Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
A mai határozottan egy szerencsés nap. Megfejem a gazdag balekokat, éppen csak annyira, hogy ne legyek feltűnő. Itt van show-műsorom az egyik szállodában, teljesen logikus, és hihető, hogy olykor én magam is kockáztatok, néha veszítek, időnként nyerek. Nem csalok, éppen csak annyira igézek meg egy-egy újgazdagot, hogy mindent kockára tegyen ellenemben, s ha egy érdeklődő biztonságis megjelenne, akkor eltereljem magamról a gyanut. A kártyapaklit egyébként is megjelölöm a kinetikus energiáimmal, hogy nagyjából tudjam, mikor jönnek a figurás lapok, így jóval nagyobb az esély most éppen a black jackben, hiszen ez a kedvencem. Leteszem magam mellé a kalapomat, ahogyan szivarra gyújtok, és a szomszéd asztalra sandítok. A nagydarab vágott szemű pókervilágbajnok ült le, most az egész terem körülötte zsong, mindenki a mester ellen akar lapot húzni. Mintha lenne jelentősége. Ez nem verseny, úgysem veszi őket komolyan, és nem játszik nagyban. Annyira azért igen, hogy ne tudják megverni. Szórakozottan megrázom a fejemet, és kérek az ászra. Király. Mi más lenne. Beleiszok a ginbe, majd dobok egy zsetont az osztónak, hogy felmarkoljam a nem túl sok, de azért mégiscsak látható nyeremémet. Talán mára lehet, hogy mennem kéne, mielőtt kiszúrják, hogy mennyire jó vagyok, az esti előadásig még van legalább két órám. Akár fel is mehetnék letusolni, és elkölteni egy korai vacsorát. A botom a székemnek támasztva a kezem ügyében, időnként azért körülnézek, nem szeretem a meglepetéseket. Végül felállok, és a zsebembe gyűröm a zsetonokat, hogy a pálcámat a kezembe fogva otthagyjam a már üres poharat, a takarítók majd elviszik. Ránézek az órámra, persze a kaszinóban nincsen a falra téve, hogy minél jobban elveszítsék az időérzéküket a delikvensek. Fejembe nyomom a kalapot, és már indulnék is, nem jó sokáig egy helyben maradni, ezért alig negyven perces a show...
Tárgy: Re: Scarlett & Remy - Viva Las Vegas! Csüt. 13 Aug. - 17:32
Feltaláló & Gambit
Egy idő után kénytelen vagyok megadni magam. Ennek több oka van. Egyrészt semmi kedvem a végtelenségig veszekedni, másrészt totálisan meglep az, hogy nem is olyan törékeny, mint hittem, a saját igazáért képes kiállni, és pitbullként ugrik a torkomnak, hogy most azonnal válaszokat akar. Azt hittem, hogy Scarlett, ez a tökéletes, gyönyörű lány hagyja magát csak úgy taszigálni az események sodrában. De nem, ő nyakába veszi a lábát, áttrappol Las Vegasba, hogy most azonnal tálaljak ki az életétől, és az őt övező titokról. Mintha az olyan egyszer lenne. Végül beadom a derekamat, ám jó képet nem tudok csak úgy vágni a dologhoz. Nem azért, mert utálnám őt, csak úgy vélem, elbuktam ezt a csatát. Nem akartam elmondani, hogy mi történt, és üvölteni támadna kedvem hogy az ő akarata érvényesült. Ahogyan belepillantok a sötét szempárba, dühösen horkantok fel, és kitörnek belőlem a szavak, holott nagy kedvem lenne inkább rágyújtani helyette, arról is miatta kellett lemondanom. Felforgat mindent. - Mert ott lett volna a helyed. Ahol vigyáznak rád. Értékes vagy, mikor fogod már végre fel? – Kérdezek vissza elfordulva tőle, mielőtt még alalélok a gyönyörtől, amit a látványa nyújt. És még csak nem is hiszek az ilyesmiben, a legtöbb kapcsolatom rövid volt, és senkivel nem találtam meg a közös hangot. Miért pont egy olyan lánnyal sikerülne, akit csak védenem kéne? Érdekes módon teljesen más, mint amilyennek a dédapám lefestette az ő párját, ezek szerint csak a külső egyezik. Nem, Scarlett is nagyon kedves teremtés, vélhetően én hozom ki belőle az állatot, pedig nem állt szándékomban. Legjobb lett volna elkerülni. - Mit tudtam? Az a banda, aki fogva tartott évekig... nem az én bandám volt. Felbéreltek valamire a fogságod végén, én akkor tudtam meg, hogy téged őriznek. Akkor segítettem, amikor tudtam. – Fogalmam sem volt róla, hogy az én életemben is létezik egy ilyen mint ő, erre nekem támad, hogy milyen rohadtul felelőtlen vagyok. Nagyszerű, akkor a kisasszony akár fordulhat is vissza a birtokra, ha mindenben én vagyok a hibás. – Nem Scarlett. Nem mondtam el, mert így döntöttem. Nem fogok magyarázkodni. Túlságosan... fontosnak tartottalak ahhoz, hogy ne essen bajod, de nem akartam belemélyedni a történetedbe ahhoz, hogy mint valami nagyapó, mesélgetek. Gondoltam előbb utóbb úgyis valahogy kiderül. – Rántom meg a vállamat, viszont látszik rajtam, hogy nem akarom ezzel bántani. Valahol kedvelem, ha nem így lenne, akkor szartam volna az egészre. Meg-megrándul az arcom, vívódok, mert nem szokásom csak úgy jófejnek lenni, és amióta feltűnt az életemben, le akarom rázni, mellette meg örülök hogy egymás társaságát élvezhetjük. Nem egyszerű. - Ha megtalálnak... addigra felkészülünk. Felhívtad magadra a figyelmet, ezért egyszer és mindenkorra le kell ezt zárnunk. Ha nem bírja a gyomrod, hogy hidegre tegyük őket, akár vissza is fordulhatsz. Erősen kétlem ugyanis, hogy csak úgy el tudjuk zárni, és soha többé nem keresnek téged. – Ezt már egy fokkal enyhültebben mondom, most, hogy itt van, kénytelenek leszünk összedolgozni, mert nem megy az úgy, hogy csak leüvöltjük állandóan a másik haját. Lassan megérkezik a busz, otthagyva a maradék kaját végigálljuk a sort, és miután bemutattam a jegyeinket, felszállunk, és valahol középen egy kettes ülésre sikerül lehuppannunk. A botot felteszem a poggyásztartóra.
Tárgy: Re: Scarlett & Remy - Viva Las Vegas! Pént. 7 Aug. - 11:01
Remy & Scarlett
Amikor egymás után kapsz egy csomó nemet és úgy érzed a másiknak esze ágában sincs nyitni feléd, vagy elmondani, amit akarsz akkor már alig hallod meg, hogy végre mégis elhangzik egy igen, mintha olyan lehetetlen dolog lenne a megtörténése, hogy nem tudod már igazán komolyan venni, és ezért továbbra is hevesen kiállsz az igazad mellett, tovább hajtogatod, amit előtte, pedig már nem lenne rá szükség. Hát ezért folytatom én is, amikor már mondhatni belement abba, hogy elmondja mi ez az egész. Nem tudhatom, hogy mi van a dolgok hátterében, szép is lenne ha tudnám, de sajnos nincs így. Az életem romokban hever, elszöktem, pedig elvileg vigyázni akarnak rám, minden összekuszálódott, álom volt jó néhány hónap. Próbálok visszatalálni önmagamhoz, de nem úgy néz ki, mintha olyan nagyon könnyen menne, és kell nekem a segítsége, mert így talán majd jobban sikerül, majd jobban átlátom az életemet és úgy kb. mindent. - De csak mert dacoskodtam... mert ragaszkodtam hozzá, ha rajtad múlik visszaküldesz. - ezt már csak csendesebben jegyzem meg, hiszen mindketten tudjuk, hogy így van. Nem akarta nekem elmondani, hogy mi ez az egész, most pedig elég rendesen meglep. Miért nem lehetett ezt rendesen közölni? Így most pislogni is alig tudok, hogy mi a fenéről van szó egyáltalán. Egyszerűen meglep és még nem sikerült hová tennem a dolgot. Ez a hasonmásság, meg... minden, nagyon fura és hiába próbálom tenni valahová a helyzetet, azért nem megy valami könnyen. - De ha te tudtad... segíthettél volna előbb is. Miért nem segítettél előbb? Miért... miért kellett éveket...? - évekig voltam bezárva, meghaltak a szüleim, jó eséllyel e miatt, miattam. Ha ő tudta, miért nem keresett meg, miért nem segített hamarabb? Igen, talán önző hozzáállás elvárnom tőle ilyesmit, hogy azt mondjam igenis megtehette volna, de nem tehetek róla olyan sok rossz történt már velem, és tudni, hogy mindezt ő akár meg is akadályozhatta volna, ha akarja... nem valami kellemes érzés. Hiába segített végül kétszer is, de akár az egész máshogy alakulhatott volna, ha előbb lép. - Akkor... akkor vele is beszélni fogok! Nem fair, hogy előlem meg ezt eltitkoljátok, mert igenis jogom lett volna tudni. Mégis csak rólam van szó! - rólam, az én életemről, az én sorsomról és persze senki se kötötte az orromra, hogy mi is a helyzet pontosan és ez baromira frusztrál, hogy mit ne mondjak. Idegesítő ez az egész helyzet, a titkolózás, meg a többi. - Nem hagytad, de miért nem... nem is tudom, miért nem mondtad el? Szerinted az normális, hogy mindenki titkolózik előttem? - legalább már nem vagyok végletesen nagyon kiakadva, de azért jól sem különösebben, sőt. Idegesít ez az egész. Kiderülnek dolgok, olyan dolgok, amiket mások már régóta tudtak, és... komolyan nem tudom, hogy miért kellett ennek így történnie. Én csak őszinteséget várok, nem azt hogy mindig mentsen meg, de talán másképp állok a dolgokhoz, ha tudom hogy ilyen komoly a baj. - De ott mit fogunk csinálni? Ha megtalálnak, akkor... akkor mi lesz? Egyáltalán mi lesz jövőben? Az egész életem erről fog szólni? - kérdések, amik már biztosan fárasztják rendesen, de nem tehetek róla túl sok van most bennem. Eddig csak zavaros volt az életem, most pedig kezd felettébb kilátástalannak tűnni és megoldhatatlannak. Valahogy nem a jó irányba haladunk, pedig elvileg oda kéne és a javulás helyett inkább csak romlást tapasztalok. Valami támpont kéne, valami kapaszkodó, csak hát azt tőle pont nem kaphatom meg, mert ő nem épp az a típus, aki kedvesen segítene az embernek. Nem várhatom el tőle igaz? Pedig milyen szép is lenne, ha nem egyedül kéne ezzel az egésszel megbirkóznom, de én döntöttem így, egyedül jöttem... magamra vessek ugye?
