Armanaugh-ház

*Miért nem hívtam fel? Jó kérdés. Talán attól való félelmemben, hogy a szüleim idő előtt megtudják, hogy menni készülök és megakadályoznak benne. vagy csak az apánk. Tolvaj módjára tűntem el otthonról, több napot is arra szántam, hogy mindent megszervezzek előre, hogy semmi ne jöhessen közbe. Ha David megjelenik, apánkban talán felmerül a gyanú, hogy el akarok tűnni a szemei elől. Nekem viszont időre volt szükségem, jó sokra arra, hogy megemésszem magamban a velem történteket, hogy kiadhassam magamból a keserűséget, a tanácstalanságot és a félelmet. Anyának hagytam üzenetet, hogy ne ijedjen meg, hogy tudja jól vagyok és a távozásom az én döntésem. David-nak azonban már nem tudtam mindezt kifejteni, bár talán ő is rájött.
Fogalmam sincs hogyan nézhetek ki, sosem néztem tükörbe egy-egy átváltozás után, csak sejtem mivé lettem a nagy fekete mancsból és a karmokból. Mindig is szerettem a nagymacskákat, odavoltam értük, csodáltam őket az erejük, a szépségük és a méltóságuk miatt. Rengeteg könyvem volt róluk tele képekkel, de sosem gondoltam, hogy egyszer majd én is hozzájuk hasonlóvá válok. Az egészben az volt az egyetlen megnyugtató érzés, hogy a gondolataim emberiek maradtak, de éreztem a mindent elsöprő ösztönöket is. A kettő egymás ellen harcolt bennem és ez okozta a káoszt. Nem tudtam irányítani, vagy csak olyan kis mértékben ami elenyésző volt. azt, hogy mikor és mivé alakulok egyáltalán nem, de volt bennem egy vékony és törékeny gát ami arra sarkallt, hogy ilyenkor inkább bújjak el. Most nem volt rá szükség, David előtt nem kellett titkolóznom, csak attól féltem, hogy az állatias ösztönök lerombolják azt a gátat és bántani fogom a bátyámat. Amikor hátrahőkölt fájdalmasan felnyögtem, mintha megsebeztek volna. Nem tudtam arról, hogy emberi érzelmeim mennyire kerülnek felszínre, de borostyánszín szemeimből David szomorúságot láthatott. szomorúságot és végtelen hálát miután megláttam a mosolyát. Nem félt tőlem, vagy csak nagyon jól palástolta. Éreztem az illatát, de nem az illatszereké vagy a lakké volt számomra erős és éles hanem a bőréé, és a véré ami ott lüktetett az ereiben. Finom volt és édes, ettől az érzéstől azonban megijedtem. Nem bánthatom, ő a bátyám, a testvérem! Annyira nehéz volt, minden porcikám remegett attól ahogy visszafogtam magam, vagy próbáltam. A mosolyától azonban furcsa, kellemes nyugalom szállt rám. Lassan, nagyon lassan, szinte vánszorogva kúszott belém. Lehajtottam a fejem mikor felém nyúlt, egész testemben megremegtem az ujjai érintésétől. Furcsa volt, még apa sem érintett meg soha. Talán félt tőlem, de persze ez nem akadályozta meg abban, hogy mindenféle vizsgálatnak vessen alá. David azonban csak nézett rám szelíden és mosolygott. A keze érintése csak egy pillanatig tartott de elmosta belőlem az iménti éhséget amitől én magam is féltem. A szavai eljutottak az elmémbe, furcsa volt egy állat testébe zárva megérteni az emberi szót, de legalább ezért hálás tudtam lenni a képességemnek. David azt mondta szeret és, hogy így is szép vagyok. Ez jólesett és megpróbáltam a fejem visszahúzott keze után nyújtani ám aztán valami megállított a mozdulatban. David mondott valamit amire nem egészen figyeltem mert el voltam telve a rám törő érzések kavalkádjával. Csak a látóterem szélén felbukkanó másik David miatt horkantam fel. Már maga a hang is furcsa volt számomra, sosem tudtam kibékülni azzal, hogy ilyenkor képtelen vagyok kommunikálni és csupán a hangképzés megváltozott korlátain belül tudok mozogni. Most rajtam volt a sor, hogy hátrahőköljek, fejemet oldalra