Moira & Raven - Ismerős idegen

Moira & Raven

Valahol talán benne van, hogy egy kicsit direkt piszkálom. Segített bejutni, de... attól még nem vagyok oda érte. Régen sem voltam, Charles túlságosan kedvelte, pedig ő is csak egy ember, aki honnan tudhatnánk, hogy nem dönt-e úgy egyszer, hogy ellenünk fordul nem igaz? Bármikor megtörténhet. Csak azért mert volt időszak, amikor kedves volt, de vajon ha döntenie kellene, hogy az emberek, vagy a mi fajtánk mellé áll, akkor hogyan döntene? Ebben az egészben nem lesz aranyközépút. Ericnek igaza van, idővel harc lesz, az emberek nem fogadnak el minket. Álcázni kell magunkat. Hank ki se mozdul a birtokról, bezárta saját magát, csak mert megrettennének tőle. Ez nem normális élet így, és ha eljön az ideje, akkor az olyanoknak, mint ez a nő is dönteni kell majd, hogy melyik oldalon állnak. Mert oldalak lesznek, ehhez egy cseppnyi kétség sem férhet, és mi leszünk az erősebb oldal, mert már most is mi vagyunk az erősebbek, azért is félnek tőlünk annyira.
- Szóval ideges... az a jó, úgyis majd csak még idegesebb lesz, legalább gyakorolhatja a lehiggadás folyamatát. - szenvtelenül mosolyodom el, ahogy rá pillantok. Ideges... lesz ez még rosszabb, főleg ha megtudja az igazat, de azt sem én fogom elmondani neki, ez is biztos. Maximum csepegtethetek neki egy kis információt, csak épp annyit, amitől majd még zavarosabb lesz a fejében minden. Ez van, neki lesz rosszabb, utána csak még súlyosabb döntéseket kell majd meghoznia. Én emlékszem rá, hogy azok a rakéták felénk fordultak, és ő is ott volt. A feletteseit nem érdekelte, hogy él-e vagy hal-e. Ugyanúgy közénk sorolták őt is, és ha nincs Eric... ha nincs Charles, hogy az egészet elrendezze minden egészen máshogy alakul. Igaza volt, joggal törölte ki a nő fejéből azt, amiről tudott, csak nem értem, hogy mégis mi a fenéért nem volt képes rendes tiszta munkát végezni. Ezt kellett volna tennie!
A meghívásra azért felvonom kissé a szemöldökömet, aztán végül lassan, de mégis csak bólintok egyet. - A szokásosat Shadow, de jöhet duplán is. - ismerem a lányt. Nem mondom, hogy gyakran járok ide, de időnként meglátogatom Angelt, és épp e miatt már mondhatni otthonosan mozgolódom a helyen és akadnak, akiket egészen jól ismerek már. Azzal is tisztában vagyok, hogy a többség tényleg sok mindent megtesz egy kis pénzért, szóval amikor távozik azért újra Moira felé pillantok. - Remélem tudja, hogy rendes borravalót fog majd várni. - ha már pincérkedik. Bár azért tény, hogy az itteni lányoknak ez is legalább egy kis kikapcsolódás. Senki se sóz rá a hátsójukra és senki sem tesz rájuk ebben a pár percben megjegyzéseket. Aztán csak elkönyökölök az asztalra és adok még magamnak pár pillanatot, amíg mustrálom őt, csak utána szólalok meg újra.
- Nem az én tisztem beszámolni mindenről, ami hiányzik a fejéből, de a legegyszerűbb az, ha elmegy oda, ahol válaszokat kaphat. Biztos lesz majd nagy meglepetés. Mire emlékszik egyáltalán? Ezek szerint rám részletekben igen? - hát na tényleg mély nyomot hagyok az emberekben úgy fest. Egy kis játék most is belefér, amíg figyel rám, addig a szemem színe változik, a sárgára, ami úgy beleégett az emlékezetébe. Ezt más nem szúrja ki, ennyi beleférhet ilyen sok ember között is.

