Depew park

Tárgy: Depew park Pént. 20 Szept. - 21:52

First topic message reminder :

A város legnagyobb parkja, ami bizonyos részeken már-már erdőségnek is megfeleltethető. Nagy területet fed le, így nem meglepő, ha az őt átszelő kis patak felett híd kúszik át, akad itt egy magas kilátó is, no meg persze a város hírességeiről néhány szobor. E mellett pedig nagyobb tisztás területek, ahol nyári napokon remekül el lehet piknikezgetni, és persze játszótér, sportpályák is dögivel. Ez a park mindig hangos, amikor jó idő van, hiszen a város forgataga elől a családok és a kikapcsolódni vágyók biztosan itt kötnek ki hétvégente. Rengeteg programot szerveznek, minden második hétvégén akad egy kisebb esemény, ami miatt külön érdemes lehet kilátogatni.

Tárgy: Re: Depew park Vas. 1 Jún. - 20:11

Bastien & Rebeca

Tényleg nem értem, hogy miért húzza fel magát ezen ennyire. Nem kéne. Nem lett semmi bajom és tudok vigyázni magamra annyira, hogy ne is legyen. Jó persze, nem élem túl, ha teszem azt csak úgy becsapódom a földbe, de... akkor is bízom benne eléggé ahhoz, hogy ez ne történjen meg. Most pedig tényleg olyan morcos, mint valami kiszuperált öregember, aki mérges egy vicces helyzet miatt. Hát persze, hogy nem értékelem a dolgot, mert e miatt igazán nem kéne felhúznia magát. Nem lett bajom és akkor is jó móka volt, bár persze az már kevésbé, hogy aztán csak úgy feltesz egy fa tetejére, hogy aztán oldjam meg, ahogy akarom.
- Nem lettél az, csak talán kicsit túlságosan komolyan veszel dolgokat, de... azért le lehet szokni erről, majd segítünk rajtad. - lelkesen segítek neki visszaváltozni azzá, aki régen volt. Biztos, hogy sikerül, hiszen már most is érzem, hogy tud ő olyan lenni, akit ismerek. Pontosan ugyanúgy csókol, mint régen, akkor meg a többi mit sem számít? Őszintén szólva, ha nem lenne muszáj, akkor még arra is nehezen lehetne most rávenni engem, hogy megmoccanjak. Túlságosan kellemes élvezni a csókját, amit már két éve hiányolni voltam kénytelen. Vajon ő... Volt valaki más is ennyi idő alatt? A pasik azért nem bírják olyan sokáig azt, hogy nincs senki akivel... levezethetnék a felesleges energiákat. Nem a legjobb most ez a kérdés, ezért egyelőre magamban tartom, bár hogy meddig fog menni, az jó kérdés. Mindig is túlságosan szókimondó típus voltam.
- Jó, de máskor ne legyél morcos, hiszen egyelőre még ott tartunk, hogy neked kell kiengesztelni engem nem? - szórakozott mosolyra húzódik a szám és kap még egy puszit az ajkaira, mielőtt nagy nehezen rászánom magam, hogy lemásszak róla. Nagyon nem egyszerű, de segíteni akarok és nem jó, ha kellemetlen érzés van a szárnyában. Így se jó, hogy kénytelen vagyok fájdalmat okozni neki, amikor kihúzom azt az ágat, de most nincs más lehetőség. Utána majd jobb lesz. Elmosolyodom, amikor aztán magához húz és az eddiginél jóval hevesebben csókol. Jóleső sóhaj szakad fel a tüdőmből, amikor a keze a felsőm alá siklik. Nehéz lenne szavakkal kifejezni, mennyire hiányzott. Hol érdekel az most engem, hogy éppenséggel nyílt terepen vagyunk? A kezeim máris felfelé tornásszák a felsőjét. Csak a... fránya szárnyak.
- Jó ezt rád bízom, de a nadrág menni fog. - vigyorodom el. Igen, barátkozni kell még az új helyzettel, ehhez kétség sem fér, de biztosan nem lesz vele gond. Van tippem, hogy mennyire hiányoztam neki, hát persze, de mégis ott motoszkál bennem az az előbb magamban feltett kérdésecske. Rendkívül nehéz szavakat kinyögni, amikor az ajkai a nyakamon vándorolnak, de mégis rászánom magam, hogy megszólaljak. - Volt más... valaki az elmúlt két évben... akinek ki kéne kaparnom a szemét? - jó, azért persze viccesre veszem a figurát, biztos, ami biztos, és persze nem akarok neveket sem. De... érdekelne, vajon kibírt két évet? Az nagyon hosszú idő.

Tárgy: Re: Depew park Szomb. 31 Május - 13:20

Rebeca & Bastien

Rebeca el tudja venni az eszem, és a bizalma, hogy tudta, hogy elkapom, sokkal jobban esik, mint bármi. Mégis haragszom rá, mert én nem éreztem olyan biztosnak magam ott fenn az égben, mint ő azt hitte. Pedig nekem kell az erősebbnek lennem, és vigyáznom rá, megvédenem. Habár ahogy nézem elég erős lett talán sokkal erősebb, mint volt, és ennek örülök. Kezdeti haragom percek alatt elmúlik, hiszen nem ő a hibás. Régen nem ilyen voltam. Valami megváltozott. Adam olyan mértékben elbizonytalanított, amelyet még én sem hittem. A halántékomhoz kapok egy pillanatra, mintha fájna a fejem, de csak rossz szokás.
- Azt hiszem, igazad van. hinni akartam neki, de valahogy az agyamba férkőzött. Ismerte a képességét, és ott kapott el, ahol tudta, hogy a legjobban fáj, sajnálom, azt hiszem egy begyöpösödött öregember lettem - mosolyodom el, hiszen valahol tényleg így van. Azzá váltam észrevétlenül is. Nem akartam, de talán visszatérhetek a régi önmagamhoz. Sőt most érzem igazán, hogy felébredtem, mintha eddig egy mély álomban lettem volna, mintha csak valami elemes játékfigura lettem volna, akit felhúznak, és megy, aztán megint leáll, ha lemerül az elem. Észre sem vettem, hogy benyelt a mókuskerék, amin azt hiszem itt az ideje változtatni. Annak örülök a legjobban, hogy Rebecát is az utamba sodorta a szél. Így sokkal jobb lesz.
- Nem cseszted el, és veled bármilyen hülyeséget megcsinálok újra és újra - suttogom, amikor elengedem ajkait. De mégsem tudom kiverni a fejemből a viszonzását, érzem a vágyat felébredni, és rá kell jönnöm, sokkal jobban hiányzott, mint azt hittem. Légvételem szapora, de igyekszem rendszerezni szép mély levegővételekkel, és azt hiszem sikerül, hiszen leszáll rólam, és kiszedi az ágat. Csendesen nyújtom ki, hogy jobban hozzáférjen. Tudom, hogy igyekszik óvatosan eltávolítani, de ahogy kihúzza, megrándul a szárnyam, és felszisszenek. Úgy tűnik a szárny érzékenyebb, mint más testrész. Ha kiszedte, akkor felé fordulok, ügyelve, nehogy fellökjem a szárnyakkal. Csak a szemeibe nézek, majd magamhoz húzom. Megölelem, majd arcát az enyém felé fordítom, hogy ismét megcsókolhassam, hevesen, és követelőn. Itt elvileg nem talál ránk senki, de most semmi sem érdekel. A hátáról a felsője alá siklik kezem, majd a hasát érintem egyre feljebb haladva. - Nem is tudod, mennyire hiányoztál - suttogom, miközben a nyakát kezdem el apró csókokkal behinteni.

Tárgy: Re: Depew park Kedd 27 Május - 21:39

Bastien & Rebeca

Biztos voltam benne, hogy elkap, egy ilyen nagyon egyszerű, és ezért nem értem, hogy most miért van ennyire kiakadva. Nem tettem semmi rosszat, tud repülni és ekkora szárnyakkal nem gondoltam, hogy esetleg nem tud elkapni engem. Biztos voltam benne, hogy nem jelent majd neki cseppnyi gondot sem, most mégis azt látom rajta, hogy nem értékelte. Pedig igenis vicces volt és ő kérdezte, hogy ki akarom-e próbálni, milyen a szabadesés. Hát én... kipróbáltam. Most miért van kiakadva, ha az egészet ő vetette fel? Teljesen abszurd az egész és nem vágom, hogy e miatt miért kellett felpakolni engem egy magas ágra? Ettől majd jobb lesz? Ettől majd... békésen elfogadom, hogy most igenis furán viselkedik? Régen ezen nevetett volna és kész... mint egy jó kis vicc, amitől felpezsdül a véred. Most pedig... ennek még a közelében sem vagyunk.
- De én tudtam, hogy elkapsz majd, hogy nem lesz majd és... ha mindig minden egyértelmű lenne, akkor nem lenne értelme semminek. - rántom meg a vállam. Nem tetszik, hogy még a hangját is megemeli kicsit. Úgy beszél velem, mint valami rossz gyerekkel és ez baromira nem érint jól. Tudja jól, hogy nem szeretem, ha irányítanak, vagy dorgálnak. Ilyen vagyok... vad és meggondolatlan, mindig is ilyen voltam. - Én engedtem el magam, nem miattad lett volna, de ezek szerint a testvéred elérte, amit akart. Elbizonytalanított. - lehet hogy már nem él, de meghagyta nekünk az ajándékát, azt hogy folyton aggódjon, pedig nem kéne annak az alaknak hinnie, aki át akarta ejteni, aki csak azon volt, hogy ártson neki testileg és lelkileg egyaránt. Buta hozzáállás. Kissé duzzogva indulok el végül lefelé. Akkor lemászom, mert még morcosabb lenne, ha elengedném magam és neki kéne elkapni. Persze jól neki sikerül a dolog, mert csak megcsúszom és felsértem a tenyeremet is, de nem érdekel, most nem. Végül mégis meghallom a szárnycsapásokat, majd a kezeit is magamon. Nem a legjobb a landolás.
- Látod... nem nekem lesz miattad bajom, hanem épp fordítva. Én vagyok a veszélyes. - mondom ki bűnbánó tekintettel. Fájhat a szárnya, ez már nekem is nyilvánvaló, amúgy nem így szállt volna le. De az nem zavar, hogy rá estem, az pedig főleg, hogy felül, én pedig szembe fordulva vele a lába két oldalán térdelve viszonozom a heves csókot. - Nem csesztél el semmit, el se tudom mondani, mennyire hiányoztál és igazad van, hogy még nem ismerem, hogy pontosan mire vagy képes, én csináltam hülyeséget. - elhúzom a számat, de nem azért, mert rá vagyok mérges, inkább magamra, inkább bűnbánat látszik a tekintetemben, mint bármi más. Végül megmoccanok, és lekászálódom róla. Közelebb térdelek a sérült szárnyhoz, ahol látszik jól, hogy hol is van az az ág. - Gondolom fáj, de kicsit tárd ki, és óvatosan kihúzom. Sajnálom. - azt is, hogy fájdalmat fogok ezzel okozni neki és azt is, hogy miattam történt az egész. Nem is gondoltam rá, hogy baj lehet abból, ha a fák között kell manővereznie. Tényleg igyekszem nagyon óvatos lenni, egészen finoman eltávolítani azt az ágat, nem szívesen okozok neki fájdalmat, de ezt ő is tudja, ebben biztos vagyok.

