Armanaugh-ház

*David a legnagyobb katyvaszban is képes megtalálni a homokszemnyi jót. Szavaival kicsit helyrerázza bennem az egyensúlyt. Igen, itt vagyunk és mindketten élünk. Ez a fontos. David a fontos. Eddig ő állt mellettem mindenben, ideje, hogy most én segítsek neki, bárhogy. Persze ehhez fel kellene nőnöm és összeszednem magam, ami jelenleg igen nehéz, de menni fog. Olyan nincs, hogy nem. De most még egy kicsit elmerülök a simogatásában mielőtt átkarolom a vállát és a székhez kísérem. Már szélesen mosolygok mikor elharapja az ellenkezés szavait és készségesen elsorolja mire lesz szüksége. Tudom mennyire nehéz lehet a büszkeségén túl arra gondolni és engedni, hogy örömmel tölt el ha segíthetek neki.
Amin megdöbbenek az a hozzánk hasonlók nem meghatározott de érezhetően jelentős száma.*
-Xavier? Ő ott a vezető?
*Költői kérdés, máris rábólintok meg sem várva David válaszát. A többi már sokkal inkább érdekel, mert nem tudok róla semmit. Végül megrázom a fejem.*
-Nem fognak szurkálni.
*Picit összehúzom a szemöldökeimet. Ha ezen múlik, nem leszek az iskola…diákja. Akkor inkább elbujdosom valahova és soha nem dugom ki az orromat a nagyvilágba. Elég volt.*
-Szeretném ha mellettem lennél….már ha mondjuk olyan lenne.
*Egyezem bele röviden, de nem tudom még milyen az az _olyan_ és egyre inkább azt érzem, hogy ez megoldhatatlan lesz. Nem is eszem, az étvágyam elmúlt, a komoly dolgoktól mindig elillan. Azt hiszem más is így van ezzel. Csak turkálom az ételt, majd megeszem később.*
-Ó! Tényleg? És ki….
*Ez meglepő de végre nem egy fájdalmas dolog. David megismert valakit aki fontos a számára. Ez jó, nagyon jó! Érdekel és kérdeznék még róla, talán többet is mint az iskoláról és a hozzánk hasonló képességű emberekről, de a bátyám a rá jellemző módon közli velem, hogy most nem kíván többet mondani róla. Marad hát a várakozás, míg kipiheni magát. Bár igaza van, segítenék neki de érzem, hogy most egy kicsit egyedül szeretne lenni. Fogalmam sincs mi történhetett azalatt az idő alatt míg lábadozott a kórházban és közvetlenül azelőtt, hogy valamilyen módon kikerült az iskolából, de nagyon komoly dolog lehetett. Mégsem annyira rossz, ha ennek ellenére még mindig szorgalmazza, hogy odamenjek. *
-Rendben. Nem kérdezek többet. Majd holnap.
*Puszit nyomok az arcára és fogom a tányéromat, felállok a székről.*
-Anyukádat üdvözlöm…..jó éjt David!
*Mosolygok bár kicsit szomorú vagyok. Bár az étvágyam továbbra is tüntet, szomorúságomat és bizonytalanságomat csokoládé helyett a vacsorával próbálom enyhíteni. Mielőtt elmennék fogat mosni, kinyitom a szobám ajtaját. Odakint csend van, békés csend. Ez majd elaltat.*

*Bár szívesen maradtam volna még az ölelésében, a hirtelen felismerés miszerint épp elefánt vagyok a porcelánboltban, eltávolít tőle. Látom, tudom és érzem, hogy még maradna ebben a helyzetben, de most az érdekel hogyan sérült meg és mennyire, hiszen hazajött, a két lábán, és nem láttam rajta semmi mást mint, hogy kicsit nyúzott az arca. A mosolya még mindig engem szeretett, a szemei csillogtak és minden módon igyekezett megnyugtatni. Szavai után a lábára tekintek, a lényeg azonban belém ivódik és ott marad az elmémben. Mélyet sóhajtok, bár nem hiszem, hogy sokat segítene, de talán nem most kellene megint macskává válnom.*
-Nem fogsz tudni segítség nélkül járni?
*Egy hatalmas kérdőjellel ismétlem meg a szavait és ugyanez rajzolja feljebb a szemöldökeimet is.*
-Akkor _nem_ vagy jól.
*Nem is értem hogyan gondolhatja ezt, David ugyan nem volt hegymászó típus de az a fenekén ülő sem, bár a munkája helyhez kötötte, azért még elég aktív és tevékeny volt az élet más területein. Segítek neki felállni, ezt legalább hagyja én meg örülök, hogy nem akarta egyedül. Fene a férfiak nagy büszkeségébe, ezt most sikerült Davidnek félretennie. Az viszont nem tetszik, hogy nem tudtam hol keressem, csak aggódtam és vártam. Mivel itthon dolgozik, még a munkahelyén sem tudtam keresni, persze elmehettem volna a kórházba, vagy a rendőrségre. Én érzem magam rosszul, nem tettem eleget azért, hogy megtaláljam.*
-Nem, én sajnálom.
*Lenyelem a gombócot a torkomból, hogy helyet adjak egy másiknak, aztán eszembe jut még valami.*
-Anyukád tudja?
*Nem, persze, hogy nem. Felesleges kérdés volt. Nem engedem el, fogom a karját és átölelem a vállát, akkor is ha nem akarja. Ezt most én akarom, ha már nem ölel át akkor legalább érinthessem, érezzem minden rezdülését, hogy ha fáj vagy meginog akkor elkaphassam. *
-Jó, éhes vagyok és csinálhatunk együtt valamit, de csak akkor ha te leülsz. Majd én odapakolok mindent a kezed ügyébe, és nem nyitok vitát.
*Nem is engedek, leültetem én meg összeszedem a hozzávalókat. Segítek neki és hallgatok, valahogy érzem, hogy mondani akar valamit de nem tudja hogyan kezdjen bele. Elgondolkodom azon amit mond, bár nem igazán fűlik a fogam ahhoz, hogy elmenjek valahova és másokkal megosszam a képességem, Davidben megbízom és tudom, hogy nem kényszerítene olyasmire amiről tudja, hogy nem százszázalékosan biztonságos.*
-Vannak mások is? Olyanok mint mi? Mennyien?
*Jár a kezem de az eszem egészen máshol jár. Én nem találkoztam eddig olyanokkal akiknek különleges, hihetetlen képességük van, David úgy látszik sokkal többet tud erről az egészről mint én. Az, hogy mindez nem csak a kísérletezésen alapul, hanem a segítségen is, még új a számomra.*
-De ugye nem fognak össze-vissza szurkálni?
*Elegem van az ilyesmiből, csak tanácsra van szükségem, arra, hogy valaki megtanítsa hogyan uralhatom az átváltozásaimat, hogyan élhetek teljes életet úgy, hogy nem kell bujkálnom.*
-Milyen lépéseket? Mi történt?
*Számomra valóban sok minden történt, jobbára olyan dolgok amiket nem nagyon értek, de érzem, hogy ez még nem minden. David életében nem én voltam az egyetlen változás és az a gyanúm, hogy az eltűnésének és a balesetének ehhez nagyon sok köze van. Az elkészült étel fölé hajolok és beszippantom az illatát, de közben David-re lesek. Nyúzottnak, fáradtnak, megtörtnek látom. Bármennyire is érdekel mindaz amit el akar mondani, szerintem ráér míg kipiheni magát.*
-Feküdj le és pihend ki magad. Majd később megbeszéljük. Addig értesítem anyukádat.

