Tati, és Gabriel

First topic message reminder :

Már mindenhol kerestem, az egész kastélyt felforgattam, de sehol sem találtam, amíg eszembe nem jutott, hogy talán ott nézzem meg, ahol utoljára olvastam, hogy ott hagytam-e a könyvem. Ez így talán nem vet túl jó fényt a mentális képességeimre, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nagyobb regényeket csak akkor szoktam bújni, ha több óra szabadidőm akad, mostanában pedig, ha ilyesmi fordulna elő, és választhatok, kizárt, hogy az óceán papírra vetett mélységeibe bámuljak Tatjana két gyönyörű barna szeme helyett. Sorozatos "lebukásainknak" köszönhetően már nem titok, hogy együtt vagyunk, szóval gondolom nincs olyan a suliban, aki ne értené meg, hogy miért hagytam porosodni itt ezt a jó könyvet, annak ellenére, hogy egy nagyon izgalmas résznél jártam...ráadásul ha harminc oldal volt még vissza a végéig.
Ma sajnos lesz időm bőven, hisz Tati valami osztálykirándulásra ment, vagy mire, nekem pedig semmi dolgom. Mármint, megkértek, hogy szaladjak le pár dologért New York-ba, de gondolom összekeverhettek valakivel, mert azt hitték, el leszek vele késő délutánig... Na mindegy, a lényeg, hogy a fotelban hátradőlve elvagyok, és nyugodtan olvasgatok a csendes szobában. furcsa, milyen békés tud lenni ez az iskola néha...és hogy mostanában milyen kényelmetlen minden...valami nagyon hiányzik innen.

-Ha gondolod, szívesen elviszem valami olyan helyre ahol békében élhet a fajtájával...úgy halottam az új guineai kannibálok nagyon befogadó népség, és nyelvismeret nélkül is azonnal meghívnák vacsorára ha...
Ekkor viszont hallom, ahogy egy mennydörgés erejével csapódik be a bejárati ajtó, nem sokkal később pedig egy kocsi motorja is feltámad az utcán, és valaki csikorgó kerekekkel tűnik el a környékről. Megvonom a vállam, és ártatlanul mosolygok.
-Na mindegy, akkor talán majd legközelebb.
Persze tudom, hogy nem lesz legközelebb. Az ellenkezésére pedig kap még néhány puszit. Hogy is ne. Ha nem szuperhős, hogy lehet, hogy ha csatlakozna, ő lenne a kedvenc X-menem hmm?
-És neked mégis sikerült! Ráadásul minden képesség nélkül, pusztán azzal, hogy önmagad vagy, nem semmi!
aztán hallgatok rá, és nemsokára minden ami nem odaillik, a szemeteszsák mélyén várja a sorsát. Kérek egy pillanat türelmet, és eltűnök a cuccal együtt, majd nélküle térek vissza. Aztán megvakargatom a fejem, miközben az üvegekre nézek.
-Nos, én azon a véleményen vagyok, hogy a dicséretre már úgysem érünk haza, ami meg ránk vár, azért kár rohanni, viszont...ha kereskedelmi mennyiségű piával térünk haza, akkor viszont bajban leszünk, ja. Pláne, ha kiderül honnan van.
Azért felpakolom az üvegeket, és velük együtt Tati-t is magamhoz ölelem, mielőtt újra ugranánk. A suli helyett viszont egy vadászlesben jelenünk meg, az erdő közepén. Lehajolok, és a lábamnál lévő kis ládikába pakolom a zsákmányt, ahol hever már néhány papírzacskó, óvszer, és némi csoki is, jól becsomagolva.
-Pár éve találtam ezt a helyet. Durván 3 órányira van a sulitól, viszont senki sem jár erre mert...nos kicsit olyan a hely, mintha vérfarkasok laknák, akik jetikkel háborúznak a földért, a boszorkányokról nem is beszélve. Este tényleg elég para...
Miután elpakoltam, megfogom a kezét, és leteleportálok vele a földre. A létrában nem bízom, nem gyengén korhadt már, és mégis 5 méter magas ez a fatákolmány.
-Mindig a legjobb helyekre hozlak magammal, nem igaz? - Kérdem nevetve, aztán a távolba mutatok, ahol, ha jól megfigyeli, láthatja a suli pici alakját, amikor az ágakat éppen arrébb fújja a szél.
-Mit szólsz? Romantikus séta az erdőben...és kicsit elnéztük az időt? Órára ma már úgysem fogsz menni...

- Igazság szerint az a lenti pasi nem sokat lök a libidómon - jegyzem meg vigyorogva, mielőtt belekezdenék a mesébe. Aztán csak dől belőlem a szó, igaz, már kevésbé sokkol, mint tegnap éjjel. De azért még jólesik cirógatása, az apró mozdulatok, ahogy magához von, mintha csak azt mondaná, most itt van, és megvéd. És persze tudom, hogy nem az ő hibája, hogy a sivatagban nem volt velem. Biztos vagyok benne, hogy ha ott van, vagy csak tudomást szerez a helyzetről rögtön értem jön. Szóval talán megbocsájtható az elmaradása.
- Én szuperhős? Ugyan.. - rázom a fejem nevetve, majd visszahajtom a vállára. Csak mert jó ott lenne, még ha eközben a földön kucorgunk is, a mosott szőnyeg mellett.
- Jill és Cyntia voltak azok, ha a képességeket nézzük, ha meg a fegyverhasználatot, akkor Liam és Lisa. Nekem csak szerencsém volt - teszem hozzá, persze minden hiszti vagy sértettség nélkül. Ez a helyzet így jött lett, talán máskor az én képességemnek lesz nagyobb haszna.
- Azért nehéz lett volna megidézni úgy az álmaid nőjét első alkalommal, hogy nem is ismertelek - javítom ki, bár azért széles mosoly ül ki az arcomra a bóktól. Mert hát.. valljuk be, akar-e egy lány ennél szebbet hallani a barátjától? Nem hiszem...
- Szedjük össze a maradékot, aztán talán vissza kellene menni a birtokra. Nem szeretnélek bajba keverni - kacsintok rá, miközben kezeimmel lassan összeszedem az elázott papírzsepiket.

-Mindig - felelem magabiztosan, és állom azt a cuki, cukkoló tekintetét. - Bár, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy még senkit sem hoztam haza, szóval most mindent rád fog zúdítani. Légy erős...
Aztán viszont rajtam a sor, hogy rákvörös legyek. Azok a rohadt babafotók. Banyek, ha meglátja azt, amin a plüss majmommal, vagy a rózsaszín elefántommal alszom... Ehh, mondjuk azt is túléltem, hogy találkozott a bilbimmel, szóval mi a legrosszabb, ami történhet? Már azon kívül, hogy anyám előássa a farsangi fotóalbumot is. Te jó ég...
-Te vagy az édes - kontrázok rá, mikor parás gondolataimból visszaránt a puszija, a rózsaszín valóságba.
-Egyébként meg, tudok én gyalog közlekedni, csak nem szoktam. Na mindegy.
Aztán visszautasítja az alkoholt, én pedig felemelem a tiszta kezem, kisöpröm a hajét az útból, és az arcát kezdem el simogatni. A szőnyegről el is felejtkezem, inkább őt kényeztetem tovább.
-Hát...ha az alkoholhoz nincs kedved...nos...úgyis azt mondtad, hogy józanul is érdekelne a dolog - ajánlom fel, kacér mosollyal az arcomon, de aztán csak hallgatom a történet végét. Közben tovább simogatom az arcát, de aztán a nagy rémnél már ez sem elég, úgyhogy közelebb húzódok hozzá, átkarolom a derekát, és úgy húzom magamhoz, hogy a vállam használhassa kispárnának.
-Szóval...dióhéjban a csajom egy szuperhős. Érdekes fordulat - jegyzem meg, próbálva felvidítani őt egy kicsit. - El sem tudom képzelni hogyan lehetnél ennél is tökéletesebb. ÉS akkor csodálkozol, amiért eleinte gyanakodtam, hogy valahogy azt az illúziót kelted, hogy te vagy álmaim nője.
Puszi a homlokára, aztán újra összeborulok vele.
-Te vagy a legjobb.

