New York határában

Tárgy: New York határában Kedd 7 Okt. - 16:19

First topic message reminder :

Saul & Rebeca

Nem... nem tudom, hogy miért történik ez az egész. Egyszerűen még soha nem volt rá példa, soha nem akart senki sem... Soha nem buktam még le. Azt se tudom, hogy az egész miért történik. Nem, nem sejtem, hogy a gyűrű miatt van, csak azzal vagyok tisztában, hogy nagy a baj, mert éppen hogy le tudtam lépni. Nem sokon múlt. A vádlim iszonyatosan hasogat, ahogy végre leparkolok az út széli telefonfülkénél. Éppen hogy le tudtam lépni a motelból, ahol az utóbbi napokban szálltam meg. Fogalmam sincs, hogyan találtak rám és azt se tudom, hogy egyáltalán kik voltak és végképp nem tudom mit akartak, mert fel sem merült semmi, amit eddig tettem. Nem mondták, hogy fel a kezekkel, meg hasonlók, amit a rendőrök mondanak, ellenben nem sokon múlt, hogy ne kapjak egy gyenge elektrosokkot. Szinte éreztem még, ahogy a hátamat súrolták a sokkolóból kitörő kis kapaszkodók, amik végül a falon koppantak, amin át én távoztam. Hát ezért parkolok mindig az épületek mögött a kocsimmal. Bár ez se jó, mert ha engem kerestek, ha tudják ki vagyok, akkor tudni fogják, hogy milyen kocsival járok. De most nincs erőm, hogy ezen is gondolkodjam. Túlságosan fáj... a golyó, ami még mindig a vádlimban lüktet. Nem tudtam, hogy jön, nem tudtam kikerülni. Úgy szaggatta át a húst, mint ahogy a kés siklik a puha vajba, csak épp ez sokkal jobban fáj.
Megremeg a vállam, talán a hideg ráz, de ezzel most nem foglalkozom különösebben, nem is lenne értelme. Annyi erőm van még, hogy tárcsázzak, azt a számot. Persze nem ő veszi fel, én pedig túlságosan ki vagyok ahhoz, hogy kekeckedjek és ne adjam meg a helyzetemet, legalábbis kb. mert mégis csak az út szélén vagyok, nem tudom azért pontosan meghatározni, mintha a városban adnék meg egy címet. A kagylót a helyére teszem... vagy is tenném, de az utolsó mozdulat már nem sikerül. Egy mázlim van, minden cuccomat a kocsiban szoktam tartani, mert bármikor menekülni kellhet bárhonnan és akkor nem lehet pakolászni. Erre még Bastien tanított és azóta se csinálom máshogy. A térdem viszont megadja magát, vagy inkább a vádlim, netán a lábaim úgy, ahogy vannak, de nem is számít ez különösebben, mert a többi már nem jut el hozzám. Elterülök az út menti porban, és végre nem fáj. Jön a jótékony ájulás. Érthető, nem vagyok ehhez hozzászokva. Volt már sérülésem, viszont még soha nem lőttek meg úgy, hogy bennem maradt a golyó és még soha nem veszítettem ennyi vért, aztán nem vezettem ki a városból ilyen hosszan. A szervezetem ennyit bírt, mintha csak épp hogy ki lett volna centizve, hogy még legalább telefonálni tudjak, mielőtt végleg kidőlök.

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 6 Nov. - 15:15

Saul & Rebeca

- Na persze, mert most se csak a mázlin múlt. - nem, tényleg nem megy, még ha erőltetném magam akkor is nehezen menne, hogy csendben maradjak és teljesen visszafogjam magam. Az a baj, hogy túlságosan könnyen húz fel ezekkel a hülyeségekkel. Hagyna meghalni... na mintha rajta múlna minden, persze! Ha kicsit kér oda később, vagy ha rosszul talál el az a golyó, vagy ha máshová csapódik be, akkor már rég nem élnék, nem azon múlt, hogy ő mennyire figyelt oda, hogy ne hagyjam ott a fogam, ennyire egyszerű ez az egész. És nem fogok úgy tenni, mintha a következőekben is így lenne ez, hogy csak rajta múlik majd, hogy meddig élek. Lehet, hogy ő dönti el, hogy tesz-e azért, hogy életben maradjak vagy nem, de attól még ugyanúgy nem garancia, hogy sikerülni is fog neki.
- Lehet, hogy ez a másik képességem. - rántom meg a vállamat. Na persze nem így van, mert azon kívül, hogy át tudok menni a falakon, remekül tájékozódom, bár ezt most még ő nem tudja. Az ő házát se olyan bonyolult feltérképezni, elég csak egyre körbe járnom és onnantól már nem keveredem majd el benne, bármilyen nagy is. Mondjuk amúgy is könnyen kijutok bárhonnan, hiszen a falak nem jelentenek akadályt, de azért néha ez a képesség is hasznos lehet, főleg ha mondjuk magasan vagy egy toronyházban, ott nem sétálhatsz át csak úgy a falon, hogy kijuss, annak fájdalmas zuhanás lenne a vége.
- Szánalmas vagyok és szánalmasan rövid az életem, na látod ez is mutatja, hogy csak azért vagyok itt, mert a hasznodra vagyok és... nem félsz, hogy átverlek? - mert miért ne tehetném? Igazából amúgy is folyamatosan csak leugat, semmi mást nem tesz, szóval akár... át is verhetem. Jó persze erre tuti, hogy az lesz a válasz, hogy próbáljam csak meg, mert ő itt a hű, meg a ha, de hát mégis csak vadásznak rá és én kellek hozzá, hogy megússza a kis gondját, akkor meg? Miért ne lehetne az, hogy a végén szarban hagyom, amikor a leginkább szüksége lenne rá? Nem tudom, hogy mitől él ilyen régóta, de nem biztos, hogy olyan gyógyuló képessége van, attól még lehet, hogy őt is meg lehet ölni nem? Nem azt mondom, hogy én fogom megtenni, de arra azért okot is kell adni, hogy segítsek neki, ha arra kerül sor. És nem biztos, hogy elég érv az, hogy a saját irhámat is úgy menthetem meg.
- Kösz, hogy engedélyt adsz rá, hogy élem az életem. - húzom el a számat. Mintha köze lenne hozzá, na persze! Úgy csinálom, ahogy én akarom, és úgy érzek, ahogy én akarok. Ha úgy gondolom, hogy az az élet, amit ő él pocsék, akkor így gondolom és kész, nem sok beleszólása van. Ő is élheti úgy a saját életét, ahogy akarja, de attól még meg lehet róla a magam véleménye és kész. Igazából mindenki úgy szúrja el, ahogy akarja, csak épp ő sokkal hosszabb ideig viseli a hibái következményeit. Azért hátránya is van annak a hosszú életnek. - Miért tartasz női ruhákat? - miért van egy olyan érzésem, hogy ezt nem kéne megkérdeznem? De végül csak megrántom a vállam, maximum még megvárom a válaszát, már ha mond bármi őszintét, és aztán indulok el felfelé. Azért nem olyan egyszerű ez, mármint nem vagyok valami magas, macerásabb ruhát találnom magamra, mint az átlagnak, meg azért a saját holmim így még mindig nincs meg, és azért volt egy-két apróság, ami... valahogy majd visszaszerzem őket.
Nem sokára térek vissza, lehet, hogy már az illatokat követve, attól függ, hogy meleg kaja lesz, vagy csak valami szendvics, mert az azért annyira nem lengi be az egész házat. A konyhát csak nem nehéz meglelni, általában úgy helyezik el, hogy az épület központja legyen, vagy ahhoz közel, bár itt aztán a fene tudja, hogy van. Persze nem vittem túlzásba, farmer, és egy szimpla póló, nem vagyok az a kiöltözős fajta, az a kiállítás kivétel volt, oda máshogy nem lehetett volna bejutni. - Szóval van rá bármi esély, hogy visszakapjam a cuccaimat? - tudom én, hogy nincs, mert a legjobb esetben is kipucoltak mindent a szobámból, és elvitték, vagy eltüntették, de azért reménykedhetek igaz?

Tárgy: Re: New York határában Szer. 5 Nov. - 17:55

Rebeca & Saul

- Csak így tovább, de azért tudd hol a határ. Még rosszul érezném magamat, ha hagynálak meghalni. – nem igazán, nem vagyok olyan ember, aki felelőséget vállal a mások életéért. Mindenkinek a saját felelősége védeni az életét, kivéve persze ha megakar halni, mert abban az esetben szívesen megszabadítom őt a földi pokol megpróbáltatásaitól és kibírhatatlan fájdalmaitól. Az ingerküszöböm magas, jó sok hozzáhasonlóval volt dolgom az évek során, így hát felidegesíteni elég nehezen fog tudni, de mindenkinél elszakad előbb-utóbb a cérna, és ha így folytatja, könnyen lehet, hogy megszabadítom a nyakát attól a csinos kis a fejétől…
- Tudod, van egy olyan érzésem, hogy nem tudok olyat mondani, amibe nem tudnál belekötni. – ebbe is belefog, szinte biztos vagyok a dologban. Ebben van tehetsége, igazán könnyen feltud mindenkit idegesíteni, még szerencse, hogy több száz éves vagyok és már megtanultam kezelni az indulataimat, de egy idő után… kényelmetlené fog válni ez, és akkor nagyon remélem, hogy tudja hol kell leállnia ezzel, mert egy dühös ember nem éppen kedves, sőt, mondhatni igazán halálos, főleg ha azt nézzük, hogy ebből él meg. Embereket öl, hogy ő élhessen, valamit valamiért, ez egy üzlet, így üzletel az élet, én ezt kaptam ajándékba azon kívül, hogy az emberek elméjével játszhatok.
- Ha te mondod. De attól még szánalmas egy dolog, hogy képes vagy így élni. – engem nem érdekelt volna mit mond a másik, megbosszultam volna azt, akit szeretek. Ez egy alapigazsága az életnek, ha elvesznek tőled valamit, akkor jogodban áll ezt viszonozni, erre való a bosszú, ezt teszi az ember, és az, hogy képes azzal a tudattal élni, hogy valahol a gyilkos most boldogan hajtja a fejét a párnájára… egyszerűen csak szánalmas és undorító. Hát ennyire kihalt volna az emberekből a becsület? Ennyire félnek vért ontani? Ennyire nagy dolognak tartják egyetlen ember életét? Megszületünk és meghalunk , ez az élet rendje, amit egyesek felülírhatnak, mint én.
- Fogd már be kérlek! A te szánalmasan rövid életbe ez belefér, az enyémbe már nem. – az ő élete rövid, nem baj az, ha keres valami olyat, amivel lefoglalhatja magát a szerelem címszó alatt, de én ezt már túléltem, nem érdekelnek már az olyan naiv és gyerekes érzések, mint a szerelem. Semmitmondóak és jelentéktelenek a számomra. Egyszer már átéltem ezeket, és csakis úgy lehet élni örökké, ha nem engedünk ezeknek teret és őszintén szólva nem is igazán hiányzik nekem ez. Ezért is örülnék annak, ha végre abbahagyná az okoskodást. Egy huszonöt éves lány ne mondja meg nekem, hogyan kéne élnem.
- Akkor csináld, persze csak ha nem halsz meg. – egy szóval sem mondtam, hogy veszélytelen lenne az, amire készülünk, úgyhogy jobb ha magában már elkezd készülődni a halálra, mert könnyen lehet, hogy a végzet keze őt is eléri márpedig akkor oda ez a szép kis életútja, amiért igazán nagy kár lenne, nem? A kis szerelmes lány, aki nem ölt, mert nem engedték neki… aki nem állt bosszút jogosan, csak mert erre kérték. Nevetséges és szánalmas egy dolog, nem is igazán értem, hogy a mai emberek mit akarnak az életükkel, hiszen nem ér semmit.
- Van még egy pár ilyen. – vonom meg a vállamat. Nincs olyanom, hogy otthon, csak otthonaim, van belőlük vagy egy tucat, de ritkán alszom itt, nincs szükségem alvásra de persze egy kis pihenés mindig jólesik, de jobban szeretem azt, ha a nap minden percében éber tudok lenni, figyelve arra, hogy ki kíván rám találni és meghalni.
- Menj fel a lépcsőn és balra a… negyedik szobában vannak női ruhák, biztosan jó lesz rád az egyik. – elég sok nő megfordult már itt, és sokuk hagyta itt a ruháját, főleg azok, akiket egy éjszaka végén megöltem, hogy az én létemet szolgálják áldozatukkal. – Addig készítek valami ételt, bizonyára éhes vagy. – vannak természetesen embereim, szakácsok is, de jobban szeretem megenni azt, amit én csinálok.

