innen, ezekre is gondolni kell, és ezeket össze is szedjük majd valamikor, de addig ki kell hozni a legjobbat a jelenlegi helyzetünkből. Az pedig nem mást jelent most, minthogy a birtokon maradunk és kitaláljuk miben lehetünk az suli segítségére. – Hát… élsz, igaz? Nem hinném, hogy valami többszintes álom lenne ez. Akárhogy is… vegyük úgy, hogy ez a valóság rendben? – készüljünk fel a legrosszabbra, mert akkor nem érhet minket meglepetés. Nem tudom, hogy ez most mi, az ő sérülése eltűnt, az enyém nem, és akármennyire is fura ez az egész, nem tudom elképzelni, hogy ez egy újabb álom legyen, vagy akármi is volt az előbb velünk. Azt is megoldottuk valahogy, bár a vége az… jobb nem gondolni most rá inkább, csak koncentráljunk arra, amit muszáj elérnünk. Jelen pillanatban mindent meg kell tennünk, hogy kiszabaduljunk innen. – Hát, az biztos, hogy keresnek minket. – mondom elgondolkodva, ahogy a monitorokon keresek bármi használhatót. Nem tudom biztosra mondani, de ez inkább csak egy megérzés. Mennyit talán…két napot éltünk meg az előbb? Nem tudom, teljesen összemosódnak már a percek előttem. De a lényeg, hogy keresnek minket és valahogy meg is fognak találni, ha megúsztuk az előbbit, akkor ezt is megfogjuk csak ezúttal nem kéne a szerencsére bízni magunkat. – Igen, ez jó ötlet, a kommunikációs szobát meg kéne keresni… talán ez lesz itt. – bökök a monitoron a jobb felső sarokba. Ez valamiféle megfigyelő szoba lehetet, innen láthatni a kamerák képeit, és ha jól veszem ki, akkor arra az ajtóra kommunikációs terem van írva.
- Szerintem… pár napja csak, maximum négy napja. Ennyi idő alatt muszáj, hogy észrevegyék a hiányunkat. – ha más nem, akkor Ren, vagy Dorothy, nekik észre kell venniük ezt, vagy a tanároknak, hogy Scarlett nincs órán… - Menni fog? – bökök a fejemmel a pisztoly felé, amit nem rég elvet, mikor az ajtóhoz érünk és a kezemet a kilincsre helyezem. Valószínűleg el kell sütnie azt a fegyvert, mert az ilyen termekben három- négy ember biztos van, én pedig nem tudok egyből elbánni ennyi emberrel, úgyhogy… lőnie kell. Ha bólint, akkor be is nyitok, halkan, egy hang nélkül lépek be, és intek Scarlettnek, hogy ő is, majd az egyik nagyobb polc mögé elbújok Scarlettel. – Tied a jobb oldali, rendben? – hárman vannak, egy a számítógépnél, az Scarletté, a másik kettő pedig valami térkép előtt beszélget.

Liam & Scarlett

- Igen, igazad van, nem is maradhat mindenki ott a birtokon csak úgy, de... tudod majd kiderül, hogy mi lesz. - finoman megvonom a vállamat. Most még maradhatunk, amíg X-men, és remélhetőleg engem se tennének csak úgy ki, ha már idős leszek diáknak. Segíthetek azért máshogy is, embereket megtalálni, ha a professzor mondjuk fáradt, vagy nincs ideje ezzel foglalkozni. Netán fejleszteni a birtokot, akár nem is tudom Hankkel is dolgozhatnék együtt, nem hiszem, hogy ellenére lenne, és igazából engem sem zavar különösebben az, hogy kék és kissé szörny kinézete van. Az már egy fokkal kellemetlenebb, hogy sokat morog és gyakran van harapós kedvében, de általában szoktam tudni kezelni a kellemetlenebb jellemű embereket is, még ha Hanket nehéz is a szó szoros értelmében véve emberként emlegetni. - Így van, kitalálunk valamit. - már a kis ötletszikra meg is van bennem, csak azt hiszem majd ezt meg kell kérdeznem mondjuk a professzortól és persze magától Bestiától is, aztán meglátjuk, hogy mit szólna hozzá. Az biztos, hogy főleg a mostani után jobb lenne a birtokon maradni, mert egyelőre egyértelmű, hogy az életünk nem kifejezetten mondható biztonságosnak és nem akarom, hogy minden áldott nap rettegni kelljen, hogy épp ki lesz a következő majd, aki ártani akar nekünk. De egyelőre még tényleg az a fontosabb, hogy visszajussunk a birtokra, aztán ráérünk még kitalálni, hogy mi lesz majd a jövőben és hogy hogyan alakítjuk az életünket. Egyébként is valahogy a legtöbb dolog eddig megtörtént, alakult magától mondhatni, nem is biztos, hogy minden áron túl kell gondolkodnunk azt, hogy mi várhat még ránk, hanem majd... csak úgy megtörténik. Persze értékelném, ha egy ideig most már csak jó dolgok történnének meg.
A szavaira csak lassan bólintok. Igen, muszáj, nem tehetünk mást, mint hogy megpróbálunk kijutni innen, megint... és reméljük, hogy ez nem megint csak valamiféle álom, nem megint csak egy újabb szintje valamiféle átverésnek, mint ez a mostani. - Honnan tudhatjuk, hogy ez most... a valóság? - bököm ki, ahogy a karjába kapaszkodva lekászálódom az ágyról. Azért nem távolítom el olyan drasztikusan az infúziót, mint ő, de érthető, hogy miután nem rég én haltam meg, ő volt nagyobb pánikban. A sérülése viszont meg van, de... ez még mindig nem teszi egyértelművé, hogy ez most tényleg igazi. Az biztos, hogy vigyázni kell magunkra, mert, ha az... akkor már komoly következményei is lehetnek egy-egy hibának, nem csak azt, hogy meghalok, aztán még sem.
Kilépünk az ajtón, a meccset néző fickó pedig egy pillanat alatt dől el, én pedig már be is sorolok Liam mellé. Már megy magamtól, hiába nem tudom valóságos-e az egész, de magamhoz veszem a pisztolyát. Mert... jól jöhet és mert én nem tudok senkit sem árammal megtámadni, ami azért elég nagy hátrány egy olyan helyen, ahol nem tudhatjuk, hogy mikor ki akar ártani nekünk. - Fogalmam sincs. Keressünk valamit itt... azt sem tudom, hogy mióta voltunk odabent. Talán van rádió, vagy valami hasonló szoba... akármi, nem tudom. Csak óvatosan. - mert nem tudjuk, hogy hányan vannak még itt, nem tudjuk, hogy ki akar még nekünk ártani és ha ez egy jól őrzött hely, akkor lehetnek még olyanok, vagy sokkal rosszabbak is, mint az az őr igaz?
- Jó lenne legalább azt tudni, mióta lehetünk távol. - halkítom le a hangomat, miközben a kezemet az övébe csúsztatom. Tudom ez nem a legjobb taktika akkor, ha fel kell deríteni egy épületet, de én nem vagyok X-men és nem vagyok harcos és... erőt ad, ha érzem az ujjait az enyémekkel összefonódni és most erőre van leginkább szükségünk.