*David sokat segített abban, hogy megnyugodjak. Tudtam, ha nem is éreztem igazán, mert magamtól biztosan nem ment volna ilyen gyorsan. Bár az időt nem érzékeltem, nem sok telhetett el. David még mindig a földön volt de már nem feküdt, és én mellé ültem, lábaimat magam alá gyűrve. *
-Nem fázom, de azért köszi.
*Enyhe durcásság kezdődik a hangomban, ösztönös, mint amikor anyám babusgatott még mindig amikor nekem már nem volt szükségem rá, de a mondat második felét már végigmosolygom. Csak tessék-lássék terítem a hátamra a takarót és David ölelésébe bújok, annak ellenére, hogy aggódom azért amit még nem tudok és a hetekig tartó bizonytalanság is bennem lángol még, érzem, hogy hullámzó kedélyem lecsillapodik. Minden szaván csüngök, aztán a döbbenet, az ijedtség fellobban bennem. Végignézek rajta és most tudatosul bennem az, hogy miért ül a földön, miért esett el és mi az amit eddig éreztem belőle áradni. A kórház utálatos fertőtlenítő szaga. Elesett mert felborítottam és fájdalmat okoztam neki. Eddigi érzelmeim mellé felsorakozik a bűntudat és annak minden árnyalata.*
-David! Ó Istenem! Én meg fellöktelek, és észre sem vettem mi bajod. Nagyon fáj? Hol fáj? Hol sérültél meg? A lábad? Egek!
*Gyorsan elhúzódom tőle, nem messzire csak annyira, hogy épp ne érjek hozzá. Ki tudja milyen kínokat élt át azóta, hogy vakon és süketen felborítottam…és még ő kér tőlem bocsánatot. Édes David! Hogy lehet nem szeretni?!*
-Nekem nem szólt senki, nem tudtam mi történt, csak aggódtam minden áldott nap. Azt sem tudtam hol keresselek. Ez így nem jó!
*Rázom a fejem és tincseim együtt ugrálnak minden mozdulattal. Felpattanok és lehajolok hozzá, a kezemet nyújtom, hogy segítsek neki felállni.*
-Gyere, ágyba viszlek, pihenned kell, hozok enni és inni és aztán elmesélsz mindent részletesen. Jó?
*Nem igazán örömteli a helyzet, de legalább most én tehetek érte valamit. Közben azon gondolkodom, hogy hol kereshettem volna, tehettem volna valamit azért, hogy előbb megtudjam mi történt vele? Én voltam a hibás? Hiszen azt sem tudom kiket ismer a városban, annyi mindent nem tudok róla. Ha engedi, segítek neki és a szobájába kísérem, aztán amit kér azt beviszem neki, bár nem sok minden van itthon, igyekeztem nem túl sok időt házon kívül tölteni, ezért nem is vásároltam tele a hűtőt.*

*Annyira örültem neki, hogy észre sem vettem azt ami nyilvánvaló volt. A viszontlátás öröme elhomályosított bennem minden rossz érzést, csak rengeteg kérdésem volt amit nem tudtam feltenni neki. Csak az a fura szag tudatosult bennem, a kórház szaga amire még mindig nem jöttem rá micsoda. Imádtam a mosolyát és imádtam ahogy a nevemen szólít, mintha nem csak a kezével simogatna hanem a lelkével is. Először nem tudtam miért esett el, csak néztem rá és azt hittem játszani akar, talán a macska játékos ösztöne miatt. Amit mondani akartam az dorombolásban nyilvánult meg, a többit végignyaltam az arcán. Fel kellett volna tűnjön, hogy miért marad még mindig a földön ahelyett, hogy felállna, de nem érdekelt, csak az, hogy megint itt van velem. Egy huppanással lefeküdtem mellé és a mellkasára fektettem a fejem. A fura szag még jobban az orromba kúszott és most kezdtem csak érezni, hogy ez nem jó dolog. Valami kezdett nem stimmelni, aztán mikor David rákérdezett, hogy értesítettek-e valamiről amiről nem tudtam, határozottan rossz érzés kerített hatalmába. Felmorrantam de nem fenyegetően, inkább szűkölés volt. Tudtam, hogy vissza kell változnom de amig nem csillapodom le, nem fog menni. David miatt nagyon akartam, _nagyon_ ezért bevetettem mindent. Elnyúltam a padlón de még elérhető közelségben és csak néztem David szemeibe. Érezhette, hogy nem tudok semmiről és halálra aggódtam magam, az öröm amit akkor éreztem mikor megláttam szintén lángolt bennem és megannyi bizonytalanság is. Ha nem szól többet, szuszogásom szélzúgásként hat a csendben, de lassan sikerül annyira lenyugodnom, hogy újra emberi alakban legyek. Arról viszont fogalmam sincs mennyi idő telhetett el. Ha nem tűnt volna el hetekre és nem aggódtam volna annyit miatta és nem lenne milliónyi kérdésem, egészen mókás lenne ahogy egymás mellett fekszünk a padlón, de nem az. Érzem, hogy valami rosszat készül mondani. Végül megváltozik az arca a szemeimben és másképp érzem a szagát is, visszavedlettem emberré és felismerem a fertőtlenítő szagát.*
-David. Mi történt?
*Ha felül úgy ölelem át, ha nem, akkor úgy fekve. Muszáj, hogy érezzem. muszáj, hogy megtudjam mi történt és miért hagyott magamra. Tudtam, hogy nem önszántából teszi, sosem tenne ilyet. Más oka volt és ezért nem is haragudhattam rá. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben.*

