Nikola & Nathan - Első bevetés

First topic message reminder :

A nagy New York. Úgy tűnik, nekem már csak ez a város marad a végzetem. Itt születtem, vagyis itt tettek le a lelencbe, innen indultam el, és végül csak ide kerültem vissza. Ám a gyár, ahol először melóztam, ahol azt hittem, ha nem is büszkén, de ledolgozom a fél életem már messze van. Már nem is videómagnókat gyártanak benne. Azóta eladták, új fejlesztések indultak. Már Joe sincs ott. Kerestem, mikor visszajöttem New Yorkba, valami önkínzás vezetett arra, hogy felkeressem a régi helyeket. A gyárat, az árvaházat, Ms Mary-t. Megöregedett, bottal jár, de a memóriája tökéletes. Mikor megkérdezte, mivel foglalkozom kegyesen hazudtam. Egy gazdag embernek dolgozom, jól megy a sorom. És végül is, csak a fele volt hazugság, illetve nem is volt hazugság, pusztán virágos köntösbe burkoltam a valóságot. Tényleg egy gazdag embernek dolgozom, tényleg jól megy a sorom. Legalább is zöldhasúban nincs hiányom. De nem titkár vagyok vagy ahhoz hasonló, mint azt Ms Mary gondolta. Testőrként lépkedek amellett a bizonyos úr mellett. Immár személyi testőrként. Azaz, ha kell, az életem áldozom érte. Szeretetből? Tiszteletből? Kötelességtudatból? Ugyan.. pénzért. Mert ez mozgat mindent. A pénz, mi megkönnyíti vagy megnehezíti az életed. Amin megveheted a drága kocsikat, amiből fizetheted az elit ribancokat. Egy lelenckölyök már csak ilyen szűklátókörű. A lé határozza meg a tudatot...
Széles vállaimon fekete zakó feszül, alatta fehér ing, nyakamnál kigombolva. Utálom a nyakkendőt, fojtogat, nincs az az előírás, amiért viselném. Így is tudok magamnak kultúrált külsőt kölcsönözni, és amúgy sem díszbabának vagyok. Persze Mr. Appleton megköveteli a megfelelő megjelenést, főleg, ha kimozdul otthonról, ha tárgyalni megy. Bár fogalmam sincs, egy fizikus miről tárgyal, de nem is azért vagyok, hogy ezen morfondírozzak.
Tekintetemmel a környéket pásztázom, ahogy megáll az autó alattunk. Elsőként szállok ki, majd miután mindent rendben találtam nyitom neki is az ajtót.Egyik kezem a kilincsen, másik magam mellett látszólag lazán, noha szükség esetén egy szemvillanás alatt nyúlnék a zakóm alatt pihenő fegyvertokhoz. Merthogy azt is hordok, benne fegyverrel. Ez már csak egy ilyen munkakör.
- Megérkeztünk Uram - jelentem ki, mintha nem lenne egyértelmű. De az udvariasság alap. És követelmény is.

The member 'Nikola Tesla' has done the following action : Dices roll

'Hat oldalú dobókocka' :