hajtva figyeltem a másik David-et ahogy leül bátyám mellé. Határozottan nem tetszett, nem éreztem felőle semmilyen szagot bármennyire is próbáltam megérezni. Mancsaimmal letoltam magam az asztalról, hogy a földre huppanjak, ám ez nem volt olyan kecses mint egy igazi párducnál. A szék felborult mögöttem én meg nemes egyszerűséggel fenékre estem. Paródiába illő volt ahogy megpróbáltam egyenesbe hozni magam, aztán odaléptem a másik David-hez, mind a négy mancsommal. A kíváncsiságom erősebb volt, leültem a másik David előtt, farkamat a lábaim elé kanyarítottam, majd az egyik mellső lábamat megpróbáltam a másik David combjára ejteni. *

Otthon édes otthon


*Tudtam, hogy David nem fogja titokban tartani, hogy nála vagyok, ha anyáék nála kérdeznek rá. Nem is kívántam tőle, mint ahogy azt sem, hogy anya miattam hazudjon. Mindent egybevetve szerettem az apámat, az eltelt fél évig végül is semmi bajom nem volt vele és talán ha nem velük lakom még mindig, a mai napig nem derül ki a számára ami velem történt. Más kérdés, hogy David minden bizonnyal akkor is értesül róla. Szerettem az apámat, de voltak dolgok amiket nem mondtam el neki mert egy generációnyi különbség volt köztünk. Mostanra viszont kicsit elegem lett belőle, talán csak egy kis időre volt szükségem és egy kis nyugalomra, nélküle, hogy megemésszem és feldolgozzam a történteket. Egy kicsit irigyeltem Davidet amiért önálló életet él és nem szorul rá arra, hogy a szüleivel éljen egy fedél alatt. Persze ha akarja sem tehette volna meg, az a család már nem létezett.*
-Rendben. Tudom.
*Két rövid szóval egyeztem bele újból abba, hogy szólok majd anyámnak. nem fogom hagyni, hogy aggódjon és ha végre sikerül egy kicsit megnyugodnom, amire nem sok esélyt láttam, akkor első dolgom az lesz, hogy felhívom. De csak őt. David jó érzékkel terelte el a témát magáról, nem tudtam miért ennyire zárkózott ha a párkapcsolatról van szó, de most nem is kezdtem el ezen filózni. Önző dolog tudom, de egészen más foglalta le a gondolataimat. Azok ott kavarogtak bennem és az idő múlásával egyre zavarosabbak lettek. Amikor befejeztem, már éreztem, hogy az egész egy nagy katyvaszként hangozhatott és azon sem csodálkoztam, hogy David nem értett meg belőle semmit. Talán ezért nem is tűnt fel, hogy egyáltalán nem borult ki, nem kapkodott a fejéhez és nem meresztett rám tócsányira kerekedő szemeket a csodálkozástól. Nem tudtam mit gondol most, de próbáltam neki szót fogadni, az mindig segített….régen. Vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam, de a lelkem mélyén éreztem, hogy ez most mit sem számít. Nem volt könnyű erről beszélni, főleg úgy, hogy nem tudtam, hasonló cipőben járunk. Ráadásul fogalmam sem volt hol hagytam abba, mit mondtam el és hol folytassam. Vagy kezdjem előröl? *
-Átváltoztam. Nem tudom hogyan és miért, nem éreztem semmit előtte, egyszer csak ott voltam a fürdőkádban, négy szőrös tappancsom volt, farkam és bóbitás füleim. Azt hiszem hiúz lettem. Apa meg ott állt velem szemben és azóta rémálom az életem. Elég egy apró lelki változás, egy érzelmi löket és hopp! Volt Holly nincs Holly, csak egy nagymacska. Nem tudom irányítani, azt sem mikor és meddig vagyok olyan. Azt sem, hogy mi. Voltam már tigris is, csodás szép csíkokkal és éreztem a vér szagát amit akkor finomnak véltem és vonzott. Félek, hogy valakit bántani fogok mert az ösztönöket sem tudom befolyásolni, mégis emberi gondolataim vannak. Ez félelmetes. Idefelé jövet a poggyászkocsiban utaztam és csak egy hajszál választott el attól, hogy a kalauz ne egy gepárddal nézzem szembe.
