Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
*Tudom, bármit is tettem Aidennek nehéz elhinnie, de talán rájön miért is volt annyira fontos nekem, hogy ne kerüljek elő. Megszenvedtem az elmúlt hosszú időszakot, de minden egyes nap hittem abban, hogy jót cselekszem, hogy miattam nem tudják bántani a családomat, hogy egyszer majd minden jóra fordul. Igaz az a mondás, hogy ami nem öl meg az megerősít. Úgy érzem nem csak testben de lélekben is megerősödtem, a nélkülözés, az örökös figyelem, a félelem és a fájdalom, önmagam nyüstölése, hogy megbirkózzam a képességemmel, erősebbé tett. Elillant gyermekkoromat sirathatom csak, de ami történt velem az felkészített az életem elkövetkezendő szakaszára. Csak sóhajtok a reményeire és a vágyaira, hogy elfogadja a magyarázatomat. Sok mindent nem tud, biztos vagyok abban, hogy Jason-ről sem tud, mint ahogy senki nem tudott róla és én is csak azért, mert szembesültem vele egy dohos betonfalú pincében. Amikor végre elérjük azt a pillanatot, hogy induljunk a válaszok felé, hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Nem testileg, hanem lelkileg. Belefáradtam az örökös menekülésbe és bujkálásba, de soha nem tudatosult bennem csak most, hogy Aiden itt van velem. Rábízom magam, tudom biztonságban vagyok és hagyom, hogy vigyázzon rám. Leeresztek mint egy régi lufi aminek kinyúlt és elhasználódott az anyaga. Mostantól csak úgy vagyok képes szemlélni az eseményeket mintha kiléptem volna a testemből s valahol magam mögött kukucskálok ki a vállam felett, de még ehhez is fáradt vagyok. A "csak nézek ki a fejemből" érzés teljesen elborít. Nézem ahogy Aiden átöleli a lányt és valahol ráérzek arra a tényre, hogy talán több van közöttük mint nyomozópáros kapcsolat, de ez a gondolat is megrágás nélkül kerül el lelkem egy zugába. Mint a hörcsögnek az étel a pofazacskójába. Amint megéhezem ezekre a hírekre, előveszem mind, addig csak....pihenni szeretnék. Mint akit megcsíptek eszmélek fel amikor Aiden újra megfogja a kezem és magával húz, én meg megyek utána engedelmesen, önkéntelenül nyúlok a bukósisakért és eszembe sem jut ellenkezni.* -Jó.Menjünk. *Mögé ülve átkarolom és a sisakos fejemet a hátára hajtom. Fogom őt szorosan mintha az életem múlna rajta. S talán így is van. A pite kicsit összenyomódik de sebaj, úgyis finom lesz, amint megérkezünk magamba tömöm. Amíg el nem érünk addig a lakásig, az út során érzem ahogy az önszántamból magamra vett súlyos terhek legördülnek rólam, szép sorban mint amikor a hagyma rétegeit szedjük le. Nem tudom mikor leszek képes újra felhőtlenül mosolyogni, de már vágyom rá. Aiden mellett biztosan hamarabb eljön az ideje.*
Rossz hallani, hogy a húgom, akit nekem kéne védenem engem védett és ezért tűnt el a szemem elől. Sokat nem ért vele, mert elég sok mindenen mentem át azóta, hogy őt keresem. Nem is tudom, hogyan gondolta azt, hogy tényleg képes lesz úgy eltűnni, hogy ne akarjam megkeresni őt majd. Ez... kizárt. Ennél azért szerintem jobban ismer engem. Sosem tennék ilyet, nem hagynám, hogy csak úgy felszívódjon, főleg ha igenis attól félek, hogy esetleg elrabolták, és nem akarom, hogy baja essen. - Nehéz elhinnem, de... majd megmagyarázod. - én próbálom felfogni ezt az egészet és hinni is akarok neki, de nehéz, hiszen... azért mégis csak iszonyatosan fontos ő nekem. A húgom... az egyetlen értelmes rokonom marad apánk halála után. Anya... hát ő még rosszabb lett azóta, és nem bírtam elviselni a tényt, hogy Hope nélkül kell léteznem. Mindig is érdekelt, hogy jól legyen és az, hogy attól kell tartanom, hogy baja esett, netán... meg is halt, egyszerűen kínszenvedésnek minősült számomra. Az már mindenképpen több, mint a semmi, hogy életben van, de nincs jó bőrben, én pedig innentől nem fogom hagyni, hogy újra eltűnjön a szemem elől, mert nem maradhat ilyen állapotban, ez biztos. Nyúzott és éhes lehet... nekem pedig az a dolgom, hogy ezen változtassak. Lassan viszont úgy fest, hogy távozunk. Én szívem szerint már akár előbb is mennék, hiszen érdekelnek a válaszok, de csak nem tűnhetek el szó nélkül Amber szeme elől, az igazán nem lenne fair a részemről, főleg ,hogy neki köszönhetem, hogy egyáltalán itt vagyok. Ezért evidens nekem, hogy magunkkal hívom, gondolom őt is érdekli, hogy mi történt, ha már megoldotta az ügyet. Ezért lep meg, amikor visszakozik, és csak a névjegykártyát adja oda. Nem tudom megállni... azt hiszem túl sok bennem most az érzés, amit képtelen vagyok visszatartani. Gyorsan ölelem meg, épp csak egy pillanatra, hiába, hogy nem is ismerjük még egymást és nem is vagyunk olyan viszonyban. - Köszönöm! Nem is tudod, hogy mennyire hálás vagyok... leköteleztél! - mondom még mosollyal az arcomon, miután elengedtem őt. Csak aztán fogom meg újra Hope kezét, hogy elinduljunk. - Vettem ki egy lakás a külvárosban. Nem nagy szám, de... gyerek, megmutatom. - a motorom kint parkol. Igaz, hogy elég rémes környék, de úgy fest, hogy nem fújta meg senki. Plusz bukósisakom nincs, így hát gondolkodás nélkül adom oda neki az enyémet és úgy sem fogadok el ellenkezést az ügyben. Én majd hunyorgok és nem megyek túlságosan gyorsan, az a fontos, hogy neki ne legyen semmi baja.
*Megrémít és szégyenkezésbe taszít az amit Aiden mond, de teljesen igaza van. Rég meg kellett volna keresnem, és valóban rémesen festhetek aszerint amilyen régen voltam. Szerettem a szép ruhákat, mindig figyeltem arra, hogy tipp-topp legyek, gondot fordítottam a hajamra, az öltözékemre és a tisztaságomra. Most egyik sem valós, de akkor is magam vagyok. Mindezt meg kell magyaráznom a bátyámnak, hosszú idő lesz, nem egyestés történet, tele kanyarokkal és kitérőkkel. De most már nem leszek egyedül, nem kell a mindennapokkal megküzdenem, nem kell a gondolataimat félrecsúsztatni addig amíg megoldást nem találok rá. Ennek ellenére igyekszem megnyugtatni, hogy mindez szükségszerű volt, hogy én akartam….anélkül, hogy bármilyen konkrétumot mondanék.* -Tudom….de….én akartam így. Akkor nem volt más választás, hidd el. *Nem tudhatja, minden ok rejtve maradt előtte, de talán megérti ha elmondom neki. ahhoz viszont kell egy hely, ahol magunk vagyunk és nincs fültanúja a történetnek. Nem az én életemről van szó, nem arról, hogy mi történt velem azóta, hogy eljöttem New York egyik legforgalmasabb szegletébe, hanem az árulásról, ami ide lökött ebbe az életbe. Hálásan tekintek rá, és nem csalódom. Biztosan várja már a válaszokat de képes félretenni a kíváncsiságát addig amíg nekem jó nem lesz. Türelmes mint mindig, pedig az ember ilyenkor azt várná, hogy akár az asztalt is ráborítja az őt érdeklő információért, de Aiden nem ilyen. Sosem volt ilyen. Csak bólintok némám mikor elszakadok tőle; istenem de nehéz. Mégis meg kell tennem, mert dolgom van, vállalt felelősségem amit nem dobhatok félre. Mrs. Forbes jóindulata és megértése ismét csak könnyeket fakaszt, de végül is elférnek a többiek mellett. A kíváncsiságom a láyn iránt intenzívebb, de ezt is félreteszem addig míg Aidennel nem tudok nyíltan beszélni. Annyit már én is felfogtam, hogy vele van, hogy segíthetett neki engem megtalálni, hogy bízhatok benne, mert a bátyám is bízik benne. Ennél többre most nem futja, de remélem egyszer még megköszönhetek neki mindent.* -------------------------------------------------------------------------------- *Mrs. Forbes mindeközben Amberrel társalog, jó, hogy nem mondja el az egész életét. De persze amikor a legnagyobb szükség van rá, elhallgat és csak csomagol mosolyogva Amber tanácsa alapján. A végén egy helyre kis csomaggal rukkol elő, amit a szíve csomagolt, én pedig csak hüppögök megállíthatatlanul. Nincs még egy ilyen ember mint Mrs. Forbes, és bárhová is vezessen a sors, előtte még meglátogatom.* -------------------------------------------------------------------------------- -Én is remélem. Neked is köszönök mindent. *Bár nem tudom, hogy mi az amit neki köszönhetek, csak gyanítom, hogy Aiden jelenlétét, főleg abból ahogy bemutatja nekem. Azután már nincs kétségem. Az is épp elég. A bátyám itt van és tudom, hogy számíthatok rá. Aidentől furcsán közvetlenül köszön el, van némi sejtésem, hogy közelebb érzi magát hozzá mint normális esetben egy nyomozó akárkinek kellene. Ezt jelzi az is ahogyan a tesóm ujjai közé nyom egy cetlit. Feltételezem, hogy a telefonszáma van rajta, szóval nem most látom utoljára. Nekem is tetszik, de mindez megmarad a tudatalattimban, később azonban biztosan érdeklődöm felőle és előveszem a lényét. Jelen pillanatban azonban csak Aiden fontos, amint van szabad kezem az övébe fűzöm, vigyázok Mrs. Forbes pitéjére is, és elindulok kifelé. nem tudom merre vezessem, abban viszont biztos vagyok, hogy nem hozzám. Elég volt látnia hogyan nézek ki, a lepukkant gyártelep látványa csak még inkább kiakasztaná, Dr. Steel legfelső emeleti lakosztálya pedig egyenesen gyanúba keverne. Szóval arra várok, hogy ő mondja meg hova menjünk és ezt közlöm is vele anélkül, hogy a „saját” otthonomról lerántanám a leplet.* -Hol száltál meg? Oda menjünk. Ott elmondok mindent. *Mindent, kezdve Jason-ről aki elindított egy lavinát.*
A hozzászólást Hope Hamilton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 18 Feb. - 6:45-kor.