Tojok az őrök sértődésére, ahogy tojok az ellenállás látszatára is. Talán a munkámmal játszom, de ezen majd ráérek akkor aggódni, ha tévedésnek bizonyul megmozdulásom.
Amint a jajgató pincért felfektetem sebesen tapogatom végig, egyre elkeseredettebben, és bár észlelem munkaadóm kérdő pillantását, majd az azt erősítő szavakat is, mindaddig nem reagálok, míg fegyvertelennek nem minősítem a pincért.
Aztán előbb csak sóhajtok, mert mit is mondthatnék, hogy is kezdhetném. A belső megérzésem azt sugallta? Vagy egyszerűen nem tetszik, hogy az ipse rolexet visel? Tartok tőle, hogy nem csak a munkám válna kérdésessé, de épelméjűségem is.
- A helyiek viselkedése gyanakvásra adott okot, uram - kezdek bele, de mielőtt folytathatnám kint dulakodás hangjai válnak hallhatóvá, mintha csak alátámasztani akarnák gyanakvásom. Egyetlen mozdulattal lököm el a pincért magamtól és a védendő személy közeléből, ugyanabban a pillanatban, ahogy az engem feltartóztatni vágyó őr szó szerint beesik az ajtón bíborrá színezve az elegáns krémszínű szőnyeget.
Tanult és ugyanakkor ösztönös a mozdulat, ahogy talán nem épp finom mód húzom fel Appletont a székéből és teremtem magam mögé. Persze nem vagyok az a kétajtós szekrény típus, és van az a lövedék, ami testen keresztül is átmegy, de így még is több az esélye.
- Az asztal mögé, uram - utasítom, már ha van normális, fedett elejű asztal a teremben és nem csak a megszokott négy lábon álló dísz-üvegasztalkák. Közben pedig kapom elő a saját fegyverem, egyértelműen az ajtót célozva.
- Tom! - csendül határozott hangom kinti társaim egyikét szólítva. Talán ők lerendezték a bajt kint, csak még lassan eszmélnek. De azt a támadási felületet nem adom meg, hogy magam nézzek utána.

Kedves szőke titkárnőjük szenzációhajhász módon kapja fel a fejét, és figyel, fülel. Biztosan nincs sok izgalom, amivel a mindennapok során találkozhatna, ugyanis csak úgy csüng a férfi minden hevesebb megmozdulásán.
A két helyi biztonságis először csak értetlenül pillant Nathanre, majd egyikük biccent a kérdésekre röviden kettőt. Valószínűleg már a feltételezés is szokatlan számára, hogy ilyen szintű biztosítás mellett elhanyagolhatnának bármiféle protokollt. Zavara után ki is húzza magát, szemében pedig némi sértett hiúság csillan.
Ami ezután történik, arra egyszerűen elképed mindkettő, és már mozdulnának is egy emberként a testőr után, ha a félig nyitott ajtón esélyük lenne elférni egymás mellett. Így azonban egyikük még az ajtóban áll, mire a másik már ott liheg Nathan nyakában.

Felkapom a fejem az események ilyetén fordulatára, és meglepetten, ugyanakkor kérdőn tekintek láthatóan ideges emberemre. Főként mikor az inas szinte felsikkant, ahogy jajveszékelni kezd.
- Hé, uram! Nem csináltam semmit! Esküszöm, pontos voltam! Csak egy percet késtem, sajnálom!
Amennyire bír, próbál kiszabadulni, azonban nyilvánvaló, hogy esélytelen egy képzett ember technikája ellenében. Pillanatokon belül feladja, és szipogva nyöszörögni kezd.
- Megmagyarázná, Mr Jones? - kérdezem tömören. Feltételezem, hogy nyomós indokkal teszi, amit tesz. Ez azonban kevés lehet tárgyalópartnerem számára. Szükséges volna, hogy ő is tisztában legyen azzal a bizonyos nyomós indokkal.
Ha Nathan esetleg nem kezdene azonnal bele, fülem hamarosan megsúgja a nyomós indokon. Fél perc sem telik bele, és néhány tompa puffanást hallok kintről, melyekkel nagyjából egy időben hallatja reccsenéssel vegyített fröccsenés hangját az ajtóban álló biztonsági őr. Eközben mintha egy rövid, süvítő hang is hallatszott volna. Az őr éppen belépett volna ő is a terembe, így tökéletesen összevérzi a padlót azzal a bizonyos ráadás puffanással, amit produkál.