Tárgy: Re: New York határában Kedd 4 Nov. - 11:33

Saul & Rebeca

- Oh, hát igyekszem. - megy ám nekem is a gúnyos hozzáállás, ha igazán igyekszem. Nem mondhatja, hogy nem próbálkozom. Előzőleg is leszólt, hogy nem megy nekem eléggé a dolog, de bele tudok ám jönni, ha igazán akarok, és most határozottan rajta vagyok, hogy menjen, szóval... mint mondtam egy szava sem lehet. Koncentrálok én arra úgy igazán, hogy gúnyosan viselkedjek vele és megy igaz? Amúgy meg nem is érdekel komolyabban, hogy mit gondol rólam. Választásom nincs, csak hogy itt legyek, de attól még nem kell olyan fene mód jóban lennünk, és nem is fogom kedvelni, ha egyszer ezt csinálta velem, miatta lőttek meg, miatta véreztem el majdnem és miatta kellett kibányászni a lábamból egy golyót. Nem, nem hiszem, hogy egy hamar jóban leszünk.
- Ne mondj olyat, amibe bele lehet kötni. -rántom meg a vállam. Az ő döntése, de nekem így is jó, a folyamatos szurkálódással, simán el vagyok. Nem nagyon érdekel, hogy ez esetleg neki nem tetszik, vagy nem esik jól. Az én döntésem, hogy mit teszek, szóval... így járt, ha nem tetszik neki. Még mindig kidobhat a kocsiból, de gondolom neki is fontos, hogy itt legyek, mert bevihetem olyan helyekre is, ahová máshogy nem jut be. Oka volt annak, hogy ezt az egész kis játékot eljátszotta velem, és gondolom nem akarja előröl kezdeni.
- Ő akarta, hogy ne tegyem, mert ismert. Te nem ismersz, szóval baromira semmi közöd hozzá. - egy rendőr volt, én is tudom, ahogy Bastian is tudta. Tudta jól, hogy csak a munkáját végezte a fickó és túlbuzgó volt, vagy ki tudja. Nem számít azt hiszem, nem szabadott megölnöm, nem biztos, hogy együtt tudtam volna élni azzal, amit tettem. Lehet, hogy ment volna, de... egyáltalán nem biztos, és ő nem akarta, hogy kockáztassak, még akkor sem, amikor tudta, hogy mindennek vége, amikor ott kellett hagynom, mert engem is elkaptak volna. Ott hagytam vele a szívem egy részét is, de nem tehettem mást, el kellett jönnöm és nem lett volna értelme annak, hogy megölöm azt a rendőrt, akinek talál családja van, talán valakik hazavárták. Egyszerűen... nem tehettem és kész.
- Szóval a te sebeid már teljesen begyógyultak és átmentél totális érzéketlenségbe. Hát... gratulálok! - szép élete lehet, akármit is mond. Valaha ezek szerint még voltak érzései, de szépen kivágta őket a kukába, mert úgy egyszerűbb. Na ezért nem akarnék én olyan sokáig élni, mint ő, egyszerűen nincs értelme, egyszerűen rossz lehet és kész. Egyedül, magányosan, nem kötődni soha senkihez, mert tudja, hogy elveszítheti az illetőt. Én ebből nem kérnék. Ha olyan lennék mint ő, és itt lenne mellettem Bastian, tudom, hogy mit tennék... én magam választanám a halált, ha nem lehetek vele, ha tovább kéne élnem nélküle, de ő megöregedne és idővel meghalna. Talán nem azonnal, talán megpróbálnék tovább élni, ahogy most is teszem, de... most is csak sodródom, csak úgy létezem többnyire célok nélkül.
- Így is fogom, nincs beleszólásod. - rántom meg újra a vállam, aztán csak szépen hátradőlök és nézek kifelé az ablakon. Nem fogom megjegyezni, hogy hová megyünk, nem kell attól félnie, hogy elárulom a kis rejtekhelyét, vagy ilyesmi, mert nem is lenne értelme. Csak érjünk már oda, aztán ha rendbe szedtem magam, akkor majd elmesélheti, hogy pontosan mit is akar kihozni ebből az egészből, hogy hová kell például bejutnom. - Hát nem apróztad el, annyi biztos. Jó lehet egyedül lézengeni itt. - rohadt nagy és ez még finom kifejezés. Már csak az előcsarnoka is elég méretes, és gondolom nem egy szoba és fürdő az egész hely, hanem jóval több, de gondolom elég sok pénze halmozódott fel az évek során. Mindenesetre beljebb sétálok - bicegek. Szóval kell nekem gondolom egy szoba, összekapni magam, és... - És a cuccaim? Nem igazán tudtam semmit se elhozni a motelből. - na igen mindenem ott maradt, nem volt időm összepakolni, amikor meg akartak ölni.

Tárgy: Re: New York határában Vas. 2 Nov. - 17:01

Rebeca & Saul

- Te pedig még változatlanul nagyon kedves vagy. – na igen, nem fogom ezt magamra venni, bár talán ő így gondolja, de nem vagyok őrült, talán gyilkos igen, és a hatalommániás jelző sem lenne rám idegen, na de hogy őrült? Ugyan…egy őrült nem viselkedik úgy, mint én, teljesen a magam ura vagyok, felül kerekedtem már mindenen, nem is tudom, hogy van-e olyan dolog, amit még nem értem el az életemben, de elakarok élni. Egyszerűen csak… erősebb vagyok, mint a legtöbben, és ezt ki is használom, erősen kétlem, hogy ez rossz dolog lenne, maximum egy olyan ember szemében mint Rebeca, de nem igazán érdekel a véleménye.
- Oh, hát ezt fogjuk egész este játszani? Mondok valamit, amibe beleköthetsz? – nem mondom, hogy nem szórakoztató, mert nagyon is érdekes hallgatni a kis sértéseit, szinte minden egyes szavamra van valami hasonlatos válasza, de egy pont után már idegesítő lesz. Nem igazán értem, hogyan gondolhatja, hogy majd ő megmondja nekem mi a jó. Alig élt, huszonöt év, szemben az én kilencszázammal, szerintem a kérdés már az előtt eldőlt, hogy valójában feltették volna. Tudja azt, hogy mit akar az életében, én pedig tudom azt, hogy mi kell ahhoz, hogy így élhessek még legalább kilencszáz évet.
- Milyen megható… na és nem akarod megölni? Bosszút állni azért, amiért elvette tőled életed értelmét? – milyen szánalmas emberek élnek manapság! Megállítani valakit a jogos bosszú rögös útján? És ennek hatására még meg is állni? Mégis mit hisznek, hogy a világ jobb lesz akkor, ha egy gyilkossal több van benne, vagy kevesebb? Ez teljesen lényegtelen, bosszút kell állni azért, ha valamit elvesznek tőled, főleg akkor, ha az kedves a szívednek, nem értem hogy képesek így élni, hogy képes Rebeca úgy tükörbe nézni, hogy tudja: aki megölte a kedvesét, az most valahol vígan ül a tévé előtt és drukkol a kedvenc csapatának, bele sem gondolva abba, hogy mit tett vele.
- Tudom, már én sem emlékszem rá igazán, tudod, szeretitek azt mondani, hogy az idő begyógyít minden sebet, de nem elég erre néhány évtized. Pár száz év már viszont igen. – ha kicsit nagyobb arcom lenne, még azt mondanám, hogy én terjesztettem el ezt a mondást, de nem, csak én adok neki igazi értelmet. Pár száz év elég elfelejteni azt, akit szerettél, már nem is emlékeznék az arcára, ha nem lenne róla az a festmény, viszont már nem emlékszem milyen volt megérinteni őt, vagy mellette felébredni reggelenként. Egy festmény lett, egy homályos emlék, ami feledésre vár.
- Hát, akkor éld így az életedet, nekem teljesen mindegy. – rántom meg a vállamat mosolyogva, oda sem figyelve arra, hogy már megint próbálja azt magyarázni nekem, hogy ő tudja mi a fontos az életben. Ő csak egy fiatal, vonzó nő, aki nem értheti meg soha azt, hogy milyen évszázadokon keresztül élni és harcolni, ölni és túlélni, csak mert ez a sorsod, ezt kaptad az élettől. Nem érti, ezért már oda se kéne rá figyelnem, nem várhatom el tőle, hogy megértse a létezésem alapfeltételeit. Én mindig újra tudom kezdeni, én mindent betudok pótolni , ellenben vele és a többi olyan emberrel, akik nem élhetnek örökké.
Gyorsan megérkezünk oda, ahova jönnünk kellett, kinyitom neki az ajtót, nőkké az elsőbbség, majd intek neki, hogy kövessen, és egy pár perces sétálás után már az egyik birtokomon is vagyunk, ez van a legközelebb, és ez a legkedvesebb a szívemnek. – Üdvözöllek nálam! – mosolygok rá, ahogyan kitárom az ajtót, és beengedem őt magam előtt. Egy hatalmas épület, természetes minden a legmodernebb, mindenem megvan, amire csak szüksége lehet az embernek, a bejárattal szembeni falon pedig ott van minden festmény, és műemlék, amit gyűjtöttem az életem során. Velem egyidős leletek, bizonyos értelemben véve én is csak egy lelet vagyok, de több, mint egy ember, ez a lényeg.

Tárgy: Re: New York határában Vas. 2 Nov. - 12:53

Saul & Rebeca

- Legalább reális az önképed. - nem értem a fickót, de komolyan. Kicsit sem, bár azt hiszem nem is próbálom igazán megérteni. Ahogy mondja, kilencszáz éves, hatalommániás és a tetejében gyilkos. Ha rajta múlt volna, akkor már nem is élnék, csak mázlija volt, hogy túléltem ezt a kis kalandot, amit összehozott nekem, hogy csak egy láblövést kaptam és hogy nem véreztem el az út szélén még mielőtt odaért volna, vagy nem kaptam el közben. Bármi lehetett volna a dolog vége és ő nem igazán foglalkozott azzal, hogy mennyire lehet negatív, pedig igenis simán otthagyhattam volna a fogamat. Szóval igen, végülis reális az önképe és nem fogom megcáfolni, hogy olyan baromi rendes ember lenne.
- Nehezen tudom elképzelni, hogy abba a nagy szívedbe bárkit is be tudnál zárni. - igen, mindenre visszavágok, mert nem tetszik nekem se a stílusa, se az élethez, vagy a hozzám való hozzáállása. Neki igazából minden mindegy, mert hogy úgyis túlél mindenkit, tehát minek idegeskedjen az életen nem igaz? Én viszont más vagyok, nem fogok kilencszáz évig élni és azt, ami van, azt szeretném normálisan eltölteni, de neki hála kaptam a nyakamba egy bagázst, aki meg akar ölni, és ha nem teszek én ellenük valamit, hogy ők haljanak meg előbb, akkor nekem lesz vége. Hát csoda, hogy ezek után nem is akarom, hogy egy ilyen alak a szívébe zárjon? Ugye, hogy nem?
- Akartam... de más volt a körülmény és ő nem hagyta. Nem akarta, hogy miatta váljak gyilkossá. - mert nem vagyok az. Soha sem tudnám kitépni valakinek a szívét, vagy ilyesmi. Azt a rendőrt le akartam lőni, isten bizony, hogy akartam, de Bastien nem engedte. Nem hagyta nekem, hogy meghúzzam a ravaszt, mert ismer, tudja, hogy milyen vagyok, tudja, hogy nem vagyok gyilkos típus, hogy nem tudtam volna utána tükörbe nézni, nem tudtam volna aztán normálisan élni tovább. Így se volt egyszerű, de azt hiszem igaza van, akkor még annyira se ment volna. Igenis kénytelen voltam azt a fickót egyszerűen csak életben hagyni, még ha a mai napig is álmodok vele, azzal, ami történt és álmomban volt már rá példa, hogy meghúztam a ravaszt és tudjátok mi a nagy helyzet? Reggel örültem, hogy kiderült, hogy nem így van, nem oltottam ki egy ember életét, mert csak felemésztett volna.
- Nagyon nehéz rólad elképzelni, hogy képes vagy... vagy voltál szeretni. - tényleg nehéz, de persze tudom senki sem születik gonosznak, vagy érzéketlennek, mindenkit csak az élet tesz ilyenné. És értem én, hogy nem lehet valami kellemes látni ahogy elfogy az, akit szeretsz, de van, amikor egyszerűen nincs más választásod, van amikor... tovább kell lépni. Talán nem tudnék soha senkit sem úgy szeretni, mint Bastiant és volt idő, amikor el sem tudtam képzelni, hogy egyáltalán érdekeljen más, de... az idő sok mindent megold, lehet hogy lesz olyan, aki felérhet legalább egy hasonló szintre. Én legalább nem vágom el ettől magam minden áron.
- Lehet, hogy nem szerethetek soha senkit ugyanúgy, de attól még nem fogom kizárni, hogy egyáltalán szeressek még valakit. Mindig is ő lesz az, aki a legnagyobb helyet elfoglalja a szívemben és ez tény, de... attól még lehet más, aki hoz egy kis boldogságot. Te már eldöntötted, hogy nem is akarsz boldog lenni, szóval igenis sajnállak érte. - világos nekem, hogyan áll az élethez és talán valahol ez érthető is, de attól még nem jó és nem fogok vele egyetérteni. Az élet igenis fontos, igenis számít az, hogy legyen melletted valaki. Neki rosszabb, mert mindenki szépen elhullik majd mellőle, mert olyat találni, mint ő értelemszerűen nehéz és még mindig nem biztos, hogy szeretni is fogja az illetőt, csak azért, mert olyan, mint ő, de én legalább megpróbálom. Lehet, hogy más is ugyanúgy meghalna mellettem, erre is meg van az esély, de... akkor sem akarok világ életemben egyedül lenni.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 1 Nov. - 4:06

