Tatjana és Gabriel

First topic message reminder :

Egyik órára bóklászva fedeztem fel a kertnek ezt a részét, de akkor nem volt időm kilépni, belemélyedni. Nem akartam már az első héten ellógni egy órát, szép kis bemutatkozás lett volna. És megígértem, hogy viselkedni fogok. Legalább is az elején, többnyire... De még az elején vagyunk, és még viselkedek.
Most viszont elv nincs órám, legalább is remélem. Ha mégis.. hát hopsz... Majd kimagyarázom, hogy eltévedtem, vagy elnéztem az órarende. Már ha órarendnek lehet nevezni azt a nem épp szokványos beosztást, amit itt kaptam. Persze érthető, hisz nem szokásos suli ez sem, így nem lehet szokványos a napi beosztás sem. De mindegy... remélhetőleg nem lógok épp, de ez a kert már rátalálásom óta mozgatja a fantáziám. És ez nálam elég vészesen hangzik.
Megint a lapos talpú cipőm húztam fel, mint mindig, ha a folyosókon barangolok. Mert így legalább viszonylag nesztelen közlekedem, és a kertben sincs az a hátrány, h ogy a cipősarkam elsüpped. A bakancs viszont kicsit sok lenne most. Főképp, mert egy egyszerű térd alá érő nadrág van rajtam és egy sötétzöld póló, amin egy hatalmas vörös ajaklenyomat díszeleg. Hajam lófarokba, kezemben egy kicsi jegyzetfüzet és egy ceruza. Nem vagyok profi rajzoló, igazából max hármast értem el órákon. De nekem épp elég az, ha a saját vázlataim lerajzolom, és később fejben alakítom, kiszínezem a kedvem és fantáziám szerint. Erre készülök most is, bár előtte megejtem azt a pirinyókat, de annál hívogatóbb sövénylabirintust. Nem kihívás, hisz látni az utat, de azért tiszta élvezet bennekanyarogni...

-Persze, ezért kell, hogy részben ismerős legyen a rém, de mégis idegen. Ezért is tartom félelmetesebbnek a mutáns medúzát, mint a zblorg királynőt.
Ártatlan pislogására megint csak mosolyogni tudok. Amilyen gonosz, annyira aranyos is egyben...a franc sem tud kiigazodni rajta. bár, azt hiszem inkább aranyos...hacsak nem is a gonosz terve része. Minden esetre megint oldalra döntöm a fejem, és pimaszul vigyorgok rá.
-Nocsak, már becézgetsz is? - Kérdem nevetve, a hülye hallatán - Egyébként igen. Eleinte mindenképpen. Tudod, elég fura volt párszor...
Elgondolkodva vakargatom emg fél kézzel az állam, a másik kezemben pedig ott tartom a papírsárkányra emlékeztető formát, és egy papírcsíkot, de aztán folytatom a munkát vele, továbbra sem nézve oda.
-El tudod képzelni, milyen az, ha pucéran ébredsz egy csomó idegen között, akik valami furcsa nyelven kiabálnak veled és...jaj várj...ezt nem úgy értettem,a hogy hangzott...Khmm...szóval, a lényeg, hogy néha megesett, hogy egy sereg kínai között találtam magam amikor csak wc-re szerettem volna menni. Szerencsére nem Ázsiába kerültem azért, csak a helyi piacra, mint kiderült pár szívrohammal később, de azért onnan sem volt semmi hazajutni. De mostanában már nem vészes...
Aztán pár szakító mozdulat, és kész is vagyok, az eredményt pedig átnyújtom neki.
-Mielőtt bármit mondanál, tudom, hogy egy virágos kertben vagyunk, de nem szeretem letépkedni őket, szóval, tessék.

- Ha valami túl hihetetlen, azt nehezebb elhitetni, mint a már ismert dolgokat. Sokkal erősebb koncentrációt igényel - vetem oda, inkább csak apró közbeszólásként. A kígyó például, ha már ennél a témánál vagyunk, mindenki által ismert lény, és tudjuk a "hátrányait". Tehát kapásból, ösztönösen reagálunk rá. Egy bazi szörnyet, mint mondjuk a vázolt medúza-valami sokkal nehezebb láttatni az emberekkel, elhitetni, hogy félni kell tőle. Mert annyira bizarr, annyira idegen, hogy elsőként talán inkább megdöbbenést okoz, néhány alanynál kíváncsiságot, mintsem valós félelmet. Persze aztán megjön az is, de sokkal idő- és energiaigényesebb dolog.
- Most miért? - pislantok fel ártatlanul, de a szám nevetésre húzódik, ahogy a szemét forgatja. Gonosz lennék? Meglehet, bár én inkább játékosnak érzem magam. Aztán még visszafordulok a lap felé pár vonás erejéig. A csápokat kicsit megnyújtom, és apró satirral lefedem, mintha valami különösen undorító apró sötét szőrzet fedné azokat. Mint megannyi letapogató, mi végigcsúszik testeden, beszökik nyílásaidba.
Lefújon a morzsalékot a füzetről és Gabriel kezére irányul pillantásom, ahogy ő is egy papírdarabot vesz elő. Mivel nem kéri a cerkám és nála se látok, sejteni kezdem, hogy ő nem rajzolni akar.
- Hülye - emelem az égre pillantásom szavaitól, amint leesik, hogy nem a teleportálása létezik egyéves kora óta. Csak megtanult járni.
- Probléma? Problémaként élted meg a dolgot? - kérdem, immár őszinte kíváncsisággal. Nekem viszonylag könnyű volt, én legalább is úgy érzem, hisz szinte már az elejétől tudtam kontrollálni a dolgot. Mármint.. nem csináltam magamnak rémálmokat meg ilyesmit.