Tárgy: Re: Depew park Kedd 27 Május - 9:01

Rebeca & Bastien

Nem tudom, hogy mi ütött belém, de amikor láttam zuhanni, az cseppet sem volt kellemes érzés. Ahogy átsuhant rajtam, majd egy kissé megemelkedtem a hirtelen súlyveszteségtől, majd ahogy láttam őt egyre távolodni. Nem ilyen vagyok. Tudom értékelni a viccet, tényleg tudom, és magam sem értem, miért zavart meg ez az egész tőle. Talán még magam sem fogadtam el a szárnyaimat? Nem. Itt nem erről van szó. Hirtelen rémlett fel a mondat, amit nem hittem, hogy egyszer még visszhangként fogok hallani a fejemben. "Miattad fog meghalni" Mégis ilyen hatással lett volna rám az az átkozott bátyám? Nem. Nem akartam ezt, sőt eszembe sem kellett volna jutnia. Mikor is lettem én ilyen? Ja igen, mikor eldöntöttem, hogy nem keresem meg. Két év nélküle maga volt a pokol, és talán egy kicsit keserűvé váltam. Vissza tudnám hozni a régi énemet, de segítség kell majd hozzá. Amikor a fára rakom, az félig volt csak szándékos, mert a leszállás nem volt éppen probléma mentes. Az a kis faág karistolja a szárnyam a tollaim között, mégsem foglalkozom vele, mert amikor kitárnám, hogy megnézzem, meghallom Rebecát.
- Hogy nekem mi a bajom? - kicsit hevesebben válaszolok, mint ahogy kellene. - Te vagy az első, akit felvittem, és ha magasabbról zuhansz, nem tudlak elkapni, csak ennyi a bajom - ez tényleg így van. Nem vagyok elég biztos, vagyis nem voltam elég biztos magamban, hogy elkapjam, de ő ahogy látom igen. - Ne érts félre, én nem vesztettem el a humorérzékem, csak... nem bírnám elviselni, ha miattam bajod esne - figyelem, ahogy lejjebb jön, elvetve a fán átsuhanós ötletét, pedig arra számítottam. Majd felszisszen, és erről eszembe jut a tompa égő fájdalom a bal szárnyamban. Két szárnycsapással elég lenne felemelkednem, de ehelyett vagy három négy is kell, mire elérek az ágig, ahová lemászott, majd kérdés nélkül kapom le onnan, persze elvesztem az egyensúlyom, és ahogy talpra érnék, végül a hátamra esek. Talán az a kis fájdalom a szárnyamban ennyit számítana? Ahogy a hátamra esek és magamra rántom, érzem, hogy az az apró kis faág beljebb hatok, és felszisszenek.
- Így most jobb? - kérdezem egy fájdalmas mosollyal az arcomon, majd átölelve őt felülök, és ha hagyja megcsókolom. Sokkal határozottabban és hevesebben, mint először, majd elválok tőle. - Azt hiszem, valami beleállt a bal szárnyamba. Nagyon elcsesztem? - kérdezem mosolyogva, bár tekintetem inkább bocsánatkérően hat...

Tárgy: Re: Depew park Hétf. 26 Május - 21:35

Bastien & Rebeca

Nem is tudom, hogy jutott ez az egész eszembe. Tényleg elég furcsa és irreális ötlet, de valahogy mégis belopta magát a fejembe. Nem gondoltam volna, hogy kicsit is komolyan veszi, mert én nem szántam azért annyira annak. Ezért nevetem el magam, amikor végül válaszol és még egy puszit is nyomok a tarkójára.
- Nem is akartam kipróbálni igazából. Amúgy is túl meleg lehet a Föld magjában és őszintén szólva azt meg nem akarom kipróbálni. - végül csak abbahagyom a nevetést, pedig tényleg vicces a helyzet, hogy ő ezt ennyire komolyan vette. Pedig már régen is sokat vicceltünk annyi mindennel, remélem azért az eltelt idő nem tette túlságosan komollyá, vagy netán a fájdalom... esetleg az átélt trauma? Nem szeretném, ha így lenne. Tudom, a szárnyai miatt bonyolultabb lesz minden, de akkor is szeretném, ha olyan lenne minden mint régen, vagy akár még jobb is. Amikor csak ketten voltunk, csak mentünk szabadon, mint a madár és azt tettük, amit csak akarunk, akkor, amikor akartunk. Én nagyon élveztem ezt az életet és biztos vagyok benne, hogy továbbra is ugyanígy lenne ez.
- Tudom jól, nem láthatja ezt bárki, mert túlságosan mások vagyunk, mint az átlag. De ha csak ketten vagyunk, akkor látni akarom, érinteni. - halk sóhajjal hajtom a fejem a vállára. Jó lenne szemben lenni vele, megölelni, megcsókolni, de most csak ennyi jut, és ez is sokkal több, mint ami az elmúlt két évben megadatott, szóval végeredményében egy árva szavam sem lehet. Aztán beugrik az ötlet, bár lehet hogy nem fog neki tetszeni, de mikor hallgattam én rá, ha nem akarok. Nem kiabálok, hiszen tudom, hogy nem hagyna szétkenődni a földön. Egyszerűen csak átzuhanok rajta, és élvezem ahogy a szél süvít a füleim mellett, ahogy a hajam, mint valami vörös lobonc száll mögöttem. Mindig is ki akartam próbálni a szabadesést, és most lehetőségem van rá, úgy hogy tudom, nem lesz semmi baj. Az azért meglep, hogy nem kap el azonnal, csak... játszik? Megfogja a karom, a zuhanás egy időre lassul, aztán persze amikor elenged akkor megint gyorsulok, de pár pillanat múlva már a karjaiban vagyok és mire ténylegesen felfogom, hogy mi történik, akkor már egy... ágon? Azt hittem, hogy majd összeforrunk a levegőben, hogy megcsókol, hogy mi leszünk ketten a levegőben, és... De nem, semmi ilyesmi, az egész elmarad, amit reméltem, hanem most ott ülök az ágon, ő pedig odalent és láthatóan morcos.
- Azt hittem neked is tetszeni fog, hogy jó lesz, hogy elkapsz és majd... De most mi bajod? Csak szórakoztunk, mint régen, nem? - elbizonytalanodom a végére, és kétkedőn tekintek rá. Nem értem, hogy mi a baja, tényleg nem, egyszerűen sejtelmem sincs. - Nem fog lehozni innen igaz? - elhúzom a számat. Ez nem úgy sikerült, ahogy akartam. Ha most átsuhannék az ágon, akkor vajon még morcosabb lenne? Pár pillanatig gondolkodom ugyan, de végül elvetem az ötletet. Azt hiszem nem lenne okos döntés, mert most nincs jó kedvében és attól csak még jobban kiakadna. Végül csak sóhajtok egyet, és megpróbálok az ág széléig ellavírozni, mármint a törzs felőli széléig, és megpróbálok szépen lemászni. Egy ideid még megy is, de hát nem vagyok egy akrobata és főleg nincsenek hosszú karjaim, vagy lábaim, amikkel minden elérjek, amit kéne. Sikerül is az egyik kapaszkodónál megcsúszni, és csak éppen hogy elérni a következő ágat, ami így szépen fel is horzsolja a karomat. Felszisszenek, de azért sikerül megtartani magam. Nem sokon múlt, de most tuti kell pár perc, amíg a szívverésem lassul annyira, hogy nekiveselkedjem megint és persze ne foglalkozzak azzal, hogy fáj a tenyerem.

Tárgy: Re: Depew park Hétf. 26 Május - 13:52

Rebeca & Bastien

Nincs ennél felszabadítóbb érzés, mikor a magasban szárnyalhatok. Őszintén jobban szeretek idefenn lenni, mint odalenn, leszíjazott szárnyakkal a tömegben. Fájnak és feszülnek olyankor a szárnyaim, és így most jobban élvezem a repülést, mint valaha. Főképp Rebeca miatt, aki itt van a hátamon, egész közel hozzám, érzem őt, a teste melegét, és legszívesebben el sem engedném, és elvinném messzire. De még nem hiszem, hogy ezt olyan könnyen fogadná, így egy ideig némán repülök, hogy átadhassam magam a szabadság kósza és illékony gondolatának, amit mindig csak kergetek, de most körül ölel. Talán mindig is ez nyomta a lelkem, hogy nem kerestem, hogy nem próbáltam meg neki elmagyarázni, mit éltem át akkor, amikor ezek a szárnyak kinőttek, amikor a bátyám megkeresett. Tudta, mi a legnagyobb rémálmom, és visszaélt vele. Én pedig elhittem egy illuzionista tünékeny álomképét. Rebeca szeretné, ha előtte mindig szabadon lennének a szárnyaim, de ez nem ilyen egyszerű. Két éve napi rutin eltüntetni őket, és ezt nem tudom csak úgy levetkőzni. Ha a földön vagyok szabadon hagyott szárnyakkal, akkor frusztrálttá válok, idegessé, és nem tudom, hogy ilyen állapotban mire vagyok képes.
Hangja felriaszt, mintha egy álomból rángatna vissza, és elgondolkodom azon, amit kérdezett. Értelmetlennek látom a kérdést, mégis megmosolyogtat, amit sajnos ő nem láthat, hiszen a hátamat figyelheti csak.
- Hát őszintén ez egy buta kérdés, de szerinted lenne benned annyi szufla, hogy a másik oldalon lyukadj ki, vagy félúton elájulnál? Tudod, milyen sok kilométer az? A helyedben nem próbálnám meg... - hangomon meghallhatja a mosoly jelenlétét, és egy kis féltés is kicsendül belőle. Nem hiszem, hogy ez olyan dolog, amit ki kellene próbálnia, mert akkor örökre elveszteném. Hogy tudna onnan kijönni? Sehogy. Bár szerintem zuhanás közben még lehet el is ájulna... Persze hajlamos vagyok néha dolgokat komolyan venni, amit nem kellene, de ez is olyan. Legalábbis egy részből komolyan vettem, mert belegondoltam. Nem cserélnék vele képességet. Jó nekem a jó öreg dermesztés és ezek a szárnyak.
- Nem rejtem el előled, de csak akkor, ha nem a nyílt utcán vagyunk. Ha igen, akkor sajnos le kell őket kötnöm és... - Ahogy a vállamra hajtja a fejét, belém akad a szó, valahogy rég nem érzett vágy kerít hatalmába, ami szinte még nem is vehette át az uralmat, mert hirtelen feljebb emelkedem, ahogy átsiklik rajtam. Gyűlölöm ezt az érzést. Mire felocsúdok, ő már zuhan, én pedig hirtelen megállok a levegőbe, vagyis függőleges helyzetbe kerülök, és csak nézem egy pillanatig, hogy zuhan, majd megnézem alatta a helyet. Fák. A park fás része felé zuhan, és egyszerre érzem magam feszültnek és dühösnek, hogy ezt tette. Ahogy alakja zsugorodik, én is zuhanni kezdek, fejjel lefelé ereszkedem, és a szárnyaimat a két oldalamhoz szorítom, hogy ne akadályozzanak a zuhanásban. Arcomba csak az erős szél, és csak résnyire tartom nyitva a szemeimet. Tudom, hogy utol érhetem, és még nagyobb erőfeszítést sem kell tennem. Tudja, hogy el fogom kapni, legalábbis remélem, hogy ezt hiszi. Már közel érek hozzá, mikor meg tudom érinteni a kezét. Direkt teszek úgy, mintha nem tudnám elkapni, de ahogy a karját fogom meg, csak tompítom a zuhanást, majd hagyom kicsúszni ujjaim közül, és alá kerülök. Nem tudom, mennyit lát ebből, én csak annyit látok, hogy a kicsinek látott fű csomóknak látszó fák már nagyobbá nőttek, én pedig Rebeca alá repültem, ahelyett, hogy akkor és ott elkapjam. A zuhanást így is nehéz volt tompítanom. Mind az övét, mind az enyémet. El akarom őt kapni, de nem úgy, ahogy sejti. Nem tudom, mennyire lát a sötétben, bár biztos lát annak ellenére, hogy a ruházatom is sötét. Csak várok, ahogy a kezembe zuhanjon, én pedig egy kicsit megsüllyedek a hirtelen súlytól, és tovább csökkentem a magasságot. Elvileg itt a fák között már nem mászkálnak ilyenkor. Ahogy repülök, néhány faág karistolja a szárnyam. Hát nem erre találták ki ezt, de nem foglalkozom vele. Rebeca-t az egyik fa vastagabb ágára teszem, lehet úgy kettő és négy méter között a magasság, majd egy erős szúrást érzek a szárnyamban. Biztos letörtem egy ágat, és belefúródott a bal szárnyamba, de a tompa fájdalom ellenére is le tudok szállni úgy, hogy Rebeca a faágon legyen.
- Ez neked most mire volt jó? - kérdezem, és felnézek rá. Nem tudom, mennyire tetszik neki ott, de tudom, hogy nem nagy kiszúrás. Mindenesetre élvezet lesz nézni, ahogy lejön...