Mrs Forbes mellett teszek és veszek, segítek kipakolni a tányérokat, és közben hallgatom a macskás sztorijait. Ami jobban érdekelne az Hope története, így óvatosan felteszek pár általánosabb kérdést, mióta jár ide, milyen lány, ilyesmik, hogy ha mégis kérdenének egyszer, akkor meg tudjam írni azt a bizonyos jelentést. Azt erőteljesen kétlem, hogy a kis szőke mindenről beszámolt a néninek, legalábbis arról bizonyosan nem, ha fenyegetné az életét valaki. Legalábbis az ingyenkonyha környékén azok a rossz arcok eléggé leharcolnak tűntek. Hope úgy tűnik mostanság már bőven tud magára vigyázni, de ennyi idő alatt szerezhetett magának ellenségeket is. Talán figyeltetni kéne, megóvni az életét, nehogy baja essen, ha végre egymásra találtak a bátyjával. Összességében elégedettnek érzem magam. Kisandítok a nappaliba, megvolt a nagy ölelkezés, erősen kétlem, hogy ezek után leülnének pitét enni. Rá is beszélem a nénit, hogy inkább csomagoljon inkább a testvéreknek. Ez meg is történik, így amikor kifelé indulok, és mindkettőjük arcán látok némi könnycseppet, természetes mosolllyal nyomom a lány kezébe a süteményt. - Nagyon örülök, hogy megismertelek Hope, remélem még találkozunk. – Teszem hozzá udvariasan. Látom, hogy nem akarnak majd elszakadni egymástól, így nem nyújtom a kezem, hogy megrázhassam az övét, felesleges formalitás. Derűs tekintettel rázom meg a fejemet Aiden kérdésére. - Csak zavarnék. Legyetek most minél többet együtt. Minden jót Aiden. – Veregetem meg a vállát, és az ujjai közé tolom a cetlit, amire felírtam az otthoni telefonszámomat. Azért hallanék még felőle, legalább egy élménybeszámoló keretében. Nem szokásom senkinek kiadni az elérhetőségemet, de közel sem tartom rossz embernek, csak akkor harapom meg, ha felriasztja vele a bernáthegyimet az éjszaka közepén. Búcsút intek, és az ellenkező irányba indulok el. Ajkaimon boldog mosoly játszik. Rápillantok az órámra, jesszus, elkések a jógáról! Négyesével szedem a lépcsőket, talán még odaérek!
Túl sok minden fordult meg a fejemben, hogy mi történt vele, túl sok fájdalmas és rémes kép kúszott a fejembe és ezt... nem volt egyszerű feldolgozni. Most pedig itt van és minden, amit hittem téves volt. Ebből úgy fest, mintha elszökött volna, ahogyan anyám mondta, de mégis annyira rémesen fest, ami miatt képtelen vagyok rá igazán haragudni, bármennyire is kéne. Valami van a háttérben abban biztos vagyok, csak úgy nem lépett volna le, csak úgy nem hagyott volna el engem... minket, ha nem lett volna jó oka rá. Ebben a hitben próbálom magam ringatni, főleg amikor még azt is látom, hogy mennyire sír, az csak még jobban megerősít benne, hogy nem lehetek rá egyszerűen mérges. Ahogy fest az rossz, rossz dolgok történhettek vele és én... a miatt vagyok mérges, hogy nem tudtam megvédeni és segíteni neki, mert nem hagyta. Ez az, ami igazán nagyon kiborító, mert a dolgom lett volna, hogy vele legyek. Én vagyok a bátyja, azzal hogy előbb születtem, mint ő... ezt a feladatot kaptam, és nem tudtam teljesíteni, mert nem hagyta. - Nem jött el... már rég meg kellett volna keresned Hope, hiszen... hogy festesz. - hatalmas sóhajjal mérem végig most már ténylegesen, amikor kicsit eltávolodom tőle. Szorítanám én magamhoz még a végtelenségig, de nem érek el vele semmit, hiszen válaszok kellenek nekem, és most még csak a kérdés a sok bennem, főleg azért amiért szegénykém így néz ki. A ruhája kopott és szakadt, és nem is tudom, hogy mikor evett utoljára rendesen. - Jól van, utána... elmegyünk és mindent elmondasz. - és kap egy kiadós ebédet, mert fogalmam sincs, hogy az utóbbi időben mikor és mit evett egyáltalán, és ez így nem állapot. Ahogy most ki néz az nem jó, rémes és csak még jobban kiborít. Most pedig várok, próbálom összeszedni magam. Összeszorítom a szemeimet, amíg ő a konyhába megy ki. Próbálom összeszedni magamat, de nem mondanám, hogy könnyen megy, sőt... nehéz. Így is ég a szemem, de nem akarok gyengének tűnni azzal, hogy nálam is jön a sírás. Örülnöm kéne, de amíg nem hallom, hogy mi történt vele addig képtelen vagyok teljesen megkönnyebbülni. Mégis sóhajtok egyet, amikor újra előkerül és a kis keze az enyémbe simul. Egy fáradt mosollyal szorítom meg a kezét. A pite... legalább volt, aki foglalkozott vele, legalább volt, aki gondját viselte, azért ez is valami. Már szinte indulok, amikor leesik az apró baki. Amber... na igen, azt hiszem nem kéne csak így itt hagyni. Megtorpanok és csak aztán pillantok hátra, majd a húgomra. - Hope, ő Amber, segített nekem megtalálni téged... barát. Velünk jössz? - a végén a tekintetem újra a nőre siklik. Alig ismerem, nem tudok róla semmit, de azzal, amit tett igenis tartozom neki és talán túlzás, de mégis a barátomnak mondhatom, ezért váltok tegezésre, annak ellenére, hogy az előbb csak a színjáték miatt tettük ezt.
*Egyszer megszületett a fejemben egy döntés, nem biztos….sőt, biztos, hogy nem hideg fejjel, józanul történt. Akkor féltem, óriási bűntudatom volt, gonosznak, gyilkosnak éreztem magam, olyannak aki veszélyt jelent a családjára nézve. Apánk haláláért is magamat okoltam, a képességemet, melyet nem akartam, ami mások szemében fegyver, és amivel megzsarolták őt, amivel a halálába taszították. Az érzések megmaradtak, de átgondolva, távol tartva magamat a szeretteimtől, már képes vagyok hideg fejjel gondolkodni. Nem rég elhatároztam, hogy hazamegyek, vagy legalábbis megkeresem Aident, elmondok neki mindent és együtt megbosszuljuk azt amit a családunkkal tettek. Az idő amit távol töltöttem tőle arra is jó volt, hogy tisztába jöjjek azzal ami bennem lakozik, hogy képes legyek uralni, hogy ne okozzak véletlenül se bajt, hogy ne öljek meg senkit. Egy ember közvetlen halála a lelkemen szárad, és bár mondhatnám, hogy önvédelem volt, és megérdemelte, az önbíráskodás akkor sem a megoldás. Noha a döntéseim a félelmemből fakadtak, abban a pillanatban _tudtam_ mire készülök. A többi már ismét csak egy kamaszlány döntése volt, aki szerette és féltette a családját és nerm akarta, hogy megismétlődjön velük is az ami az apjával. Talán nem volt a legjobb döntésem, Aiden aggodalma és áldozata amit azért tett, hogy megtaláljon, ezt mutatja, de akkor….ezt az utat láttam az egyetlennek. Egyszer talán majd megbocsát, ha nem is érti meg és én ezért fogok imádkozni.* -Meg….megkerestelek volna, csak…még nem…jött el az idő. *Még jobban kapaszkodom belé, most, hogy itt van, érzem ahogy a súly a vállaimról legördül, annyira jó ahogy a hajamat simogatja, mennyit álmodoztam erről. Minden este, mielőtt elaludtam volna a hideg raktárépületben, nyáron izzadtan, csatakosan, a plafont néztem és rá gondoltam. aztán lehunytam a szemeimet, és elképzeltem ahogy megsimogat mint régen, felidéztem a hangját, a nevetését és álomba sírtam magam. Hónapokon keresztül éltem úgy, hogy a szívem és a lelkem romokban hevert, én magam téptem ki belőle, hogy megvédjem.* -Elmondom. *Ígérem. Mert már el kell mondanom, ki kell adnom magamból, de csak neki lehet. Kibontakozom az öleléséből, te jó ég, annyira nehéz. Felnézek rá, szipogok még párat, de olyan jó őt látni, és annyira megkönnyebbültem, hogy a könnyeimmel együtt egy halvány mosolynak is jut hely, ami az örömé, hogy láthatom, hogy vele lehetek, hogy érinthetem és ezáltal már nem csak álomkép hanem a valóság. Szabad kezemmel, megérintem az arcát, s az érzés remegő sóhajt csal ki belőlem.* -Beviszem az ebédet. *Mondom s már indulok is, hogy minél hamarabb együtt lehessünk. Már most hiányzik, pedig csak pár lépésnyi távolság van köztünk. A konyhába megyek, már ismerős a járás, számon tartani nem tudom mióta járok Mrs. Forbes-hoz, ő a kedvencem.* -Mrs. Forbes, elhoztam az ebédjét, de most nem tudok maradni…..köszönök mindent. *Átölelem, sokat tanultam tőle és sokat kaptam. nem ismeri a történetemet, mégis ő tartotta bennem a lelket leginkább, hogy egyszer majd minden rendbe jön.* -Lelkecském te sírsz! Ugye nincs baj? Talán nem kellene kérdeznem…..ez búcsúzásnak hangzott. Biztos minden rendben?....na nézd csak, vigyél egy kis pitét, magadnak és a barátaidnak. *Most is megható ahogy önzetlenül gondoskodik rólam. Újabb könnyeket nyelek le, szótlanul, nem ellenkezve veszem át a szalvétába csomagolt sütiket, közben vetek egy pillantást arra a nőre aki Aidennel jött. Szép lány, kíváncsi vagyok ki ő és mennyit tud. mennyire áll közel Aidenhez, és ha nagyon, akkor ő is olyan-e mint mi.* -Köszönöm Mrs. Forbes. Igazán kedves öntől. Még….el fogok jönni egyszer. Minden jót. *Azzal fordulok is, a nőnek nem szólok, feltételezem ő sem marad, nem sokára úgy is kiderül ki ő.* -Minden jót kedveseim. Várlak Hope drágám! *Sietek ki, még sosem menekültem ebből a lakásból ilyen gyorsan, de most mennem kell Aidenhez. Az ételhordó helyett egy tenyérnyi csomaggal simulok mellé és fogom meg a kezét. Még egyszer nem hagyom el.* -Menjünk.