Scarlett & Liam

- Nem tudom, vagyis…. nem arról van szó, hogy rossz embernek gondolnám őket, de…tudod, csak úgy nem tartanak el senkit sem gondolom. Szóval… az a biztos, ha adok is valamit azért, hogy a birtokon lehetünk, nem? – legalábbis szerintem. Nem kegyetlenek az alapítók, erősen kétlem, hogy csak úgy kidobnának, de azért nyilvánvaló, hogy csak úgy senkit sem fognak eltartani, ha már megtanulta azt, amit meg kellett, így azt látom a legjobb megoldásnak, ha a birtokon maradásunkért cserébe adunk is valamit, és akkor leszek X-Men, tanárnak elégé csapnivaló vagyok, az Ren, bár néha azt se értem, hogy ő miként keveredett a tanári pályára. – Hát…biztos,valamit majd kitalálunk, hogy… ne érezzük magunkat haszontalanak. – én nem akarom, én utálom azt, ha olyan érzésem van, hogy csak púp vagyok, éppen ezért is akarok tenni valamit a birtokon maradásért, akár szükséges, akár nem, de nekem erre szükségem van, a lelkiismeretem is kicsit megnyugszik, ha megdolgozok azért, amit kapok. Én … tudom, hogy nem jó az, ha ilyen az ember, de szeretek adni, ha kapok, viszont nem várom el, hogy kapjak valamit csak úgy, az élet ne így működik, de.. nem én akarok az lenni, aki hálátlan marad. Nem így neveltek é én sem látom helyesnek azt, ha… csak úgy kapok, de nem adok. – Igen, ráérünk rajta gondolkodni. – adok neki igazat. Fiatalok vagyunk, még előttünk az élet, valahogy innen is kifogunk keveredni, úgyhogy biztos vagyok abban, hogy nem ez a végállomás, és valahogy sikerülni fog kijutnunk ebből a kutyaszorítóból. Nagyon nem lenne fair, ha nem lenne menekvés. Viszont… nem értünk rá, lelövi Scarlettet, én megölöm és…. másra sem tudok gondolni csak arra, hogy elvesztem őt, nem olyan ez, mint a filmekben. Ez maga a nyers, tömör Pokol, ahol csak te vagy, nem látsz semmit, és még a veszteség előtti pillanatban meghalsz. Minden pillanattal egy kicsit jobban, újra és újra.
- De muszáj, tudom. – muszáj, mert… mert ki kell innen jutnunk valahogy, mert most már teljesen összezavarodtam, nem igazán tudom, hogy mit higgyek igaznak, és, hogy mit ne. Már…összemosódik sok minden, de a lényeg, hogy nem vagyok jobban, most is fáradt vagyok, mint voltam azelőtt, hogy…itt ébredtem volna. – Szerencsére. – oké,azért hallhatja a hangomon, hogy ennek elégé örülök. Az enyém meg van, az oldalamat ért találat…ami inkább csak súrolt, az meg van, és fáj, de nem érünk most rá azzal, hogy ezen nyavalyogjak,annyira nem vészes, majd egy orvos helyrerakja, amint innen végre sikerült valahogy kikeverednünk,mert… muszáj lesz, ha eddig eljutottunk, akkor tovább is megy. A fickót meglátva csak bólintok Scarlettnek, hogy hagyja rám a dolgot. Közelebb settenkedek, majd hirtelen az egyik ujjamat a nyakára helyezem, a fickó megvonaglik, és el is ájul, elejtve az újságot, a feje pedig lebukik. Na igen, nem valami kellemes, ha az embert csak úgy hirtelen mintha egy villamosszékbe ültetnénk. – Szerinted hol vagyunk? – Kanada lenne ez még mindig? Nem tudom, hogy mi lehetett valós, vagy mi nem, hogy ez mennyire a valóság, vagy mennyire azt látjuk amit akarják, hogy lássunk.

Liam & Scarlett

- Szerinted, ha nem lennél X-men, akkor... elküldenének? - meglepetten pillantok rá. Végül is... van ebben valami, nem az a dolguk, hogy mindenkit csak úgy eltartsanak a birtokon, tehát végül is megértem, ha így gondolja, de attól még elég rosszul hangzik ezt így kimondani. Ha nincs hasznunk, akkor már oldjuk meg az életünket ahogy akarjuk? Tudom én, hogy mások is vannak, akiknek nehéz a sorsa, nem én vagyok az egyedüli, akinek nincsenek szülei és aki évekig be volt zárva, de... attól még elég rosszul hangzik ez. - De talán e nélkül is lenne hasznunk. - nem is tudom, azért én szeretek a birtokon lenni, hiszen ott van a húgom is, no meg mégis csak egészen megszoktam már és ott az embernek van egy szintű biztonságérzete, ami azért máshol nem igazán van meg. No meg azért mégis csak olyan képességem van, amivel hasznossá tudom tenni magam talán akkor is, ha nem vagyok X-men és nem megyek konkrétan terepre nem? - Jól van, ráérünk még ezen gondolkodni, az első, hogy megússzuk ezt. - a kis kalandot mondhatni, bár azért nem mondanám kalandnak azt, amikor már ennyi minden történt velünk és nem kifejezetten jó dolgok. Oké, hogy nagy dolog lehajtani egy hídról és viccelődhetünk azzal, hogy lesz mit mesélni az unokáknak, de azért őszintén szólva a későbbiekben kihagynám az efféle attrakciókat szívem szerint. Főleg azt ami utána következik. Sikerül megúszni már sok mindent, de most mégis minden kilátástalannak tűnik. Nem bíztunk a nagybátyámnak és úgy tűnik, hogy joggal, mert egyszerűen képes lelőni csak azért, hogy...