♫ Changes ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ Válaszút előtt

Hallgatom a szavait, és nem értem, miről beszél. Próbálom meglelni az elsikkadt részletet, ami megvilágítaná ezt a rejtélyt. Hiszen ismerjük egymást, még akkor is biztos vagyok ebben, ha egyértelműen nem mondatik ki! Rá sem kérdez arra, ki tette ezt velem, mikor történt, volt-e rá oka az illetőnek. A szőke lány előtt nincsenek titkok, előlem mégsem hajlandó eloszlatni a párás, feledés-szagú függönyt. Felgyorsul a pulzusom, ujjaimmal türelmetlenül kopogok az asztalon, miközben hallgatom.
Végül szelídségem határát elérve az arcára függesztem szemeimet.
- Gondolja, kérdezném, ha nem akarnám hallani a választ? Gondolja, vannak még kétségeim? Négy év bizonytalanság kiölt belőlem minden hajlamot arra, hogy szentimentális kérdéseket hallgassak, és megpróbáljanak meggyőzni arról: milyen jó, hogy nem tudom, mi történt! - szavaim parázsként koppannak a közénk feszülő asztallapra, és szerte-szét gurulnak a helyiségben. Senki más nem látja őket, csak én, amint pattanásig feszült idegeimet igyekszem kósza, egyenes lélegzetvételekkel lehűteni.

Végül mégis odaintem az egyik lányt, aki hozzánk lépve, sugárzó macska-mosollyal néz végig rajtunk. Nos, nyilván meglepőek vagyunk egy ilyen helyen, én meglehetősen hivatalos is. Mint egy könyvelő.

Megköszörülöm a torkom, majd a fölöttünk állóra nézek. - Egy rosé fröccsöt legyen szíves, fele-fele arányban. - mondom, a lány pedig csak egy pillanatig jön zavarba attól, hogy pincérnek nézem. Az öltözékét tekintve nyilván nem az, de azt hiszem, annyi pénzért, amit itt egy nap alatt keres, simán megteheti ezt.

Azután a szőke lányra pillantok, kérdőn vonom fel a szemöldököm.
- Remélem, iszik valamit. Én fizetem.
Nem áll szándékomban megvásárolni az információit, sőt, akár itt is hagyhat, nem érdekel. Nem vagyok hajlandó négy év után, amit űzött vadként éltem le - és üldözőim a saját képzelgéseim voltak - olyan kérdésekre válaszolni, minthogy biztosan tudni akarom-e az igazságot. Nem érdekel, milyennek lát engem a lány ebben a percben. Neurotikus, határozott és kérlelhetetlen vagyok; pontosan olyan, aki szembe tud szállni ezzel a csípős stílussal. Hiszen én csak egy halandó vagyok számára - egy halandó, akinek úgy látszik, nem sikerült elég jól kipucolni az agyát.

Moira & Raven

A paprikás stílusom mondhatni már lassacskán teljesen általános, szinte mindenkivel szemben alkalmazom, talán csak Charles az, akivel valamivel kisebb mértékben viselkedem így. Jó ideje meg van már bennem ez, csak sokáig elnyomtam. A harag... a dac, ami ilyen módon jelenik meg nálam, mintha csak folyamatosan harcban lennék az egész világgal, mintha csak folyamatosan vissza akarnék várni mindennek és mindenkinek, mintha ettől bármi is jobb lenne. Persze nem így van, ez a nő sem tehet arról, hogy kicsoda, vagy mi történt vele, de... mégis miért én legyek az, aki kitisztítja a zavart kis buksiját, amikor nekem se segít senki? Maximum... végül is borsot törhetek vele Charles orra alá, úgyis folyton túlságosan magabiztos és nem képes elismerni azt, hogy a dolgok nem működnek olyan tökéletesen, mint ahogyan hiszi, a világ sem olyan tökéletes. Moiráról is mennyit magyarázott nekem, hogy ő jó ember... ő nem ártana nekünk. Na vajon ez akkor is így lesz, hogy ha zabos lesz, mert megtudja, hogy mi történt vele és ki tette ezt?
- Talán csak az az illető is hibázik időnként és... lehet hogy ideje lenne belátnia ezt. - rántom meg a vállamat még mindig fürkészve őt. Látta a kezemet, vannak halvány emlékei arról, ami történt vele, valamilyen módon visszatérnek az emlékei, végül is ez... nem meglepő. Charles valamit érezhetett iránta és talán tényleg szándékosan, vagy véletlenül hibázott, fogalmam sincs, de talán nem is számít, akkor is az érdekel, hogy vajon mi lesz ennek a következménye.
- Szóval szeretné tudni, hogy mi történt... és nem fél tőle, hogy olyasmit tud meg, amit még sem akart? Csalódni fog, ha azt hiszi pár emlék miatt minden megváltozik, vagy csak veszélyesség válik az élete hirtelen, ezt akarja? - mert nem egyszerű, a mi életünk sosem volt az. Mutánsok vagyunk, rejtőzködünk és elbújunk mindenki elől, mert nincs más lehetőségünk, de nem tart ez már sokáig. Idővel úgyis kiderül majd minden és akkor már nem lesz majd visszaút, nehéz világ jön, és azokra is, akik mellettünk állnak... ő pedig egy szimpla ember... hasznos, ha megpróbál óvatosabb lenni, mint szándékosan ilyesmibe folyni.