Meg sem lep, hogy nem futamodik meg a kihívás elől. Furcsálltam is volna. Azt mondjuk nem tudom, miért csodálkozik a rémemen, amit megálmodtam az imént.
-Most miért? Ha elég undorító, és idegennek tűnik, az az igazán elborzasztó. Persze a kígyó sem rossz, de nincs rá garancia, hogy nem jár arra épp pár éhes kommandós, szóval az bizonytalan.
Aztán oldalra döntöm a fejem, és pimaszul mosolygok rá.
-Nem tudom, úgy értem, eldobni a kígyót, persze, tiszta sor, de ha én késes elmebeteg lennék, és tudnám, hogy legfeljebb perceim vannak hátra a kígyóméreg miatt, biztos, hogy kizárólag a dögös barnával foglalkoznék.
Ami a rajzot illeti, nem igazán hat meg a kijárat, számomra az aligha probléma ugye. Na igen, ha engem zárnak be abba az épületbe, egészen máshogy alakult volna a mitológia. Lehet sosem hallunk Daedalus-ról, és talán Da Vinci sem lett volna így akkor szám, ha nem inspirálja ahogy tollakkal a hátamon repülök ki...aztán amilyen ügyes vagyok, lehet a napba teleportálok egyenesen, és akkor még a tanulság is ugyanaz marad. Csúcs...
-Fogalmam sincs, mit magyaráztál most az alapozással, meg hasonlókkal, csak azt tudom, hogy ez tettszik. Most meg...
Némán figyelem, minek állt neki újra, és most, hogy nem töltöm meg zajjal ezt a csendes kis kertet, csak még jobban csodálkozom a lányon. Én még Mario-zni sem tudok, ha beszélnek hozzám, ő pedig ilyen élethűen...hé...várjunk csak...ez nem...?
-Tényleg te vagy a leggonoszabb lány akit ismerek... - morgom, amikor már biztos vagyok benne, hogy tényleg azt látom, amit. Aztán megforgatom a szemeim, és én is kihúzom az egyik könyvjelzőnek használt papírt a könyvemből. Kicsit gyűrött, de a célnak megfelel, nemsokára úgy is el fog veszni az a pár ránc a többi hajtás között.
-Úgy egy éves korom óta... - mondom teljesen komolyan, őt figyelve. A kezeim elvannak a papírral maguktól is. - Vagy úgy érted teleportálni? Ó, nos az jóval később jött. 17 voltam, amikor először jöttem rá, hogy nem alva járok, hanem valami más problémám van.

Valóban nem tapasztaltam eddig olyan dolgot, amitől igazán félnék, így a kinyújtott kéz sem kihívás nekem. Már épp engedném a ceruzát, hogy megfogjam, de Gabriel már rántja is vissza, némi magyarázattal spékelve visszakozását.
- Legfeljebb az első egy-két alkalommal egy mosdóba teleportálj, hogy azért nőiesen diszkréten tudjak csandázni - vigyorodom el. Persze nem vágyok ilyen élményre, mármint a rókaröptetésre. De azért a teleportálást szívesen kipróbálnám. Talán valamikor ráveszem majd Gabrielt, hogy tegye meg. Vállalom a következményeket. Meg elővigyázatosságból én sem reggelizem majd.
- Egy lebegő medúza? - hitetlenkedek mosolyogva, de azért megjegyzem. Minden apró infó jó lehet.
- Talán az, ha még magadra is haragítasz - kacsintok rá pajkosan, az utolsó vonásokat húzva, aztán valóban szembefordulva magam alá húzom az eddig támaszként szolgáló lábam.
- Ha már a sablonoknál tartunk, sokan a kígyóktól is félnek. Tehát első dolga valszeg az lenne, hogy elhajítsa. Avagy elhitetem vele, hogy megmarja. Na, akkor aztán már tényleg minden érdekli majd, csak én nem - részletezem elégedetten, majd hagyom, hogy kicsit elmélyüljön a rajzomba. Talán már ő is a kiutat keresi, mint mindenki, aki egy labirintust lát. Ez olyan emberi ösztön, hogy rögtön megoldást akarunk. De rá kell jönnie, hogy ebből az útvesztőből nincs kiút.
- Talán most azt mondanám, is-is - ingatom a fejem mosolyogva, visszavéve a füzetet, újabb lapot keresve.
- Nem vagyok egy nagy művész, itt is csak az alapokkal kezdtem. Tehát ez a valóság. Aztán hagytam, hogy a fantáziámba feléledő formák ragadják el a kezem. Ez már mondható illúziónak. De a rajz tényleg ott van - erősítem meg. Ezt most nem láttattam vele, ez van. Majd valaki látni is fogja, talán. Nem irigylem...
- Mióta vagy képes helyet változtatni? - kérdem, miközben újra életre kel a ceruzám, egy medúzaszerű lény körvonalait vetve a papírra. Ám kissé belerondítok, mint egy légy felnagyított képe, olyanok a szemei, megannyi sötét folt.