Kell egy kis idő, amíg magamhoz térek, de az egyértelmű, hogy nincs rajtam sérülés és nem fáj mindenem annyira, mint eddig. Furcsa... még csak a lábamon sem érzem a sérülést, de Liamé meg van, a lövés, amit elszenvedett megtörtént. Olyan az egész, mintha egy bizonyos résztől mindent már csak a fejünkben éltünk volna meg, és az infúzió is erre utal. Őszintén szólva hirtelen azt sem tudom, hogy mi volt igaz, talán az éjszaka még igen a kocsiban, aztán utána már... csak az egész a képzeletünkben játszódott le.
Végre összeakad a tekintetem az övével és egy erőtlen mosoly is megjelenik az arcomon, annak ellenére, hogy épp most tépte ki magából az infúziót, ami nem hiszem, hogy a legjobb ötlet, de... én is felülök legalább, hogy megpróbáljam egy fokkal óvatosabban eltávolítani. - Nem vagyok benne biztos, de... - sok választásunk nincs. Olyan jó lenne már pihenni egy kicsit, mert komolyan olyan érzésem van, mintha már napok óta nem is tennénk mást, csak rohannánk, menekülnénk és ez már kezd kétségbeejtő lenni. - A lábam... a lábamnak semmi baja. - azért ez meglep kicsit, bár a lövés sincs meg, ami az oldalamat érte, de csak most próbálom összerakni, hogy mi lehetett valóságos és mi az, ami nem. Nem egyszerű, tényleg határozottan zavaros minden. Persze megyek vele, de ahogy kinyitja az ajtót máris szembe kerülünk az első emberrel, egy őrrel, aki minden bizonnyal azért volt itt, hogy ránk figyeljen, csak épp az előtte lévő monitort nem figyelte szegény eléggé. Hát gondolom nem ilyenkor kell újságot olvasni. Fegyvere van, de eléggé elbambult, úgyhogy könnyen lehet esélyünk ellene. Aztán már "csak" annyi a dolgunk, hogy megpróbáljunk rájönni hol is vagyunk. Vajon még mindig Kanada, vagy már más a helyszín?

Scarlett & Liam

- Igen, ez igaz végül is, de… ha nem lennék X-Men, akkor nem hinném, hogy ez így lenne. – oké, csak úgy nem küldenének el engem ez biztos, de… nem maradhatok úgy, hogy semmi hasznomat nem veszik, és nem is akarnék úgy maradni, mert utálom azt, ha úgy érzem, hogy csak felesleg vagyok, nem szeretem a tétlenséget és utálok másokon élősködni, szóval… de igazából ez mindegy is, igaza van, nem ebben a helyzetben kéne most ezt megbeszélni, nem is igazán értem, hogy mi ütött belém, hogy ezt kérdeztem tőle, azt, hogy az életünk hogy folytatódik még bőven ráér megbeszélni akkor is, ha innen már kijutottunk. – Tudom, de… nem baj, majd kitalálunk valamit, oké? Lesz majd valahogy, csak…jussunk ki innen, alszunk egy hatalmasat és majd úgy is minden kiderül. – mondom mosolyogva, mert jól gondolta, tényleg felesleges még ennyire előre gondolkodnunk, nem érünk el semmit sem azzal, ha már most ezen kattog az agyunk hiszen így csak…mondhatni rágörcsölünk a dologra és az soha sem jó, azzal csak elront az ember általában mindent, márpedig most nem másról van szó, mint az életünkről, ami azért elég fontos, hogy ne akarjuk elbaltázni, igaz? Legalábbis szerintem így van, én nem akarom elrontani, és úgy hiszem, hogy Scarlett sem.
Mintha a legrosszabb rémálmom játszódna le előttem. A lányt, akit szeretek lelövik. A másodpercek mintha órák lennének, én neki esek a bátyjának, megölöm… szinte szó szerint lefejezem, és nem érzek semmit sem, ez kicsit megijeszt, mintha…mintha hozzá lennék szokva már ahhoz, hogy megölök valakit, és ennek már csak a gondolata arra késztet engem, hogy egy kicsit utáljam magam. Megszokni a halált…teljesen természet ellenes dolog. De látni is, én pedig ezt látom, Scarlettet súlyos találat érte, én pedig próbálom a sebet elszorítani, odatapasztom a kezem, de a vére csak ömlik, érzem ahogy…elszáll belőle az élet, és mikor a szemei lecsukódnak… úgy érzem én is meghalok vele együtt.

Komásan nyitom ki a szememet, nem igazán értem, hogy mi történt, de…szép lassan azért összerakódik előttem a kép. Kanada. Elraboltak. Scarlett. Scarlett… és ekkor kapom hirtelen oldalra a fejemet, ahogyan feltápászkodom az ágyban, a szememmel keresve őt és…életemben nem nyugodtam még meg ennyire mikor meglátom, hogy él. Kitépem az infúziót a karomból, és először kissé nehezen sikerül előre lépnem, de végül eljutok az ágyához és sietősen mérem őt végig, mert… mert nem akarom átélni azt, amit az előbb éltem át, akármi is volt az. Nem látok rajta sérülést, és túlságosan is megkönnyebbülök, hogy ezen elgondolkodjak most. – Nem tudom, de… akármi is volt az, örülök, hogy nem a valóság volt. – mert nem volt az, akkor nem keltünk volna fel, nem így keltünk volna fel és nem itt…akárhol is legyen azaz itt. Az én hangom sem éppen a szokványos, segítek felállni Scarlettnek és közben körülnézek a szobában. Már megint mégis hol a fenében vagyunk? – Akkor… készen vagyunk? – pillantok Scarlett-re, majd az ajtóhoz lépek és a kilincsre rakom a kezemet. Ha igennel válaszol, akkor már nyitom is az ajtót, hogy kiderüljön mégis hol a fészkes fenében vagyunk és… mi történik? Ideje, hogy valami konkrétat is megtudjunk.