♫ Changes ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ Válaszút előtt

Fogalmam sincs, mire fel üti meg velem szemben egy idegen lány ezt a paprikás stílust, de aligha terelhetné erősebben a gyanúmat arra: már volt kapcsolatunk korábban is. Csupán én nem emlékszem rá, amivel - ezek szerint - kettőnk közül én húztam a rövidebbet. De nem szándékozom kiesni a magabiztos szerepből, amibe már kellemesen beleszoktam az eltelt évek során. Ráadásul én kérdezek, még akkor is, ha nem vagyok az ostorpattogtatós vallatások híve, sokkal inkább preferálom a gumicukros módszert.

Megkeményítem a vonásaimat, és kihúzott háttal követem egy boxba. Ezúttal én is úgy érzem: velem nem fog packázni, még akkor sem, ha esetleg ő a kulcsa a kiesett heteknek. A gyomrom izgatottan rándul meg, a puszta gondolattól is. Mi történne, ha ma fény derülne mindarra, ami egészen eddig elmerült a sötétségben? Vajon szívrohamot kapnék?
Mihelyt mindketten elhelyezkedtünk - szigorúan egymással szembe - leveszem a kabátom, magam mellé helyezem, és ujjaimat összekulcsolom a köztünk álló asztal lapján.

- Láttam a kezét. És azt hiszem, ismerem önt. Néhány évvel ezelőtt heteket törölt ki az emlékezetemből - valaki, akinek a kiléte továbbra is kérdés előttem - hangomat suttogóra fogom, de azt hiszem, tökéletesen hall engem. Arckifejezésem nyugodt, mégis igazán komoly. Nem érzem szükségét sem bevezetőnek, sem kertelésnek vagy hazugságnak.

- De valamiért az az időszak mégsem tűnt el nyomtalanul. Talán az illető nem is akarta eltüntetni, fogalmam sincs. Máig felbukkannak képek az álmaimban, arcok, hangok - például egy aranysárga szempár, kék női arcban. Mindig csupán egy villanásra látom, mégis biztos vagyok abban, hogy köze van az ön kezéhez. Mindennek fényében talán nem fogja meglepni, ha egyenesen megkérdem: ismerjük egymást?

Egyenes vagyok, kimért, egyszerű. Semmi rafinéria. Mikor az egyik lány, lenge fekete fehérneműben felénk közeledik, nemet intek a fejemmel. Itt most nincs helye avatatlan füleknek. Egyébként is pattanásig feszülnek az idegeim, miközben a rejtély kapuját döngetem.