Kihívón vigyorodok rá.
-Van bizony - mondom, és rákacsintok. Aztán amíg rajzol, megkérdi, mi baj azzal, ha valaki velem ugrik. Mennyien követik el azt a hibát, hogy bele sem gondolnak, mennyire nem szereti az emberi test az ilyesmit...legalábbis, ha én csinálom, az nagyon nem oké.
-Add a kezed, és megtudod, mennyire rázós velem "repülni" - mondom sejtelmesen, és még ki is nyújtom a kezem felé, hátha. De aztán egy pillanat múlva már vissza is húzom, mielőtt elfogadhatná.
-Á, ennyire ezért nem akarok visszavágni a kis tréfádért. A legtöbben rosszul lesznek, nem is kicsit az első pár alkalomnál. Eddig csak Erik bírta ki hányás nélkül...illetve még Charles, bár gyanítom ő éhgyomorral jött, és csak tengeri betegség elleni pirulát reggelizett aznap...Szóval, röviden, ha teleportálunk, kidobod a taccsot, ezt garantálom.
Francért vagyok ilyen jó fiú? Aztán megvonom a vállam. Mitől félhetnek az emberek, ami nem csak általános? Jó ötlet egyáltalán ötleteket adni ennek a lánynak? Akad neki meredek elképzelése önmagától is.
-Szerintem a legijesztőbb egy olyasvalami lenne, ami nagy, sok lába van, ezernyi vörösen izzó szeme, és a mozgásából ítélve fittyet hány a gravitációra. Szóval...egy épületnyi lebegő szemekből álló medúza mondjuk.
Az, hogy ennyire megütközik a válaszomon megnevettet. Vigyorogva nézek azokba a szép barna szemeibe, és megvonom a vállam.
-Te vagy a leggonoszabb lány akit ismerek, és mégis...azt hiszem bírlak. Mi lehet ennél veszélyesebb? Már a lebegő medúzán kívül, de az nem létezik.
Azt mondjuk furcsállom, hogy nem fél semmitől, de ő tudja. Aztán, ha jobban belegondolok...
-Úgy azért könnyű, hogy ha az életnek nevezett horrorfilmben te vagy a rendező...mondjuk, a kígyó nem biztos, hogy mindig működik. Én mondjuk egy késsel nem hadonásznék feltétlen, de egy kígyóval...meg sem állna a kezem.
Aztán közelebb hajolok a füzethez.
-Na jó...tényleg ilyen ügyesen rajzolsz, vagy megint csak az én fejemmel játszol?

Nem kötekedek, visszafogom magam, így nem vágom a szavára, hogy ha én úgy akarom, nincs esélye meglátni. Hányszor lógtam ki otthonról apám mellett? Csak a megfelelő mód kell alkalmazni a képességem és az élet tiszta habostorta.
- Látom, van szemed a dolgokra - vigyorodom el a Minotaurus említésére. Nos igen, meglehet a szörnynek több félnivalója lenne. Még a végén görbe tükröt tartanék elé.
Közben megindul a kezem is, apró vonalakkal kezdem felvázolni a miniatür labirintus nyomait, mintha csak egy játékot rajzolnék, mibe későbbi a résztvevők belehúzhatjáka saját menekülő útvonaluk.
- Miért félnék veled menni? - pislantok fel meglepetten a rajzból, de csak egy pillaant az egész, majd vissza a félkész műhöz.
- Ezek olyan sablonos ugyanakkor nagyon tág értelmezésű dolgok. Engem a konkrétak érekelnek. A mélység, a magasság, vagy mondjuk az, hogy megtámadják vagy elvágja magát.Talán bizarr vagyok, talán beteges. Lehet. De nem mutathatok mindig szép és jó dolgokat, hisz az élet sem csak szép és jó. Még ha én szerencsére a nagyját el is kerültem, tisztában vagyok vele, hogy vannak sötét zugok, ahová nem érdemes benézni.
- Tőlem? - kapom fel ismét a fejem meglepetten, és most őszinte a csodálkozásom. Tőlem miért kéne félni? Persze kissé különös kérdés ez, hisz én meg tudom valósítani a rémálmait. De akkor sem tőlem fél, csak a látott dolgoktól.
- Érdekes. Ezek szerint nem szereted az eperturmixot? - mosolyodom el, immár vaktába húzva a vonalakat, mégis.. mintha tudnám, mit csinálok. Persze, hisz a fejembe már nagyjából összeállta a dolog, ahol a kiutat adó ösvények összefolynak, mindig egy és ugyanazon pontba vezetve vissza a tévelygőt.
- Én nem félek semmitől. Legalább is eddig nem tudtak olyat mutatni. Tudod, én a rossz pillanatokat is meg tudom szépíteni, ha akarom. - bökök a fejemre a ceruzával, szerencsére a radíros végével.
- Nagyon durva hasonlatként ha épp valaki kést rántana rám, legfeljebb magammal azt láttatnám, hogy valaki játszik velem, vagy épp masszíroz. Bár miért is magam bájolnám, mikor vele is elhitethetem, hogy épp kígyót fog a kezébe? Vagy épp, hogy önmagát szabdalja össze?- nevetek fel vidáman, Gabriel felé fordulva teljesen, megmutatva neki az összetekergőző ösvényt a rajzomon.

-Remélem...ne vedd rossz néven, de elég feltűnő jelenség vagy, szóval ha van rá esélyem, téged biztos kiszúrlak.
Aztán felhúzom a szemöldököm. Tényleg szereti a történelmet a csaj...bár ez inkább mitológia...na mindegy. Akkor is okos.
-Ó, de igen, simán, csak akkor itt kéne hagynom téged a minotaurus-al, és milyen lelketlen dolog lenne tőlem a sorsára hagyni egy védtelen, mit sem sejtő bikaembert? - Felelem incselkedve, aztán megvonom a vállam.
-Vagy akár velem is jöhetsz...ha mersz. Kevesen vállalják be...
Aztán követem, és levetem magam mellé a padra. Nem tapintatlanul közel, de olyan csend van itt, szóval azért kényelmesen, hogy ne kelljen kiabálni, és egyébként is...
-Az emberek? Gondolom az ismeretlentől, és az elmúlástól...meg persze attól, hogy valaki egy kocsit ejt a fejükre. Csak a szokásos...ha fóbiákról van szó, a többségnek nincs fantáziája.
Aztán a következő kérdésre megint felvont szemöldökkel nézek rá. Még, hogy mitől félek?
-Tőled.
Aztán inkább csak figyelem a készülő rajzot. Az előző oldalakon elég fura dolgokat láttam szóval...á, valójában lehetett volna rosszabb is.Remélem a fantáziáját örökíti meg, és nem a valóságot...főleg annál a késes zombi résznél lett volna aggasztó a másik alternatíva.
-Főleg, ha eperturmix van nálad, amit velem akarsz megitatni, na attól kirázna a hideg. Miért érdekel ez egyébként?
Aztán mély levegő.
-És te mitől félsz?