Liam & Scarlett

- Ez igaz, de legalább ott élhetünk a birtokon igaz? - ez is valami, de tudom, hogy ha saját életet akarunk, akkor azért ennél több kell majd. Egyelőre viszont még tényleg nem tudom, hogy mi lesz az a több, vagy hogyan alakul majd az életünk és azt hiszem most ez nem is az a pillanat, hogy ezen gondolkozzunk. - De most nem olyasmit tanulok, tudod, amiből munkám lehet. És azt sem tudom, hogy mit is akarok csinálni. - vonom meg finoman a vállamat. Igen ez a legnagyobb baj, még nem tudom, hogy mit akarok kihozni az életemből. A legtöbben ezt az alapján találják ki, hogy mit látnak el az életükben, hogy miket tanulnak az iskolában, de nekem sajnos mindkettő kiesett az életemből, nem sok mindent láttam magam körül, csak katonákat és a mostanában szerezett tapasztalatok alapján még nem sikerült rájönnöm, hogy mi is akarok lenni. De abban azt hiszem igaza van, hogy lassan majd ki kellene találnom... csak előbb ezt az egészet valahogy vészeljük át és jussunk haza.
De ez sem megy olyan könnyen, ahogy szerettük volna, hát mert mi menne? Nem elég, hogy már így is elég sok nehézségen mentünk át, volt már hídról lehajtás és össze van varrva a lábam is, de ezek után sem alakulhatnak úgy a dolgok, hogy végre rendben legyünk? A nagybátyám természetesen végül ellenünk fordul, amin már meg sem kéne lepődnöm, azon viszont igenis meglepődöm, amit mond és azzal se nagyon számoltam, hogy ezek után csak úgy meghúzza a ravaszt és az első pillanatban valahogy nem is érzem egyáltalán a fájdalmat, ami a lövést követi, mintha nem is történne meg, vagy... nem velem. Fura, de aztán érzem a kemény padló ütődését, aztán már pislogni is nehéz. Még éppen hallom az ismerős hangot, de másról már nem sok tudomásom van. Sikerül még a szemébe pillantanom. Furcsa... tényleg nem érzek semmit, nem fáj, pedig biztosan kéne neki, hiszen a sima kis vágás a lábamon is iszonyatosan fájt. Mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy megpróbálok az arcához nyúlni, hogy megérinthessem még, csak aztán csukódik le a szemem és szűnik meg szép lassan a légzésem is...

Mindketten szinte egyszerre térünk magunkhoz. A hely ablaktalan, ahol vagyunk, külön ágyakon fekszünk, afféle orvosi szoba lehet, és infúzió is lóg ki a karunkból. Azonnal az oldalamhoz kapok, de nem érzek ott most semmit, se sérülés, se vér... se semmi jele annak, hogy ami történt, tényleg megtörtént. Egy nagy tükör van a szemközti falon, azon kívül nem látni semmit sem, még csak székek sincsenek, csak egyetlen ajtó. Kábán próbálok feltápászkodni, Liam tekintetét keresem. Ez az egész... tényleg lassan kezd átmenni valamiféle rémálomszerű állapotba. - Ez most... a valóság? És... az nem az volt? - rekedtes a hangom, ki tudja, hogy mikor ittam egyáltalán utoljára. Tényleg nem értem ezt az egészet és azt sem tudom - megint -, hogy mégis hol lehetünk.

Scarlett & Liam

- Hát, munkának azért nem nevezném. Inkább olyan, mint az… önkénteskedés. – nem kapok pénzt, a jutalmam az, hogy a birtokon lehetek. Nem tudom, hogy ez mennyire számít így munkának, de szerintem nem az, elvégre ha az lenne kapnék érte pénzt, igaz? Mindegy, nem panaszkodom, azért jó dolgom van a birtokon, nem igen szenvedek semmiben sem hiányt. – De régebben, a suli előtt volt munkám csak az…rémes volt. – dolgoztam áruházakban, egy hülye hotdogos standnál is, bár ezek nem éppen a legjobban fizető munkák voltak, pont arra voltak elegek, hogy ne haljak éhen,se többre, se kevesebbre, és pont egy ilyen hotdogos stand mögött találtak rám az alapítok. – Most is iskolába jársz, nem? Ráadásul mindjárt végzel. – ahogy én is, úgy ő is kinövi a diákkort, és… hát, rajta áll, hogy mit szeretne utána csinálni, én támogatom benne, bár talán annak nem örülnék annyira, ha X-Men lenne. Nem azért, mert az csak én lehetek, sokkal inkább azért, mert…. nem is tudom, félteném őt, és nem szívesen tudom őt veszélybe, mint például ez a mostani helyzetünk, ez sem alakul valami jól. Szerintem nem kell külön iskolát kezdenie, majd kitalálunk valamit, nem csak azok élhetnek meg jól, akik teljesen átlagos életet élnek, és mindent úgy csináltak, ahogyan … szokás.
Nem igazán gondoltam bele még abba, hogy ott élnénk véglegesen a birtokon, mert… nem is igazán tudom, hogy ezt engedik-e. Persze, vannak rajtunk kívül párok még ott, de egyikük sem úgy, hogy ők most ott élnek ténylegesen. Szeretek ott lenni, nem arról van szó, hogy nem, csak… mindegy, majd valahogy lesz, ha meg mondjuk nem úgy alakulnak a dolgok,ahogyan azt terveztük, akkor kitalálunk valamit, a rögtönözésben nem is vagyunk annyira rosszak, mint kiderül most is. Persze, lehet ezt s szerencsére is fogni, de sokkal barátságosabb úgy az összkép, ha azt mondjuk, hogy ez a mi érdemünk, mert…lényegében végül is az. – Ezek után majd…kerüljük az összetört üvegeket azt hiszem. – elég nagy szerencsétlenség volt az, hogy nem úgy tört az ablak, ahogy az nekünk szerencsésebb lett volna, de végül is megoldottuk ezt is, igaz? Nem vagyok profi orvos, így aztán biztos nem végeztem hibátlan munkát, de azért minden tőlem telhetőt megtettem.
Már kezdett úgy tűnni, hogy végre fordul a kocka, és mi leszünk előnyben, sikerült elérni Bestiát is, erre kiderül, hogy hiába hívtuk őt, és hiába indult el értünk, az üldözőink közben ideértek, és talán okosabb lenne futni, de ha futunk, akkor az utolsó esélyünket is elbaltázzuk, hogy Bestia megtaláljon minket. Viszont csak akkor tudatosul bennem ténylegesen, hogy rosszul választottam, mikor Scarlett oldalához pisztolyt nyom a nagybátya. Nem számítok arra, ami történik. Nem hittem volna, hogy a fickó képes elsütni a fegyvert, de… de ezt még akkor is nehezen hiszem el mikor kiejti a szavakat a száján, a fegyver pedig eldördül. Egyből ugrok is a fickó felé, a torkánál fogva viszem a földre, és nem finomkodok, ahol a torkát fogom, el is kezd egyből égni a bőr, érezni a szagát, és a férfi is csak csapdos, ordibál…azaz csak ordibálna, mert rövid idő alatt a hangszálait is eléri a kezem, majd egyszerűen csak…leválik a feje a nyakáról. – Scarlett…Scarlett? – egyből feléje indulok, nem akarok tovább foglalkozni azzal a fickóval, csak…csak látni akarom, hogy él!