Eddig csak valami balsejtelem uralkodott el rajtam, mit társaim felé is közvetítettem. Ám az érkező és a mellettem ácsorgó őr különös aktivitije különösen felbosszant. Érdekes összmunka, ha ennyire nem értik meg egymást és ennyire ne foglalkoznak az egésszel. Az viszont hamar lejön, hogy az előbb besétált pincér létéről cseverésznek.
- A ti emberetek? Ismeritek egyáltalán? Van nálatok valamiféle igazolványrendszer? - kérdem immár egyre sürgetőbben, de már valamiért tartok tőle, mindre nemleges lesz a válasz. Azt pedig felettébb kétellném, hogy egy ilyen irodaházhoz külön rendelnék a felszolgálószemélyzetet. Ha telik ennyi gorillára, mint akiket az aulában láttunk, akkor csak futja néhány konyhai személyzetre is. Akik valószínűleg egyenruhát viselnének, amibe beletartozik a fényesre suvickolt fekete cipő. Nem csizma... De annyira valószínűleg nem fizetik meg, hogy rolexre teljen, ha pedig van olyan pénzes, hogy megvegye, nem szorul rá efféle munkakörre, mint mások előtt hajbókolni. A francba!
Nem érdekel, hogy talán a munkámmal játszom, már épp eleget tettem félre, hogy egy ideig ellegyek. Bunyók pedig mindig akadnak, ahogy akad még az országban néhány hülye gazdag, akik csak mutogatásból is akarnak maguk mellé egy-két testőrt. Ha viszont védett személyt kinyírják az nem a legjobb ajánlás.
Legszívesebben a fejemre csapnék, ehelyett az ajtót tárom fel, nem zavartatva magam a mellettem álló őr ágálása ellen. Ha kell, hát kap egy finomabb taszítást, kipróbálva, milyen puha a szőnyeg. Egy röpke pillanat, míg a benti helyzetet felmérem, egyenlőre csak a számolt három személyt látva bent. Fegyver még nincs, de ez még nem jelent semmit. Gyors léptek, ahogy a pincér felé sietek, és hacsak nem ellenkezik, vagy nem kezd menekülni határozott mozdulattal az asztalra hasaltatom, talán pont a két tárgyaló fél közé és rutinosan taperolom végig fegyver után kutatva.

Rövidesen átülünk a tárgyalóasztalhoz, mely több szabad teret enged, szemben a mondhatni berendezett íróasztallal. Egy papírra néhány vázlatot felskiccelek, s éppen ezeket vizslatja reménybeli üzletfelem, mikor megérkezik a zsúrkocsi. Gondolom, frissítőt hozott, így nem ellenkezem. Rövidesen ki is készít egy vizeskancsót ezüsttálcán, mellette két kristálypohárral. Megadják a módját, annyi biztos. Az igazgató hosszasan elidőzik terveim elemezgetésével, pedig őszintén szólva nem vagyok teljesen biztos benne, hogy fikarcnyit is ért belőle. Nem számít, az már becsülendő, hogy ilyen állhatatosan igyekszik ennek ellenkezőjéről meggyőzni egy hozzáértőt. Az inas várakozását viszont nem tudom mire vélni. Pontosabban lehetségesnek tartom, bár furcsálnám, ha előre rendelt pezsgő volna nála. Igaz, személy szerint biztosra veszem a tárgyalás sikerét, ezt nem gondolnám a másik fél helyében.
Nem problémázom, inkább magamhoz veszem az egyik vizes poharat, melyet már pillantásomra meg is töltött a tán erre várakozó férfi. Még nem iszom bele, ami mintha zavarná. Biztos csalódott, hogy hiába töltötte ki, gondolom elsőre. Annyiban is hagyom a gondolatot, nem különösebben érdekel egy felszolgáló túlérzékeny lelkivilága jelen pillanatban.

