Játékterem

Nikola & Jenna

Imádom a flippert, de komolyan, azt pedig még inkább, hogy jó vagyok benne, mert ez van, jó vagyok benne! Eddig is ment, de ha még gyakorlom kicsi akkor még jobb leszek benne és még akár indulhatok is mondjuk egy bajnokságon, vagy ilyesmi. Az milyen frankó is lenne! Voltam már ilyesmin, de itt még nem láttam semmiféle kiírást, ami arra utalt volna, hogy rendezni akarnak a közeljövőben ilyesmit. Na majd én intézkedem, mert mint tudjuk, ha a fejembe veszek valamit, akkor nagyon nehéz lebeszélni róla, hogy ne tegyem meg. És ebben még a sors is mellém áll szerencsére, mert a nagy kirohanásom után pár pillanattal kis is szúrom a láthatóan eléggé üzletemberesre sikeredett külsejű két fickót. Tuti, hogy minimum az egyik a tulaj lehet, vagy akár mindkettő, mert nehezen képzelem el, hogy járnak ide játszani ilyen külsejű komoly fazonok. Ellököm magam hát a géptől és egyelőre az új kör és a kóla lehetőségét passzolom minden bizonnyal a srácok legnagyobb bánatára. De még arra is sor kerülhet, ha lerendezem azt, amit akarok, aztán majd utána jöhet a terv következő része, csak szépen sorban. Határozottan indulok meg tehát a két fickó felé, akik már amúgy is kiszúrtak nagy hangomnak hála, szóval viszonylag könnyű felvenni a szemkontaktust, hogy nyilvánvaló legyen, nem a mögöttük lévő bár a cél.
Megállok szépen előttük kellemes mosollyal az arcomon, és csak egy pillanatig hezitálok, hogy most akkor kéne-e kezet nyújtanom, vagy valami. Fene se tudja, meg akkor amúgy is melyiknek. Marad tehát egy röpke térrogyasztással egybekötött ujjrezegtetős intés.
- Szép napot az uraknak! - sikerül nagy nehezen visszaszínom azt a kikívánkozó Halit, ami a számra állt volna, de lehet hogy két ilyen alakkal szemben nem ez lett volna a legjobb ötlet. - Szóval... fogalmam sincs, hogy mié a hely, de arra gondoltam, hogy azért lézengenek erre páran, de frankón fel lehetne dobni a forgalmat mondjuk pár versennyel. Én első körben flipperre gondolnék, valami kisebb jutalommal mondjuk, szerintem tutira lenne rá érdeklődés. - nagyjából egy szuszra darálom le, hogy pontosan mit is szeretnék, mert hát na tényleg szuper lenne! Amúgy is imádok versenyezni, meg hát nyár is van, a srácok itt punnyadnak, amikor épp nem elég jó az idő, hogy kizúzzanak a tóhoz, szerintem lenne kereslet, ha valami egyszerű, de nagyszerű jutalmat is kitalálnának mellé.

Nikola & Jenna

Hangos visítással ugrok a levegőbe, amikor az eddig nyüstölt flipper villogva jelzi ki, hogy megdöntöttem a tartott rekordot. Persze kb. mindenki engem néz ennek köszönhetően, ami mondjuk annyira nem érdekel, mert már akkor is engem néztek, amikor betettem ide a lábam. Ha jól sejtem - vagy inkább tuti biztos - itt többnyire pasik lézengenek és a tetejében többnyire olyan kis maguknak való kölykök, akik nem csinálnak mást, csak játékgépeken próbálják kiélni magukat, mert máshogy nem tudják. Pedig igazán megpróbálhatnának egy kicsit élni is nem? De az ő dolguk, legalább azzal, hogy bejöttem lesz egy jó napjuk, pedig még csak nem is öltöztem túlságosan kihívóan, legalábbis a saját mércémhez képest. A lábamon egy kissé rongyos piros dorkó, hozzá egy elég rövidke farmernadrág, felül pedig egy laza fehér, ujjatlan felső, ami még csak nem is olyan nagyon kivágott, maximum akkor nyújt belátást, ha nagyon hajolgatok, de azt flipperezés közben nem szoktam.
No de térjünk vissza a lényeghez, nyertem! Azaz megdöntöttem a rekordot és ezért már érdemes volt itt rontani a levegőt fél délelőtt és kihagyni az ebédet, pedig a gyomrom már vagy kétszer hangosan megkorrant. Lehet, hogy bedobok majd egy hotdogot, vagy valami, ha már nem bírom, bár lehet hogy lenyomhatnék még egy menetet, mert most úgy fest nyerő szériám van és jobb minél magasabb rekordot tartani, nehogy valaki ne adj isten lenyomjon, amíg én pont nem vagyok itt. Azt nagyon nem értékelném. A gombok segítségével szépen be is pötyögöm a nevemet, aztán újra bedobok egy aprót... vagyis dobnék, csak épp nincs több. Elhúzom a számat, és a farmer hátsó zsebéből előkapott pénztárcát nézegetem. Most akkor váltsam fel a huszast? Elvileg azt tartogatni akartam, bár már nem is emlékszem, hogy mire. Ja igen! A bélyeg, meg a másolás, az nem lesz két fillér. Halk sóhajjal fordulok meg és dőlök neki a gépnek. Szóval melyik kis srácot húzzam le? Biztos elég a többségnek egy kedves mosoly, még az is lehet, hogy egy kólára is meghívna bármelyik, ha aztán azt mesélhetné a haverjainak, hogy dumáltam is vele egy kicsit.

- Azért ne becsüld le a meggyőzőkészségem, de…kösz, jól játszottad a szereped, már szinte hányhatnékom volt tőled. – mosolyodom el. Azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy elég színvonalas alakítást hozott, de ha lehet akkor ne ismételje meg, mert még engem is idegesített a hülye liba szerep, amit felvett. Amúgy meg…talán egyedül is megtudtam volna csinálni. Bemegyek, egyből leszedem a fickókat és jövök ki…na jó, azért ennyire nem lett volna egyszerű, és jó néhány golyót is kaptam volna, de…mindegy, ott volt Jill, és elég jól tette a dolgát. Elterelte a fickók figyelmét, míg Johnt betudtam dobni abba a kukába, csak azután durvultak el picit a dolgok…talán, ha nem szólom le pasit, hogy ne csorgassa ilyen látványosan a nyálát, nem billentem őt ki Jill bűvköréből, és minden simán megy, de…nem tudtam nézni, ahogy ott folyt a nyála és árgus szemekkel nézett, mintha még életében nem látott volna nőt. Oké, talán olyat, mint Jill nem kapott, csak még pénzért, és meglepődött, hogy észrevette őt egy ilyen csaj, de ez nem kifogás, egy kicsit azért próbálhatott volna férfiasabb viselkedni a fickó, előkapni mondjuk a macsó énjét, bár abban sem vagyok biztos, hogy lógott-e valami a lábai között, elég búvalbaszotnak nézett ki, már bocsánat a szó használatért, de ezzel tudom legjobban leírni a fickót.
- Legközelebb szólj, hogy intézzem el a többit, tudod egy csapat vagyunk… - egy pillanatra elhallgatok és egy halvány mosollyal az arcomon folytatom. – ... de persze nem lesz legközelebb, csak úgy kiszaladt a számon. – honnan kéne tudnom, hogy nem képezte-e magát valami tökéletes katonának, aki egyszerre egy seregnyi fickót tör össze? Bármi megtörténhet, nem? Mi pedig most egy csapat vagyunk, szólni kell a másiknak, semmi kedvem golyókat kiszedni magamból, és annak se örülnék, ha miattam halna meg Jill. Ha már azon, hogy megerőszakoltam így kiakadtam, és bűntett a lelkiismeretem, akkor mit tenne vele, ha miattam halna meg? Oké, persze haltak már meg miattam egy páran, de Jillhez…nos, hozzá kötődöm, bármilyen fura is ezt kimondani, de így van, csak őt nem vagyok képes magam mögött hagyni szó nélkül. Elég nagy pech.