Azért most már egy fokkal enyhültebben folytatom. Ha képes volt idáig eljönni, csak hogy szembesítsen, hogy nem adtam válaszokat, akkor nem csak gyönyörű, és értékes, hanem elszánt, belevaló csaj. Az egész élete rettegésben telhetett az elrablások miatt, mégis volt olyan karakán, hogy megkockáztatta, hogy egyedül lelép a mutánsvezérek birtokoról. Pedig aztán ott van Logan, akire rábíztam, na meg Magnetoék sem kispályások. Meglehet, hogy érzi, hogy bármilyen erős mutánsok között is van, mégiscsak én mentettem meg, velem van a legnagyobb biztonságban, hiszen én Farkast is alaposan helyretettem, és a kinetikának köszönhetően a két omega sem biztos, hogy tudna mit kezdeni velem. Különleges vagyok, na, bár nem úgy, mint a kis barna imádatom tárgya, akivel mégis úgy vagyok, hogy nem akarok a bűvöletében élni, hiszen kihatással lehet mások életére, én meg túl szabad szellem vagyok, szoknyavadász szerencsejátékos, hogyan is köthetném le magam? - Nem feltétlenül, de miért dacoskodsz már? Itt vagy, elmondom, nem küldelek haza. – Dorgálom, mintha valami kislány lenne, akinek amolyan mentora lennék. Végülis az vagyok, csak éppen nem tanítottam, viszont felfedhetem származása történetét, és a védőszárnyaim alatt lehet megint, és még ki tudja meddig, vagy hányszor. Bármennyire is ódzkodom ellene, lassan kénytelen vagyok elfogadni, hogy az életemet teszem fel rá. Nem csak hogy biztonságban legyen... hanem valahogy részesei legyünk egymásénak, még ha állandóan távoltartom magam tőle. Furcsa, kötődöm, amit nem akarok. Ebből biztosan azt hiszi, hogy őrült vagyok minimum.
- Mittudomén, nem hittem volna, hogy manapság már mások is tudnak erről, és meg akarnak szerezni. Azt hittem, hogy letesznek róla. Lehetett volna normális életed is. – Vonom meg a vállamat sötét pillantással, megint rá kéne gyújtanom, de mivel ezen is csak vitatkoztunk megspórolom magamnak ezt a felesleges kört. Csak eszem a hamburgeremet, és az órámra mutatok, pár perc múlva befordul a buszunk, és nem akarnám lekésni, mert akkor tutira utolérnek minket, és mégsem vághatunk át gyalog a hangafüves réten Arizóna irányába. - Elmondani? Te nem tudod, hogy mindenkiről mindent tud? Mit gondolsz, miért van nekem oda bejárásom, ha nem miattad? Ne legyél már ennyire naiv szivi. – Lényegében egy tolvaj vagyok, aki nem rosszindulatú, Xavier viszont tudja rólam, hogy Scarlettet tartom szemmel, ha nem így lenne, biztosan megtették volna az óvintézkedéseket ellenem. – Azért... mert a dédapám szép emlékeket őrzőtt a másikról, a hasonmásodról, és... gyerekként elbűvölt ez az egész. Valahogy magától értetődött, hogy ha véletlenül találkozom veled, akkor nem hagyom, hogy bajod essen. – Ezt most egészen normálisan mondtam, még ha ki is húzta belőlem. Azt nem teszem hozzá, hogy külsőleg is a rabja vagyok, nem csak a képnek, hiszen az csak egy kép, de amióta megláttam Scarlettett, neki főleg, hiszen a gesztusok nyilván egyediek. A vékony, de mégis gyönyörű kislány szinte egy istennő, pont ezért nem illik egy magamfajta fickóhoz. Én helikopterekből ugrálok ki, trezorookat török fel, neki meg valami egyszarvűkkal övezett ligetben van a helye. - Mi lenne? Megjött a busz, úgyhogy nyomás. Elrejtőzünk a családom egyik falujában, amíg kitaláljuk hogy mi legyen. – Fura módon most nem egyessszámot használtam, hanem többest, kész vagyok bevonni abba, hogy a sorsáról ketten döntsünk. Felállok, a maradékot ott hagyom, remélem ő is evett normálisan, legalább pár falatot. Ráfogok a kezére, nem akarom hogy elszakadjunk egymástól, így a legbiztosabb. Azért a kígyózó sor felett átnézek, egyelőre még nem látok közeledő gyanus kocsikat, még van némi időnk az egérútból.
Azzal se túl gyakran vádolnak, hogy olyan nagyon határozott lennék, de talán most igen kibújt belőlem valami, aminek már muszáj volt, főleg ha tényleg azt akarom, hogy ez a fickó végre válaszokkal szolgáljon nekem. Naná, hogy már az elején lepattintott volna, de nem azért utaztam ilyen sokat, hogy fogjam magamat és visszamenjek, csak mert ő elsőre azt mondta, hogy nem. Azért ez nem így megy, nekem válaszok kellenek még hozzá minél előbb, mert most hogy itt vagyok csak még inkább hajt a kíváncsiság. Valahogyan ki kell derítenem, hogy mi van a háttérben. Valami oka igenis van rá, hogy segített nekem kétszer is és másodszor már nem véletlenül. Nem mondhatja nekem azt, hogy ne akarjak tudni róla semmit sem, mert ahhoz túl sok a kérdésem és túlságosan zavarossá vált az egész életem. Kell valami támpont, kell valami válasz, akármi, amitől jobb lesz a helyzet, amitől egy kicsit jobban magamra találok végre, mert most úgy érzem kezdek szétesni, elveszni és ez a helyzet nagyon nem tetszik. - Butaság, más is kíváncsi lenne. Teljesen... teljesen felfordult az életem évek óta, tudnom kell, hogy miért! - muszáj, és ha ezt nem érti meg, hát akkor nem érti meg... nem érdekel, de én nem vagyok hajlandó csendben maradni és nem vagyok hajlandó visszafogni magamat, mert tudni akarom mi ez az egész. Ezek után rendesen ledöbbenek, amikor előkerül az a medál, főleg hogy az én képem van benne, csak épp... még sem az enyém. Az én vagyok ott, csak régi minőségben, mintha visszamentem volna az időben és egészen más lennék ott, mint igazából és ez fura, még mindig alig tudom hová tenni a dolgot, pedig nagyon igyekszem felfogni a szavait, de ilyesmit nem túl gyakran kapsz. Azt hittem valami egyszerű válasz lesz. Én se tudtam mi, de... nem ez... hogy ennyire különleges vagyok, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen, hogy... fura, nagyon! - Genetika... de ezt miért nem lehetett nekem elmondani? Akkor... akkor máskor is ez lesz? Ezért akarnak annyira engem? Miért nem volt egyszerűbb elmagyarázni? - akkor talán máshogy állok hozzá, bár még most is iszonyatosan hihetetlennek tűnik ez az egész. De a kép magáért beszél és minek hazudna ilyet, amikor eredetileg el sem akarta mondani nekem. - És miért van ez nálad és... miért segítettél? Elmondhattad volna a professzornak és akkor... Miért őrzöd? - nála van a medál és ezt nem értem, hogy miért, mert nem lenne köteles segíteni, vagy van valami végzete, ami köti az olyanokhoz mint én, vagy ez valami feladat, mint a lovagi küldetések, vagy miért? Nem értem, tényleg nem. Válaszokat akartam, de csak még több kérdést vet fel, és nem tudom, hogy azokra ki fog válaszolni, vagy hogy fog-e bárki is egyáltalán. - És most mi lesz? - mert ha az van, amit mond, akkor lényegében soha sem lesz normális nyugodt életem? Még most is el kell fogadnom, hogy sok minden, amit átéltem nem volt valós, erre... el kéne fogadnom, hogy még a tetejében valami klón is vagyok, vagy mi, aki száz évente ismétlődik, akit jó eséllyel mindig el akarnak rabolni majd, mert akarnak tőlem valamit, és jó eséllyel nem állnak majd le? Hogyan tudnék elrejtőzni előlük, ha még ismernek is? Folyton legyek a birtokon és soha se tegyem ki a lábamat onnan? Ezt... nem akarom!