Moira & Raven

Nem szeretem, ha akadályoznak. Határozottan morcos leszek tőle és csak azért, mert a fickó új még itt igenis lehetne annyi esze, hogy na packázzon gondolkodás nélkül bárkivel, mert most épp ezt teszi, ami finoman szólva is felháborító, én pedig nem fogom a végtelenségig tűrni. Be akarok jutni és ha be akarok jutni, akkor be is fogok, maximum ő jön ki majd ebből nagyon-nagyon rosszul, csak még nincs vele tisztában, hogy igenis rossz vége lesz majd ennek az egésznek, de... majd meglátja. Már majdnem tettlegességig jutok el, ez annyit tesz, hogy majdnem nekimegyek, pedig a pasi minimum egy fejjel magasabb nálam, főleg ha még ki is húzza magát. Nőhettem volna magasabbra is, de ez a pasi... őt azt hiszem állati nehéz lenne egyébként is lekörözni, még ha az ember nagyon próbálkozna is.
Amikor viszont felcsendül mellettem az ismerős... régről ismerős hang azonnal megtorpanok és kissé meglepetten szökik fel a szemöldököm. Nem is annyira kissé, látszik, hogy nem igazán tudom hová tenni a dolgot, no meg a nő felbukkanását és persze, hogy ilyen bőszen adja elő, hogy a társa vagyok, amikor még csak halvány dunsztjának se kéne lennie arról, hogy ki a fene vagyok. Érdekes... furcsa... érthetetlen. Charles elég jól ki tudja pucolni a fejeket, igaz, hogy évek teltek el azóta, de mégis félresikerült volna valami, netán más keze van benne az ügyben?
Végül mégis csak pár másodperc lett, hogy kihúzzam kicsit magamat a nő mellett, hogy látszódjon a vele való helyeslés, no meg a nagy összhang, hogy alkalmazkodjam ehhez a társ dologhoz. Be akarok jutni és ha vele együtt tehetem ezt meg, akkor hát vele együtt fogom megtenni.
- Arrébb lehet kotródni... - nem tudom megállni, mert a fickó azért még mindig irritál, csak végre szerencsére elkezdett eltűnni a képből, ez már azt hiszem mindenképpen előrelépésnek tűnik, főleg az eddigi kint ragadt helyzethez képest, már csak azt kell megoldanom, hogy Moirát lekoptassam magamról és határozottan attól tartok, hogy ez lesz a nehezebb menet. Kétlem, hogy csak a két szép szemem, vagy a női szolidaritás miatt segített volna nekem. Ez nyilvánvalóvá is válik, amikor aztán felém fordul.
- Ha nem akkor elintézi, hogy még se lehessek idebent igaz? - nem bírom a nőt, régen sem bírtam kifejezetten. Nem tetszett, ahogyan Charles udvarolt neki a maga idegesítő módján már a legelején is. Egyszerűen nem volt szimpatikus már csak az a fene nagy ügybuzgósága sem, meg a nagy keménység, amivel persze igyekezett minket rendre inteni anno is. Azóta sem lett szimpatikusabb, maximum neki köszönhetem, hogy bejutottam ide... de ennyi. Végül csak intek neki az állammal és szépen keresek valami csendesebb sarokban egy üres asztalt. Mi nem a táncosokat fogjuk figyelni úgy sem, nem gond, hogy innen annyira nem lehet rálátni a színpadra, viszont legalább nincs a környéken tömeg. Szépen ledobom magamat, és után pillantok rá újra.
- Tehát mit akar? - úgy pillantok rá, mint akinek természetesen fogalma sincs róla, hogy kicsoda. Tudom én pedig, de neki ezt nem kell tudnia, bár tartok tőle, hogy ha már ennyire kiszúrt magának, akkor neki is van sejtése róla, hogy én ki vagyok és... akkor azt hiszem baj van.

♫ Changes ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ Válaszút előtt

Tulajdonképpen semmi logikus magyarázatom nincs arra, miért lépek be mély sóhajtás kíséretében a Pokoltűz klub bejáratán. Talán az egyetlen indokom erre maga a tény, hogy annak idején minden itt kezdődött. Jól emlékszem a gyomromban bukfencező lepkékre, és a mégis jeges elszántságra, amivel beléptem ide. Olyan öltözékben, amiben a hozzám hasonló nők nem mutatkoznak az utcán, ha éppen nem küldetést teljesítenek.
Néhány poros emlék idézi fel csupán azt az estét. Felrémlenek arcok, főként férfiak, egy íróasztal - frissen polírozott, aprólékosan megmunkált -, és néhány dosszié, egykor fontosnak tetsző információk halmazával. Ezután pedig huss, mintha elvágták volna az emlékek felfűzhető fonalát, impressziók, illatok és hangok örvénye zúdul át rajtam, de semmi tiszta, semmi kézzelfogható.
A leghamarabbi kibogarászható emlékem a reggel, amikor fehér köddel és megszámlálhatatlan kérdéssel újra a tárgyalóterembe tartottam, hogy beszámoljak a feletteseimnek valamiről, amit sosem éltem át.

Megborzongok, belököm az ajtót, amire a tervező nyaldosó lángokat rajzolt - roppant elmés -, és határozott léptekkel elindulok a recepció mellett, a bejárat felé. De közelebb érve látom, valaki megelőzött. A szőke lány céltudatosan magyaráz valamit a fizikumra igen félelmetes kidobónak, s már számomra is kínossá válik a szituáció, elfordítanám a fejem, amikor valami hátborzongatónak leszek szemtanúja.
Talán csak káprázott a szemem, mégis... a lány elkékülő keze aranysárga szemeket ránt elő valahonnan, a tudatom betemetett kútjából. Levegő után kapok, egy bársonyos, vidám lányhang pedig betölti minden sejtem: "Te lehetnél X professzor, te pedig Magneto!"
Közbe kell lépnem!