- Mert azt hiszed, feltűnne, hogy elmegyek melletted? - nevetek fel elégedetten, miközbne elraktározom az apró infót. Ha ő jogosan visszazavarhat a szobába, akkor csak tanár lehet, vagy már végzett diák. Hallottam, hogy vannak, akik itt maradnak a végzés után vagy mint tanár, vagy csak élvezve a birtok adta lehetőségeket és szabadásgot. Mert itt azért mindannyian kissé szabadabbak lehetünk, mint bárhol máshol. Nem kell attól tartanunk, hogy egy óvatlan pillanatban lelepleznek, bolondok házába zárnak vagy épp kísérleti nyulat csinálnak belőlünk.
- Fonalat? Nem vagyok én Ariadné és te sem nézel ki Theszeusznak - villogtatom meg műveltségem, miközben a szökőkút párkánya felé irányítom magunk a pad helyett. Ez elég központi, viszonylag sokat belátok a helyből és a víz közelségét is szeretem. Remek játékokra, ötletekra sarkall.
- Különben is.. Nem vagy képes visszaruccanni a szobádba? - emelem rá a tekintetem, miközben leülök, majd jobb lábam felhúzom és a combomra fektetem a füzetecskémet. Lapozgatva keresek egy még szűz oldalt, közben megannyi különös firkát fedve fel Gabriel talán leselkedő pillantásának. Van, hol egy véresnek látszó kés mered ki a földből, míg a következő lapon már egy nagyszirmű virág pihen különösen hosszú, vékony indákkal. Az egész egy nagy összevisszaság, némelyik oldalt csak egy-egy szó van, és néhol a rajz van körülírkálva magyarázatokkal.
- Szerinted mitől félnek a legjobban az emberek? - pislantok újra rá, immár ürs lapot lelve, miközbne a nagy nehezen visszaszerzett háborós veterán cerkámmal a papírt kopogtatom, apró, szénfekete pontokat hagyva rajta.
- Te mitől félsz a legjobban? - szegezem neki. Talán túl intim a kérdés még friss ismeretségünkhöz képest, de szeretem megismerni mások félelmeit. A leghatásosabb fegyver.

-Iggggen, és ha szeretném, ezt meg tudod csinálni a derekamról lifegő fülem mögül is a jelek szerint...köszi, egyenlőre inkább kihagynám.
Aztán csak figyelem vigyorogva, ahogy emésztgeti a dolgot. Természetesen nem gondoltam egy pillanatig sem komolyan, hogy illúzió lenne...bár én a helyében tuti valami szexistent csinálnék magamból, de ez most mellékes. Állom a tekintetét, bár azt azért bevallom, hogy amikor közelebb hajol, kicsit azért sikerül zavarba hoznia. Annyira nem is kicsit, de azért állom a sarat.
-De még milyen jókat - felelem suttogva, aztán rákacsintok.
-Hmm... - Jegyzem meg, amikor összefonja a karjait, és aztán visszahúzom a levegőben egyedül maradt kezem magam mellé.
-Ja, azt vettem észre. Előre félek, mi lesz akkor, ha éjjel nekem kell majd visszazavarnom téged a szobádba.
~Valahogy elég hiú ábrándnak tűnik, hogy lámpaoltás után lefeküdne, mint egy jó kislány, nem is tudom, miért...~
-Leülni? Ja...persze....
Én is nevetni kezdek. Azt ugyan nem tudom min, biztos azon, ahogy ő nevet.
-Csak aztán nehogy eltévedjünk a padig...hoztál magaddal fonalat?

- Ha akarod, egy egész pénztárcát kihúzok én a füled mögül. De az olyan piti dolog - vigyorodom el az ötleten. Igen, effélével is szórakoztathatnám a népet, de abba nekem mi lenne az élvezetes?
De a válaszra valóban kíváncsi vajok, nem tiszta, most épp mire gondol, hisz az emberek olyan könnyen gondolnak balgaságra és olyan dolgokra egy helyzettel kapcsolatban, mi a másiknak meg sem fordulna a fejében.
- Másik? - pislantok rá meglepetten, ha nem tartanám a lányos bájt, tuti a fejem is megvakarnám, mint a mesefigurák, mikor nagyon gondolkodnak. Miféle másik?
Aztán érkezik a válasz, én meg csak állok lefagyottan, és nem tudom, melyik az erősebb érzés. A dagadó mellkasom a bók hallatán, vagy a sértettség a félreértés okán. Aztán kart karba öltve törnek elő, ahogy kissé csücsörítve elhúzom a szám, és közelebb hajolok hozzá, mintha félnék, más is hallhatja szavainkat.
- Hidd el, ez a valóság. Csupa jó géneket örököltem - sóhajtok, egy pillanatig kihívón pislantva szemébe, majd újra kiegyenesedem.
- Ritkán változtatom az alakom mások szemébe, felesleges lenne. Sokkolni szeretek, de nem ekképp - teszem még hozzá, összefonva karjaim magam előtt. Majd aprót szusszantva engedem le "védekező állásom", és szabad kezemre tekerem a már dícsért barna tincseim.
- Nem ülnénk le valahova? Szeretnék néhány vázlatot készíteni az labirintusról - pillantok az alacsony sövény felé, mire elkap a nevetés. Ez max egy hangyának útvesztő.