Kételyek és kétségek, egy éve ezzel kelek és fekszem és most hogy itt van előttem azt sem tudom, hogy mégis mit kéne tennem vagy mondanom. Túlságosan sok a kérdés, nem tudtam, hogy hol van, azt hittem... már a legrosszabbra gondoltam néha, amikor végleg elkeseredtem, de akkor sem adtam fel. És most itt van előttem, én pedig nem tudom, hogy mit kezdjek a helyzettel. Legszívesebben megölelném, szorítanám magamhoz, hogy el ne mehessen többé, hogy el ne hagyhasson soha, de... nem erőltethetem rá magam igaz? De mégis fáj az, hogy itt van. Örülök és fáj is egyben, mert valamiért távol maradt tőlem, de nem tudom, hogy mi volt az oka, nem tudom, hogy miért nem maradt velem, miért nem keresett fel. Rossz állapotban van, a ruhái szakadtak és nem fest jól, nekem pedig vele kellett volna lennem. Én... megvédtem volna őt, minden erőmmel, de helyette távol maradt tőlem, helyette eltűnt a szemem elől, én pedig hiába kerestem, ha végül nem lesz szerencsém, akkor nem találom meg. - Így... így nem volt jobb Hope. Azt hitted, hogy annyiban hagyom, hogy eltűntél? Ez... ezt nem szabadott volna. Én már azt hittem... komolyan azt hittem... - elszorul a torkom, főleg hogy zokogni hallom őt. Szorosabban ölelem, csitítva simítok végig a piszkos szőke tincseken, hogy érezze nem haragszom. Én csak sokszor voltam kétségbeesve, túl sokszor féltettem őt és iszonyatosan hiányzott nekem. Nem szabadott volna eltűnnie, így is épp elég bajba keveredtem, amíg kerestem, nem lett volna ezt rosszabb, ha őt védhetem meg és nem pedig veszélyes alakok után kajtatok. Összeszorítom a szemem, mert én is úgy érzem, hogy a sírás határán táncolok. Sikerül az első könnycseppet visszapréselni, csak a szemem vörösödik ki kicsit, amikor végül elengedem. - Jól van, de mindent el kell mondanod... érted? Mindent, mert... nem értem az egészet. - ami történt az apánkkal, a hírek róla, túl sok volt és én a mai napig sem tudom, hogy pontosan mi is történt, hogy hol volt, hogy mit tett, amit úgy tart elmondani nekem, pedig tudnom kell, tudni akarom, mert nekem lett volna a dolgom védeni őt, helyette viszont nem tudtam megtenni, csak egyedül küzdött és ez rossz... iszonyatosan rossz! Elhátrálok, amikor hallom a mozgást kintről. Minél előbb menni akarok. Csak őt nézem, félve még mindig, hogy talán csak egy kósza álomkép és eltűnik a szemem elől. Le kell adnia az ebédet, aztán mennünk kell... mennünk kell hamar, hogy végre válaszokat adjon. Tudnom kell mi történt, hogy innentől meg tudjam őt védeni, mert képes vagyok rá, és ez a dolgom.
*Az, hogy Aiden nem mozdul, elindít bennem valamit. Nem csak azt, hogy én vessem magam a nyakába, hanem egy furcsa és nem kellő érzést is. Utóbbi késve érkezik, egy marék könny után amit a kabátjába áztattam éri el az elmémet s kezdek összefüggéseket gyártani. Naná, hogy az akadozva kiejtett szavai is bűntudatot keltenek bennem, végül teljes lesz a kép, az utolsó puzzle is a helyére kerül. Aiden keresett engem, azóta, hogy eltűntem s bár nem önszántamból, a hangjából kihallom a vádat. Nem bántani akar vele, csupán az érzéseit közvetíti ily módon és én újból összeomlok. Az egész életem eddig egy pengeélen táncolt, figyeltem, vigyáztam, féltem és ezek az érzések minden egyes napon rám borultak. Most ugyanúgy fáj, csak másféleképpen kerítenek körbe. Meg akartam óvni, ehelyett fájdalmat okoztam neki. Neki, aki a legfontosabb volt az életemben, talán mások szemében különös vagy nem tetsző, de igaz, még az anyánknál is fontosabb. Olyan kapcsolat volt köztünk ami semmi mással nem ér fel, én pedig ezt téptem ketté azzal, hogy azon az estén, amikor az életem végképp a pokolba taszított, nem hozzá siettem, menekültem, hanem el a világ szeme elől. Hogy fogom ezt megmagyarázni neki, hogyan kapok megbocsátást, megértést? nem tehetem jóvá a másfél éven keresztül ellene elkövetett bűnömet, hiszen azóta kutat utánam, feltételezhetően minden másról lemondott értem. A családi élet, anyánk pátyolása, a tanulmányai, a jövője. Mind csak azért veszett süllyesztőbe, mert hitt bennem, hitt abban, hogy életben vagyok és soha nem adta fel. Én pedig….nem hittem abban, hogy képes segíteni, megvédeni magát és engem. Aláástam az irántam érzett szeretetét és bizalmát. Nélküle akartam megküzdeni a félelmeimmel, a bűneimmel, melyekről még nem is tud, s azokkal az érzésekkel melyek távol tartottak tőle. Aiden szeretete feltétlen, de az enyém milyen ha még bízni sem voltam képes benne?* -Aiden! Ne haragudj! Én….csak féltettelek. Nem akartam, hogy megtudd mit tettem. Hiányoztál, annyira hiányoztál, annyira rossz volt nélküled, de annyira féltem. *A ruhájába zokogom, de aztán máris a szemeibe nézhetek. Ó, istenem, annyira hiányoztak azok a szemek, arcának vonásai, az érintése. A könnyeim áradata nem apadt el, folyamatosan csorognak s csiklandozzák az arcomat, a kezem remeg ahogy belékapaszkodom, s a további szavak sem törhetnek már elő a hüppögésem miatt. Úgysem mondhatok most el neki semmit sem, hiszen nem avatatlan füleknek való, de tudnia kell, hogy nem őt akartam kétségekbe taszítani és bántani.* -Ne itt. *Kérem őt, sőt könyörgök azért, hogy ne faggasson most. Eszembe jut, hogy dolgom van még, Mrs. Forbes ebédje amit nem hagyhatok a kezemben. De azután….azután majd Aidennel leszek, vele lehetek és noha továbbra is félteni fogom, már nem leszek egyedül.*
Nem is tudom, hogy mit gondoltam... reméltem. Valahol azt hittem, hogy talán jobb az, ha nem találom meg, vagy nem így, ha nem lesz itt, mert azzal, ha tényleg ételt hord az öregeknek az bizonyosodik meg, hogy magától ment el nem? Hogy én tévedtem és az anyánknak végig igaza volt, és én mennyire gyűlöltem ezért, most pedig úgy tűnik, hogy én voltam a naiv, én hittem azt, hogy nem tenne velem ilyet sosem? Mégis mit hitt? Hogy soha nem fogok a nyomára bukkanni, hogy soha nem keresem majd, hanem elfogadom azt, hogy vége, hogy elment és ennyi volt? Én nem gondolom, hogy ezt komolyan gondolhatta valamikor is. És most itt áll előttem, én pedig alig hallom Amber hangját a háttérben. Állok csak és nézem és... tényleg hihetetlen az egész. Azt hittem, hogy találtunk egy nyomot, azt hittem, hogy valamelyest előre jutottunk, de... nem erről van szó, ez jóval több annál, mint amiben reménykedtem, ő van itt és sejtelmem sincs, hogy hol volt eddig, miért van szakadt ruhákban, miért nem jött haza, miért nem keresett, hogy segítsek neki... miért... miért? Valahogy úgy érzem magam, mintha tényleg eltűnt volna a külvilág és képtelen vagyok mást látni, csak a szőke fürtöket figyelem és, nem tudom, hogy mit fog reagálni, hogy mond-e valamit, hogy... megpróbál-e idejönni. Valahogy félek megmoccanni, mert talán csak rosszul látok, talán csak egy álomkép, amit ha túl hamar zúzok össze, akkor egyszerűen szertefoszlik és... vége, én pedig itt maradok összetörve újra, mert remény gyújt bennem és tévedtem. Nem merek felé lépni, várok... várok, amíg végre ő moccan meg és másodpercek telnek el mire végre az én két karom is megmoccan, hogy körbefonja őt és magamhoz szorítsam. Nem érdekel most, hogy közben az ételhordó koccan a hátamon, ez most teljességgel hidegen hagy. Szorítom magamhoz, mint aki el sem akarja engedni soha már és tényleg így is van. Nem akarom, hogy újra megszökjön, nem számít most, hogy miért tűnt el. Majd... megbeszéljük és megoldjuk közösen igaz? Az hogy sír csak még fájdalmasabbá teszi az egészet. Én vagyok a kemény férfi, mégis össze kell szorítanom a szememet, hogy ne csorduljon ki egy könnycsepp, ahogy a nyakamban zokog. Finoman csitítom, ahogy a haján simítok végig. Nem szabadott volna elmennie, megvédtem volna, mint mindig és... most azt sem tudom, hogy mi történt vele, mi az, ami miatt ilyen fájdalmasan zokog. Biztosan bántották, biztosan nehéz volt neki, én pedig nem találtam meg előbb, hogy segítsek, pedig szinte végig itt volt az orrom előtt. - Hol... hol voltál. Kerestelek Hope... olyan sokat kerestelek. - nyögöm ki végre az első szavakat még mindig suttogva, szinte érdes hangon a visszatartott sírástól, amikor kicsit elhúzódom, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem értem, hová tűnt és főleg nem értem, hogy egyszerűen miért tette ezt. Iszonyatosan hiányzott és válaszok kellenének, de talán nem most kapom meg őket itt mindenki előtt, mégis képtelen vagyok elengedni, félek, hogy akkor talán... eltűnik megint.
