Tati, és Gabriel

First topic message reminder :

Már mindenhol kerestem, az egész kastélyt felforgattam, de sehol sem találtam, amíg eszembe nem jutott, hogy talán ott nézzem meg, ahol utoljára olvastam, hogy ott hagytam-e a könyvem. Ez így talán nem vet túl jó fényt a mentális képességeimre, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nagyobb regényeket csak akkor szoktam bújni, ha több óra szabadidőm akad, mostanában pedig, ha ilyesmi fordulna elő, és választhatok, kizárt, hogy az óceán papírra vetett mélységeibe bámuljak Tatjana két gyönyörű barna szeme helyett. Sorozatos "lebukásainknak" köszönhetően már nem titok, hogy együtt vagyunk, szóval gondolom nincs olyan a suliban, aki ne értené meg, hogy miért hagytam porosodni itt ezt a jó könyvet, annak ellenére, hogy egy nagyon izgalmas résznél jártam...ráadásul ha harminc oldal volt még vissza a végéig.
Ma sajnos lesz időm bőven, hisz Tati valami osztálykirándulásra ment, vagy mire, nekem pedig semmi dolgom. Mármint, megkértek, hogy szaladjak le pár dologért New York-ba, de gondolom összekeverhettek valakivel, mert azt hitték, el leszek vele késő délutánig... Na mindegy, a lényeg, hogy a fotelban hátradőlve elvagyok, és nyugodtan olvasgatok a csendes szobában. furcsa, milyen békés tud lenni ez az iskola néha...és hogy mostanában milyen kényelmetlen minden...valami nagyon hiányzik innen.

Hiába ellenkezik, akkor valóban nem értem semmit. Nem értek a fegyverekhez, bár egész hajlékony vagyok és jól talajtornázom, nem tudok profin verekedni és nem értek a fegyverekhez. Akkor, azokban a apercekben nem voltam több, mint egy sokadrangú horrorfilm tipikus lányszereplője. És valljuk be, ez így, mutánsként, mutánsképességgel hátborzongató egy érzet.
- Bajunk? Letaroltak Cyntia gömbjei, holnapra teli leszek foltokkal - dünnyögöm amolyan keserédes kuncogás kísérteében. Mert talán tényleg szerencsénk van, hogy ennyivel megúsztuk.
Közben persze már eluralkodnak rajtam az érzések, a képek és a félelem, a gátlásokat pedig hamar oldja az alkohol, így láthatóvá válik Gabriel számára is a kép, bár szerencséjére csak egy kicsiny szelet belőle. Vagy talán a mi szerencsénkre.
Nem észlelem, ahogy elhajítja az üveget, még csak az ugrást se igazán fogom fel, csak a hajamba tépő szél térít fel, halk sikkantással kommentálva az új helyszínt, miközben ujjaim még erősebben markolják a szövetet. Jó tudom, ha csúszni kezdenénk könnyű szerrel a földre teleportálna minket. De akkor is! Mit keresek én egy háztetőn?!
- Nem ellenkezem - csikordul elahló hangom, ahogy a visszatérést veti fel, de el nem engedem addig, míg újra nem érzem az ágy puhaságát a fenekem alatta. Csak akkor enyhülök, és akármilyen borult is a helyzet, feddő szavaira enm tudok másként reagálni, mint nevetve. Előbb csak csendesen kuncogva, majd egyre hangosabban, jókedvűbben, szinte már fékezhetetlen. Mintha az őrület egy újabb fokára hágnék, mi abbahagyhatatlan kacagásban nyilvánul meg.
- Nem volt teljesen szándékos - vallom be, újra és újra felcsuklódva a nevetéstől, mit próbálok kordában tartani, több-kevesebb sikerrel. De legalább már nem szorongatom úgy, mint anya a gyermek kezét a zsibvásár forgatagában, és már könnyem se folyik, csak néhány elmaszatolt csík árulkodik korábbi kitörésemről.
- Neked van szükséged? - kérdem tovább kacarászva, de már terülök is el az ágyon, hasmánt, fejjel lefelé lógva cserkészem be korábban elgurult poharam, majd tartom azt felé, várva az újabb töltetet.
- Szükséged is lesz rá, ugyanis még nem értünk a mese végére - jelentem ki, immár egy kajánabb vigyor kíséretében. Még mindig bennem az eseméynek utáni sokk, a félelem, mégis.. Gabriel közelsége, önkéntelen reakció kicsit olybá varázsolják a helyzetet, mintha csak egy filmet mesélnék neki és nem a valóságot.
- De azért szerintem nyiss ablakot, mert az elpazarolt vodka hamar bejárja a házat - jegyzem meg praktikusan, enyhén csillogó tekintettel lesve a poharamban felvillanó folyadékot.

-Ahogy mondod - bólintok, és adok egy puszit annak az okos fejének - merjen csak valami bajt keverni itt, széttöröm a fején ezt az üveget, aztán lenyeletem vele azt...
Ekkor a falamra mutatok ahol két lyuk látható. Na igen, elfelejtettem, hogy az Excalibur replikámat az öcsémnek adtam,a mikor a suliba mentem, hogy megvédhesse magát, ha nem vagyok itt a szomszédban.
-Vagy megmutatom neki a napkeltét nagyon közelről. Ami előbb jön.
Az mondjuk megnyugtat, hogy nem jön újabb kör, talán jobb is. Legalább van egy kis időm figyelni, és a történet is épp eléggé fejbe vág sajnos. Szegény lány.
-Hé - szólok rá halkan, amikor kijelenti, hogy nem ért semmit. Közben persze tovább simogatom, és puszilgatom, hogy érezze, most nagyon is ér...nekem mindennél többet. Aztán egy kis idő múlva azért rákérdezek.
-De ugye senkinek sem esett semmi komoly baja? - Kérdem, bár sejtheti, hogy ki miatt aggódom elsősorban. Más kérdés, hogy nem igazán örülnék, ha bármelyik lánynak baja esett volna, de akkor is. Aztán...ahogy meghallom azt a furcsa hangot, és orromat facsarni kezdi az a furcsa, számomra eddig ismeretlen bűz, akkor gyanakodva sandítok oldalra, a látványtól pedig nagyot ugrik a szívem, de még az egész testem is. A hülye alkohol miatt a reakcióidőm valami pocsék, nekem mégis úgy tűnik, mintha egy ninja sebességével, és kézügyességgel hajítanám el a majdnem kiürült üveg vodkát, ami nem mellesleg épp homlokon találja a rémet, és szét is reccsen rajta...vagy mögötte? Amikor köddé válik a támadóm, nagyon úgy tűnik, hogy az utóbbi történt.
-Őh...oké, ez tényleg ijesztő...akkor most visszamegyünk rendben? - Kérdem, miközben a szél által felborzolt hosszú hajának tincsei csiklandozzák az arcom, ahogy itt ülünk a házunk tetején. Egy ugrás, és újra a szobám ágyán vagyunk, és láthatom, hogy a fal mentén ott vannak az üvegcserepek, és a kifojt pia is. Akkor mégsem öltem ma zombit, vagy mi volt ez.
-Máskor azért szólhatnál, ah ilyesmit tervezel... - jegyzem meg, meglepően könnyeden. Úgy tűnik, kezdek hozzászoknia trükkjeihez...ahogy ő is kezd hozzászokni a newtoni fizikát megerőszakoló ugrásaimhoz. Egy árnyalattal sem tűnik fehérebbnek, mint szokott. A jelek szerint már olyan jól bírja ezt, mint én.
-Oké...nekem most van szükségem még egy körre - mondom, aztán megsimogatom a combját, és a következő üvegért hajolva adok egy újabb puszit az arcára. - Neked?