Rebeca & Saul

- Már miért ne? Kilencszáz éves őrült, hatalommániás gyilkos vagyok. – csak vicc persze, de azért én is beszélhetek, így nem? Tömény cinizmussal. Én nem tartom magamat se őrültnek,se… ennyi. Hatalommániás vagyok, gyilkos és önimádó, ezt tudom, bele is írtam egyszer az önéletrajzomba, ennyi kell jellemzésnek rólam, mást felesleges is tudni. Én ilyen vagyok, nagyratörő, szeretek minél többet elvenni másoktól és azt megtartani magamnak. Szórom a pénzt és könnyedén termelem meg, gazdag üzletember vagyok ebben a korszakban, illetve nem kis vagyont halmoztam felé még évszázadokkal ezelőtt is, úgyhogy… miért is ne gondolhatnám komolyan azt, amit mondtam Rebecának? Hiszen egy egoista vagyok, nem?
- Azt mondtam, hogy nagy a szívem, nem pedig azt, hogy bele is zártalak téged. – oké, nincs nagy szívem, talán szívem sincsen, kitudja? A papok szerint akik a sátánt látták bennem…szerintük szív nélkül születtem, és az emberekből táplálkoztam, ami hülyeség, mert van szívem, csak nem használom, mégis minek hallgassak az érzéseimre? Már régen túlléptem az emberségen, több vagyok, mint egy ember nem az érzéseim irányítanak, hanem az eszem és a tapasztalataim, ezt soha nem értheti meg egyetlen halandó sem, aki él ezen a világon. Csakis egy velem egyidős ember lehet képes megérteni engem, de belőlük nincs olyan sok, igaz?
- Na és bosszút álltál a gyilkoson? Tudod én mit tettem azzal, aki megölte a legjobb barátomat? Úgy… tíz, plusz-mínusz néhány évig kínozhattam őt, tudod, akkoriban kemény időket éltünk, a keresztesháborúk meg a többi… felvágtam őt, úgy, hogy minél tovább maradjon életben, megmutattam neki a szívét, még láthatta, ahogyan kioperálom belőle. – kis biológiát tanítottam annak a baromnak. Nekem is voltak barátaim, én is voltam fiatal, még ha ezt nehezen is hiszi el, de már túlléptem rajta,már nem érdekelnek az ilyenek, az érzések embereknek valóak, de én több vagyok, mint egy ember. Nem isten, de… de félisten már igen.
- Azt hiszed, hogy én nem voltam soha szerelmes? Voltam, és a szemem láttára aszott csontvázzá a nő, akit szerettem… ő nem volt olyan, mint én, ő nem lehetett halhatatlan. Tudod te milyen érzés az, mikor a szemed láttára eltűnik minden, amit ismersz, amit szeretsz? Meg kellett tanulnom újrakezdeni, élni az ajándékkal, amit kaptam. – én is voltam olyan, mint ő, én is éreztem azt, amit ő, csak… már el is felejtettem, hogy milyen volt, de nem is baj. Persze, vannak emlékeim, a nőről, akit szerettem, akinek már nem emlékszem a nevére, még egy képem is van, a házamban van kiállítva, talán még láthatja is, mikor odaérünk.
- Szóval úgy gondolod, hogy a halott szerelmed után tudsz mást is szeretni majd? Mondok neked valamit rendben? Egyetlen nagy szerelmed van, és hozzá foghatót soha nem fogsz érezni az életben. Soha senki nem fog úgy szeretni, mint az első szerelmed, és soha nem fogsz tudni te se úgy szeretni. Az első szerelem egyben az utolsó is. A következő az már… más. Ahogy te is. A szerelem alakít téged, ahogy a fájdalom is. – elhiszi, vagy sem, nekem mindegy, hiheti azt, hogy lesz még nagy szerelme, de ha ez a fickó volt az, akkor megszívta,mert az első szerelem visszaadhatatlan és elfelejthetetlen.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 31 Okt. - 21:33

Saul & Rebeca

- Ezt tényleg nem mondhatod komolyan, vagy.. nem gondolhatod komolyan. - elég értetlenül nézek rá. Cinizmus oké, tuti, hogy az, mert ez nem lehet komoly. Most mentett meg, és nem bízom benne és hatalmas szíve van, ezek valahogy nem férnek bele egy mondatba, de még csak egy szövegkörnyezetbe sem, egy... egy könyvbe sem, ami róla szól. Már csak az is, hogy milyen nagy szíve van nekem akkor is furcsa és nem tudok vele mit kezdeni. Mi az, hogy hatalmas szíve van, ha meg is halhattam volna, ha rajta múlik? Honnan tudhatta, hogy megúszom mégis? Honnan tudhatta, hogy nem lőnek szitává vagy kapnak el? Akkor megmentett volna, vagy mi? Nem igazán hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy fel se merült volna ilyesmi.
- Pedig, ha olyan nagy a szíved, akkor nem kéne hogy ez zavarjon és főleg nem kéne, hogy idegesítselek. - szökik fel a szemöldököm. Na jah, ha már annyira megmentett, akkor mégis mi a fenéért mondja, hogy olyan baromi idegesítő vagyok hm? Egyébként is csak kimondom, amit gondolok, és róla egyelőre nem sok jót sikerült összehoznom, és valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy megváltozna hirtelen pozitív irányba a véleményem.
A reakciójára csak forgatom a szememet. Meghalt, van ez így, hát ezt mondom, nem egy kedvelhető figura. - Megölték és... nem van ez így. Megtörtént, de... attól még értem vele valamit. Szerettem, amit te soha nem fogsz megtapasztalni és egyszer majd úgyis vagy meghalsz, vagy a végtelenségig egyedül leszel. Neked rosszabb. - rántom meg végül a vállam, bár ez most nem az igazi. Van bennem feszültség, látszik is rajtam, a szavaim remegéséből és a tekintetemből. Nem tetszik, ahogy gondolkodik és főleg nem tetszik, ahogy Bastianről beszél, mert nincs joga hozzá. Igazából még csak említenem se kellett volna, de igenis rossz lehet neki. Sajnálom, hogy ilyen élete van. Inkább élek röviden, de úgy, hogy mindent megtapasztalok, mint úgy, ahogy ő, sokáig és közben kihagyva azt, ami a legtöbb embert igenis élteti és mozgatja.
- Azt hiszed, hogy mindet tudsz igaz? Ezek csak szavak és kár vele dobálóznod, ha fogalmad sincs, hogy miről beszélsz. - nem tudja, hogy milyen igazán szeretni, nem tudom elképzelni róla, hogy igazán szeretett volna-e valaha is. Én szerettem, tudom milyen, amikor meghasad a szíved, amikor nem tudsz magaddal mit kezdeni, csak mint valami szellem lézengesz a világban, mert úgy érzed elveszítettél magadból egy darabot, ami már soha az életben nem fog visszatérni. Tudom, hogy milyen a hiányával feküdni és a hiányával kelni, de akkor sem dobnám el az együtt töltött időt, csak hogy ezt ne érezzem. - Nem tudom... létezhet talán több különböző szerelem. Az sem biztos, hogy az igaz szerelem nem azon múlik, hogy ki adja, hanem hogy mikor talál rád, ha már eléggé... megértél rá, akkor viszont ha nem személyfüggő, akkor lehet akár több is. Elég rémes lenne, ha az igaz szerelmedet korán elveszíted, akkor egyedül kell leélned az életedet. - nem tudom, igazából... talán nem jól mondom, vagy nem jól fogalmazom. Talán van több igaz szerelem, de talán... csak egy van és a többi már nem érhet soha sem a nyomába, csak azt keresed benne, amit elveszítettél. Én magam sem tudom, hogy tudnék-e úgy szeretni bárkit is, mint Bastiant szerettem.

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 30 Okt. - 22:32

Rebeca & Saul

- A szavaidból azt szűröm le, hogy nem bízol bennem, ami bántó, elvégre most mentettem meg az életed, nem? Mégis mi okom volt rá, ha nem a hatalmas szívem? – van azért ebben is cinizmus, de a kérdés lényege adott. Ha nem azért mentettem meg, mert rendes vagyok, akkor miért? Persze, szükségem van rá, mert így gyorsabban végzek, de ez még egymagában nem döntő tényező igaz? Pechem, hogy bár hasznos lehet még nekem, de elképesztően idegesítő tud lenni a folytonos megjegyzéseivel és kioktatásával. Kettőnk közül én élek régebb óta, az én viszonylataimban nézve ő még csak egy csecsemő, aligha tőle fogadok tanácsokat.
- Te csak egy fiatal, szörnyen idegesítő lány vagy, nem tudsz semmit sem. – idegesítő, ez a legkedvesebb szó, amivel illetni tudom őt. És persze a legigazabb is. Egyszerűen nem értem miért jó az, ha minden szavamba folyamatosan beleköt. Mégis mit tud ő az életről, amit én nem? Azt hiszi szar kötődések nélkül? Hát nem az, könnyű, így élek régóta, ő pedig maximum így él évek óta, a kettőt azért nem valami okos ötlet összehasonlítani, mert az első huszonöt évemben több élet volt, mint az ő első hetven évében lesz. Embertelen korszakban születtem, embertelen körülmények között is éltem, de kiszabadultam, és most… most itt vagyok.
- Ha meghalt, hát meghalt, van ez így. – rántom meg a vállamat egyszerűen. Nem fogok neki most arról beszélni, hogy mennyire szánalmas az, ahogyan az életről gondolkodik. A kötődés lenne a lényeg? Ez az, amit mulandó és jelentéktelen élete során örökké kajtatni akar? Az élet arról szól, amiről szeretnénk, hogy szóljon. Álmokról, vágyakról, de nincs semmi sem megírva előre, csak akkor szól a kötődésről, ha azt akarjuk, hogy arról szóljon. – Azt bánod az életedben, amit csak akarsz, ha a kötődésre vágysz, hát csak rajta, de semmit nem érsz vele. – vagy mégis, tőle függ, de nekem ez teljességgel közömbös.
- Mert te azt akarod, amit mindenki más. Szerelmet akarsz, olyat, ami szó szerint felőröl. Kaland, szenvedély, veszély… egy férfi, aki mellett magad lehetsz, akire elég ránézned, hogy biztonságban érezd magad… erre vágysz. Ami nem baj, elvégre nincs valami sok időd. – rántom meg a vállamat szórakozottan. Na igen, ő is csak ember, az érzelmei vezérlik, kár lenne tagadnia azt, hogy mire vágyik, mert pontosan tudom, még csak ki sem kell ismernem őt ahhoz, hogy ezt megmondjam. Elég ránéznem… hallgatnom azt, ahogyan beszél és tudom már is. Az élete rövid, és valami állandót keres, valami olyat, vagy valaki olyat, aki mellett mindezt nem érzi meg. – Ha már ennyire az érzelmek tengerére kerültünk, akkor áruld el, szerinted létezik több igaz szerelem? – mert ha úgy gondolja, hogy nem, akkor árulja el nekem miért papol folyamatosan arról, hogy érzésekkel kell élni? Ha meghal az, akit szeretek, és egy örökkévalóságot kell nélküle leélnem, akkor mi értelme élni? Nem voltam még szerelmes… vagyis de, voltam már, de nem rengetett meg a tudat, hogy meghalt a lány, hiszen van ilyen, erről szól az élet, meghalsz, máshol megszületnek.