Na igen, arról nem beszélt a dédapám, hogy a tökéletesek nem csak bájosak, és törékenyek lehetnek, ezért aztán meglepett morranással reagálom le, ahogyan Scarlett magabiztos, kemény stílusban kérlel, majd áll ki a saját igazáért. Ebből látszik, hogy nem csupán egy olyan tünemény, akit bárki elrabolhat, és a kénye kedve szerint játszhat vele, úgy tűnik a saját sorsát veszi kézbe. Ezzel még inkább tökélesssé válik a szememben, amely ellen azért tudatosan küzdenék, nem szeretném ugyanis, ha az érzelmeimre hatna. Így is úgy nőttem fel, hogy ennek a csodának a bűvöletében, amelyről úgy gondoltam, hogy az én életemben nem lesz ilyen. Amikor először megláttam, szinte megállt a szívem, pedig ha valaki kicsit is ismer, nem vagyok egy érzelmes fajta, úgy vélem jobb a magány, hiszen akkor nem lassít le senki. A chicagoi orgyilkos céh lányával lehetett volna komolyabb az érdekházasságon túl,hiszen amint elkezdtük megismerni egymást, már volt ott valami, ami kifejlődhetett volna, ha nem kell megölnöm a bátyját, így a menekülés maradt az egyetlen út. Hogy aztán Scarlett állandóan keresztezze a lépteimet, és most itt van, hogy felelőssére vonjon mindenért. Mindenért, amely az ő javát szolgálta, s nem lép át rajta egy szó nélkül. Ha egy kicsit érzelmesebb típus lennék, azt hihetném, hogy köszönetet akar mondani, pedig arra nincs szükség, nem azért tettem, hogy hálát várjak. Érte volt minden, a saját önzőségem vezetett, hogy csodám tárgya ne kerüljön rossz kezekbe. S mindezt elmondani? Hogy beállítson holmi hősnek, megmentőnek, ehhez már végképp nincs gyomrom. Scarlett tökéletes, védeni kéne őt, a birtokon úgy gondoltam erre lehetőség van, de ha onnan is elrabolják, én egyedül hogyan lehetnék a testőre? - Nem bárki. Csak te vagy ilyen kiváncsi. – Felelem érzelemmentesnek szánt, ám mégis igen indulatos stílusban, egy picit közelebb is hajolok hozzá, nem azért, hogy ráijesszek, egyszerűen francia, szenvedélyes vérem most kitör belőle, még örülhetünk, hogy nem esünk egymásnak, igaz, nem is tudnám bántani, csak rászólok, és nyugtatgatni akarnám, igaz, ezzel pont az ellenkező hatást érem el. Egyszerűen most, hogy itt van, hogyan is ellenkezhetnék vele? Affrancba... miért teszi ezt? Minden rezdülése olyan, amelyről a dédapám is beszélt, ebből már úgy gondolnám, hogy rám is olyan hatással lehet, mint amivel őt is szédítették... Nem akarom, hogy a saját akaratom valahogy elenyésszen. Végigálljuk a sort, és miután megvan a két hamburger, merthogy én is eszem végül, lehuppanunk az egyik sarki asztalhoz, ahonnan a kijáratot is szemmel tarthatom. Átadom a medált, és belekezdek a kevésbé részletes magyarázatba. - Elhiheted, igazi, nálam csak úgy tizenöt éve van, a dédapámnál meg vagy... ötven évig volt előtte. Nem hiszem, hogy a rokonod. Genetika. Időről időre megismétlődik, olyan ritkán, hogy átlagosan száz évente tűnik fel egy olyan, mint te. – Vonom meg a vállamat, mintha csak külső szemlélője lennék a történteknek, holott nagyon is ő az életem főszereplője. – Nem ismertelek személyesen téged, de tudtam, hogy léteztek. Ha nem is egyszerre, egy időben.Elég sok idő fog eltelni, mire ismét születik egy újabb... Scarlett. – A nevét mondom ki, holott az jött volna a nyelvemre, hogy egy tökéletes lény. Az túlságosan nyilvánvalóvá tenné, hogy mit gondolok róla. Nekem nagyon is van étvágyam, muszáj rákészülnünk, hiszen ki tudja, mikor eszünk legközelebb. Rá is sürgető jelleggel pillantok ki a borostám mögül. Olyan furcsa, hogy ilyen közel van, érezni lehetett a megragadásnál a vékony kis testét, a hűvös kezét... érezni az illatát. Egy életen át erre vágyni, mellette pedig inkább távol tartani magam tőle, nehogy hasson ez a fura szirénének.
Lehet, hogy az esetek nagy részében nem vagyok elég kemény és határozott, de ez most olyan helyzet, amikor nekem is ki kell állnom magamért és nem is teszek másképp, mert tudni akarom, hogy miért segített nekem és igenis jogom van rá, hogy kérdezgessem és végre kiderüljön. Ha arról van szó, akkor utána majd békén hagyom, de amíg azok a bizonyos válaszok nincsenek meg, ha kell megnehezítem az életét, bár a cigibe nem ilyen okkal kötök bele természetesen. Azért ennyire én sem vagyok galád típus, meg hát nem akarom piszkálni, csak hát ez akkor sem egy egészséges dolog. Lehet, hogy mást mondanak a tv-ben, meg a plakátokon, de ettől még én kimondom a véleményemet és szerintem butaság ilyen rémséggel mérgeznie saját magát. - De ez... nem így megy. Én nem... basztatlak... - érezhető, hogy még a szót is nehezen mondom ki, nem szoktam én csúnyán beszélni és ez nekem már egyértelműen, sőt nagyon annak számít. - Nem önzőség, hogy tudni akarom az okokat. Ez természetes, bárki tudni akarná. - esetlenül vonom meg a vállamat. Nem akarom annyiban hagyni, akkor sem, ha így beszél velem. Érdekel, hogy mi a jó élet van itt, hogy miből indult ki ez az egész és hogy mi lehet még belőle. Valami miatt segített és valami miatt később is érdeklődött utánam, én pedig igenis tudni akarom azt, hogy ennek mi a fene az oka, és valahogy kiszedem szépen belőle. - Jó, akkor megyünk, ha megjött a busz. - bólintok végül. Nem tudom a pontos végcélt és talán nem a legjobb ötlet egy ismeretlennel menni a fene se tudja, hogy hová, de megmentett kétszer, akkor elvileg nem kell félnem tőle, legalábbis nagyon remélem, aztán persze majd meglátjuk, hogy mi lesz majd ebből az egészből. Egyelőre még én sem tudom, hogy végül kibök-e valamiféle választ, addig amúgy is vele kell maradnom. Nem mehetek el önként, az teljes kudarc lenne, akkor eljönnöm is értelmetlen lett volna. De legalább a cigit eldobja, azt hiszem mondhatom, hogy ez mis valami, egyértelműen előrelépés. - Hogy mi? - értetlenkedve hallgatom végig a szavait. Elég rendesen elkerekedik a szemem. Nem arról van szó, hogy az étvágyam menne el, ez persze fel sem merül, dehogy, egyszerűen csak nem nagyon értem elsőre az egészet. Különleges mutáns, száz évente egy és a családjában... Átveszem végül a medált, és csak még inkább megdöbbenek, amikor meglátom a képet. Felnézek rá, látszik rajtam, hogy nem az étvágyam ment el, szimplán csak kb. teljesen elfelejtettem az evést, hiszen ez most sokkolt, és fel kéne még fognom egyáltalán. - De ez hogy lehet? Ez igazi? Pont olyan, mint én... vagy én vagyok olyan, mint ő. A rokonom lehet? - nem sokat tudok a nagyszüleimről, sosem találkoztam velük, valami miatt nem voltak részei az életünknek és anyuék sose meséltek arról, hogy ez miért lehet, de vajon ez a nő a rokonom és azért van meg a hasonlóság? Vagy miért lehet? A hamburgert eléggé automatikusan veszem át és ülök le, most valahogy nem nagyon tudok másra koncentrálni, csak arra, amit mondott... pedig igazán próbálok én, de így most nehéz. Enni? Esélytelen csak a képet nézegetem még azóta is.
Az a szívás, hogy bennem is két én harcol egymás ellen. Az egyik elküldené a francba, durván felpofozná, hogy észhez térítse, miszerint nincs itt a helye. A másik pedig amely végül érvényesül, mindent el akar mondani, sőt tovább megyek, már kezdem lassan megérteni, hogy az öreg LeBeau mit is látott a másik kiválasztott teremtésben. Mert más dolog távolról megmenteni, segíteni, és megint más, hogy ha az embertől itt van centikre, egy igazi tökéletes, hibátlan teremtés. A francba is... hát kellett nekem belekeverednem. Mert bántani úgysem tudom, pedig azzal bebiztosítanám, hogy távol akarjon kerülni tőlem. Nem is értem, hogy mások hogyan tehetik meg, hogy akár csak bezárják, amikor tőlem annyi telik, hogy durván beszélek vele, vagy rántatom a karjánál fogva, amit így is nagyjából egy szemét dolognak tartok így utólag, de ha ezzel távol tartom magam tőle érzelmileg, akkor ez tűnik egyedüli megoldásnak. Nem tudom, most így gondolom, ő viszont nem akad le rólam, tudni akarja az igazságot. És még cigimbe is beleköt. Affrancba... - Nem vártam én semmit. Elfogadhattad volna, hogy megmentelek. Erre te idejössz, és basztatsz holmi válaszokért. Nem elég csak beleülni a jóba, te mindent akarsz. Rohadtul önző vagy. – Kimondom, pedig bántom ezzel is, hogy aztán a levegőbe üssek egyet önkéntelenül, hiányzik a bebugyolált botom. Végül azt mondja, hogy sajnálja. Szart se érek vele, és a tökéletes kis pofijával még az agyamra is megy. – Jól van mindegy, csak húzzunk mihamarabb, amint végre elindul a busz. Egy tucattal még elbírok, de százzal egyszerre nem. Főleg, ha hozzánk hasonlóak jönnek velük. - Azt számítom, hogy nem fogják feladni Scarlett keresésést, és egyre komolyabb eszközöket fognak bevetni, hogy kézre kerítsék. Egy idő után zsákutcába fogunk érni, és fel kell készülni a legrosszabbra is. Semmi kedvem toborzni, egyedül dolgozom többnyire, de most meglehet, a családomnál biztonságban leszünk, már ha odaérünk. Mivel Scarlett elég erőltetett módon az egészségem miatt aggódik, szemforgatva pöckölöm el a szinte alig szívott cigit. Majd akkor fogok füstölni, amikor alszik. Baszki az még egy fél nap minimum, hogy fogom kibírni. Óránként szívok el legalább kettőt... - Akkor bele a közepébe, remélem ettől nem megy az étvágyad. Nem csak különleges vagy szivi, hanem azon túl is egyedi. Vagy éppen pont hogy nem egyedi. Te vagy a tökéletes mutáns. Olyan, akiből nagyjából száz évente születik egy. A családom, aki nem a vér szerinti... köztük is volt egy Scarlett. Én már nem ismertem, de a dédapám felesége volt. – Nyújtom át a medált a nyakamból leemelve. Ha kinyitja, egy megsárgult képet láthat magáról, korabeli frizurával, de egy az egyben úgy néz ki, mint ő. Beérünk az autóállomás kicsiny éttermébe, és mivel most nem akarom, hogy a válogatással is szöszöljünk, rendelek két hamburgert gazdagon, azzal nem lőhetünk mellé. Én magam ugyan alig vagyok éhes, de ki tudja, mikor jutunk legközelebb kajához.