Sosem tartoztam azon ügynöknők közé, akik pusztán a megjelenésükkel képesek voltak azt a hatást kelteni: most én vagyok a góré, velem senki ne packázzon! Ezúttal mégis olyan elegánsan és elszántan lépek közelebb a vitatkozókhoz, hogy még én is meglepődöm.
Szócséplés nélkül felmutatom a személyimet - igen, tudom, az akciófilmek tele vannak ilyen mozdulatokkal -, és egyenesen a kétajtós szekrény szemébe nézek. - Dr. Moira MacTaggert, CIA. Az ifjú hölgy pedig a társam, fontos ügyben kell beszélnünk a klub tulajdonosával, tehát, ha megbocsát...

Azzal már be is tessékelem fiatal társnőmet az ajtón. Odabent talán még a szokásosnál is többen vannak, nyálukat csorgató férfiak és rúdon tekergő lányok. Késlekedés nélkül fordulok a mellettem álló, kék kezű idegen felé.
- Szánna rám néhány percet?

Moira & Raven

Tündér elment, más utat választott, de ez még nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem is beszélhetek vele igaz? Legalább időnként összefutunk, próbálom részben arról is meggyőzni, hogy esetleg visszatérjen hozzánk, bár nem sok esélyt látok rá és már hetek óta nem váltottunk egy árva szót sem és még csak azt se tudom, hogy pontosan mi is van vele. Még mindig ezt a rémes munkát csinálja vajon, mert nem fizet rosszul? Pedig sokkal jobb élete lehetne a birtokon... legalábbis azt hiszem. Persze nem lenne értelme nem valós dolgokkal kecsegtetnem őt, csak ígéretek lennének. Én sem hiszek benne, hogy egyszer majd minden jóra fordul, ez csak Charles elképzelése, de a mostani munkájánál akkor is sok minden jobb lehet. Persze rábeszélni nem tudom, hogy velünk tartson, én is főként Charles miatt maradtam, mert próbálok hinni benne, ha az elveiben nem is tudok feltétlenül. De ez nem számít, a testvérem... talán több is annál, azt hiszem érthető, ha vele szeretnék lenni, és nehéz lenne rávennem magam, hogy elhagyjam őt. Persze ki tudja, hogy mikor jön el ennek az ideje... de biztos, hogy nem ma.
Határozott léptekkel haladok tehát a cél felé. A szimpla emberi alakomat vettem fel. Van aki már ismer itt, de ez nem érdekel. Mutáns vagyok én is, mint sokan a klubban, és nem hiszem, hogy nyíltan támadnának meg. Ha pedig mégis... meg tudom védeni magamat. Önként jöttem ide, azt hiszem ez számít a leginkább, épp ezért nem félek attól, hogy bajom lehet. Nem csapdába sétálok, azt se tudják, hogy jövök, maximum Emma, de ő nem tartózkodik itt mindig, hogy állandóan figyeljen minden érkezőre, ennyivel tisztában vagyok. Nem nagyon nézek most körbe, hogy lehet-e itt más is akár, aki ismerős lehet, csak a célom felé haladok és azt is elég határozottan teszem. Elrobogok egy fal mellett egymásra mászó párocska mellett. Komolyan... gyomorforgató, jobban nem tudnak egymás szájába mászni? Nem lehet erre kivenni egy szobát? Végül az ajtóban torpanok meg, amikor az új és számomra épp e miatt még ismeretlen nagydarab fickó állja el az utat.
- Most komolyan nem hajlandó beengedni? Keresse meg Angelt, ő majd tudni fogja, hogy ki vagyok. Nem hallotta? - mérgesen húzom ki magamat a fickó előtt. Magasabb nálam egy fejjel, de attól még simán le tudnám szerelni, csak azt hiszi, hogy ér valamit azzal, hogy itt kihúzza magát és felvág az izmos kis termetével. Látszik rajtam már messziről is, hogy ha nem hajlandó végre megmoccanni a végén még laza összetűzésbe keveredünk, ami nekem lesz laza, neki pedig jó eséllyel fájdalmas. Nem szeretem, ha packáznak velem. És ha valaki most mögöttem van, nem túl távol és egy kicsit figyel talán még azt is megláthatja, hogy a hátam mögött az ökölbe szorult kezem pár pillanatra kékes színt ölt. Még nekem is nehéz néha magamat kontrollálni, ha mérges vagyok és Eric megtanított már rá, akkor vagyok igazán erős, ha nem szánok rá felesleges energiát, hogy elfedem az igazi külsőmet.

♫ Changes ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ Válaszút előtt

Tárgy: Re: Moira & Raven - Ismerős idegen

» Delfinlány & Idegen & Tancsinéni
» Moira MacTaggert
» Dr. Moira MacTaggert
» Moira MacTaggert
» Dr. Moira MacTaggert