Ujjaim úgy kapaszkodnak az övébe, mint valami mentőövbe, mintha csak az érintése tartana itt, mentve az emlékektől, azoktól a borzalmas képektől. Azt hiszem, ott a sivatagban mindannyiunkat az adrenalin vezette, nem hagyva, hogy tipikus amcsi fiatalokként, akárcsak a horrorfilmek szereplői, sikítozva szaladjunk szanaszét.
- Semmi baj... - ismétlen vigasznak ható szavait, felcsuklódva, és magam sem tudom eldönteni, sírni vagy kacagni akartam eredetileg. Olyan kicsit ez, kicsit az volt a hang, mi kikívánkozott belőlem. Persze, már semmi baj, Már itt vagyunk.. hol is vagyunk? Szóval legalább nem ott vagyunk, és azok az izék már nem jöhetnek utánunk.
- Azt hiszem, egyenlőre jobb, ha szünetelek. Még a végén oda a maradék koncentrációm - vigyorodom el, és amennyire ismer, már sejtheti, jobban járna, ha nem akarnám megőrizni a fejem "tisztaságát".
- Utána? Hát, Liam és Lisa az ott talált fegyverekért nyúlt és pedig a Jilltől elkobzott üvegbe vért szedtem az egyik hulláról - vágom ki büszkén, mintha szándékosan akarnám borzolni Gabriel idegeit bomlottságommal. És közben vigyorgok, bár az egész kissé elcsúszik, talán a már belülről fűtő alkohol okán.
- Az érdekes lesz, ha folyton velem akarsz jönni - vigyorodom el újfent vigasztaló szavain, egy apró puszival hálálva meg, miközben még közelebb bújok hozzá, bár kérdéses, ez is a jutalomosztás, vagy a folytatás okozta félelem előszele.
- Kimentünk a kocsmából, mert Cyntia gömbjei azt jelezték, még vannak. Sokan, élők, és közelednek - kanyarodok vissza a meséhez, észre sem véve, ho gy az eleddig combomon egyensúlyozó pohár lassan megindul lefelé. Szerencsére már szikkadtra ittam, így nyom nélkül gurul lefelé, halk koppanással ére földet a szőnyegen, melynek hála, nem törik darabokra.
- Alig értünk ki a kocsmából, mire leszakadt a teteje, és a romok közül egy csomó olyan izé mászott elő. Valószínűleg a padláson nyüzsögtek. És fogalmunk sem volt, mit csináljunk, csak jöttek, körbe-körbe.Jill roppantgatta őket, Cyntia gömbjei, mint a puskagolyók repesztettek, akárcsak Liam és Lisa fegyvere. Én meg csak álltam ott. Az agyuk már csak csökevény volt, nem hatottam rájuk. Nem értem semmit - suttogom elszoruló torokkal, Gabriel oldalához fordulva, odagombölyödve, mint egy megriasztott cica, miközben érzem, ahogy az első könnycseppek legördülnek az arcomon, fűzóssá hűlt bőrömön törve utat langyos folyamként.
- És egyre többen voltak, mintha sose fogynának, már Jill fejét verték a földbe, Cyntia-ra másztak rá - nyüszögöm reszketve, ujjaimmal Gabe pólójába marva, mikor halk hörgés szeli ketté hangom, megtörve a szoba csöndjét. Mintha nem csak ketten lennénk, mintha valaki még itt lenne. És hiába reménykednénk, nem Gabriel anyja ért vissza hamarabb. A sivatagban látott zombik egyike vonszolja elő magát a szoba egyik sarkából. Talán kissé szikkadttbb, mint a sivatagban volt, de arca eltorzult, már csak erős kedvességgel lehet az emberi vonásokat felfedezni rajta. Vontatottan lépked, mintha húzná magát, mintha nem lenne jártányi ereje és mégis jön, élettelen sötét tekintetét végig az ágyra szegezve, míg el nem éri. Ám ahogy emeli kezét értük, hogy újfent lesújtson, karmos ujjaival bőrük hasítsa az egész ködbe vész és csak halk szipogás, tompult sírás neszei töltik be a szobát.

Kezem újra megtalálja a övét, s picit kapkodva is nyúlok érte, nagyjából úgy, mintha csak akkor tudnék levegőt venni, ha összegabalyodnak az ujjaink. Amikor egyetért béna poénommal, kap egy puszit az arcára, aztán tovább hallgatom őt. Arra, hogy Jill rögtön piát akart keresni...hát, nem mondom, hogy meglepett az ifjú hölgy, de egy szemforgatáson kívül úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Most csempésztem ki egy diákot egy magánsuliból engedély nélkül...sokadszorra, és mellesleg kifosztottunk egy szerencsétlen Britt Tesco-t, vagy mi az anyám kínját, szóval lehet jobb, ah nem én papolok ma az erkölcsről, meg a józan észről.
-Jól van, semmi baj... - mondom a trancsírozós rész kezdeténél, ahogy érzem, hogy a hangja megint akadozni kezd, és a másik kezemmel a vállát kezdem el simogatni. Nem mondom, azért durva, hogy a barátnőm, aki még csak diák, rázósabb esettel találkozik, mint én aki már elvileg vállalta, hogy megcsinál bármit, gondolkodás nélkül...felteszem ez lehet az X-men tagsági szerződésben, nem tudom, sosem olvastam el.
-És utána mi történt? - Kérdem érdeklődve, bár kicsit azért félek a választól. Szegény lány...
-Kérsz még egy pohárral?
Ezt sem valami magabiztosan kérdem. Kezdem nagyon érezni a vodka hatását, és most már azon a szinten vagyok, amikor minden apróságon hosszú percekig röhögnék, ha nem épp a kedvesem ecsetelné azt, hogyan akarta élve boncolni őt egy falunyi szörnyeteg, vagy mi.
-Legközelebb a kapun sem engedlek ki kíséret nélkül...

Hálásan pislogok az újfent megtöltött pohárra, és ugyanakkor Gabrielre is, hisz neki köszönhetem a légtelenítést. Bár így kissé hiányolom a kezét, mi eddig szorongatott, de sebaj.
A vodkának újfent köszönök egyet, megemelve a poharat, majd akárcsak az első és a második, a harmadik pohár is lecsúszik gyorsan. Illetve csak a tartalma, annyira részeg nem vagyok, hogy a poharat is megigyam.
És valljuk be, talán ez a vodka titka. AZ ember minél többet iszik belőle, annál jobb az íze. Vagy csak egyre jobban lesüti az ízlelőbimbóit és már nem érzi az ízeket?
- Ó, de ez az a pont, mikor kiderül, hogy a lakók bújócskáztak - nevetek fel, bár ez inkább az alkoholnak köszönhető, mintsem a valódi örömnek. Így belegondolva a poén jó. Utólag minden kínból lehet viccet csinálni.
- Csak ők kissé morbidabb bújócskát játszottak - vallom be aztán, az üres poharat forgatva ujjaim között. Fejem Gabe vállára ejtem, nekem már nehéz egyedül tartani, de előre tekintek, bele a semmibe. Én látom a filmet, ő még nem. Mázlista.
- Bementünk egy kocsmakinézetű helyre - folytatom, mintha fel sem ajánlotta volna, hogy abbahagyhatom, ha akarom.
- Jill ötlete volt, piát keresek - fűzöm tovább a történetet, és mint minden ittas egyén, megtűzdelem némi nem-fontos információval is, mintha anélkül nem is lenne érthető a sztori.
- Aztán hirtelen az egy sötét zugból előbújt a verseny egyik kiszámolt vesztese. Nagyon csini volt - vigyorgom tovább, bár talán már kiérezhető a hangomból a hisztéria, vagy inkább utósokk kellemes zöngéje. Ujjaim szorosabban marnak a pohárra, majd amint észreveszem inkább leteszem a lábamra, mielőtt összeroppantanám, darabosra vagdosva a tenyerem.
- Nem tűnt túl vendégszeretőnek, Liamnak akart támadni. Erre Jill összeroppantotta a csontjait - folytatom akadozó nyelvvel, míg testem önkéntelen rázkódik össze az emlékekre. Pedig ez még csak a kezdet.
- Aztán az egyik szobában egy csomó ahhoz az izéhez hasonló hullát találtunk. Borzalmasak voltak - nyelek egyet, mintha a vodka kívánkozna vissza, pedig szerintem csak az emlékek rántották össze a gyomrom. Olykor nem a legjobb tulajdonság, ha élénk a fantáziád és éles az emlékezésed. Sajna nem lehet pontosan szűrni, hogy csak a szép emlékek maradjanak.