Tárgy: Re: Depew park Szer. 21 Május - 15:39

Bastien & Rebeca

El se tudnám mondani, mennyire hiányzott ő nekem és fel sem foghatom miért gondolta azt, hogy gondom lenne a szárnyaival. Persze első ránézésre furcsa és szokatlan, de mégis hány lány mondhatja el magáról, hogy a pasija bármikor a fellegekbe tudja reptetni, és elég hozzá pár erősebb szárnycsapás? Szerintem nem sok. Élvezem a repülést, élvezettem simítanék újra végig a szárnya tövén, de tudom, hogy most nem kéne megzavarnom. Figyelnie kell arra, amit csinál. Az se hasznos ha valakinek akkor simogatod a karját, amikor dolgozik, szóval vissza kell fognom magam akármennyire nehezemre is esik. De megteszem, mert tudom, hogy amint leszálltunk úgy ölelhetem át, mint annak idején, sőt jobban, hiszen még azt is kimondta, hogy szeret. Sosem mondta, csak éreztem, csak reméltem, de már biztos is lehetek benne. Ezért is lehelek lágy csókot a nyakára. Vajon milyen lehet vele így... az ágyban? Verdes a szárnyaival miközben...? Furcsa belegondolni, minden bizonnyal kényelmetlen neki, ha teszem azt a hátán fekszik, hiszen az embernek is elzsibbad a karja, ha azon fekszik hosszabb ideig, neki sem lenne az kellemes szárnyakkal. De majd... meglátjuk azt hiszem, én azért szeretnék még a mellkasán aludni, de talán ha féloldalasan fekszik, úgy is jó lehet. A kérdése az, ami egy pillanatra megakasztja a gondolataimat. Őszintén szólva kétlem, hogy bárki bármikor azon gondolkodna, hogy meg akar-e élni egy zuhanást.
- Szerinted... ha becsapódnék a földbe és közben átsiklanék rajta, akkor mi történne? Átesnék a másik oldalon? - buta kérdés lehet, de mégis ez merült fel bennem, még mielőtt választ adnék neki. A gravitáció a másik oldalon is él, de hogy hat rám olyankor? Megakadnék valahol a föld magjában és ott maradnék, mert lefelé vonz a húzó erő? Vagy egyszerűen bent ragadnék a földben, vagy... azt hiszem ezt soha nem fogom kipróbálni, nem lenne jó ötlet valahol a föld alatt ragadni. - Sejtem, hogy nem lehet kellemes, de ha velem vagy soha sem kell őket elrejtened tudod ugye? - elmosolyodom bár ezt nem láthatja most, hiszen annyira nem tudja kitekerni a saját nyakát. Viszont azt érzem, ahogy végigsimít a karomon, amivel belé kapaszkodom. Egy pillanatra lehajtom a fejem a nyakához, majd végül szépen döntök. Egyszerűen csak egy pillanat múlva már nem érzi a súlyomat a hátán. Átengedem magam rajta, és érzem ahogy süvítve kap a hajamba a szél. Tudom, hogy el fog kapni, mindennél jobban bízom benne és ha nem tennék... akkor már úgyis minden mindegy lenne, akkor úgysem akarnám ezt tovább csinálni. Nem akarok egyedül tovább menni, egyedül küzdeni az élettel. Nem sikítok zuhanás közben, csak behunyom a szemem és hagyom, hogy a szél vadul tépázza a hajamat és a ruhámat is. Nem zavar, olyan... szabad érzés ez így.

Tárgy: Re: Depew park Kedd 20 Május - 13:19

Rebeca & Bastien

Ahogy kitér arra, hogy belém szeretett, egy pillanatra bennem akad a szó, és nem tudom, mit mondhatnék erre. Legszívesebben ezerszer elmondanám, mennyire szeretem, és mennyire hálás vagyok azért, hogy nem hagyott csak úgy faképnél, mégsem teszem. Azt hiszem az kissé illúzióromboló lenne. És jelen pillanatban nem akarom, hogy ezt az egész jelenlegi hangulatot elárasszam ömlengéssel. Nem rám vallana. Rebeca mindig is mellettem állt, de döntöttem a sorsa felől, mert mielőtt megismertem, csak én voltam egyedül. A bátyám elhagyta a családot, és nem tudtam mást tenni, hát leléptem én is. Minden döntésemet úgy hoztam meg, hogy nem volt másokra hatással, nem volt mellettem senki, aki megcáfolna, aki vitázna, vagy egyetértene velem. Csak éltem a mának, és persze a piszkos kis ügyeim miatt rengeteget utaztam. Bántottam embereket, és loptam tőlük, mert természetesnek vettem, hogy nem kell neki az a sok vagyok. Ahogy a bankok raboltak az emberektől, úgy raboltam én is a bankoktól.
Aztán jött Rebeca és hirtelen felelősséggel tartoztam iránta, és kimondatlanul is tudtam, hogy meg kell védenem őt akár saját magamtól is akár. Azt hittem ezt tettem két éve, de ehelyett csak fájdalmat okoztam neki. Ezzel szegtem meg a magamnak tett esküt, és tudom, hogy nem egy nap alatt fog nekem megbocsájtani, de kezdetnek az is haladás, hogy szóba áll velem, mi több megérint. - Inkább bukott angyal... - jegyzem meg megkésve, ahogy megérint. A szárnyaimat is, olyan helyen, ahol nagyon is éreznek. Meglep, ezért rántom el, de a finom kezei hatására csak lehunyom a szemeimet. Valamiféle különös vágy ébred bennem, meg akarom őt kapni, de a repülést előbb ígértem neki. Hagyom, hogy felkapaszkodjon, és a nehézkes indulás hatására megszorít, de nem vészes, kibírom. Ahogy a nyakamra leheli apró csókját, különös bizsergést hagy maga után, egyszerre éget, és szinte követeli a következőt egész testem, de nem szabad elvonni a figyelmem a repülésről.
Innen fentről a város nyugodt, mintha mindenki aludna, itt fenn pedig egy-egy ragadozó madár repül el mellettünk. Elég magasra jöttem, hogy ne vegyenek észre, de visszatérek a park fölé, legalábbis oda tartok.
- Szeretnél átélni egy zuhanást? - kérdezem, mert nem tenném meg csak úgy, nehogy itt átessen rajtam. Elég gyors vagyok, hogy elkapjam, de jobb felkészíteni. Lehet, hogy nem is akarja. Akkor viszont kapnék, ha megtenném. - Tudod itt fenn sokkal jobb. Ahol nem láthatnak, mert így szabad vagyok. Az egész napos leszíjazás csak megcsorbítja a szárnyaimat - fordítom felé ismét a fejem, de nem látok teljesen hátra. Belém kapaszkodó kezeit megfogom, hogy érezze, hogy ez hiányzott. Habár most még nem mondom ki, mégis így érzek. Persze még semmi kedvem leszállni, de ha Rebeca megunja, akkor szól, és azonnal lejjebb megyek.

Tárgy: Re: Depew park Kedd 20 Május - 10:01

Bastien & Rebeca

Bánt, persze, hogy bánt hogy magamra hagyott, hogy csak úgy lelépett és kész, hogy nem vállalta be, hogy én dönthessem el mit akarok. Elmehettünk volna együtt, én elfogadtam volna a szárnyakat, azt hiszem, és biztosan megoldottuk volna együtt ezt az egészet a testvérével. Az a lényeg, hogy közösen akarjátok a problémákat kijavítani, nem az, hogy valaki mindent egyedül tegyen nem? Nem tudom mit akarok, nem tudom mi lenne a megoldás, de nem akarok nélküle lenni, ez az egyetlen, amiben tökéletesen biztos vagyok. Nem tudok nélküle létezni, most hogy tudom, életben van, képtelen lennék csak úgy tovább lépni és újra elveszíteni. Szükségem van rá minden áron, akkor is, ha ezt tette. Majd valahogy elfelejtem és kész, menni fog, hiszen fontosabb nekem egy "apró" hibánál.
- Azt hiszem... épp azért szerettem beléd, amilyen vagy, nem akarlak megváltoztatni. - megrázom a fejem, és egy halvány mosoly motoszkál az arcomon, miközben felpillantok rá. Hibázott, de most viszonoztam azt a szócskát, amit ő az előbb ki mondott. Eddig is tudta, hogy szeretem, ez nem kérdés, de mégis csak jó hallani. Én is tisztában voltam vele, hogy fontos vagyok vele, de most először tényleg a tudtomra is adta, és nem fogom neki hagyni, hogy újra eltűnjön az életemből, akármilyen szörnyűség is történik. Inkább vessen mindkettőnk életének véget valami, mint hogy egyedül kellejen tovább élnem. Az most sem ment, csak úgy lézengtem a világban, nem is akarok újra megbirkózni vele.
- Segítettem volna neked ugye tudod? Kezelni ezt az egészet. Nem... nem hagytalak volna magadra e miatt, egyébként is... szexi dolog egy angyallal együtt lenni. - játékos mosolyra húzódik a szám, ahogy beharapom az alsó ajkamat. Egyáltalán nem zavarnak a szárnyai. Jó persze bizonyos helyzetekben meg kell szokni, nem lehet csak úgy mögé osonni és megölelni hátulról és gondolom háton feküdni sem lehet így a legkényelmesebb, mert egy idő után elzsibbad, mintha a karodon feküdnél, de attól még van egy bizonyos varázsa az egésznek és nekem... összességében igenis tetszik a változás. Eddig is úgy gondoltam, hogy ő egy különleges pasi, de most már biztos is vagyok benne.
Furcsa, hiszen jól ismerem őt, már minden egyes porcikáját érintettem, de ez most mégis új. Mintha újra meg kellene ismernem őt, ezért is nyúlok olyan óvatosan a szárnyához, simítom végig a tövét. - Egész puha. - a belső oldal, ahol a finomabb tollak vannak, határozottan bizsergető érzés, végigsimítani rajta. Jól esik, és biztos vagyok benne, hogy neki is, hiszen szólna, ha nem így lenne. Az apró rándulás láttán elmosolyodom, minden bizonnyal csak azért történik, mert... én lehetek vajon az első aki hozzáér, aki finoman végigsimít rajta? Lehetséges. Végül abbahagyom, felmászok szépen a hátára és a nyakbába kapaszkodom. Elrugaszkodik, én pedig egy pillanatra erősebben kapaszkodom, mint kéne, de aztán lazítok a szorításon, hiszen mégsem kéne ártanom neki ezzel igaz? A végén még itt folyton meg és végülis annyira nem vészesen félelmetes a dolog.
- Nem lehet rossz, hogy ezt bármikor átélheted. - mosolyodom el, bár ezt most nem láthatja, azt viszont érezheti, amikor apró csókot lehelek a nyakába, amikor végül kiterjeszti csak a szárnyait és siklunk a levegőben. Nem félek, egy kicsit sem, teljes mértékben bízom benne, tudom, hogy nem lesz az ég világon semmi baj, nem fog sem leejteni, sem direkt úgy venni valami zuhanórepülést, hogy halálra rémüljek tőle.