Odakint a titkárnő valamelyest nyugodtabban folytatja a munka tettetését, miután nyugtázta, milyen reakciókat vált ki a körülötte lévő férfiakból. Ezáltal a mellette álldogáló férfiú is alább hagy magamutogató feszengésével. Csupán az ajtónálló válik aktívabbá, mikor az újonnan érkezett őr a zsúrkocsi után mutogatva, láthatóan értetlenkedve kérdezősködni kezd. Mintha nem értené, hová is ment az a férfi. Vagy valami efféle, de más problémája adódhatott.
Láthatóan hiába, az ajtóra ügyelő kollégája sem tud többet vagy jobbat mondani, amivel helyre tenné számára az ügyet. Bár az is igaz, hogy jóval flegmább a frissen érkezettnél, mintha nem is igazán érdekelné a dolog. Hiszen nem az ő dolga, igaz? Természetesen nem igaz, hiszen az itt dolgozók biztonságáért fizetik őt is, de nyilván nem számít semmi veszélyre idefent az ötvenegyedik emeleten.
Annyira pedig biztosan nem éber, hogy észrevegye, amiről vélhetően még a figyelmesebbeknek is csak most esik le a tantusz. Ugyan, miből telik egy egyszerű kiszolgáló személyzet dolgozójának rolexre vagy elegáns bőrcsizmára? Hiszen nem is praktikus viselet ebben a szakmában...

Türelmesen álldogálók Appleton úr mellett míg ő a noteszét bűvöli. Nem lesek bele, egyrészt mert udvariatlanság, másrészt mert nem érdekel. Nem vagyok fizikus, nem is érdekeltek soha az efféle tanulmányok. Hát minek haragítsam magamra a kíváncsiságommal. Mert kétségtelen rosszul venné, ha a válla fölött belelesnék a füzetébe.
Így inkább a jelenlévőket fürkészem, minden apró részletet az elmémbe vésve. A ruházatokat, a hajviseletet, hogy melyik pislog gyakrabban, melyik hunyorog. Sokan hiúságból nem viselnek szemüveget, ám az apró, árulkodó jeleket nem tudják leplezni.
Ám alighogy elkezdem magánhobbim, máris szólítják munkaadóm. Egészen az ajtóig kísérem, és bár szavai maradásra késztetnek, örömöm nem emelik. Nem szeretem, ha idegen helyen zárt ajtók választanak el tőle, főképp, ha azt a benti helyiséget épphogy csak szemügyre vehettem. Egy személy van bent, legalább is ebből a helyzetből csak egyet láttam. De ez még nem árul el semmit. Persze tudom, hogy ez üzleti tárgyalás, de ha a főnök ennyi testőrt fizet maga mellett, ha otthona olyan védett, mint amilyen a birtok.. nos ott lappang valami, még ha nem is kötik az orrunkra.
Immár kissé türelmetlenebbül álldogálok az ajtó másik oldalán, készen arra, hogy bármikor ugorjak. És folytatom szemrevételezésem, míg a fülem a benti neszekre próbálom fókuszálni, kevéske sikerrel. Nem a beszédfoszlányok érdekelnek, inkább a bajra utaló neszek.
Hm.. érdekes, a pultos lány apró mozdulata, ahogy kisepri a szeméből a haját... egyértelmű kacérkodás a mellette strázsáló őrnek. Az emberek többsége olyan buta, annyira megjátsszák magukat, miközben a testbeszéd ezerszer árulkodóbb. Bunyók során nagy hasznát vettem az apró megfigyeléseknek. Szinte észrevétlen mozdulatok, ahogy az ellen a fájó pontját védi, vagy épp a régebbről megsérült gyengébb tagot rejti. Sokszor ez vitt a célig.
És ugyanezt a rutint futtatom végig a pincérkinézetű alakon. Ideges, kétségtelen. A kérdés csak az, hogy késésben van-e és amiatt, magánéleti dolgok, vagy egyéb. Legszívesebben felemelgetném a fedőket, de tudom, hogy nem tehetem, végül is mi itt csak vendégek vagyunk. Vagyis Appleton úr vendég, mi pedig a kényszerből megtűrt kísérők.
Az újabb őr érkezésére viszont leheletnyit elhúzom a szám. Kezdünk sokan lenni, oktalanul. Apró szemvillanás, it két saját társam felé vetek, mintegy figyelmeztetve őke.t ha eddig langyultak is, most ébredjenek. Valami nem tetszik...