*Csak állok, nézek és nem hiszek a szemeimnek. Aiden itt áll előttem, csak úgy mint engem ezernyi kérdés izgatja azon kívül, hogy boldog. Ugyanazt érzem, csak más kérdések merülnek fel bennem. Mit keres itt? Azóta keres engem? Annyi idő a bizonytalanságban, mert nem hitte el, hogy meghaltam. Vajon más is tudja azt amit ő? Hitt Aiden elgondolásában? Talán most is itt vannak, követték őt, hogy engem megtaláljanak. Ha így is van, Aiden nem tehet róla, nem fogok rá haragudni, viszont hirtelen nagyon feleslegesnek tűnik az a másfél év amit az utcán töltöttem el azért, hogy megvédjem őket. A mécses igazán akkor törik el mikor meghallom a hangját. csak suttog de kristálytiszta mint a hegyi patak csörgedezése. Az ő hangja, amelyik ezernyi mesét mondott nekem amikor kicsi voltam, nevetett és bosszankodott, zavartan krákogott vagy csak hümmögött tanácstalanságában. Ez a hang aztán elindítja az élet időlegesen megakadt kerekét. Hallom Mrs. Forbes-t, aztán azt a nőt aki Aidennel van, de igazán nem jut el az agyamig, hogy miről beszélnek.* -Hogyne lenne kedvesem, nem rég sütöttem pitét, talán még ki sem hűlt. Na! Jöjjenek csak be. *Mrs. Forbes megfordul és a botjára támaszkodva nehézkesen befelé indul, én csak állok mint a sóbálvány, annyira futja, hogy félig felemeljem a kezem és visszaintsek annak az Amber nevű nőnek, akiről nem tudom kicsoda, de Aidennel van itt. Feltételezem, hogy jó barát, vagy valami olyasmi, a derűs kedély nem enged másra gondolni. Még mindig nem mozdulok, kezemben Mrs. Forbes ételhordója, már teljesen kihűlt az étel, hiszen ő lakik a legmesszebb.* -Aiden…én….-*Nagyot sóhajtok. Meg kell kérdeznem, de nem akarok bűntudatot kelteni benne. Talán van még néhány percünk, de ha nem, addig kell megölelnem, különben soha többé nem érezhetem magamhoz közel. Nem érdekel hát, hogy követték-e, ha igen, úgy is kiderül, ha van még időnk akkor ráérek megtudni. Megmozdulok, a lábaim ólomsúlyúak, de mire elé érek már pille könnyűnek érzem magam. Eszembe sem jut letenni az ételhordót, azzal együtt ugrom a nyakába, amaz nekiütődik a hátának de én már szorosan magamhoz szorítom. Mint fuldokló az úszó fatörzsbe, úgy kapaszkodom belé. Az elmúlt másfél év, a sok nélkülözés, félelem és aggódás zokogásban tör ki belőlem. Odabent Mrs. Forbes kitálal a pitéből, az orromba kúszik az édes, fahéjas illat, de nem törődöm vele, csak Aiden érdekel.*
Abban biztos vagyok, hogy annak ellenére, hogy nem jár prémium, még csak vállonveregetés sem azért, hogy mellette álljak, és segítsek, mégis meg fogom tenni, ha egyesével is kell végiglátogatnunk a néniket, és órákat kell töltenünk a macskaszagú lakásokban. Ez a nyomozói munka lényege. A kitartás, az önzetlen segítség, ehhez még jelvény sem kell. Végülis nem az életét kell megóvnom, amit megtennék akár civilben is, az már más kérdés, hogy a hivatalos út leple alatt ez jóval könnyebb, most azonban kénytelen vagyok abból főzni, ami van otthon. Ez így sem kevés, Aiden pedig nem végletesen makacs, látok rá esélyt, hogy Hope-ot akár a mai nap folyamán megleljük. Hogy aztán mi lesz velem? Magam sem tudom. A felfüggesztésem erre a hónapra szól, nem is kapok fizetést, még jó, hogy okos lányként mindig félretettem valamennyit, így most azt dézsmálhatom. Azért Adam jókora idióta volt, fizetett szabadságra is kötelezhetett volna, akkor legalább nem kell összehúznom azt a bizonyos nadrágszíjat, hiszen a kutyának enni kell, bernáthegyi lévén nem is keveset. Na majd a jógaórákat hanyagolom a hetekben, otthon is lehet tornázni. Amikor meghallom a néni válaszát, magam sem értem, hogy miért, vállon veregetem Aident, ez lehet barátnői gesztus, és most a boldogító ténynek köszönhetően egy pillanatra feladom a komolyságomat. Még arra is képes lennék, hogy lehuppanjak a macskaszagú kanapéra, ám egyenlőre inkább a srác arcát figyelem, egyértelmű a változás, mintha pusztán a hírtől is éveket fiatalodik, ahogyan a meggyötört álarc mögül előkúszik a fiatal, és csinos férfi aggodalomtól barázdált profilja. Elnyomok egy szelíd mosolyt, ennyire azért nem szoktam ujjongani, most sem fogok, megtartom magamnak. Nem sokkal utánunk nyílik az ajtó. A vártnál hamarabb találkzunk a szőkeséggel, én pedig megelégedetten könyvelem el magamban, hogy sokkal jobb nyomozó vagyok, mint hogy a drága kapitányom kinézte volna belőle. Nem csak formás a hátsóm, van itt ész is, na. Erről azonban nem fog feljegyzés készülni, nekem elég, ha Aiden tudja. Majd meghív egy krémesre, és el van intézve. Ettől még nem tudom, hogy mennyire lesz idilli a viszonyuk, az már egy másik történet, és nem is rám tartozik. Van bennem egy nagyfokú kiváncsiság, hogy vajon mi lesz az indok, miért is volt oly soká távol, és a sors iróniája, hogy akár hallhatom is, hiszen nem fedhetem fel magam, nem mint rendőr vagyok itt, és ha hivatali személyként aporsztrófálnám magam, talán el is ijeszteném a lánykát, és a világ másik végében sem találnánk rá ismét. Egyenlőre kedvesen felemelem a kezem, mint aki Aidenhez tartozik, s integetek. - Helló. Amber. Magatokra hagyjunk titeket? Mrs Forbes.. van esetleg valami rágcsálnivaló, amit a konyhában kitehetnénk? – Kérdezek rá a nénitől, és finom mozdulattal húzom a vélt helység felé, hogy a „fiatalok” együtt maradhassanak, legalább pár percre.
Ő a zsaru, vagy... volt, vagy lesz, ha megint engedik neki, a lényeg, hogy én hallgatok rá, és akkor viselkedem úgy a nénivel, ahogyan ő szeretné és akkor nem lesz itt gond egy cseppnyi sem. Amúgy is az a cél, hogy úgy hassunk rá, hogy szépen elmondjon mindent a húgomról, vagy arról, akit húgomnak gondolunk, hogy ide jár. Nagyon remélem, hogy közelebb visz minket a néni a válaszokhoz, mert már iszonyatosan szükségem lenne arra, hogy valamelyest előre lépjünk. Azért az eléggé meglep, hogy még rendbe is tesz, eligazítja a hajamat, meg a gallért, mintha minimum az anyám lenne, pedig nem mondanám, hogy úgy kell viselkednie. Amúgy se tudja a néni, hogy hogyan néznek ki Hope barátai, bár... mondjuk van abban ráció, hogy jobb ha kicsit züllöttebbnek nézünk ki, akkor talán jobban passzolunk hozzá külsőben is. Hm... oké, akkor mindenképpen jogos a változtatás. Az arcomra azért barátságos mosolyt varázsolok, amikor nyílik az ajtó és első körben meghagyom a beszéd nagy részét Ambernek én maradok az elvárt barátságos bólogatásnál, most azt hiszem tényleg akkor leszek a legnagyobb segítség, ha ez tartom, és véletlenül sem teszek neki keresztbe. - Hamarosan... érkezik? - kár lenne tagadni, hogy rendkívül izgatottá válok. Hope, a név is stimmel és... talán tényleg ő jön, és újra láthatom őt? Annyi millió kérdésem van, hogy el se tudom mondani és nem tudom, hogy ha meglátom őt, ha tényleg ő lesz itt, akkor mégis mit tudok majd mondani, akkor hogyan fogok reagálni és ebből a sokból vajon mennyit fogok egyszerre rázúdítani. Azért lássuk be jó ideje nem voltam ennyire közel ahhoz, hogy megtaláljam őt és most... esély van rá, hogy itt lesz, pont itt. És ekkor meghallom a lépteket, és... valahogy az egész olyan, mintha belassulna még az idő is. Én hátrafordulok és egyértelmű, hogy ő az. Kócos és nem valami üdítő a külseje, de akkor is ő, bármikor felismerném és... nem tudom, hogy mit reagáljak. Úgy érzem, mintha kiszáradt volna a torkom, mintha örülnék, de közben akkorát kaptam volna a tarkómra, hogy az is csoda, hogy állni tudok még. Itt van előttem, életben van és nem úgy néz ki, mint akit elraboltak, de ezek a ruhák... Miért nem jött haza? Miért nem keresett meg? Önként ment el mégis, nem azért mert elvitték? Zavart vagyok, ez látszik is rajtam, a szemem ide-oda cikázik, próbálom összeszedni a gondolataimat, de nem megy valami könnyen, sőt... sejtelmem sincs, hogy mégis hogy csináljam. - Hope... - gratulálok... sikerül kinyögni a nevét, de még ebben sem vagyok biztos, hogy a rekedt hangomon át egyáltalán hallani lehet, hogy mit akartam. Meg szeretném ölelni, úgy tartani, hogy soha többé ne szökhessen el, de közben nem értem az egészet, nem értem miért ment el, hogy miért nem jött vissza és... még is mi a fene történt?