Egészen megnyugtat, hogy mégsem tettem kárt benne, és nekem sem kell a továbbiakban napfényt, és növénytápot reggelizni, az viszont kicsit zavar, hogy bármilyen gonosz is ez a leányzó, haragudni egészen addig bírok rá, amíg nem kezd el mosolyogni. Gonoszan persze, mint egy igazi égetnivaló boszorka, de na...
-Jó, akkor legyen vízió...a lényeg úgy is az, hogy ennek most nagyon bedőltem ezek szerint. Mondjuk, élethűbben csináltad, mint amikor érmét vettek kia fülem mögül az is biztos...hmm...lehet vissza kéne mennem abba a cirkuszba..a teleportáló ember számot most már én csinálnám jobban az tuti...
Az mondjuk egészen aranyos, hogy most is játssza az ártatlant. Komolyan, szinte már elhiszem neki, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Aztán lehet, tényleg nem...annál frappánsabb viszont nem jut eszembe, mint elmondani az igazat, szóval:
-Ó, hát tudod. A másik vízió amit elejétől fogva küldesz rám.
Újra elkalandozik a tekintetem, úgy csodálva meg őt, mintha egy festmény lenne, vagy mondjuk egy különösen élethű mesterien kifaragott angyalszobor.
-Az, hogy elhiteted velem, egy szupermodell áll előttem. Azt nem tudom, hogy találtad ki, hogy a barnák a kedvenceim, de nagyon jól csinálod. Komolyan, magamtól sosem jöttem volna rá, irtó tehetséges vagy.

Élvezem az értetlenkedését, a zavarát. Ez a legjobb az egészben. Na jó, nem. A legjobb, mikor azt látja, amit én akarok. De azért ez sem piskóta. A zavartság, a lassú ráeszmélés, hogy átvertem. Ha vallásos lennék azt mondanám, istenadta tehetségem van. De szerencsére nem vallásos vagyok, hanem mutáns.
- Azt elhiszem - nevetek fel jóhiszeműségét hallva, miközben hagyom, hogy kedvére fordítgassa, vizsgálgassa a tenyerem. Persze sértetlen, nemhogy vér vagy nyílt seb, de még egy aprócska heg sincs rajta. Najó, egy pici van a mutatóujjam oldalán. Néhány éve megvágtam magam, miközbne anyának segítettem a konyhába. Nem vagyok valami profi szakács.
Közben neki is leesik a tantusz, én pedig szinte már büszkén húzom ki magam, majd a számat el a kifejezés hallatán.
- Illúziókat a cirkuszi bűvész csinál. Én víziókat kelték életre - javítom ki, azért kicsit elvéve az okító élt a hangomból. Nevezhetjük az egészet illúziónak is, ha úgy jobban esik. Csak én nem szeretem.
- Mi mindent? - biccentem kissé oldalt a fejem, kíváncsian pislogva rá, bár bevetek némi játékos ártatlan kislány bájt. AZért a képességem nélkül is tudok én illúziókat kelteni, ha nagyon akarok...

Nem felelek, szerintem nincs is rá szükség, láthatja az arcomon, hogy valóban...érdekes amit most érzek, már persze, ha az érdekesnek azt a megfogalmazását használjuk, amit mutánsék szoktak, vagyis, hogy hajnali négykor lágy tibeti szellőre ébredsz az alsógatyádban...vagy még abban sem. Azért amikor eltalálom, van bennem némi bűntudat, főleg amikor látom, hogy a tüskéim átszúrják a tenyerét (nem gondoltam volna, hogy ilyesmi egyszer a naplómba kerül, de hát...), és komolyan megfordul a fejemben, hogy be kéne kötözni valamivel, akkor azonban közli, hogy...nem tud tüskéket növeszteni???
-...???
Csak pislogok bambán, aztán ahogy lefelé int azzal a huncut barna tekintetével, megfigyelem, mennyire normálisnak tűnik hirtelen a karom, aztán a kezem, amit nem fog óvatosan az ő elvileg sérült kezére csúsztatom, megfogom, és finoman kifordítom, hogy megnézzem, ő is megúszta-e.
-A legtöbben képesek erre... - Morgom, amíg a tenyerét vizsgálom, utalva túlzott jóhiszeműségemre, de aztán csak leesik a tantusz.
-Ó, úgy érted...
Megforgatom még egyszer a kezét, aztán feljebb emelem a tekintetem, hogy megint a szemeibe nézhessek.
-Szóval...illúziókat keltesz mi? - Kérdem, kissé talán dorgáló hangon, de inkább izgatottan. Aztán elgondolkodva döntöm oldalra a fejem, majd újra végigmérem a lányt.
-Hmmm...ez mondjuk sok mindent megmagyaráz...

Olyan nehezen vakarom le az arcomról azt a bizonyos elégedett vigyort. De hát hogy tudnám, mikor olyan elégedett vagyok magammal. Hol vannak már a kezdetleges képek, az apró, ártatlan trükkök, mik inkább cirkuszi mulatságra hasonlítottak, mintsem igazi felülírásra. Mert alapjában véve kissé talán felülírom az emberek agyát az én képzeletemmel.
- Érdekes érzés, nem? - nevetek fel megszeppent ábrázatán, és hagyom, hogy közelebb jöjjön. Sejtem, mire készül, én pedig nem akadályozom meg, inkább rájátszok. Jobbom látszólag ösztönösen kapom magam elé védekezésképp, és tán ügyetlenségem okán, mire az elmúlt pár perc bőven szolgáltatott bizonyítékot, rámarok a karjára. De nem szűnik a "varázs", a türkék nem múlnak, sőt, mintha tenyerembe mélyednének, majd hamarosan apró, piros folyamok indulnak meg átdöfött tenyeremből Gabriel karján.
- Aú - szisszenek fel most én a hatás kedvéért, de ahelyett, hogy a normális életösztönt követve elkapnám a kezem, ujjaim a karjára fognak, finoman meg is szorítom, hogy ismét arcomra vonjam a figyelmét.
- Nem tudok tüskéket növeszteni - rázom mosolyogva a fejem - De képes vagyok elhitetni veled szinte bármit.
Szavaim végén állammal karja felé intek, mit továbbra is fogok. Ám a tüskék eltűntek, semmi nyom nem utal rá, hogy alig egy perce bármi is felhasogatta volna Gabriel bőrét. És vajon az én tenyerem?