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 30 Okt. - 20:14

Saul & Rebeca

A szavaira csak a szememet forgatom. Gyakorolnom kell még a cinizmust... hát ja nem vagyok benne profi, meg egyébként se megy a dolog a legjobban, amikor nem rég még majdnem elvéreztem, de majd a kedvéért gyakorlom és felfejlesztem magam magasabb szintre, csak hogy örüljön, nehogy nekem hiányérzete legyen, hogy nem tudok elég gúnyos lenni, pedig tényleg nagyon igyekeztem.
- Persze egyszerű így hozzáállni, megúsztam nincs gond, csak aztán ne hogy a következő hajmeresztő ötletednél már ne így legyen. - ha mással csinálja nem érdekel, de ki tudja, hogy miket talál még ki nem? Ki tudja, hogy mikor jön neki valami ötlet, amiből rosszul jövök ki? Mit tudom én, véletlenül bent hagy valami zűrös helyen, aztán annyi nekem, vagy... fene tudja élő pajzsnak használ, mert nem akar megsérülni. Az a baj, hogy sok mindent el tudok képzelni róla és jobb lesz, ha oda figyelek, amíg vele kell bármiben is közösködnöm, mert a végén tényleg ott hagyom a fogam, és azt nem igazán szeretném. Még jó lenne azért pár évet leélni normális módon, nem pedig átlyuggatottan golyókkal, meg minden fenével, azt nem nagyon értékelném, de gondolom neki édes mindegy, hogy ki hullik el mellette, meg ki nem. Hát ezért olyan baromi kockázatos vele együttműködni.
- Huszonöt vagyok, és igen lehet hogy rövid életem volt, de attól még tudok ezt-azt és tök egyedül lenni akkor is szar lehet. - rántom meg a vállamat. Nem érdekel, hogy mit mond, persze gondolom neki nagy magasztos céljai vannak, meg mit tudom én, de én más vagyok, nekem igenis volt már fontos ember az életemben. Nem akarok újra, nem akarom újra kockáztatni a fájdalmat és mindent, ami ezzel jár, de akkor se mondanám, hogy jobb lett volna Bastien nélkül, mert nem így van. Szerettem őt, sőt ha mondhatok ilyet, akkor most is szeretem, és ez nem kellemes érzés, de nem lett volna jó meg se ismerni őt. Igenis rossz élet lehet az, amikor senki sincs melletted, amikor esélyed sincs rá, hogy megtapasztald milyen, ha valaki fontos neked, vagy ha valakinek fontos vagy. Nem fog tudni meggyőzni az ellenkezőjéről. - Kötődtem és meghat, de erre úgyis rájöttél volna gondolom magadtól. És most jön a bla-bla arról, hogy az élet erről szól, de nem érdekel. Nem bánom, hogy kötődtem hozzá. - csak azt bánom, hogy elveszítettem és ennyi, azt nem, hogy szerettem. Nem fog tudni meggyőzni róla, hogy hiba volt kötődnöm hozzá, erre nagyjából semmi esély sincs. Fontos az, hogy legyen valaki, aki közel áll hozzád, még ha épp most nincs is. Meg tudok én lenni egyedül is, nem erről van szó, de jobb, ha nem így van.
- Hát nem tudom, én nem érezném teljesnek az életemet ettől, hogy hatalom, meg ilyenek mind szép és jó, de... Mindegy te tudod, ha neked ezért érdemes élni, akkor élj érte. - tényleg nem az én dolgom, ezért rántom meg a vállam. Akkor is rossz lehet neki és nem tudom irigyelni ezért. Hatalom, meg hatalmak megdöntése ez csak... nem is tudom, el van vele biztos, de szerintem nem lehet senkinek se teljes az élete, amíg nem tapasztalja meg, hogy milyenek a mély érzések.

Tárgy: Re: New York határában Szer. 29 Okt. - 14:02

Rebeca & Saul

- Ezt még egy kicsit nem ártana gyakorolnod. – mondom széles mosollyal. Persze, jól tudom közel sem a gúny és a cinizmus el titkolása volt a cél, de talán… majd idővel, mikor érettebb lesz, képes lesz felfogni azt, amit tettem érte. Megmentettem az életét, pedig nélküle is menne ez maximum lassabban haladnék. Én azonban valamiért nagyon jó kedvemben voltam, mert odamentem érte, megmentettem őt, és ezt mégis képtelen elfogadni. Mondjuk úgy, hogy bíztam benne, hogy nem hal meg, mikor majd rajta ütnek és nem halt meg igaz? Közel volt hozzá, egy hajszálnyira, de az ember nem tud majdnem meghalni, az nem lehetséges.
- Bíztam benned, hogy túléled, és lám… túlélted, nem? Felesleges azon aggódnod, hogy mi lehetett volna, mert kijutottál, én pedig ott voltam mikor kellettem. – mondhatni, hogy ez egyben egyfajta vizsga is volt, amivel azt ellenőriztem le, hogy az ilyen krízishelyzetekben mennyire cselekszik helyesen, és végül nem csalódtam, mikor megtudtam, hogy bejött az a hívás. Nem számoltam én semmivel sem, nem terveztem, csak bíztam a túlélőképességében, és végül az élet engem igazolt, hiszen itt van előttem, él, egy darabban van, még ki is kellett szednem a golyót a lábából. Az ember nem is ember, ha nincsenek rajta sebek. Mentális, vagy fiziaki…. mindkettőből egy kicsi, az a harmonikus.
A szavai hallatán jókedvűen nevetek fel. Még hogy nekem szar? – Mondd csak… hány éves vagy? Huszonnégy, huszonöt? A te rövid kis életedben mérve a kötődésnek talán lehet valami értéke, de az én távlataimból nézve a kötődés csak egy felesleges bonyodalom. – minden csak nézőpont kérdése. Fiatal még, szeretne sok mindent tapasztalni, olyan dolgokat, amik kitartanak az élete végéig, és ezért ki hibáztathatná őt? Csak egy ember, múlandó, mint mindenki más, szeretné a megmaradt idejét minél hasznosabban eltölteni ezen a világon. De én… nekem az pár évtized meg sem kottyan, elillan, mintha csak néhány percről lenne szó. – De akkor te ezek szerint kötődtél valakihez igaz? Csak nem meghalt? – rossz szokása ez az embereknek, hajlamosak meghalni, de gondolom ezt nem kell neki magyaráznom. Már csak azért se, mert közel sem biztos, hogy az illető halott. Talán egyszerűen csak elváltak az útjaik, van ilyen, aztán jön a nagy egymásra találás… már ha jön, és hiszünk a tündérmesékben, de én úgy gondolom hogy ez butaság, nem fog szembejönni vele élete szerelme, és nem fognak fehér lovon elvágtatni a naplementébe. Ezek csak álmok, gyermeteg vágyak, amiket átültettek a valóságba, mint egy jól működő hazugságot, és senki nem akarja felnyitni a szemét, hiába tudja, hogy ez rossz.
- A válasz éppoly egyszerű, mint a kérdésed. Nem akarok meghalni, így hát élek, és az életemet kihasználom, ha már örökké tart. A hatalom, a pénz, a szórakozás… mások megvezetése… - az utolsó két szót kicsit jobban megnyomom, hiszen ez volt vele is a helyzet. - … tudod te milyen jó érzés beleszólni a történelembe és kedvedre alakítani azt? Csatákat eldönteni, királyokat felemelni a semmiből, miután az elődjüket eltetted láb alól. – nagyszerű érzés, szinte már a világ atyjának éreztem magamat…. szinte.

Tárgy: Re: New York határában Szer. 29 Okt. - 10:51

Saul & Rebeca

És még én kötekedek? Igazából vele se nagyon lehet rendesen beszélni, csak a maga igazát hajtogatja, arról hogy milyen rendes volt velem, mert megmentett, miközben eleve miatta lőttek meg. Hol van ebben igazán a logika mégis? Csak megrázom a fejem és inkább nem megyek bele a dologba jobban. Legyen akkor ahogy mondja, úgyis ő az idősebb... öregebb, tök mindegy hogy én mit mondok, kétlem, hogy meg tudnám győzni. Ha meg nagyon felhúzom kivág a francba, aztán oldhatom meg ahogy akarom az életemet, amit ő volt, aki totálisan a feje tetejére állított. Nem várhatja el, hogy ezek után hirtelen puszi pajtások legyünk, no meg érdekeljen, hogy mennyire nem aszott.
- Bocs, hogy nem úgy értelmezem a dolgokat, ahogy te. Hős megmentő vagy... ollé! - igen, ezt hívják cinizmusnak, vagy tömény gúnynak, mindegy, hogy melyiket mondjuk rá. Hát a jó fenéket fogok én azzal egyetérteni, hogy azért olyan rendes, mert legalább adott egy névjegykártyát, mert tudta, hogy bajba kerülök. Olyan apróságokon ne akadjunk fenn ugye, hogy ha nem jutok ki, akkor mi van, vagy ha mondjuk úgy eltalálnak, hogy nem jutok el egy telefonig, hanem előbb vérzek el, vagy nem lábon lőnek, hanem mondjuk valami kellemetlenebb helyen. Szóval nem... nem tudok vele egyetérteni és főleg nem leszek hálás, amiért megmentett abból a slamasztikából, amibe pont ő juttatott.
- És ha nem érem el a telefont... hm? Akkor mi van? Vagy ha nem lábon lőnek? Ne hogy azt mond, hogy mindennel számoltál és ne úgy állítsd be, mintha nem lehetett volna komolyabb baj. - nem lett, oké, de akkor sem tetszik, hogy az egészet úgy állítja be, mintha ő lenne a világ legkedvesebb embere és nem hibázott volna ellenem semmit. Francokat nem! Nem tudhatta, hogy mi fog történni, hogy kijutok-e, hogy megúszom-e egyáltalán. Csak tippelt, és neki aztán úgyis tök mindegy lett volna, hogy élek, vagy halok nem? Ha megdöglök ott a motelben, akkor talál valaki mást csalinak és ennyi. Nem is értem, hogy miért ez még mindig a téma. Miatta vagyok bajban és nem leszek hálás ezért, arra mérget vehet. Majd akkor elválhatnak útjaink ha végre minden rendben lesz és nem akarnak kinyírni, ha erre egyáltalán sor kerülhet. Már nem is mondok semmit a fickóra, akit megölt. Nem is talált volna meg az az alak soha, ha ő nem így intézi, szóval nem... akkor sem leszek olyan nagyon hálás.
- Szar lehet neked. - rántom meg a vállamat. Senkihez sem kell ragaszkodni, meg kötődni. Jah... ezt így mondani könnyű, és igen rossz elveszíteni valakit én csak tudom, de akkor se mondanám azt, hogy kár volt megismernem Bastient, hogy kár volt megszeretnem, mert egy fontos állomása volt az életemnek, hogy ismerhettem, hogy vele lehettem, amíg el nem vették tőlem. - Akkor miért élsz? Csak azért, hogy... miért? - nem értem, tényleg. Hatalomért? Nincs nagy hatalma láthatóan, akkor meg tényleg nem értem az egészet. Szórakozással tölti az idejét, mások megszívatásával... nem értem őt, mi értelme?