Ahogy a titkárnő jelzi, hogy várakozás következik, helyet foglalok az egyik fotelben. Előhalászom zakóm belső zsebéből apró, bőr burkolatú noteszemet és egy egészen kis méretű, kellően elegáns golyóstollat. Nyílik a notesz, elmém pedig egészen felpezsdül, amint megpillantom a benne felvázolt néhány tucat differenciálegyenletet. Pályagörbék, anyagtanulmányok. Saját jelölésrendszeremmel, így igazán hozzáértőnek kell lennie annak, aki kellő kriptográfiai ismerettel megpróbálja dekódolni. Sosem lehetünk kellően elővigyázatosak ugyebár.
Nincs időm komolyabb mélységeibe merülnöm számításaim továbbgondolásában, hiszen néhány röpke perc után már jelzi is a fiatal hölgy, hogy a vezérigazgató már vár. Nem leplezem el teljesen meglepetésemet annak kapcsán, hogy kettesben kíván találkozni velem a cég feje.
Nocsak! Úgy hittem, az igazgatói tanács előtt kell prezentációt tartanom. Ezek szerint az igazgató uraság akar némi ráadás presztizst szerezni azzal, hogy egymaga nyélbe üti az üzletet. Nem problémázom, az elegáns, robosztus két szárnyú ajtóhoz sétálok. Az éppen ott strázsáló, szintén öltönyös biztonsági ember ki is nyitja előttem. Ha jól látom, odabent egyetlen íróasztal, mögötte az ablakon kifelé szemlélődő úriember. Egy pillanatra testőröm felé fordulok.
- Kérem, idekint várjon!
Belépek az irodába, mögöttem becsukódik az ajtó. Jöhetnek a következő, udvarias körök, majd leülünk a tárgyalóasztalhoz.

Odakint csupán két helyiből álló biztonsági személyzet található, egyik a már említett ajtónálló. A másik igyekszik közel elhelyezkedni a titkárnőhöz, aki iránt láthatóan nem közönbös. Ez a jelenség nem feltűnő, azonban figyelmesebb emberem számára feltűnhet.
Alig negyed óra telik el, mikor egy zsúrkocsit toló inas érkezik. Bár léptei kimértek, mindenféle etikettbeli előírásnak megfelelnek, késésben lehet. Mielőtt kinyílna előtte az irod ajtaja, még rápillant rolexére. Megigazítja ingjét, kihúzza magát, és finoman ledörzsöli a vélt vagy valós szennyődéseket bőr csizmájáról. Belép, mögötte csukódik az ajtó. Ezzel egy időben érkezik egy újabb biztonságis, vélhetően rutinellenőrzés vagy váltás céljából.