-Tanítasz? Nocsak...eddig azt hittem csak úgy nézel ki, mint egy fürdőruhamodell...de rendben, benne vagyok, csak ne a suliban. Nem szeretem az uszodákat.
Az, hogy nem vagyok hozzászokva nem kifejezés. Nem voltam részeg ebben az évtizedben talán csak egyszer még valahol az elején, és annak sem lett jó vége, szóval mondhatjuk, hogy kiestem a gyakorlatból. Mondjuk, azt senki sem mondhatja, hogy nem vagyok alkalmazkodó, az enyhe szédülés, és a kissé darabosabb beszéd például máris megy, és mindezt úgy, hogy nekem fel sem tűnik. Hát nem ninjasztikus?
-Majdnem annyira utálom a horrort, mint a vodkát, de érted bármit édes. - Aztán, kicsit megemberelve magam teszem le a poharam, és fogom meg a kezét, közben pedig a szemébe nézek, ahogy mesél. Szegény cicám...aztán felfogom, mit szeretne, és töltök neki gyorsan, meg ha már a kezemben az üveg, akkor magamnak is.
-Valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem ez az a pont,a hol kiderül, hogy az egész falu csak bújócskázott - jegyzem meg, aztán amikor feltűnik, hogy a kelleténél erősebben szorítom az üveget, inkább visszateszem az asztalra, majd egy hajtás után a kiürült poharam is.
-Kérlek fojtasd...már, ha szeretnéd.

Pont nekem ne lenne fantáziám? Főképp, hogy látom mellé az enyhe utaló mozdulatot pirosságom hihetetlen méreteket ölt és csupán az vigasztal, hogy önmaga áldozatává is válik egyben.
- Ha kell majd én tanítalak - mosolyodom el, örülve a terelődő témára. Ha már józanul is efféléken jár az eszünk, amikor még ismerjük a gátlásainkat, mi lesz, ha kicsit leisszuk magunkat? Ajaj, remélem Gabe családja nem várható ma vissza...
- Túlélem nélküle - sóhajtok kegyesen, miközben telitöltöm az ő poharát is, majd a koccintás után mindketten egyetlen nyeletre toljuk le az italt. Lehunyt szemeimmel nem látom "kínlódását", ám szavai már mosolyt csalnak az arcomra. Kissé enyhébbet, mint a korábbi feszült grimaszok, kezdem érezni az alkohol jótékony hatását, bár ez még csak az első kör.
- Csak nem vagy hozzászokva - nevetem el magam és persze hogy nyújtom a poharam az újratöltés lehetőségére. Ezt az adagot is egyetlen döntéssel küldöm le, a vodka nem az a fajta ital, amit szopogatni érdemes. Arra a likőrök jók, nem ez.
- Mesélni? Ennyire szereted a horrort? - pislantok rá, kissé tlaán már csillogóbb szemekkel. Közben leteszem a poharam az asztalra, bár nem befejezés célzettal. Csupán az ágyról kezdem a földre pakolni az üvegeket, mert azt hiszem, jobb, ha a továbbiakat ülve folytatjuk. Mert minek álldogálunk a szoba közepén, mikor ott az ágyikó is?
Így hát a bontatlan üvegek szépen felsorjáznak a földön, míg a csokoládékat egy kupacba seprem, helyet csinálva mindkettőnknek. És mászok is fel, persze menet közben lerúgva a cipőim, négykézláb, mint egy cica kúszva egészen a fejtámláig, aholis végre megfordulok és nekidöntöm magam.
- Azt mondták, van egy sivatagi kisváros, ahol elég sok mutáns jelenléte érzékelhető. Menjünk, nézzünk szét... Bestia letett minket kicsit távolabb, egy rádióval. Aztán elhúzott - kezdek bele, kissé akadozva, tagoltan. Majd újfent az asztal felé csápolok kezemmel, jelezve az újratöltési vágyam. Igazából fogalmam sincs, mesélhetnék-e Gabrielnek a dologról, vagy totál titkos. Bár ő egy x-men, talán előtte nem kell annyira rejtegetni, mint a kisebb diákok előtt. Másrészt meg.. kit érdekel?
- A beígért népes város helyett egy üres porfészket találtunk.. Elsőre...

-Annyira nem nehéz összehozni őket, ha van egy kis fantáziád - jegyzem meg, sejtelmesen búgó hangon, és még a szám szélét is megnyalom közben, az elém táruló kép hatására. Aztán Vele pirulok. Te jó ég, ezt én mondtam?
-Én benne vagyok...de, nem vagyok valami jó úszó. Valahogy sosem voltam rászorulva...
Aztán oldalra döntöm a fejem, és kedvesen mosolygok rá. Engem gyalog? Azt hiszem, később meg kell mutatnom neki, milyen meredek ez a lépcső, hátha akkor ő is inkább teleportálva közlekedik lefelé. Addig is, felé tartom a poharam.
-Jó lesz nekem is a Vodka...
Aztán megint a szemeim forgatom.
-Szeretnéd, ha leugornék érte? Biztos akad a mélyhűtőben. Mondjuk azt nem ebbe szokták tölteni asszem...ehh, na mindegy.
Felemelem a poharam, és koccintok vele, aztán egy hajtásra megiszom a sajátom, miután fintorogva, szótlanul fordulok el, és küszködök, hogy ne prüszköljek.
-Basszus...ez tuti, hogy inni tervezték, és nem...mit tudom én...huhh...a nyugatiak kiirtására?
Pislogok még párat. Nem, nem szoktam inni. Kétlem, hogy könnyen kiütne a cucc, csak van bennem is valami abból,a mi segít apámnak életben maradni a tivornyázásai után de azért nincs meg a matróz tapasztalatom, hiába volt szerencsém a tengerhez már párszor.
-Hát, ez borzalmas...kérsz még?
És már töltöm is újra mindkettőnk poharát.
-Szóval...mielőtt elaludnál... - kezdek bele kissé darabosan,a második pohár felhajtása után. - Elmeséled mi történt? Csak, ha van kedved.