Az a nagy helyzet, hogy akkor se lépnék le, ha nem lenne más választásom, akkor is maradok, ha nem akarja, és azt hiszem ezt lassan kezdi megérteni. Nem tud lekoptatni, mert tudni akarom, hogy miért segített, tudni akarom, hogy mi miatt figyelt fel rám, hogy második alkalommal is követte azt, hogy mi van velem, hogy utánam jött, hogy akkor már nem csak véletlenül talált rám. Ez nem is értem, hogy miért olyan fura, mindenki kíváncsi lenne nem? Ez a normális emberi természet, az ember ha valamit nem ért, akkor válaszokat akar kicsikarni, szerintem ez így természetes. Én is ezt akarom, és ha ennek az az ára, hogy veszélybe sodrom magam... akkor ez az ára. Casey is megpróbált lebeszélni arról, hogy eljöjjek, de neki se sikerült. Érthető módon, mert engem igenis érdekel, hogy mi ez és ő is tudta, hogy így is úgyis eljövök, akkor már jobb, ha támogat és segít, hogy addig legalább ott van a húgom mellett, ha nehezen viselné a remélhetőleg csak kis időre történő megpattanásomat. - De nem várhattad azt, hogy egyáltalán nem is fog érdekelni. Lehet, hogy te annyiban hagynád, de... nekem így is túl sok a kérdés az életemben, legalább amire lehet választ akarok. - a szüleimet megölték, még a mai napig sem tudom, hogy pontosan kik, vagy hogy ez tényleg szükséges volt-e, vagy elkerülhető lett volna, ha nekik adnak. A nagybátyám... az amit a fejembe juttattak majd egy év eseményeiről. Túl sok a zűr így is a gondolataim között, kellenek tiszta pontok, kellenek olyan részek, amiket valaki megválaszol végre, még ha nem is lesz ilyenből sok, de legalább valamennyi... valamennyi egyszerűen muszáj, különben tuti, hogy belezakkanok ebbe az egészbe. Nem tehetek arról sem,hogy nem vagyok gyakorlott álcázásban. Én nem szoktam meg, hogy rejtőzködnöm kell. Mondhatnám, hogy majd megtanít rá... de persze ez nem ilyen egyszerű. Nem érdekes, akkor is lesz majd... valahogy, majd segít. - Jól van na... sajnálom. - rázom meg a fejemet, amikor szépen oda nyomja a szalma kalapot. Elég lett volna az is, ha egy kicsit elmondja mit is akar. Nem értek hozzá, de attól még szólhatna kulturáltabban is és kész, nem olyan bonyolult ez igaz? Ezek után persze nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg ezt a cigi dolgot. Ő is undok, akkor nekem sem kell kedvesnek lennem, amúgy is ő kezdte, én meg próbáltam magamat visszafogni, de egyáltalán nem olyan egyszerű, főleg ha ő így viselkedik. - Nem annak hiszek, hanem azoknak, akik értenek hozzá. - rántom meg a vállamat. Vannak a birtokon orvosok, meg kutatók is, nem hiszem, hogy ha szerintük ez rossz szokás, akkor ne lenne az. Nem azért mondom, mert van egy-egy plakát, ami azt mutatja, hogy káros. Attól hogy valamit sokat reklámoznak még nem biztos, hogy jó. Azért reklámozzák, hogy az ember rászokjon, aztán meg már megveszi mindegy mennyibe kerül. Ez szimplán üzlet, az senkit sem érdekel, hogy kinek megy rá az egészsége. - És mikor akarod kezdeni? - éhes... az a baj, hogy engem jobban érdekel, hogy mit tud, és nem az, hogy mennyire vagyok éhes és most foglalkozzam ezzel? Nem egyszerű. Legalább valamit mondhatna, csepegtethetne valami félinformációt... tudom is én, bármit! - Végül is talán... ehetek valamit. - sőt szomjas is vagyok, de ezt nem teszem hozzá. Sokat utaztam busszal Los Angelesből igazából, úgyhogy férne belém sok minden, csak jó lenne előbb a válaszokkal kezdeni igazából. Az azért meglep, hogy még át is karol, de azt hiszem ez is az álcánk része főképpen és... azért tény és való, hogy megnyugtató a dolog, hiszen az előbb is jól látszott a sikátorban, hogy meg tud védeni, bár gondolom nem akárki és nem akárhány ember ellen.
Mindig is ilyen voltam, ilyen is maradok. Jobb lett volna, ha nem jön utánam, akkor én sem lennék rákényszerítve, hogy magyarázkodjak, ő sem érezné magát rosszul, amiért így lekoptatom. Azaz csak szándékomban áll, nagyon nem úgy tűnik, mint aki hagyná magát. Igen sokat utazott, pusztán válaszokért. Vélhetően engem is érdekelne, hogy mi az életem mozgatórugója, ám én nem akarok a rabjává válni, elmerülni abban, amiben a dédapám is. Állítólag tényleg jó élete volt, de én még fiatal vagyok, élnem kell, nem pedig egy tökéletes lény bűvöletébe esni. Sokkal könnyebb úgy, hogy rideg vagyok, és elutasító. Viszont azt sem hagyhatom, hogy így az otthonától távol baja essen, ha már többször megvédtem, kidobott idő lenne, ha most ilyen távol mindentől, elkapják, és onnantól az ő bábjuk legyen. Valahogy sajnálom, hiszen elvileg tökéletesnek kéne, hogy legyen az élete, és még én is bántom. Egyátalán nem áll jól neki, ha hozzám hasonlóan rideg, ez tényleg nem ő. - Ez nem kegy kérdése. Minek védtelek volna meg, ha utána megint kockáztatsz. Ennyit nem érnek a válaszok. – Simítok végig a hajamon. Olyan furcsa, hogy nincs rajtam a kalap, muszáj tényleg lófarokba fognom, mert eddig a fejfedő lepréselte, most pedig nincsen ami összetartsa. Levágatni nyilván nem fogom, szeretem így megnöveszteni, az álca ebben az esetben mégiscsak fontosabb. Most különben sem érünk rá bájcsevegni, mielőtt el kell vegyülnünk. És amikor visszatérek, látom, hogy kis védencem tényleg nem az eszéről híres. Vagy csak nem szokta még meg, hogy menekülnie kell. Nem is kéne. Amikor Logan, és a professzorék gondjára bíztam, úgy gondoltam, hogy többé már nem eshet baja. Rengeteg ott a vele egykorú, akik ráadásul hozzá hasonlóan különlegesek, a társadalom kirekesztette őket, Scarlett mégis utánam jön, mintha valami útkereső lenne, válaszokat akar. Sosem tartottam magam mentornak, tanárnak, ha így lenne, akkor Loganhez hasonlóan hagyom magam megtörni, ám nekem más ösvényt jelölt ki a végzet. Igaz, pár küldetésig ott ragadtam, ám a folyamatos szoknyavadászatom rossz vért szült, meg hát ha ott van Scarlett is... nem tudtam volna csak úgy könnyű nőcskéket felszedni. Rossz hatással van rám. - Semmit. Igazad van, majd én ezt is megoldom. – Sóhajtok fel, immár nem is morózusan, nem kell mindig ridegnek lennem. Gyorsan lekapok egy szalmakalapot, és egy napszemüveget, hogy a kezébe nyomjam, nem akarom, hogy máris ránk találjanak. Hiszen ha utánunk jönnek, és érdeklődnek, Scarlett elég feltűnő személyiség, főleg az újféle hippi ruhájában, anélkül, hogy az arcát elfedné. Amíg ő fizet, addig ugye kint cigizek, próbálom lenyugtatni magamat, erre még ő szól be. – Ha az lenne, nem lenne minden házon Marlboro reklám. Nyolcvanhetet írunk, nem a világháborúban élünk, hogy propagandáknak higgy. – Pöckölöm el a cigit szemforgatva, meg fog még vele gyűlni a bajom. Megvesszük a jegyeket is, és várjuk, hogy beguruljon a busz. Talán csak két órát, vagy hármat megyünk vele, onnantól nincsenek buszok, érdemes lesz bérelnem egy motort. - Nem tudom, hogy mennyit fogok elmondani, vagy hogy meddig kell együtt maradnunk. Nem vagy éhes? – A busz indulásáig még majdnem egy óránk van. Esetleg a váróban kaphat egy szendvicset, vagy ilyesmi. Átkarolom a vállát, mintha összetartoznánk, de csak azért, hogy ne ragadják el mellőlem. A napszemüveg mögött nem látom azt a gyönyörű, sötét szemét, legalább ez könnyebbség, ám az arca íve, kivillanó mosolya lehengerlő, és idegesít, hogy miért ilyen ártatlan, tiszta. Távol kéne tőle maradnom, erre pont itt ölelgetem... Ez igazán... öngól Remy!