- Mindig? - húzom fel a szemöldököm kérdőn, bár egyértelmű, csak cukkolom, hisz szám meg-megremeg a visszafojtott kacagástól. Azért persze megnyugtató a gondolat, hogy Gabe még nem gondolkodik effélén. Végül is.. mióta járunk? Két hete talán? Azért túlzás lenne ilyen korán esküvőről és hasonló komoly dolgokról társalogni. Bár, ha azt nézzük, hogy majd' tizennyolc évig szinte minden kapcsolattól és avelejárójától távol tartottam magam, és hogy vele néhány nap alatt hova jutottunk.. Jobb, ha hanyagolom a témát, mert a végén, még képes leszek én is belefojni az anyja tervezgetésébe.
- Hamisítvány, persze - mosolyodom el két puszi közben, miközben ujjaim lágyan cirógatják a tarkóját. Hajjaj... jobb lesz, ha odafigyelünk magunkra, különben kénytelen leszek érintési tilalmat bevezetni.
- Attól engem még érdekelnek. Hogy milyen cuki kisfiú voltál, főképp az akt darabokon - kacsintok rá, és immár nem, nem tudom visszafogni a nevetésem, olyan jól esik szekálni. Sejtem azért, hogy visszakapom én ezt még, ha az én szüleimhez megyünk látogatóba. Valahogy kétlem, hogy anya képes lenne magát visszafogni, és tuti, hogy nálunk is előkerül a családi album. Az anyák már csak ilyenek.
Végül kelletlen, de erőszakot véve magamon engedem el, várva, hogy egy röpke pillanat múlva már meg is érkezzen a kért takarítószerrel. Aztán csak meglepetten pislogok utána, ahogy két lábát használva sétál ki és be a szobába, némileg lassabban, de csak hozva a kért cuccokat.
- Édes vagy - nyomok még is egy puszit díjként az arcára, és már térdelek is le mellé, hogy lassan benedvesítsük a szőnyeget, majd a tisztítószerrel finoman átdörgöljem.
- Úgy is szoknod kell, ha eljövünk hozzátok nem teleportálhatsz folyton - jegyzem meg, mintegy magyarázatként is, miért szerettem volna "ezt" is látni tőle.
- Nem hiszem, hogy megint bele kéne kezdeni a duhajkodásba. A fejem még mindig sajog picit - nevetek rá, újfent tiszta vízzel öblögetve ki a szőnyeg súrolt részét. Már érezhető, hogy a vodka fanyar illatát felváltja a takarítószer kellemes citrom-aromája.
- Cyntia gömbjei letarolták a zombikat, pillanatnyilag kiütve őket. És mivel nem állt szándékunkban megvárni, míg magukhoz térnek megindultunk visszafelé, mert Liam érzett valami nagyon erős sugárzást. A lábam lekopott, mire elgyalogoltunk odáig - mosolyodom el, bár ez kissé fanyarnak hat. És a pillanatnyi szünetben leöblítem a kezem a használt vízben, majd az asztalról leveszek pár darab papírzsepit, hogy azzal szívjam fel a nedvesség egy részét a szőnyegből.
- Ott egy hatalmas krátert találtunk, mintha valami becsapódott volna. Meglehet meteor, vagy valamilyen bomba. Míg mi azon vitatkoztunk, hogy lemenjünk-e vagy sem, addig felmászott belőle egy nagyobb kiadás. Olyan volt, mintha apránként magába olvasztott volna jópárat a városban látott izékből. Legalább négy karja volt, ha nem több, és szerintem erősen ütötte a három métert...Lehet hogy túlzok, lehet az emlékeim zavarosak. De hát milyen horrorsztori az, ahol a rém nem ijesztő?
- A kérdés eldőlt, próbáltuk azt is leteríteni. Jill csonttörőzött, Liam lőtt, Cyntia gömbözött én meg végre talán hatottam az agyára, legalább is olykor úgy éreztem, képes vagyok befolyásolni, elvenni a látását, hallását kis időkre - magyarázom egy kicsiny vállvonás kíséretében. Talán hülyén nézünk ki a földön gubbazstva egy szennyes lével teli lavór körül, de hát.. így jött ki.
- Lisa közben csak lemászott a gödörbe és odalent lövöldözött. Fogalmam sincs mit, és hogy ő hatott-e, vagy mi voltunk erősek. De a lény kinyúlt, és helyre jött a rádió is, így már tudtuk hívni Bestiát. És jöhettünk végre haza - fejezem be egy apró sóhaj kíséretében, magam mellett gyűrögetve a nedves papírhalmot. Így másnap, világosban annyira talán már nem is szörnyű. De attól még lesz néhány keresetlen szavam, ha összefutok Charles-al vagy Eric-el.

-Á, csak simán kibírhatatlan gyerek voltam.
Meg, ha jobban belegondolok, azt a szigort, amit apám tudott néha levezetni itthon, azt nem tudta utánozni egyik sem. Maradjunk annyiban, hogy a hang, amitől összetojja magát egy egész rendőrőrs, az egy gyereknek kicsit erős...
A takarítás amúgy egész jól megy, annak ellenére, hogy szinte minden fél percben lopva rápillantok, és mosolyogva dobálom ki tovább az este maradékait. A teli üvegekkel nagyon nem tudok mit kezdeni egyenlőre, de itt hagyni biztosan nem fogom. Nem akarom megtudni az őrült tudóspalánta öcsém mit kezdene valamivel ami ennyire gyúlékony. Egyenlőre viszont nem ez foglalkoztatja a fantáziám, inkább azt figyelem mosolyogva, ahogy Tatjana ügyködik, és meg kell vallanom, tettszik, hogy ilyen kis házias, az pedig, ahogy a plüssállatkámmal békül ki...hihetetlen, hogy lehet egy ilyen apró nyusziegérnél is édesebb valami ebben a szobában na.
-Ja igen, az esküvőnket, de ne aggódj, mindig ezt csinálja. Amíg mi nem akarjuk, addig úgysem lesz belőle semmi, én pedig nem kezdtem el gyűrűket válogatni...
~...még.~
-Khmm...nos, van bőven, de mint mondtam, mind hamisítvány... - jegyzem meg vöröslő fejjel, a csóknak viszont nagyon is örülök, és amíg ő a nyakam, én a derekát karolom át. Imádom édes ajkait,és olyan nehéz elszakadni tőlük, az ölelésből kibontakozni meg pláne nem megy, de aztán megkér, hogy hozza neki felmosót és hasonlókat, én pedig sóhajtok.
-Egy pillanat...
ÉS már teleportálnék is, de aztán megtorpanok, mert eszembe jut valami, és gyalog sétálok ki, a szomszédban lévő fürdőszobába, ahonnan egy perc múlva visszatérek a vödörrel, meg a tisztítóval.
-Tessék, és gyalog mentem érte. Minden kívánságod így teljesüljön.
Aztán leguggolok mellé, és segítek a szőnyeg átnedvesítésében.
-Szóval...van kedved elmesélni a sztori végét? És ne aggódj, ha túl ijesztő, van még pia bőven...