*Nem igazán mozdultam ki a házból. Egyedül nem akartam, nem ismertem a várost és folyton amiatt aggódtam, hogy útközben történik velem _az_ amit még mindig nem tudtam irányítani. Nem éreztem mikor történik, csak megtörtént, de legalább otthon sikerült eljutnom addig, hogy lenyugtassam magam és a visszaváltozás könnyebb és gyorsabb volt. Ám ha mindez kíváncsi szemek előtt megy végbe, nem lettem volna képes megnyugodni. Épp csak annyi időre hagytam el a házat, hogy ennivalót vegyek, közben pedig az utcákat figyeltem, hátha meglátom David közeledő alakját. Egész egyszerűen eltűnt, nem jött haza mikorra vártam és utána sem. aggódással teltek a napjaim, főleg azért mert nem tudtam ki ismeri, kit ismer a városban és hol keressem. Senkit nem értesítettek a családból arról, hogy mi történt vele, hogy történt vele valami, csak anyát hívtam fel, hogy burkoltan érdeklődjem felőle. De semmi. majd megőrültem az aggodalomtól és a tehetetlenségtől, napjaim java részét valamilyen nagymacska alakjában töltöttem emiatt. Esténként kinyitottam a műhely felé vezető ajtót, hogy legalább ki tudjak menni a kertbe miután ismét Davidre gondolva felizgattam az idegeimet és átváltoztam. Napközben, mikor világos volt varrással tereltem el a figyelmemet. Volt nálam tű és néhány guriga cérna is, Davidnek pedig elég ruhája ahhoz, hogy néhány darab átszabása és egymáshoz varrása után is maradjon még amit felvehet....._amikor_ hazajön. Nem voltam hajlandó feltételes módban gondolkodni, reménykedtem amikor nem sírtam és sírtam amikor elfogyott az aznapi reményem. Három inget varrtam össze, kijött belőle egy fél takarónyi darab mikor meghallottam David hangját amint a nevemen szólít. Nem mertem hinni a fülemnek, de aztán léptek zaját is hallottam és reméltem nem képzelődöm. A boldogság összevegyült az aggodalommal és az ijedtséggel. Mi van ha nem David, hanem valaki más, egy idegen aki bejött és csak én hallottam úgy, hogy a nevemen szólít. A varrás közbeni nagy nyugalmam egyetlen pillantás alatt szertefoszlott és érzelmek áradata zuhant rám, a félkész takaró lehullott a padlóra a tűvel és cérnával együtt, én meg ott álltam egy hiúz minden méltóságával a szobám közepén. Jó, ha már így kell lennie, becserkészem azt aki bejött a házba, bárki is legyen. Óvatosan lépkedtem mintha vadásznék, bár azt nem szeretném soha kipróbálni, de éreztem a hiúz minden ösztönét magamban. Szerencse, hogy a szoba ajtaja nyitva volt, így minden különösebb nehézség nélkül ki tudtam menni. Hosszan elnyúlva osontam ki a hang irányába, a hasam szinte leért a padlóra, minden szőrszálamon éreztem. Nemsokára David szaga is az orromba kúszott és mielőtt megláthattam volna már tudtam, hogy a reményeim nem voltak hiábavalók. Kikukkantottam és már ügettem is David felé. Át akartam ölelni, a nyakába akartam ugrani, sajnáltam, hogy négy lábon állok de a rám törő érzelmi hullámok miatt képtelen voltam lenyugodni. David lábához dörgölőztem és mancsaimmal a csípőjére támaszkodtam. Láthatóan jól volt, nem hiányzott semmije, nem volt rajta sérülés, csak a megszokott szagát nyomta el az imént is érzett de még nem beazonosított fura szag. Büdös volt a hiúz orromnak és taszított, de nem jöttem rá mi az. Körbejártam Davidet, örömöm pedig dorombolásban fakadt ki belőlem.
~Meg kell nyugodnom, higgadj le Holly!~
*Mantráztam magamban, mert tudtam, hogy így képtelenség beszélni velem és én sem tudok neki feltenni egyetlen kérdést sem.*

*Szívesen benne vagyok mindenben ami tovább tart David közelében vagy vele, de egyelőre szeretnék csak egy dologgal foglalkozni, az pedig a képességem amivel nem tudok bánni. Egy kicsit talán önző dolog, hiszen ezért jöttem el hozzá, hogy kisírjam magamból a bánatot, a félelmeimet és mert tudtam, hogy nála nyugalomra lelek. Jöhettem volna előbb is meglátogatni őt, nem is tudom miért nem tettem, de hálás vagyok amiért nem hozza ezt szóba. David különben sem olyan, hogy számon kérjen bármit is.*
-Lehet, hogy az lesz.
*Kicsit erősebben nyomom meg a „lehet” szót, nem bízom magamban annyira, hogy teljes mértékben igazat adjak neki, a takarók az más, az az én ügyességem, hobbim és rengeteg ötletem van amit még megvalósíthatok, David ezzel szemben csodát tesz a fával, a legszebb oldalát hozza ki az anyagból. A munkáiban benne van minden érzelem, minden szeretet, bánat, kérdés és válasz. Úgy érzem egy darabot hagy a megmunkált fában magából.*
-Köszönöm, hogy vagy nekem.
*Egy kicsit elmerülök az ölelésében, a lelkem pedig egészen lecsillapodik, szinte látom magam előtt ahogy elszunnyad David pihe-puha lényének takarói között és a világomban minden a helyére kerül. Ezzel az érzéssel bontakozom ki a karjai közül, most már el tudom engedni, mert a közelemben lesz amikor csak szeretném.*
-Dolgozz csak, én addig lepihenek. Azt hiszem egy ideig nem kell attól tartanod, hogy lekarmolom a falat.
*Még akkor is mosolygok amikor visszaérek a házba, gondosan összetakarítom a párduc lényem okozta romokat, magamhoz veszem a tányéromat – remélhetőleg nem fog haragudni amiért a szobában eszem meg a vacsorámat– és visszavonulok. Tudom, hogy nehezen fogok elaludni, mert minden érzés új most a számomra és csak Davidre tudok gondolni, de azt is tudom, ha egyszer sikerül, hosszú idő után ez lesz majd a leghosszabb és legnyugodtabb pihenésem.*