*Ma nem keltem korán. A mai nap jobbára szabadidő. Néha elvállatam, hogy idős és a mozgásukban korlátozott embereknek vigyek ételt a Vöröskereszt konyhájáról, de egyrészt másoknak is meg kell adni a lehetőséget, másrészt nem akartam túl gyakran ugyanazon a helyen megfordulni. A kedvenceim, a többség úgy is tudja mikor megyek, elég ennyi is ahhoz, hogy nyomot hagyjak magam után. Eddig sikerült észrevétlennek maradnom és reméltem, hogy ez így marad még jó ideig. A pénzre viszont szükségem volt, azon felül, hogy a konyhán kifizették a buszköltséget, kaptam azoktól is némi aprót akiknek kiszállítottam az ebédet. Kellett, mert semmit sem adnak ingyen és hiába tudtam ügyesen lopni, nem az volt az életcélom, hogy másokat megkárosítsak. A mai nap három címem is volt, ezért korán mentem a konyhára, épp leszedték a tűzről a kaját, behabzsoltam a magamét és már ott sem voltam a három hordozómmal. Mrs. Forbes volt az utolsó mert ő lakott a legmesszebb a konyhától, nem gyanítottam semmit, a konyhán délelőtt is és délután is más volt szolgálatban, a nővérek, szerintem többen voltak mint a rászorultak, de ettől még nem gondoltam azt, hogy nekem is közéjük kellene tartoznom. Nem mondtam ki nyíltan, de nem hittem abban a szakállas, jóképű férfiban akit ők istenként tiszteltek. Ha csak egy kicsit is figyelt volna rám, nem itt lennék. Persze ami nem öl meg az megerősít és minden okkal történik velünk, meg miegymás…..igazság szerint nem adtam igazat annak aki hagyta meghalni az apámat, eltávolított az anyámtól, a bátyámtól és az addigi életemtől. Utóbbit még benyeltem volna, az elmúlt másfél évben megtanultam, hogy a gazdagság és a hatalom nem mindenek felett áll, de a családom….ők igen. Mégis arra kényszerültem, hogy távol legyek tőlük azért, hogy élhessenek. Két címre már eljutottam, Mrs. Forbes maradt utoljára ahogy szokott, mert ő lakott a legmesszebb a konyhától és mert ő volt a kedvencem. A macskáit is szerettem és a kis tigrisek is imádtak engem. Mrs. Forbes szerint mindenki mást utáltak. Volt neki vagy kilenc macskája, eledelre nem nagyon futotta, így jobbára azt osztotta meg velük amit én vittem neki, meg amit még a jólelkű szomszédok már nem ettek meg. Mrs. Forbes tanítónő volt régen, okos volt és bölcs minden tekintetben, sok jó tanácsot adott és neki szinte mindent elmondhattam. Persze a családomról nem beszéltem vagy legalábbis nem nevesítettem őket, és magamról sem mondtam el mindent. Azt, hogy milyen képességem van. Nem hazudtam neki sosem, de elhallgattam pár részletet. Amikor hozzá igyekeztem, láttam, hogy az ajtajában már áll valaki. Furcsa volt, mert Mrs. Forbes-nek sosem voltak vendégei és azt is tudtam, hogy nincs családtagja sehol a világon. Többek között ezért is jöttem hozzá szívesen, elbeszélgettünk a múltjáról, mesélt a családjáról a lánykoráról és arról milyen volt az élet akkor amikor ő annyi idős volt mint én. Érdekesnek találtam és öröm volt hallgatni. Elterelte a figyelmemet a gondjaimról. Most viszont egy férfi állt az ajtajában, s ahogy egyre közelebb mentem, láttam egy nőt is.* -Mrs. Forbes! Üdvözlöm! nem tudtam, hogy ma vendégei lesznek. *Tuljadonképpen nem _hittem_ hogy vendégei lehetnek, de hát az ő magánügye, ha eddig nem beszélt róluk. A nőt még nem láttam eddig, Aident pedig nem ismertem fel azonnal. Amint két lépésnyire értem hozzá, már tudtam, hogy a bátyámat látom magam előtt.* -Hope drágám! De jó, hogy jöttél! Már nagyon vártalak. Kaptam csomagot a Vöröskereszttől, sütöttem egy pitét, meggyeset ahogy szereted. ….Ó! Ők téged keresnek. A barátaid. *Nem is tűnt fel neki, hogy bambán nézek a nőre, és ijedten Aidenre. Öröm is vegyült az érzelmeim közé, mert imádtam a bátyámat, de a következő pillanatban már riadtan néztem jobbra-balra ellenség után kutatva. A szavam elakadt, ha megpróbáltam volna bármilyen hangot kiadni, gyanítom csak rekedt hörgés jött volna elő. Így csak hápogtam és örömömben könnyeztem. Egymást váltva törtek rám az érzelmek. Féltem és boldog voltam. Terveztem, hogy megkeresem Aident és elmondok neki mindent arról, hogy hogyan és miért tűntem el az életéből, erre joga volt, de szerettem volna az időt is meghatározni. azt gondoltam, hogy halottnak hisz és valamennyire elfogadta a nem létezésemet. Most azonban minden más megváltozott. Ott álltam előtte kócosan, csupán a tíz ujjammal fésülködtem meg amit aztán egy féloldalas copffal ellensúlyoztam, más kinőtt tornacipője volt rajtam és egy kopott nadrág, egy kinyúlt, barna, kötött pulcsi és egy két számmal nagyobb kabát ami legalább meleg volt. tényleg így akartam először Aiden szemei elé kerülni?*
Nem akarom én kioktatni, szó sincsen róla, de egy idős néni talán átmenne gyanakvósba, vagy ha nagyon faggatózunk, még jelvényt is kérne, de azt hogyan is mutathatnám fel, ha elkobozták a felfüggesztésemnél? Nem kárhoztathatom túlságosan a srácot, hogy nem emlékszik, pedig csak pár perce mondtam, de minden gondolatát kitölti a huga iránti aggódás. De legalább kvittek vagyunk, ha már késtem, akkor azt ezzel elfelejthetjük. Elégedetten bólintok, és miután kissé megráztam a hajamat, már igazgatom a gallérját. – Helyes. – Magam sem értem, hogy miért pátyolgatom így, hogy még a haját is eligazgatom, kell ide a női kéz, nehogy az anyóka kiszúrja a turpisságot, hogy Aiden bizony lélekszakadva keresi a lányt. Főleg, ha Hope mondjuk itt jóban van a ház lakóival, akkor elég furcsán jönne ki, ha szembesítjük vele, hogy elszökött, de aggódnak érte. Miután megvagyok csinosítással, akkor szenvetlenül dugom zsebre a kezemet, hogy meginduljunk felfelé a társasház lépcsőin a kinézett ajtóhoz. Bátorítóan nézek rá, hogy nyugodjon meg, talán sikerrel járhatunk. Kopogtatok, és kedves, megnyugtató hangot hallunk bentről, valaki csoszog kifelé. Egy idős, szemüveges néni nyit ajtót, kezében egy vörös cicával. - Csókolom, Mrs Forbes? Egy régi barátnőmet keressük, Hope-ot. Szőke, kedves, aranyos lány, nem tetszik ismerni? - Pillantok Aidenre, aki remélem hasonlóan barátságosan bólogat, s erősíti meg, amit mondtam, ha nem is verbálisan. A néni megigazítja a szemüveget, és úgy tűnik, jó kedvében találtuk. – Hope barátai? Hát persze. Hamarosan megérkezik. Jőjjenek csak be kedveskéim. – Bólogat, és hóna alatt a cicával már lép is hátra, hogy beengedjen minket. Biztosan megfogalmazódott már benne, hogy vajon honnan tudtuk, hogy ide kell jönnünk. Finom mosolyt vetek a srácra, ugye hogy igazam volt? Jó, volt benne egy nagy adag mázli is. Beljebb lépdelünk, és ha a néni hellyel kínál, leülök a kanapéra. Hm... ez az átható macskaszag...