A hangneme sem igazán tetszik és komolyan már legszívesebben tényleg itt hagynám a fenébe, csak hát nem tehetem meg, mert igenis érdekel, hogy mi ez az egész, igenis tudni akarom, hogy ki ez a fickó és hogy mire képes és hogy... egyáltalán miért mentett meg és mit tud rólam, mert csak úgy hobbiból nem jött volna utánam másodszor is nem? Nem az a jótét lélek hős alkat, legalábbis az olyanok nem így szoktak viselkedni, tehát itt valami egészen másról kell, hogy szó legyen, csak még mindig nem tudom, hogy mi a fenéről. Jó lenne persze kihúzni belőle, milyen jó is lenne, ha mondjuk gondolatot tudnék olvasni, vagy valami, de sajnos effélére nem vagyok képes, csak feltalálhatok... Hm... találhatnék valamiféle gépet, ami esetleg kiszedi a fejéből a válaszokat, csak az a baj, hogy a szándékos és célzatos feltalálás eddig sem ment, tehát valami mást kell kitalálnom, csak még mindig nem tudom, hogy mi a fenét mégis. - Nagyon kegyes tőled... - hozzá hasonlóan, talán kissé direkt is utánozva húzom el a számat, csak azért is. Hát na úgy se tűnök el, amíg el nem mondja az igazat, a többi már csak rajta múlik. Maximum addig boldogítom, amíg be nem adja végre a derekát, aztán tőlem lehet ám bátran nagy a szája, engem kicsit sem érdekel a dolog. Beszólogatásban jó, de majd ha mond végre néhány őszinte szót, akkor jóban leszünk, addig pedig marad ez az aktív hajtépés, amit művelünk. Nem izgat, ettől még nem fogok csak úgy meghátrálni, mert jogom van tudni, hogy mi ez az egész. Valami van, amit elhallgat, ha nem lenne, akkor azt mondta volna, hogy csak épp rosszkor volt rossz helyen, vagy jókor jón, vagy segített mert olyanja volt és kész, aztán lelépett. De nem, képtelen őszintén nyilatkozni, tehát valami van, amit eltitkol és biztos, hogy én nem fogom ezt csak úgy annyiban hagyni, mert ha netán rólam tud valamit, akkor jogom van tudni, hogy mi a fene az. Az öltözködés viszont nem megy a legjobb, de hát nem vagyok én profi rejtőzködő, az a nagy helyzet. Nem is értem, hogy miért várt el tőlem ennyit. Ő lehet, hogy ért ehhez, gondolom már sokszor került bajba, de az én életem nem arról szól, hogyan kell menekülni a törvény, meg akármilyen ismeretlen veszélyes alakok elől. - Jól van! Én... még életemben nem csináltam ilyet, mit vársz tőlem egyáltalán? - hogy egyből legyek profi? Aztán persze faképnél hagy és oldjam meg, fizessek ki mindent és... baromira irritáló a pasas, hogy mit ne mondjak. Van egy helyes pofija az igaz, de ettől még ugyanúgy kiborító a hozzáállása és egyre nehezebb elviselni. Végül szerzek magamnak még egy napszemüveget, meg egy szalmakalapot is, és ezekkel együtt fizetek és távozom, hogy aztán kissé legyezgetve a füstöt lépjek ki mellé. - Tudod ugye, hogy baromi káros az egészségre és... még büdös is? - cigi, soha sem voltam a híve az ilyen káros dolgoknak és persze az se fog neki tetszeni, hogy beleszólok, hogy mit csinál, de ahogyan beszélt velem odabent, azok után megérdemli, hogy így álljak hozzá és akkor még finoman fogalmaztam. Ettől még nem lépek le, de... megérdemli, hogy ha arról van szó, akkor igenis én se legyek vele túl kedves. Aztán még megkapja a kérdő tekintetemet, hogy most akkor hogyan tovább? Mennyivel könnyebb lenne, ha elmondaná, amit akarok nem?
Valóban nem úgy tűnik, mint aki egykönnyen feladná, ráadásul ha bármikor megtalálhat a képességével, akkor még az sem megoldás, hogy lelépek tőle. Bántani logikusan nem fogom, amikor annyira különlegesnek tartom, az ijesztgetésre pedig daccal reagál. Mivel tudja, hogy rám számíthat, nem hiszi el, hogy tényleg ártanék neki. Nem fogok, de hogy arra tegyem fel az életemet, hogy mindig neki segítsek... Én nem vagyok a dédapám, nem akarok ebben a bűvöletben élni. Bőven elég, ha én bűvölök el másokat, legyenek az nők, vagy nézők, vastag pénztárcájú barmok, akiket le lehet húzni. Kit szép szóval, kit kártyával, olykor gitárral. Olyan kisértet vagyok én, aki megosztja a hallgatóságát, valaki remegő térdekkel emlékszik rám, mások átkozzák a nevemet, amiért megszabadítottam a lányukat az erényétől, vagy éppen őket magukat az ékszereiktől, kincseiktől. Jó, azért annyira nem vagyok pofátlan, hogy szűzlányokat tegyek a magamévá, de hát istenem, olykor bizony megtörténik, inkább velem essenek át a tűzkeresztségen, mintsem egy borszagú macsóval, aki még csak nem is figyel rájuk. Na de hogy Scarlett hogy rám akaszkodik, csak mert fontosnak tartottam, hogy ne legyen rossz az élete csak mert a képessége lévén értékes... És máris én leszek a központi szereplő... - Jó... akkor majd ha úgy tartja kedvem, megbeszéljük. – Húzom el a számat a vállrántására, csak azért, mert eljátsza a cuki kislányt, már térdre kéne esnem előtte. A gond, hogy tényleg az, és tényleg tudnám őt imádni, csak éppen nem szokásom kiadni az érzéseimet, ráadásul nem az ilyen csajokkal szoktam járni. Nem az az egyszer megkapható kategória, és elég durva lenne, ha pont én verném át érzelmileg. Akkor inkább egyszerűbb, ha száraz maradok vele. Egyelőre elég, ha válogat, én magam napszemüveget veszek, rikító hawaii inget, lófarokba fogom a hajamat, és egy szakadt farmert. A botot becsavarom egy vászondarabba, és egy horgászbot tokja mellé tolom be, mintha valami túra mennék. Amikor visszaérek a lányhoz, döbbenten veszem észre, hogy Scarlett agya egy libáéhoz hasonlóan kicsi lehet. - Scarlett szivi, te most szivatsz engem? A csinos pofidat, és a formás seggedet azt hiszed így nem ismerik fel? Paróka, napszemüveg, szalmakalap. Krisztusomra felakasztom magam tőled... – Még pár francia nyelvű káromlatot kap a végére, menten úgy éreznem, hogy cigiznem kell. A kezébe nyomok egy köteg bankót, és faképnél hagyom, majd kint megvárom. Fizesse az enyémet is, hiszen együtt vagyunk, de most sürgősen ki kell húznom. Az árcédulákkal együtt kapja a pénzt, én már nem megyek a pénztárhoz. Szerencsére ócska pályaudvari bolt, nincsen lopásérzékelő, ettől még nem akarom egy rendőrségi bejelentéssel felhívni magunkra a figyelmet. Szóval kisietek, és láncdohányos üzemmódba megyek át.
Én se tudom, hogy mit gondoltam, ha egyszer már kétszer eltűnt, hogy csak azért se mondja meg nekem, hogy kicsoda valójában, de ettől még nem fogom feladni és igenis válaszokat akarok tőle. Ha kell akkor a nyomában maradok addig, amíg meg nem kapom őket, mert nem létezik, hogy valahogy ne kapjam meg azokat a válaszokat és kész... Még ha közben igen sikerült is esetleg kalamajkába keveredni, hiszen láthatóan nem áll jól a szénám. Ideges és mérges rám, pedig én aztán nem tettem semmi rosszat sem. Csak szimplán szeretném, ha végre tudnám, hogy mi miért történik. Olyan érzésem van, mintha folyton csak mindenki ide-oda rángatna és senki se lenne hajlandó őszintén elmondani, hogy miért teszi. Ő segített nekem, akkor pedig igenis kutya kötelessége őszintén elmondani, hogy miért tette és hogy miért segített nekem és... nem fogok addig elmenni, amíg ezt nem teszi meg, akkor sem, ha közben ilyen csúnyán néz, és a falat veri az öklével. Neki fog fájni igaz? Nem pedig nekem. Azt úgyse hiszem el, hogy engem tudna bántani, akkor teljesen értelmetlen lett volna megmentenie, legalábbis vagyok olyan naiv, hogy nem feltételezek semmi rosszat róla. - Pedig akkor sem vagyok hajlandó leállni, amíg el nem mondod, hogy miért segítettél és hogy ki vagy... vagy valami! - tőlem aztán riogathat ő, vagy mások, akik a nyomunkban vannak, komolyan nem érdekel a dolog. Én akkor is rá fogok jönni, hogy mi ez az egész, akkor is válaszokat fogok szerezni, ha belegebedek is, szóval rángathat engem ameddig csak akar, de meg nem hátrálok. Jó persze kis ijedtség azért van benne, hogy megint bajba kerülök és hogy valakik már megint el akarnak kapni, jó eséllyel engem és nem őt, bár persze ki tudja, de... nem fogok ettől még ijedten elszaladni, ez tuti biztos. Behuppanok a taxiba, és most kivételesen csendben maradok, amíg meg nem érkezünk a célállomásra. Kiszállva azért kissé elhúzom a számat a szavaira, mert nem tetszik, hogy már megint így beszél velem. Nem vagyok olyan kis nyomi, akire állandóan rá kell szólni. - Akkor sokkal egyszerűbb, ha válaszolsz normálisan... és máris minden könnyebb lesz. - rántom meg a vállamat. Azt hiszem amúgy is sejtheti, hogy nem válunk szét, maximum lerázni próbálhatna meg, de akkor megkeresném megint, mert nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy nem akar őszinte lenni velem. Nem vagyok buta, azért leesik, hogy mit akar, csak hát... na arra nem gondoltam, hogy itt helyben kell átöltözni. Van azért táskám, de nem hoztam több napi váltóruhát. Az a nyár előnye, hogy nem foglalnak nagy helyet a ruháid, de annyi nincs, hogy megint átöltözzem. - És hova akarunk menni? - mert remélem tudja, hogy azt nem fogadom el, hogy visszavisz a birtokra és ott hagy. Sikerül közben találnom egy mintás, kissé hippi jellegű rövid rucit, azzal libbenek be az öltözőbe, hogy átvessem a saját ruhámat.