- A majdnem halál nem számít, végül is… ő kapcsolta le magát. – nem, még nincs itt az ideje, hogy elmondjam neki, én öltem meg az apját, nem tudom mennyire borulna ki akkor rám, és félek, hogy ez az egyességünk kárára menne, és ezzel együtt az ő kárára. – Megértem, hogy elmentél, kerestelek is utána, de nem találtalak. – ezt már mondtam neki, fogalmam sincsen, hogy minek ismételtem megint meg. – De simán rám foghattad volna, ami apáddal történt. Mondhattad volna, hogy az apád kérdőre vont, erre én meg ezt tettem vele, esélyem se lett volna védekezni, mert semmire nem emlékeztem, életemben nem voltam még olyan másnapos. – elhallgatok pár pillanatra, és csak azután folytatom. – Csak tudod…pont erre nem emlékszem, pedig ha emlékeznék… - nem fejezem be a mondatot. Nem akartam őt bántani, nem azért hívtam el őt abba a buliba, hogy kihasználjam és megalázzam, én csak…láttam rajta, hogy milyen és elakartam hívni őt egy buliba, hogy lássa minden, csak dumálni akartam vele, látni, hogy jól érzi magát, nem akartam, hogy bárki is rá mozduljon, aztán otthagyja őt az éjszaka után, hogy egyedül ébredjen másnaposan, azt sem tudva ki vette el a szüzességét, erre…erre én vettem el tőle, én aláztam meg.
Még magam sem tudom, hogy miért állítottam őt le. Kár tagadni, hogy vonzódom hozzá, elég hülye lenne, aki nem, de ezt így akkor sem tehetem meg vele. Én erőszakoltam meg, nem lehetséges az, hogy ő ezt  komolyan gondolja, csak a nap okozta sokk eredménye az egész, én pedig nem fogom ezt kihasználni, még egyszer nem fogom Őt kihasználni. Majd ha komolyan gondolja, akkor…nem állítom le, de most muszáj, mert neki is látnia kell, hogy ez abszurd. Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb pasi, akivel felszedeti magát, én nem vagyok szeretetszolgálat, aki érezteti vele azt, amit már amúgy is tud, hogy jól néz ki, hogy kívánatos. Nem, azt majd más megteszi, az én dolgom nem kihasználni őt,ha már a változásról papolok itt, akkor gondoljam is komolyan a dolgot, és éppen ezt teszem, bármilyen szar is. Csak nézem, ahogy morcosan öltözik fel, és elhúzom a számat mikor felszisszen. – Hé, óvatosan! – mondom halkan, miközben figyelem, ahogy felöltözik. Egyszerre vagyok büszke magamra, hogy valahogy ellen tudtam állni neki, és egyszerre vagyok ideges is magamra, amiért ezt kihagytam. Azt viszont kár tagadni, hogy nem szórakoztat a gondolat, hogy…talán én voltam az első,aki nemet mondott neki és ez…elégtétellel tölt el, hiszen akit nem kaphat meg arra még jobban vágyik nem? Vagy ez is csak egy baromság? Tökmindegy. Mosolyogva figyelem, ahogy végigtrappol a rendelőn, mint elefánt a porcelánboltban egészen az autóig. Mikor beülök a kormány mögé, egy pillanatra ránézek és elmosolyodok. – Aranyos vagy, mikor ilyen dühös vagy! – az a mosoly már a fülemig ér minden bizonnyal, de nem tehetek róla, elég vicces nézni azt a dühös ábrázatát.

- Mindenkivel ezt csinálod, vagy csak engem szeretsz cseszegetni? – most komolyan, mi a francért kell mindig ezen lovagolni, és miért kell így leszólni? Ezt vehette volna egy elég burkolt bocsánatkérésnek is, amiért elvittem őt a játékterembe, az pedig csak hab a tortán, hogy még meg is védtem, és összefoltoztam őt, miután eltalálta a golyó, arról nem is beszélve, hogy megmentettem még egytől. Nem hinném, hogy ezt érdemled, mégis mi vagyok én valami rohadt jós, hogy előre lássam mi fog történni, vagy mi? Inkább örüljön, hogy ilyen profin kezeltem a dolgokat, vagy akár mondjuk előre is szólhatott volna, hogy három embert egyszerre lerendezni már nem olyan könnyű, és én addig beléjük állítok egy-egy szép kis csontot, míg ő tiszta nyál olasz fickót lerendezi. És még John is itt van, akiből valamilyen úton-módon ki kéne vernem a pénzemet, és akkor onnantól már mehet is ez a megváltoztunk dolog teljes fordulatszámba, de előbb szépen sorjában vegyünk mindent. Maximum azért panaszkodhat, hogy egy fogóval kell bennem turkálnia, és tiszta véres lesz tőlem, de még ezért se igazán, mert azok után, hogy kihoztam onnan ez a minimum nem igaz? Nem sokat kérek én, csak annyit hogy fogja be egy pillanatra azt csinos kis pofiját és kapja a kezébe a fogót,hogy kitudja belőlem bányászni Marcus barátom ajándékát, akinek mellesleg nagyon szétfogom rúgni azt a nagy seggét.
- Te akartál segíteni, és ha már itt tartunk hány ember tudsz egyszerre lerendezni? – csakhogy tisztázzuk és ha legközelebb ilyen helyzetbe jutunk, akkor legalább tudjam, hogy hány embert kell nekem kifektetnem. – Amúgy meg egy szavad se lehet. Kihoztalak és összevarrtalak, most rajtad a sor. – oké, megértem, hogy pipa, nem mindenki szereti, ha lövöldöznek rá, de a legtöbben megköszönnék, hogy beálltál a nekik szánt golyó útjába, vagy nem hagyod őket elvérezni…., de nem, ő inkább itt pampog egyfolytában, hogy mégis miért vagyok ilyen gonosz, hogy belerángattam ebbe…addig egész jól ment minden, míg lekötötte az olasz pasast, de arról már elfelejtett szólni, hogy három ember túl sok, és nincs-e kedvem segíteni. Oké, én vittem oda, de jönni akart, és ha szól, akkor mindezt elkerüljük, és még össze is foltoztam, úgyhogy ha azt mondom erre a napra kvittek vagyunk, még nagyon jó fej is vagyok.
- Miért nem szóltál egy rendőrnek vagy valami? Azzal szépen taccsra vághattad volna a hírnevem, úgymond tönkretehettél volna. – igen, ez azért tényleg érdekel. Oké, hogy az apját apró darabokra törte, és ezután nem valami okos ötlet zsarukat keresni, de…simán mondhatta volna, hogy a fater lezúgott a lépcsőről, talán még azt is rám kenhette volna, én aztán védekezni nem lettem volna képes az biztos, mert semmire nem emlékszem abból az éjszakából, vagy legalábbis nagyon kevésre, mindössze pár másodpercre. És akkor megyek javítóba, elújságolhatta volna mindenkinek, hogy én milyen agresszív egy tapló vagyok, és ő volt az, aki lebuktatott. Az én bukásommal ő felemelkedhetett volna, és…tökmindegy, nem így lett, de attól még tudni akarom, hogy miért hagyott futni engem, mindazok után, amit tettem vele.
- Jobban áll ez neked. – mondom a legkedvesebb énemet előkotorva, ahogy látom azt a halvány mosolyt az arcán. Azt  hiszem ő is tudja, hogy a golyók kibányászását nem szívesen ismételném meg, bár nem ígérek semmit, kitudja mikor jön egy dühös apa és lő hátba a vadászpuskájával, de akkor aztán szarban lennék, mert azok darabokra törnek bennem, és azokat mire Jill kiszedi…talán ki is szenvedek, mint valami állat. Amúgy, most mi is az állás köztünk? Mármint ott alszik nálam, vagy elmegy valahova vagy…mi? Mert ha marad, akkor lehet hagyom Johnt a francba a csomagtartóban, majd valaki csak rá talál, én pedig addig átnézem a lakását valami értékes cucc után. Úgyse tud engem kifizetni, amilyen hülye megérdemli, hogy abban a csomagtartóban meressze a seggét.
Már az is meglep, ha valami kedvesnek mondható hangszínt üt meg velem szemben, nemhogy még itt elkezd ölelgetni, aztán így nekem is esik. Szó se róla, már a gondolat is elég csábító, és nem is tudom magamat megakadályozni abban, hogy visszacsókoljak, bár az igazat megvallva nem is annyira próbáltam tenni a dolog ellen, de csak eszembe jut, hogy ennek nem így, nem itt kéne lezajlania. Állatorvosi rendelőben még nem csináltam, felőlem aztán visszajöhetünk majd ide, de jelen állás szerint…hiába mondja, valójában nem akarja, csak már teljesen hozzászokott arra, hogy akire rámászik,az be is fejezi a dolgot, és én is elég közel állok hozzá, hogy azt a kevés ruhát is levegyem róla, ami rajta van, de…talán a szavai ébresztenek fel és döbbentenek rá arra, hogy mit is csinálok. Akármit mondtam rá, azért be kell vallani, hogy elég könnyen eltudja csavarni az emberek fejét, az enyémet is elcsavarta, de pechjére ma lelkiismeretes Simon vagyok. – Akkor azzal még várnod kell. – suttogom a fülébe és a kezét is gyengéden elkapom, hogy hagyja abba. Nem vagyok valami magabiztos a dolgomban, de ez így akkor sem megy. Ő teljesen más eset, mint a többi csaj, vele kapcsolatban elég zavarosak az indítékaim és gondolataim.