Liam & Scarlett

- Fogalmam sincs, de... neked most van munkád végül is nem? Én pedig... nem tudom. - bizonytalanul rázom meg a fejemet, hiszen azért ez tényleg nehéz kérdés. Fogalmam sincs, hogy mégis mit csinálok majd az után, hogy elmegyek a birtokról. Tudom, hogy valamit kellene majd, hiszen akarunk majd saját életet, szeretnénk majd azt a tengerparti házat és... ahhoz kell kereset is igaz? Szóval nem fog magától menni, csak egyelőre még nem tudom, hogy mit kéne csinálnom. Tanultam viszonylag a támaszponton, azért nem arról szólt minden, hogy bezártak, csak hát nem úgy, mint egy rendes suliban és persze kimaradt a továbbtanulás és nem is tudom, hogy miben lennék igazán jó. - Szerinted el kellene kezdenem valamilyen iskolát? - vagy találhatnék valami egyszerű munkát mondjuk, ami nem is tudom... nem igényel olyan nagy előképzést? És aztán abban fejlődni tovább? Azt hiszem ezt nem most fogom kitalálni, egyelőre az az első lépés, hogy innen sikerüljön hazajutni, aztán még ráérünk gondolkodni a többin igaz?
- Jól van, megoldjuk... tudom, hogy sikerülni fog. - mosolyodom el. Hazajutunk, hiszen azt hiszem tényleg mondhatom, hogy a birtok már számunkra a haza. Ott vannak a barátaink, ott van a húgom is, szóval ehhez kétség sem fér, egyértelműen a birtok az otthonunk jelenleg, nem is tudom, hogy biztosan kell-e újat keresnünk helyette, hogy nem élhetnénk-e ott majd később is, ha már Liam egyébként is X-men nem? - Ezt ne nekem mond, hanem annak az üvegnek, ami felvágta galád módon a lábamat. - na igen, az ember már csak ilyen utólag képes mosolyogni mindenen, nekem is megy. De persze én sem akarom, hogy úja ilyen helyzetbe kerüljünk, hogy össze kelljen varrnia a lábamat, hogy végig kelljen néznie, ahogy szenvedek és hogy ezt neki kelljen lényegében okozni, még ha a végeredmény jó is, hiszen az volt a cél, hogy képes legyek lábra állni. A legegyszerűbb persze, ha többé nem rabol el senki sem minket és nem kell lehajtatunk egyetlen hídról sem, no meg, ha nem lennénk itt, de itt vagyunk és tudom, most ebből kell kihozni a legtöbbet. - Megnézetem egy orvossal és te is magadat, az lesz az első. - bólintok még egyet, de ez egyértelmű. Aztán, ha minden meg van, ha megfürödtünk, akkor szépen ledobjuk magunkat az ágyba és ki se kelünk napokig, és majd Reni és Dorothy szolgálnak ki minket, hogy sikerüljön regenerálódni, ennyi. Jó tudom, ebbe nekik is van beleszólásuk, de... kétlem, hogy olyan nagyon ellenkeznének.
Menni fog igen, kijutunk innen valahogy, csak Bestia időben érjen ide és akkor nem lesz baj. Legalábbis... ebben reménykedem az első percekben, aztán persze kiderül, hogy most is úgy fest, hogy tévedünk, ami nem valami jó hír. Arra eszmélek fel, hogy a pisztoly már nincs nálam, ellenben elég erősen szegeződik az oldalamnak és ez nem pont az a helyzet, ami jól jön most nekünk, így nem fogjuk tudni megvárni a gépet és nem is értem, miért történik, hiszen úgy tűnt, hogy a nagybátyám... segíteni akar nekünk igaz? - Kérlek... ha megígérte, meg fogja tenni, kinyitja az ajtót. - csak engedje le a pisztolyt. Már így is túl sok rossz történt, nem történhet még ennél is több. Alig rezzenek meg, amikor meghallom, hogy kibiztosítja a fegyvert, és valahogy olyan, mintha minden lelassulna. - Túl sokat érsz... nem kerülhetsz a kezük közé. - fel sem fogom, hogy mi történik, csak a fájdalmat érzem meg, azt is csak egy pillanatra. Könny szökik a szemembe, ahogy a tekintetem a velem szemben álló aggódó szempárba fúródik, aztán már csak a kemény kő ütődését érzem, ahogy ernyedten esem össze.