Tárgy: Re: Depew park Vas. 18 Május - 13:36

Rebeca & Bastien

Szinte elfelejtettem, hogy milyen is ez az érzés. Amikor az, aki veled volt, csak az számít. Én nem tudtam teljesen felfogni mim is van igazán, amíg el nem dobtam magamtól. Eldobtam őt, mert nem tudtam értékelni, és mert elhittem, amit a bátyám mondott. Hogy egy szörny vagyok. Nem is értem, hogy hihettem el, bár az akkor kinőtt szárnyaim sokban befolyásoltak. Így is olyan nehéz leszíjazni, és fájdalommal jár. Rettenetes érzés, nem hagyhattam volna szabadon csak úgy. Elég feltűnő lett volna a mi "szakmánkban". Vajon képesek leszünk újból elkezdeni? Együtt lenni? Nem tudom, hogy csinálnám-e tovább azt, amit két éve nem teszek. Persze hiányzik, és azt mondják, hogy a tolvaj az csak tolvaj marad. Megpróbáltam kerülni a feltűnést. Ahogy végül is Rebecát is. Talán nem az gyötört, hogy nem éreztem semmit a gyilkosságoknál, hanem maga az érzés hiánya. Erős férfinak mondanám magam, hiszen mindig én döntöttem a sorsom felett, mindig én határoztam, és amikor végül lebuktattam, akkor is én döntöttem, hogy velem maradhat. Pedig egyszerűen vissza is vihettem volna abba a környezetbe, ahonnan kiszakadt. Ahová valamiért vissza akartam taszítani, mert döntöttem helyette.
- Tudom, hogy nem volt helyes helyetted döntenem az életed felett, de megtettem. Nem tudom visszacsinálni. Akkor úgy éreztem, így helyes, mert magam sem tudtam szembenézni a dolgokkal, amik akkor nyomasztottak. Nem akartalak tovább terhelni vele. És tudom, hogy egy önző barom vagyok, de nem tudok megváltozni - nem tudom, hogy miért éreztem szükségességét ezt megosztanom vele, de ha őszinteséget szeretne, akkor elmondom. Bár lehet, hogy tudja, hogy így érzek, és így volt, nem tudom, de jobb, ha hallja is.
A szárnyaim hozzám tartoznak, és nem ijesztik el őt. Sőt csendesen érdeklődik. Ha tudná, hogy azt a fájdalmat leírni sem lehetett, amit átéltem. Hogy elvesztettem az eszméletemet, mikor a tetőfokára hágott ez az érzés. Ezeket mind nem tudhatja, hiszen nem mondtam el neki. Nem osztottam meg vele, mert nem akarom, hogy sajnáljon. Azt sem akartam akkor, hogy velem legyen. Mert azon az éjjelen nőttek ki, mikor megtettem, hogy elhagyom. Mikor hallgattam a bátyámra.
- Az elején nem tudtam velük repülni. Olyan voltam, mint egy madárfióka, aki próbálgatja őket. De alig fél éve érték el a végleges hosszukat. Meg kellett tanulnom, hogyan bírjam el a testsúlyomat, és az egyensúly is fontos. A leszíjazás nehezebb, mint viselni vagy használni őket - meg kell tennem annak érdekében, hogy ne vigyenek egy laborba. Hiszen igazából nincs olyan hely a földön, ahol egész nap szabadon lehetne a szárnyam, maximum, ha egy lakatlan szigetre költöznék. De az azt hiszem nem menne. Ahol semmi nincs. Akkor inkább megszenvedem az elrejtésüket.
- A jóból úgyis keveset adnak - mondom ki halkan, majd a megjegyzésén csak elmosolyodom. Hiszen tudom, hogy nm egy haragtartó, és nem azért, mert vissza akarok élni vele, de örülök neki, hogy elég egy mosoly. A megbocsájtás persze más kérdés, de el fogom érni, hogy ne haragudjon rám. Hogy egy idő után túl tudja tenni magát rajta. Makacs vagyok, és néha fejjel megyek a falnak, de sosem állítottam, hogy teljesen tökéletes vagyok. Amikor megérinti a szárnyamat, csak egy aprót rándul, mert hirtelen ér, hogy valaki ilyen finoman érints. Senki nem nyúlt eddig hozzájuk rajtam kívül. Legszívesebben megfordulnék, és ismét megcsókolnám, de nem teszem, csak hagyom, hogy felmásszon a hátamra. Meg sem érzem a súlyát. Csak, mikor fenn van, akkor válaszolok a kérdésére.
- Nem, a tollak érintését nem érzem, de te a szárnyam azon részét érintetted, ahol éreztem. Olyan, mintha kettővel több karom lenne, csak ezekkel tudok repülni - kitárom a szárnyaimat, és mély levegőt veszek. Egyszer meglendítem, hogy átmozgassam, majd hirtelen rugaszkodom el a földtől. Egy kicsit kibillenek, mert hiába nem érzem őt, a szárnyaim érzik a többlet súlyt, de pár szárnycsapás után már felemelkedünk, én pedig igyekszem minél magasabbra menni, ahol nem láthatnak. A hűvös szél itt fenn erősebb, és végre pár perc után elérem a magasságot, amikor csak siklom, és a szárnyaim nem mozdulnak. - Na, hogy tetszik este a város? - kérdezem egy kicsit hátra fordítva a fejem, még érzem ölelő karjait, de remélem nem lesz rosszul.

Tárgy: Re: Depew park Pént. 16 Május - 16:09

Bastien & Rebeca

- Nem... nem helyes, de ezért nem tudnálak utálni, nem menne. - teszem hozzá még egy halk sóhajjal. Tényleg képtelen lennék utálni őt akkor is, ha ilyesmit tett. Tudom, hogy nem szabadott volna, hogy nem lehet csak úgy megölni valakit és főleg legalább pár álmatlan éjszaka kellene utána, de mégsem tudom úgy elítélni érte, mint ahogy elvárná, legalábbis azt hiszem, hogy erre számított. Túlságosan fontos nekem és képtelen lennék elküldeni, ha egyszer újra itt van két év után. Nem menne, ha akarnám se menne. Ahhoz sokkal durvább dolgot kéne tennie, ebben biztos vagyok.
- Én sem élném túl. Rémes volt, hogy meghaltál, egyszerűen... elviselhetetlenül fájt. Nem is tudom... tényleg nem tudom, hogy bírtam ki. - hetekig csak úgy léteztem, mint valami szellem. Alig mentem ki az utcára, alig mentem emberek közé, mert nem bírtam volna elviselni, ha más boldogságát látom. Ez még utána is így volt, de egy idő után megtanultam hogyan zárjam ki azokat a képeket, amiket nem akarok látni. Nem volt egyszerű, de egyre jobban ment. Aztán ahogy telt az idő a fájdalom is csak tompa lüktetésként maradt meg a lelkemben. El nem múlt, de már képes voltam együtt élni vele és egyre több éjszakát tudtam úgy átaludni, hogy nem gyötörtek fájó rémálmok közben, amikben újra és újra átéltem, ami történt. Újra és újra lejátszódott minden kép, a sok vér, az utolsó pillantások, ahogy arra kér, hogy ne váljak én is gyilkossá. Mintha csak ez alapján az elmúlt két és is csak egy álom lett volna, egy rossz álom és most ébredhetek fel belőle.
- Ijesztő talán, de... a maga nemében mégis csak szép. Gondolom fárasztó lehet használni és... sajnálom, hogy fájt neked. - szerettem volna vele lenni, olyan jó lett volna, ha hagyja, hogy támogassam, ha nem egyedül kell szenvedni, de ő ezt választotta. Nem hiszem el még mindig, hogy tényleg úgy gondolta, hogy ez a jó megoldás, hogy egyedül küzd meg a problémával, miközben én tényleg segíthettem volna neki. Végig fogtam volna a kezét és biztos vagyok benne, hogy el tudtam volna fogadni így is. De már nem számít, ez már elmúlt, és most nem tehetünk mást, mint hogy tovább lépünk.
- Nem vagyok törpe, csak... nem nőttem túl nagyra, hogy ne legyen olyan feltűnő! - mosolyodom el, és még kicsit ki is húzom magam. Na igen, nagy a szám, élénk vörös a hajam és tele vagyok szeplőkkel, tényleg nem vagyok olyan feltűnő, legalábbis akkor, ha nem teszek róla, hogy az legyek. Végülis tolvaj vagyok, vagy mi, nem jó, ha könnyen kiszúrnak. - Túl könnyen elnézek neked mindent, többet kéne dolgoznod a megbocsátásomért. - bár ezt már egész halkan mondom, hiszen megfordul és kitárja előttem a szárnyait, ami azért nem egy elhanyagolható látvány. Mindig imádtam nézni a felsőtestét, bár most van rajta ruha, de milyen lehet a látvány a nélkül? Egy pillanatra lehunyom a szemem, aztán csak óvatosan előre nyúlok, hiszen még meg sem érintettem. Sokszor nyúltam már hozzá... ő hozzá, de ez most új, mintha olyan része is lenne, amit egyáltalán nem ismerek. - Tudod, hogy bevállalom. Ezek... ugyanolyanok, mint a karod, ugyanúgy érzed, ha megsimogatom a... tollaidat?- furcsa ezt így kimondani, de közben felkapaszkodom, átkarolom a hátát és ügyesen elhelyezkedem. Könnyű vagyok, ahogy mondta törpe kissé, így nem leszek talán nagy súly számára.