- John egy hülye, ez már első ránézésre is látszik, de reméltem, hogy valami uzsorást fog megkeresni, nem pedig a maffiával szórakozik. – mert az olasz onnan való, legalábbis ezt hallottam valamikor, de ha a tökömet szorongatnák se tudnám megmondani, hogy hol és mikor. Az ilyen dolgokra emlékezni azért nincs ellenemre, mert elfelejtettem az olaszt kivégezni, így aligha leszek szívesen látott vendég, nem árt a tarkómra is szemeket növesztenem majd. Ez is az a barom John hibája! Miért játszik egyáltalán, ha tisztában van azzal a ténnyel, hogy egy örök vesztes? Talán ő is mutáns és a képessége a szerencsétlenség, vagy tudom is én mi. A normális emberek, akik tartoznak nekem, fizetnek, mert nem olyan hülyék, hogy többet bukjanak, mint ami meglapul a bankszéfjükbe. De a Johnhoz hasonló idióták nem ilyenek, ők az utolsó centig játszanak, aztán mikor vesztenek csak bámulnak bambán maguk elé, hogy ez hogy lehetséges. De a legtöbben még ilyenkor is elmennének a bankba, hogy vegyenek fel valami hitelt, vagy bármit, nem értek én ehhez, és akkor majd abból lazán kifizetnek engem, míg ők minden hónapban fizetnek a banknak életük végéig, hogy ne legyen már oda is tartozásuk. Vagy uzsoráshoz is mehetnek, igaz, azok már nem olyan megértőek, mint a bank, de adnak pénzt, amiből kifizethetnek engem, és akkor már egy gonddal kevesebb bajuk van. Talán eltörik néhány ujjukat, hogy perkáljanak, mert idő van, de erre már teszek, ha meg van a pénzem, felőlem egy villanypóznára is felköthetik őket. Most jut eszembe, hogy Jill milyen jó kis uzsorás lenne, még csak be se kéne piszkítania a kezét, kár, hogy megerőszakoltam, akkor most nem kéne úgy éreznem, mintha valami kötelességem lenne őt helyrehozni. – Ha éppen nem akarnak megölni, akkor tudnak egész kedves fickók is lenni, és amúgy is…nem én üzleteltem velük, hanem John, neki is mond majd ezt el. – legalábbis most nem üzleteltem velük. Azt azért nem lehet kétségbe vonni, hogy nagyon jól fizetnek, és elég meggyőzőek is tudnak lenni, ha arról van szó. Javarészt csak pókerezek velük, vagy fogadásokat kötünk, esetleg kiküldenek valakit ellenem bunyózni, de akárkit hoznak darabokban küldöm vissza nekik, ami miatt már egyre inkább bögyükben vagyok, de akármilyen rosszhírű is a maffia, legalább perkálnak. Nem mintha nem lőnének fejbe legszívesebben, csak mivel már több száz ember látta, ahogy sorra küldöm haza az embereiket, elégé kellemetlenül érintené őket, ha csak egy golyóval tudnának engem helyrerakni, így inkább addig próbálkoznak, míg egyszer majd csak sikerülni fog nekik. Az a pillanat viszont nem most lesz, főként úgy nem, hogy ráléptünk erre a változás útjára, tisztára úgy érzem magam, mint valami buddhista. Azok a kemény fickók, képesek elélni valami növényi nedven akár ötven évig is, ami azért már nem semmi, bár elég nagy baromság, mégis ki akarja az életét leélni egy barlangban gubbasztani, meditálva, hogy eggyé váljon az univerzummal, vagy akármivel amiben hisznek. El se merem képzelni milyen lehet egy igazán ütős, minőségi buddhista buli, majd megkérdezem róla valamelyik ferdeszeműt a városba, azok amúgy is mind buddhisták, legalábbis én még nem találkoztam zsidó kínaival, de ezt nem ártana lekopogni gyorsan.
- Akkor mit csináljak? Erőszakoltassam meg valakivel magamat? Hidd el, én se örülök, hogy így vagy a múltam része, főleg úgy nem, hogy még csak nem is emlékszem semmire abból, amit veled tettem, könnyebb lenne úgy emészteni magam. – kicsit megállok és elgondolkodok pár pillanatra a következő szavaimon, mert az én számból talán elég hülyén fognak hangzani. – Csak mond meg, hogy segítsek, és én megcsinálom, még ha a múltat nem is lehet kitörölni, legalább megpróbálhatjuk. – nehogy már az legyen, hogy most ő adja fel az egészet, azt én szoktam, abban én vagyok a legjobb, nem fogom hagyni, hogy ezt elvegye tőlem. Valamit csak lehet tenni az ellen, hogy ne jusson egyfolytában eszébe az a buli. A francért kellett akkor piálnom, kitudja, talán még jóban is lettem volna  Jillel, de ha az nem is ment volna, akkor még mindig segítettem volna neki. Mint a fickó, aki leszólta őt, én meg cserébe félholtra vertem. Nem is tudom miért kaptam fel annyira a vizet, hiszen akkor beszéltem először Jillel, de az a srác nagyon túl lőtt a célon. Aztán persze már nem volt olyan nagy a pofája, csak a buli után célozgatott minden szarra, amire én nem emlékezhettem. Aztán jött a keresgélés, Jill apja, akit lekapcsoltam a lélegeztető gépről…talán nem ártana majd neki elmondani ezt valamikor, úgy talán könnyebb lenne, hiszen tudná, hogy nem ő ölte meg az apját, és az utálásom is menne, amire azért csak vágyik valahol. Vagy talán mégsem, nem tudok rajta igazából kiigazodni, mert hol ilyen, hol olyan, mint valami skizofrén.
Már az ölelés is elég váratlanul ár, hát még az, hogy megcsókol! Persze nem sokat tétlenkedek, visszacsókolok szinte egyből, nem is gondolkodva a dolgon, majd beugrik, hogy hol is vagyunk éppen és mi a helyzet. Nem egy csupa véres állatorvosi rendelőben képzeltem el ezt én, és…- Ezt te…nem akarod. – mondom két csók között,de nem húzódok el, csak próbálom valahogy a dolgot jó…segítőként, leszoktatóként kezelni, mert amit csinál…hiába jó, ha egyszer nem kéne, nem így kéne!

Nem igazán gondolkodtam még el azon, hogy mi van akkor, ha nem regenerálódok, ha a képességem mondjuk befuccsol, mert valamiért simán csak úgy kikapcsolna. Mióta tudom, hogy mire vagyok képes nem kerülöm a veszélyt, sőt, inkább fejjel előre belerohanok, mert belehalni úgysem fogok, maximum végigszenvedem a dolgot. Igazából már a képességem is csak szenvedés okoz. A csontok összeforrása fáj, ahogyan az is, mikor kinövesztem magamból őket, arról nem is beszélve, mikor egy sérült szerv próbál rendbe jönni bennem. Nem úgy vagyok ezzel, mint ő, aki csak úgy csontokat tud törni egy gondolattal, nekem rohadtul fáj, ha használom a képességem, éppen ezért próbálom is minimalizálni a dolgot, mert amilyen hasznos, annyira utálom is ezt az egészet. Viszont a szavaimat félreértette. Nem azért mondtam el neki ezt a szívfelmetszős dolgot, mert  nekem olyan nagy szám lenne és hencegni akarnék azzal, hogy mi mindent kibírok. Egyszerűen csak elmondtam, hogy mi történt mikor először meglőttek, gondolva, hogy talán segít valamit hiszen őt is először kapta telibe egy golyó, illetve talán egy kicsit a nosztalgia miatt is, de semmiképpen sem hencegni akartam. Ha tehetném szívesen lecserélném a képességem, nem szeretek magamból golyókat kihalászni és utálom mikor reggelente a tükörben látom a helyét annak, ahol a csont átszúrta a bőröm, éppen ezért mindig ugyanonnan növesztem ki azokat a rohadt csontokat, semmi kedvem újabb sebeket szerezni, inkább feltépem akkor már a régieket.