Kissé meglepetten és talán értetlenül hallgatom Gabriel meséit az előző esetekről és a szerencsétlenül járt pasasokról, majd elkap a nevetés, és csak a konyhából kiszűrődő neszek miatt nem engedek neki nagy hangot.
- Te lennél a természetes kiválasztódás megtestesülése? - kérdem vigyorodva, kedvesen, játékosan dőlve neki egy pillanatra, majd már felfelé kaptatunk a lépcsőn. Nem szeretném, ha a családja rossz véleményt alkotna rólam látatlanba, márpedig ha az adott állapotban hagynánk ott a szobát csak azt tudnának. Végül is ők nem érthetik, nem tudhatják, hogy azért ittam le magam, mert néhány órával korábban egy halom zombi mászott ránk, akiknek nem tudtam befolyásolni a tudatát.
A szobába érve első dolgom, hogy kinyissam az ablakot, az áporodott, alkoholszagű levegőt frissre cserélve. Aztán fordulok Gabriel felé, hogy egy kis vizet és mosószert kérjek a szőnyegnek a vodka után, de megtorpanok a zsák láttán. Persze, az én szobámba is mindig volt egy kis asztali szemetes, de nem egy egész kötegnyi. A magyarázata viszont újfent mosolyt csal az arcomra, és míg ő a szemetet szedegeti, én az ágyneműt húzom le. Mert hát.. nos elég használt. A gyötört plüsst szinte már bocsánatkérőn simítom meg, majd helyezem vissza a párna elé, méltó helyére.
- Esküvőnket? - csuklok fel meglepetten, beledermedve a mozdulatba, de ahogy fokozza Gabe a hülyeséget, úgy enyhül az én feszültségem is. Végül is, én még csak tizennyolc vagyok, ő pedig... Ah, értem az anyja hozzáállását. Főképp, mert azért gondolom egy anyuka álma, ha már a gyerekei nagyobbak az unoka, hogy újra babázhasson. De azért remélem, ez még jóval odébb van. Legalább is mi erősen gondoskodunk róla, mit nem is támaszthatnának jobban alább a zsákban gyűlő csomagocskák.
- Oh, fotók. Imádom a fotókat - csillan fel a szemem, a földön egy kupacba rakva a lehúzott ágyneműt és lépek kedvesemhez, nevetve karolva át a nyakát.
- Alig várom azokat a képeket! - súgom ajkára, engedélyezve egy röpke csókszünetet, és bármennyire is élvezem, nem engedhetjük hosszúra nyúlni.
- Kellene egy kis tisztítószeres víz, hogy a kiömlött vodkát felmossuk - jelentem ki, végül is, ha úgy hagyjuk, a bezárt szobában ismét felbukik a szag.

-Csak hiszed... - mondom, és megvakargatom a tarkóm, mint aki nagyon próbál láthatatlan lenni, amikor a tanár felhozza a betört ablak, és lehányt tábla témáját.
-Valójában...az egyik farsangra pókembernek öltöztem és...nos pont odáig értem a manusnak, aztán volt egy fickó, aki megkért, hogy dobjam neki oda a kalapácsot, egy harmadik meg nagyon hangosan horkolt és...azóta kicsit rettegek a karmától. És hálát adok az égnek, hogy amikor "lerohantalak", te nem rúgtál tökön hanem....hát ott voltál, tudod.
Most, hogy megismerhette a három diótörés krónikáját, és már mennék, de ekkor felhívja a figyelmem, hogy talán nem ártana kitakarítani. Felsóhajtok, de azért egyet értek vele, csak azt nem értem, mikor vált felelősségteljesebbé nálam?
-Rendben...rakjunk rendet....
A szobámba érve rögtön az éjjeliszekrényhez lépek, aminek az alsó fiókjában ott vár rám egy köteg fekete szemeteszsák. Letépek egyet belőle, aztán ha Tati furán néz, megvonom a vállam.
-Van két kis tesóm, és...ismered a mondást, hogy mintha szélvihar söpört végig a szobádon ugye? Én nagyon is...
Lehajolok, és elkezdem a használt gumikat a zsákba dobni, aztán a csokipapírokat is, meg egyéb csomagolásokat. A plüssjátékom elég mérgesen néz rám a párna alól, de most nincs időm megvigasztalni.
-Ugyan, imádni fog. Nem kell miatta aggódnod, nagyon rendes lesz veled. Csak izé...ha elkezdi tervezgetni az esküvőnk, meg az unokáinkat, akkor ne pánikolj be...ó, és ha a gyerekkoromról mesél, ne hidd el egy szavát sem! A fotók pedig mind hamisítványok!!!

- Azért feltételezem, még egyiknek sem ugrottál neki maszkban - mosolygok rá kedvesen. Nem, nem a pasit akarom mentegetni. Csak megvilágítom a helyzet másik oldalát is. Bár ez nem változtat a tényen, hogy a feltápászkodni készülő ipse egy tulok.
És míg az próbál újra emberi alakot ölteni, addig mi lassan eljutunk a lehetséges döntések közül a véglegesre, így hát Gabriel a telefonhoz igyekszik, én pedig az óvatosság kedvéért hátrébb lépek, hogy növeljem a távolságot az ellenfél és közöttem. Nem mintha annyira tartanék attól, hogy nekem ugrik, akkor már bevetném a képességem. Csak nem óhajtok újabb pankrációt.
De szerencsére nem is történik hasonló, csak méregetjük egymást, dühösen, figyelmeztetőn, miközben kedvesem visszaslattyog a telefonnal a pasas ölébe hajítva azt. És én rögtön bújok is hozzá, átöleltetve magam kezével, mintha csak a biztonságot nyújtó odút keresném.
- Rendben - biccentek indulásra késztető szavaira, ám ahogy a lépcsőhöz érünk finoman megrántom a kezét és felfelé biccentek a fejemmel, ha netalán más irányt választott volna.
- Nem hagyhatjuk úgy a szobádat - suttogom neki, nehogy a bivaly meghallja. Bár ahogy hallom, eléggé lefoglalja, hogy a telefon túlvégén dühöngőt lecsillapítsa. Bár valószínűleg azért így is kihúztuk kicsit a gyufát, ha azt a kupát meglátja az anyja....
- El tudom képzelni. A lányt, aki megrugdosta a pasiját. Bár talán enyhítő körülmény, hogy a fiáról rugdostam le - nevetem el magam egy apró puszit nyomva Gabriel nyakára, hogy enyhítsem a korábbi sokkot.
- Azért legközelebb kissé szalonképesebben jöjjünk...