Scarlett & Liam

- Tényleg, te… gondolkodtál már azon, hogy mi csinálunk a birtok után? Tudod, munka… ilyesmi. – mert ha akarjuk azt a tengerparti házat, akkor előbb-utóbb el kell költöznünk a birtokról, igaz? Én legalábbis nem akarok életem végéig ott maradni, szeretnék egy normális, teljes életet Scarlettel, és hiszem, hogy ez sikerülhet, ha teszünk érte. De nem tudom, hogy mit dolgozhatnék, mert… nincsen diplomám, szerelni tudok, elmehetnék talán valami műhelybe melózni, de Scarlettnek is kell valami, igaz? Ő pedig még csak alig járt iskolába, mert elvitték ezek a fickók, akik elől menekülünk, szóval… ez a része a dolognak nem annyira könnyű azért, de megoldjuk, ahogy eddig mindent. – Pontosan, anyám szerint az a lényeg, hogy ne hagyjuk a helyzetet ránk telepedni. – mindig ezt mondta nekem, hogy bár menekülünk és nem vagyunk biztonságban, pont azért kell iskolába járnom, hogy fenntartsam a látszatott, hogy érezzem legalább egy kicsit, hogy normális életem van. Még ha… nem is volt az. – Megfogjuk oldani, eddig is megoldottunk mindent. Együtt menni fog, rendben? – menni fog, tudom, hogy menni fog, mert már akkor is ment, mikor külön voltunk, megoldottuk a dolgokat, és ha együtt csináljuk ezt végig, akkor még nagyon esélyünk van erre, csak hinni kell a másikban és kész, ez a titok nyitja. – Hát, magamat varrtam már össze, de… - magamat igen, lőttek már meg, szúrtak meg, és sokszor megesett, hogy összekellett varrnom a sebeimet, de az más volt, persze, nem könnyű, mert rohadtul fájt és magadnak varrni elég nehéz, de megoldottam, és inkább magamon tenném, mint Scarletten. - … legközelebb azért nem szeretnélek összevarrni, jó? – nézek rá egy erőtlenebb mosollyal az arcomon. Nem azért, mert nem bírom a vért, azzal nincs semmi bajom, de Scarlett vérét látni… az más, más dolog hallani, és látni azt, hogy ez neki mennyire fáj, és ezért nem akarom. Nem a dolog miatt, hanem azért, akin tenni kell ezt.
- Muszáj is benne lenned, ha valamit elrontottam… - akkor nagyon mérges lennék magamra, bár kétlem, hogy bármit is hibáztam volna, de mégiscsak az lenne a biztos, ha megnézné őt egy olyan ember, akinek van papírja arról, hogy erre szakosodott, mert én csak tanultam az anyámtól a sebösszevarrást.
- Tudom. – bólintok mosolyogva Scarlett felé, aohgy átadom neki a pisztolyt. Tudom, hogy nem az évszázad ötlete itt maradni, de nem tudunk már hova menekülni, Bestiának ide kell érnie, hogy végre legyen esélyünk kijutni innen és… ezért kell itt maradnunk és kitartanunk addig, míg meg nem érkezik a felmentő sereg. Scarlett szavaira hátrapillantok és azon nyomban ki is ül az arcomra az, amit érzek. Mérges vagyok, nagyon, ennek a fickónak most aztán képes lennék egy golyót ereszteni a fejébe, amiért ezt teszi. – Képes lenne őt lelőni? Rohadt féreg! – sziszegem felé, de nem támadok, mert ott az a pisztoly, és ha lelövi Scarlettet… a rohadt életbe is! – Kinyitom, ha elengedte őt! Esküszöm! – betartom a szavamat, csak…engedje el Scarletett, ne szegezzen rá pisztolyt, aztán kinyitom azt a rohadt ajtót is, de… előbb tegye meg amit kell. Nem lőheti le…mégiscsak Scarlettet akarják, igaz? Élve kell, nem lőheti le azt… nem teheti.

Liam & Scarlett

- Azt hiszem híresnek nem kéne lennünk, de kereshetünk vele sokat titokban. - mosolyodom el talán egy fokkal visszafogottabban. Hát igen, azért híresek ne legyünk, hiszen pont az a fontos, hogy ne nagyon fedezzen fel minket senki és ha túl sokan ismernének, akkor nagyon is meg van rá az esély, hogy valakinek majd szemet szúr, hogy mit is csinálunk, vagy milyenek is vagyunk és az veszélyes. - Nem szabad tudom, akkor juthatunk haza, ha elfogadjuk, hogy ez van és... megoldjuk igaz? - és meg fogjuk. Kijutunk innen. Még talán nem tudjuk, hogy pontosan hogyan, de valahogyan akkor is sikerülni fog majd, legalábbis én remélem. - Azért nem varrsz rosszul. - és igenis bátor volt, hogy mellettem volt és megtette, hiába voltam ki, hiába sikítottam, hiába fájt, akkor is megtettem. Nem hátrált meg egy pillanatra sem, mert ő is tudta, hogy muszáj és én is próbáltam kibírni. Azt hiszem jobb is, hogy végül elájultam, így legalább neki sem kellett azt hallgatnia, hogy szenvedek.
- Oké, a dokiban benne vagyok. - bólintok egyet mosolyogva. Azért azt nem akarom, hogy újra varrják a lábamat, de azt hiszem az nem is kell, egyszerűen csak rá kell néznie valakinek, aki hivatalosan is ért hozzá és persze jó eséllyel nem rohangálok túl sokat a következő hetekben majd, csak amennyit feltétlenül muszáj. Szívesen lennék már otthon, ehhez kétség sem férhet. Jó lenne már rendesen kipihenni ezt az egész kavarodást végre, nagyon vágyom rá.
Most viszont nem az a lényeg, hogy mit szeretnénk, hanem hogy kijussunk innen és ahhoz nem szabad a nagybátyámra figyelni, csak a rádióra, és arra, hogy hogyan tartjuk fel a... nem is tudom kiket, amíg végre Bestia is megérkezik, mert a heikopter biztos, hogy nem hozzá tartozik, ez sajnos nem kérdés. Kapkodom is rendesen a fejemet, de tudom, hogy kettőnk közül Liam a gyakorlatiasabb és nekem azt kell tennem, amit ő mond. A pisztolyt persze ettől még bizonytalanul veszem át. Legutóbb sem tudtam használni a kellő pillanatban, mi van akkor, ha most sem sikerül? De talán Bestia ideér, talán... talán tartani tudjuk magunkat addig, hiszen muszáj igaz?
- Menni fog. - bólintok végül, hiába érződik annyira, hogy egyáltalán nem vagyok biztos magamban. Sokáig viszont nem tart a magabiztosságom, mert nem telik bele talán egy percbe sem, hogy az ajtón hallani lehet az ajtó erőteljes ütést. Be fogják törni... be fognak jutni és akkor megint visszakerülünk oda ahonnan épp, hogy sikerült megszökni. Talán a nagybátyámnak volt igaza, talán menni kellett volna? Sok időm ezen nincs gondolkodni, mert csak a rántást érzem meg, egy pillanatra még a világ is elsötétül, talán az ijedtség, talán a nyakam rántódása miatt, nem tudom, de arra eszmélek fel, hogy erős kar fogja át az enyémet, hogy a nagybátyám áll mögöttem, fog le, és a pisztolyt, ami az előbb még nálam volt az oldalamnak szorítja. Fogalmam sincs, hogyan szabadult ki, vagy hogy mi történt, de... mégis ez történik, mintha semmi se akarna sikerülni, mintha... semmi se akarná, hogy végre megoldjuk és hazajussunk. - Liam... - halkan bököm csak ki a nevét, hogy forduljon meg, hogy... tudja, hogy nagyon nem áll jól a szénánk. - Nyisd ki az ajtót! - úgyis bejutnak nem? Csak az a kérdés, hogy mikor, azt hiszem... már így is elég nagy bajban vagyunk.