- Érdekes dolgokat párosítasz össze - nevetek fel, ahogy a mogyorós és epres csoki mellé bekerülök én is. Persze rögtön el is pirulok, kissé talán engesztelve őt a folyamatos kínba hozás miatt.
- Talán legközelebb elmehetnénk arra a partra úszni is - vetem fel a lehetőséget, ha már a fürdőruhás alakom van eszébe. Az enyémbe viszont a heccelésen kívül az alkohol, így nem bánom, amikor egy pillanatnyi köddé válás után két pohárral jelenik meg.
- Csak egyszer látnálak valahova gyalog menni - nevetem el magam, felkapva az egyik általa zsákmányolt vodkás üveget és tekerem is a kupakját.
- Neked mit tölthetek? - kérdem készségesen, mint egy igazi bártündér, miközben a saját teli poharam az asztalra teszem és így felszabadult kezemmel végigintek az ágyon sorakozó üvegeken. Aztán választása alapján töltöm az övét is, majd a kezemben helyet cserél az üveg a poharammal és koccintásra emelem.
- Kimaradt a jég - incselkedem vigyorogva, de tényleg csak heccelem. Nem kell jég, még felhígítaná az alkoholt. Itt amúgy sincs olyan meleg, mint Hawaii-n, túlélem anélkül is.
- Arra, hogy ma kiütve, nyugodtan aludjak - koccantom poharam az övének egy apró szájhúzás kíséretében majd hajtom is le az egészet egyetlen mozdulattal.
Lehunyt szemmel hagyom, hogy a pia kissé végigmarja a torkom, tudatosítván tettem, majd szépen megállapodjon a gyomromban, kezet rázva a csokikkal. Azt hiszem, nem ártott volna első körben a konyhát felkeresni a birtokon. Sebaj, annál kevesebbet kell inni a teljes K.O. -hoz.

-Ó, ha azt szeretnéd, hogy falra másszak csak... - elakad a szavam, ahogy hozzám simul, és kezem ösztönösen siklik a derekára. Szinte el is felejtem, mit akartam mondani, csak nézek abba a két szép szemébe, aztán lemondóan sóhajtok egyet, és megvakarom a tarkóm. Ez persze mind csak színjáték...többnyire...tény, hogy nem tudnám megjátszani, hogy ennyire zavarban vagyok, viszont nagyon örülök neki, hogy legalább egy kicsit sikerült felvidítanom. Egyenlőre nem is rontom el a hangulatot azzal, hogy rákérdezzek, mi a rák történt. Ráér akkor is, ha már elkezdtük megszegni az iskola alkohollal kapcsolatos szabályait.
-Ja...még nem - kacsintok rá, aztán még mosolyogva hozzáteszem: - én pedig az egész mogyorós csokra nem mondanék nemet sosem...vagy az eperre...vagy rád fürdőruhában...
Gyorsan elmarok magamnak én is pár kockát, és élvezettel roppantom szét a mogyikat a fogaim között, aztán a kérdést hallva az üvegekre sandítok, és elteleportálok, majd másodpercekkel később vissza két pohárral a kezemben.
-Nekem nincs poharam, de szerencsére itt a konyha alattunk. Ami pedig a plüssömet illeti...eléggé nyúllelkű, szóval lehet, még kevés is lesz neki az a dobozka...

- Abban is megnéznélek - nevetek fel, csábosan simulva hozzá.
- De csak ha felmászol a falra benne, hogy hiteles legyen - teszem még hozzá, immár ellépve, miközben egyre nehezebben tartom vissza a vigyorom. Annyira aranyos ez a hely, annyira kölykös. És bár nem hiszem, hogy az lett volna Gabriel célja, hogy kinevettesse magát, mégis örülök, hogy idehozott. A napközbeni stresszre áldásként hat ez az egész hétköznapi dolog. Már amennyire a mi napjaink lehetnek hétköznapiak.
- Még hogy tajtrészeg. Még nem ittam egy kortyot sem! - vágom be a durcást, persze csak játékosan, miközben már a csomagokat ürítjük. Persze nem kerüli el a figyelmem az övéből kicsúszó csomag sem, és a mozdulat, ahogy a párna alá sepri.
- Gondolod, hogy a plüss több hasznát veszi, mint mi? - csak nem bírom kihagyni, hogy piszkáljam, annyira édes, hogy most ő van zavarban folyton és nem én. Persze helyzeti előnyöm van, nekem nincs gyerekszobám, amin vigyoroghat.
- Egy nő, ha rossz napja van, mindig a csokipolcot célozza meg. Ezt jobb ha megjegyzed. Az édességet sose vágom hozzád, bármilyen rossz is a kedvem - kacsintok rá, beleharapva a magam által bontottba. Kókuszos, nem rossz, bár nem is a kedvencem. Az ő mogyorósa viszont igen íncsiklandó, így amint kibontja lopok is belőle egy falatot.
- Poharad van vagy egyenesen az üveget kell csapolnunk?
Ha már hoztunk piát, ne menjen kárba. Bár nem célom mindet meginni, azért egy kis lazító kell. Mert bármilyen jól is érzem most magam vele, attól még bennem a feszkó, mit azok a nyamvadt zombik indukáltak.

Megvonom a vállam. Lehet igaza van...vagy csak simán bejön a fekete. Tudja a franc, bár az biztos, hogy sokat segít, ha közben ilyen zabálni valóan aranyos is az a gonosz lány. Furcsa párosítás, de szerencsére létezik egy ilyen nő, és még időben lecsaptam rá. Mázli.
-Kössz... - Mondom elhaló hangon, másfelé fordulva, hogy leplezzem zavartságom, hisz egészen biztos vagyok benne, hogy most fülig vörös lettem. Miért is tűnt ez jó ötletnek?
-Ha gondolod, van egy ilyen jelmezem is valahol, ha életnagyságban simogatnád...bár lehet, hogy kicsi lesz már...Egyébként meg, dehogynem, csak gondoltam jobb, ha nem taj részegen mutatkozunk be nekik. Félek azt még egy haladó szellemű család sem nézné jó szemmel, az enyém meg pláne nem.
Aztán a puszi után nem mérgelődöm többet, nem mintha eddig ne játékosan tettem volna, de ezzel a levakarhatatlan vigyorral még az sem megy valami jól. Az én üvegeim már ott hevernek az ágyon. Négy üveg Vodka...na igen, nem figyeltem oda, és nem is igazán értek a piához, szóval ja, így sikerült. Ó, és persze a 12-es csomag is ott hever köztük. Na azt is pirosló arccal seperem be a párna alá kicsi Bilby mellé.
-Khmmm...szóval..jé, csoki! - Csillan fel a szemem, és már nyúlok is az egész mogyorós tábla után.
-Tudtam, hogy veled kell rabolni menni, én ezt el is felejtettem.

- Micsoda ósdi cuccok - sóhajtok vigyorogva a szavaira, és hunyom is le a szemem, miközben erősen markolom zsákmányom. Nem szeretném valahol félúton elhagyni, aztán újra bevásárolni. Jóból is megárt a sok...