Igazából soha sem voltam egy egoista típus, aki mindig villogni akart azzal, hogy mennyire nagymenő, pont e miatt akartam eltávolodni attól az élettől, amit a szüleim erőltettek volna rám, épp ezért akartam változtatni az életemen és mássá válni. Azóta pedig végképp nem célom ilyennek lenni, őt pedig nem lenne okos döntés eltaszítani magamtól, hiszen mégis csak segíthet, akkor pedig nem fogok fölényeskedni, hogy netán e miatt lépjen le és keressen magának valami értelmesebb embert, valami más üggyel, netán oldja meg ezt nélkülem. Ott kell lennem, amikor Hope előkerült... amikor és nem ha! Egyelőre egészen jól haladunk, legalábbis sikereket érünk el, ami mindenképpen pozitívumnak számít. Legalább már van pár címünk, azt hiszem ennyit sem értem el eddig, tehát most nagyon is örülök, még ha ez nem is látszik annyira rajtam. Egy kis lépés is lépés, és eddig még kis lépéseket sem sikerült megtennem, talán tényleg van haszna annak, hogy egy nő segít, még akkor is, ha kissé szarkasztikusan is válaszol időnként, vagy inkább cinikusnak mondható? Nem számít, még ezt is lenyelem, hiszen van egy címünk, amihez már csak motorra kell pattanni és talán találunk valamit a húgomról. Persze odaérve újfent úgy érzem, hogy oltani igyekszik... nem én vagyok a nyomozó elvileg, hanem ő, én inkább teszek dolgokat, mint sem olyan sokat agyaljak. Ő az ész mondhatni, bár én se vagyok hülye, egyszerűen csak jobban szeretek tenni, mint túl sokat bonyolítani mindent. - Jól van, akkor egy régit barátunkat keressük. - bólintok egy aprót. Nem tudom, hogy az miért lenne fura, ha őszintén megmondanám, hogy a húgomat keresem, hiszen közös képem is van rólunk, de legyen akkor úgy, ahogyan ő mondja. Akkor nem emberkedünk a jelvénnyel, hanem eljátsszuk a régi barátokat és remélem, hogy a néni nem az a kötekedő fajta lesz, aki csak azért sem akar mondani semmit sem. Azért meglep kicsit a fizimiska igazítás, de van ebben is talán ráció, ráhagyom, mint ahogy eddig a legtöbbet. - Oké, akkor tegeződünk. - ha már régi barátok vagyunk, akkor ez tényleg teljesen logikus. Az ajtó hamarosan nyílik, barátságos nénike kerül elő, bottal persze, tehát nem a legjobban megy neki a járás, gondolom ezért hozták neki házhoz az ételt. Meglepetten pislog ránk, ami azt hiszem érthető. - Üdvözlöm, elnézést kérünk a zavarásért, úgy hallottuk, hogy talán tudna segíteni, egy régi barátot keresünk, egy lány. Kb. ilyen magas és szőke és ételt szokott önhöz kihozni, ha minden igaz. - mutatom is természetesen azt a magasságot a levegőben magam mellet. Igyekszem nagyon barátságos ábrázatot varázsolni magamra, mosolyt és mindent, ami kell. Nem egyszerű, ez már jó ideje nem a természetes állapotom, de azért nagyon igyekszem. Jó benyomást kell tenni a nénire, ne hogy ránk vágja ijedtében az ajtót. Reméljük, hogy inkább az az unatkozó típus, aki szívesen elbeszélget két fiatallal, mert amúgy se tud mit kezdeni magával egy átlagos napon.
És ezzel meglep. Nem gondoltam volna, így egy finom mosolyt kipréselek, utálom azokat, akik azt hiszik, egózniuk kell azért, hogy a férfiasságukat bizonygassák, és nem tudják megállni, hogy ne fűzzenek további gondolatokat a már lezárt témákhoz is. Becsülendő, hogy ha ez az Aiden más. Legalábbis tudja a határokat, így illi nekem is helyén kezelni, hogy ha netán egymásra utaltságunkban neki kell igazat adnom. Van köztünk egy szűnni nem akaró feszültség, amely abból adódik, hogy azonosak a céljaink, s valahogy mindketten egymást sürgetjük, noszogatjuk, hiszen itt csakis az eredmény számít, a hozzá vezető úton láthatóan mindketten türelmetlenül akarunk túl lenni. Engem hajt a tenni akarás, mellkasomat feszíteni a büszkeség, ha tudnék segíteni, Aiden esetében a testvéri szeretet, aggódás az, amely minden mást félresöpör. Várakozom, addig tettestársam meglepően hatékonynak bizonyul, rá hagytam a kérdéseket, amíg én a bohócainkra figyeltem. Eleve egy testvér dolga az, hogy a hugáról érdeklődjön, ám Aiden nem kapott nyomozói képzést, mégis a saját józan eszem alapján úgy véltem, nem szúrja el a türelmetlenségével, végülis a pap is bepipulhat igen gyorsan, ha valaki erőszakodkodik, én meg nem mentem volna semmire a tapadós bőrgatyámmal. Elismerő bólintással konstatatálom a pozitív végjátékot, és lesem a listáját, miközben indulunk vissza az udvaron át, a hármas már jobbnak látta teljesen elhúzni a csíkot. - Ebben is van logika.. – ismétlem tagoltan, de jó, nem megyek bele, ő sem veszekedett, dolgozzunk össze, így pusztán bólintok. Ha nem ott lesz Hope, akkor majd Aiden javaslatára úgyis körbe kell majd mennünk, kizáros alapon szűkíteni a kört, amíg meg nem lesz a fiatal lányka. Az indokok engem nem érdekelnek, hogy miért is lépett le, végülis az ő dolguk, hogy megbeszéljék az egészet. Amikor már ott vagyunk, akkor társasházat látunk, négy emeletes, ám a másik oldalon is lehet távozni a hátsó kisutcára. Talán Hope is arra közlekedik. Amíg az emberem nézelődik a postaládáknál, addig a jól ápolt környezetet figyelem meg. Többségében idősek lakhatják, akik azonban anyagilag nincsenek eleresztve, támogatásból élhetik túl a mindennapokat, ám az állam legalább az épületet karban tartja. – Ennyi az ötlet? Inkább... játszuk azt, hogy a régi barátunkat keressük, jó? Tegeződnünk illene? – Bontom ki a copfomat, és elé lépve felhajtom a gallérját, ahogyan végigmérem, szakadt kissé, de elég laza. Kopogtatok, és várok. Erőteljesen a macskaszag.
A kérdésre már épp nyitnám a számat, de végül mégis visszacsukom szépen és csak megrántom a vállamat. Végül is ezzel megadtam neki azt az utolsó szót, amire annyira vágyott, bár egyébként tényleg nem vagyok az a típus, aki minden áron magának követeli az utolsó szó jogát, egyszerűen csak reagáltam azokra a dolgokra, amit mondott. Egyébként sem vagyok az a vitázó típus, sose láttam értelmét, hogy sokáig húzzak egy csevegést. Azért se voltam annyira tökéletesen beleillő a mi kis gazdag világunkba, mert nem igazán állt kézre nekem az efféle hosszas beszélgetés, meg a nagy filozofikus társalgások, főleg olyan semmitmondó témákról, mint a gazdagok helyzete, vagy hogy ki milyen luxushajót vett az utóbb időben... Nem olyan téma ez, ami akár csak egy kicsit is lekötne és szerintem nem is nagyon fog ez már változni, vagyis... ezek után még annyira sem, hiszen pont ennek a gazdag társadalomnak esett áldozatul a húgom, ezt pedig soha az életben nem fogom elfelejteni nekik. De itt legalább szerzünk infokat, azt hiszem ez is valami, talán előrelépés, legalábbis nagyon remélem. Nem tudom, hogy az öregek valamelyikétől fogunk-e megtudni bármit is, de akár végigjárom mindegyiket is, hogy sikerüljön valami eredményt kihozni végre ebből az egész ügyből. Már így is túlságosan régen nyomorgatom. Na nem úgy értem, hogy már nem akarom tovább, de igenis kéne legalább egy kis előrelépés, hogy ne csüggedjek végleg el, hogy úgy sincs semmi esély. Meglepetten pillantok rá, amikor rámutat egy névre. Ez valami sima női megérzés, vagy... van vajon valami oka? - Áh, szóval mert a legmesszebb, végül is van ebben logika, legyen akkor ő, aztán maximum végigjárjuk mindent, ha nála nem jutunk semmire. - én simán készen állok rá. Annyira nincs sok név, egy délután alatt simán meg tudjuk oldani gond nélkül, az a fontos, hogy megtaláljuk Hope-ot, teljesen mindegy, hogy ez mennyi időbe telik, főleg akkor ha közelebb vagyunk végre a célhoz. Szépen felpattanok a motorra, miután eltüntettem a zsebemben a listát. Felkapom a sisakot, aztán indulok is után. Én még annyira nem vagyok ismerős a városban, hogy fejből oda találjak, de szerencsére jó vezetőm van, de őszintén szólva most sem a legkönnyebb őt követnem. Elég ügyesen cikázik, ahhoz képest, hogy nő és robogója van és... hát meg kell hagyni a feneke sem rossz, na de ez utóbbival most igazán nem foglalkozhatom. Szóval irány a cél, megérkezve, már nézem is a kiírást a postaládákon. - Ön a rendőr, gondolom... nem törünk rá, szóval irány a negyedik. - ott pedig egy visszafogott kopogás, aztán majd mutogatja a jelvényét... ja azt nem, mert elvették tőle, de talán egy kamu szöveg is megteszi majd.