Tárgy: Re: Depew park Csüt. 15 Május - 22:40

Rebeca & Bastien

- De akkor sem helyes, hogy élveztem a halálát - vallom be, hiszen tényleg nem lenne helyes. Hangom nyugodtabb, hiszen én voltam a barom, hogy döntöttem helyette. De féltem attól, hogy gyűlölni fog. Talán most is közel áll hozzá. Bár akkor nekem esett volna, és itt hagyott volna a parkban magamra, és nem beszélgetnénk. Sajnos bele esek abba a hibába, hogy gyerekként nézek rá, akit meg akarok védeni ha kell, akkor magamtól is. Ő az egyetlen, akivel törődök, aki fontos volt nekem. És két év után rá kell döbbennem, hogy fontosabb nekem, és még mindig rabul ejt a szépségével. Kettőnk közül ő az érettebb, és nem én. Csak eddig sosem láttam be. Hiszen fiatalabb nálam, mégis jól kezelte, hogy öltem. Hosszú évekig csak ő volt nekem, és élveztem az együtt töltött időt. Sőt, hiányzik a vándor élet, és a kis balhék is, amikhez nem akarok visszatérni. A szárnyakkal pedig nehéz, hiszen fáj elrejtenem őket, fáj leszíjaznom, hogy senki se lássa.
- Ha képes lennék megtenni, már akkor megtettem volna, mikor összefutottunk az előbb... Nem akarom ezt még egyszer elkövetni ellened. Nem élném túl... - lehet, hogy nem hiszi el, de el kell hinnie. Leléptem volna akkor, mikor felismertem , minden magyarázat nélkül, mintha egy látomás lettem volna, mégsem tettem. Igazság szerint azt sem tudom, hogy ha nem voltam biztos benne, ki is ő, miért jöttem elő? Érezhettem, hogy ezt kell tennem. Talán a sors akarta így. Szeretném helyre hozni, de tudom, hogy nem lesz egyszerű. Elhagytam, és nem kerestem.
Mégis kapok egy apró csókot, ami után csak a folytatást várom, de sajnos még nem érdemeltem ki. Ezt egy hamiskás mosollyal nyugtázom, majd figyelem a reakcióját a szárnyaim láttán. Eleinte gyűlöltem, de nem volt elég erőm, hogy megszabaduljak tőlük. Vágytam, hogy megtanuljam használni őket. Rengeteg időbe telt, hiszen olyan 90 kiló lehetek, amit el is kell bírnia. De aztán rájöttem, hogy kell használni őket, és már magabiztosan szárnyalok, sőt jobban otthon érzem magam az égen szárnyalva, mint a földön.
- Ezek az előtt jöttek ki, hogy megtörtént volna az esemény. Előtte pár nappal viszketett a hátam, majd égetett, és olyan fájdalommal járt, mintha felvágnák a hátam. Borzalmas volt megszokni is, és most, hogy uralom, minden nap le kell szíjaznom. Iszonyatos fájdalommal járt az elején, amihez ma sem tudtam hozzászokni... Ijesztő nem? -kérdezem, majd még egyszer kitárom, és ismét nyugalmi állapotba helyezem. Kellemes érzés szabadon hagyni őket, de ha a tömeg közé akarok menni, el kell rejtenem. Egyedül nehéz volt eleinte, és hetekig ki sem mozdultam. Azt hittem eltöröm, de a merev tartása ellenére hajlékony.
- Hogyan? A hátam mögé lépsz, és a vállaimba kapaszkodsz. Csak ügyelj, hogy ne nyomd le egyiket sem, mert akkor nehéz lesz felszállni... De még szerencse, hogy ilyen kis törpe vagy, pont elférsz, ha ügyes vagy - mosolyodom el, és közben megfordulok, és kitárom őket, hogy lássa a helyet a két szárny töve között. Magas vagyok, és széles a hátam, így talán elfér. Az utolsó szavaira viszont megfordulok. - Könnyű dolgom? Mire érted? - játszom meg magam, de persze pontosan tudom, miről van szó. Erről a mosolyom is árulkodik, és ezért hamar visszatérek a szárnyaim kivesézésére. - Eddig még senkit nem vittem magammal, így is bevállalod? - kérdezem, és sokadjára tárom ki a szárnyaimat, hogy fel tudjon rám kapaszkodni. Addig nem indulok el.

Tárgy: Re: Depew park Szer. 14 Május - 10:51

Bastien & Rebeca

A testvére nem jó ember, ezért talán érthető, hogy megölte, de... az nem, hogy ez kicsit sem érintette meg, hiszen mégis csak a testvére, ez nem múlt el csak úgy ennyitől. Nem is tudom, hogy hogyan nézek rá, azt hiszem döbbenet is van bőven a tekintetemben, de kétlem, hogy megvetés lenne. Egyszerűen csak fel kell fognom, amit mondott, fel kell dolgoznom valahogy. De majd menni fog... csak idő kérdése. Azt nem várhatja, hogy most azonnal menjen, főleg ha azt nézem, hogy e mellett még haragszom is rá, hogy ezt nem velem akarta együtt megoldani, hanem inkább egyedül és helyettem próbálta meg eldönteni, hogy mégis mi lenne jó nekem.
- Nem nézek rád... sehogy, de elmondhattad volna. Én feltudom dolgozni, az szomorít el, hogy úgy gondoltad, hogy nem. Hogy inkább leléptél. Talán... talán nem is volt más választás, mert akkor életed végéig üldözött volna. - azt hiszem nekem könnyebb, ha így állok ehhez, hogy egyszerűen csak nem volt más út. Azért tette, mert fenyegették, mert ez volt a lehetséges megoldás, hogy le tudjunk lépni, csak épp... engem hagyott ki ebből az egészből, pedig én elfogadtam volna. Lehet, hogy nem azonnal és nem könnyen, de... akkor is! Nem kellett volna hozzá átvernie.
- Honnan tudjam, hogy nem teszed meg újra? Hogy nem választasz megint rossz utat, hogy... nem akarsz megint helyettem dönteni? - ez a legnagyobb baj, hogy nem tudhatom. Szeret igen, én is szeretem, ezt biztosan tudja, de nem merem kimondani, mert akkor tényleg valósággá válik. Egyszer elveszítettem őt, egyszer láttam meghalni és egy rész bennem is meghalt. Nem lennék képes ezt újra végigcsinálni, nem tudnék újra felállni, ha megint ilyesmi történne. Biztos vagyok benne, hogy nem menne, legutóbb is hetek kellettek hozzá és az is csak arra volt elég, hogy nagyjából elrejtsem magamban azt, amit érzek, hogy ne emésszen fel teljesen. Bizonytalanul, de még ennek ellenére is kap egy lágy csókot. Rémesen nehéz neki ellenállni, főleg most hogy itt van, túlságosan csábítóan közel hozzám.
Elkerekedik a szemem kissé, amikor széttárja a szárnyait. Eddig ezzel az "aprósággal" nem is foglalkoztam annyira, mert egyszerűen talán már sok lett volna, de azt hiszem kénytelen leszek, mert ezek a szárnyak egyáltalán nem kicsik.
- Mégis hogyan... vagy mikor lettek ezek? Nem furcsa? - nem tudok minden részletet, de nem voltak szárnyai amikor ismertem, tuti, hogy nem voltak, azért ezeket csak észrevettem volna! A kérdésére kicsit oldalra döntöm a fejem és a mosolyát látva akaratlanul is kissé enyhül a morcos arckifejezésem. - Még jó, hogy nincs tériszonyom, de... mégis hogyan? Felkapsz, vagy... Nem fair, hogy ilyen könnyű dolgod van velem... - rázom meg a fejem egy halvány mosollyal. Tényleg nem ér. Bármikor mérges voltam rá, túlságosan könnyen meg tudta oldani, lehetnék egy kicsit kitartóbb, kicsit haragtartóbb, hogy érezze a tettei súlyát, de mit tegyek, ha egyszerűen nem megy, ha egyszerűen már attól is legszívesebben örömtáncot járnék, hogy itt van újra?

Tárgy: Re: Depew park Kedd 13 Május - 11:52

Rebeca & Bastien

Hogyan is adagoljam be neki, hogy pontosan mit éreztem, amikor öltem? Hiszen a kis rablásaink nem erről szóltak. Sosem öltünk, akkor mégis meg kellett tennem, és megijesztett, hogy bűntudat helyett inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy ismét meg akarom tenni. Hogy legszívesebben visszaforgatnám az időt, és megtenném újra, de ha tudnám, hogy milyen érzéssel jár, akkor inkább meg sem tenném.
- Úgy értem, hogy tetszett, ahogy láttam elszállni az életet belőlük, és nem érzek bűntudatot, mert elvettem az életét. De nem akartalak ezzel terhelni, mert féltem, hogy úgy nézel rám, ahogy most... Nem kellett volna elmondanom - emiatt érzem a bűntudatot, hiszen nem vagyok egy érzéketlen állat, csak féltem Rebeca reakciójától. Mégis hogy nézne rám utána? Pontosan úgy, ahogy most, és lehet hogy nincs a tekintetében, de belelátom az ítélkezést és a szörnyülködést is. Nem akarok arra gondolni, hogy az után, miután megöltem a bátyám, ugyanúgy aludtam, mint azelőtt, ugyanolyan nyugodtan. A rémálmaim inkább Rebeca miatt voltak, mert elhagytam, és soha nem is kerestem. Mert bármi mást el tudok viselni, de azt, hogy meggyűlöl emiatt, na azt nem tudom elfogadni, vagy feldolgozni. Nem menne, hiszen annyira szeretem, és be is vallottam. Kimondtam, hogy ne tartson egy gyávának, aki fél vállalni az érzéseit, mert nem így van. Sokat változtam, de legbelül még mindig ugyanaz az ember vagyok, aki voltam.
- De Rebeca az ölés nem olyan dolog ami felett el lehet tekinteni, én mégis mentem tovább, mintha csak egy legyet csaptam volna le. Tudom, hogy nem lett volna szabad eldöntenem, mi jó neked, sajnálom - egy pillanatra én is megemelem a hangomat, és hevesen válaszolok, majd a mondat végére ismét normál hangnemben beszélek, ahogy eddig. Szerelmet vallottam neki, de nem viszonozza, s félek, hogy már nem így érez, de a tettei meghazudtolják, bár jó lenne hallani is, nem várhatom el tőle. Annak kell örülnöm, hogy nem pofozott fel és hagyott itt. Hogy még mindig velem van, ez jelent valamit. Akkor régen tudtam, hogy mit érez irántam, legalábbis reméltem, hogy az amit érzek az nem csak a képzeletem szüleménye. A csókja nyomán a szívverésem szapora lesz, és egy enyhe mozdulattal próbálok utána kapni ajkaimmal, de mégsem teszem, csak kinyitom a szemeimet. - Megértem... - válaszolok ennyit, majd széttárom a szárnyaimat, amik így felveszik a teljes fesztávolságot, ami így kinyújtva elég felfoghatatlan nagyságú, olyan 4-5 méter. Nagyok, és az akkori méretük csak kezdetleges volt, azóta növekedtek, de egy ideje megállt. Nem is tudom, hogy vagyok képes ezeket leszíjazni úgy, hogy senki se vehesse észre.
- De megpróbálhatlak kiengesztelni? - vetek fel egy kérdést a régi mosolyommal, amit szinte már el is felejtettem, és megmozgatom kitárt szárnyaimat. - Elvihetlek egy körre? Csodálatos a város fentről - bököm ki végül a tervemet, ha már egy kis pillanatra békésnek tűnik a kettőnk közti kapcsolat. Talán megtetszik neki. Ha a hátam mögött kapaszkodik a nyakamba, akkor mindent láthat a vállam fölött, és még a szárnyaimat sem nyomja le... Persze csak egy ajánlat, amit nem feltétlen kell elfogadnia.