Tárgy: Re: New York határában Kedd 28 Okt. - 16:17

Rebeca & Saul

- Ahogy akarod, ha te ezt igennek véled, akkor legyen igazad. – minden bizonnyal úgy gondolja, hogy nagyon rossz a magány, ami már kilencszáz éve óta nehezedik rám, de valójában egyszerűbb egyedül élni, mint hinné. Nem emlékszem igazán az első harminc-hatvan évemre, gondolom akkor még volt családom, talán feleségem is volt, kitudja, esetleg egy gyermekem…azokból biztos sok volt, akkoriban még nem védekeztünk, én meg nem ragadtam le egy nőnél, minden bizonnyal sok gyermekem volt, de egyikkel sem törődtem, akkoriban nem kellett, nem volt kötelező, és amúgy is, mit értem volna vele? Túléltem volna a gyermekem, túléltem volna mindenkit, szóval nem hinném, hogy baj lenne ez.
- Nem értem mi bajod van, megmentettelek, hálásnak kéne lenned, amiért nem hagytam, hogy ott helyben elvérezz. Amúgy is, odaadtam a névjegykártyámat, nem? Tudtam, hogy szükséged lesz rám, szóval még törődtem is veled. – és néhány bolond képes azt mondani, hogy szörnyeteg vagyok… érthetetlen. Törődöm másokkal, miért mentettem volna meg Rebecát, ha nem így lenne? Elvégezte a dolgát, elterelte rólam a figyelmet, míg eladtam a gyűrűt, ott kellett volna hagynom őt meghalni, én mégis nagylelkű voltam és megmentettem az életét, amit igazán értékelhetne egy kicsit jobban is, mégse mentik meg mindennap őt igaz? Sőt, talán még csak nem is volt ilyen soha.
- Nem érted a lényeget. Megmentettelek téged, nem? Szóval nem akarom, hogy meghalj…furcsán látod a dolgokat. – oké, értem én, hogy nem akar meghalni, de végül is nem tette igaz? Ott voltam, megvédtem az életét és elhoztam őt, mert ellátásra szorult, pedig ott hagyhattam volna megfagyni a vérében, ha tényleg olyan könyörtelen lennék, mint amilyennek sokan leírnak. Van nekem szívem, más dolog hogy elég ritkán szoktam használni, mert azon kívül, hogy vért pumpál, semmire sem jó. Az érzelmek veszélyesek, ezért uralkodom rajtuk, már megtanultam, kilencszáz év tapasztalat van bennem, ezt nem lehet csak úgy kitörölni.
- De végül nem haltál meg, mert ott voltam, és megmentettelek, a fickótól, akit nem rég megöltem, talán még emlékszel rá. – nem értem miért így fogja ezt fel. Oké, majdnem meghalt, mert nekem így volt belőle érdekem, de végül is odamentem és megmentettem őt, igaz? A cél szentesíti az eszközt, nekem se állt szándékomban megöletni őt, azt akartam, hogy egy kis ideig ne rám figyeljen az ellenség, mert úgy sokkal nagyobb és szabad mozgásterem volt. És amint ezt megkaptam, ki is használtam, de visszamentem és segítettem neki, ezt kéne látnia, nem pedig azt, hogy majdnem meghalt. A majdnem halál nem ér semmit sem, az még mindig azt jelent, hogy életben van.
- Könnyebb, mint hinnéd. Annyi a titka, hogy nem kell senkihez és semmihez sem ragaszkodni, aki, vagy ami nem képes tartani veled a lépést. De persze nekem is vannak szükségleteim, gondolom kitaláltad, hogy nem szokásom egy életre elkötelezni magamat egy nő mellett. – nem azért, mert kizárom a szerelmet, mint lehetőséget az életemből, csak ezzel saját magamnak mondanék ellent, én pedig nem szeretnék érzésekkel bajlódni. Jó az, ha nincsenek, nekem az egy életen át az örökké valóságot jelenti, egy normál embernek ez csupán olyan hetven-nyolcvan év maximum.

Tárgy: Re: New York határában Kedd 28 Okt. - 15:03

Saul & Rebeca

Csak a szememet forgatom a válaszára. Lenne értelme bármi mást mondanom? Lenne értelme visszavágnom? Nem, nem változna tőle semmi szóval jobb, ha megtartom magamnak a véleményemet. Most már ez van, ebből kell építkezni. Bajba sodort, majdnem megöltek miatta, és persze ezt baromi könnyedén kezeli, no meg így kénytelen vagyok segíteni neki. Érthető, hogy ilyen lazán kezeli a helyzetet, nem az ő lábába állítottak bele egy golyót, és nem ő vérzett el majdnem az út szélén, hanem én! Ezek után csak-csak érthető, ha nem vagyok éppenséggel a legjobb kedvemben és nem vagyok oda-meg vissza az ötlettől, hogy még újat is kell húznom azokkal, akik el akartak tenni láb alól. Mi van, ha valami balul sül el? Megint én leszek az, aki majd jól megszívja?
- Tudod, hogy hogy értem, de akkor mivel a választ kikerülted, ezt egy egyszerű igennek veszem. - rántom meg a vállamat. Nem érdekel engem, hogy mibe köt bele. Minden bizonnyal kellemetlen lehet neki, hogy tök egyedül van, mindegy, hogy mint az ujjam, vagy mint a mit tudom én mi. Abban a fene nagy hosszú életében pont, hogy ő az, aki unatkozik, nem pedig én! Én teljesen jól el voltam addig, amíg nem kezdtek el lövöldözni rám, ő az, aki minden bizonnyal nem tudja, hogy mit kezdjen az életével és ezért inkább talál magának elfoglaltságot, bár igazán találhatott volna erre a célra mást is, értékeltem volna.
- És még én vagyok kötekedő... - jön ezzel a szőnyeg dumával, de legalább végül valami értelmes választ is sikerül kicsikarnia magából, azt hiszem örülhetek, mint majom a farkának, bár gondolom ebbe is belekötne, ha hangosan ki merném mondani. Szóval nem a szőnyeg, nekem kellett ellátás. Ez mondjuk tény és jogos is, de nem kellett volna ellátás, ha ő... Na jó, azt hiszem kár ezt tovább ragozni. Benne vagyok a slamasztikában és jó eséllyel nem fogok ebből egy könnyen kikecmeregni, csak akkor, ha segít, vagy én segítek neki, teljesen mindegy, hogy honnan nézzük. A lényeg, hogy a szorult helyzet csak akkor intézhető el, ha sikerül rendbe tenni ezt az egész ügyet, ha nem akar senki sem megtalálni és főleg nem megölni. Ehhez pedig úgy fest, hogy azt kell tennem, amit ő akar.
- Szóval máris társak vagyunk? És ezek szerint idegesítelek is, akkor gondolom rosszul választottál és igen... idegesít egy társ, főleg, ha majdnem meghalsz miatta. Egy... egy normális társ nem akar megöletni. - nem lep meg, amit mond, hogy nincs vele senki, nem is lenne gondolom értelme, ha az ember ilyen ilyen hosszú ideig él. Nem sok mindent lehet kezdeni azzal, ha szépen elhullanak mellőled az emberek, magaddal nem vonhatod őket az örökkévalóságba, maximum preparálva, de az azért már nem az igazi. - Majdnem meghaltam miattad... nem rémlik? És egyébként nem rossz egyedül több száz éve? - veheti piszkálódásnak is, de akár csak egy kíváncsi kérdésnek is, érdeklődésnek, ez már az ő döntése. Igazából tényleg érdekel. Pasiból van, oké nem rossz pasiból, gondolom ha épp hiánya van felszed valakit gond nélkül, főleg hogy pénze sincs kevés, na de... az egész más, amikor valaki tényleg van melletted és figyel rád. Tudom, hogy az milyen... jó dolog tud lenni, és akárki akármit is mond, egyedül egyáltalán nem kellemes, csak van hogy nincs más választásod.

Tárgy: Re: New York határában Vas. 26 Okt. - 21:02

Rebeca & Saul

- Gondoltam kell egy kis változatosság abba az unalmas életedbe. – rántom meg a vállamat. Azt hiszem ezen már túl vagyunk. Bajba sodortam, mert ezek voltak az érdekeim, miért hiszi azt akár csak egy pillanatra is, hogy fontosabb ő nekem egy feláldozható bábunál? Nem áll a terveim között az ő megölése, ami azt illeti azon leszek, hogy minél tovább életben tartsam őt, de ha az érdekeim úgy kívánják, akkor feláldozom őt, ezt csinálom már évszázadok óta, miért lenne ő annyira más, mint a többi másik nő? Ők legalább lefeküdtek velem, már ebben is el van maradva Rebeca.
- Ez valami új keletű mondás? Mert van tíz ujjad, plusz a lábadon lévő tíz… nem igazán van akkor egyedül az ujjad, nem? – utálom az ilyen buta és semmit mondó mondásokat, mert semmi értelmük, de valamiért az ember szereti alkalmazni őket, és ez alól én sem jelentek kivételt. Azonban az a mondata, hogy nem kéne magunkat többre tartani… igazán kacagtató, mégis kik nevelték, hogy ilyen rövidlátó a világnézete? Már miért ne lennénk többek? Miért ne lennék több? Évszázadok óta élek, életet az életért alapon, képes vagyok bármit elhitetni az emberrel. Olyan dolgokat tettem, amit mások maximum filmekben láthatnak… miért ne lennék több? Több vagyok, Istenként kéne tiszteljenek.
- Mert nem rég vettem egy nagyon drága új szőnyeget, több száz éves, nem akartam, hogy véres legyen. – mondom úgy, mintha magától értetődő lenne a dolog. – Messze van, neked pedig ellátás kellett azonnal. – mondom meg végül az igazat, bár gondolom magától is sikerült arra rájönnie, hogy az előbb csak cinikus voltam. Bár tényleg vettem új szőnyeget, csak mert nem tudtam mire elkölteni a pénzemet, és megőrülök a velem egyidős dolgokért, elég kevés van belőlük sajnos a világban. Az emberek valamiért nem tudják rendesen megőrizni az ilyen ereklyéket, sokkal jobb helyen vannak azok nálam, a lakásom kész múzeum, oda készülünk.
- Kilencszáz éves vagyok… szerinted van társam? Volt, de már megöltem, túl sokat akart, amúgy is, egyedül sokkal jobban szeretek dolgozni. Téged nem idegesítene egy társ, azaz… nem idegesít? – elvégre most lettünk társak, nemde bár? Azonban meglep a dolog, azt hittem volt egy társa, de ezek szerint nem volt, vagy csak hazudott nekem, oly mindegy, a legkevésbé sem érdekel, nincs hatással a kettőnk kapcsolatára, ami a semmivel egyelő, és a célunkra sincsen szerencsére semmiféle befolyással. Én se szeretem a meglepetéseket, bár tudom őket kezelni, és általában én okozom őket, így hát…az ember azért előbb-utóbb megtudja kedvelni. – Mindig ilyen vagy, vagy csak engem tisztelsz meg ezzel? – teszem fel a kérdést. Na igen, elégé… sokat szurkálódik, ami igazán szórakoztató, de néha inkább fárasztó, vagy idegesítő.

Tárgy: Re: New York határában Vas. 26 Okt. - 15:17

Saul & Rebeca

- Eddig is elég jól... húztam, csak azért vagyok bajban, mert te bajba sodortál. - szándékosan és kész, nem azért, mert é buktam meg. Nem velem van a baj, hanem vele. Őt üldözik, nem pedig engem, jó hogy kénytelen ölni és ilyen módon életben maradni, de én nem, nekem nem így működik az életem, én képes voltam eddig is lavírozni, megúszni mindent, de ő nem, mert túlságosan veszélyes életet él. Erről nem én tehetek, hanem ő, engem csak belekevert és ezek után még nekem kellene változtatnom és embereket ölnöm, csak hogy erősebb legyek... remek!
- De akkor sem vagy annyival több. Lehet, hogy erősebbek vagyunk, vagy tudunk dolgokat, de ez még nem hatalmaz fel bármire. De gondolom így éled ki a frusztrációdat, hogy egyedül vagy, mint az ujjam mi? - nem tudom megállni, hogy ne szúrjak megint oda, pedig egy ideje már egészen jól ment, de a végtelenségig akkor sem működik ez. Annyira... annyira idegesít, hogy ennyivel többnek gondolja magát, mint mások, mint akárki, de neki lehet a rossz. Örök élete van, tehát mindenki szépen elhullik mellőle nem? Nem is tudom, hogy egy ilyen valaki valaha képes volt-e mondjuk szeretni. Én félnék tőle, mert az egy dolog, hogy meghalhat, akit szeretsz egy véletlen, vagy egy hiba miatt, de az ő esetében ez egy fix dolog, míg ő életben marad. Nem lennék a helyében, még akkor sem, ha a közül kéne választanom, hogy ma halok meg, vagy örökké élek, akkor inkább haljak meg ma.
- És az a másik hely miért jobb? És akkor miért nem oda vittél eleve? - nem ez lenne a logikus? Esetleg messzebb van? Mindenesetre megyek vele. Ha nem hirtelen akarok felpattanni, akkor azért megy, maximum bicegek kissé, azért mégis csak nem rég lőtték át a vádlimat, szóval nem vagyok a legjobb állapotban még mindig, az is valami, hogy megállok a lábamon azt hiszem. Eléggé meglep a limuzin a pezsgő pedig még inkább. Kissé meglepetten szökik fel a szemöldököm, de végül megvonom a vállam és elveszem tőle az egyik poharat, hogy tartsam, amíg tölt. Végül is kell a folyadék, hogy az elveszített vérmennyiség újratermelődjön igaz?
- Nincs társam, miért neked hol van a társad? - ha olyan evidens, hogy nekem kéne lennie, akkor neki van vajon? Valami titkos akárki, aki ott elől vezet, vagy ilyesmi? Nem szeretem a meglepetéseket, ma már így is túlságosan sok ért.