Nem is tudom, hogy mit várt, ha így váratlanul rám tört. Ha akartam volna vele beszélgetni, akkor minimum az első alkalom után megfogom a kacsóját, megrázom, és bemutatkozom. Tipikusan az a jó nő kategória, aki kedvemre lenne, hiszen ha csak visszatekintek a múltra, hát hányan fordultak meg az ágyamban...? Nem, mégsem az a kategória. Scarlett még túl fiatal, legalábbis először még az volt, de nem ez tartott vissza. Sokkal inkább az, hogy annak idején túl sokat hallottam a hozzá hasonló különleges lényekről, akik amolyan tiszta, érinthetetlen angyalok, és bármilyen nőcsábász volnék, nem akartam én lenni az, aki egy ilyet ledönt a lábáról. Dédapám olyan boldognak tűnt, jó élete volt mellette, tapasztalatból beszélt. Az én zűrös életembe ez amúgy se fért volna bele, annak meg semmi értelme, hogy ha véletlenül érzek iránta valamit, de visszafelé meg csak a rosszat látja bennem, akkor egy életre elmegy mindentől a kedvem. Jobbnak láttam inkább lelécelni. És most sem ijed meg tőlem, igaz, nem vagyok túl hatásos, de most képeljem fel? Arra nem volnék képes. Eljött utánam, teljesen egyedül, vállalva a veszélyt, hogy akár útközben valaki csak úgy random rágerjed, aztán itt Las Vegasban ez aztán erőteljesen hatványozódik. - Azt nagyon rosszul teszed. – Mordulok rá, de már nem lépek el mellőle, fogalmazok valami csípős, frappáns választ, de olyan dacos, ahogy így ki van pirulva, hogy a francba tudott neki ellenállni a dédapám? Vagyis nem neki, hanem egy másiknak? Vagy ez így működik? A Scarlett-klónok beeszik valakinek a tudatába magukat, és soha többé nem eresztik? Lehet, hogy nem is olyan angyaliak, csak ha valaki elhitte, akkor nincs menekvés? - És akkor mit csinálsz? Itt fogsz loholni a nyakamban, amíg meg nem öregszünk? Ahhoz nem lenne idegzetem, a válaszok pedig nem tartoznak rád... – Rázom meg a fejemet, ekkor már a szemem sarkából látom, hogy jönnek... A botot lendítem, hogy Scarlettet is felnyaláboljam a csuklójánál fogva, mert ha már kétszer megmentettem, harmadszor aztán teljesen zsákutca lenne otthagynom. Pillanatok műve az, hogy letarolom a támadóinkat, nincsen most idő arra, hogy megbeszéljük, mit is akarnak tőlünk. Hiszen egyértelmű. Scarlett kell nekik, és már az sem baj, ha én is a föld alá kerülök. Azt nem akarnám megvárni. Kiszáguldunk a hátsó utcára, hogy aztán füttyentve taxit intsek le. Van belőle millió, ráadásul sokféle, így most nyerünk némi időt. Betuszkolom a lányt, majd mellé ülve szólok rá a sofőrre, hogy gázt. A busszállomásra vitetem magunkat, ahol kifizetem a fickót, és némi jattot, hogy nem is látott minket. - Na jó, nem vállunk szét, mert még megöleted magad. – A buszvégálommás közelében benzinkút is van, méghozzá már az üzlet elé kirakott olcsó ruhákkal. Egyértelmű a megoldás, át kell vedlenünk. Sajnálni fogom a kalapomat legalábbis, de most nincs idő siránkozni. Beállok a ruhák elé, hogy keressek valamit a méretemben, remélem, hogy ő is így tesz.
Azt már az elején érzem pontosan, hogy nem igazán szeretne velem beszélgetni, de azért nem számítottam ennyire kemény fogadtatásra, és kimondottan nem is tetszik a dolog. Nem fair a részéről, hogy így viszonyul hozzám, mert én aztán nem ártottam neki semmit sem, csak válaszokat akarok. Nem kell lökdösni, meg kirángatni az utcára, mintha rosszat akarnék neki minden áron. Egyébként meg nem fogok csak úgy megijedni azért, mert morcosan néz rám. Eszem ágában sincs! Nem hátrálok meg, ha már eljöttem eddig és átutaztam az egész kontinenst. Nem fogok csak úgy hazamenni és élni tovább az életemet, miközben folyton azon pörög az agyam, hogy vajon kicsoda ő és miért segített nekem immár kétszer is. Főleg úgy, hogy tudom, hogy direkt volt a második eset, hogy tudta, hogy bajban vagyok és utánam jött. Miért olyan furcsa és elfogadhatatlan az, hogy érdekel, hogy mégis mi a jó élet történik velem? Mert mintha... ő igenis többet tudna rólam, mint amit én magamról és azért ez baromi frusztráló. - Nem fogok... megijedni tőled! Akkor sem! - na persze ettől még megrezzenek, amikor a fejem mellett egyszerűen csak belecsap a falba. Jó hát ettől bárki megijedne, főleg akkor, ha egyébként egy olyan kis egyszerűbb lélek, mint én, de mégis csak kihúzom utána magamat és már komolyabban állok meg előtte újra. Nem fogok elszaladni, csak mert kicsit fenyeget, vagy ijesztget. Majd szépen leállítja magát, vagy... ha tényleg nagyon akar, akkor majd nekem jön, bár valahogy azt nem tudom elképzelni, hogy megtenné. Kétszer mentett meg, szóval akkor most higgyem el, hogy tudna ártani nekem? Nem... semmi esélyt sem látok rá, bármennyire is próbálja bizonygatni nekem. - Nem... én nem zsarollak, de akkor is válaszokat akarok. Uralni sem akarlak, ha elég az, ha megkérlek, akkor... kérlek szépen, de... ha nem, akkor nem fogok csak úgy lelépni. - rázom meg a fejemet a végén. Persze valahogy a gondolataimban sokkal határozottabban sikerül már megint megszólalni, jellemző... de hát mégis mit tehetnék? Nem vagyok én egy karakán személyiség, csak próbálok most keménynek és erősnek mutatkozni, mert nem akarom, hogy csak úgy félresöpörjön. Igenis válaszokat akarok kicsikarni belőle, mert tudom, érzem hogy vannak ott bent, csak nem akarja velem megosztani őket. Na persze arra nem számítok, hogy az egésznek rossz vége lehet, hogy esetleg követik, vagy engem, vagy... akárkit. Csak arra eszmélek fel, hogy megragadja a csuklómat, aztán megremeg a talaj alattunk az érkező idegen fickók pedig a földön kötnek ki, mind a négyen, sőt még a zsúrkocsi is. Hát igen láttam már én őt akcióban és nem teljesít rosszul most sem természetesen, csak hát... tudom előre, hogy majd az én hibám lesz, pedig ez egyáltalán nem biztos. Miért ne követhették volna őt, vagy állhattak volna lesben miatta? - Nem én... voltam. - próbálok szavakat formálni, ami kimondottan nehéz, amikor a karodat rángatva húz alaki maga után és már-már úgy érzed, hogy lebegsz a levegőben. Hát na, magasabb, gyorsabb, de próbálom tartani a tempót, és bár akarnék, de esélyem sincs rá, hogy hátranézzek. Talán jobb is, így nem látom, hogy utánunk erednek és azt sem, hogy előkerülnek pisztolyok is. Akkor talán még kellően pánikba is esnék... az pedig most nem lenne hasznos. Nem vagyok golyóálló és tudtommal ő sem, ez pedig eléggé megnehezíti a jelenlegi helyzetünket, maximum azzal a bottal akadályozhatja a fickókat annyira, hogy... megússzuk ezt a... nem is tudom mit.
Az eszem megáll. Nem tartom magam egy hősies megmentőnek, a logikám ellenben azt diktálná, hogy ha megmentek valakit, az szépen kussban elfogadja a jót, ez meg itt buszra ül, és utána jár a hogyannak, és a miértnek. Nem akarok én itt beugatni ennek a csodának, amelyből talán most egy lehet a világon, igazi csillag a sivár világban, de ha ilyen bután, kiváncsiskodóan áll a kérdéshez, akkor erőteljesen el fogom küldeni az anyjába. Miért nem maradt otthon, a biztonságban? Csak nekem sincsen munkát vele ismételten, ha újfent meg kell menteni a formás kis seggét. Mert az van neki, annyi szent. Pont úgy néz ki, mint a medálomban lévő mása, a haját talán kissé máshogyan hordja, mint az öreg LeBeu neje, akit azonban nem tekintek ily módon a dédanyámnak, hiszen nem is ismertem, másrészt tudom, hogy örökbefogadott gyerek vagyok, így rácsodálkozhatok Scarlettre anélkül, hogy furcsa lenne. A csodálat egészen fél másodpercig tart, hogy utána villogó tekintettel akarjam visszatoloncolni az övéi közé, akikkel felnőhet, vigyázhatnak rá. Ha jobban belegondolok, onnan is elrabolták már egyszer, ráadásként most hagyták neki, hogy egyedül nekiinduljon a túrának, hogy megtaláljon, így a birtokon sem lenne jobb helye. A jó büdös fracba, hát kit kell érte seggberúgnom? Logan is szarik az egészre, pedig vele egész jól megtaláltam a közös hangot, miután belepaszíroztam a földbe, nem volt esélye ellenem. Igaz, semmivel sem vagyok jobb, mint ő, az észérvekre aligha hallgatok. - Eddig nem vettem komolyan a felelőtlen, és gyerekes viselkedésedet Scarlett, szívesen leállítalak Scarlett most, ha azt akarod. – Csapok a falba a feje mellett csak úgy ijesztés gyanánt. Még nem tudom, hogy mihez fogok folyamodni, hogy leakadjon rólam, válaszokat nem érdemel, azok az én titkaim, de ha itt fog lebzselni továbbra is a nyakamon, akkor azzal rámhozhat egy pár nem kívánt látogatót. Keményen az ajkamba harapok, valahol tudatosan testesítem meg a vadnyugati westernhőst, s a latin macsót, pusztán francia köntösbe öntve. Ellenben a kislányt nem a külsőmmel, vagy a stílusommal akarom lehengerelni, csak tűzzön innen a francba, találjon magának örökbefogadókat, vagy egy gazdag férjet, csak engem ne boldogítson, mert nem hiszek a bűvös hármasban, nem fogom megint megmenteni. - Mi az, hogy nem hagysz békén? Te most zsarolsz engem szivi? Nem viselem jól az ilyesmit. Akik megpróbáltak uralni, eddig is csúnyán végezték. – Gyújtok rá arébb lépve, hirtelen jön rám az ideg, át kell gondolnom a következő lépésemet, mielőtt még hülyeségre ragadtatnám magamat. Szinte nem is nagyon figyelem a válaszát, hogyan is jött el idáig, mert nyílik a lengőajtó, ahonnan jöttünk, és négy alak fordul be rajta, napszemüvegekkel, öltönyben. Natessék. Eddig tartott az idill, követték őt, és hozzám is eljutottak. Ám még mindig jobb, ha csak a lányt követő kormányügynökök, s nem az a banda, amely legutóbb elrabolta. Lassított felvételben emelem fel a fejemet, ahogyan átpillantok a cigifüstön, majd pöckölve a csikket markolok rá a lány csuklójára, hogy lendítve a botomat a földbe vágjam azt. Földrengésszerű rezgés zúdul át a folyosón, minket nem érint, ám a lökéshullám felborítja a négyest, meg még egy zsúrkocsit is, tányérostul. A mozdulatban nem állok meg, ragadozószerűre nyúló lépteimmel indulok meg félig futva, Scarlettet mint valami zászlót vonszolom magam mögött az ellenkező irányba. - Hadd gratuláljak... – Szorítom be a botot a hónom alá, pillantásommal nem is méltatom figyelemre a barnát, előre fókuszálok, hogy mielőbb elérjük a hátsó kijáratot a konyhán át.