Hirtelen nem tudok mondani. Máshogyan? Mégis hogyan máshogyan? A csodálkozást láthatja is rajtam, igaz nem sokáig. Viszonylag gyorsan összekapom magam.
-Ó, ne aggódj, volt már példa arra is. Nem lett volna esés.
~Ha meg mégis...kénytelen lettem volna a fűben fetrengeni egy szupermodellel, boooorzalmas.~
-Bocs, olyan hangosan nevettél, hogy nem hallottam..mi is a bajod a poénjaimmal? - Kérdem érdeklődve, némi megjátszott sértődöttséggel,de csak épp egy kicsivel. Az a rohadt levakarhatatlan vigyor abszolút meggátol minden komolyabb színészkedésben. Na meg, értem én a viccet azért.
-Valahogy úgy, igen, bár nem árt ha tudom, hova megyek, különben...ki nem találnád, elsodrok valakit. De van azért előnye is...akkor eszem igazi görög Gyros-t reggelire,a mikor csak akarok.
Van valami a mosolyában, ami miatt szinte kedvem lenne hátrébb lépni...vagy előrébb. Nehéz eldönteni, végül kiegyezem magammal egy döntetlenben. a tüskék láttán aztán mégis eltűnik a vigyorom, és immár komoly arccal, érdeklődve figyelem amit művel.
-Én és a nagy szám... - jegyzem meg halkan, és nyelek egyet. - Azért, nem semmi önuralmad lehet, kezdetben, ha rám hozták a frászt, megesett, hogy turistát csináltam mindkettőnkből.
~De, hogyan csinálja, hogy a ruhája nem szakad szét? Nem semmi, ha a képessége része ez is. Láttam már néhány rázós képességet, de ez...hasznos lenne, ha meg tudná tanítani másoknak is. Várjunk, mit mondott???~
-Mi a ... - morranok fel, és most már inkább riadtan, mint csodálkozva figyelem a karomat, ami egyre inkább kaktusz szerű. Összeszorított fogakkal figyelem, aztán reflexből megpróbálok hátrébb ugrani a hipertéren át, de...nem sikerül. Mi a...
-Pont olyan jó érzés, mint amilyennek látszik...áú...
A fene tudja miért, de vakargatni kezdem a karom. Sokat persze nem segít, mert nem igazán viszket, de mi a fenét csináljak? Valahonnan olyan ismerős ez a helyzet, de nem tudnám megmondani honnan, biztos egy rémálmomból. Végül, utolsó mentsvárként megpróbálom ő megszúrni a tüskéimmel, hátha az megtöri az átkot.

- Azért örültem volna, ha ezt másképp érjük el - húzom el a számat, kissé talán félve fogadva a kézszorítást. De szerencsére most nem történik semmi baj, nem ropogtatja az ujjaim és a karom is a helyén marad.
- Szerencsére nem futottam. Akkor azt hiszem, nagyobb baj lett volna - nevetek fel, mi hamar amolyan játékfilmes műkacajjá válik a szellemesnek tűnő válaszon.
- Ha-ha. Remélem nem a poéngyártás a képességed, mert akor még sokat kell tanulnod - vágok vissza, már-már ingert érezve, hogy nyelvet is öltsek rá. De visszafogom magam, végül is néhány nap múlva töltöm tizennyolcat, nem lehetek már olyan, mint egy nyolcéves.
- Teleportálsz? Mármint ugrasz egyik helyről a másikra. Nagyon tutit - csillannak fel szemeim. Igen, ezt élvezném. Ha akarok, a városba termek, ha akarok anyáméknál. És mindezt az utazás nyűgjei és költségei nélkül jelentős időmegtakarítással.
- Talán csak némi spéttel reagálok a riadalomra - mosolyodom el kihívón, miközben szépen, látványosan apró tüskéket növesztek a bőrömből, kilyuggatva a pólóm és a nadrágom szárát is. Csak az arcom marad kipingálatlan, körmeim viszont rendesen meghosszabbodnak. Kaján vigyorom nem múlik, ahogy "visszahúzom" tüskéim, ám ha Gariel végigtekint rajtam feltűnhet neki, hogy ruhám sértetlen, egy darab lyuk sincs rajta.
-De lehet, hogy másokra ragasztom át a dolgokat - teszem hozzá sokat sejtetőn, miközben Gabriel alkarját lassacskán apró dudorok kezdenek púposodni, majd felfakadva az enyémekhez hasonló tüskék bújnak ki a bőre alól. És valóban, mintha apró kis tűszúrások karistolnák bőrét.
- Na, milyen érzés?