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 23 Okt. - 20:39

Rebeca & Saul

- Inkább nincs benned. Az ember is csak egy állat, és ezt a legtöbben képesek is elfogadni, de te… őszintén remélem, hogy megváltozik majd a világnézeted, mert így nem sokáig fogod húzni. – ölsz, vagy meghalsz, már évszázadok óta ez a világ mottója, nem is értem miért nem képesek ennek egyesek eleget tenni. Megölni valakit nem olyan nehéz, sőt, igazán könnyű, egyetlen mozdulat is elég, nem kell belegondolni abba, hogy mi lesz. A gyilkosság is csak egy választás, egy megoldás mindenre, és a megfelelő hatással ki lehet váltani mindenkiből azt, hogy úgy viselkedjen, mint egy vadállat. Én is voltam az, de csak pár évtizedig míg megnyugodtam és… és több lettem, mint egy ember.
- És miért baj az, ha többnek vélem magamat egy embernél, hm? Te is mutáns vagy, te is több vagy, mint az átlag ember, csak veled ellentétben én olyan dolgokat láttam, amit te maximum könyvekből olvashatsz. Az emberek még pár évszázaddal ezelőtt Sátánnak hívtak, azt hitték eljött az ördög, hogy véget vessen a világuknak… ahhoz képest azért már egész sokat fejlődtek – emlékszem még az arcukra, a tömény félelemre, ami kiült az arcukra, mikor meglátták mit tettem a kis barátjukkal. Mindennel próbálkoztak, de hiába. Megvágtak, meggyógyultam, még szentelt vízzel is lelocsoltak, aztán végül az istenükhöz fohászkodtak, aki viszont nem jött el. Vagy azért mert félt tőlem, vagy mert nem is létezik, és inkább az utóbbi felé hajlok. Az emberek régen még bolondabbak voltak, de volt bennük hűség, lojálisak voltak, harcoltak,nem féltek ölni, de a mai emberek… egyesek még egy kilincset se mernek megfogni, mondván, hogy azon ezernél is több baktérium lehet. Ilyenek lakják a világunkat, és azt mondja nekem, hogy nem kéne istennek éreznem magam? Nem érzem annak, pusztán csak több vagyok, mint ők, és ez tény. Én ott voltam a birodalmak felemelkedésénél, harcoltam háborúkban, öltem meg királyokat, és ők mit tettek le az asztalra? Van egy diplomájuk? Az nem védi őket meg az élettől, vagy tőlem.
- Kicsit hazudtam. Biztonságosabb, mint ahol rád találtam, de azért nem a legjobb megoldás. Úgyhogy gyere velem! – intek a kezemmel, ahogyan kilépek az ajtón, és egy-két perc múlva már az autóm ajtaját nyitom ki neki. Természetesen egy limuzinról van szó, és amint én is bent vagyok az autóban, meg adom a sofőrnek az útirányt és kényelmesen dőlök hátra. – Kérsz esetleg inni valamit? – kérdezem mosolyogva, ahogyan előveszek két poharat és egy pezsgőt. Úgy érzem ünnepelni kell, elvégre most született köztünk egyfajta szövetség, nemde bár? – Hol van a társad? – nem biztos, hogy van, de tapasztalataim alapján a hozzá hasonlóak nem igazán dolgoznak egyedül, kell valaki, aki fedezi a hátukat. Ez rendszerint egy testvér, vagy más rokon, esetleg a legjobb barát, vagy a szerelmük…mindegy, de senki sem szeret magányos lenni, igaz?

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 23 Okt. - 14:35

Saul & Rebeca

Elhúzom csak a számat. Na igen, úgy fest, hogy eldőlt a kérdés. Nincs beleszólásom, mert ha nem neki segítek, akkor oldjam meg, ahogy akarom, miután már eleve miatta vagyok pácban. Nem túl lelkesítő a dolog, hogy mit ne mondjak. Nem akarom, hogy valaki eltegyen láb alól, pedig ez vár rám, erre szépen rávilágított és nem mellesleg már majdnem meg is oldották a feladatot. Nem sokon múlt, kénytelen vagyok sajnos beismerni. Attól még ugyanúgy nem valami megnyugtató hallani, hogy ez a nagy helyzet.
- Talán csak bennem még van emberség. - rántom meg a vállam. Nincs baj a világnézetemmel azért, mert nem akarok megölni senkit sem. Egyszerűen csak nem akarok, mert elvenni más életét nem szép dolog, maximum ha tényleg igazán indokolt. Azt a rendőrt majdnem megöltem, aki végzett Bastiennel, és ha valaki meg akarna ölni, akkor ott abban a pillanatban jó eséllyel megtenném, ha ezen múlna az életem, de amíg van választásom nem. Nem vagyok gyilkos, és ahhoz, hogy azt tedd, amit ő, annak kell lenni. Nem tudnám átvágni valakinek csak úgy a torkát, arra képtelen lennék, még akkor sem, ha előtte meg akart volna ölni, de ha már lefegyvereztem, akkor nem tenném meg. Ő viszont igen, láttam és pont ezért jobb, ha tartok tőle és még véletlenül sem bízom meg benne, akkor sem, ha elvileg segít, vagy mi.
- Jah... csak épp gondolom lesz tőle egy tömény isten komplexusod és azt hiszed bármit megtehetsz, no meg gondolom az emberi érzéseknek már búcsút mondtál. - ne mondjam már nekem, hogy ha ilyen marha hosszú életű és legyőzhetetlen, akkor nem úgy van vele, hogy ő itt az ász, hogy lényegében bármit megtehet, mert nem fog rajta az idő. Gondolom azért tesz, amit csak akar, mert fel sem merül benne, hogy esetleg vannak korlátok és vannak dolgok, amiket nem lehetne megtenni. Nem, ő csak teszi, amihez épp kedve van és gondolom nem kötődik semmihez, talán érezni sem képes, mert kétlem, hogy szívesen nézné végig azt, ahogy valaki szépen meghal és megöregszik, akit kedvelt, netán szeretett is. Baromi magányos élete lehet, az a helyzet.
A válaszára csak ciccentek egyet. Meggondolni magam... majd pont vele? Hát eszem ágában sincs! Nem érdekel, hogy mennyire nem aszott, vagy mennyire igen. Miatta lőttek meg basszus, miatta vagyok ilyen rémes helyzetben, nem esélyes, hogy mindezek után csak úgy akármit is akarnék tőle, amúgy se az a típus vagyok, aki csak úgy fűvel-fával elszórakozik.
- Nem azt mondtad, hogy ez is egy biztonságos hely? De jó... ahogy már megbeszéltük sok választási lehetőségem sincs. - sóhajtok egyet, aztán igyekszem feltápászkodni. Kirándulni egzotikus és kevésbé egzotikus helyekre. Remek lesz! Na nem mintha olyan sok helyen jártam volna már. Mármint az országon belül igen, nagyon sokat utaztam, de életemben nem tettem még ki a lábamat Amerikából, bár gondolom erre most se kerül majd sor.

Tárgy: Re: New York határában Kedd 21 Okt. - 19:16

Rebeca & Saul

- Akkor mondhatni eldőlt a kérdés, igaz? – az én szempontomból ez egy nagyon is korrekt és remek üzleti ajánlat volt. Az ember és a mutáns is természeténél fogva élni akar, mindent megtenne, hogy ezt minél tovább tehesse, csakhogy…vannak olyan, mint én, akiknek szüksége van másokra, hogy élhessenek. Rebeca is könnyen ilyen egyén lehetett volna, ha nemet mond. Hasznát nem vettem volna, miért kéne elengednem őt? Csak mert szépen néz rám? Ugyan, megöltem volna, minden bizonnyal másfél évszázadot nyertem volna a lelkével, de… de majd akkor egy új áldozat után nézek, na nem mintha szükségem lenne most rá, fittebbnek érzem magam, mint valaha.
- Szörnyű egy világnézeted van…. – most rajtam a sor, hogy elhúzzam a számat. Miért kell mindig ilyen sokra tartani az emberi életet? Nem ér semmit, olyan mint egy porszem a sárban, van belőle több millió, és olyan könnyedén lehet véget vetni a létezésüknek…miért kell ezen ennyire fennakadni? Mindegy is. Természetesen nem fogok benne teljesen megbízni, elvégre nem rég én vertem át, de… de nem lenne valami jó ötlet az, ha ilyennel próbálkozna. Talán eltud bújni, de én egy örökkévalóságot is eltölthetek a keresésével, míg neki azért nem ilyen szabad a mozgástere, igaz?
- Mindenki ezt mondja, de senki nem tapasztalja meg, hogy milyen jó érzés, mikor látod, hogy nem fog rajtad az idő, hogy az élet, amitől úgy fél az emberiség… neked nem árt. – a legyőzhetetlenség érzését kölcsönzi nekem, és bár tudom, hogy mindenki legyőzhető, de magamat nem tartom igazán annak, legalábbis egykönnyen nem lehet legyőzni. A képességemnek köszönhetően sokkalt erősebb vagyok, mint egy átlag ember, tovább élek, kedvemre játszhatok velük, és meg is teszem, erre valóak az illúziók, amiknek mindig bedőlnek az olyan sekélyes és buta emberek, mint az átlag. A félelem az, ami a legnagyobb fegyverem, mert mindenki fél attól, amit nem ismer.
- Ha meggondolod magad, csak egy szavadba kerül. – vigyorgok rá. Elég hosszú idő állt rendelkezésemre, hogy a témában igazán tökéletes legyek, és ezt ki is használom, az emberi lét, vagy a mutáns lét, teljesen mindegy, a kettő ez esetben egyre megy. A lényeg az, hogy szükségünk van erre, alapvető szükséglet, mint az evés, vagy ivás, csak hosszabb idei bírja az ember nélküle, de szüksége van rá, vágyik rá… és előbb-utóbb meg kell,hogy kapja, mert ha nem kapja meg, akkor frusztrált lesz, kicsit mintha más emberré válna. Fura, hogy mit tud tenni az emberrel egy kis megvonás.
- Először is pihenned kell, ha gondolod akkor elviszlek egy biztonságos helyre, amíg rendbe nem jössz, ott biztos nem fog keresni téged senki sem. Aztán ha felépültél…kirándulunk egy kicsit egzotikus és kevésbé egzotikus helyekre. Imádni fogod! – nem, nem fogja, egy-két állomáson elégé… forró a helyzet, hogy úgy mondjam. A célpontjaink nem lesznek könnyen elérhetőek, de nem is baj, szeretem a kihívásokat.