Sóhajtok, és bólogatok. Valóban ki tudja fogni őket.
-Azért, megölni nem próbált még egyik sem... - próbálom mentegetni, de aztán elhessegetem a gondolatot, hogy valakihez képest nem voltak seggfejek. Az apám...na ő sem volt egy főnyeremény, de...áh, na mindegy.
-Tényleg nem? Hogy is felejthettem el...na mindegy, akkor majd most meglátod.
Aztán meglepődök...Tatjana, az én édes, imádni való, állítólag forrófejű kedvesem sokkal megfontoltabb, mint én, legalábbis ebben az esetben.
-Hát...azt nem csinálhatjuk mert... - kezdenék bele, de aztán ahogy jobban belegondolok, teljesen igaza van. Megpuszilom a fejét, aztán bólintok.
-De, igazad van. Már hívom is.
Megindulnék a telefonért, de aztán megtorpanok, és a feltápászkodó alakra nézek megint, szúrósan.
-Maradj nyugton.
Nem sokkal kedvesebb a hangom, mintha egy rossz kutyának parancsolnék, de ez van, ha legközelebb Tati-nak támadna, nem mernék rá megesküdni, hogy haza is hoznám a Peru-i hegységekből, vagy a csendes óceán közepéről. Nem megyek azért messzire, a z ajtóból szemmel tartom, amíg telefonálok. Nem tart sokáig, egy perccel később már hozom a készüléket, és a fickó ölébe dobom, aztán arrébb lépek, hogy ne essek hasra a zsinórjában.
-Gyere, menjünk innen... - suttogom Tatjana fülébe, a háttérben pedig hallani lehet, hogy szinte felrobban a kagyló a vendégünk kezében. - Amúgy, anyám üdvözöl...nagyon szeretne majd egyszer látni élőben is...

Megkönnyebbülök, mikor talpam talál és apasi lekerül kedvesemről. Ebben persze neki is elég nagy szerepe van, már-már ámulattal nézem, miképp veti le magáról. Tény, éles helyzetben még sose láttuk egymást, és hát... nah.. elbűvöl, de ezen már nem kéne meglepődnöm.
És nem csorbít a képen az sem, ahogy belém kapaszkodik, és bár ő áll ingatag lábakon, én simulok hozzá, mintha nekem lenne szükségem támogatásra, mintha nekem szorították volna korábban a torkom. Bár igazából, inkább nem is gondolok bele, mit csinált volna Gabriel akkor, ha engem kap el ez a tulok. Mert másképp már nem tudom becézni az ipsét. Jó, persze, a frászt hoztuk rá. De ő elvileg egy felnőtt ember, mi meg mondhatni gyerekek. Kinek kellett volna józanul gondolkodnia és felnőttként viselkednie?
- Ha a többi is ilyen, anyukádnak érdekes ízlése van - sóhajtom flegmáló szavaira minden bántás nélkül. Csak ténymegállapítok. Persze, olvastam már róla, hogy az elvált szülők gyerekei nem kedvelik az új jövevényeket. De Gabriel már elég idős ahhoz, hogy elfogadja a tényt. Ha pedig a többi sem jött be, talán nem mindig az ő előítéletei voltak a hibásak.
- Segítséget? - pislantok rá egy röpke pillanatig értetlen, hisz segítség két mód jöhet szóba. Vagy rendőrség, ami azért elég fura lenne a helyzet okán, vagy mutánstárs. Azért meg a professzoréktól kapnánk. Mert hát csináltunk mi huncutságot mostanában jópárat.
- Jo-ról? Nem - ingatom a fejem szavait hallva, és bár felvetődik benne a parkban megismert nő képe, akiről én is beszélni akartam vele és akivel elv talán holnap lenne találkozóm, a helyzet most azt hiszem, nem alkalmas erre.
- Nem kellene inkább anyudat felhívni? Azt hiszem, sok lett itt a bonyodalom - vetem fel kissé zavartan. Semmi jogom belekontárkodni a családi életébe, de nekem ez az, ami igazán számításba jöhet.

Rászorítok a férfi csuklójára, de sajnos nem tudok elég erőt kifejteni ahhoz, hogy eltépjem magamról a kezeit. Borzasztóan ég a tüdőm, és a nyakam is egyre jobban fáj, amíg a szorítása nem enyhül, és mintha az egyensúlyából is vesztene egy kicsit. Na, ekkor már megemberelem magam, és úgy dobom le magamról, hogy amikor nagy robajjal pakolja ki a fazekas szekrényt, akkor kicsit aggódom is, hogy túlzásba estem. Köhögve tápászkodom fel, majd kapaszkodom bele a kedvesembe, amíg nem nyerem vissza az egyensúlyom.
-Köszi... - mondom, picit még mindig köhögve, aztán nem sok jót ígérő pillantásom a férfira süllyed, aki még mindig próbál felkelni a földről.
-Azt hiszem, veled sem leszek jóban... - jelentem ki, s bár sikerül visszanyernem az egyensúlyom, továbbra is ölelem a lányt, mert...csak. Olyan jó érzés ahogy a forró teste az enyémhez simul édes védelmező angyalomnak, arról nem is beszélve, hogy amíg őt babusgatom, könnyebb ellenállni a kísértésnek, hogy megmutassam ennek a fickónak a ház többi részét. Egyenlőre elég, ha csak a szekrényt, meg a kőpadlót ismeri.
-Na jó...azt hiszem, hogy ideje mégis segítséget kérnünk...meséltem neked már Jo-ról?

Szinte látom, ahogy kattognak a fogaskerekek Gabriel fejében, hogy mit is tegyünk most. És kicsit sajnálom, hogy a képességem csak az új emlékek teremtésére alkalmas, régiek módosítására nem. Mert akokr egyszerűen az elmúlt perceket semmissé tehetnénk, a pasinak meg bemagyaráznánk, hogy biztos rosszul lett és mi az esés hangjaira jöttünk le. Mennyivel könnyebb lehetne az élet...
Aztán látom, hallom hogy dönt és lassan az állam alatt a szövetre markolok és lehúzom azt a fejemről. És gyorsan túrok is kócos hajamba, bár remélhetőleg rátudjuk a maszk viselésére kócosságom és nem kezd el egyeben gondolkodni az ipse.
És mosolygok kissé zavartan, már-már bárgyún Gabriel magyarázkodása mellé, főképp ahogy bemutat. Hát.. félek attól, a történtek után enm fog a szívébe zárni minket.
Némán gyűrögetem ujjaim között a sapkát, várom, hogy vajon mi lesz a következő lépés, és bár látom, hogy Gabe próbál kedvesebb lenni, ami következik, arra szerintem egyikünk se számolt. Jó, oké, kissé letámadtuk az ipsét, talán megütötte magát, talána szíve is hevesebben kalimpál. De akkor is épp a barátnője fiának a torkát szorongatja!
- Eressze el! - kiáltom el magam, kissé talán ijedten, kissé dühösen. A képességem nem merem használni, nem mintha nem tudnám. Csak nem akarok még több bonyodalmat, még többmagyarázkodást. És különben is, az első, hogy Gabe levegőhöz jusson végre.
Így hát ha a szép szó és kérés nem hat, gondolkodás nélkül emelem a lábam és nem épp sikkesen, ám annál hatásosabban rúgok a pasi oldalába, remélhetőleg őt is némi légszomjjal kínálva meg, amire talán elengedi a szorongatott drágámat. Tutit, hogy ezek után nem fog az anyja kedvelni...