//Én köszönöm! nagyon örülök! //

*David segíteni fog nekem, ez már biztos. Hogy én tudok-e neki segíteni az már nem annyira, de mindent meg fogok tenni amit csak tudok. Most bepillantást enged életének olyan részeibe is amit eddig nem ismertem, az is lehet, hogy soha nem fog megnyílni előttem úgy ahogyan én szeretném, de történjen bármi ott leszek mellette. Mindezt ő is tudja, jobban még nálam is, nekem csupán annyi jutott, hogy megadjam neki a lehetőséget. *
-Viccelsz? Egészen odavagyok értük.
*Nem merem megérinteni egyiket sem, a szépségük ellenére látszik, hogy még nincsenek kész és nem tudom, hogy a kezembe vehetem-e őket. Egyelőre tehát megmaradok a mindent a szemnek, semmit a kéznek elve mellett. Körbesétálok a műhelyben, hogy minden egyes darabot alaposan megnézhessek, közben kikotyogom a magam bolondságát. Először egy takaróval kezdtem, csak valamilyen elfoglaltságot kerestem és volt néhány régi ruhadarabom amivel nem tudtam mit kezdeni, de kidobni sem volt szívem egyiket sem. Egymás mellé tettem őket az ágyamra és annyira jól mutattak, hogy elkezdtem tervezgetni, egyik gondolat jött a másik után és hamarosan készen volt az első emléktakaróm. Azt még kézzel varrtam, nehéz volt és sokáig tartott, de ráéreztem az ízére és arra, hogy mennyire el tudja terelni a gondolataimat. Anyám eldicsekedett vele a szomszédunknak ő pedig áthozta nekem a gyerekei ruháit. Így kezdődött. A varrógépem sajnos otthon maradt, de most egészen más foglalkoztatott.
Meglepődve nézek fel David egyik munkájáról a bátyámra. Tényleg azt mondta, hogy ha szeretném, kialakíthatok magamnak egy varróműhelyt? A világért sem túrnám ki a kuckójából ami láthatóan a szíve csücske, de most nagyon elgondolkoztatott. Másrészt, az annyira végleges lenne, noha nem kívánkozom hazamenni, azon még nem merengtem el úgy istenigazából, hogy végleg maradok. Óriási változás lenne, egyelőre csak a lelki békémet szeretném megtalálni amit az apám olyan sikeresen a porba taszított, minden más eszembe sem jutott.*
-Tényleg? Ez igazán kedves tőled, köszönöm, de hagyjuk ezt most talonban.
*Nekem már az is elég, hogy itt vagyok vele, hogy láthatom hogyan él és válaszokat kapok tőle a kérdéseimre. *
-Rendben, de azt nem mutatjuk meg senkinek. Részemről csak kontárkodás lesz.
*Derült mosolyomból azonban minden bizonnyal kiderül, mennyire tetszik az ötlet, már csak azért is mert így több időt tölthetek el Daviddel. A jelenléte megnyugtatóan hat rám és az sem érdekel miért. Újabb öröm ér mikor megengedi, hogy egy-két darabot a kezembe vehessek és nem is ellenkezem. Óvatosan nyúlok az egyik félkész de általa megszáradtnak mondott darabért és alaposan megnézem, megforgatom. Próbálom elképzelni milyennek álmodta meg készen, gyengéden, már-már szeretettel húzom végig az ujjamat a fa erezetén, David keze munkájának nyomán, majd gondosan visszateszem a helyére. Felnézek rá, még izgatott vagyok ugyan de csak a viszontlátás miatt, ugyanannyira fáradt is, de pont olyan vagyok mint egy gyerek, addig maradnék fent míg az asztalra nem borulok. David viszont nem számított rám, biztosan dolga is lenne még, vagy szeretne kicsit egyedül lenni, hogy feldolgozza az érkezésemet és azt, hogy az eddigi élete mostantól kissé felborul. Lesz elég időnk még beszélgetni, a lényeg most az, hogy végre, hosszú idő után biztonságban érzem magam és ez az érzés lelassítja az eddig csúcson járó agyamat. *
-Sosem zavarsz, de tényleg elfáradtam. Hosszú volt az út és izgalmas, nem jó értelemben. Köszönök mindent David.
*Az utolsó mondatnál hozzálépek és megint megölelem. Ehhez hozzá kell szoknia mostantól.*

*Még sosem láttam Davidet zavarba jönni, ez az első alkalom, de nem szívom vissza azt, amit mondtam, még gondolatban sem. Sokat jelent nekem, mindig is sokat jelentett, de talán nem mondtam elégszer, mert nem volt rá alkalom. Ennek a hiányát csak most érzem, annyi mindent nem mondtunk ki egymás előtt, mégis erős köteléket sikerült kialakítanunk. Hálásan és szeretettel tekintek rá, én nem kételkedem benne, soha nem is tettem és ezek után sem fogok. Ha valamilyen módon ő nyugtatta meg háborgó lelkem, még egy ok, hogy szeressem de nem firtatom.*
-Igazad van, azt már nem tudod meg, de most már itt vagyok neked, még most sem késő.
*Ezzel csak azt akartam közölni vele, jobb lenne ha egyszer kipróbálná a másik verziót is, és én meghallgatom bármiről is legyen szó. Talán a nehezén már túl van, és ha így van én örülök neki….ennek örülnék igazán, mert az azt jelentené, hogy egyenesbe került, de ha mégsem, akkor szeretném ha ugyanolyan bástyának látna mint én őt.
Az a plüssnyuszis kijelentés azonban egyik pillanatról a másikra elmosta a komoly dolgokat. Hirtelen nem is tudtam mit gondoljak erről, fura volt egy felnőtt férfihoz egy ilyen játék, csak arra tudtam gondolni, hogy egy nőtől kapta de ez eddig nem került szóba.*
-Nem furcsa ha húsz éve megvan.
*Kijelentésemben talán ott a sok kérdés is amit legszívesebben feltennék neki a nyuszival kapcsolatban, de nem érzem úgy, hogy ez a mostani lenne a megfelelő alkalom és talán nem is annyira fontos csak én érzem úgy. A sok újdonság amit az elmúlt percekben megtudtam Davidről azt sugallja, hogy nem ismerem annyira mint eddig hittem és ezen szeretnék változtatni. Hirtelen minden érdekelni kezd vele kapcsolatban, de nem borítom rá az összes kérdésemet, szép lassan, lépésről-lépésre haladok. A vacsora várhat, hidegen is megeszem amint eltűnik a kő a gyomromból.
Hagyom magam vezetni, kéz a kézben ahogy régen, kislány koromban, ritka találkozásaink alkalmával. Akkor én húztam magammal, hogy megmutassak neki valamit. Ez most új, nagyon új, hiszen bepillantást enged az életébe, abba a részébe amit eddig nem ismertem és megtisztelve érzem magam. Jó érzés burkol be, és hosszú idő után képes vagyok annyira megnyugodni, hogy a boldogság kerüljön bennem felszínre. Nem tudom még merre visz de már az út is tetszik, egészen más világ tárul elém a lépcsőkké formált járdakövekkel, a körülöttünk zöldellő kerttel és a láthatóan nem kész épületrésszel. Belépek mellette és érdeklődve nézek körül, mindenhol félkész munkák de a végleges szépség már látható. Igazi remekművek és én csak ámulok.*
-David! Ezek gyönyörűek!
*Érdekes, hogy nem érzem a lakk átható szagát, helyette kellemes illat vesz körül amit nem tudok még beazonosítani.*
-Csodaszépek. Nem csak ügyes munka, tényleg látszik rajtuk, hogy nagyon szereted csinálni. A szíved is benne van. Úgy látszik a művészi hajlam családi vonás. Én takarókat varrok…..tudom nem valami nagydolog, a nagymamák is varrnak takarókat, de én szeretem. Emléktakaróknak hívom őket. Egyszer majd megmutathatnád hogyan csinálod, persze csak ha nem zavar, hogy nézlek.
*Egészen el vagyok bűvölve attól amit látok, David hihetetlenül szép dolgokat képes készíteni, még így, félkészen is csodásak.*