- Utólag könnyű beszélni… - kezdek bele, de aztán inkább elhallgatok. – … leszokok én erről egyből, nem lenne olyan nehéz. -  ha egy kicsit jobban belegondolnék, akkor rájönnék arra, hogy igaza van. Megakarom őt változtatni, és ez nem fog úgy menni, ha folyamatosan bajba kerülök, vagy kerülünk, mint most, de…mit kéne tennem? Leülni vele narancslét iszogatni és beszélgetni az élet nagy tragédiáiról? Nekem ez nem megy, vagyis…nem tudom, soha nem próbáltam még, de szerintem ő sem az a nagy filozófus fajta, úgyhogy ez a gond egyelőre nem áll fen, de akkor…mégis miként csináljam a dolgokat? Továbbra is élnem kell az életem, elég nehéz lesz kiszűrni belőle az ehhez hasonló dolgokat, mert így nagyjából kezdhetek egy tök új életet, ami annyira nincs az ínyemre, de szükséges. Talán elmegyek valami bárba pultosnak, úgy legalább szemmel tarthatom Jillt, és ő is engem, nehogy valamelyikünk átakarja verni a másikat, mert…nem lesz ez könnyű ez a leszokás egyikünk számára sem, kitudja melyikünk fog előbb elgyengülni. Én régebb óta élek így, az lenne a logikus, ha én akarnám ezt előbb feladni, de… mivel soha semmiért nem küzdöttem úgy igazán, ezért nem is tudom, hogy mennyire bírom az alkohol megvonás okozta gyötrődést. Feladni sokkal egyszerűbb mindent.
- Akkor most érezzem magam biztonságban? – mert igaz, hogy elég szépen lerendezett ott a pékségben, de azért bennem volt ott valahol mélyen, hogy ez nem minden, hogy van még valami szándéka velem, de…akkor ezek szerint meg is elégedett ennyivel? Nem mintha nem örülnék neki, nem szívesen játszanám el újra a pékségben történteket, de azért fura, és csalódtam is benne egy kellemeset, azt hittem ő ilyen nagyon bosszúálló fajta, most... megnyugodtam valamennyire, de azért még oda figyelek rá, elég indulatos csaj, félek, hogy egy rossz szó miatt is képes eltörni a kezemet, ha rosszkedve van éppen. Ebben azért hasonlítunk, elég hirtelen feltudjuk kapni a vizet mindketten, bár azért különbség is rendesen van köztünk, de attól még inkább hasonlít rám és ez így nem jó, emiatt kell változnia, változnunk, és kíváncsian várom milyen lesz a rendes és normális Simon. Mert most el nem tudnám képzelni, hogy ez megtörténhet, de muszáj lesz kibírnom ezt most, nem csak miatta, miattam és anyám miatt is.
Nem akartam én ilyen hülye helyzetbe hozni őt, csak kényelmesen akartam megkapaszkodni, meg sem lep az, hogy hátrahúzódik, de az már igen, hogy megölel és szerintem ez elégé meg is látszik rajta. Mi ütött ebbe a csajba? Nem mintha ellenemre lenne az ölelés, csak…eddig legszívesebben kinyírt volna. Aztán kicsit jobban körülnézek és látom, hogy az egész hely tiszta vér, így pedig a dolog már azért érthető, de…attól még fura. – Jól van, oké, nyugalom, majd mindjárt jobb lesz. – mondom neki, és óvatosan ölelem át, nem tudom, hogy mennyire is szabadna őt megérintenem, de jó lenne ha abbahagyná a remegést, senkinek nem jó az, szépen nyugodjon le. Csak akkor engedem őt el, mikor már megnyugodott, és közben a gyomrom is sikeresen rendbe jött, összeszorított fogakkal, egy hang nélkül állom, most az hiányozna a legjobban, ha elkezdenék itt ordítozni, míg őt próbálom megnyugtatni.

- Na igen, nem valami kellemes dolog ez. – senki sem szereti, ha éppen összevarrják, ez teljesen érthető. És valahogy sejtem, hogy Jillnek amúgy sem volt soha valami olyan hatalmas baja, talán néha felrepedt a szája, vagy valami, mikor az apja megütötte, de csontja nem tört, és ahogy leszűröm a szavaiból, még összevarrni sem kellett soha. Ő inkább az a fajta csaj,aki sérüléseket okoz, nem pedig sérüléseket szenved. Én meg mindkettőt művelem, bár az okozásban sokkal jobb vagyok. Azon még nem gondolkodtam, hogy mihez kezdjünk Johnnal. Remélhetőleg még él, és nem vérzett el, mert őt aztán tuti nem fogom itt helyrerakni. Amint megvan a pénzem kiteszem őt a kocsiból és hazakúszhat, engem nem érdekel, hogy mi történik vele, de a pénzem legyen végre nálam, már így is túlságosan sokáig hagytam őt, ezért durvult el ennyire a helyzet. Ha meg nincs nála a pénz, akkor adja el a pékséget, abból biztosan meglesz a pénzem. Addig nem fogom őt hagyni meghalni, míg meg nem adta a tartozását. Amint megadta még talán helyre is hozom, vagy bezárom valamelyik kutya ketrecbe, és majd kirakok az ajtóra egy papírt Salahnak, hogy lássa el, mikor hazaért, persze csak akkor, ha addigra nem döglött már meg. John nem tűnik olyan szívós fickónak, talán egy influenzába is képes lenne belehalni.
- Dehogynem, elég hülyén hangzik nem? De valamiért úgy érzem ezt kell tennem, és ne feledd, hogy… a kis megállapodásunk miatt veled együtt kell változnom. – persze, hogy elég hülyén hangzik, hogy pont én, pont ezek után akarom őt megváltoztatni, de sajnos a rohadt lelkiismeretem nem hagyja, hogy csak úgy elsétáljak mellőle. Annyi mindent adtam már fel, annyi mindent meg sem próbáltam, hogy most nem enged valami a lelkemben elmenni innen. Ha valami nem megy, akkor a legkönnyebb az, ha feladjuk, én ezt jól tudom, jobban bárkinél, ebben vagyok a legjobb. Feladok valamit, még mielőtt tudnám, hogy mi az. Azonban van, hogy találsz valamit, akár a múltadból, akár most látod először, ami megfog és nem enged, ami felszít benned valami lángot, és úgy érzed, hogy muszáj tenned valamit érte, felelősnek érzed magadat a sorsáért, pedig lehet, hogy valójában közöd nem lenne ahhoz, hogy miként is alakul az élete. De ez van, úgy érzem, hogy mellette kell maradnom, végig kísérni őt ezen az úton, és ha ehhez nekem is végig kell csinálni azt, amit neki…hát legyen! Ami nem öl meg, az megerősít, én pedig csak remélni tudom, hogy nem fogok ebbe beledögleni.
- Akkor marad a fogó. – mondom tárgyilagosan. Azért titokban reméltem, hogy nem az jár a fejében, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon, hanem, hogy minél előbb kiszedje belőlem azt a rohadt golyót. Marcust meg tuti megfogom ölni ezért, mert ennél rosszabb helyre nem is lőhette volna. Ilyenkor nem az az eljárás, hogy le kell adni egy figyelmeztető lövést, és ha továbbra is seggfej vagyok, akkor lábon kell lőni? Mert én így tudom, de lehet nem így van, azonban ez semmit nem változtat azon, hogy csúnyán elfogom látni a baját, mikor már rendben leszek, és Jill is elmegy valahova. Biztos nem az én képem akarja nézni a nap minden percében, biztos vannak…valami barátpótlékai.
- Valami ilyenre vágytál nem? – persze jól tudom, hogy nem éppen így értette azt, hogy fájdalmat akar nekem okozni, mert…hát szerintem ezt még állattal sem lehet tiszta szívvel megtenni, de most muszáj kiszedni belőlem azt a golyót, mert sokkal rosszabbul járok, ha benne marad. Érzem, ahogy a lába a kezembe ütközik, és egy pillanatra elengedem magam, de meg is bánom, ahogy a rohadt fogó belém kerül. Próbálok úgy ordítani a fájdalomtól, hogy ne legyen olyan borzasztó hallgatni, de nem hiszem, hogy sikerrel járnék. Azt észre se veszem, hogy megáll, a fájdalomtól jelen pillanatban semmit sem érzek, és mégis fáj mindenem.