- Sosem hagyja, hogy a másiké legyen az utolsó szó? – Kérdezek vissza csípősen. Elhiszem én, hogy teljesen megfáradt már a huga utáni kajtatásban, de jóég, legyen már egy kicsit kevésbé szarkasztikus, mielőtt gyomrom boxolom puszta jóindulatból. Ám ennyire erővel én miért lennék más? Igaz, én nem látom mindenben a rosszat, viszont alaposan felvágták az én nyelvemet is, simán kiosztom, ha nincsen igaza, nem fogok tapintatoskodni egy szintnél jobban. A késésnél igaza volt, de csakis abban. Azóta én irányítok, mint ahogyan most is én vezetem el az ingyenkonyháig, ahonnan forró nyomon indulhatunk el. Ha Hope jellemrajzát kéne elkészítenem, akkor arra tippelnék, hogy elege lett a főúri miliőből, és némi szabadságot akart. Akár azon az úton is, hogy ő maga is hajléktalan lett. Sajnálom szegény kislányt, de az emberi lélek rejtelmeibe még a család sem láthat be úgy igazándiból. Nem is tudom, mi fog történni, ha a két testvér már találkozik, azon a ponton az én szerepem véget ér, bár azt nem tudom, hogyan fogom megírni a jelentést. Kitűntetést nem várok érte, nem azért tettem. Marad lezáratlan akta annak ellenére, hogy megoldottuk. Itt a cél előtt már rá hagyom a kérdősködést, nekem az volt a dolgom, hogy eddig eljuttassam, nem foghatom mindig a kezét. A bőrnaciban, amely testhezállóan tapad a fenekemhez, motorozáshoz veszem fel, hozzásimulok az ajtófélfához, ahogyan karbafont kézzel bólintok, és fél szemmel az udvart figyelem immár, ne kezdjen el hőzöngeni az éppen feltápászkodó trió. Azonban úgy tűnik, embereink inkább tanulnának a tapasztalaltakból, szigorú tekintetem távozásra motiválja őket, remélhetőleg nem a fél gettóval jönnek vissza. Aiden viszont közeledik, elég gyors volt, az atya segítőkész lehet. Helyes. Bólogatva rakosgatom össze magamban a kirakós darabjait, és odahajolva tolom arébb az ujját a listáról. - Mrs. Forbes. Ott kezdjük. Az van innen a legmesszebb. Vélhetően oda megy leginkább, aki biztosan nem tudna idáig eljönni. Szép munka. – Ismerem el, és máris veszem fel ismét a bukósisakot. Lehajolok megkötni a cipellőt, amely időközben kikötődött. Nem szándékos, de pár pillanatig formás hátsómat mutatom felé, eszembe sem jut, hogy netán megnézne, túlságosan az ügy köt le. Amint kész vagyok, már pattanok is vissza a nyeregbe, és amint kész ő is, gázt adok. Ismerem a kerületet mint a tenyeremet, és elsőre sikerült memorizálni a célt.
- Eltúlzott vagy nem, de végül is igazam van akkor. - rántom meg a vállamat. Szóval szeret hős megmentőt játszani és ez a lényeg, akkor meg nem kellene ezt az egészet nagyon túlspilázni igaz? Nem is hiszem, hogy sokkal többet kell beszélgetnünk róla a kötelező köröknél, halálosan felesleges úgy is mondhatnám, az a fontos, hogy a húgomat megtaláljuk, nem az, hogy ő mennyire akar világot menteni nem igaz? Azért persze könnyen semmi sem megy, bár oda hamar sikerül eljutni, de a kis incidens azért nem volt épp kedvemre. Persze megtehettem volna, hogy maradok a fizikai harcnál... ment volna az is, de nem lett volna értelme, mert időt veszítünk vele és még jobban felhívjuk magunkra a figyelmet. Akkor már több értelme van bevetni a képességemet, úgy sem annyira látványos, hogy feltűnő legyen bárkinek is, úgyhogy nem tartok attól, hogy esetleg komolyabb bajunk lesz belőle. Szerencsére Amber sem teszi szóvá különösebben a dolgot, így nem kell elkezdenem magyarázkodni, elég egy kósza megjegyzés és már mehetünk is tovább. Persze ő tud többet, nem én, tehát így is egyelőre rá kell, hogy hagyatkozzam. - Mindjárt itt vagyok. - indulok el szépen befelé, bár Amber tud többet, ő a nyomozó, de... az én húgomról van szó és tuti, hogy nem tudnék itt kint várni, amíg ő intézi a többi részletet. Nekem is tudnom kell, hogy mi van, és ha csak egyikünk megy be, akkor naná, hogy én leszek az. Nem sokkal később vissza is térek hozzá, még egy rövid listát is kaptam. Pár cím... talán segíthet valamit. Itt is várhatnánk, azért hagytam névjegykártyát is, de nem hiszem, hogy felhívnának. - Úgy néz ki, hogy ide ritkán jön és mindig máskor, de ételt hord ki időnként időseknek. Körbekérdezhetnénk... hátha. A leírás alapján... talán ő is lehet. - tárgyilagos vagyok, mert nem akarok túlságosan reménykedni. Bármi lehet, tévedhetünk is és annak sajnos komoly következményei lennének a lelki állapotomat tekintve, szóval... meglátjuk.
- Nem is tudom, ez valahogy olyan eltúlzottnak tűnhet, ha így kimondja, de lényegében... – Vonom meg a vállamat, végtére is igaza van, nem kell nekem ahhoz kitűntetés, hogy utánajárjak a dolgoknak. Komoly vagyok a magam módján, ám huszonhárom évesként még bőven úgy vélem, hogy van mit csiszolódnom, a jellemem fejlődik az események hatására. Rengeteg nálam okosabb, világlátottabb ember van, akik mellett talán egyszer én is letisztult, csiszolt énképpel rendelkezem majd. – Igaz... csakhogy az informátor szerint megfelel a leírásnak az, akit keresünk. Ha gyanu, akkor vegyük erőteljes gyanunak, és ne feledje Aiden, a legkisebb nyom is lehet végül az, amely a célhoz vezet. – Felelem sürgetően, amire talán nincsen szükség, hiszen oly gyorsan felpattan, hogy ha most egy rajzfilmben lennénk, bizony vicces hangeffekt is járulna aláfestésnek, így csak a copfom libben meg, amit a kávé felhajtása nélkül már szaladok is a nyomában. Kint minden továbbit mellőzve ülünk nyeregbe, pedig titkon megmustrálom a mociját, és magamban csettintve örömködöm, hogy nem autóval van, úgy lényegesen nehezebb lenne tartani a kapcsolatot, távolságot. Sejtettem én, hogy lesz valami gubanc az ingyenkonyha környékén. Talán már valaki felfigyelt a kérdezősködésre. Kétlem, hogy Hope uszított volna bárkit is ránk, de a hajléktalanoknak van egy rétege, akik nem szeretik, ha bárki csak úgy zavarja a köreiket. Bármennyire is nem akarok most fájdalmat okozni, úgy tűnik, kénytelen vagyok, már csak önvédelemből is. A fejem fölé, a fickó orrához rúgok, talán nem törtem be, de reccsent. Nem volt cél, hogy feltoljam az agyába, de a nyakamat szorongatta. Éppen annyira figyelek fel Aiden műsorára, hogy már elő sem kell vennem a sokkolót... Nem tátom el a számat, pusztán elismerő pillantást kap tőlem. Szerencsére nem vettem észre a minden átmenet nélkül beinduló orrvérzést, az igen meghökkentene. Megmozgatom a vállamat, az nem akadt be, ellenben még mindig érzem a nagyobbacska ujjakat a torkomon, s piros is lett, holnapra talán a véraláfutás is beköszön. – Bizonyára... - Lépek át a három testen, hogy a templom felé induljunk. Lehetne mentőt hívni, ám nem érzem veszélyesnek a dolgot, és ha itt ér valami hatóság, a végén még számonkérnek, hogy mi ez a túlkapás így civilben? Nem hiányzik a vizsgálat. – Köszi. – Felelek röviden, és már lépek is be a plébánia ajtaján. Maradok a bejáratnál, miután látom, hogy pap nem tartózkodik bent, ellenben egy apáca indul felénk. Aidennek biccentek a fejemmel, hogy intézze, tartom a frontot.
Nem mondom, hogy jó az első benyomás a nőről, de talán ez még változhat, aztán majd meglátjuk, hogyan alakul. Nem akarok már fiú reményeket táplálni, azt hiszem túl sokszor tettem meg eddig is. Próbáltam minden nyomra építeni, próbáltam minden alkalommal, amikor volt egy kis esély, hogy közelebb jutok reménykedni, és aztán mindig újra és újra zsákutcába futottam, ami nem túl kellemes. Idővel azért jócskán megcsappantja az ember lelkesedését, természetesen még az enyémet is, pedig feladni sem akarom. Hope valahol él, muszáj életben lennie és ha így van akkor kellenek nyomok, amik elvezetnek hozzá. Lehet, hogy kevés van, de attól még lenniük kell, és ha ez így van, akkor idővel igenis meg lehet találni őket igaz? Talán ez a nő lesz majd benne a segítségemre a nagy ügybuzgóságával, talán nem, de ha meg se próbálom, akkor azzal biztos, hogy nem jutok majd előre. - Szóval ön az a típus, aki csak úgy teszi a dolgot, hogy a világ is jobbá váljon. Azt hiszem értem, remélem, hogy olyasmire bukkant, ami tényleg hasznos lehet. - Hope és a pillangók. Tudom, hogy imádja őket, de más is imádhatja, sajnos ez még nem mutatja egyértelműen, hogy ő lenne az, akit meg akarunk találni, de majd meglátjuk, ahogy ott leszünk. Az apró nyomokból áll össze minden esetben a feladvány megfejtése, csak ezeknek az apró nyomoknak kell megtalálnunk a forrását, remélhetőleg majd ez is sikerülni fog. Az új segítőm legalábbis elég lelkesnek tűnik és még jól is veszi a kanyarokat azzal a motorral... még ha inkább robogóról van is szó, amit egyébként nem tartok sokra, de az övé spéci darab lehet, egy átlag bolti példány nem veszi be ilyen szépen a kanyarokat és úgy feleekkora sebességen képes csak hasítani. Az akadály viszont hamar elénk gördül, három fő személyében a tetejében. Na igen, nem csodálom, hogy végül nem engedik, hogy tovább haladjunk, gondolom szívesen viselnék a dzsekimet teszem azt. Elég meleg és bélelt... és én eléggé szeretem ahhoz, hogy ne adjam oda. Azért meglep kissé, amikor az a lábemelés megtörténik, még ha amúgy csak a szemem sarkából látom is. Nekem már nincs időm arra, hogy előkapjam a fegyvert és most nem is akarok ezzel szórakozni. Az egyik fickónak egy jól irányzott jobb horoggal köszönök, a másik pedig... szimplán csak azt érzi, hogy felettébb rosszul van, lassan megered az orra vére, én pedig gond nélkül lépek el mellőle, hogy aztán pár másodperc múlva össze is essen ájultan. - Bizonyára... a sok alkohol. - züllött alakoknak tűnnek, azok a fajták, akik amúgy nem érik meg, hogy bárki is szeretetszolgálatként segítsen rajtuk, de hát nem az én dolgom, hogy ki kit támogat. Nekem a húgomat kell megkeresni, nem pedig az efféle alakokkal foglalkozni. Besorolok szépen újra Amber mellé. - Elég szép volt az a rúgás. - no egy kis dicséret azért mégis csak belefér, még tőlem is azt hiszem, csak aztán indulok meg tovább a cél felé, remélhetőleg tiszta utunk lesz, sőt talán ha nem lenne, akkor is elijesztettük már a leendő akadályozó tényezőket.