*Amikor megérkeztem, örültem, hogy láthatom David-et, de az első, igazi, őszinte mosoly most kerekedik az arcomra. Tudom, hogy boldog volt minden egyes találkozásunkkor, de ahogy neki is jó hallani a ragaszkodásom tényét, úgy nekem is hasonló érzés kerülgeti a szívemet amikor biztosít róla. Kezdem megérteni és elfogadni a döntését amivel próbált megkímélni a gondoktól. Emlékezve az utóbbi fél év lelki gyötrelmeire és David testvéri gondoskodására, amivel a ritka találkozásaink alkalmával körülvett, csak hálás lehetek neki....és sajnálom, amiért neki nem volt egy ilyen testvére vagy támasza, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Neki mindig egyedül kellett szembenéznie a gondjaival s mégis, nekem mindig a támaszom volt, felnéztem rá és soha nem vettem észre mekkora harcban áll önmagával és a világgal.*
-Pedig az voltál hidd el, és most kétszeresen.
*Ő az én bástyám, a váram ahova elmenekülhettem, ami megvéd mindentől és mindenkitől. Azt hiszem most lett csak leginkább Várúr. Ha végre megnyugszom és biztonságban érzem magam, biztosan minden a helyére kerül bennem David-el kapcsolatban is és értelmet nyer az amiről most próbál meggyőzni anélkül, hogy mentegetné saját magát.*
-Ó! Ebből is látszik, hogy nem vagyok magamnál.
*Bár az étvágyammal most kicsit gondban vagyok, azért elveszem azt a tálat amit nekem szánt. Meg fogom enni, nem hagyom, hogy kárba vesszen, de egyelőre elég az a kemény kő is ami elfoglalja a gyomromat. Egy másik képesség gondolata megrettent, ezzel az eggyel is bajban vagyok és leszek is még nagyon sokáig. Ha David segít is megzabolázni és „használni” az nem mostanában lesz, csak azért imádkozom majd, hogy inkább sose legyen. Mindennek ellenére furcsa mód megnyugszom, a lelkem nem háborog tovább és a bennem fellobbanó, pattogó feszültség is alábbhagy. Nem tudnám mire vélni ha tíz perccel korábban lennénk, de azóta megtudtam néhány dolgot Davidről és kezdem összerakni a részleteket. *
-Igen, tudom. ez borzasztó. Mármint az, hogy te nem tudtad megosztani senkivel. Nem lett volna könnyebb ha nem egyedül kell megbirkóznod vele?
*Csak most érzem igazán mennyire egyedül volt ebben a dologban és, hogy nekem mennyivel könnyebb lesz még az összes közbejövő nehézség mellett is. Aztán csodálkozva kénytelen vagyok felvonni a szemöldököm.*
-Neked van plüssnyuszid?
*Ezzel az egyetlen kijelentéssel sikerült elterelnie a figyelmemet. Önkéntelenül iszom bele a teába amit nekem töltött ki észrevétlen gondoskodással. Mióta van David-nek plüssnyuszija?*
-Köszönöm…nem, bármilyen fáradt is vagyok most nem szeretnék egyedül lenni. Ha nem tartalak fel valamiben örülnék ha velem maradnál még egy kicsit és később megeszem a bambuszrügymentes reggeli- ebéd-vacsorát. Ígérem!
*Még a kezemet is a mellkasomra szorítom mintha esküt tennék, nem hagyom, hogy David fáradozása kárba vesszen, de most egy falat sem menne le a torkomon. Ezernyi kérdés zsong a fejemben a képességeinkkel kapcsolatban de most azokkal sem szeretnék foglalkozni. Majd szép lassan, lépésenként térek rá ezekre, amikor nyugodtan és érthetően tudom megfogalmazni mindet.*
-Szóval mi volt az a kendő fejeden és mit csináltál épp mikor berobbantam az életedbe?
*ha közben feláll és elindulunk házat nézni, a teámat viszem magammal. Már az illata is megnyugtató, de van egy olyan sejtésem, hogy leginkább David-nek köszönhetem azt, hogy izgatott lelkemet most egy angyalszárny puhaságú érzés bugyolálja be.*