- Menni fog ez! – mondom összeszorított fogakkal, de biztatóan, miközben próbálok nem elájulni. Érzem, ahogy a gyomromból egy jókora darab kiszakad, és tudom, hogy most aztán úgy ömlik belőlem a vér, mint a kurvaisten, de azért bízok benne, hogy van annyi önuralma, hogy ne hányjon még bele is a sebbe és valahogy kitudja belőlem bűvészkedni golyót. Érzem, ahogy kihúzza belőlem a fogót és hallom ahogy az hangos koppanással ér földet, majd nemes egyszerűséggel elesek, de még megtudok annyira kapaszkodni, hogy ne rántsam magammal Jillt, nem lenne valami jó, ha megint összevarrnám,és szerintem azt már ő se nagyon bírná. Végül csak pár másodpercig zihálok, és amikor érzem, hogy végre kezd elviselhetővé válni a fájdalom, csak akkor szólok hozzá. – Ez…nem volt semmi…köszönöm. – mondom lassan, szinte szavanként, hogy ne folyjon össze a mondat így nagy fájdalmamban. Lassan, óvatosan tornászom fel magamat, és megfordulok, hogy Jillel szemben legyek. A lábai mellett kapaszkodom meg és az asztalnak dőlök lehorgasztott fejjel. Talán kicsit kényelmetlen neki a helyzet, a közelségem, de őszintén szólva teszek rá, van most nagyobb bajom is. – Csak egy…csak egy kis időt kérek, hogy…a hátam… - nem fejezem be a mondatot, inkább csak rámutattok és becsukott szemmel várom, hogy a regeneráció elkezdődjön és szenvedjek még egy utolsót mielőtt rendbe jövök.

- Akkor jó, csak megjegyeztem. – mondom mosolyogva megrántva a vállamat. Elég sok nővel voltam már, az egyik jobban nézet ki, mint a másik, de azért Jill köztük is elég szép helyet foglal el,  szépen kikupálódott, már nyomokban sem hasonlít arra a visszafogott mégis vonzó lányra, aki a suliban volt. Most már inkább egy szabad szájú dögös csaj lett, ami elég jól jött odabent az olasz pasasnál bár…a következmények ismeretében talán felesleges volt olyan jól előadni a hülye picsát, pedig Oscar-díjas alakítás volt, szinte már hányhatnékom volt, pedig egyáltalán nem egy csúnya lány, de ezek szerint igaz, hogy a belső is számít valamit, ha nem is túl sokat. Elég sok végtelenül hülye nőt vittem ágyba, de ezeket a legkönnyebb, igazából ők visznek el engem, még csak meg sem kell szólalnom, pár percen belül pedig már rajtam is vannak, levakarhatatlanok, mint a piócák, csak azoknál kívánatosabbak. Hozzászokhattam volna már, de én jobban szeretem azokat a nőket, akiknek az alap műveltségi szintje meg van, őket nehezebb is becserkészni, de éppen ez dob az élményen, mert a kemény munka által megszerzett dolgok sokkal édesebbek.
- Gondolom nem sikerült olyan óvatosan. – mondom neki nemes egyszerűséggel meghallva a sziszegését. Mikor először láttam el magamat, majdnem belehaltam a fájdalomba.  Nem volt nálam fájdalomcsillapító és fertőtlenítő sem, de a golyót mindenképpen ki kellett magamból szedni, így csupasz kézzel turkálhattam a testemben keresve azt a rohadt golyót, ami után kis híján a gyomromat is kihánytam, undorító volt. Salah talált rám, és azt mondta csodál, amiért ilyen erős vagyok, állítólag több, mint 5 liter vért vesztettem. Persze ekkor még nem tudta, hogy mi is velem az ábra, mióta a tudás birtokában van, inkább nézz valami szörnyféleségnek, de nem mer ártani nekem, mert jól tudja, hogy akkor aztán kicsinálnám őt végleg. Teszek a feleségére meg a gyerekeire, én is apa nélkül nőttem fel, ők sem fognak belehalni, ha az apjukat addig döfködöm a csontjaimmal, míg el nem vérzik. Azonban annak kifejezetten örülök, hogy meg sem fordult a fejében pénzt kérni az ellátásért, mert akkor aztán…talán elvesztem a fejem és még az előtt levágom a fejét, mielőtt összefoltozhatott volna. Nem vagyok valami jó a gondolkodásban, az érzéseim vezetnek, ösztönből teszek mindent, nem mérlegelek, teszem amit jónak látok, ami nekem jó…általában. – A golyó miatt fel kellett, hogy nyissa a szívemet, és még csak egy rohadt fájdalomcsillapító se volt annál a baromnál. – persze, csak a pillanatnyi dühöm miatt mondom ezt, ahogy eszembe jut a fájdalom, amit ott átéltem. Ha azt hiszed, hogy már nem tudsz fájdalmat érezni, akkor jelentkezz Salahnál egy szívműtétre, abba garantáltan beledöglesz. – Már van elég, az a néhány már nem is számít akkor, és…általában a dolgok elszoktak durvulni, az emberek nem szeretnek tartozni. – mondom tárgyilagosan, miközben az utolsó fázisba érek a sebösszevarrásában. Talán John az egyetlen olyan fickó, aki a tartozását próbálta lerendezni, de az a hülye így csak még többet veszített és újabb adósságot halmozott fel. Mindegy is, nekem csak pénzem kell, aztán megkaphatja őt az olasz fickó. Johnon kívül mindenki leakart lőni, mikor a pénzemért jöttem, de elég rosszul jártak, kaptak egy csontot a mellkasukba, de odafigyeltem, hogy ne öljem meg őket, hiszen akkor kitől nyernék majd legközelebb pénzt?
- Nincs, van ez, meg egy kanál, de szerintem ezzel többre mész. – ha akarja, akkor a kanállal is csinálhatja, nekem aztán tökmindegy, így is úgy is rohadtul fog fájni, ezen már ne múljon semmi. Nem mintha nem szoktam volna hozzá a fájdalomhoz, de azért nem naponta turkáltam magamban egy csipesszel, pedig lehet,hogy azt kellett volna tennem, mert úgy kicsit talán kevésbé érezném fájdalmasnak a dolgot. Salah is sokszor mondta, hogy amit csinál velem az emberkínzásnak minősül, de én elkussoltattam azonnal. Az életemet mentette meg, az már csak járulékos fájdalom, amit átkellett ezért élnem, de amíg lélegzem addig nagy ívből teszek rá, hogy mennyire fáj.
- Még annál is jobban fogok szenvedni. – mondom pimaszul mosolyogva, és a lába mellett markolom meg az asztal szélét, összeszorítva a fogaimat, felkészülve arra, hogy életem legrosszabb pár perce fog következni. – Bassza meg! – mondom dühösen és erősen megszorítom az asztalszélét és megfeszítem a testem. Nagyot nyelek és próbálom egyengetni a légzésem, és nem arra gondolni, hogy ennél csak rosszabb lehet. Az a rohadt fogó még csak rendesen be se fér a sebbe, így pedig folyamatosan kell vele utat törni a golyóig. A kérdésére nem felelek egyből, próbálom a fájdalmat háttérbe szorítani és kitisztítani a fejem, de nem megy. Ilyenkor kéne a pia, nem ordibálnék minden egyes mozgatásra akkor, de ugye…megígértük, hogy nem piálunk. Miért nem holnap csináltuk ezt? Hagyjuk, koncentráljunk a golyóra…valahol a gyomrom környékén van, Jill pedig nincs is olyan messze tőle, de…ezzel a fogóval nem fog úgy hozzáférni, hogy ne szedje szét a gyomromat. Remek, akkor megint szoríthatom össze a fogaimat. – Egy kicsit jobbra, a gerincem előtt nem sokkal! – határozom meg pontosan a golyó helyét. Ahogy beljebb nyomja a fogót fájdalmasan felordítok, de gyorsan el is fojtom magamban a dolgot, de rohadt nehezen. Éppen most tépett ki egy jó nagy darabot a gyomromból, most aztán úgy ömlik belőlem a vér, mint annak a rendje, remélem, hogy bírni fogja, nehogy elájuljon itt nekem. – Mondd, hogy megtaláltad! – mondom a fájdalomtól eltorzult hanggal miközben még mindig próbálok talpon maradni, de már egyre nehezebben megy a dolog. Amint kiszedi azt a szart belőlem isten bizony, hogy itt fogok összeesni.