Tárgy: Re: Depew park Hétf. 12 Május - 15:22

Bastien & Rebeca

Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ha nem kapták el, ha nem akadályozták, akkor hol volt eddig. Muszáj, hogy válaszoljon, még ha mindennél könnyebb is lenne egyszerűen csak elmerülni a csókjában, de nem lehet. Tudnom kell a válaszokat. Ha elhiszem, hogy tényleg ő az, hogy ő van itt, akkor muszáj hallanom, hogy az eddigi távollétének mi volt az oka. Olyasmi kell, amit tényleg indokol, ami miatt... el tudom nézni neki, ami elég jó válasz, hogy az elmúlt két évet el tudjam felejteni... valahogy. Sejtelmem sincs, hogy mi lehetne ez, de... muszáj a szájából hallanom, ehhez viszont el kell szakadnom tőle, mert túlságosan édesek az ajkai, hogy ha nem teszem meg hamar, később már nem fog menni. A válasza viszont meglep, szinte leblokkol, ezért nem is lépek hátra, amikor megfordul, ezért ér hozzám a szárnya vége egy alig érezhető pillanatig.
- Hogy érted, hogy élvezted? Úgy, mint... nem tudom, ha más lett volna akkor is? Vagy csak, mert megérdemelte, mert csőbe akart húzni? - próbálok higgadt maradni, de hirtelen azért mégis csak sok ezt hallani. Egész más dolog ölni, mint amit eddig tettünk. Kirabolni egy boltot, egy bankot nem olyan nagy dolog, de meghúzni a ravaszt és kioltani valakinek az életét... Én nem voltam képes rá, akkor sem, ha azt sem ha az csak egy illúzió volt, azt mondta utólag, de nem tudtam volna megölni azt a rendőrt. Ő viszont úgy tűnik, igen, a tulajdon bátyját, és... élvezte? Csak nézek rá, de meg sem merek moccanni. Fel sem foghatom, hogy itt van és hogy ilyen híreket is kell hallanom tőle, az még inkább sokkol. Nem moccanok akkor sem, amikor újra egyet közelebb lép. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, hogy mit tehetnék, hogy... mit kéne tennem. Mégis annak ellenére, hogy mit mond, mégis ő az... és attól még ugyanaz, akit ismerek nem? Ugyanaz az ember, aki nem tett ki a kocsijából évekkel ezelőtt, aki nem borult ki a kislányos hisztiktől, aki segített felnőni, aki mellett... nővé értem. Ezt hogy felejthetném ezl?
- Nem vagy szörny, és... ezt ne hidd el soha senkinek. Bárki, bármit mond, nem számít... azt én döntöm el, hogy veled akarok-e lenni, csak is én! Nem más, még csak nem is te! - a végén még kicsit meg is emelem a hangom. Úgy érzem, hogy kell, mert igenis ennyi jár. Nem dönthet helyettem, nincs joga hozzá, akkor sem, ha idősebb. Már nem vagyok kislány, sok mindenen mentem át mellette, és vagyok már annyira felnőtt, hogy el tudjam dönteni, mit akarok az élettől és az biztos, hogy nem ez... nem ez a magányos út az országon át csak úgy céltalanul. A legtöbb ember tart valahova, A-ból B-be haladnak, nekem viszont két éve nincs B pontom, csak megyek. Nem tervezek, csak sodrórom, nem akarom ezt tovább.
- Tudom... mindig tudtam. - jelenik meg egy halvány mosoly az ajkaimon, amikor kimondja azt a bizonyos szót. De nem leszek most vele annyira rendes, hogy én is viszonozzam, bár kétlem, hogy ne tudta volna mindig is, hogy mennyire szeretem. A maradék távolságot végül én töröm meg kettőnk között, közelebb lépdelve hozzá, egy pillanatra sem engedve a tekintetét és egy aprócska, lágy csókot lehelek az ajkaira. - De még mindig... haragszom. - bököm aztán ki, egy pillanatra lebiggyesztve az ajkaimat. túlságosan fontos nekem, és túlságosan oda voltam érte mindig is. Rosszat tett, de... az érzéseimen az nem változtat, csak épp attól még ugyanolyan rémesen mérges vagyok, hogy ezt tette, hogy két évre így eltűnt és nekem meg kellett küzdenem a hiányával.

Tárgy: Re: Depew park Vas. 11 Május - 13:49

Rebeca & Bastien

A legfontosabb kérdése is felmerült. Tudhattam volna előre, hogy nem kerülhetem el a válaszadást, de valamiért húzni akartam. Kihagyni az egész történetből, de nem lehet. Ez olyan, mint egy kártyavár, ha egyet elveszel, ledől az egész. Ez az információ hiánya torzítja az egész képet, és így nem értené. Ha tényleg annyira szeretem, vajon el kell mondanom? Nem kímélhetném meg a tudattól, hogy a férfi, aki vigyázott rá, szemrebbenés nélkül képes ölni, és semmi bűntudata nincs utána? Őszintén még élveztem is. Jól esett megfosztani azt a két embert az élettől, és talán újra megtenném. Biztos vagyok benne. De ha már az elején közlöm, nem érezhettem volna az ajkait az ajkamon, de akkor nem kellene egy fájdalmas sóhajnak felszabadulnia sem ajkaim közül, ahogy átsuhan rajtam. Egy aprót mozdul a szárnyam, de nem fordulok meg, lehajtom a fejem, és kihúzom magam.
- Nem kapott el, és nem voltam semmilyen fogságban. Megöltem a bátyám, mielőtt megtehette volna! - hangom határozott, őszinte, és valamiféle komolyságot sugall. Nem tudom, mennyire van tőlem a hátam mögött, de ahogy fordulok, önkéntelenül megmoccan a szárnyam is felé, csak remélem, hogy nem találom el közben. - Megöltem, és élveztem. Ezért vagyok szörny, mert ha tehetném, megtenném újra... Ezért akadt rám, mert az az előtti balhén megöltem valakit, aki talán egy beépített zsaru lehetett - nézek a szemeibe, de nem lépek közelebb, csak határozott hangon avatom be a történet kimaradt részleteibe, miközben éberségem nem hagyhat alább, hiszen itt vagyunk a parkban, ahol bárki észrevehet. És én nem szíjaztam a hátamhoz a szárnyaimat. Jelenleg jól esik, hogy szabadon vannak, néha-néha megmozdítom őket, szinte észre sem veszem, csak ösztönösen teszem.
- Amikor felajánlotta, hogy eljátssza a halálomat, és ezzel tiszta leszek, ahogy te is, már hetek óta figyelt engem, vagyis minket. Belementem, mert sarokba szorított a gyenge pontommal, veled. Elhittem, hogy csak egy gyilkos szörny vagyok, akinél jobbat érdemelsz. Ezért nem kerestelek meg utána - lépek egyet közelebb, de nem tudom, hogy a történet hogy csapódik le benne, nem tudom, mennyire tudja feldolgozni, hogy egy gyilkos vagyok. Lehet, hogy nekem esik, és kiakad, már azért is, mert nem kerestem, hanem próbáltam elkerülni őt. Nem ezt ígértem neki, de megtettem, és már nem forgathatom vissza az idő kerekét, hogy az eset után napokkal megkeressem, és elmondjak mindent. Az akkori történések megváltoztathatatlanok.
- De mindig te voltál és te vagy a legfontosabb számomra, ez sosem változott, és az sem, hogy... - ismét elakadok, majd közelebb lépek hozzá, ha nem esett eddig még nekem. - Szeretlek! - mondom ki végül, mit is érzek iránta valójában. Ez a két év maga volt a pokol, és nem volt nap, hogy ne járt volna az eszemben, vagy ne éreztem volna az illatát az orromban. Néha azt képzeltem, hogy velem van, de mindig a rideg valóságban ébredtem nélküle. Lehet, hogy most is így lesz?

Tárgy: Re: Depew park Szomb. 10 Május - 13:42

Bastien & Rebeca

Fel sem foghatom, hogy is gondolta, hogy jobb lehet nekem nélküle, mint vele. Ez egyszerűen totál képtelenség! Soha egy pillanatig sem utaltam rá, hogy nem akarok vele lenni. Soha nem mondtam, hogy jobb lenne nekem másfajta élet, hiszen én szöktem el otthonról. A saját döntésem volt és mindennél jobban hálás vagyok neki azért, hogy nem dobott ki, hogy hagyta, hogy vele menjek. Miért akartam volna más életet, miért akartam volna ennek véget vetni valaha is? Nem vágytam rá sosem, hogy nyugodt, békés kis idillben éljek tovább, hiszen akkor otthon is maradhattam volna nyugodtan, hiszen ott ez mind meg volt. Én pedig utáltam, mert rémesen unalmas volt.
- De nem adott fel, hiszen itt vagy igaz? Vagy megszöktél? Elkaptak és most sikerült megszöknöd? - szinte már epekedem azért, hogy ez legyen a válasz. Mert amúgy miért nem jött utánam? Miért nem keresett meg, ha sikerült meglógnia végül? Ha pár nap múlva felbukkan, szárnyakkal, vagy akárhogy én örömmel vetettem volna magam a nyakába. Nem számított volna semmi, csak hogy él, de nem jött és ha nem azért, mert fogságban volt, mert nem volt rá lehetősége, akkor... akkor mégis miért? Nekem mindig is ő volt a legfontosabb és azt hittem, hogy neki is én, akkor pedig nem volt joga csak így eldobni, csak így helyettem dönteni. Az az én dolgom, hogy az életemmel eldöntsem, mi legyen, csak az enyém, mert az én életem!
Szeretnék, isten bizony szeretnék ellenkezni, de még ennyi idő után is szinte érzem, hogy megremeg a térdem, amikor az arcomhoz ér. Akármennyire is talán az első pillanatban ellentartok, de mégis hagyom, hogy magához húzzon, csak még arra vagyok képtelen, hogy a szemeibe nézzek. Tényleg kezdem elhinni, hogy ő az, viszont akkor sem értem, hogy miért csinálta.
- Nem vagy szörny, csak mert szárnyaid vannak, ez... butaság. - létezhet, hogy még mindig ugyanolyan hevesen zakatol a szívem csak, ha a közelében vagyok, ha maga felé fordítja a fejem és a szemeibe nézek? Pedig így van, tényleg ugyanolyan hatással van rám, mint két éve, mielőtt az egész megtörtént. De nem értem, miért lenne e miatt szörnyeteg, hiszen csak szárnyai vannak. Láttam ilyet azon a birtokon máson is. Tudom persze... fura, és nem túl szokványos, de engem egyáltalán nem zavar. Ez nem, az igen, amit el kellett szenvednem a hiánya miatt. Reagálni szeretnék, úgy érzem, hogy kellene, de még sem megy. Amikor megérzem az ajkait az is kétséges, hogy a lábaim megtartanak-e egyáltalán. Olyan hévvel csókol, mint aki nem látott két éve... és ez még tökéletesen stimmel is. Hagyom, hogy pár pillanatig elmerüljek benne, mert ennyi igenis jár nekem, de aztán mégis lehunyom a szemem egy pillanatra és úgy sziklom át rajta, mintha csak víz lenne. A háta mögött kötök ki, majd fordulok meg, talán az első másodpercekben a hátának intézve a szavaimat.
- Nem oldhatod meg ezt ilyen könnyedén! Ne ködösít kérlek, mond el hogy pontosan mi történt és hogy... mit érzel? - sose mondta, hogy igazán fontos vagyok neki, bár én mindig éreztem, vagy csak érezni akartam, nem számít. Persze vágytam rá, hogy egyszer végre halljam is a szájából, de próbáltam arra fogni, hogy ő egy érett, kemény pasi és nem az a típus, aki csak úgy dobálózik szavakkal, a tettei viszont így is sok mindent elmondtak, amit kellett, akkor ez elég volt, de most... most más a helyzet.