Ismeritek azt az érzést, amikor tudjátok, hogy valamit reagálni kéne erre a szemtelen beszólásra, ami az előbb elhangzott, de egyszerűen nem megy, mert már így is elég nehéz arra koncentrálni, hogy csak vigyorogj, és ne nevesd el magad? Még, hogy levenni a lábáról...
-Nem szeretem a sablonos megoldásokat,, és nem mondhatod, hogy nem jött be, hisz a lábaim előtt heversz, nemde?
Aztán vigyorogva nyújtom felé a tenyeremet, és ha elfogadja, felsegítem. Nem tudom, mi ütött belém, általában nem szoktam ennyire...szóval normális esetben jobban titkolom, mennyire elviselhetetlen vagyok na. Akárhogy is, kezeink idővel mindenképpen érintkeznek, amikor jobbommal elfogadom az övét, de csak nagyon óvatosan fogom meg, nem szorítok rajta. Mára már elég kárt tettem szegényben, ha ilyen jóízűen tud nevetni a szövegemen.
-Gabriel. Örülök, hogy...összefutottunk?
A kérdésére oldalra billentem a fejem, aztán felvonom az egyik szemöldököm.
-A hetes busszal. Nagyon ritkán áll csak meg itt, gondolom a sok bokor miatt... - kezdek bele gúnyosan, aztán gyorsan átváltok kissé komolyabb hangnemre, bár még mindig mosolygok.
-Mindenkinek megvan a képessége. Én teleportálok...változó pontossággal. Veled mia  helyzet? Azt már kitaláltam, hogy nem tüskéket növesztesz, ha megijesztenek...szerencsére.

- Én szeretem a törit - ellenkezek, már egy apró mosolyt is eresztve felé. Persze hogy szeretem, hisz a töri is egy mese, amiből ihletet meríthetek. Igaz, vannak benne olyan fejezetek, amiket néhányan nem szívesen látnak viszont. De attól még adalék a fantáziámnak.
És közben már lassan négykézláb keressük mindketten azt a fránya ceruzát, mi azt hiszem az emeleti ablakokból igen komikus látványt nyújthat. Roppantul reménykedem, hogy csak én vagyok most szabadon, a többiek meg vagy órán ülnek, vagy valahol egészen máshol.
- Áhá! - mosolyodom el elégedetten, mint a mesebeli figurák, mikor nagyjából a sráccal egyszerre szúrom ki a körözöttet. És nyúlok, ahogy ő is.. Aztán már valóban a fenekemre huppanva fogom sajgó homlokom, immár gyanakodva pislogok a felém nyújtott zsákmányra és főképp mindn bajom okozójára.
- Ha megkérhetlek, ne gyere közelebb. - dörzsölöm fájó fejem, és bár viccnek szánom szavaim, de a kontra hallatán duzzogva húzom el a számat.
- Hát többnyire a pasik se így akarnak levenni a lábamról - feleselek vissza, miközben megpróbálok feltápászkodni. Végül is még sem heverhetek a lábai előtt. Aztán leporolom a térdem, a hátsóm, végül is, majdnem csúsztam-másztam a földön, bár nem teljesen önszántamból.
- Kedves tőled.. bár ezek után - sóhajtok fel, de nem bírom, elnevetem magam. Anynira röhejes ez az egész. Előbb itt terem előttem, majdnem fellök, aztán a földön sasszézva fejelünk össze, és végül csak a gömbölyűbb felemen kötök ki.
- Tatjana vagyok - nyújtom felé jobbom, bal kezembe zsúfolva a füzetet és a kínokkal megszerzett íróeszközt.
- Hogy csináltad? Hogy kerültél ide? Mármint ide elém...

Szerencsére nem esik baja áldozatomnak, hála annak, hogy gyorsak a reflexeim, és van is némi gyakorlatom az ilyesmiben sajnos. Mondjuk a túrázó csapat felvetésére csak egy magabiztos mosoly jelenik meg a szám szélén. Elég nagyra nőttem azért, szóval kizárt, hogy elsodorna egy csomó gyerek. Nem valószínű...talán...vagy mégis? Banyek.
-Azt hiszed? - Kérdem, a tőlem telhető legtöbb szigorral a hangomban, bár ennek leginkább az az oka, hogy leplezzem, mennyire tettszik, ez a hozzáállás. Nekem állítólag jó példát kéne mutatnom, vagy mi. Á a pokolba vele...
-Valójában, én sem voltam oda a töri órákért. - Enyhülök meg egy kicsit, elvégre az, ahogy megszeppent...nem megy nekem ez a szigor na! Nem mintha csinált volna bármi extrát, főleg a lehetőségekhez képest. Aztán elkezdi keresni a ceruzáját, én pedig segítek neki, ha már miattam vesztette el.
-És mit rajzol...ó, ott van! - Mutatok egy pontra, épp kettőnk között, aztán pedig ha lehajol érte, sajnos pont velem egy időben teszi, aminek meg is lesz az eredménye, és homlokunk alaposan összekoccan. A fejem fogva egyenesedek fel, és nyújtom felé az íróeszközt.
-Tudod...kezdem gyanítani, hogy te a lehető legrosszabb értelemben vagy vonzó...
Lehet benne valami. Először a hipertérből vagy miből keveredek pont elé, most meg ez. Aztán eleresztem a homlokom, és a vállam felett visszasandítok az épületre.
-Szóval..azt mondod, egészen biztosan nincs most órád igaz? Lehet csak az agyrázkódás miatt van...de hiszek neked...