- Oké, bocsánat, csak…én ebben élek, és elfelejtettem, hogy ez talán kissé sokkolhatott téged. – mondom neki bocsánatkérő arccal. Nem tudom, hogy mennyire viselte meg az, hogy megöltem négy embert, mert általában az ember nem viseli jól az ilyet, még ha nem is ő küldte a másvilágra a fickót. Nekem azonban ez egy átlagos keddi reggellel ér fel, én beletanultam a veszélybe, már hozzászoktam, hogy néha meg kell ölni néhány barmot, hogy megkaphassam ami az enyém, és úgy vagyok vele, hogy inkább ők, mint én, amúgy se valami kedves fickók ezek. Gyilkosok, bűnözök, nem hiányoznának senkinek sem, míg az én halálomat a világ összes nője meggyászolhatná. Nem voltam ám mindig ilyen határozott az ilyen helyzetekben, kellett egy kis idő, hogy tudjam mi mit követ, hogy miként tegyek könnyedén ártalmatlanná több embert is. Ehhez kellett egy kis gyakorlás, hogy a csontokat már tudatosan növesszem ki magamból, mert ezek a csont pengék elég hatékonyak tudnak lenni, és kellőképpen undorítóak is, csak ne fájna, mikor előjönnek belőlem. Aztán még ott volt az is, hogy tesztelnem kellett mi van akkor, ha lelőnek. Salah volt ebben a segítségemre, aki megállapította, hogy a szerveztem helyrehozza magát, akár benne van a golyó, akár kivettem már. Azon még nem gondolkodtam, hogy mi van akkor, ha fejbe lőnek. Vajon az agyam és a koponyám helyrejön, csak egy töltény is plusz helyet fog majd foglalni? Esetleg addig halott maradok, míg nem veszik ki belőlem a golyót, vagy ott a harmadik megoldás, hogy ténylegesen meghalok. Egyszer régebben szíven lőttek, azt is sikerült valahogy túlélnem, még ha nehezen is, mert rohadtul fájt kibányázni magamból a golyót. A szervezetem meggyógyul, de a sérüléshelye megmarad, éppen ezért van már jó  néhány heg a testemen, de szerencsére nem olyan nagyon sok. Egyszer majd be kéne szereznem egy golyóálló mellényt, mert ez így nem mehet tovább. Szerencsém volt azokkal a törésekkel is, amit Jill okozott, mert nem maradt meg a sérülés helye, mivel a csontok nem szúrták át a bőröm vagy hasonlót. – Amúgy jól nézel ki. – mondom neki egy pillanatra felpillantva, az arcomon mosoly trónol. Akkor sem volt csúnya, de most…jót tettek neki az évek, és lett egyfajta kisugárzása is, amivel csak még hatásosabb lett az egész lány, kár, hogy mindezt ilyen úton kellett elérnie, de ami megtörtént az megtörtént, kár rágódnom rajta, hiszen nem tudom megváltoztatni a dolgokat, éppen ezért megértem, hogy nehezen vette le előttem a felsőjét, de nem vagyok én szörnyeteg, csak kissé elgurult akkor a gyógyszerem és…mindegy, nem keresek kifogásokat, mert arra amit tettet nincsenek.
Felhúzom kicsit a szemöldököm a…válaszára, mert hiába mond igent, inkább nemnek könyvelném el, de pechjére bármit mond, neki fogok kezdeni, nehogy már nekem itt elvérezzen. Elveszem tőle a fájdalomcsillapító dobozát és kicsit jobban
megvizsgálom. Ettől legalább kevésbé fogja érezni a fájdalmat, bár nem éppen valami minőségi fájdalomcsillapító, de nincs mit tenni, Salah ezeket majmokon és kutyákon szokta használni, remélem, hogy emberen is működnek, végül is mi a majmok leszármazottjai vagyunk, vagy mi. A fertőtlenítőt óvatosan öntöm a sebre, próbálom úgy, hogy ne kezdjen el itt rázkódni a fájdalomtól, és a legfőképpen, hogy ne ájuljon el tőle, bár…talán úgy még könnyebb is lenne, de inkább maradjon az emlékezeténél. – Akár hiszed, akár nem, próbálom óvatosan csinálni. – mondom neki, miközben már a sebösszevarrására készülődöm. Remélem van annyi esze, hogy nem nézi végig, amint a bőrét tűkkel szurkálom újra és újra, mert a végén még idehány nekem, vagy valami. Próbálom kíméletesen csinálni, minél kevesebb fájdalmat okozva, de tisztában vagyok azzal, hogy akárhogyan is csinálom fájni fog neki, maximum egy kicsivel csökkenthettem ezt a fájdalmat. – Mikor először meglőttek, a szívemet találták telibe, egy sikátorban ülve vártam, hogy elvérezzek. Akkor még nem tudtam, hogy nem halok bele, de komolyan felkészültem arra, hogy elpatkolok innen. A szívem egy óra alatt rendbe jött, de a töltény ott volt még mindig benne, amit…itt szedett ki belőlem Salah, övé ez a hely. – talán, ha beszélek hozzá valamit, akkor kevésbé figyel oda a fájdalomra. Az a hülye állatorvos nem adott nekem semmi fájdalomcsillapítót, csak leszíjazott és mint valami pulykát felvágott, majd a szívemet addig vagdosta a rohadt kis késével, míg a golyót ki nem szedte. Ordítottam a fájdalomtól, aztán egy óra múlva már jobban is voltam, de közel álltam hozzá, hogy csontot döfjek a szívébe. – Megtanított arra, hogy miként varrjam össze magam úgy, hogy ne haljak bele. – folytatom, talán így kicsit megnyugtathatom, hogy jó kezekben van, azt már nem kell tudnia, hogy először kis híján belehaltam a fertőzésbe, azóta már sokkal profibb vagyok. Végzek a sebösszevarrásával és óvatosan kötözöm be az oldalát. Kell pár nap a sebnek, de aztán már kutyabaja se lesz, max marad egy kis heg ott, de abba aztán végképp nem fog belehalni. – Meg is lennénk. – mondom neki széttárva a kezeimet büszkén. Akár meghalni is hagyhattam volna őt, úgy legalább nem kéne azzal szórakoznom, hogy megvonjam magamtól a piát. Azonban…ha valami nem működik az életemben, akkor azt feladom kivétel nélkül, mert az könnyebb, én már csak tudom, verhetetlen vagyok a feladásban. Azonban van néhány olyan dolog, ami megfog minket, amitől tűzbe jövünk, ami olyan érzéseket kelt bennünk, amit soha nem akarunk átélni, villámcsapásként ér a tudat, hogy mit tettünk, hogy nem térhetünk vissza a múltba, felelősnek érezzük magunkat miatta. Ezért érzem azt, hogy mellette kell maradnom és végigkísérnem ezen az úton, szenvedjek bármit is, legalább ezt ne adjam fel.
Előveszek egy fogót a közeli fiókból és a kezébe nyomom, majd megfordulok és leveszem a pólómat, hogy láthassa sebet. Remélhetőleg még nem kezdet el gyógyulni, nem örülnék annak, ha szét kéne tépne a gyomrom, hogy kiszedje belőlem a golyót. Hátrapillantok rá kíváncsian, és végül úgy döntök, hogy megkérdezem a dologról, bár nem szeretnék nemleges választ hallani. – Menni fog?