Érzem én tökéletesen, hogy nem értékeli, hogy itt vagyok, hiszen kellően csúnyán néz, de őszintén szólva nem igazán érdekel a dolog. Nem vagyok én mindig ilyen bátor, de most nem fogok meghátrálni, mert igenis tudni akarom, hogy miért segített nekem és miért nem mondta meg egyszer sem még csak a nevét sem, miért nem engedte azt sem, hogy megköszönjem és egyáltalán miért bukkan fel, ha bajba kerülök. Egyszer még ezt mondhatjuk véletlennek, de másodszor már nem hiszem, hogy csak erről volt szó. Valami más oka kell, hogy legyen ennek és én tudni akarom és biztos, hogy nem fogok innen elmenni addig, amíg válaszokat nem ad nekem. Ha más nem, hát kicibálom belőlem, amit tudn akarok, vagy addig maradok, amíg nem mondja el és kész. Követem... meg találhatom újra, ha akarom, hiába próbál előlem elrejtőzni. Ne higgye azt, hogy nem így van, ne higgye, hogy nem találom meg megint, vagy hogy csak azzal, hogy így néz rám, vagy hogy így viselkedik majd szépen meghátrálok. Esélytelen. - Nem érdekel, hogy akarsz-e, akkor sem megyek el addig, amíg nem adsz nekem rendes válaszokat. - és igen láthatja azt a fene nagy dacosságot az arcomon, hogy akármit is mond nekem fogok csak úgy egy könnyen meghátrálni és nem fogom feladni sem a dolgot. Akkor is megtudom tőle, hogy mi ez az egész, akkor is megtudom tőle, hogy miért bukkan fel ott, ahol én bajba kerülök. Hagyom, hogy arrébb tereljen, hiszen amúgy is beszélni akarok vele, teljesen mindegy hol. Nem félek tőle kicsit sem, nem hiszem hogy ártani akarna nekem, hiszen eddig kétszer húzott ki a bajból nem igaz? Csak akkor állok meg, amikor ő is megteszi, immár csak ketten vagyunk, de így nekem is jobb. Egyébként is talán ő ezt nem érti, de... nekem akkor is kell most minden, amibe kapaszkodhatok. Összezavarodott az életem, hiszen sok olyasmi történt velem, amiről kiderült, hogy nem is történt meg, csak valamiféle álom volt. Ő viszont szerepel rendesen a valóságos életemben, tehát ugyanúgy támpont, mint a húgom, vagy mint Casey és épp e miatt fontos nekem. - De nekem ez nem elég én... én tudni akarom, és nem hagylak békén, amíg nem mondasz valami használhatót. Tudom, hogy másodszor nem véletlenül bukkantál fel ott, ahol én, hanem... hogy te találtál meg, hogy kerestél. Tudtad, hogy eltűntem. - a professzor elmondta, szóval ne állítsa be úgy, mintha ez csak valami véletlen lenne. Tudom, hogy ő indult el megkeresni és azt is, hogy ő talált meg, és ez nem csak valami véletlen, nem olyan, mint az első alkalom, ne mondja nekem ezt. Tudni akarom, hogy miért keresett, amikor megtudta, hogy megint eltűntem. Tudni akarom a válaszokat és láthatja rajtam, hogy nem hátrálok meg, amíg nem mondja meg az igazat. A felpofozás emlegetésére azért felszökik a szemöldököm... bár nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmit tenne. - Repülővel jöttem Los Angelesig, ott élnek barátaim, és reggel jöttem busszal... semmi bajom sem lett és fel sem merült, hogy stoppoljak. - húzom el a számat, mert úgy beszél velem, mintha minimum az apám lenne, pedig erről azért szó sincs. Megmentett, de nem tartozom neki e miatt felelősséggel, szóval fejezze be és... kezdje el nekem elmagyarázni a dolgokat, mert úgy sem hagyom békén, amíg nem teszi meg.
Nem tudom, hogy Scarlett mennyit vesz észre a dologból, elég hitelesen játszom a szerepemet, ráadásul valóban ittam, hogy feltételezhető a részegség, igaz, közel sem annyit, hogy indokolt is legyen, ám ezt a fickónak nem kell tudnia. Ha már a lány volt olyan oktalan, hogy önként sétál be a bűn városába, akkor ne pont a szemem láttára adják el prostinak. Nem mondanám úgy, hogy ahhoz túl sokat fektettem belé, de valahol mégis. Megmentettem, de ha tartani akartam volna a kapcsolatot, akokr ne maradunk idegenek. Közel sem biztos, hogy pont utánam jött, de egyedül mi mást keresne itt? Ha ugyanaz a képessége, amiről a dédapám is mesélt, akkor esélyes, hogy bárkit meg tud találni, és ha nem állítom le valahogy, megint utánam jöhet. De miért? Válaszokért? Nem hinném, hogy pont én lennék az, akinek ezt meg kéne adnia. Mutánsok között él, a vezetője nagyhatalmú telepata, oldja meg ő az ilyen kérdéseket. A gond csak az, hogy bármennyire is szemét akarnék lenni vele, lényegében ő az, akit vagy húsz éve őrizgetek medál formájában a nyakamban. Na jó, nem ő, hanem valaki, aki pont úgy néz ki mint ő, afféle családtag, de akkor is... különleges, hogy valaki ennyire egyedi génekkel rendelkezik, a képessége fontos, a külseje pedig... pont itt vannak a gondok. Ezért kellett elmennem, mert nem fogom magam kiszolgáltatni neki. - Pont az ilyen dacosságod miatt kerülsz állandóan bajba. Miből gondolod, hogy én akarok veled beszélni? – Húzom arrébb egy másik asztal felé, ám megondolom magam, ha nyilvánosan mutatkozunk, még jelentetet rendez, és nem akarom felhívom magamra a figyelmet. Fejembe nyomom a kalapom, csúnyán nézek, majd a pálcámat beszorítva a hónom alá a vállánál fogva vonom arébb. Nem erőszakosan, nem fájdalmasan. Kifelé az egyik szervízfolyosóra. Ott szépen felé fordulok, és végigmérem. - Nem hinném, hogy magyarázattal tartoznék. Akkor lenne így, ha ártottam volna neked. Mi szükség nevekre, indokokra? Vedd úgy, hogy valaki segített, azt jól van. – Vonom meg a vállamat, akcentusomon egyértelmű a francia származás, ennyi kilogikázhat, illetve azért erőltetnie kell az agyát, mert a legtöbb szót erőteljes szlengben mondom. - Egyátalán mivel jöttél? Busszal? Ha azt mondod, hogy stoppoltál, akkor felpofozlak... – Úgysem tenném meg, és ez még a pillantásomból is látszik, hiszen a kis védencem iránt inkább aggodalmat érzek, semmint dühöt, csak hülyén fejezem ki magamat.
Naiv vagyok igen, de akkor is be kell jutnom ahhoz, hogy megtaláljam azt az ismeretlen fickót. E miatt vagyok itt, ezért utaztam ilyen sokat és eszem ágában sincs most meghátrálni. Ha már itt vagyok, akkor csak azért is be fogok jutni és valahogy megtalálom őt. Ha ehhez az kell, hogy egy vadidegen oldalán lépdeljek be, aki ki tudja, hogy mit akar kihozni a helyzetből, akkor megteszem. Annyi eszem azért van, hogy nem iszok meg semmit sem, amit ő tol elém, mert annak rossz vége lehet. Szóval, amikor elém kerül egy ismeretlen eredetű pohár, akkor csak finoman eltolom magamtól és már épp nyitnám a számat, hogy megmagyarázzam, hogy én más valaki miatt vagyok itt, hogy keresek valakit, amikor az a valaki megérkezik pont hozzánk és láthatóan nincs épp a legjobb, és a legbeszámíthatóbb állapotban és akkor még finoman fogalmaztam. Elég szépen elképedek, ahogy dülöngélve nyújtja a zsetont felénk, mármint a fickó felé elsősorban, mintha tényleg nem igazán tudná, hogy mit is csinál. A pasas pedig azzal a mozdulattal ki is kapja a kezéből, és ha jól sejtem, akkor vagy az egyik roulette asztal, vagy pedig a kassza lesz az első útja, vagy hogy a játékszenvedélyét élje ki, vagy pedig, hogy beváltsa a pénzt és legyen mivel visszatérnie mondjuk az asszonyhoz. A jó ég tudja, ennyire azért nem szoktam szövevényesen gondolkodni. Nekem viszont pár pillanatnyi befagyást okoz, hogy újra látom a fickót, az pedig még inkább, ahogyan szinte már rám morran. Végül mégis csak kihúzom magamat, és lecsusszanok a székről, hogy rendesen elé tudjak állni és a szemébe nézhessek. - Téged kerestelek. Azt hitted, hogy erre nem kerül sor? Kétszer is segítettél és... nem tudom, hogy miért, még a nevedet sem. Nem vagyok hajlandó elmenni addig, amíg nem magyarázod meg ezt és... és... ha kell, akkor megtalállak megint! - elakadok azért kicsit a végén, de mégis kihúzom magamat és nem hagyom, hogy csak úgy meghátráltasson. Nem fogok elmenni és főleg nem fogom hagyni neki, hogy elküldjön. Ő leléphet, de meg tudom találni még egyszer, ha kell. A képességem meg van rá, talán tisztában is van ezzel, talán tudja, hogy mire vagyok képes és e miatt vittek el immár kétszer is. Nem számít, de az biztos, hogy elég határozott vagyok most ahhoz, hogy ne engedjem azt, hogy akármilyen módon is le merészeljen koptatni. Válaszokat akarok és kész!