Alig ér a lábam újra talajt billenek is meg a heves mozdulattól, ahogy Gabriel magához ránt, és hevesen megcsókol. Neki könnyű, ő már megszabadult álcájától, nekem kissé fura a sísapkában. Még jó, hogy vágott rá szájnyílást is.
Szabad kezemmel még jobban húzom magamhoz, és hevesen csókolom, míg azt nem érzem, hogy elgyöngül mindenem és kezd kicsúszni a táska a kezemből a talaj pedig a lábam alól. De mielőtt alkoholba úsztatnánk a szőnyeget elenged és mint egy babát szépen helyreigazítja minden porcikám.
- Mert a gonosz nőket mindig olyan démonian csábosra rajzolják - nevetek fel, elengedve a nyakát, hogy végre én is megszabadulhassak a maszktól, mit az ágyra hajítok és teszem is mellé az egyre nehezebbé váló táskát. Csak ezután veszem szemügyre a helyet, ahova hozott. Elsőre azt hittem, visszamegyünk a birtokra, és bár ez is szoba, mégis.. nos jóval gyerekesebb.
- Csini az ágynemű - simítom végig a kezem pókember alakján és csak roppant nehezen fojtom el a vigyoromat. Persze nem sértegetni akarom őt, de a másikhoz képest ez azért megmosolyogtató. De része az ő életének, ami egyre kíváncsibbá is tesz engem.
- Olyankor nem mersz hazahozni, mikor itthon vannak, mi? - kacsintok rá, persze csak játékos élcelődéssel. Beszéltünk már erről, és majd eljön az ideje. Meg hát.. eléggé nehéz lenne megmagyarázni, hogy kerültünk a semmiből ide.
- A táskatartalmakra célzol vagy a szobádra? - húzom fel piszkálón szemöldököm, de mielőtt szóhoz jutna hozzálépek és egy apró, szinte már bocsánatkérő puszit nyomok a szájára. Örülök, hogy idehozott, ahol most tényleg ketten lehetünk minden zavaró tényező nélkül.
- Lássuk, ki mit zsákmányolt - engedem el és óvatosan az ágyra borítom az én csomagom. Egy üveg konyak, egy whiskey, egy cherry és egy nagy marék csokoládé, melyekből egyet rögtön fel is kapok és bontogatni kezdek.

-Nem fog menni, állítólag lecserélték az egész kamerarendszert, mert azon a régi vackon úgy tűnt, mintha a semmiből kerültem volna elő - jegyzem meg cseppet ironizálva, aztán amikor megvan a bevásárlás, és átöleli a nyakam, az én kezem is a derekára siklik.

Amikor újra felbukkanunk a nagy semmiből, azonnal eldobok mindent az ágyra, lekapom a "maszkot a fejemről, és vad csókot nyomok az én álarcos szuper bűnöző társam ajkaira. Olyan heves vagyok, hogy majdnem fellököm szegényt, de sikerül még időben rátámaszkodnom a közeli falra a másik karommal, szóval lábon maradunk, még ha a póz emlékeztet is egy kicsit arra a bizonyos ferde toronyra.
-Bocs...valamiért mindig odavoltam már a rajzfilmekben is a gonosz nőkért...
Itt segítek neki kiegyenesedni, és hagyom, hogy lepakoljon, meg körbenézzen egy kicsit. Egy tipikus kiskamasz szobában találhatja magát, pókember mintás ágytakaróval, képregényekkel, és néhány minden élénél lecelluxozott poszterrel a falon. Az egyetlen, ami nem tipikus, hogy nincs itt akkora disznóól, mint hagytam, amikor még gyakrabban aludtam itt.
-Ja, igen...üdv a régi szobámban. Anyámék elmentek valami sulis táborba, szóval nincs itthon senki. ÉS mielőtt megjegyzéseket tennél valamire, évek óta nem itt élek szóval...
Egy gyors mozdulattal eldugom az ágyon üldögélő plüssbilbit a párna alá, aztán megköszörülöm a torkom.
-Szóval, lássuk, mink van.

- Az arról készült felvételeket azért megnézném - vigyorodom el a felemlegetett esetre reagálva, majd kis időre mellőzve a szórakozást ahogy feltűnik az alkalmazott. Illetve csak másféle szórakozást teszek, hisz végre valaki agyában tényleg tudok turkálni, végre igazán tudom használni a képességem. Talán egy csipetnyi gyógyír is ez lelkemre a sok kudarc után. igen, talán az viselt meg legjobban, hogy használhatatlannak éreztem a sok zombi mellett, akiknek az agya már annyira elcsökevényesedett, hogy nem értem vele semmit. Bár a naggyal már tudtam én is játszadozni, az kevés volt, és igazán biztos sem lehettem abban, hogy tényleg hat. Ám most minden újra a helyére került.
Még egy üveget süllyesztek a táskámba, majd néhány csokit seperek le az egyik pultról. Imádom az édességet, és ha már úgy is itt vagyunk, kár lenne kihagyni. És bár tudnék még pakolni, ha már nagybevásárlást tartunk, Gabriel ismereteire hagyatkozom, így amikor szól nyavalygás nélkül lépek e jelölt helyre és ösztönösen ölelem át nyakát a szabad kezemmel. Most kissé problémás lenne a szoros kapaszkodás, hisz mindkettőnk keze foglalt, legalább az egyik. De mégis sajátomnak érzem a helyzetet, hogy ekképp "utazzak" vele. Míg másnak elég egy egyszerű érintés, én ölelni szeretem, hozzásimulva kiélvezni a hullámvasutat.
- Mehetünk...

-Ki az a Liam? - Vágom rá kapásból, de kis gondolkodás után még hozzáteszem: - Ja várj, ő is a suliba jár ugye? Mostanában sok az új név, és nem olyan könnyű megjegyezni mindenkit mint...egyeseket.
Hosszan simítok végig az arcán, és karjaim, mintha mindenhol babusgatni szeretném, ahol lesznek azok az egyenlőre láthatatlan foltok...mondjuk a ruha rejtekében ha látszanának sem tűnnének fel. Aztán picit mosolygok azon, ahogy csodálkozva nézegeti a símaszkomat, a következő pillanatban pedig bár a szemeimet forgatom, valójában örülök neki, hogy végre nevetni hallom őt.
-Én is téged, édes - vágom rá szarkasztikusan, és már el is tűntünk innen.

A boltban aztán elfordulok a lánytól, és a papírzacskó rejtekében is próbálok ártatlan arcot vágni, miközben lekapok az akciós kihelyezésről egy nagy doboz óvszert, és egy üveg töményet. Nem is figyelem mi az, nem is fontos. Valamire biztosan jó lesz.
-Lássuk csak...eddig kétszer...háromszor, ha azt is számoljuk, amikor pucéran kerültem ide, és magamra kaptam valamit, mielőtt kikergettek. Mondjuk az nappal volt. És akkor ugye itt van ez a mai...
Majdnem leejtem a második zsákmányolt üveget, amikor megjelenik az árú feltöltő. Szerencsére ezt a rablást nem egyedül intézem, úgyhogy nem kell lecsapnom szerencsétlent. Másfelől, a megrovásra csak egy hallható felmorranással válaszolok, mielőtt visszafordulnék a piákhoz.
-Egy perc... - Morgom, és a negyedik üveggel mén már tele is vagyok.
-Na jó, ha megvagy, tőlem mehetünk. Vissza az oszlop mögé.