- Semmi bajom, csak csiklandozza a golyó a gyomromat. –mondom fintorogva, de még mindig nevetve. Amit mondok nem hazugság, rohadtul szar helyen van az a golyó, a gerincem és a gyomrom között sikerült megállnia félúton. Nem megyünk semmiféle kórházba, mert ott az lövések okozta sérüléseket bejelentik és a legkevésbé arra van most szükségem, hogy a rendőrség kopogjon az ajtómon, és megint végighallgassam a jogában van ügyvédet fogadni szarságot. Haza se mehetünk, hiszen semmi olyan cucc nincs nálam, amivel eltudom látni a sérüléseinket. Na jó, talán egy kanállal kitudnám valahogy szedni a golyót magamból, de őt összefoltozni már közel sem lenne olyan könnyű, úgyhogy maradjunk egy egyszerű megoldásnál, Salah állatorvosi rendelője pont megfelel a célnak, amúgy sincsen elérhető közelségben, az asszisztense pedig törött csontokkal ájultan fekszik a játékterem mögötti sikátorban. Szerencséje van a csajnak, hogy nem kezd el siránkozni, mert tuti, hogy rendesen kiakadtam volna rá. Amúgy is, mit várt? Én sem vagyok golyóálló, rohadtul tud fájni, főként mikor több találat is ér. Régebben mikor itt jártam Salah mesélte, hogy 2 percig halott voltam. Egy félresikerült leszámolás miatt jöttem ide, és vagy 8 golyó talált el, de nagyon sok szétroncsolódott bennem és apró szilánkokra tört. Ezeket kiszedte belőlem, és állítólag leállt a légzésem, majd mikor kikerültek a szilánkok a szívemből felébredtem. Fingom sincs mennyi igaz ebből, mert végül is lenne értelme, a szervezetem helyrehozza magát, de ha meghalok, akkor a szervezetem is velem hal nem? Mert ez azt jelentené, hogy halhatatlan vagyok, és csak a kor tud majd végezni velem, ami nem hangzik rosszul, de nem fogok magamba karót döfni, hogy ezt kiderítsem. Hátranézek Jillre és elégedetten állapítom meg, hogy még tud járni, már nem kell sokáig állnia, hamarosan leülhet. Jó sokszor voltam már itt, elég hozzáértően pakolom ki a cuccokat. Fertőtlenítőt és fájdalomcsillapítót keresek először, majd szerzek egy tűt és egy cérnát is, ami…hát megteszi, legalábbis jobb, mintha itt hagyom őt elvérezni. A kezébe adom a fájdalomcsillapítót, hogyha akar vegyen belőle be, ha nem, akkor pedig szorítsa össze a fogait, mert a házilagos sebösszevarrás nincs benne a legkellemesebb élmények top tízes listájában. A golyót viszont legalább nem kell majd kibányásznom belőle, na, az aztán egy életre szóló élmény lett volna, neki is, nekem is. Nem mintha annyira szeretnék töltények után kutatni az emberek testében, de eddig csak saját magamból szedtem ki a golyókat otthon a hamutartóba.  Nyakon öntöttem a sebet alkohollal, aztán ittam annyit, hogy ne foglalkoztasson a fájdalom és kezdődhetett is a seb ellátása. Elkellett mennem Salahhoz utána, mert rosszul csináltam és legalább egy hétig kellett fájdalomcsillapítókat szednem, hogy ne ordítsak a fájdalomtól, viszont mára már sokkal tapasztaltabb vagyok, összevarrok én mindent, csak nehogy valami profi orvosi munkára számítson, mert akkor nagyot fog csalódni. Magamon csak a filmekből látott módon próbáltam ezt ki, aztán Salah megtanította, hogy miként lássam el magam úgy, hogy ne haljak bele a fertőzésbe, ennek örömére pedig neki ajándékoztam a háziorvos titulust, aminek érthetetlen módon nem örült annyira.
- Ugye, csak szívatsz? – kérdezem tőle a szememet forgatva. Oké, megértem, hogy fenntartásai vannak az előttem való vetkőzéssel kapcsolatban, de ünnepélyesen megesküszöm, hogy nem élek vissza a helyzettel…annyira. Egy elég csúnya, vérző seb van az oldalán, így azért veszít valami a vonzerejéből, semmi kedvem vérben hemperegni vele, úgyhogy kapja le magáról gyorsan azt a felsőt, mert a végén még elvérzik egy ilyen hülyeség miatt. Szerencsére nem kell sürgetnem, pár másodperccel később végre leveszi, de erre meg most átöleli magát, mintha valami szörnyeteg lennék, aki széttépni akarja, és nem az életét megmenteni, mert előbb-utóbb a vérveszteségbe belehalna, bár ahhoz még kéne néhány nap. – Gondoltam megkérem, hogy hagyja abba a vérzést, és ha már ilyen kedves, akkor meg is gyógyulhatna magától. – kicsi szünetet tartok és várakozóan nézek a szemébe, hogy végre leeressze a kezeit és elkezdhessek dolhozni. – De ha gondolod akkor össze is varrhatom, nehogy úgy érezd erőltetek bármit is. – mondom neki a fejemet csóválva és magamhoz veszem a fertőtlenítőt. – Kezdhetjük? ]

Nem mondom,  hogy az ő hibája ez a szar helyzet, de…a francért nem tudott volna szólni, hogy gondoskodjak a másik kettőről, honnan a francból kéne tudnom, hogy milyen behatárolt a képessége, vagy miként tudja irányítani? Ha szól, hogy intézzem el a többit, míg ő az olasszal foglalkozik, akkor minden könnyedén menne…na jó, ez elégé úgy jöhet le, hogy őt hibáztatom az egész helyzetért, de azért azt be kell vallani, hogy igenis nagy szerepe van abban, hogy Marcus hátba lő. Oké, talán nem kellett volna idehoznom, amit szóvá is tesz, de a legkevésbé az érdekel, hogy választ adjak a kérdésére. Még meg is kérdeztem őt, hogy akar-e jönni, nehogy már én legyek a hibás, amiért jönni akart, még a segítségét is felajánlotta, úgyhogy szerintem egyezünk meg abban, hogy mindketten hibásak vagyunk, csak ő sokkal nagyobb részben. Már csak azért is, mert éppen most kaptam be a neki szánt golyót, és ha nem ütöm félre a szobában a fickó kezét, akkor Jillt nem súrolja a golyó, hanem átlyukasztja, ami elég kellemetlen lett volna, úgyhogy ahelyett, hogy itt rinyál inkább megpróbálhatna segíteni. Oké, értem én, hogy ez új neki, és még nem volt ilyen szituációban, de ebbe is bele lehet ám tanulni, először én is ledermedtem pár másodpercre, de végül sikerült magam alá gyűrni őket, és szépen lassan rádöbbentem, hogy az ezekhez hasonló arcokkal, csak így lehet rendezni a dolgokat.  Amúgy is, most legalább láthatja, hogy milyen életet is élek, talán ettől majd még jobban elmegy a kedve, hiszen rajtam kívül kinek van kedve golyók elől ugrándoznia egész életében? Mondtam én már az elején, hogy nem neki lett ez a fajta élet kitalálva, és hiába nem élt olyan veszélyesen eddig, előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy idáig jusson, és akkor aztán nem leszek ott, hogy megmentsem a seggét, úgyhogy egy kicsit elkezdhetne megbecsülni engem. Nem kérek sokat, csak annyit, hogy a siránkozás helyett inkább törje darabokra azt a fegyveres barmot.
Kemény egy fickó ez a Marcus. Már alapból úgy ismerkedtem meg vele, hogy kidobott innen, mert a kelleténél hangosabb voltam, de aztán kicsivel később visszajöttem és revansot vettem rajta. Ekkor kezdődött meg a barátságunk, ami azért mondjuk talán kicsit erős túlzás. Segített nekem a behajtásoknál, ott volt velem, mint testőr, persze fizetnem kellett érte, de legalább nem kaptam lövést minden egyes alkalommal mikor nyertem. Aztán persze már egyre többet beszéltem Marcussal, és mint kiderült katona volt, úgyhogy elég jól érti a dolgát, amit most sikerül meg is tapasztalnom. Egyszer már emlékeztetett rá, hogy őt ölni tanították, míg én maximum az iskolában tanultam birkózni. Jót nevettem akkor rajta, mert végül is igaza volt, de elég nagy ostobaság lebecsülnie engem, mert…egyrészt mutáns vagyok, és azt hinné az ember Marcus majd lesokkol a csontot meglátva ami a kezemből áll ki, de hamar túlteszi rajta magát. A másik viszont sokkal fontosabb : dühös vagyok. Ez a kiruccanás nagyon nem úgy megy, ahogy elképzeltem. Nem egy kukába akartam Johnt bezárni, és nem terveztem, hogy Jillt meglövik, azt pedig végképp nem, hogy golyót is kapok helyette. Az a 4 barom pedig akit elintéztem…talán meghaltak, de őszintén szólva nem igazán izgat a dolog, tudták mire vállalkoznak, ha nem rántanak fegyvert, akkor most nem kéne eszméletlenül a földön feküdniük és haláltusát vívni az életben maradásért. Aztán csak legyűröm Marcust és elégedetten nézem, ahogy eszméletlenül hever a földön. Erre emlékezni fog egy darabig!
-Ne beszélj, vezess! – mondom neki dühösen, és még gyorsan hátranézek, hogy lássam azok a seggfejek már nem érhetnek el minket. Nagyot sóhajtva dőlök hátra, aztán halkan előtör belőlem a nevetés. Ahhoz képest, hogy nyugodt életet ígértem neki és változást, elégé máshogy alakultak a dolgok, de legalább kapott egy kis ízelítőt abból, ami rá is vár majd, ha ezt tovább folytatja, mert az én fajtám az ilyen kis csetepatékat nem kerülheti el, sőt, magának teremti meg folyamatosan. John ordibál hátul a csomagtartóban, de szerencsére a kocsinak van annyira jó hangszigetelése, hogy csak halk zörejként hallatszódjon John kétségbeesett kiabálása. – Nem tudják, és… - kicsit elgondolkodok, hogy hova is kéne menni. Kórházba semmiképpen nem fogunk, erről le is mondhat, de talán… - itt fordulj balra és menj egyenesen egészen az elágazásig, majd fordulj be jobbra. Ott lesz egy rövidebb sikátor, ott állj meg! – mondom neki miközben a hátamat vizsgálom meg, hogy kitudom-e húzni magamból a golyót, de csalódottan tapasztalom, hogy túl mélyen van bennem ahhoz, hogy elérjem. Remélem a csaj nem fél a vértől, mert várni fog rá egy kis feladat. Amint leállítja a motort kikászálódok a kocsiból és egy kék ajtóhoz megyek oda, amit nemes egyszerűséggel berúgok.