-Hát...feltette a lábát az asztalra... - mutatok rá, majd zavartan vakargatom meg a tarkómat, és úgy lesem tovább a tárcámat, mintha abból szeretném kilesni a megoldást.
-Jól van na, lássuk...
Meghallom ekkor a pali nyöszörgését, és amikor megpróbál felkelni, a torkához teszem a cipőm talpát. Nem lépek rá nagyon, csak, hogy érezze jobb neki a padlón.
~Lássuk, ha hazavinnénk a birtokra....Te, Charles, törölnéd ennek a fickónak a memóriáját, akit összevertünk, mert ránk tört miután kiraboltunk egy vegyesboltot, és egész éjjel szexeltünk a házában? Légyszi-légyszi! Igen, ez egy csodálatos ötlet! Jutalmul tuti enyém lenne a megtiszteltetés, hogy minden este én felügyeljem a kiscsoportot...pazar.~
-Hát...
~Locsoljuk le piával, és teleportáljak vele, hogy hányjon? Akkor mindenki azt hinné, csak képzelte! Á, nem jó, mi van, ha gyógyszerezi magát, és elpatkol nekem? Franc...ha meg lelépünk, anyám idegbajt kap, hogy gengszter maffiózók törnek be ide, és verik hülyére a pasiját. Na jó...~
-Vedd le a maszkot... - sóhajtom, és én is így teszek, aztán leguggolok a férfi mellé.
-Mr.Young, ha nem tévedek? Nagyon sajnálom, azt hittem betörő...és bevallom, kicsit megijedtem amikor ordítva rontott nekem. Kérem, ne mozogjon, pihennie kell, egy ilyen esés után.
Aztán nagyot sóhajtok, és Tati arcára nézek, mintha belőle merítenék erőt. Na jó, nem mintha, szó szerint ezt teszem.
-A nevem Gabriel Hannon...nagyon örülök a találkozásnak. Felteszem, anyám még nem mesélt rólam...? Ó, ő pedig a barátnőm, Tatjana, tényleg nagyon sajnálom...
~Bár, ha jobban belegondolok...anyám minden pasiját padlóra akartam küldeni...kicsit jól is esett ez most...hehh....~
-Khmm...jól érzi magát?
-....
-Oké...pihenjen még egy kicsit és...
-Megöllek te szemét!
Ekkor elkapja a torkom, és úgy próbál fölém kerekedni. Nagy szemekkel meredek rá. Mi a franc? Ez most meglepett, még időm sincs rendesen védekezni, annyira sokkolnak az események.

Mosolyogva, elégedetten lesem a hatást, és bár lenne még néhány ötletem, nincs időm kiélni magam. Az elvágódó pasas még ha nem is a legjobb szögből, de észrevesz minket. És hiába szólnék Gabrielnek, hogy megoldható, ő már is lép előre, elkaszálva a feldühödött pasas útját.
csipetnyi félelem nélkül álldogálok, most nem kerülget a tehetetlenség érzete, és hát Ő is itt van. Így csak kíváncsian várom, mi fog történni.
Kedvesem válla felett lesek át, megszemlélve az elkobzott tárcát, majd onnan követem a pillantását a hűtő irányába. Közelebb is lépek, hogy jobban szemügyre vegyem az ott sorakozókat némi ijedtség fut át rajtam. Remek.
- Kérdeztem - sóhajtok fel, utalva korábbi szavaimra. Nem az apja, jó. De ezek szerint az anyja pasija.
Pillantásom kérdőn vetem birkózó kedvesemre. Most hogyan tovább? Ez az ő köre, az ő családja. Neki kell kimagyaráznia. Az én trükköm csak trükk, bár a pasi látta, valós cselekvés nem történt. Azon kívül, hogy magára borította a kávéját.

-Neeem - mondom hamiskásan, és a lábammal úgy csinálok, mintha berúgnék egy köteg dollárjeles zsákot az ágy alá, mielőtt észrevenné.
-Egyébként inkább amolyan szuperhősféle...abban az értelemben, hogy eltakarom az arcom, amikor olyat csinálok nagyközönség előtt véletlenül, amit nem kéne látnia senkinek...
Aztán megvonom a vállam, és ártatlanul nézek a símaszk alatt.
-Nem fordul elő már olyan gyakran, de na....ha elhibázom az ugrást, nem mindig olyan szerencsés a vége mint a múltkor...
A kérdésre megrázom a fejem. Had koncentráljon a lány csak az ipsére, nekem elég lesz látni azt, ahogy szerencsétlenkedik. Egyébként az sem semmi látvány. Először gyanakodva teszi le az újságot, és fintorogva néz körbe, mintha azt kutatná, honnan jött ez a szag, aztán amikor megelevenedik az újság, na akkor leforrázza magát a kávéval, és ordítva zúg hátra székestől, amire nekem már a számra kell szorítanom a kezem, hogy ne röhögjek fel. Na igen...a legszebb öröm...
-Mi a...???
És ekkor felénk fordul, és valami kibogozhatatlan, kőkorszaki hangot enged ki a torkán, ahogy 10 méterről próbálja kikaparnia szemünk, vagy nem tudom mit kapálózik.
-Lebuktunk... - jegyzem meg fejcsóválva.
-KIK MAGUK??? TAKARODJANAK INNEN!
És már fel is pattan, hogy nekünk rontson a székkel, én viszont elé lépek, és egy hatásos mozdulatsorral kicsavarom a kezéből, ét pedig a padlóra küldöm, hogy csak úgy nyekken megint. Egész látványos volt, bár gondolom ő nem értékelné annyira ezt a szaltót. Ezek után lehajolok, és felveszem a tárcát, ami kiesett a zsebéből.
-Lássuk, ki a betörőnk. Hmm, John Young...érdekes...hékás...
A maszk mögül is nagyon csúnyán nézek az ájult tagra, majd kihúzom a fényképet a tárcából, ami anyámat ábrázolja.
-Banyek, ez nem csak betörő, hanem valami szatír is, aki rá van kattanva az anyámra...
Amikor kimondom legalábbis ez tűnik a leglogikusabb következtetésnek, de aztán szörnyű balsejtelmem támad. Elég tenyérbemászó képe van igen, de valahogy nem tűnik bűnözőnek, és ha betört ide, miért van kint a fényképe a hűtőn...és miért ölelgeti rajta anyámat....
-Ajjajj... - szalad ki a számon elfehéredve.