Tárgy: Re: Depew park Szomb. 10 Május - 8:06

Rebeca & Bastien

Amikor ezt megtettem vele, hittem egy szónak, aminek hinni akartam. De később rájöttem, hogy ez a szó igaz volt. A szárnyak csak korlátoznak, és ráadásul gyűlölöm, mikor le kell szíjaznom. Ráadásul olyat tettem, ami visszafordíthatatlan, és nincs miatta bűntudatom. Mindkétszer igaznak éreztem a tettemet, és a legrosszabb rész, hogy nem érzek semmit. Ez az, ami ráébresztett, hogy nem maradhatok vele. Hiszen hogy lehet, hogy őt szeretem, viszont nem érzek semmit azzal kapcsolatban, hogy öltem. Még most is túlságosan szeretem, és ahogy múlnak a percek, az eltűnés gondolata is úgy halványul. Igaza van, nem tehetek ilyet vele, de mégis megtettem. Egy véletlen baleset volt, túl sokáig maradtam lenn, de ahogy beszélni kezd.. Nem akarom őt elengedni.
ujjaim még mindig bizseregnek arca érintésétől, de egyelőre nem húzom magamhoz, mert a bűntudat - ami bennem van azzal kapcsolatban, hogy helyette döntöttem és magára hagytam -, nem engedi. És a kérdései nem segítenek abban, hogy titokban tartsam azt, ami miatt végül nem kerestem fel az eset után, hanem hagytam elmenni, és reméltem, hogy majd boldog lesz egy napon, hogy majd nem hiányol engem.
- Úgy tehettem, hogy elhittem, hogy az FBI a nyomomban van. A bátyám - az az átkozott -, elhitette velem, hogy el a legjobb megoldás, de igazából csak engem akart leadni a főnökeinek... Utána már nem visszakozhattam értsd meg - mert megöltem. Csak gondolok rá, de ezt sem kéne. Annyira hiányzott, az illata az ,a szemei, és a hangja, mely most minden érzést elárul, ahogy régen. Magamhoz akarom ölelni, és nem akarom többé elengedni, de óvatosan lépek közelebb. Először csak az arcán simítok végig,majd gyengéden húzom magamhoz. Nem tudom, hogy reagál rá, de amíg nem teszi, addig akarom érezni az illatát. Egy pillanatra behunyom a szemem, és azon gondolkodom, mit felelhetnék.
- Hosszú hetekig halottnak is éreztem magam... Egy szörny lettem ezekkel a szárnyakkal, és anélkül is. Így is eléggé elcsesztem - Az utolsó mondatnál ujjammal felém fordítom a fejét ismét, hogy a szemeibe nézhessek. Az ajkaira téved tekintetem, és egy pillanatra belém fagy a szó és levegőt venni is elfelejtek. - Csak azt sajnálom, hogy soha nem voltam elég bátor ahhoz, hogy elmondhassam, mit érzek - felejtek el hirtelen mindent, amit mondani akartam. Még mindig magamhoz ölelem, s nem engedem, ha csak ki nem bontakozik, de egy próbát megér. Először csak enyhe csókot adok ajkaira, és ha engedi, akkor egyre szenvedélyesebben csókolom őt. Ezt mindenképpen meg akartam tenni, még akkor is, ha ezek után nekem esik...

Tárgy: Re: Depew park Pént. 9 Május - 20:38

Bastien & Rebeca

Nem lehet, ilyet egyszerűen nem tehet senki! Nem lehet csak úgy játszani a másik emberrel, elvenni a gondolatait, az emlékeit és szórakozni vele, vagy ellene fordítani. Képtelenség, hogy ne érezze legalább egy kicsit rosszul magát miatta. Nem vagyok egy verekedős típus, de isten bizony nekimegyek, ha nem hagyja abba most azonnal, mert így is épp eléggé kikészültem, amikor láttam őt meghalni, mégis hogy kéne kibírnom azt, hogy látom ennek ellenére... életben és szárnyakkal?
- Ezt... ezt bárki tudhatja, ha a fejembe nyúlt. Van, aki képes rá, van aki... - csak akkor akad bent a szó, amikor megfogja a vállaimat. Túlságosan élethű ez az egész. Érzem az érintését, mintha tényleg valóságos lenne. Vagy... talán az? De akkor, hogyan? Hogy a fenében lehet ez az egész, annyira... annyira képtelenség! A szavaiban pedig talán még van is valóság alap, legalábbis el tudom képzelni, hogy igazat mondana, ha tényleg... ő lenne, de ez akkor is. - Ha elhiszem... feltéve, hogy elhiszem, nem volt jogod eldönteni helyettem, hogy én mit akarok. Nem volt jogod! - erősebben nyomom meg az utolsó pár szót, de nem kiabálok. Ha tényleg igaz, akkor is, hogy tehette? Nem dönthet csak úgy helyettem, az egyszerűen nem fair! Nekem is van beleszólásom, nekem is kellett volna, hogy legyen beleszólásom, hiszen mégis csak az én életemről is szó van most.
- Miért lett volna így helyes? Hogy... hogy átvertél és ott hagytál azzal a tudattal, hogy meghaltál? Hogy tehetted?! - nem is tudom,h ogy mit nehezebb feldolgozni azt, hogy meghalt, vagy azt, hogy még sem. Szinte ugyanolyan nehéz a kettő, főleg hogy még mindig alig tudom elhinni a tényt, hogy mégis él. Annyira képtelenségnek tűnik az egész, olyan nagyon hihetetlennek. A mozdulat viszont túlságosan ismerős, ahogy az ujjaink összefonódnak. Olyan jó lenne neki, olyan jó lenne ha ez tényleg igaz lenne. Ha mérges is vagyok, de ha mégis él... Megremeg a szám széle, amikor letörpéz. Úgy utáltam mindig és ezt ő is nagyon jól tudja, direkt cukkolt vele nem is egyszer.
- Azt hittem, hogy meghaltál... hol voltál és miért csináltad egyáltalán? És ne mond, hogy miattam! Rémes volt... érted? Heteken át képtelen voltam akár csak normálisan aludni is! - újra megremeg a szám, de mégis próbálok feszesen állni. Ha tényleg ő, legszívesebben a karjaiban lennék már, hogy tényleg érezzem, de ha mégsem... ha még sem, akkor csak összetörnék, ha kiderülne, hogy ez az egész csak valami kegyetlen tréfa. Nem akarok megint olyan állapotban lenni. Alig ettem, alig ittam, képtelen voltam normálisan létezni az első hetekben. Aztán úgy éreztem, hogy nem maradt más csak az üresség, és próbáltam valahogy... tovább élni, létezni. Nem ment könnyen, de két év alatt eltemettem ezt magamban, jó mélyre, nagyon-nagyon mélyre és most újra feltépni elmondhatatlanul fáj.

Tárgy: Re: Depew park Csüt. 8 Május - 20:00

Rebeca & Bastien

Nem ismertem fel, mert a félhomály szinte elnyelte vöröslő haját, és egyedi apró termetét, melyet már messziről meg kellett volna ismernem. Milyen idióta az, aki nem ismeri fel a nőt, akit jobban szeretett önnön magánál is? Akkor elengedtem őt, mert azt hittem, így helyes, hogy így jobb lesz neki, mint egy gyilkossal. Vajon most is ezt kellene tennem? Elrepülnöm innen, és egyedül hagynom? Képtelen vagyok rá, egy pillanatra úgy érzem, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, mintha én is egy lennék a hátam mögött magasodó fák közül. Ahogy meghallom a hangját, a szívem még hevesebben ver, mint előtte, már ha ez lehetséges. Tartozom neki az igazsággal, tudnia kell, joga van ehhez. Még akkor is, ha utána nem akar többé hallani rólam.
- Ez nem vicc! Én vagyok, Bastien, akinek a csomagtartójában szöktél meg otthonról! - fogom meg a két vállát, majd finoman megérintve az állát felém fordítom a fejét, hogy a szemébe nézhessek. Azok a gyönyörű szemek még ma is elvarázsolnak, és legszívesebben most azonnal megcsókolnám, és magamhoz húznám, de csak leengedem a kezem, hogy széttárjam, és újra megszólaljak. - Nem haltam meg. Behúztak a csőbe, de nem lehettem veled többé, nem engedhettem meg, hogy miattam bajod essen! - Kezdek magyarázni, de még közel sem járok az igazságnál. El kellene neki mondanom a teljes igazat, hiszen az egyik oka a távozásomnak a gyilkosság volt, a másik pedig ez a szárny, ami azóta is a részem, mint egy kéz, csak ezzel repülni is tudok. Mély levegőt veszek, majd közelebb lépek hozzá, szembenézve azzal, hogy esetleg nekem esik, hiszen megérdemelném. Igaza lenne akkor is, ha faképnél hagyna, de előtte el akarom mondani, mi is történt akkor és ott valójában.
- Mindaz, amit láttál... a halálom... Csak egy illúzió volt. Nem több, mint egy mutáns trükkös átverése. Akkor és ott semmi bajom nem esett. Nem volt rendőr, és nem volt lövés sem. Akit le akartál lőni, csak egy civil volt. Így kellett tennem, mert azt gondoltam így helyes... - fogom meg beszéd közben a kezét, és összekulcsolom a sajátommal. Az, hogy miért kellett így tennem? Képtelen vagyok kimondani, és nem akarom ezzel terhelni őt. Én a valóságban halott vagyok, és egy álnéven élek. Megszorítom a kezét, ahogy régen tettem, és szólni akarok, majd visszanyelem azt, ami ki akart jönni, és csak fél perccel később szólalok meg ismét.
- Nem vagyok illúzió, törpe. Ez vagyok én... plusz két szárny - mosolyodom el ismét, amolyan rosszfiús félmosollyal, hogy oldjam a feszült hangulatot. Meg akarom nyugtatni, semmi mást nem akarok. Nem akarom többé elengedni, mindennél fontosabb nekem.

Tárgy: Re: Depew park Csüt. 8 Május - 18:15

Bastien & Rebeca

Komolyan elkezdi összeszedni az almákat és úgy tesz, mintha nem ismerne fel? Vagy tényleg nem ismer felé? Pedig a vörös haj és a magasságom, vagy inkább alacsonyságom is eléggé jellegzetes, de olyan mintha nem is nagyon foglalkozna ezzel. A két baromi nagy szárny pedig a hátán... komolyan nem tudom, hogyan is kéne reagálnom, de már az is sokkoló, hogy egyáltalán itt van. Nem tudom, hogy mit kezdjek vele, hogy egyáltalán valóságos-e. Hallottam már olyasmit, hogy valaki képes a másik fejébe mindenfélét idézni, illúziót, vagy csak azt hiszem, hogy őt látom, de akkor is nagyon-nagy hatással van rám, még ha el sem hiszem ezt az egészet. Egyszerűen képtelenség, hogy valóság legyen, hiszen láttam, hogy meghalt. Láttam, hogy mennyire vérzett, azt nem lehetett túlélni. Végignéztem, ahogy elszáll belőle lélek és majdnem megöltem azt a rendőrt, mert annyira ki voltam borulva. Hát mégis hogy lehetne az, hogy ennek ellenére életben legyen? Színtiszta képtelenség! Csak pislogok, képtelen vagyok másra, csak nézem, ahogy áll ott előttem, és még csak megmozdulni sem tudok. Aztán kimondja a nevem és én továbbra is csak nézem, mint aki tényleg szellemet lát.
- Ez egy baromi rossz vicc... Nem tudom, hogy ki vagy, és mégis mi a fenét akarsz tőlem, de ez akkor is egy baromi rossz vicc! Hagyd abba! - nem tudom, hogy mit csinál, a fejemben turkál, vagy ténylegesen ide teremtette őt valaki, de nem is számít. Nem lehet itt, ez az, ami biztos, és én képtelen vagyok mit kezdeni ezzel, főleg az utolsó szó után. Hiányoztam... nem is ismer, hogy hiányoztam volna mégis?! Elkerekedik a szemem, főleg azt a jól ismert mosolyt látva. Nem lehet, hogy ennyire mélyen belenézett a fejembe valaki. Ezek személyes dolgok, ezek az én emlékeim! Olyan, mintha valaki elvenné őket, a jókat, pedig a rosszakat kellene, bár az csak egy van, de jó lenne elfelejteni. - Elég volt! Ilyet nem lehet... nem lehet csinálni valakivel! - fakadok ki most már szinte kiabálva. Nem lehet, egyszerűen elég! Ha kell akkor neki megyek, de most még ott nem tartok. De a kezeim ökölbe szorulva szinte remegnek a testem mellett, ahogy megfeszítem őket. Látszik, hogy majd szét vet az ideg és nem is csak ez, túl sok minden kavarog bennem, amit képtelen vagyok kezelni, vagy kordában tartani. Még jó, hogy nem valami pusztító képességem van, mert akkor már tuti, hogy tűzgolyókkal soroznám meg, vagy akármi.