Néhány kutya felugat, de semmi extra, amúgy is ketrecben vannak. Ez egy állatorvosi rendelő, ahol egy Salah nevű arab fickó az állatorvos, de ő most éppen nem elérhető, az asszisztensét pedig éppen az előbb vertük meg az autóért, úgyhogy nem lesz itt semmi gond. A fiókok tartalmát az asztalra borítom, és ahogy elnézem minden megvan ahhoz, hogy összefoltozhassam magam, azonban…a lányra pillantok, akinek még mindig vérzik az oldala. Oké, akkor ellátom őt előbb, de el ne ájuljon nekem, még ki kéne szednie belőlem azt a nyamvadt töltényt. – Gyere és ülj fel ide!- mondom neki az asztalra mutatva, ahol helyet csinálok neki. – Vedd le a felsőd! – nem ajánlom, hogy visszaszóljon mert nem vagyok éppen rózsás kedvemben, minél előbb kész vagyok vele, annál hamarabb fogom ismét érezni a  lábujjaimat.

Mosolyogva nézem, ahogy törik az ujj, majd a fickó csuklója is. Jó látni, hogy ezt egy csaj csinálja vele, senki nem emelhet se rám, se rá fegyvert, úgyhogy így most visszaáll az univerzum egyensúlya és megtanulja, hogy nem rántunk mutánsokra fegyvert, mert könnyedén visszafelé sülhet el a dolog. Azon viszont meglepődök, hogy nem mind a három pasasnak törnek a csontjai, mert…mégis mit gondolt a csaj, hogy a másik kettő majd csak úgy végignézi ahogy a csúnyán nézéstől csontok törnek el? Ennyire azért nem lehet naiv! Ahogy meglátom a fegyverek felé induló kezeket egyből lendülök előre, hogy az olasz pasast arcon rúghassam, így legalább elájul és nem ordibálhat, hogy felverje az egész kócerájt. Egyből kinő két hosszabb csont az alkaromból, hogy leszúrhassam a két fickót. Az elsőnek a gyomrába szúrom a csontot a másiknak pedig a kezébe, remélve, hogy nem trafálja majd így telibe a csajt, aki…hol a francban van? Hallottam még a kiáltását, de ha lelőtték akkor itt kéne feküdnie, és…mozgolódást hallok meg kintről. Na baszki, Marcusék meghallották a lövést. Kirántom az első fickó gyomrából a csontot, hogy a másikba vághassam bele, és még mielőtt elindulok kifelé felkapom az egyik pisztolyt, hogy nekem is legyen valami fegyverem a csontpengéken kívül. Ahogy kiérek gyors helyzetfelmérést tartok és egyből kiszúrom a csajt, aki az oldalát markolássza. Remek, pont arra volt szükség, hogy golyót kapjon az oldalába. Marcust és még pár Biztonsági őrt látok felbukkanni, akik egyből célra szegezik a fegyverüket, mire én gyorsan Jill felé rohanok, és még az utolsó pillanatban sikerül őt berántanom az oszlop mögé, de így is sikerül találatot kapnom. – A rohadt életbe! – mondom összeszorítva a számat. Remek, most már mindketten vérzünk, nagyon remélem, hogy méltányolni fogja amit tettem, nem mindennap kap valaki helyette egy golyót a hátába, és…azt hiszem nem is akartam megkapni ezt a rohadt golyót, de még mindig nekem van nagyobb esélyem a túlélésre, bár így lényegesen lassabban regenerálódok, ahhoz ki kéne bányásznom magamból a töltényt, ami a számításaim szerint a gyomromig minimum eljutott. Mindegy, nem foglalkozok a fájdalommal, és a szünet nélkül belőlem ömlő vérrel, élve kéne ezt megúszni. – Kapd be Marcus! – ordítom ki az oszlop mögül dühösen. A rohadékjának figyelmeztető lövést kellett volna leadnia, vagy valami, erre egyből telibe lő…azt hiszem most lőttek a barátságunknak, amint közelebb jön elkapom és a szart is kiverem belőle, engem nem használhat senki céltáblának. Sikerül egy kicsit megnyugodnom és feltudom mérni a csajt is. Elég csúnyán vérzik, de lábon van még, úgyhogy a golyó csak súrolhatta őt valószínűleg. Hallom, ahogy Marcusék kicsit közelebb jönnek fedezéket keresve, és ezt az alkalmat megragadva kihajolok, hogy tüzelhessek, mire az egyik őr a földre is hanyatlik, persze a többiek azonnal golyókat repítenek az irányomba. – Na jó, idefigyelj! A két baloldalit leszedem, te pedig a jobb oldalon a billiárdasztal mögött bujkáló seggfejt törd apró darabokra. Marcust élve akarom. – mondom neki gyorsan és kihajolok, hogy ismét lőhessek. Nincs nálam másik tár, de szerencsére sikerül pont úgy tartalékolnom, hogy akkor fogyjak ki, mikor a két biztonsági őr teste a padlóra hanyatlik. Nagyon remélem, hogy a csajnak sikerült elintéznie a másik fickót, mert ha nem akkor…keserves kínok között fogok élet és halál között lebegni. Jól tudom, hogy mennek ilyenkor a dolgok, már riadoztatták a zsarukat, akik 3 percen belül jönnek, szerencsére viszont addigra eltudunk bánni az őrökkel, ehhez viszont az kell, hogy a billiárdasztal mögött gubbasztó baromnak keresztbeálljanak a csontjai. Marcus egyre közelebb kerül, fedezékről fedezékre próbál megközelíteni engem, és pont erre is számítok. Letöröm a bal kezemről a csontot és felé hajítom teljes erőből, mire ő meglepetten ugrik arrébb, de nem sikerül jól padlót fognia, és ennyi kell nekem, nálam a lépéselőny. Sikerül úgy elérnem őt, hogy kiverhessem a kezéből a fegyvert és a csontpengével vágást is tudok ejteni a karján, de a szemét azonnal visszatámad legyűrve a meglepettségét a kezemet látva. Pontosan úgy csinálom, ahogy a harcoknál szoktam. Gyorsan mozgok, kitérve az ütései elől és amint tudok ütök, de sajnos viszont is igaz ez, csillagokat látok pár pillanatra, mikor Marcus ökle az orromat találja telibe, és a hátamban lévő golyó sem segít valami sokat a harcban. Végül aztán teszek egy mozdulatot, mintha a bal öklömmel készülnék ütést bevinni, amire mozdul is, és ezzel megteremti a támadás lehetőségét. Azonban én inkább teljes erőből tökön rúgom őt, mire térde rogy, és olyan erővel vágom ekkor arcon, hogy a kezemből kiálló csont is beletörik az ütésbe. Ha Jill időben elintézte a fickót, akkor csak egy golyó van bennem, ha nem akkor legalább 3, de akárhogyan is, amint végzet a fickóval odaszólok neki és elindulok a hátsókijárat irányába, útközben felkapva az egyik őr pisztolyát. – Gyere, húzunk el innen! – szólok neki oda teljesen feleslegesen, hiszen ezt magától is tudja, de a szobában látottak után jobban látom így a dolgot. Kiérve a sikátorba körülnézek és megpillantok nem olyan messze egy autót, aminek egy pasas támaszkodik cigivel a kezében. Gyorsan felnyitom a kukát és valahogy kiráncigálom belőle Johnt, majd magam után vonszolva őt közelítek a kocsi felé. – Törd el a pasas bármijét, csak szerezd meg az autó kulcsát! – mondom Jillnek, és amint ezzel megvan még azért a biztonság kedvéért nagyot vágok az autó tulajdonosának fejére, hogy eszébe ne jusson kiabálni. Kinyitom a csomagtartót és a teljesen kétségbeesett Johnt belepasszírozom, csak azután szállok be az autóba, de nem a kormány mögé, hanem az anyósülésre dobom le magamat. Képtelen lennék így vezetni, a lábaimat is alig érzem már, ki kéne szednem magamból a rohadt golyókat, de ahhoz meg nyugalom kéne, és mi a francét állunk még mindig egy helyben?! – Remélem tudsz vezetni! Húzunk már innen el valami nyugis helyre!