Scarlett & Liam

- Új filmes műfajt teremtünk. Nem csak vagányok leszünk, de még híresek is. – mondom szélesen mosolyogva. Való igaz az, hogy nem egy tömör vérrel teli történet ez, de pont elég rossz, hogy a közelében legyen, és pont ezért kell megtalálni benne minden rossz pontot, hogy… ne hagyjuk elhatalmasodni felettünk ezt az egészet. – Nem szabad, hogy… ez az egész ránk telepedjen, jobban, mint kellene. – vagy mint amennyire muszáj, ezt minden bizonnyal Scarlett is tudja. Nem azt mondom, hogy nincs okunk a panaszra, mert van, de a helyzethez képest megvagyunk, igaz? Megoldottuk, és ezután is megfogunk oldani bármit, ami jön, mert… muszáj. – Utálok varrni. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Persze, meg kellett tanulnom, anyám megtanította, de nem ezzel ütöm el a szabadidőmet, mert amúgy nem szeretek varrni, kötni sem… ha unatkozom akkor fogok egy labdát és mondjuk kosarazom, nem pedig leülök egy székre és lekezdek varrni egy sálat. Nem mintha baj lenne, ha valaki ezt tenné, de nem én vagyok ez az ember. – És még jobban utálok embereket összevarrni. – magamat is, bár… az még egy fokkal jobb, hogy úgy mondjam, mert ismerem a korlátaim, tudom, hogy ez nekem már annyira nem újdonság, és könnyebb a saját véremben úszni, mint olyasvalakiében, akit szeretek.
- Igen, de előtte még teszünk egy kitérőt a dokinál. – mert biztos kell legyek abban, hogy jól van, és én nem vagyok doktor, eltudtam látni a sebet, de az lenne a biztos, ha egy szakember is megnézné és helyrerakná azt, ha esetleg valamit rosszul csináltam volna, de… nem hinném, odafigyeltem, még a szokottnál is jobban. – Aztán szólunk Ren-nek, hogy ma pincérkedni fog. – miután egy hatalmasat aludtunk, mert abban biztos vagyok, hogy lesz mit kipihennünk, mert… nem sokat aludtunk így sem. Persze, eleget, hogy talpon legyünk, de mindenképpen többet kellett volna ahhoz, hogy kifogástalan állapotban legyünk. Ha ennek vége…akkor ez is meglesz. – Nem tudom, nagyon serceg, de…szerintem Bestia az. – nem is a hangjából, inkább csak a hangsúlyból, olyan mennydörgő az egész, neki van ilyen hangja, emlékszem, hogy majdnem kiugrottam a bőrömből, mikor odalépett mögém és hozzám szólt. Meg is ijesztett, és nincsen éppen egy szokványos hangja, elég ijesztő tud lenni, ha nem számít rá az ember. – Igen…repülője. – motyogom magam elé, ahogy meghallom a helikopter hangját. – Bestia, ha hallasz, akkor sürgesd meg magadat, mert rajtunk ütöttek! – fogalmam sincsen, hogy mennyi idő, mire ideér, csakis azt tudom, hogy nem a barátink érkeztek meg, hogy megmentsenek minket. Nem…ezek azok az emberek, akik elől eddig is menekültünk.
- Nem megyünk innen! Ha elmegyünk, akkor Bestia nem talál meg miket. Elindultak már, csak ki kell húzzuk addig, hogy ideérjenek! – mondom Scarlettre nézve, remélve, hogy egyetért velem. Én már nem akarok menekülni, és innen nem is lenne okos menekülni. Jól tudjuk védeni ezt a helyet, mágneszárak vannak mindenhol, nagyjából olyan ez a hely, mint egy erőd, amit én irányítok. Csak…bírjuk ki addig, míg Bestia megérkezik. – Segíteni akar? Akkor segítsen kihúzni addig, amíg ide nem érnek a mieink! – mondom a nagybátyjának, majd Scarlett-hez lépek és felé nyújtom a fegyvert. – Menni fog? – ha nem, akkor…akkor a pisztoly nálam marad, és ő pedig maradjon mellettem. Mindenesetre a bejárati kapukat lezártam, idő mire bejutnak rajta, mert…. akkora tűzerejük nincs, nem egy harci helikopterrel jöttek.