*David szavai megnyugtatók, ha annak szánta ha nem, de inkább az előbbiben hiszek. Ezért jöttem hozzá, tudtam, hogy bízhatok benne, hogy segíteni fog akkor is ha nincs tudomása az én vagy mások képességeiről. de én lepődtem meg jobban mikor kiderült, hogy többet tud mint amennyiben reménykedtem. Minden szava és érintése egy volt az együttérzéssel, a tudással és a segíteni akarással. bár hittem annak amit mondott, még nem tudtam a magamévá tenni. Persze én is sejtettem egy kis eltelt idő és a morzsányi tapasztalataim után, hogy az átváltozásaim mind valamilyen hirtelen fellángolt érzelmi megnyilvánulás következményei s józan eszem arra engedett következtetni, hogy a megnyugodott lelkem és a körülöttem érezhető biztonság kiválthatja a visszaalakulást a saját, emberi bőrömbe, azért még voltsk kételyeim. Mindez pedig az apánknak köszönhető. Az ő közelében sosem volt megnyugvás, mindig riadókészültségben voltak az érzékeim és minden idegsejtem érezhetően az égnek meredten feszült bennem. David közelében és az ő áldásos szeretete mellett mindez elhalványult. Még nem vontam párhuzamot a képességei és a lelkemre ható „simogatás” között, de valahol a lelkem legmélyén éreztem.
Szemeiben láttam, hogy tetszem neki, hogy nem taszítja a külsőm – persze a testvéri szeretet bármit képes volt felülírni – és mindent megért abból ahogyan nézek rá, néztem rá míg nem emberi alakomban voltam. Szavaimra a magyarázata biztos és kézzelfogható volt, megértettem és nem haragudtam rá, talán sosem tudtam volna, csupán bántott, hogy nem gondolt rám akkor amikor neki akadtak gondjai. A megbántás érzése és a harag két különböző fogalom volt. Sosem tudtam volna úgy gondolni rá, mint ahogy apánkra. _Rá_ haragudtam, dühös voltam azért ahogyan viselkedett velem, de a legmélyebb érzés a nem megértés volt. Szerettem a képességem felbukkanásának első percéig, és ő is szeretett engem, mindegy volt miért, noha titkon sejtettem, de elfogadtam és a magamévá tettem a szívét. David azonban a bajban is úgy szeretett ahogy arra nekem szükségem volt. Feltétel nélkül. Lesütött pilláim mögül nézek rá bűnbánóan.*
-Nem haragszom rád igazán, csak….azt hiszem jobban esett volna ha együtt titkolózunk. Mindig odavoltam érted.
*Tudja, de azt hiszem most mondtam ki először mennyire ragaszkodom hozzá. Sosem voltunk igazán együtt mint testvérek és csupán csak félig vagyunk azok, de én mindig egészként tekintettem rá. talán azért mert Davidből mindig áradt valamiféle biztonság és védelem, aggódás és féltés. Eddig úgy hittem csupán a nagy fiútestvér kiváltsága ölelt körül, de már rájöttem, hogy ez több volt annál. Épp ezért bántott, hogy nem osztott meg velem mindent, de tényleg mindent. Haragudni azonban nem tudtam rá igazán, próbáltam megérteni az érveit, és felnőtt fejjel….na jó, majdnem felnőtt fejjel talán mostanra sikerült is.*
-Értem az okát, nem haragszom rád, csak bánt, hogy nem bíztál bennem feltétel nélkül. Sosem árultalak volna el senkinek. de remélem ez, ezek után megváltozik.
*Tudni akartam róla mindent, nem csak a másik Davidről, hanem a lélek ismeretéről is. Arról ahogyan másokba lát, arról amiről kevesebbet beszélt mint a másik David létezéséről. Főleg arról. A másik David létezése elég egyértelmű volt, de a lélek ismerete a benne való kirándulás és vizsgálódás sokkal jobban felcsigázta a fantáziámat. Azért mert eddig arról nem kérdeztem őt, nem jelentette azt, hogy figyelmen kívül hagytam.*
-Erődítmény, igen. Valami falat említett legutóbb is. Én csak Várúrnak emlegettelek előtte.
*Az emlék megmosolyogtat. Valóban így volt, de csak apánk bosszantására mondtam ki először azt a szót, aztán amikor láttam mennyire mérges és ez jó érzéssel töltött el a korábbi szekálása után, továbbra is Várúrként emlegettem David-et. Még a közös vacsorák alkalmával is.*
-Amikor legutóbb bambuszrügyet ettem, még egy óra sem telt el és kidobtam magamból. Valamiért nem bírja a gyomrom és ezért én sem szeretem. Anya bajban volt amikor nekiállt főzni.
*David tudja és talán sejti is miért választotta apánk az én anyámat második feleségeként. Nem a főztjéért, pedig az remek és imádnivaló, de a tényekről sem én sem ő sosem ejtett szót, az ismerősök pedig csak a mi jelenlétünk hiánya mellett pletykált. Ennek ellenére imádtam anya főztjét, a különleges keleti ízeket és hozzávalókat, csak a bambuszrügy….az volt a gyenge láncszem az étkezésemben. A bambuszrügy vagy nem bambuszrügy nem érdekelt, mihelyst David szóba hozta a különleges képességeket. A nekem szánt tálért automatikusan nyúltam. de közben a bátyámra figyeltem. A lehetőség, hogy talán lesz másik képességem, felcsigázott és egyben meg is ijesztett. Ez tisztán látható volt az arcomon. A szemeim minden bizonnyal tócsányira kerekedtek és a szemöldökeim is felugrottak a homlokomra. Minden emberi érzelem-megnyilvánulásom ékesen beszélt arról amit épp gondoltam.*
-Két képesség? Ezzel az eggyel is bajom van, mi lesz velem ha egy másik is felbukkan bennem? Ez biztos vagy csak lehetőség?
*A félelem lassan de biztosan úrrá lett rajtam. Az étvágyam is elment, rá sem néztem a tányéromra pedig nem rég még majdnem az éhhalál küszöbén álltam. Talán tegnap délben ettem utoljára valami tartalmasat, azóta csak a zsákomban lévő palack víz tartamát szopogattam. Szó szerint, beosztva.*
-Maradok és nincs más tervem, minthogy megismerjem magamat és….azt….azt a sok másikat ami gondot okoz. Meg gondolom ezek után azt is amiről még nem tudok. A tervem csak eddig tartott, vagyis hozzád. Szóval rengeteg dolgod lesz velem és nekem is magammal. Főleg nekem magammal. Ha esetleg a későbbiekben találsz a falakon némi karmolás nyomot, azért bocsánatot kérek már előre is. És ha van háziállatod….nem is tudom…Féltened kellene tőlem? A fenébe is David még ezzel sem vagyok tisztában! Minden annyira…..!!!
*Megfogalmazni nem tudom, de arcom vonásai, karjaim heves kalimpálása és a testem minden részletre kiható gesztikulálása beszédesebb minden szónál. Félő, hogy újra átalakulok. A kérdés csak az mivé és meddig. Egyelőre még megmaradok David lány testvérének, de ki tudja mikor leszek oroszlán vagy hiúz, esetleg puma vagy párduc. A kedvenc és szeretett, csodált nagymacskáim egyike, akikről rengeteg képet láttam és tanulmányt olvastam. Tudom mikor miért és hogyan viselkednek, épp ezért félek attól, hogy egyszer valamelyik testében öltök új alakot.*