Nekem aztán teljesen mindegy honnan szerezzük be azt az alkoholt. Ha ebből a tengerparti bárból vagy micsodából az is jó, ha valamelyik boltból az is jó. Csak végre elbódíthassam az agyam, csupán reménykedve benne, hogy az álmaimban nem köszön vissza a mai nap. Nem lenne szép éj.
- Nem vagyok Liam - húzom az orrom fintorba szavaira. Kamerákat kiiktatni nem vagyok képes, az elmékre hatok nem a gépekre. Annyira perfekt meg még nem vagyok, hogy akkora távolságot lefedjek, mint a jelenlétem és a kamerákat figyelők. Arról nem is beszélve, hogy a felvételek akkor is megmaradnának, amik később bizonyítékul szolgálhatnak.
- Akkor rakhatok az apróbb jelzőtüzeket. Holnapra teli leszek apróbb-nagyobb foltokkal - jelentem ki határozottan. Most még csak sajognak az izmaim, de minden mozdulatnál érzem, hol találtak el Cyntia gömbjei, és hol annak a debellának a kezei. Arról nem is beszélve, mikor melyik testrészem tompította a földre esést.
Viszont mielőtt újra belelovalhatnám magam a dühömbe egy maszkot húz elő, igazán meglepve. Vajon miért tartogat magánál effélét?
Zavartan forgatom az ujjaim között a szövetet, felötlődve elmémbe apám szavai, miszerint lopni helytelen. De hát.. A szükség olykor felülír minden normát. Nekem pedig most szükségem van valamire.
- Röhejes vagy - vigyorodom el, meglátva Gabrielt papírzacskóval a fején, és akármilyen zavart és komor vagyok, nem bírom ki, hogy ne kacagjak. Mert hát.. tényleg vicces. De ha ő papírzacskózik én is simán elviselem a maszkot. Tehát a fejemre húzom és újra belekapaszkodok az újabb ugrásra készen.

Kell pár perc, míg a korábbi erős napsütés után szemem megszokja a késő esti homályt. Főleg, mivel a sötét maszk is árnyékol. De nem sok időm van szemre venni a hatalmas épületet, Gabriel újra átölel és újra megpörget. Igen, lassan ehhez tudnám hasonlítani az ugrásunkat. Mint valami különös ringlispíl. Kicsi, de hatásos.
- Hányszor pakoltad már ki ezt a boltot? - kérdem suttogva, ám szám vigyorba szalad a fekete anyag alatt és immár nem törődve apám intelmével kapom is le az egyik polcról az egyik üveget. Már nyúlnék a másodikért, mikor ismeretlen hang mar bele bulinkba.
- Még jó, hogy eddig nem ittam - sóhajtom kedvesemnek, macskás szemeim a zavartnak látszó srácra vetve. Könnyű az elméjébe turkálnom, nem egy összetett lélek. Csak felkaparom a szükséges alakot, egy kis csiribá..
Nehezen fojtom el nevetésem, ahogy a srác szinte haptákba vágja magát a látottaktól.
- Igen is uram, megyek és lepakolom előbb azokat a dobozokat!
Szinte már tiszteleg, míg tekintete követi a szerinte távolodó alakot majd megindul nekünk hátat fordítva, ismét kettecskén hagyva minket.
- Így vigyázol te rám? - suttogom Gabriel felé torkom kaparó nevetés közben és újabb üveget emelek le a polcról. Nem nézem a márkát és a fajtát. Ha én nem iszom meg Jill majd hálás lesz érte.

-Igen is felség - vágom rá, épp csak egy cseppnyi iróniával a hangomban - de tartok tőle, egy vegyesboltban akkor nagyobb szerencsénk lenne, mint a közeli bárban. Nem mintha az gond lenne...
Aztán gyorsan megpuszilom, megint. Kivételese inkább nem tatok kiselőadást arról, mire nem illik használni a képességünk, nem mintha neki sűrűn szoktam volna. Hogy engedékenyebb lennék vele? Abszolút, de ez van.
-Kincsem, ha már ki akarsz fosztani egy italboltot, legalább olyantól vegyük el, aki megérdemli. Egyébként is, egy Hipermarketben csak le kell venni a polcról. - Magyarázom, és hangomban hallhatja, hogy tapasztalatból beszélek. - Viszont, ha a kamerákat is át tudod verni, az nem semmi.
Aztán tarkómat a homokhoz csapkodom, amikor megjegyzi, hogy az iskolatűz még eszébe sem jutott. Nos, piros pont ide, amiért legalább a föld másik végén adok ilyen ötleteket, de gondolom jár néhány ezer fekete is ezek után. Aztán elkapom a két ujját, a számhoz emelem, és puszit adok rá. Fogalmam sincs, hogyan kell ezt a cserkész izét mutatni, de ismerem már, biztos vagyok benne, hogy ő sem tudja, ahogy abban is, hogy sosem volt cserkész.
-Csak azt ígérd meg, hogy vigyázol magadra, rendben szerelmem? Ha valami bajod esne, tuti én gyújtanám fel azt a kócerájt...
Magam is meglepődöm azon, hogy ezt nem viccből mondtam. Ez van...fogalmam sincs, mi történt, de nem örülök neki, hogy ilyennek látom szegényt, szóval...
-Na jó...egy maszk van nálam... - mondom, és kihúzom a zsebemből egy fekete símaszkot, amit átnyújtok a lánynak, a másik kezembe pedig egy papírzacskó kerül, ami ugye...hát szükség van rá, ha esetleg utast vinnék valahova.
-Ezt vedd fel, bevásárolunk.
Közben kilyukasztom a zacskót, hogy legyen hely a szemeimnek, aztán a fejere húzom.
-No, hogy nézek ki? - Kérdi az én barna, kocka fejem. Aztán feltápászkodom, és őt is felsegítem. Aztán...
-Kapaszkodj...

Késő este van már abban az országban,a minek a vörös madárkás bevásárlóláncának egyik épületének a környékén jelenünk meg az erdőben. Még néhány ugrás, és bent is vagyunk, a kamera egyik vakfoltjában. Ismerem már ezt a helyet. Diákként dolgoztam itt...és kicsit zabos vagyok még rájuk is.
-Rendben. Van kb. 3 percünk, mielőtt a biztonságiak ideérnek, gyorsan kapd fel ami kell, és tűnjünk innen!
-Hé, maguk meg kik? - Kérdi az egyik éjszakai feltöltő, aki nyilván a közelben volt, és most meghallotta a hangokat. Franc.

Hawaii, az oké. Itt talán nincsenek mutáns zombik, csak fűszoknyás hula-hula táncosok. Szép hely, jó hely, meleg hely. És van víz. Nem sivatag. Oké, maradhatunk.
Sajnálkozó szavai kicsit enyhítenek haragomon, valahogy elhiszem, hogy ha tehette volna, rögtön értem jön és elvisz onnan a francba. Mondjuk megint Tokióba abba a tök jó fa-étterembe. vagy a zöld ösvényre. Bárhova, csak onnan el. Nem fair őt hibáztatni, tudom. De akkor is.. a félelem nem épp jó tanácsadó, ahogy a megmaradt sokk sem. Valakin le kell vezetni, mielőtt befészkeli magát az ember szívébe, lelkébe, hogy aztán majd én is rettegjek a sötétében. Nem, azt nem engedhetem meg.
- Nem kell koktél, vodka tisztán. Legfeljebb egy kis jeget tehetsz bele - jelentem ki határozottan, most valahogy a vidítónak indító alkohol poénját is hagyva elmenni a fülem mellett. Azt hiszem, ma kiütésig fogok inni, nem pedig a csábító démon szintig. Talán jobb is lenne, ha nem előtte tenném, ha nem látná azt a mélyre süllyedést. De valaki kell, aki piát szerez, és erre a legkönnyebben mozdítható alak ő. Sorstársaimra nem számíthatok, nem mintha nekik nem lenne ugyanez a vágyuk. csak félek, a nehezen meglelt italt előttem nyakalnák be.
- Símaszkot? Ugyan édes, mások agyában turkálok. Ha akarom, elhiszi, hogy egy egész köteg százast tettem elé - nevetek fel, talán most először, mióta visszatértünk a birtokra. De hát olyan képtelenség, hogy Gabriel, aki Hawaii-ra ugrik napozni ilyen kicsinységek miatt akad fenn.
Persze nem erőltetem, ha tud jobb helyet, nekem mindegy. Csak ne halogassuk sokáig az indulást.
- Molotov koktélt? Eddig eszembe se jutott - sóhajtok, talán némi incselkedést is produkálva már. Mert eddig tényleg nem jutott eszembe, de most hogy mondja!
- Ígérem, hogy nem követek el merényletet senki ellen, legalább is most, ma, ittas befolyásoltság alatt...
És még két ujjam is elemelem mellkasáról, mintha cserkés lennék és esküt fogadnék. Pedig sose voltam az, azt se tudom, jól csinálom-e.