Liam & Scarlett

- Romantikus akció? - döntöm oldalra kicsit a fejemet elgondolkodva. Nem is tudom hirtelen, hogy ilyen kategória van-e egyáltalán. Akció vígjáték még csak-csak, de mi inkább romantikus verzióban nyomjuk. Annyira azért komikus nem volt a helyzetünk, de romantika az bőven volt benne most is, meg Atlantában, bár ott talán jóval több, most az akcióra fektettünk nagyobb hangsúlyt, meg a sima... vad szexre, bár ezt azért nem bánom. Kell néha, hogy mi is egyszerűen csak elengedjük magunkat. Tudom én, hogy én vagyok elvileg a jó kislány, de azért nem úgy tűnt, hogy Liamet zavarná ez a hirtelen kis változás, sőt... még sikerült kitalálni azt is, hogy miféle egyéb hasonló akciókat játszhatunk be, csak persze kevésbé veszélyes körülmények között, amikor nem az lesz a vége, hogy engem még össze is kell varrni. - Ebben tökéletesen egyetértünk. Nem arról van szó, hogy nem jól varrsz, de inkább varrj gombot. - vagy akármit, de azért nem volt valami nagy élmény az, hogy a lábamat foltozta össze és nem nem szívesen ismételném meg a dolgot valaha is még egyszer. Még ezt is majd rendbe kell tenni gondolom szakszerűen és az megint nem lesz majd valami csuda kellemes élmény, még ha lesz is majd rendes orvosi felszerelésünk és persze fájdalomcsillapító, ami hat is.
- Szóval, ahogy visszatértünk majd ágyba kérünk reggelit, pirítóst vajjal. Mondjuk Rentől. - biztos benne lenne, főleg hogy ilyesmiken mentünk keresztül. Amúgy is a legjobb barátja, kétlem, hogy nemet mondana arra, hogy egy kicsit besegítsen nekünk, főleg hogy azt hiszem én és az aktív járkálás most majd pár napig minimum kerülni fogjuk egymást, hogy normálisan rendbe jöjjön a lábam. Remek is lenne már ágyban lenni és ott majszolni a pirítóst vajjal. Azért az a chips és szendvics, amit tegnap óta sikerült elfogyasztani nem volt épp rendkívül laktató étkezés.
De most úgy fest az éhség a legkevesebb, sokkal nagyobb gond az, hogy... itt van a nagybátyám és amiket mond az finoman szólva is kiborító... nem is kicsit. De próbálok nem rá figyelni és a kétségeimre, de amikor Liam a rádióval foglalkozik, akkor is rajta felejtem néha a tekintetemet. Csak akkor nézek vissza megint a készülékre, amikor meghallom a sercegést és az ismerős hangot. - Ez... ez ő? - tényleg ő lehet? Az ő hangja és akkor talán ide jönnek, de... nem ilyen hamar és főleg nem ilyen géppel. - Repülője van igaz? - nem helikopter és ez mégis egyértelműen olyan hang és ez nem jó hír. Félek, hogy ezek nem ők, nagyon félek. Ilyen gyorsan nem érhettek ide, Gabriel nem tud ide küldeni egy egész gépet, főleg hogy nem tudja a pontos helyet. Itt... félek, hogy baj lesz.
- Mennünk kell! Ezek ők... megtaláltad és ha itt találnak, nem juttok ki innen élve. Segítenék! - aggódva pillantok Liamre, majd a nagybátyámra. Nem bízom benne én sem, de... vajon van más választásunk? Ha itt maradunk, akkor rajtunk ütnek, és nem tudom, hogy meddig leszünk képesek majd tartani magunkat és... ez így még veszélyesebb. De van egyáltalán még idő menekülni? És egyáltalán okos döntés lenne? Bestia talán ide jön, akkor viszont megint nem találna meg. Fogalmam sincs, hogy mi legyen, én... én nem vagyok ilyesmire felkészülve.

Scarlett & Liam

- Igazi akciósztárok lehetnénk. – rántom meg a vállam mosolyogva. Tudom, hogy ez az egész nem alakul valami fényesen, de… lehetne rosszabb is, igaz? Ha nem szabadulunk ki, ha nem jutunk el nagy nehezen idáig. Meghalt az a fickó, és megérdemelte, hogy meghalt, nem érzek bűntudatot amiatt, hogy megöltem. Vagy mi, vagy ő, és ezen egy percig sem gondolkodtam. Sajnos már benne vagyunk a tévében is, a néninek talán nem volt semmi sem a teájába, de könnyen lehet, hogy már értesítette is a rendőrséget, hogy itt vagyunk, és csak ezzel próbált marasztalni minket. Nem jó bizonytalannak lenni, de mi most egymáson kívül nem igazán bízhatunk senkiben sem. – Igen, ebben egyetértünk. Főleg, hogy… épp elég az, hogy egyszer összekellett varjam egy sebedet. – nem akartam, utáltam látni azt, hogy megsérült, hogy vérzik, hogy fáj a lába, de… szükség volt rá, és remélem, hogy nem lesz többet, mert nem akarom többet azt látni, hogy…ennyire fáj neki valami. Összevarrtam, nem vagyok profi, anyámtól tanultam meg kórházakból lestem el, de amint visszaértünk a birtokra, muszáj, hogy ránézzen majd a doki, mert bár talán a kis kalandunkat még túl éli a varrat, de jobban örülnék annak, ha… egy orvos nézné meg őt, mert én sajnos nem vagyok az.
- Az, és szeretem a pirítóst is vajjal ráadásul. – és őt is szeretem, nagyon, mindennél jobban.. Tudom, hogy adtam rá okot, hogy ezt kétségbe vonja, például mikor elmentem, vagy mikor eljött a motelbe és azt hallotta, hogy egy dögös motoros bigével vagyok, de… nem akartam neki okot adni a kételkedésre. Hülye voltam, hogy elmentem, de úgy éreztem, hogy ezzel teszek jót, hogy bármennyire is rossz, de helyesen cselekszem. Most már tudom, hogy hibáztam, és nem mennék el, önként nem,és nem is kényszeríthetne rá senki és semmi sem. Azután, ami a szigeten történt, azután, hogy vagy másfél hónapig nem láthattam őt… soha nem mennék el.
Jól tudom, hogy Scarlettet összezavarja a nagybátyja, nem is lehet hibáztatni, ez bárkit összezavarna, Scarlett egyik legfájdalmasabb pontjára tapint ezzel, hiszen eddig úgy volt, hogy remek szülei voltak, akik sajnos túl hamar mentek el. Erre most az mondják neki, hogy élnek, és nem jöttek el eddig? Hogy minden csak hazugság volt? – Rendben, add csak, hadd nézzem, hátha tudok mit kezdeni vele. – remélem legalábbis, hogy tudok, mert azért ez a rádió nem egy mai darab, nem tudom, hogy mikor zárták be ezt a létesítményt, de szerintem ezen akkor beszéltek utoljára, mikor én még csak meg sem születtem. Könnyedén töltöm fel energiával a rádiót, nem sokat igényel, egész keveset, ami azt illeti, és meg is ütheti hamarosan a fülünket a már jól ismert zaj, mikor a rádió bár működik, de rossz frekvencián van. Mosolyogva pillantok Scarlettre, miközben a frekvenciák közt zongorázok, hiszen legalább működik, igaz? Ez jó hír. Pillanatokkal később pedig a zaj is megváltozik, jól ismerem ezt a hangot, hallottam régen eleget anyám rádióján is. Egy recsegő hang szól bele a rádióba, amit amúgy lehetetlenség lenne azonosítani, de van egy sejtésem, hogy Bestia hangját halljuk. – Hé, Bestia! Liam vagyok, Kanadában ragadtunk Scarlettel, a határ közelében egy elhagyatott gyártelepen vagyunk most, el kéne a segítség, ha lehet, akkor minél előbb! – mond valamit Bestia, de nem tudom kivenni, hogy egész pontosan mit, viszont azt nem nehéz meghallanom, hogy elhúzz felettünk egy helikopter. Meg is találtak volna minket?

Tárgy: Re: Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!

» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Scarlett és Liam
» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - Irány Atlanta!