Tárgy: Re: New York határában Hétf. 20 Okt. - 20:35

Saul & Rebeca

- Igazán remek választási lehetőségek, erre mondom én, hogy igazából nincs. - hát a franc se akar meghalni, miközben ő meg azzal vág fel, hogy még aztán eléldegél pár évszázadig. Azért ez nem olyasmi, amire azt mondom, hogy remek üzleti ajánlat és hogy most akkor milyen marha jó nekem. Nem... nekem állatira nem jó, hogy belekeveredtem ebbe az egészbe. Nagyon-nagyon nem jártam jól vele. Lehetne az életem rosszabb... bár nem vagyok benne biztos, hogy ennél a mostani helyzetnél tényleg van rosszabb, de azt hiszem nem sok értelme van ezen rágni magam. Rossz emberrel kezdtem ki, és sajnos utólag ezen már nem változtathatok. Akkor hát meg kell próbálnom a helyzetből valahogy a legtöbbet kihozni.
- Nem kösz, addig jó, amíg nem kell végeznem senkivel sem. - húzom el a számat egy pillanatra. Eszem ágában sincs megölni senkit sem, pont az a lényeg, hogy ne kelljen. Tökéletes nekem az a megoldás, hogy bejuttatom csak oda, ahova akarja, átviszem a falakon és kész. Ha rosszul viselkedik akkor meg... bent hagyom egyben. Oké, hogy örökké él, de meg sem hal vajon? Vagy ha így is van, ha bent ragad egy falban, onnan csak nem tud kitörni egy könnyen igaz? Na mindegy, ezen előre még nem kell gondolkodni, de azért kell valami alternatíva, ha netán át akarna verni, mert lássuk be, erre is van azért halvány esély. Nem olyan fickóról van szó, akiben okos döntés megbízni.
Nem is akarnék ilyen sokáig élni. - rántom meg a vállamat. Nem olyan kellemes az életem, hogy több száz évig akarjak ezen a földön létezni. Fel sem merült bennem egyszer sem. Mi értelme lenne? Az ember egy idő után nem tud mit csinálni, vagy átmegy valami hatalommániás állatba, amihez meg aztán főleg semmi kedvem nem lenne. Jó nekem a magam átlagos és normális kis élete, egyáltalán nem akarok ennél többet, mint ahogy harcolni sem akarok senki ellen, de úgy fest, hogy nem igazán van sajnos választásom. A válaszára viszont már felszökik a szemöldököm.
- Aha... na majd pont azzal akarok ágyba bújni, aki miatt majdnem kinyírtak... álmaidban... - eszem ágában sincs megtapasztalni, hogy mennyire nem aszott a pasas. Persze gondolom marha jó az ágyakrobatikája, ha már ennyi idős, volt mit kitapasztalnia, de nem én leszek a következő gyakorló partnere. Nálam nem az a legjobb udvarlási módszer, hogy valaki golyót juttat a lábamba, még ha nem is konkrétan ő tette, de miatta tette más, és hogy lényegében választási lehetőséget sem adva bajba kever és kénytelen vagyok miatta valami veszélyes alakokat levadászni, ha nem akarok én magam meghalni. Hát nem vagyok oda túlságosan a dologért bocsánat.
- De... állati rosszul hangzik, de mivel sok választásom nincs... Pontosan mit kellene tennem és mikor? - gondolom előbb el kéne jutni addig, hogy már nem bicegek, mert ha futni kell, akkor ez erősen hátráltat és most még nem biztos, hogy rá tudok állni az éppen átlyukasztott lábamra. Azt mondjuk nem is tudom, hova kell menni, de gondolom az ellenfél kellően veszélyes, ami miatt aztán még annyira sincs kedvem az egészhez. Csak hát mint kiderült, nem nagyon van választásom.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 18 Okt. - 19:53

Rebeca & Saul

- Dehogynem, választásod mindig van. Vagy kölcsönösen együttműködünk, vagy meghalsz, én meg eléldegélek még úgy pár ezer évig. A te életed, a te döntésed. – tárom szét a karjaimat. Még választási lehetőséget is kínálok neki, ezek után merje nekem bárki is azt mondani, hogy nem vagyok nagylelkű. Természetesen, nem igazán van választása, ez csak formalitás, gondolom élni akar, de ha megkíván halni, hát szívesen segítek neki, minden bizonnyal jobban tudná az élete az én létemet szolgálni ,de most kivételesen nem veszem el az életét, ha nem kívánja eldobni önként magától. Ráér az még, amúgy is sok mutáns van a világban, akik szívesen meghalnának.
- Igen, te juttatsz be oda, én pedig megölöm őket, elég nagy gyakorlatom van már benne, de ha szeretnéd, akkor meghagyok neked egyet, hogy te végezhess vele. – mondom neki kedves mosollyal. Aligha fog erre sor kerülni, de sebaj. Sok csatát harcoltam már végig az életem során, talán ezernél is több embert öltem meg. Olyan dolgokat láttam, amikről mások még csak álmodozni sem mernének. Van már benne tapasztalatom az emberek megölésében, könnyedén végzek velük, mint a kutyákkal, nem is érnek többet, és az élet se jelent nekem többet. Úgyis meghalnak, akkor minek halasztgatni az elkerülhetetlent? Tudom, ez nem ilyen egyszerű, de nekem az, az idő a számomra jelentéktelen kis semmiség.
- Tekintélyes kis kort értem meg, mi? – vigyorodom el. Na igen, kilencszáz év, csak úgy repül az idő… mintha tegnap lett volna, hogy kezet fogok Napóleonnal, vagy éppen elősegítem a halálát. Régi szép emlékek, igazán nosztalgikus pillanatok ezek, de sajnos nincs itt az idejük, pedig lenne bőven mesélni valóm, olyan személyeket mocskolhatnék be, akik a történelembe hősként vonultak be, csak mert én elintéztem nekik, hogy senki ne emlékezzen arra a sok szörnyű tettre, amit a siker és a hírnév érdekében megtenni kényszerültek. Szeszélyes egy dolog az idő, hát még inkább az élet.
- Csak egy szavadba kerül, és te magad is a saját bőrödön érezheted, hogy… nem vagyok aszott, ahogyan fogalmaztál. – kilencszáz év hosszú idő, sok dolgot tanultam ez alatt, és nem csak az emberről, vagy a szexualitásról. A harcról, a világról, az időről… mindenről, olyan dolgokon mentem át, és olyan dolgokat láttam, amit senki nem hinnie el, én mégis megéltem őket, ott voltam a birodalmak felemelkedésénél és bukásánál is, néhánynak a tragédiájában még én is gyökeres szerepet vállaltam, de ezt nem szabad nagy dobra verni, elég ha csak az tudja, akinek szükséges, aki alkalmazni akar. Ebben a világban a pénz az egyetlen, ami még érdekelni tud.
- Pontosan, ennyi és semmi több. Nem is hangzik rosszul, mi?– nem állítom, hogy nem léphetnek fel… komplikációk közben, és nem kell rákényszerülnie néhány dologra, mondjuk egy ember megölésére… még mindig nehezen tudom elhinni, hogy nem ölt senkit meg a rövid kis élete során. Pár száz évvel ezelőtt már egy tíz éves gyerek is ontott vért, vicces, hogy a világ milyen gyorsan idegentelenedik el a régen még közkedvelt dolgokról. Régen imádták a vért és a halált, a harcot és a hódítást, most pedig úgy beszélnek egy ember megöléséről, mintha bűn lenne, és nem természetes dolog.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 18 Okt. - 16:14

Saul & Rebeca

Nem fogok tudni vele ebben egyetérteni. Az hogy így indított, hogy átvert nem nyújt valami jó alapot a jövőbeli szövetségünknek. Na nem mintha eldöntöttem volna már, hogy szövetségre akarok lépni vele, mert amúgy baromira nincs kedvem hozzá. Egyáltalán nincs, mert igenis jobb lenne nekem nyugiban, ahogy eddig voltam, csak épp miután lebuktatott ez már eléggé veszett fejsze nyele mi? Hiába lépek meg innen, ha felismernek, ha megtalálnak, ha felvehet mondjuk egy kamera, vagy akármi, netán csak egy zsaru meglát az utcán és nem csak úgy elmegy mellettem, mint eddig. Milyen jó is lenne láthatatlannak lenni! De én sajnos csak egyszerűen át tudok sétálni a dolgokon, a láthatatlanság nem az én asztalom.
- Remek, szóval nincs választásom igaz? - húzom el a számít. Nem valami kellemes ezt hallani, hogy lényegében mindenképpen azt kell tennem, amit ő akar, mert vagy így lesz, vagy végem. Nem vagyok kifejezetten feldobódva a kapott infóktól. Maradom kell, mert ha nem teszem, akkor szimplán csak végem, ami nem valami kellemes hír, mert akárhogy is, de meghalni azt nagyon nem akarok. - Szóval nekem kéne megölni a vezetőiket, vagy mi? Vagy elég ha csak bejuttatlak oda, ahova nem tudsz egyedül bejutni? - baromira nem akarok embereket ölni, sőt senkit sem, szóval ez egy állati nehéz feladat lesz számára, ha ilyesmire akar rávenni. Az esetleg még oké, hogy őt viszem be oda, ahova be akar menni, vagy ilyesmi, de hogy én öljek meg mindenféle vezetőket, vagy akárkiket az esélytelen. Az viszont akkor se tetszik, hogy becézget. Ne becézgessen, amikor átvert és épp ki akar használni! Amúgy se bírom az ilyesmit, csak Bastientől tűrtem el, de még esetében is kiakadtam néha a picur és hasonló megnevezéseken, csak hát rá igazán sosem tudtam haragudni, viszont erre a pasasra nagyon is tudok, és meg is érdemli.
- Kilencszáz éves vagy? - oké, azért marhára elkerekedik a szemem, mert a rohadt életbe én éppen vagyok negyed évszázados, ő meg... állati sok. Mi a francot csinálhatott ennyi ideig? Én tuti, hogy nem bírnám. - Lehet, hogy totál aszott vagy, csak valami illúzióval kelted a látszatát, hogy még sem. - a-a nem fogom azt mondani, hogy esetleg jobban néz ki, mint egy aszott öreg ember, netán még jól is. Ennyit nem adok meg neki, de azért lássuk be, hogy nem rossz, és kilencszáz évet tuti, hogy nem néznék ki belőle.
- Szóval csak annyi a feladatom, hogy megtaláljam azokat, akiket keres? Ennyi, semmi több? - szóval nem kell ölnöm, meg ilyenek? És akkor utána már nem fog keresni senki sem igaz? Nem próbál meg senki levadászni meg hasonlók? Nagyon remélem, hogy így lesz, mert az alapján, amit mond így tűnik, de aztán ki tudja, hogy igazat mond-e vagy sem. Az a baj, hogy ha bízom benne, ha nem, nem sok választásom van.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 17 Okt. - 21:33

Rebeca & Saul

- Az elég unalmas lett volna, és fele ilyen szórakoztató. – a hazugság szerves része a világnak és az életnek. Mindenki hazudik, egy nap legalább tízszer, úgyhogy ezt ne rója fel nekem, sőt, ne is rójon fel nekem semmit se, mert nincs joga hozzá, nekem köszönheti az életét, eddig pedig nem viselkedett valami hálásan, a végén még azt fogom hinni, hogy nem örül, és visszaküldöm őt az ellenségeink kezébe. Ha ennyire megakar szabadulni tőlem, hát ott vannak ők. Vagy én, vagy az ellenség, és velem azt hiszem jobban járna, mert akármilyen hihetetlen is, de benne jobban megbízhat, mint bennük.
- Akkor megölnek, nem igazán hiszem, hogy kell választási lehetőség. Vagy esetleg megkívánsz halni? – van, aki olyan bolond, hogy inkább meghal a harc helyett, nem értem miért ilyen. Az élet nem tanította őt meg arra, hogy küzdeni kell azért, amit szeretnénk? Esetében például a szabadságért, amit úgy nem kaphat meg, ha folyamatosan csak üldözik őt. Szíve joga, azt kezd az életéve, amit csak akar, ha megakar halni, akkor csak tessék, de én azért ennél értelmesebbnek nézem őt, remélem nem tévedtem vele kapcsolatban, mert… mert akkor meghal, elég nagy rá az esély, ezek elől nem lehet csak úgy elbújni, mindig megtalálnak, csak az idő a kérdés. – Egyszerű. Ezek csak emberek, szükségük van a vezetőikre, nélkülük semmit nem érnek, olyanok lesznek, mint egy sebzett állat, onnantól pedig már egyedül is menni fog a megölésük is. – minden képességet ki lehet használni, így az övét is, ahogy az enyémet is, mi ketten együtt képesek lehetünk gyorsan és hatásosan véget vetni ennek az egésznek, pusztán csak meg kell ölnünk néhány kulcsfontosságú figurát, onnantól Rebeca szabad, én pedig nekilátok egyenként levadászni azokat, akik hajdanán engem akartak elkapni. Sikertelenül persze, de a szándék a fontos szerencsétlenségükre. Én megtudok bocsátani, de soha nem felejtek. Az ellenség pedig ellenség marad, mindegy milyen gyenge. – Jól van, nem kell így kiakadnod. – mondom mosolyogva. Fura, hogy ilyen semmiségeken húzzák fel magukat egyesek. Ez csak egy megszólítás volt, jött magától, nem ígérem, hogy abbahagyom, úgyhogy jobb lenne az, ha megpróbálna inkább hozzászokni a dologhoz. – Igen, valami ilyesmi, csak nem én foglak bezsákolni. – nincs értelme hazudni, itt az ideje, hogy végre felfogja mi lesz, ha képtelen félrerakni a büszkeségét és velem együtt harcolni a túléléséért. Nem is harc ez, ahhoz túl gyors lesz, egyetlen csapás, néhány gyilkosság és már készen is vagyunk. Csak kell nekem egy olyan ember, aki bárhova betud jutni. Mint Rebeca. – Öreg? Ugyan, úgy nézek én ki, mint egy kilencszáz éves? – kérdezem tőle mosolyogva. Nem, egy a húszas évei közepén, esetleg végén járó férfi vagyok, úgy… kilencszáz év óta. – Én ölök, te megtalálod a célpontjaimat, érted? Te betudsz jutni mindenhova gond nélkül, én pedig megölhetem őket gond nélkül. Kiegészítjük egymást. – mondom derűsen mosolyogva. Nem ajánlatot teszek, ha van elég esze, akkor már kitalálhatta, hogy jelen pillanatban tőlem függ az élete, és ha szeret élni, akkor együttműködik, ellenkező esetben ott az ajtó, és majd megígérem, hogy viszek virágot a sírjára, amennyiben a testét nem tüntetik el.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 17 Okt. - 17:31