Egy jó darabig csak fekszem nyugodtam...na jó, feszülten, de csendesen, viszont úgy csinálok mintha halál laza lennék, amíg fel nem teszi az első, kissé zaklatott kérdését. Mély levegőt veszek, megrázom a fejem, és adok egy puszit a halántékára.
-Hát, a sivatag is érdekes randi hely, de nekem Hawaii jobban bejön. Reméltem, hogy neked is...
Aztán amikor azt ecseteli, hogy nem voltam vele, hogy megvédjem,a szívem szorul össze, és mellesleg még szorosabban ölelem magamhoz.
-Tudom..sajnálom...
~Oké, most már kezdek cseppet ideges lenni. Mi a jó franc történhetett???~
Ennek ellenére, nem kérdezek rá. Egyenlőre inkább megvárom, hogy megnyugodjon egy kicsit szegény, aztán ha szeretné, úgyis el fogja mondani. Semmi szüksége rá, hogy még én is stresszeljem. Próbálok úgy csinálni, mint aki nagyon higgadt, és eszébe sem jut módosításokat eszközölnie a tanterven egy láncfűrésszel.
-Alkohol? Hát...gondolom a híres Bahama Mama koktélt minimum megcsinálják itt, de amúgy persze...Viszont, biztosan jó ötlet ez szívem? Ne érts félre, cseppet sem zavar, amit ittasan művelsz velem, csak érted...rossz passzban vagy, és tuti megint az lenne a vége.
Itt megállok. Valójában mi is a bajom ezzel az ötlettel??? Már azon kívül, hogy ha sokat szeretne inni, akkor itt fogunk mosogatni a következő hat hónapban, ez ugyanis egy marha drága hely. Franc...
-Nos...én még mindig nem támogatom ezt az ötletet, de ha sokat szeretnél inni, akkor újra ugrunk, ha megszáradtál, mert itt legfeljebb a tengervíz férne bele...hacsak nem akarsz egy símaszkot is húzni a bőrdzsekidhez.
Most veszem csak észre, hogy egyébként egészen össze öltöztünk. Fekete bőr felül, kék farmer alul. Megviselt tekintet...tökéletes párosítás.
-Egyezünk meg...ha megszáradt a hajad, szerzek neked piát, ha megígéred, hogy nem molotov koktélt csinálsz belőle, hogy felgyújthasd a sulit rendben?

- Nem érdekel - csendül tompán a hangom valahonnan a pólója mélyéről. Most valahogy nem foglalkoztat, hogy a hajam még vizes, hogy megfázhatok. Tüsszögve legalább nem küldenek egy ideig egy újabb ilyen osztálykirándulásra. Vagy mégis? Talán nem is menedék ez a mutánsoknak, hanem valami kiképzőtábor...
De mielőtt ezt végiggondolhatnám elhangzik az annyira vágyott "parancs", és ha lehet még jobban Gabrielbe csimpaszkodom, beszívva illatát, elterelve a figyelmem a közeledő rosszullétről..

Amit elsőként megérzek, az a kellemes hőmérséklet-változás. Meleg levegő simogatja a fejem, azt hiszem, lassan a bőrdzseki is feleslegessé fog válni. Hagyom, hogy Gabriel hátradőljön velem, de szemem továbbra se nyitom ki, nem akarom látni a valóságot, bár kénytelen leszek, mert lehunyt pilláim mögött feszt azokat a zombikat látom, és csak örülök annak, hogy már tudom uralni az elmém és nem jelenít meg bármit.
Görcsösen markoló ujjaim engednek a simogatásra, puszikra, lassan lesiklanak a földre, majd ijedten kapom újra fel, ahogy megérzem ujjaim között a homokszemcséket.
- Ugye nem a sivatagba hoztál? - kérdem szinte már rémülten, és újra csak görcsösen kapaszkodom Gabrielbe, míg nem ellenkezik kérdésemre. Ha a sivatagba hozott, kikaparom a szemét, de előtte kap ő is néhányat azokból a zombikból!
Amint érkezik a megnyugtató válasz enyhül szorításom, de engedni nem engedem, csak bújok hozzá, mint egy gyermek, aki rosszat álmodott. És csitító szavai is alig hatnak, csak halkan horkantok egyet hitetlenkedésem jeleként, bár kezdeti reszketésem kissé enyhülni látszik. Jólesik a meleg a hátamnak, simogatása, ismerős hangja. Mert el tudom hinni, hogy vége annak a rémálomnak, vagy ha újrakezdődik, most itt van és elvisz. Mert ott nem volt!
- Nem voltál velem és nem vigyáztál rám - rovom fel neki, noha tudom, igazságtalanul, de most egyszerűen a düh és a sírás határán állok és nem akarok sírni. Inkább a két vezető felé irányzott haragom sózom most rá, vagy is sóznám, mert képtelen vagyok.
- Mondd, hogy olyan helyre hoztál, ahol van alkohol. Lehetőleg jó sok - sóhajtok fel, nehezen gyűrve le a torkomban lévő gombócot, miközben érzem, szemem újra könnyek égetik. De nem, nem bőghetem el magam.
- Inni akarok, sokat...

Az utolsó oldalak egyikén meglepetten vonom fel a szemöldököm. Előfordul, hogy nagyon beleélem magam a könyvbe, de hogy repülőgépet hallucináljak...ó nem, ez csak az "iskolabusz"...tudjátok,a fekete lopakodó bombázó, vagy mi. Vállat vonok, és olvasok tovább. Kíváncsi vagyok, a gyerekpszichológus manapság is normálisnak titulálna-e.
Happy End, mindenki boldog, az oroszokat kivéve, és ekkor én is mosolyogni kezdek, mert a szobába nem más viharzik be, mint Tatjana. Őszintén szólva, fél órája is arra gyanakodtam, hogy itt lehet, és ő viccelt meg a repülőhanggal, de ez így sokkal jobb. Azonnal összecsukom a könyvet, és állnék si fel, de ekkor úgy esik nekem, hogy meglepődni sincs időm, épp csak nyekkenni egyet, aztán pedig csodálkozni egy pillanatig. Most már kényelmes, fura. Viszont, az idő ma úgy tűnik mindenre kevés, hisz azonnal feltűnik, hogy valami nincs rendben szegénnyel, ezért a könyvet az asztalra hajítva, nyomban szorosan magamhoz ölelem őt, azzal a kezemmel pedig, amivel elérem a nedves haját kezdem el simogatni.
-Máris, de...nem akarod ezt előbb megszárítani? még meg fogsz...fázni...
Sosem láttam még ilyen szomorúnak, és amire ezt kimondom, már meg is bánom, hogy nem mondtam azonnal egyértelműen igent. Fogalmam sincs, mi baja lehet, de borzasztó ilyennek látni, és rögtön feltámad az érzés, hogy bármit is kell tennem, hogy ennek vége legyen, el van intézve! És ha csak az kell, hogy elvigyem innen...
-Kapaszkodj, van egy ötletem.
Apró pukkanás, ahogy a hirtelen keletkező vákuum helyét levegő veszi át, nekünk pedig nyomunk sem marad, elszámítva az apró nedves foltot a kanapén.