Ha képes lennék kissé magasabbra emelni a sövényfalat, és felül akár boltívesen összezárni.. A sötétség már alapból zavaró az emberek többségének, bármit mondjanak is, félnek tőle, mert olyan dolgokat rejthet, ami árt. Egy idő után pedig, ha már jóideje tapogatóznak a semmibe teljesen bevadulnak és olyasmiket képzelnek el maguktól, ami tényleg nincs ott. De saját félelmük, paranoiájuk megteremti, immár az én segítségem nélkül.
És veszem is elő a füzetem, apró címszavak, röpke vázlatok telítette lapokkal van tele, bár azért akad még egy-két üres. És kapom a ceruzám, menet közben szándékszom lefirkantani az ötletet, shiz írni így is tudok. Legalább is azt hiszem, hogy tudok, ám a következő pillanatban a semmiből kinő elém egy srác, és a frontális ütközés már elkerülhetetlen.
Halkan jajdulok fel, hisz nem kellemes pillanat valakinek nekimenni, ha nem fogna meg, valószínűleg ellopnám Leah ismerkedő mozzanatát és seggre ülnék. De szerencsére, vagy a gyors reflexeknek hála állva maradunk mindketten, csak a ceruzám köt ki a földön vándorútra kélve. Minimális veszteség...
- Mi a ... - morranok fel, mint egy papagáj, ahogy végre szóhoz jutok, immár stabilan, magam is hátrébb lépve egyet. Mert azért van az a magánszféra, amibe nem szeretem, ha csak úgy belemásznak.
- És ha épp túra van, akkor végiggázolnak rajtad? - pillantok rá sötéten, miközben már guggolok is le, ujjaimmal a sövény alá túrva keresem elkalandozó cerkám. Nem mintha pótolhatatlan darab lenne, csupán nincs kedvem felmenni egy másikért a szobámba.
- Töri? Nem, szabad órám van. Azt hiszem... - emelem pillantásom, kissé talán már meghunyászkodva. Végül is, honnan tudjam, hogy nem-e épp az egyik tanárt hordom le. Bár láttam, legalább is azt hiszem, láttam már a házban, ez nem jelent semmit. Ahogy fiatalos kinézete sem. Tudtommal a korosztály elég vegyes, mind a diákok, mind a tanulók között. No meg lehet a képessége a fiatalság is. Itt minden elképzelhető már...
- Csak rajzolni jöttem le - mentegetem magam, nem mintha kellene, miközben már térdelve turkálok, és lassan úgy érzem, be is kell folynom a zöld alá, hogy megleljem a szökevényt.

Nem vagyok különösebben nagy természetjáró, de ezt a kertet nagyon szeretem. Lehet kissé gyermeteg dolog egy olyan útvesztőben játszani, ami a térugrás képessége nélkül is legfeljebb lapos kúszásban adna esélyt eltévedni, de valahogy tudom értékelni a csendet, ami itt fogad, főleg, amikor mindenki órán van ugye. A szobámban felkapom kedvenc útikönyvemet a galaxishoz, aztán mély levegő, és már ugrok is a kertbe. Az iskola falai széthullanak, mint egy kaleidoszkóp, és helyére az ég kékje kerül, a bokrok zöldje, és két festőien ragyogó, barna drágakő egy hófehér tenger közepén lebegve.
-Mi a...
Szerencsére nem tudok bele teleportálni mások testébe, de tapintatlanul közel hozzájuk...Mivel ő mozgásban volt, belém ütközik, én pedig elvesztem az egyensúlyom, egy röpke pillanatra, és gondolom ő is. Mázli, hogy ebben a suliban az oktatás eléggé...igazándiból hasonlít egy nap egy texas-i általánoséhoz, csak itt ez mind benne van a tantervben. A lényeg, hogy végül nem esem seggre, és őt is sikerül elkapnom, hogy szintén lábon maradjon. Csak addig karolom át amíg feltétlenül szükséges, aztán hátrébb lépek tőle.
-Bocs, azt hittem nincs itt senki... - Mondom, aztán jobban megfigyelem a lányt. Látni már láttam természetesen, de a neve nem ugrik be. Tina talán? Á, tuti nem, viszont azt hiszem ezek a betűk benne vannak.
-Neked nem kéne amúgy órán lenned? - Kérdem, mintha bármi közöm lenne hozzál, aztán beugrik, hogy voltaképpen lenne, szóval megpróbálok kicsit szigorúbban nézni rá.
-Csak nem történelem óra?

Egyik órára bóklászva fedeztem fel a kertnek ezt a részét, de akkor nem volt időm kilépni, belemélyedni. Nem akartam már az első héten ellógni egy órát, szép kis bemutatkozás lett volna. És megígértem, hogy viselkedni fogok. Legalább is az elején, többnyire... De még az elején vagyunk, és még viselkedek.
Most viszont elv nincs órám, legalább is remélem. Ha mégis.. hát hopsz... Majd kimagyarázom, hogy eltévedtem, vagy elnéztem az órarende. Már ha órarendnek lehet nevezni azt a nem épp szokványos beosztást, amit itt kaptam. Persze érthető, hisz nem szokásos suli ez sem, így nem lehet szokványos a napi beosztás sem. De mindegy... remélhetőleg nem lógok épp, de ez a kert már rátalálásom óta mozgatja a fantáziám. És ez nálam elég vészesen hangzik.
Megint a lapos talpú cipőm húztam fel, mint mindig, ha a folyosókon barangolok. Mert így legalább viszonylag nesztelen közlekedem, és a kertben sincs az a hátrány, h ogy a cipősarkam elsüpped. A bakancs viszont kicsit sok lenne most. Főképp, mert egy egyszerű térd alá érő nadrág van rajtam és egy sötétzöld póló, amin egy hatalmas vörös ajaklenyomat díszeleg. Hajam lófarokba, kezemben egy kicsi jegyzetfüzet és egy ceruza. Nem vagyok profi rajzoló, igazából max hármast értem el órákon. De nekem épp elég az, ha a saját vázlataim lerajzolom, és később fejben alakítom, kiszínezem a kedvem és fantáziám szerint. Erre készülök most is, bár előtte megejtem azt a pirinyókat, de annál hívogatóbb sövénylabirintust. Nem kihívás, hisz látni az utat, de azért tiszta élvezet bennekanyarogni...