Udvarias szavaimra egy udvarias biccentés a válasz. Csupa udvarias kör, még is azt hiszem, így működnek jól a munkakapcsolatuk. Ő nem néz bazári majomnak, én pedig nem is viselkedem úgy. Azt hiszem, mindkettőnk élete így könnyebb.
Hangtalan lépkedek alig egy centire lemaradva inkább mellette, mintsem mögötte, míg a másik két srác hátul és túloldalt fedi le a főnököt. Nem rajongok a nagy társaságért, sokkal feltűnőbbek vagyunk így. Persze az okokat is értem, hogy miért kell ennyi ember. De akkor sem szeretem.
Ahogy az elénk táruló újfajta csodát sem. Sőt, kifejezetten rühellem a forgóajtókat. Magánemberként még csak-csak elszórakozom velük, de testőr szemszögből az egyik leggyengébb láncszem. Ha az ellen úgy akarja, könnyű benne ragadni, a tehetetlenség dühével pörkölgetni magunk. És ugyanakkor remekül le lehet választani a célszemélyt is.
Szerencsére itt most semmi efféle nem történik, gondtalan jutunk az előtérbe. Annak "szépség", és elit körökről való beszéde nem nyűgöz le. Elég gazdag embernek dolgozom, hogy efféle csodáktól ne essek hasra. Ahogy a recepciós lánytól sem. Úgy sem nekem teszi a szépet, a főnök sokkal kelendőbb áru lenne. Bár.. igazából nem tűnt fel, hogy annyira gyűjtené maga mellé a háremet. Még ha nem is csinálja nyíltan, személyi testőrként legalább egy-két légyottról tudnom kéne. De nem tudok. Vagy frigid vagy baromi diszkrét.
A felsorakozott díszb.. khm.. védfal viszont már apró mosolyt csal arcomra, és eszembe jut valami mondóka a sok lúdról meg a disznóról. Azt hiszem, itt épp a sok disznó esete áll fent. Persze nem morgok rájuk, csak viszonzom némelyik pillantását. Még ha a másik két kölyök szemharcot vív is velük, én efféle reakcióra nem ragadtatom magam. Túl öreg vagyok már a kié nagyobb játékra. Főleg így. Csapjuk ki az asztalra, ne csak a szánk járjon...
De szerencsére különösebb intermezzo után jutunk a liftbe, kissé szorosan, legalább is az én igényeimhez képest. Nem két marconára és két normálabb emberre tervezték, főképp, ha azért tartani akarjuk a tisztes és udvarias távolságot a munkaadótól. Mert azért az ő nyakába még sem illik lihegni.
Unottan figyelem az emeletszámlálón sorba felvillanó gombokat, miközben azon töröm a fejem, legközelebb esedékes unalmas szabadnapomon ugyan mivel ütöm majd el az időm.
Negyvennyolc.. Talán elmehetnék horgászni. Hülyeség, utálok horgászni.
Negyvenkilenc... Esetleg kitakaríthatnám végre a házam. A joghurt már mászik a hűtőben.
Ötven... Be kell csajoznom, kezd elmenni az eszem.
Ötvenegyedik. Megérkeztünk. Appleton úr előtt szállok ki, rutinból nézek szét, bár okom nincs aggódni. AZtán újabb várakozás. Szép kis üzletpartnerek.

Kiszállok az autóból, majd miközben begombolom zakóm felső gombját, köszönetképpen biccentek egyet Nathan felé. Minimális gesztus, de ennyit aztán nem sajnálok egy jó emberemtől. Főleg, ha ilyen kiválóan érti a dolgát, mint ez a fiatal férfiú.
Szembe fordulok az épülettel, és finoman megigazítom a nyakkendőmet. Tekintetemet végigfuttatom a feliraton. General Dynamics. Kellően befolyásosak ahhoz, hogy az üzletkötéseket elleplezzék a külvilág elől. És természetesen kellően nagyok ahhoz, hogy anyagilag megérje foglalkozni velük. Meglátjuk még, hasznosan telik-e az az idő, amit rájuk szánok.
Még egy apró igazítás zakóm gallérján amolyan megszokásból, majd kimért léptekkel megindulok az épület felé. A manapság divatba jött forgó ajtók egyike csillog-villog előttem. Egészen úgy fest, mintha az én tiszteletemre került volna ide. Végső soron praktikus találmány, ha nem is oly szignifikáns jelentőségű, mint példának okáért az én találmányaim közül, nos akármelyik.
Belépve az aulába egészen egyszerű, szürke színek fogadnak. Márvány és fém kombinációját láthatjuk, elegáns kompozíció, de mégsem hivalkodó. Remekül passzol egy nagyobb részt hadiiparban érdekelt céghez. Épp úgy, ahogy a tucatnyi fegyveres őr is. Nem látszik, de egyértelmű, mit hordanak a zakójuk alatt. Már a tartásuk is olyan, mint posztoló ebeknek Hádész kapuinál. Ha ezzel kívánnak tekintélyt szerezni, esetünkben jobb utat is választhattak volna. Személyi testőröm, és két beosztott gorillája tökéletesen elegek ahhoz, hogy a kisujjam mozdítása nélkül reagáljanak bármilyen kellemetlen szituációra. Egészen pontosan gyorsabban, pontosabban és erőteljesebben, mint itt bármelyik kirakatbérenc.
A recepciós pulthoz érve megvárom, míg köszöntenek, majd bemutatkozom. Egy fiatal hölgy áll a pult mögött, és azonnal mosolyogva, készségesen eligazít. Nyilvánvalóan tisztában van vele, bárki jön ide tárgyalni, mondhatni jó fogás lehet. Lehetne, persze. Megköszönöm a segítséget egy szolid mosoly kíséretében, majd a lift felé vesszük az irányt.
Miután gorilláim a helyiekkel folytatott látens magassági- és szélességi versengését volt szerencsém megszemlélni, sok emeletes utazás veszi kezdetét. A forgóajtóval együtt szokássá vált zenei kíséret vár minket a liftben. Közel sem olyan kellemes, mint várták. Remélhetőleg egy-két évtized alatt leszoknak róla, vagy keresnek megfelelő kvalitású előadót a célra.
Ötvenegyedik emelet, stop. Csengő, majd a felvonó megáll, az ajtó kinyílik. Itt is akad néhány biztonsági, de már jóval kevesebb. Kedves és bájos titkárnő vár minket egy asztal mögött, és már be is jelent telefonon. Várunk.