Elsőre kissé meglepetten pislogok a felém nyújtott símaszkra és újfent a kezem kell a számra tapasztani, hogy kuncogásom hallhatatlanná váljon.
- Hány ilyet rejtegetsz még? Nem vagy te amúgy valami bankrabló? - kérdem vigyorogva, de persze azért az ő kedvéért felhúzom a cuccot. Nem mintha annyira szükségem lenne rá. Nekem nem kell közvetlen közel mennem az ürgéhez, elég nagy a "hatótávolságom". De ha ő ezt szeretné...
- Igenis, mester - szalutálok vigyorogva, majd a nyomában lesettenkedek a lépcsőn, és közben persze szemügyre veszem a házat is. Szép takaros otthon, semmi kivetnivalót nem találok. Nem mintha célirányosan keresnék.
Célállomásként eljutunk a konyhához, óvatosan leselkedve be az ajtón, és csak meglepetten pislogok a kávézgató betörőt látva. Legszívesebben újfent Gabe felé fordulnék, biztosítékot szerezve, hogy nem rokon az illető. Bár tény, a rokon nem símaszkban jön.
- Mert a szobád látványától nem kapna frászt? Majd feltakarítjuk - vigyorgok rá, finoman megvonva a vállam is. Jobb, ha mindent rendben hagyunk majd itt. De előbb a szemetet kell kihajítani.
-Akarod te is látni? - kérdem halkan, majd kérése alapján vagy kimarad a buliból vagy részesedik benne.
Az első kör még finom. Halk suttogások, megannyi különös hang köszönget az illetéktelen személyre.
- Hello.. hello.. hello - csendül a konyha minden centiméteréről, mintha legalább féltucat ember állná körbe az ipsét. És amint felsokkolta magát megmoccan a szorongatott újság. A lapok szépen kisimulnak, majd szétválnak, az asztal minden egy széke elé lesimulva a lapra. Mintha helyet foglaltak volna a vendégek, és mindannyian kérnének maguknak is egy szeletet a napi sajtóból.

Arra, hogy anyám hangja kissé mély tónusú, összeráncolt homlokkal nézek vissza Tatira. Az sem sokkal tetszetősebb javaslat, hogy az apám lenne...úgy értem, mit akarna anyám egy ilyen pacákkal? És egyébként is, csak felismerném a hapsit aki felnevelt nem? Abban viszont egyet értünk, hogy nagyon rossz házat választott, még így is, hogy a kardom nincs a szobámban. Mondjuk, van a kezemben rosszabb is. Kedvesemhez hasonlóan én is gonoszul vigyorodom el, aztán a símaszkot fogom, és a fejemre húzom, majd egy másikat veszek elő a szekrényemből, azt pedig ő kapja meg. Miután ráhúztam, nyomok egy puszit a homlokára.
-Rendben, Sötét Vízió, de azért hagyj belőle valamit nekem is. És ne ismerje fel egyikünket sem. Anyám ideges típus, nem szeretném, ha megtudná, hogy valaki ilyen könnyen bejutott ide, amíg távol volt.
Innentől kezdve átengedem neki a terepet, de azért persze szorosan követem őt, hogy ha esetleg fel kéne törölni a padlót a palival, akkor ne neki kelljen. Nem egy törékeny lány, de azért mégse ő birkózzon az ilyen bűnözőkkel, félek az szemét túlságosan élvezné a helyzetet, én pedig kénytelen lennék elásni a hátsó kertben utána.
A betörőnk egyébként elég ráérősen van. Amilyen pofátlan, amire a lépcsőhöz érünk ő úgy ül a konyhában, mintha otthon lenne. Újságot olvasgat, lábaival a reggelizőasztalon, és közben kávét szürcsölget.
-Banyek, anyám megölné, ha ezt látná...legalább a cipőjét levette volna előtte...

Na jó, képtelen vagyok nem nevetni azon, amit azzal a szegény plüssel csinál. Így hát félig felöltözve inkább a számra szorítom a kezem és úgy tompítom a hangom, miközben érzem, ahogy az első vidám könnycsepp megindul az arcomon. No, nézd már, már a második alkalom, hogy sírok. Igaz, most jókedvemben. Vagy inkább a képtelen helyzet humorsága okán.
Viszont a felcsendülő morgó férfihangra meglepetten pislogok Gabriel felé.
- Kissé mély tónusú nem? - kérdem, és már nyúlok is a lámpaernyőn pihenő pólómért, hogy belebújjak. Aztán a keze után nyúlva settenkedünk ki a folyosóra, és végre szemügyre vehetem a ház többi részét is, bár igencsak kis hányadban.
- Nem lehet, hogy apukád? - suttogom neki.. Tudom, hogy elváltak, de lehet megkérték, hogy nézzen be, figyeljen a házra. Ám ezt a felvetést hamarost megvétózza Gabriel ellenkezése, de ahelyett hogy megijednék ördögi vigyor kúszik a számra.
- Szerintem nagyon rossz házat választott - ingatom a fejem és mintha már sajnálnám is a fickót, De mindez csak addig tart, míg eszembe nem ötlik, honnan kellett kiugranunk a motoszkálására.
- De azt hiszem, az se sokat segít a helyzetén, hogy miatta nem kaptam meg azokat a gyógypuszikat, és ráadásul még a bilincsből is kiszabadultál - húzom el a szám, míg tekintetemben olyan fény villan, mely nem sok jót ígér.
- Had én, had én! - fordulok Gabe-hez, immár könyörgő pillantásokkal, akárcsak egy kislány, ha karácsony előtt szeretné kibontani az ajándékát.

-Hát...az izomlázért bocsi - mondom minden megbánás nélkül, szélesen vigyorogva - egyébként meg, próbáltad már úgy is, de persze ezzel nem azt mondom, hogy ne próbáljuk ki megint. Sőt...ami azt illeti, most józannak érzed magad? Adj két percet és...Ó várjunk.
Az éjjeli szekrény felé sandítok, és már húznám ki a felső fiókját, ahonnan a múltkor vettem elő a gumikat, de...nos az a rohadt bilincs továbbra is fogva tart. Tényleg, honnan a jó fenéből került ez ide?
-Zsebed...? - Kérdem, aztán lesik mire céloz, és újra nevetni kezdek. Na igen...nem, várunk, ez nem vicces, akkor, hol a rákban lehet a kulcs? Hogy fogok én ebből kimászni ha...ja...igen...ha csak úgy nem...
-De, úgy volt, hogy nem lesznek itthon - hadaroma teleportálás után, aztán én is elkezdem magamra kapnia ruháimat. Nem ártana mondjuk egy zuhany, Tati-nak meg egy fésülködés, hogy ne nézzünk ki úgy mint akik egész éjjel...na de sebaj, úgyis panaszkodott, hogy nyugdíjba megy, mire végre hazahozok egy rendes lányt, meg kezd félni, hogy inkább a másik csapatban játszom. Hát most megkapja!!!
-Bocsi Bill - mondom a plüssjátékomnak,a hogy lekapom róla a gumikat, és újra a párna alá rejtem. Este nem vált be neki ez a rejtekhely túlzottan,d e hátha most biztonságban lesz a perverzektől itt. A maroknyi kiszáradt gumi a kukában landol, aztán hallom, hogy valaki odalent nagyot rúg valamibe, aztán érces, férfias hangon káromkodik egyet teli tüdővel. Na itt megint megtorpanok.
-Oké...ez tuti nem az anyám... - jegyzem meg suttogva. - Mi a...
Az ajtóhoz sétálok, kiosonok rajta, és a lépcső korlátja felett óvatosan áthajolva lesem meg, mi folyik a földszinten. Egy kopaszodó, bőrkabátos fazont látok odabent, aki épp az egyik szekrényben matat valami után.
-Soha életemben nem láttam még őt - jegyzem meg, suttogva, aztán tekintetem a símaszkra téved. - Mit gondolsz, szerinted is rossz házba tört be ez a szerencsétlen?