Tárgy: Re: Depew park Csüt. 8 Május - 7:16

Rebeca & Bastien

Mekkora idióta vagyok, hogy csak úgy, szíjak nélkül lereppenek a parkba? De nem bírtam tovább. Két hatalmas szárnyam már fájt a fogságban, és ki kellett nyújtanom őket egy kicsit. Élvezem a repülést, ahogy a levegő az arcomba csap. Olyankor nem vagyok sehol, és mégis úgy érzem, mintha mindenhol ott lehetnék. A parkot felülről üresnek láttam, de túlságosan elraboltak a gondolataim, hogy lássam a távoli alakot a kosárral. Próbálom menteni, ami menthető, és elrejtőzni a fák közé, de még két év után is megfeledkezem néha a szárnyaimról, melyek a földet érik, és súrolják, és a fejem fölé is magasodnak. Próbálok korrigálni, de amint látom a kosarat a földre hullni, rájöttem, hogy késő. Egy pillanati lassított felvételként látom a földre hulló almákat, majd ahogy szétfröccsen a bor a törött üvegen keresztül, és ismét megfeledkezem arról, hogy a szárnyaim nem leszíjazva bújnak meg a póló alatt - hanem szabad szemmel jól láthatóak -, és odarohanok a sötétben fel nem ismert nőhöz, hogy legalább az épen maradt dolgait, és a fél méterre guruét almákat felszedhessem. Eszembe sem jut az, hogy jelenleg a nyíltabb részén vagyok a parknak, ami elég ahhoz, hogy ez a lány itt most sikítani kezdjen, engem meg ellehetetlenítsen. Egy pillanatig csak a meglepettség számlájára írom, hogy nem jut szóhoz, majd mikor mindent összeszedtem, felegyenesedek, és zavartságot színlelve nyújtom át a kosarat.
- Kérem ne szóljon erről... - pillantok fel hirtelen, hogy úgy fejezzem be a mondatom, nem akarom, hogy a nagyvilág tudomást szerezzen rólam, de be sem fejezem a mondandómat, ahogy meglátom a lányt, és bele tudok nézni a szemeibe. Nem lehet ő itt, hiszen ügyeltem a részletekre. Nem találkozhatunk, azt kellett volna hinnie, hogy halott vagyok. Jobb így neki, majd talált volna valakit, aki nem a rablásokba viszi bele, hanem egy normális életbe. Akinek majd gyerekeket szül. Neki nem egy gyilkos való. Lehet, hogy a bátyám egy hazug szemét volt, de egy valamiben igaza volt. Nem vagyok mellé való. Engem elkaptak volna, és minimum kivégeztek volna. Nem akartam olyan halált, így ellöktem őt, hagytam abban a tudatban élni, hogy akkor és ott meghaltam.
- Rebeca, te mit...? - szegezném neki a kérdést, de elég hülye kérdés azt hiszem két olyan év után, ameddig halottnak hitt. Nem kezdhetem azzal hogy mit keres itt, hiszen valószínű, azt amit én. Hazafelé tart. Fel kellett volna szállnom, amikor még lehetett, de nem tettem, így most szembe kell néznem a nővel, akit egykor magára hagytam. Szólnom kellene, de nem tudok olyat mondani, ami ne rontaná a helyzetet, mégis szólásra nyílik ajkam. - Hiányoztál! - Engedek el egy olyan mosolyt, amivel régen is próbáltam oldani a feszült pillanatokat. Egy lépést hátrálok, hiszen várom a pofont, vagy azt a vihart, ami ki készül törni pillanatok múlva.

Tárgy: Re: Depew park Szer. 7 Május - 20:46

Bastien & Rebeca

Peekskill... jóval nagyobb város, mint North Salem, bár azért nem egy New York, de nagyjából el vagyok itt. Nem maradtam ott tovább. Az az igazság, hogy bár én hajtottam Jamest, hogy igenis mozduljon már még és tegyen valamit, úgy tűnt, hogy elég jól el van abban a suliban. De valahogy nem nekem való, hogy sokáig maradjak egy helyen. Nem is tudom, egyszerűen nem passzol hozzám, akármit is teszek. Próbáltam, de egy iskola nem való nekem. A képességemet már tökéletesen értem, akkor meg mit tudnának nekem tanítani? Szerintem semmit, akkor pedig nincs maradásom. Nem tudom, hogy James végül megpróbál-e szembenézni a múltjával...a végzetével, de talán nem is az én dolgom. Hiába próbáltam olyan sokáig győzködni, hogy igenis tegye meg, igazából egy nem az én dolgom nem igaz? Nem nekem kell belerángatni valamibe, amit nem is akar igazán, miközben az én lelki világom sincs rendben. Azóta sem lett... csak egyszerűen megpróbáltam együtt élni a fájdalommal, mintha az segítene bármin is. De máshogy ezt nem lehet megoldani, én legalábbis úgy érzem.
Fura, egészen átlagos nap van a hátam mögött. Miután pár napja elemeltem egy kis pénzt egy kisebb bolt kasszájából, most bevásároltam belőle. Tudom rém ciki egy tolvajtól, hogy bájos kis kosár van a kezében és azzal együtt halad át a már lassan sötétedő park fái alatt, még hozzá olyan kosárral, amibe vásárolt... De őszintén szólva kenyeret, meg ilyesmiket lopni nem egyszerű. Pár dollárt elemelni nem bonyolult, abból meg szépen be lehet vásárolni és kész, aztán majd pár nap múlva úgyis tovább állok. New York nagy város és legalább a nyüzsgés egy kicsit engem is felpezsdít. Már határozottan vágyom rá, hogy egy kicsit több történjen, mint mostanság.
Szinte csak a szemem sarkából látom meg az alakot a padon ülni, aztán nem sokára lassan felállni, ahogy közeledem felé, de először nem is tulajdonítok ennek túl sokat. Biztosan csak egy hozzám hasonló sétáló, csak épp... ráncolom a homlokomat, ahogy próbálom felfogni, amit látok. Az létezik, hogy... nem tudom, mi van a hátán, de valami mintha lenne mögötte fura. Mégsem állok meg, csak egyszerűen el kellene menni mellette és kész, amikor viszont rá emelem a tekintetem és meglátom az arcát is... a kosár egy pillanat múlva a földön végzi, a benne lévők pedig mint valami filmben gurulnak szét, már ami tud, teszem azt az a pár szem alma, van ami csak szimplán eldől, míg egy üveg ripityára törik. Ennyit a bevásárlásról. Képtelen vagyok megszólalni, egyszerűen csak állok és nézem, mint valami látomást. A szárnyaival együtt igazából akár még az is lehetne, pedig nem ittam egy kortyot sem, akkor meg... esetleg valaki a fejembe sugároz valamit? Hallottam ilyesmiről, abban az iskolában. Illúzió, vagy csak megkavarják az agyad, mert épp ahhoz van kedvük, és ott volt a kis srác is, Conner, aki csak hozzámért és a legrosszabb emlékemet idézte fel. De ez... képtelen vagyok felfogni.

Tárgy: Re: Depew park Szer. 7 Május - 18:57

Rebeca & Bastien

Két éve nem voltam ennyire közel a lányhoz, aki egykor elrabolta a szívem. Tudtam, hogy akkor és ott a kocsimban van, hiszen láttam, amikor követett. Mégis hagytam, hogy higgye azt, hogy túljárhat az eszemen, de be kell valljam, eléggé szánalmas lett volna, ha egy nálam tíz évvel fiatalabb lány tud átverni. Tetszett a bátorsága, és az a gyermeki csillogás a szemében. Volt értelme magamhoz vennem, és egy idő után már nem csak mint húg tekintettem rá, hanem megláttam benne a nőt. De elcsesztem. Talán féltem a véleményétől, mikor meglátja a fekete szárnyaimat, amik hirtelen előtűntek. És hinni akartam a bátyámnak, aki csak el akart fogni, hogy valami laborba vigyenek, mint kísérleti nyúl. Megkaphatta volna a előléptetést, de nem érte meg, hiszen megöltem. Nem vagyok büszke magamra, ezért is kerültem őt. Nem akartam látni a tekintetében a csalódottságot, amikor bevallom neki a gyilkosságot. De már nem csak emiatt gyűlölne, hanem mert eljátszottam a halálom, és elhagytam. Jobb ez így neki, hinnem kell, hogy az. Nem is mentem közelebb hozzá, pedig egyszer majdnem megkerestem, de inkább csak itthon maradtam. Igen, van hol laknom, és befejeztem azt az életet. Legalábbis látszólag. Az az eset nagyon sok mindenre megtanított, és már elég idős vagyok ahhoz, hogy ne éljem azt az életet.
Ma nem szíjaztam le a szárnyam, szabadnapos vagyok, s örülök, hogy ki tudom nyújtóztatni, s azt hiszem, most le akarok repülni a parkba. Magasra emelkedem a ház tetejéről, majd még magasabbra szállok, ahol sokkal hűvösebb a levegő. Élvezem, ahogy csapi az arcomat a kora esti levegő, miközben örülök annak is, hogy az éj egyre közelebb van, így kisebb a lebukás veszélye. A fás résznél szállok le úgy, hogy az egyik fa takarásában legyek. Nem látok senkit, aki itt lenne, most valahogy túl kihalt a park, ahhoz képest, hogy többen szoktak lenni. Talán az idő teszi, nem tudom. Egy kis pihenés után haza fogok innen menni, de most leülök a fa tövében, és nekidőlök, ügyelve arra, hogy ne nyomjam meg a szárnyaimat. Sok időbe telt megtanulnom élni velük, és kezelni, ráadásul a leszíjazás nem sokat segít, de ha normális éltet akarok, sajnos áldozatokat kell hoznom... Alig fél óra után felállok, hogy elhagyjam a helyszínt, mielőtt még valaki észrevenne, mikor lépéseket hallok. Mozdulatlanná válok, és úgy hallom a lépések is elhaltak, legalábbis reményeim szerint, de a biztonság kedvéért még maradok...

Tárgy: Re: Depew park Szomb. 22 Feb. - 8:42

Szabad helyszín, új játék kezdhető!

Tárgy: Re: Depew park

» Central Park Zoo
» Jurassic Park
» Joe Bohrdrum park
» Volunteers Park
» Central Park