Van bennem valami ösztönös megmentési kényszer, hogy olyanokkal is foglalkozzak, akikkel mások nem szoktam, vagy éppen figyelmetlenek velük. Talán is lettem rendőr, hiszen már kislányként is átkísértem az idős bácsikat az úttesten, no meg a súlyos sérülést szenvedettek esetén is látogattam őket, legyen az bűnöző, vagy áldozat. Talán azért is alakult úgy, hogy saját életem nem lett. Komoly voltam, ez tény, ám lényegében mindig is a munkámnak éltem, ezért nem szándékoztam keverni Adam esetében mindezt a magánélettel. - Nekem nem kell magyarázkodnia. Elég fontos, megláttam benne mindezt. A kollégáim mind az előléptetésre mennek rá, a szenzációra. Valaki meg csak teszi a dolgát. – Ezzel nem veregetem a saját vállamat, nincsenek karrierista terveim. Amíg lehet, és nem vonnak vissza az utcáról, maradok kint, tizedesként is. Ezért nem értettem azzal egyet, hogy a drága kapitány csakis bosszúból venné el azt, amit szeretek. Most itt vagyok, lefokozva lényegében civillé, ez viszont nem von el semmit az elhivatottságomból. Akkor teszem azt polgárőrként. Hogy ismét egymásra találjanak. Megindulunk hát az ingyenkonyha felé. Azért van most csak a robogóm, mert legtöbbször a rendőrségi motorral megyek, de azt a jelvénnyel, és a fegyverrel le kellett adnom, így marad a zsebrobogó. Bő húsz perccel később már a nagy melálok felé osongálunk, kiváncsi vagyok, hogy milyen infókat kapunk az ingyenkonyhán. A hármasból a legmagasabb úgy találja, hogy túlságosan jólöltözöttek vagyunk, és nem pusztán alamizsnát akarnak, felbátorodott némi rabláshoz. Számítok már rá, hogy lendül felém a keze, míg a másik kettő Aident fogja közre. Ugyan a nyakamra fonódik a lapátkéz, amiből nem kitépem magam, hanem belesimulok, amivel jól meglepem az ürgét, majd balettos mozdulattal helyből emelve a lábamat rúgom orrba. Reccsenés hallatszik, s üvöltés. A szorítás máris a múltté, gyorsan felnézek, hogy Aiden hogyan boldogul. A dzsekim zsebébe rejtett sokkoló villan a kezemben...
Nem arról van szó, hogy nem veszem komolyan, tényleg nem, csak hát na nem volt a legjobb azt hiszem az első benyomás, hiszen nem jól indított ezzel a késéssel, meg úgy általában első ránézésre azért nem tűnik nekem tökéletes profinak, na de majd meglátjuk, hogy mit lehet kihozni ebből az amúgy nehéz ügyből. Remélem, hogy végre eljutunk majd oda, hogy meglegyen a húgom, és nincs most más kapaszkodóm, mint ő. Ha vannak róla info, ha csak egy kevés nyom is akad, akkor... akkor valahogy meg kell ezt oldani és tudom, hogy végül sikerülni fog, mert sikerülnie kell és kész. Valami csoda folytán nagyon remélem, hogy végül újra megölelhetem őt, hogy hazavihetem, vagy oda ahová szeretné, tényleg csak erre vágyom. Úgy érzem, hogy ez az egész részben az én hibám is, hogy miattam nem lehet most itt, hogy figyelnem kellett volna a jelekre, hogy baj van, hogy... hogy apával zűr lesz, de én nem vettem észre és ezt sosem fogom magamnak megbocsátani. Ha nem találom meg... ha valami baja esett... én... azt nem élem túl. - Ez nem csak egy eltűnési ügy volt... - vágom rá szinte azonnal, csak aztán esik le, hogy talán kissé sikerül megemelnem a hangomat, pedig nem szolgált rá. - Jó... talán annak tűnt. - sőt még annak sem, hiszen az anyám váltig állította, hogy a húgom nem tűnt el, hogy nincs semmi baja, egyszerűen csak fogta magát és megszökött és ennyi. Ennek ellenére én mégis hiszek abban, hogy megtaláljuk és nem szokott el, mert... az egyszerűen nem lehetséges. A húgom iszonyatosan fontos nekem, és tudom, hogy nem ment volna el csak úgy, hogy nekem nem szól. Nem ijesztett volna rám ennyire, ha nem valami komoly baj történik, ez... ez egyszerűen lehetetlen lenne. Lehet, hogy elmentem tovább tanulni, de tudta... tudja, hogy szeretem és épp e miatt nem fogom fel, hogy az anyám miért állt ehhez az egészhez így hozzá. Bólintok még egyet, aztán megyek szépen a nyomában a motorral. Tény, hogy elég jól veszi a kanyarokat és nem rossz az a kis robogó, de mégis csak egy robogó, az én járgányom pedig... egy motor, ezt nem tudom máshogy gondolni. De végül megérkezünk és ez a lényeg. Azért arra kissé pislogok párat, amikor a kibiztosított pisztoly marad nála, mármint nem elővett állapotban... kissé veszélyesnek érzem a dolgot. - Rendben van. Egyikünk sem akar zűrt. - természetesen én sem akarom felhívni magamra a figyelmet, főleg mert, ha... ha Hope járt itt annak oka van. Ha egyedül járt itt és nem jött haza helyette... Jó ezt nem akarom tovább gondolni, tényleg nem lehet hogy önként döntött úgy, hogy eltűnik az életünkből... nem létezik! Irány hát a templom. A méretesebb fickók azért nem túl megnyerőek első ránézésre, de aztán végül csak megpróbálok ellépni mellettük. Van az a helyzet, amikor ha nem veszed figyelembe a másikat, akkor végül nem keveredsz bajba... a hajléktalanok se feltétlenül rossz emberek.
Ha rájövök, hogy nem vesz komolyan, akkor az hétszentség, hogy itt fogom hagyni. Gyűlölöm, ha egy: a fiatal korom miatt lekezelnek, kettő: csak mert nő vagyok azt hiszik, hogy semmi másra nem vagyok jó, három: mi a francért szemforgat, ha segíteni akarok neki? Késtem, és kicsit keresem még a gondolataimat, ám többről nincsen szó, viszont ha máris úgy indítja az egész hivatali ügyet, hogy epés megjegyzéseket közöl, akkor annyit fogok tenni, hogy én egyedül felkeresem a Pillangólányt, és kikérdezem, hogy minden rendben van-e nála, mert ha igen, lezárhatjuk az ügyet. Kiszedem a gumit a hajamból, hogy egy pillanatra összerendezzem a tincseket, s a közjáték után már magyarázok is. Még így civilben is rém hivatalos a hangom. Fiatal vagyok ugyan, de nagyon elhivatott. Értékelnie kell, mert tenni akarok. Sajnos nem úgy tűnik, mert amikor elárulom neki, hogy még a felfüggesztési időm alatt is dolgoznék, akkor is visszakérdez, hála semmi. Nem rántom meg a vállamat, de gondolatban máris leírtam az alakot. Nyugalmat erőltetek magamra, a közösségért, a jó emberekért dolgozom, a célom, hogy megtaláljam a lányt, nem szokásom idegeskedni. - Mert egy eltűnési ügy nem kavar elég nagy port. Ahol nincsen megalapozott erőszak, gyilkosság, kábítószer... nos keveseket érdekel. – ismerem be, valakinek az utca emberével is törődni kell. Na nem azt mondom, hogy a kis ügyekre fogom magam specializálni, de nagyon is fontos, hogy ne címkézzük, hogy minek milyen priorítást adunk. Hope is valakinek a lánya... És valakinek a testvére. Bólintok a költői kérdésekre, és máris dollárokat dobok az asztalra, ahogyan ő teszi. Roppant sürgős lett, végre valahára, ezt akartam elérni. - Mutatom. – Bólintok, és feltéve a fehér bukósisakot már nyomok is a gázra. Lehet, hogy a robogó kicsiny, ám úgy fel van spécizve, bőg mint egy versenyautó, és annyi lóerő van benne, mint egy ferrariban. Nagyjából minden pénzemet pasis hobbijaimra költöm. Remélem tartja a tempót, mert én gyorsan vezetek, s magam sem tudom miért, kifinomult reflexekkel. A gyakorlásnak tudom be. Az ingyenkonyha egy templom mellett foglal helyet, most viszont kevésbé üzemel, talán még messze van az ebédidő. Lepattanok a járgányról, és kitámasztom azt. - Maradjon mellettem. Nem akarok zűrt. – Biztosítom ki a pisztolyt anélkül, hogy előhúznám. A derekamon van a hátamnál, a dzsekit ráhúzom. Csak popsin ne lőjjem magam. Ha felzárkózik, megindulok a templom felé, talán az atya tud mondani valamit. Ám már félúton három nagyobbacska hajléktalan keresztezi az utunkat.
Kezdőlap 
by 