A verőfényes nap kissé bántó lehet a szemnek, elvégre ahol most vagyunk, nagyon korán van még. Nincs kedvem kiszámolni, de bőőőőven délelőtt. Kezem újra végighúzom kedvesem vizes haján, aztán hátradöntöm a fejem, a homokban, és magamra húzom őt, vigyázva rá, hogy legalább ő ne legyen tiszta sár. A látvány egészen tetszetős, ha már hozzászokik az ember a verőfényhez. A tengerpart hatalmas, és végtelen, a pálmafák körülvesznek minket, az óceán pedig egyszerűen gyönyörű. Mondjuk a lakatlan sziget varázsát elrontja a szálloda 20 méterre tőlünk, és az ottani minibár, és medence...mi a ráknak medence a tengerpartra??? Na mindegy, szóval ezekkel nem törődve gyengéden kezdem el puszilgatni kedvesem homlokát, és tovább ölelem őt. furcsa, hogy ilyenkor az emberben ott van az inger, hogy hülyeségeket kérdezzen, mint: "Minden oké?" "Valami baj van?" "Tele vagy kék zöld foltokkal, pirosak a szemeid, és reszketsz, mint a nyárfalévél, csak nem történt valami?" Szerencsére ellen tudok állni, és csak ölelgetem, és úgy próbálom csitítgatni, miközben a természet megoldja a hajszárítást.
-Nincs semmi baj, most már itt vagy velem. Én vigyázok rád, megígérem.
~Mi a fene történhetett? Arról volt szó, hogy nem lesz semmi gond, olyan lesz az egész, mint egy kirándulás, csak izgibb. Ha valami baja esett én...~
-Nincs semmi baj édesem - suttogom tovább a fülébe. Nem hagyom, hogy lássa, mennyire aggódom. Ugyanakkor, elképzelhetetlenül megnyugtat, hogy itt van mellettem, és látszólag sértetlen, akkora baja akkor csak nem eshetett ugye? Ugye...?

Ilyen tananyagunk a többi suliban sose volt. Zombikat legfeljebb valami harmadosztályú horroban láttunk, de ott max elröhögtük az egészet. Egyik sem akarta a födlhöz csapkodni a fejünk, egyik sem akart bekebelezni minket. Még ha az én tréfám lett volna, jót nevetnék. Most nem tudok.
A visszaúton nem szóltam senkihez, lábaim felhúztam, állam a térdemre támasztva bámultam magam elé. Azt hiszem, így emésztek. Van mit....
AMint újra a hangárban voltunk előhalásztam az üveget a vérmintával a táskámból és Bestia felé dobtam.
- Minta, vizsgálódjatok - dünnyögtem. Ha jól tudom, ő valami extraokos tudós, szóval gondolom a legjobb helyen van a cucc. Mert én aztán tuti nem tartom meg, és azt hiszem, mindenkinek jobb, ha most a két nagyvezírrel sem találkozunk rögtön. Szerintem mindannyiunknak van egy-két cifra szó a tarsolyában.
A szobánkba érve dühösen tépkedtem le magamról azt az extrapöpec szerkót és alig vártam, hogy Jill javaslatát megfogadva a zuhany alá álljak. Negyedóra vagy fél? Fogalmam sincs, meddig záporoztattam magamra a langyos vizet, azt hiszem, lopva egy-két sós csepp is vegyült belé. Legalább magamnak valljam be, legalább itt, ahol senki nincs, legalább így utólag. Be voltam tojva, mint a kutya, amit herélni visznek. Minden porcikám sikoltott a sivatagban, hogy nem akar ott lenni. Egyetértek velük, teljesen...
Nem vacakoltam azzal, hogy szárítgassam a hajam, csak átdörgöltem, hogy ne csepegjen róla a víz. Aztán farmert húztam, hangulatomnak megfelelő koromfekete pólót és egy bőrdzsekit, lábamra lapostalpút. Jill következő javaslata: igyunk. Egyetértek újfent. De kétlem, hogy a konyhán lelnék fogyasztható üveget. Sebaj... van nekem egy teleportálóm!
Oda sem figyelve rohanok le a fiúk emeletére, egyenesen Gabriel szobájába, majd egy sürgető kopogás után nyitok be.. illetve nyitnék, de sehol senki. A franc!
Módszeresen kutatom át a házat, ha látok valakit, azonnal marokra ragadom, tudja-e kedves párom hollétét. Már nem zavar a lebukás veszélye, azt hiszem, immár csak az nem tud a viszonyunkról, aki nem akar.
Végül az egyik kölyök zavartan dadogja el, hogy a nappaliban látta valami könyvvel. Olvas a drága. Mikor nekem szükségem van rá!
Aprókat szusszantva sietek, próbálom magam higgasztani, nehogy vérmes alkesznek nézzen, mikor lerohanom az ötlettel, hogy vigyen el inni. De minden elhatározás tovaszáll, ahogy meglátom az egyik fotelban ücsörögni. Mintha most is a nyomomba lennének azok az izék úgy vetem magam az ölébe, nem foglalkozva azzal, hogy vizes hajam eláztatja a ruháját, fúrom arcom a pólójába, markolom az anyagot, mintha az életem függne tőle.
- Vigyél el! - követelem tompán, mint egy hisztis gyermek, ki csak maga tudhatja, mi fájdítja szívét, mitől a dac és a durcásság.

Már mindenhol kerestem, az egész kastélyt felforgattam, de sehol sem találtam, amíg eszembe nem jutott, hogy talán ott nézzem meg, ahol utoljára olvastam, hogy ott hagytam-e a könyvem. Ez így talán nem vet túl jó fényt a mentális képességeimre, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nagyobb regényeket csak akkor szoktam bújni, ha több óra szabadidőm akad, mostanában pedig, ha ilyesmi fordulna elő, és választhatok, kizárt, hogy az óceán papírra vetett mélységeibe bámuljak Tatjana két gyönyörű barna szeme helyett. Sorozatos "lebukásainknak" köszönhetően már nem titok, hogy együtt vagyunk, szóval gondolom nincs olyan a suliban, aki ne értené meg, hogy miért hagytam porosodni itt ezt a jó könyvet, annak ellenére, hogy egy nagyon izgalmas résznél jártam...ráadásul ha harminc oldal volt még vissza a végéig.
Ma sajnos lesz időm bőven, hisz Tati valami osztálykirándulásra ment, vagy mire, nekem pedig semmi dolgom. Mármint, megkértek, hogy szaladjak le pár dologért New York-ba, de gondolom összekeverhettek valakivel, mert azt hitték, el leszek vele késő délutánig... Na mindegy, a lényeg, hogy a fotelban hátradőlve elvagyok, és nyugodtan olvasgatok a csendes szobában. furcsa, milyen békés tud lenni ez az iskola néha...és hogy mostanában milyen kényelmetlen minden...valami nagyon hiányzik innen.