*Éreztem a pillanatnyi hezitálást, a késlekedő simogatás előőrsét, tudtam, hogy meglepődött. NEM! Éreztem, hogy meglepődött és azon mereng vajon tegye vagy ne tegye. Én sem éreztem helyénvalónak azt amit kívántam de abban a néhány szemvillanásnyi időben nagyon akartam. Meg is kaptam. David ujjai olyan lágyak voltak mint egy kis gyermek kezéé, nem tudtam miért éreztem így, de ez volt az első gondolatom. Jó volt, finom, édes, barátságos és ártatlan. Ezt éreztem és azonnal a magamévá tettem. Nem tudatosult bennem mit teszek valójában, ösztönösen cselekedtem és jól éreztem magam kezének simogatása közben. Olyan volt mintha az egész lényét átadta volna nekem, azt a mélyből jövő magabiztosságot, a féltést, az aggódást és a törődést. Szerettem David-et, ha eddig nem is burjánzott volna bennem el ez az érzés, most akkor is szárat növesztett volna.
Miután megfordult velem a világ és a fenekemre estem, ezer wattos izzóként gyúlt bennem a fény, hogy visszaváltoztam. nem tudtam és nem értettem miért. Ilyenkor hiába is próbáltam megfejteni a rejtélyt, nem sikerült. talán David segíthet, hiszen ezért jöttem el hozzá. Bíztam benne anélkül, hogy tudatában lettem volna az ő képességeinek. Nem is gondolkoztam el azon, hogy genetikailag talán hasonlóan működünk és neki is vannak rejtett képességei, a lelkem mélyén bíztam abban, hogy ha lennének már régen megosztotta volna velem, hiszen nekem is ő volt az első akinek elárultam a titkomat. A világ még nem volt felkészülve arra amit a mutánsok nyújthattak, amivel rendelkeztek, azon kevés információm ami elcsepergett hozzám nem volt elegendő ahhoz, hogy másban is bízzak. Apánk pedig a maradék reményeimet is szerte foszlatta. Megértettem, de egy kicsit bántott amiért David nem avatott a bizalmába. Megértettem mert tudtam, hogy sokan félve tekintenek a különleges képességekkel rendelkező emberekre, de bántott amiért bennem, a szeretett húgában mégsem látta meg a feltétlen bizalmat.
Ösztönösen talán, de felém nyúlt és maga felé rántott, hálás voltam a segítségéért, de közben szégyelltem is magam. A képességem gyengévé tett, minden ami vele kapcsolatos volt, csupán hátrányomra szolgált. Eddig. Még élt bennem a félelem érzése.
Nagy nehezen és David segítségével visszanyertem az egyensúlyomat, és igyekeztem ember módjára viselkedni. A szagok még ott éltek az orromban és követték a természetes utat az agyam felé, de visszajelzés már nem érkezett miután ismét emberi, női alakomba változtam. Csak az emlék maradt meg, amit mostanra már nem voltam képes elhelyezni a tábla egyetlen pontjára sem. az amit David mondott rólam és a másik énemről, furcsa volt de időlegesen megnyugtatott. A helyzet is, és az ahogy a testvérem viselkedett velem szemben.  David szeretett, emiatt nem voltak kétségeim, a többit pedig eloszlatta azzal ahogy fogadta az átalakulásom utáni formámat. Nem ijedt meg, nem szitkozódott, nem átkozott meg és nem akart abban a formámban _megismerni_. Utóbbi hatott rám a leginkább. Apa erre helyezte a hangsúlyt, noha soha nem érintett meg, érzékeltem mennyire kíváncsi rám. Felmerült bennem az a tudat, hogy talán a saját lelkét is eladná azért a tudásért amit én nyújthatok neki. valami ilyesmi lehetett az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban ami arra sarkallt, hogy David-hez meneküljek. David pedig mint mindig, most is partner mindenben. Gátat állít kettejük között és képes ennek ellenére olyan helyzetet teremteni amiben egy kicsit eltereli a figyelmemet a másik Davidről. Feltápászkodom,  a nehézségét és a lassúságát inkább az időnyerés buzdítja mint az izmaimban érzett változás okozta fáradtság. Az asztalhoz ülök, oda ahova az üres tányért tette és bizonytalanul szedek magamnak, közben néha egy-egy félpillantást vetek a padlón árválkodó maradékra. nem sokára megtudom David titkát, bár még ezer kérdésem van ezzel kapcsolatban, úgy érzem a lényeget megtudtam. Az is elámít.  A történet valóságos és hihetetlen….vagy inkább felfoghatatlan. Nem tudom elképzelni azt az érzést ami a saját vérző testem megpillantása eredményezhet.  A régi baleset már nem tölti el a szívemet aggodalommal, hiszen David sértetlenül ül a társaságomban, mégis felkavar  a történet. Nincs étvágyam, hiába szedtem bármit is a tányéromra, önkéntelen volt, azt sem tudom mit kell majd megennem, hogy ne vesszen kárba. Csak nézek Davidra és próbálom megfejteni a szavait. Én lennék az utolsó aki követ vet rá, vagy még inkább az egyetlen aki nem, de ennek ellenére haragszom rá.*
-Elhittem volna. Neked el. Igazad van. Ott utaztam ahol senki nem lát, de bátran és bízva benned jöttem el hozzád az első adandó alkalommal. Te vagy az első akinek elmondtam, Apa nem számít, ő meglátott. De te nem bíztál bennem. Talán hamarabb eljöttem volna ha tudok…._róla_.
*Jelentőségteljes pillantást vetek a másik David-re, majd vissza az igazi testvéremre. nem utálom, nem gyűlölöm, nem haragszom rá, valahol megértem de megbántva érzem magam amiért nem bízott bennem. Mindig is imádtam, sok olyan dolgot tudtam róla amit Apánk nem, soha nem árultam el, a szívemben őriztem a titkait, noha nem volt sok amit rám bízott. Most felmerült a kérdés bennem, hogy mennyit hallgatott el. *
-Ha sejti is, hogy itt vagyok, nem fog idejönni.  Olyan vagy számára mint egy erődítmény.
*Belefalok végre a rizsbe, némi zöldség is a számba kerül ellenőrizetlenül. Felhorkanok és vádlón David felém szurkálok a pálcikákkal. *
-Ez bambuszrügy? Utálom!!!