- Tegnaphoz? Nos.. most már tényleg fájnak a tegnapi ütések, plusz van hozzá némi izomlázam és fejfájásom is. De legalább már nem kergetnek a zombik és most épp nagyon nem akarok alkoholt a gyomromba - vigyorodok el, aztán felváltva pirulok és nevetek a szavain, olyan édesen adja elő a dolgokat. Hát tény, úgy látszik, ha mi iszunk, főképp én, akkor az ágyban kötünk ki. De mi abban az annyira rossz?
- Talán egyszer kipróbálhatnám már józanul is, vajon akkor is ennyire élvezetes? - csipkelődöm egy kicsit és vigyorom csak szélesedik ahogy újfent megcsörgeti a láncot.
- Persze édes, rögtön megnézem, melyik zsebembe dugtam - felelem, és ránevetek, hisz nagyon jól tudja, anyaszült meztelen vagyok a takaró alatt, amint rögtön le is ellenőriz simogató kezével.
- Minden foltra egy puszit? Akkor még nagyon sokáig itt leszünk - mosolyodom el, és érzem, ahogy újra összerándul a gyomrom az izgalomtól, miközben már emelem is jobbom, felmutatva a rajta pihenő egy-két halványsárgás foltot, mit a gömbök okoztak, majd ujjammal a kulcscsontom felett pihegő halványlilára bökök. Ezt viszont Gabriel csinálta. De ahelyett, hogy igazán belemerülhetnénk csúnyán betörnek édes kettesünkbe. Zavartan ülök fel, ösztönösen fogva magam elé a takarót, ahogy lentről apró neszek köszönnek fel figyelmeztetőleg.
- Nem azt mondta, hogy nem jönnek haza még egy-két napig? - kérdem ijedten suttogva, és mászok is le az ágyról, kapkodva a földről széthajigált ruhadarabjaim. Khm.. hogy kerül a fehérneműm az asztali lámpára?
- Most komolyan meg akarod várni, míg ebben a kupiban meglelem a kulcsot? Mássz ki belőle édes - ripakodok rá, bár enyhít a dolgon halk kuncogásom. Nekem semmi más nem jut eszembe, csak hogy az anyjáék jöttek haza korábban. Márpedig nem lenne túl jó pont meztelen mutatkozni a család előtt. Épp elég lesz a kupit és az egyéb árulkodó nyomokat kimagyarázni.
- Könyörgöm, legalább a plüsst dugd az ágy alá - vigyorodom el, már fél lábbal a nadrágomba, és csak az egyensúlyérzékem ment meg attól, hogy elhasaljak, tompa puffanásommal felhívva magunkra a figyelmet.

-Mondjuk a tegnaphoz - magyarázom szelíden, és újra megpuszilom a száját, aztán a mikor elkezd nevetni, csatlakozom hozzá én is, és csak sok idő múlva jegyzem meg:
-Ugyan, mi olyan zavarba ejtő azon, hogy berúgtunk és szexeltünk....az ég tudja hányszor...a dobozt vagy 20 darabba tépve dobtam a sarokba, és ahogy látom kifogyott szóval...na mindegy, szóval kicsit fejünkbe szállt a pia na.
Újabb homlokpuszi, aztán megrántom a karom, ezzel újra csörgetve a bilincset.
-Mondjuk a másik sztori, hogy besétált ide egy idegen, és ő művelte, az is megmagyarázna sok mindent. Fogalmam sincs, ez hogy került ide...tényleg...ugye van nálad kulcs valahol?
A szabad kezemmel közben a pucér hátát kezdem el simogatni a takaró alatt.
-Hát, ha gondolod, adhatok puszit minden foltodra...megint. Gondolom, ha este nem mentünk vissza, most már bőven ráérünk...
És ekkor az ajtó csukódására elakad a hangom. Na nem a szobám ajtaját hallom, épp csak a bejárati ajtóét egy szinttel lejjebb, de az is elég, hogy kissé összerezzenjek. Mi a szösz....
-Öhm...mond, ki tudnál oldozni? Lehet ideje eltűnnünk innen...
~Ki a fene lehet az ilyenkor? Anyámnak elvileg még nem kellett volna hazaérnie...ugye?~

Tehát tényleg létezik a filmszakadás effektus. Igazából fogalmam sincs, mikor ért véget az este és hogyan. Illetve hát.. valljuk be, az éj néhány pillanatát is különös köd burkolja be. Helyüket különös álmok veszik át, színesek és fekete-fehérek, zaklatottak, szívet tépően félelmetesek, ahogy azok a zombik nyúlnak utánam, letaszajtva valami feneketlen mély gödörbe. De mielőtt belehalhatnék a zuhanásba lebegni kezdek, megannyi puha kéz simul rám, tépkedik ruhám, és még sem ellenkezem, csak élvezem a simításokat, mik lassan lesegítenek a sötét semmibe, átadva helyét a valós alvásnak.
Halk, zavaró zörrenés tör be magányomba, apró mozgás ragad ki a nyugodt semmiből, szinte már durván lökve a felszínre, mintha fuldokló lennék és mindenáron feljebb akarnának emelni, ki a vízből, a fájdalmas napsütésbe.
Halkan morranok fel, ahogy az első lapos pillantásomra a nap selymes sárgája ezernyi apró tűvel döfködi meg szemeit, azonnali visszahunyásra ítélve pilláim. És fúrom arcom még jobban az engem körülvevő bőrpuhaságba, apránként köszöntve vissza rám a valóság apró emlékképeit. A bolt, az árurakodó, a zombik, Gabriel szobája, a vodka. Brrrrr... a vodka
- Jobban? Mihez képest? - suttogom vissza száraz torokkal. mintha egy sivatagot nyeltem volna le. Eh, a sivatag...
- Fáj mindenem - jegyzem meg nyomottan, óvatosan mozdítva karom. Fájnak a zombik ütéseitől, Cyntia taglózó gömbjeitől, és hát valljuk be, mintha némi izomlázam is lenne.
És moccan a kezem, feltérképezve az alatta pihenő testet, konstatálva annak meztelenségét, majd a sajátomat is. Fél szemmel hunyorogva emelem fel a fejem, próbálok minél többet felfogni a szobából. Mintha egy hadsereg vonult volna el itt, míg mi aludtunk. Vagy mi lettünk volna a hadsereg? Aztán szemembe ötlik a feldíszített plüss, a testes vörösbor gyönyörű színével ajándékozva meg arcom sápadt bőrét.
- Nem is tudom mi lenne a jobb. Ha feltételeznénk, hogy valaki belopózott, míg aludtunk és ezt tette, vagy az, hogy ezek mi voltunk, de legalább senki nem látta - sóhajtom, és bár pirulok, mint állat, azért az apró nevetésem nem bírom elharapni, főképp, ahogy a plüss után a bilincsre esik a sor.
- Ez hogy került ide? - kérdem elcsodálkozva, de aztán már nem bírom tovább, kipukkad belőlem a nevetés, még ha bele is nyilall a fejembe tőle.