Saul & Rebeca

- Egyszerűbb lett volna csak simán őszintének lenni. - sőt már a legelején, de akkor nem tudott volna átverni. Tény és való, hogy én keresem a baj, de... de nem ekkorát! Meglőttek az istenért! Soha életemben nem lőttek még meg, soha nem volt még semmi komolyabb bajom sem, erre összefutok ezzel a fickóval és ez lesz a vége, most pedig próbáljam meg magam összeszedni, ahogy akarom, és persze el se mehetek, mert akkor csak én járok rosszul. Nem vagyok valami harcos, és főleg nem vagyok világmegváltó, mégis azt várná el tőlem, hogy tegyek valamit, mert meg akartak ölni? Nem én tehetek róla, hogy ez történt, nem az én saram... csak az övé. A franc se akart arra ébredni, hogy itt kínoz valami fickót, hogy előttem vágja át a torkát és nézhetem végig, ahogy belefullad a saját vérébe. Igazán remek kezdése a napnak, vagy folytatása, mert hát olyan sokat nem voltam talán kiütve, hogy az este is kiessen.
A válaszára csak elhúzom a számat. Nem, egyáltalán nem vicces, főleg az az egész örökké élünk dolog zavaros nekem. Jó abban a suliban hallottam fura dolgokat, de ez az örök élet... azért nem olyasmi, amit túlságosan könnyen fel tudok dolgozni.
- És hol van a beleszólási lehetőség? Mi van, ha én nem akarok senki sem elpusztítani? - na igen, én is pont ettől tartottam, hogy ez lesz majd a válasza, hogy majd mi elpusztítjuk őket, pedig őszintén szólva baromira semmi kedvem sincs hozzá. Amúgy is én hogyan pusztítanék el bárkit is? Nem szokásom emberek torkát átvágni, szóval ez a pusztítás dolog nem hiszem, hogy az, amire én igazán alkalmas lennék, arról már nem is beszélve, hogy nem is nagyon akarom csinálni, főleg nem úgy, hogy baromira átvert. - És mégis hogyan gondoltad ezt az elpusztítjuk őket dolgot? - nem valami durva képességem van, amivel bárkit is el lehet pusztítani, mintha ezzel nem lenne teljesen tisztában. Aztán persze jön a szurkálódó megjegyzés is. - Nem vagyok az édesed! - hát marhára nincs joga ilyesmiket mondani nekem. Én nem vagyok éppenséggel senkije sem, szóval nem kell elbíznia magát és főleg nem kell, hogy ilyen baromi nagy arca legyen, mert rendkívüli módon nem tetszik a dolog, főleg, hogy eleve így indította ezt az egészet.
Újra csak elhúzom a számat, amikor a pasit bezsákolja és arrébb dobja, mint egy zsák krumplit. - Velem is ez lesz mi? Ha nem leszek jó a hülye tervedhez. - jaja, ettől tartok. Nem az a kedves barátkozós fickó, gondolom, ha arra van szükség, akkor engem is simán elküld a fenébe, hogy oldjam meg, ahogy akarom, vagy ölessem meg magam, ahogy akarom. Remek kilátások. - Szóval öreg van és gondolom marha tapasztalt, de akkor mire kellek én? - simán elkapta a pasit és kinyírta, akkor én miért vagyok itt? Az oké, hogy kellett egy csali, de miért egyáltalán és mit kéne tennem?

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 16 Okt. - 18:11

Rebeca & Saul

- Szóval azt akarod mondani, hogy lebuktam? – vigyorgok rá. Nem igazán érdekel a dolog, inkább csak csipkelődés az egész, elégé idegesítő tud lenni, nem baj az, ha én is rájátszok a dologra, amúgy sincsen most jobb dolgom, főleg miután a fickónak is átvágom a torkát. Ennyi, nem volt már a hasznomra, és ha nincs hasznomra, akkor nem érdemli meg azt, hogy éljen, nem tett érte semmit, nem kötelezett le, nem győzött meg, és mivel gyenge volt,az életét sem lett volna érdemes a saját szükségleteim kielégítésére használni. Ha valaki hasznos, akkor él, ha csalódást okoz, vagy nincs haszna, akkor pedig meghal, ez egyszerű.
- Nagy szerencséd, hogy a még következő életedben is itt leszek. – nem hiszek ebben a baromságban, főleg azért nem, mert már elég régóta élek, de tudtommal sok ember vallja azt, hogy a halála után majd újjászületik egy másik testben, egy másik emberként. Ha ő szeret ebben hinni, hát akkor higgyen, nem én leszek az, aki elmondja neki azt hogy ez egy baromság, bár amit eddig láttam belőle, arra enged következtetni, hogy ő sem olyan bolond, hogy hitelt adjon ezeknek a gyermeteg képzelődéseknek, amit állítólag a nagy emberek találtak ki. Ettől csak még hiteltelenebb lesz az egész. Az ember hazudik folyamatosan.
- Csak ezek, csak rájuk volt szükségem. Elmondjam mi lesz? Te meg én… elpusztítjuk őket, ilyen egyszerű. – talán egyedül is menne, de túl sok időmbe kerülne, én pedig lusta vagyok foglalkozni ezzel, viszont egy olyan mutánssal a köreimben, mint ő, már sokkal nagyobb eséllyel pályázom arra, hogy ezt minél gyorsabban befejezzem, és akkor már majd ő is visszatérhet a megszokott kis unalmas és szánalmas életébe, ahol pénztárcákat lopkod gazdag emberektől. Ha nem akar ennél többet, hát a szíve joga, de elég nagy bolond, ha azt hiszi, hogy ezzel valaha is beérheti. Fura egy nő, talán pont emiatt mentettem meg.
- Tálcán kínáltad magadat édesem. – mosolygok rá. Ellopta a pénztárcámat, már ez elég indok volt, de az még inkább, hogy fiatal és szép, pont amilyen az a hiú dög volt, akit eltettem láb alól, amit persze ők nem tudnak, de nem is baj, jó ez így. – Előbb-utóbb hozzá kell szoknod…- csóválom meg a fejemet, ahogyan felkapom a fickó holtestét és becsomagolom a kukás zsákba, majd egyszerűen csak a sarokba dobom. Ráér még kidobni a fickót, talán még itt is hagyom megrohadni, megérdemelné amilyen naiv és karrierista barom volt. Ez a baj az emberekben, és pont ezért nem nyernek majd soha. – Vannak mutánsok, akiknek az idő nem az ellenségük. Ilyen vagyok én is. Kortalan. – mondom neki mosolyogva. Igazán jó móka, egyesek szerint az örök élet rossz, de bátran állíthatom, hogy nincs is jobb ennél.

Tárgy: Re: New York határában Szer. 15 Okt. - 20:49

Saul & Rebeca

A visszakérdezésre csak felvonom a szemöldökömet. Eszem ágában sincs megismételni neki azt a köszönömöt. Örüljön neki szépen, hogy egyszer kimondtam, főleg hogy e mellett végig kell néznem ahogy valakit kínoz. Nem épp az az idilli kép, amire az ember kora reggel vágyik, én legalábbis nem ilyesmire szoktam ébredni. Jobban érezném magam, ha szimplán csak nézhetném a plafont egy ideig az üres szobában, aztán ha rávettem magam, hogy elinduljak, akkor felhörpintenék egy kis kávét, aztán uccu neki. De most még csak a saját ruháim sincsenek meg, szóval ez így kapásból esélytelen. Kávé illatot meg nem érzek, csak vért és az nem olyasmi, amire reggel vágyik az ember.
- Ez hülyeség, ha az embernek csukva van a szeme, akkor nem pislog. - dehogy akarta becsukni a szemét, csak legalább legyen őszinte, mert az nem tetszik, hogy arról próbál lassan meggyőzni, hogy véletlenül nézett meg magának, meg véletlenül vetkőztetett meg. Nem, ezt aztán tuti, hogy nem fogom neki elhinni. Szó sincs róla, talán ha nem lettem volna véres, vagy csak egy kicsit, akkor is pont ugyanezt teszi, szóval nem érdekel a körítés duma. És akkor ezek után persze el is teszi láb alól a fickót. Nem tudom, hogy miért... jó tudom, de attól még zavar. Nem szokták az orrom előtt senkinek sem átvágni a torkát és mint mondtam nem erre szokásom felkelni. - A következő életében ettől még megölhet. - na jó nem is hiszek az ilyen marhaságokban, mint a lélekvándorlás. Amúgy is megölhet akármikor, nem kell ez a hülye duma nekem, és amúgy is... nem akarok hozzászokni ahhoz, hogy hullákat látok, nem én! Jó nekem így nyugiban, vagyis jó volt. Csak ép úgy fest, hogy miatta van ez az egész szarság, miatta kerültem bajba és most meg kéne oldanom, csak nem igazán tudom, hogy hogyan. A dac az, ami arra ösztökél, hogy feltápászkodjak, még ha nem is vagyok jól és ha tudom is, hogy ez nem a legjobb ötlet, mert most baromira tőle függök. Menjen a fenébe!
- Az, hogy lebuktattál! Más is látott, vagy csak ezek az emberek? És egyébként is most akkor... mi lesz? - le kéne lépnem, de persze kénytelen vagyok végül visszahanyatlani az ágyra. Erőm sincs még annyi és akármennyire is rossz, de igaza van, nélküle nem sokra mennék, főleg ha ilyen alakok keresnek, akik tudnak rólam talán már mindent, akik ki tudja, hogy mire képesek. És persze nincs esélyem nélküle, mert ő már régóta harcol és bla-bla, én meg csak porszem vagyok a rohadt sivatagban hozzá képest. - Választhattál volna másik palimadarat is. - morgom az orrom alatt, miközben felhúzom szépen a lábaimat az ágyra végül törökülésben. - Nem tüntetnéd... el? - most komolyan úgy kell társalognunk, hogy közben ott van egy hulla a szobában, akiből még mindig békésen csepereg a vér? Marhára nem tetszik nekem a dolog. Aztán csak kis fázis késéssel esik le az, amit mondott, mert nem, eddig nem igazán volt a dolog világos a számomra. - Mi az, hogy több száz éve? - több tíz, még az is sok lenne, vagy az hogy meglőtték a lábamat az agyamra is ment?

Tárgy: Re: New York határában

» Diana & Alistair - New York
» New York-i bújócska
» Egy New York-i lakás
» Warren & Yetta - New York felé félúton
» I <3 New York - Jay & Jaime