*David szavai lassan megnyugtatnak, de egyben újabb kérdéseket is felvetnek bennem, melyeket jelenlegi állapotomban nem tudok feltenni. Újabb kérdések és talán még egy kis remény is. Igen, ezért jöttem el hozzá. Benne megbízom. Úgy indultam el otthonról, hogy nem tudtam az ő képességeiről, csak arra vágytam, hogy meghallgasson és a lényéből fakadó hihetetlen empátiával vigasztaljon. Ennyi is elég lett volna, nem számítottam másra vagy többre, nem volt bennem remény arra, hogy a képességemet valaha irányítani tudom, csak annyi, hogy talán magától javulni fog, vagy nem lesz rosszabb. Tele voltam félelemmel, egyrészt azért mert nem akartam senkit sem bántani, viszont amikor más és más nagymacska testébe költöztem, éreztem az ösztöneiket, éreztem a vágyat arra, hogy beleharapjak valami meleg és véres húsba. Visszaváltozva undort éreztem saját magam iránt és azért imádkoztam, hogy ne történjen meg soha többé. A másik félelmem az volt, hogy egyszer úgy maradok. Nem voltam tisztában a képességem tulajdonságaival, nem éreztem az idő múlását sem állati alakban, nem tudtam, hogy ezek az alakváltások rövidebb vagy hosszabb ideig tartanak. Nekem mindegyik egy örökkévalóság volt. David azonban most azt mondta tud segíteni, bár abban kételkedtem, hogy valaha is jól fogom érezni magam egy nagymacska bőrében, de a többit elhittem neki. A szégyenkezéssel még nem tudtam mit kezdeni, amíg itt vagyok Daviddel felesleges ilyeneken gondolkodnom.
Amikor képen nyaltam és ő szélesen elmosolyodott, kedvem lett volna ugrálni örömömben , de ilyet nem tesznek a nagymacskák, viszont azonnal érezni kezdtem ahogy a hangszálaim megrezegnek. A hirtelen rám szállt nyugalom,  David kedvessége miatt érzett boldogságom  valahol mélyen a gyomromban elkezdett kavarogni és egészen a torkomig szaladt, ott pedig táncot járt. DOROMBOLOK! A gondolat mondhatni fejbe kólintott, ilyen még nem fordult elő velem és ez az újabb érzés hihetetlen volt, félelmetes és örömteli egyszerre. David ujjai a fülem tövét vakargatták én meg elfordítottam a fejem és addig nyújtogattam míg a nyakam aljához nem ért a keze. Ez még kellemesebb volt, egészen imádni való, mindaddig míg észbe nem kaptam. Az ösztönök magukkal ragadtak, nem kétséges, volt bennem valami kiscicás is. Az erdő ötlete tetszett, ha tényleg olyan hely ahol szabadon és kíváncsi szemek elől rejtve lehetek a mostani vagy ehhez hasonló alakomban, akkor talán sokkal több mindent felfedezhetek magamban, vagyis a képességemben. Na, ezért jöttem David-hez, máris ötletelni kezdtem, megnyugodtam és éreztem, hogy a félelmeim ha csak kis időre is de háttérbe szorulnak. Már épp kezdtem jól érezni magam mikor fordult egyet velem a világ, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, én pedig ott kucorogtam a padlón emberként, két kezemmel David combján támaszkodva, nyakamat nyújtogatva. A visszaváltozás mindig kevesebb „pusztítással” járt, azt nem tudom miért, még nem jöttem rá. Viszont most sokkal kellemetlenebb volt a helyzet miatt. Kínos volt David előtt térdelni és abban a pillanatban, hogy erre rájöttem, hátraugrottam aminek megint egy fenékre esés lett a vége. Két kezemen támaszkodtam és próbáltam összeszedni maradék büszkeségemet.*
-Bocsánat, bármit is tettem ne haragudj. Nem voltam önmagam……..Istenem, megnyaltam az arcodat.
*Kezeimmel takartam el a saját arcom, de ujjaim közötti résen azért kikukucskáltam. Ha ott volt még a másik David, már az kezdett el nagyon érdekelni, ha nem akkor is csak épp nem volt mit néznem. Hirtelen az összes kérdést fel akartam tenni David-nek de annyi volt, hogy nem tudtam melyikkel kezdjem. Csak tátogtam mint egy partra vetett hal, majd a kérdések ömlesztve törtek ki belőlem.*
-A másik David? Hogyan? És mikor? Mióta? És miért nem?

Otthon édes otthon

*Borzasztóan éreztem magam amint ott szerencsétlenkedtem a székkel, David azonban nem jött segíteni amiért szintén hálás voltam neki. Ez viszont nem látszott rajtam, de talán érezhető volt. Bármennyire is feszélyezett az új külsőm – ami ideiglenes volt – szerettem volna magam megbirkózni vele. Noha nem tudtam irányítani mikor kerekedjen rajtam felül és nem igazán békéltem meg ezzel a képességgel a mai napig sem, annyit azért sejtettem, hogy ez most már állandósul és tudtam, hogy valamilyen módon _meg_kell_tanulnom_ kezelni. Fájdalmat nem éreztem, állati formámnak legalább annyi előnye volt, hogy magasabb fájdalomküszöb alakult ki bennem arra az időre. csak az emberi szégyenérzet lángolt bennem ahogy csetlettem-botlottam, de David megértő és együtt érző tekintete megnyugtatott. A másik David iránt még bizalmatlan voltam, nem hallottam soha erről a képességről, bár a köztudatban jó sok keringett, némelyik persze túlzó volt vagy légből kapott, némelyik viszont nagyon is valóságos, de én magam nem találkoztam még senkivel sem aki előttem próbálgatta volna a szárnyait. Ezért is titkoltam még anya előtt is, apánk pedig talán szintén emiatt nem mondott senkinek semmit. Végül is mindegy volt, nekem problémát okozott és ki akartam törni az általa emelt gátak mögül.
A mancsom nagyobbnak tűnt mint a kezem volt valójában, ezt sem értettem de gondoltam még ráérek megérteni, a lényeg az volt, hogy először uralni tudjam. A másik David combja azonban áthatolható volt. nem merengtem el azon, hogy a kép előttem nem remeg meg és nem foszlik szét vagy nem hullámzik, csak annyi jutott el a tudatomig, hogy _tényleg_ csak egy kép, amit látok de nem megfogható. David magyarázata kiegészített néhány hiányosságot bennem. Annak örültem, hogy nem keletkezett újabb bátyám, mégis annyira valóságos volt, hogy amikor felém nyújtotta a kezét, elhúzódtam tőle. Így is elért, de akár egy film, megmaradt látnivalónak. Meg sem éreztem, még csak halvány leheletet sem. A kérdés elkeserített, nem csak azért mert David jó nyomon járt és rámutatott a gyengeségemre, hanem mert válaszolni sem tudtam a mostani formámban. Elfordultam hát mindkét Davidtől és elkezdtem a szobában járkálni. Egyik faltól a másikig. Utam közben orrommal meglöktem egy darabot az ételből ami kirepült a tányéromból, de semmilyen ingert nem éreztem arra, hogy megegyem. Kicsit ingerülten, idegesen mászkáltam, tényleg úgy mintha az állatkertben egy ketrecbe zártak volna. Nedves orromat birizgálta a szobában terjengő illatok halmaza, ösztönöm nem ehhez szokott hozz bár azt nem tudtam honnan jött elő az érzés. Furcsa volt, ismeretlen és rossz, pedig az emberi oldalam megmaradt darabjai jelezték, hogy igenis ismerik. A rengeteg ingerlő szag megcsavarta az orromat én meg prüszköltem egyet. Látható idegességemen túl érezhető volt a kérdésre adott néma válasz. nem, nem tudom irányítani mikor változom vissza, én már most szerettem volna. Elégedetlenségemnek hangot adtam de ez is csak egy mérges morgás volt. Aztán gondoltam egyet és odamentem David-hez, az igazihoz ha eleddig nem hívta vissza a másikat. Leültem a fekete fenekemre, farkamat magam elé húztam és mellső mancsaim egyikét ismét a combjára ejtettem. Örültem amikor megéreztem a puha párnák alatt az izmait, a ruha anyagát. Óvatos voltam, emberi érzéseim felé ösztöneimet is legyűrték, karmaim a rejtekükön maradtak, csupán a mancsom súlya volt érezhető. Felnyújtózkodtam és ha nem húzódott el előlem akkor megnyalhattam az arcát. Puszit akartam adni de ilyen nem létezik a nagymacskák kedveskedései között, reméltem, hogy ennek ellenére értékelni tudja. Végül lehajtottam a fejem az ölébe és kínzó vágyat éreztem arra, hogy megvakarja a fülem tövét.*