Valahogy azt az ablakot csak nem sikerül kinyitni, mert érthetetlen módon teljesen elfelejtkezem róla, és csak másnap reggel rémlik, mintha valamit csinálni akartam volna vele, amikor a reggeli nap első sugarai a szemembe sütnek. Először csak morgok, megpróbálom kitakarni, aztán lassan oldalra fordítom a fejem, de a homlokom ekkor valami puha, és meleg gátolja meg a további mozgásban. csodálkozva pislogok, és megpróbálnék felülni, ha nem érezném, hogy a fej gazdája nagyon szorosan bújik hozzám a takaró alatt, anyaszült meztelenül, és mivel ezt érzem, én is teljesen pucér vagyok. Végre kinyitom a szemeim, és ahogy az álomvilágból visszatérek a valóságba, végre felfogom, hol vagyok, és mi történt, ekkor pedig megkönnyebbülten mosolyodom el, és adok egy finom puszit Tatjana homlokára, nehogy felébresszem. Kicsit ködösek az emlékeim a tegnap estéről, odáig még megvan minden, hogy mondott valamit az ablakról, aztán hátradőlt, utána pedig valahogy lekerült róla a felsője, aztán én is pucér voltam és...tényleg, hogy tudtam ilyen gyorsan levetkőzni? Aggódva pillantok körbe, de látom a ruháim szétdobálva, szóval legalább itt vannak a szobában, ez egy jó jel. Szegény plüssjátékom biztos nem örül a fejére húzott két használt óvszer által kölcsönzött hosszabb nyuszifüleknek, de amúgy végül is, nem történt semmi extra...csak nem árt majd felsöpörni ezt a sok romot, és feltépett csomagolást, mielőtt....mielőtt valaki hazajön, és meglátja milyen mozgalmas esténk volt.
~Tényleg besötétedett amire abbahagytuk, vagy csak az agyam fogyott ki a színes filmből a végére? Na mindegy...~
Nézem még egy darabig, ahogy édesen alszik, s csendben szuszog az én gyönyörű kedvesem, aztán egy idő után megmozdítom a kezem, hogy megcirógathassam a fejét, ám valami halkan csilingelve rántja vissza azt. Összeráncolt homlokkal sandítok arra, és azt látom, hogy a csuklóm egy ilyen rózsaszín plüss bilinccsel van a háttámlához bilincselve. Na, ez már nagyon meglep. Jobb híján, nyugton maradok, és megvárom, míg ő is magához tér.
-Jó reggelt - suttogom halkan, mosolyogva, és szájon puszilom.
-Jobban vagy édes?

Meglepetten sikkantok fel, ahogy Gabriel a köldökömbe puszil. Nem vártam, nem készültem rá, és hát a korábbi események még mindig a hatásuk alatt tartanak. Persze rögtön utána fel is nevetek saját ijedtségem okán, és már csak nevetek, mire eléri az arcom.
- Szia - mosolyodom el, lágyabban, fejem tenyerébe simítva, miközben a kezemből újfent elgurul az a pohár. Úgy tűnik, a következő kör, az újabb adag csillogó ital csak előrefuttatott képzeletem szüleménye. De az általa kínált lehetőség sokkal jobban vonz.
- Az ablak bizony- sóhajtom akadozva, bár hamar ki is megy a fejemből az egész, ahogy megcsókol. Mint a hullámvasút, amire egyszer egyedül ülhettem fel. Szédületes, elsöprő, feledhetetlen élmény. Ahogy vele minden perc.
- Mit számít már még néhány folt - nevetek fel az eséssel kapcsolatban, de persze nem ellenkezem, ahogy felhúz magához, illetve magára. Mosolyogva lesem az alattam elterelőt, és csak apró sóhaj szökik ki elsőre szavait hallva.
- Most bizony - villan kajánul pillantásom, miközben ujjaim a pólóm aljára fognak. Fogalmam sincs, mikor vettük le a dzsekiket, talán mikor a szobába értünk. Vannak pillanatok, amik kiestek. Talán mikor felkapcsoltuk a kislámpát, ami halvány derengésbe burkolja a szobát, vagy mikor a piákat pakoltuk ki. Teljesen mindegy. A lényeg, hogy nincs rajtunk. Ahogy hamarosan a póló is lekerül, és egy dévaj mosoly kíséretébe a lámpára röpül, még jobban tompítva fényét.
- Csak most jön az igazi izgalom....

-Ó - jegyzem meg, és gyengédebben kezdem el simogatni, és puszilgatni a bőre fedetlen részeit, miután megint hallok ezekről a fájdalmas gömbökről, amiket az a Cynthia lövöldözgetett.
-Ha ez vigasztal... - kezdek bele, és ajkam a finom bőrt érinti a nyakán. Suttogva beszélek tovább.
-Holnap így is, úgyis tele lettél volna foltokkal.
Amíg ő tovább mesél, én tovább csókolgatom, és egy ponton a fogaimmal is érintem a bőrét, illetve szívom is, nem csak csókolom, és nyalogatom. Tényleg lesznek foltjai szegény lánynak holnap. Ezt nem is hagynám abba, ha nem lenne az a közjáték a mozgó hullával, meg a tetővel, és bár nem örülök neki, hogy így félbe maradt a dolog, legalább kiderült, hogy annyira még nem vagyok piás, hogy elveszítsem a fejem, és megpróbáljak messzire ugrani. Na az lenne még szép, másnaposság Tunéziában.
-Nekem bizony - mondom, és bólogatok hevesen, amíg rá nem döbbenek, hogy ez annyira már nem jó ötlet. Kissé olyan érzésem támad tőle, mintha szegény agyam így is csak egy ujjal kapaszkodna már azért, hogy a koponyámban maradhasson. Viszont ahogy karcsú teste hanyatt fekszik előttem az ágyon, és felsője alól kikandikál lapos hasa, na az már túl sok. Amíg ő a pohárért nyúl, én előre dőlök, és szabályosan rá borulok, szám pedig ezúttal a köldökét érinti, amin nagyot cuppan, aztán elkezdek felfelé araszolni, mígnem arcunk egy szintbe nem kerül. Tarkóját a tenyerembe fogva támasztom meg, nehogy kitörje a nyakát, ha már az ágyra nem támaszthatja a fejét.
-Szia... - mondom neki, mikor közvetlen közelről nézhetek ily módon a szemeibe, aztán oldalra sandítok.
-Ablak...ja, persze...mindjárt...
Csókom heves, és követelőző. Egyáltalán nem olyan, amiből az sütne, hogy hamarosan befejezem akár csak annyi időre,a míg kinyithatnék egy ablakot. Mondanám, hogy a fejembe szállt az ital de az igazat megvallva, nem kell nekem bepiálnom ahhoz, hogy kívánjam őt, és ha így domborítva fekszik az ágyamon...Na nem, a végtelenségig én sem bírok magammal.
-Gyere inkább vissza, le fogsz esni. - Mondom nevetve, aztán egy mozdulattal fordítok helyzetünkön, így beljebb kerülve az ágyon. A párna a fejem alatt, Tati pedig immár rajtam fekszik.
-Szóval, azt mondod, az izgalmas rész még csak most jön? - Kérdem, és a hátát kezdem simogatni, nagyon merész mélységekig haladva a kezeimmel.