A nagy New York. Úgy tűnik, nekem már csak ez a város marad a végzetem. Itt születtem, vagyis itt tettek le a lelencbe, innen indultam el, és végül csak ide kerültem vissza. Ám a gyár, ahol először melóztam, ahol azt hittem, ha nem is büszkén, de ledolgozom a fél életem már messze van. Már nem is videómagnókat gyártanak benne. Azóta eladták, új fejlesztések indultak. Már Joe sincs ott. Kerestem, mikor visszajöttem New Yorkba, valami önkínzás vezetett arra, hogy felkeressem a régi helyeket. A gyárat, az árvaházat, Ms Mary-t. Megöregedett, bottal jár, de a memóriája tökéletes. Mikor megkérdezte, mivel foglalkozom kegyesen hazudtam. Egy gazdag embernek dolgozom, jól megy a sorom. És végül is, csak a fele volt hazugság, illetve nem is volt hazugság, pusztán virágos köntösbe burkoltam a valóságot. Tényleg egy gazdag embernek dolgozom, tényleg jól megy a sorom. Legalább is zöldhasúban nincs hiányom. De nem titkár vagyok vagy ahhoz hasonló, mint azt Ms Mary gondolta. Testőrként lépkedek amellett a bizonyos úr mellett. Immár személyi testőrként. Azaz, ha kell, az életem áldozom érte. Szeretetből? Tiszteletből? Kötelességtudatból? Ugyan.. pénzért. Mert ez mozgat mindent. A pénz, mi megkönnyíti vagy megnehezíti az életed. Amin megveheted a drága kocsikat, amiből fizetheted az elit ribancokat. Egy lelenckölyök már csak ilyen szűklátókörű. A lé határozza meg a tudatot...
Széles vállaimon fekete zakó feszül, alatta fehér ing, nyakamnál kigombolva. Utálom a nyakkendőt, fojtogat, nincs az az előírás, amiért viselném. Így is tudok magamnak kultúrált külsőt kölcsönözni, és amúgy sem díszbabának vagyok. Persze Mr. Appleton megköveteli a megfelelő megjelenést, főleg, ha kimozdul otthonról, ha tárgyalni megy. Bár fogalmam sincs, egy fizikus miről tárgyal, de nem is azért vagyok, hogy ezen morfondírozzak.
Tekintetemmel a környéket pásztázom, ahogy megáll az autó alattunk. Elsőként szállok ki, majd miután mindent rendben találtam nyitom neki is az ajtót.Egyik kezem a kilincsen, másik magam mellett látszólag lazán, noha szükség esetén egy szemvillanás alatt nyúlnék a zakóm alatt pihenő fegyvertokhoz. Merthogy azt is hordok, benne fegyverrel. Ez már csak egy ilyen munkakör.
- Megérkeztünk Uram - jelentem ki, mintha nem lenne egyértelmű. De az udvariasság alap. És követelmény is.