Megigazítom a kalapomat, már csak az van hátra, hogy felkeressem a pénztárat, és beváltsam a zsetonjaimat. Átlagos nap volt, most jön majd a java, hiszen az éltet, hogy másokat elkápráztassak. Vegasban azért nőzni annyira nem szoktam, mert túl sok a visszajáró túrista, nem tenne túl jót a hírnevemnek, hogy ha szembetalálkoznék egy feldühödött férjjel, vagy éppen magával a kishölggyel, aki nekem adta a fél családi örökséget egy szerelmes éjszaka fizetségééül. Nem is érzem magam himringyónak, igazán megdolgozom azért, hogy ilyenkor jól érezzék magukat, s a saját kielégülésem is nem kevésbé fontos. Mielőtt elváltam volna Farkastól, azt mondta, hogy kurvapecér vagyok. Mintha ő mást csinálna... Van, hogy leissza magát, és másnap nem is emlékszik, hogy kinek az ágyában ébred. Ez azért nem kis felelőtlenség, igaz, mi baja történhetne? Az én csinos pofim nem regenerálódik olyan gyorsan, s ha felkészületlenül lepnek meg, úgy, hogy nincsenek menekülőutaim, akkor ki kell vágnom magamat, azért egy tolvajnak észnél kell lennie. Még két-három napig időzöm itt, aztán továbbállok, nem szeretek sokáig egy helyen maradni, úgy a biztonságos. Majd visszatérek ide, ha már elült kicsit az emlékem, végülis maradandó nyomot sosem akartam senkiben hagyni. Volt egy komoly betörés is, amelyhez a segítségemet kérte egy helyi mutáns brigád, s bár nem buktunk le, jobb az óvatosság. Éget a vágy, hogy a kaszinó előtt rágyújtsak, de inkább sietnék, mielőtt még gyanut keltek bárkiben. Nem mintha lenne esély rá, hogy hozzám tudnak érni, de minek hívnám fel magamra a figyelmet? A kijárat felé igyekszem, ekkor látom meg őt. Teljes, sugárzó szépségében. Sosem tud előlem kitérni? A sors mindig ide vezeti az utamba? Miért? Azért, mert gyerekként sokat álmodoztam a különleges lényről, s most fricskaként dörgöli az orrom alá, hogy itt van, ha kértem, hát megkaptam? Az első alkalmat a véletlen szülte. Megláttam, és tudtam, úgy a helyes, ha segítek neki. A második már jóval tudatosabb volt, egy ideig még figyelemmel kísértem, s amikor megtudtam, hogy ismét elrabolták, a nyomába eredtem, egy ilyen szép madár nem zárható kalickába. Végül amikor szabad lett, hátat fordítottam, élem tovább a saját élemet. S most ismét itt van. Biztos, hogy ő az, ha oly ritkán születik egy ilyen, aligha lenne belőle még egy. Elsőre ki akarják dobni, míg ő egy vadidegen karjaiban köt ki. Már megint... állandóan keresi magának a bajt. Bár tudnám, hogy miért. Úgy teszek, mintha nem is ismerném, hiszen ha valaki ennyire lecsapott rá, nem mehetek oda, hogy csak úgy kiszakítsam az ismeretlentől. A zsebembe nyúlok, és kiveszek pár nagyobb értékű zsetont, majd dülöngélősre veszem a figurát, s közelebb tántorgok. – Elnézést uram... nem tudja, hol kell ezt beváltani? – Nyújtom felé a zsetonokat, mire bejön a számításom, kikapja a kezemből őket, s Scarelettet faképnél hagyva elsiet. Egy részeg biztosan nem tudja majd, hogy ki ellen emeljen panaszt. Az arcom ezután megkeményedik, s a lányra pillantok. - Mit keresel itt? – Kissé nyersebb vagyok a kelleténél, de nem érdekel. A lány túl fontos, értékes, ahogyan a legendákból is hallottam, hogy csak úgy csatangoljon a bűn városában. Én meg túlságosan sokat álmodoztam róla ahhoz, hogy kezelni tudjam, ha szemtől szemben találkozunk. Tűnjön el, én meg élem tovább az életemet.
Los Angelesben legalább egy éjszakát eltöltöttem, hiszen mégis csak át kellett repülni az egész országon ahhoz, hogy eljussak ide. De ide vezetett el a képességem. A helyét itt mutatja, Las Vegasban, de még is csak hosszú volt az út, és nem akartam ezt az egészet hulla fáradtan kezdeni. Egyébként sem voltam teljesen biztos benne, hogy jó ötlet megkeresni, ha egyszer már kétszer eltűnt a szemem elől, ha nem mondta meg kicsoda, de attól még képtelen vagyok úgy elaludni, hogy nem kapok legalább felületes válaszokat. Talán nem kellene ezt az egészet firtatnom, de nem tudom csak úgy tovább csinálni, hogy nem keresem meg. Las Vegast mutatta célállomásnak a tű többször is, napokon keresztül, míg végül rászántam magam. Na persze tudom, hogy nem értékelte volna senki sem, hogy eljövök, ezért nem is kötöttem mások orrára. Hagytam egy levelet Dorothy-nak, és elmondtam Casey-nek röviden, főleg hogy bízzon bennem és hogy vigyázzon a húgomra, hogy ne akadjon ki. Vigyázok magamra és vissza fogok jönni, de beszélnem kell azzal a férfivel, muszáj megkapom a válaszaimat, amik nem hagynak nyugodni. Az pedig csak hab a tortán, hogy ha már átutazom az országot keresztben, akkor legalább beköszönhetek a távol lévő barátokhoz is. Ezért volt az első kitérő Los Angeles, és ezért indultam tovább ide csupán másnap reggel, amikor már rápihentem, a tű pedig még mindig itt mutatta a helyét. Itt vagyok, még a pályaudvaron azért egy újabb keresést megtettem. A spórolt pénzem, ami maradt a szüleim után, a nem rég megkapott örökség nem sok, de ha ezt erre költöm el, hát erre költöm, mert tényleg fontos. Nem igazán nem való egy ilyen hely, egy ilyen zűrös város, de most ez van, itt kell boldogulnom, és meg fogom oldani, mert eltökélt vagyok és céltudatos! Végül megérkezem a helyre, ahol lennie kell. Kaszinó... nem hiszem, hogy jó emberek járnak ide, vagy olyanok, akik könnyen keverednek rosszba, de most csak ez van, nem válogathatok. Óvatosan lépdelek közelebb. Nem vagyok kiöltözve, és cseppet sem festek ide valónak, annyi szent. Túlságosan fiatal vagyok és látszik rajtam, hogy nem vagyok éppenséggel az a jól öltözött elegáns típus sem. Nem csoda, ha azonnal megállít a bejáratnál az egyik őr... tényleg nem meglepő. - Én csak... keresek valakit. Egy barátot, azt hiszem ide jött. Ha beengedne, hogy körülnézzek... aztán megyek is. - persze határozottan áll elém, és néhányan még a közelből is felfigyelnek a szóváltásra. Azért annyi a mázlim, hogy van egy olyan kisugárzásom, ami másoknak tetszik, így aztán talán nem meglepő, hogy a bárpulttól egy öltönyös fiatalember lépdel oda hozzánk és előzékenyen a karját nyújtja nekem. Nem vagyok jó színész, de ez most segít annyit, hogy legalább bejussak. Hálás mosolyt villantok rá, ahogyan végül belé karolok. Na persze éljen a naivitás, fel sem merül bennem, hogy netán valami rosszat akar, amúgy sem akarok inni semmit sem, csak körülnézni, hátha kiszúrom itt azt a fickót, hátha találkozik a tekintetünk, ahogy a tömeget pásztázom.
A mai határozottan egy szerencsés nap. Megfejem a gazdag balekokat, éppen csak annyira, hogy ne legyek feltűnő. Itt van show-műsorom az egyik szállodában, teljesen logikus, és hihető, hogy olykor én magam is kockáztatok, néha veszítek, időnként nyerek. Nem csalok, éppen csak annyira igézek meg egy-egy újgazdagot, hogy mindent kockára tegyen ellenemben, s ha egy érdeklődő biztonságis megjelenne, akkor eltereljem magamról a gyanut. A kártyapaklit egyébként is megjelölöm a kinetikus energiáimmal, hogy nagyjából tudjam, mikor jönnek a figurás lapok, így jóval nagyobb az esély most éppen a black jackben, hiszen ez a kedvencem. Leteszem magam mellé a kalapomat, ahogyan szivarra gyújtok, és a szomszéd asztalra sandítok. A nagydarab vágott szemű pókervilágbajnok ült le, most az egész terem körülötte zsong, mindenki a mester ellen akar lapot húzni. Mintha lenne jelentősége. Ez nem verseny, úgysem veszi őket komolyan, és nem játszik nagyban. Annyira azért igen, hogy ne tudják megverni. Szórakozottan megrázom a fejemet, és kérek az ászra. Király. Mi más lenne. Beleiszok a ginbe, majd dobok egy zsetont az osztónak, hogy felmarkoljam a nem túl sok, de azért mégiscsak látható nyeremémet. Talán mára lehet, hogy mennem kéne, mielőtt kiszúrják, hogy mennyire jó vagyok, az esti előadásig még van legalább két órám. Akár fel is mehetnék letusolni, és elkölteni egy korai vacsorát. A botom a székemnek támasztva a kezem ügyében, időnként azért körülnézek, nem szeretem a meglepetéseket. Végül felállok, és a zsebembe gyűröm a zsetonokat, hogy a pálcámat a kezembe fogva otthagyjam a már üres poharat, a takarítók majd elviszik. Ránézek az órámra, persze a kaszinóban nincsen a falra téve, hogy minél jobban elveszítsék az időérzéküket a delikvensek. Fejembe nyomom a kalapot, és már indulnék is, nem jó sokáig egy helyben maradni, ezért alig negyven perces a show...
Kezdőlap 
by 