*Hiába próbált David megnyugtatni, ha az elején sikerült is neki, én mindent beleadtam, hogy feltüzeljem magam, természetesen akaratlanul. Észre sem vettem, de miközben beszéltem széles gesztusokkal magyaráztam, miközben a pálcika még mindig a kezemben volt. A kalauzos témánál hüvelyk- és mutatóujjamat összeszorítottam, hogy érzékeltessem a hajszálnyi nagyságot, aztán levertem vele a poharat az asztalról. A hangos csörrenés megijesztett, eszembe jutott milyen volt amikor kis koromban egy asztalnál ültem a szüleimmel. Valamit mindig levertem, ahogy most is. Csak akkoriban nem volt ilyen következménye egy pohár eltörésének, a kiömlő innivalónak. A tányérok csörömpölése és az étel szétrepülése másodlagos következménye volt annak, hogy nagy, fekete tappancsaimmal csapódtam közéjük. Csak egy pillanat volt, nem éreztem semmit, a világ megfordult velem, a szagok belerobbantak az orromba, a fények és a színek élesen hatoltak át a szemeimen és vágódtak bele az elmémbe. Kétségbeesetten kapálóztam, hogy megtartsam az egyensúlyomat a széken, ami kissé szűkebbnek tűnt párduc méltóságú fenekemnek. Félig az asztalon álltam, s mivel még mindig nem sikerült hozzászoknom a finom, puha tappancsokhoz, karmaimmal kapaszkodtam eszeveszetten az asztal lapjába. Ha tudtam volna, biztosan elpirulok, hogy David így lát, ez annyira szánalmas volt. A bajuszom megremegett, láttam rajta egy darabot az ételből amit a bátyám olyan nagy gonddal készített el. Ösztönösen nyaltam le miközben Davidre meresztettem borostyánszín szemeimet. Most biztos azt hiszi, hogy meg akarom enni, édes istenem, mit vétettem?! A szavak helyett azonban csak egy fájdalmas, mély, elnyújtott hang jött ki a torkomon. *

*David mindig is képes volt arra, hogy elvonja a figyelmemet az engem megbénító dolgokról, úgy ahogy azt senki más nem tudta. Takashi története is egy ilyen terelés volt. Gondoltam. Csak nevetni tudtam rajta, de nem voltam túl lelkes ebben sem. Az életemet megülte az elmúlt fél év és csak David-re számíthattam. Anyám mindennek ellenére szerette apámat, de próbált mellém is állni a legnehezebb időszakban, én viszont nem akartam kettejük közé. Ennek a döntésnek a végeredményeként vagyok most itt. *
-Szívesen.
*Az egész fejem zsongott a rengeteg gondolattól, hogyan kezdjek bele, mennyit mondjak el. Nem mintha bármit is el akarnék titkolni David előtt, de abban sem voltam biztos, hogy jó ha mindenről tud. Sokan nem véletlenül tartották titokban a képességeiket és néha azokra is veszélyes volt a tudás, akik csupán a közelükben éltek, vagy a rokonaik voltak. *
-Felhívom, de nem mondom meg, hogy itt vagyok. Úgy is sejti, de ha apa rákérdez, legalább nem kell hazudnia.
*Egy apró mosolyt engedtem meg magamnak, büszke voltam a furfangomra, bár annyira gyerekes volt. Az étel ízei szétáradtak a számban és az első falatokat még élvezni is tudtam, elhúztam a számat David megjegyzésére és nagyot sóhajtottam jelezve, hogy reménytelen eset. Pedig jó parti, jóképű, ügyes keze van, végtelen fantáziája, van humora és mint kiderült remekül főz. De az is lehet, hogy túlságosan elfogult voltam vele szemben, elvégre imádtam. Lehet, hogy neki van igaza, bár ebben kételkedtem. A sokadik falat már megkeseredett a számban. Nem halogathattam tovább azt amiért idejöttem, és persze megint csak igazam lett. Áradt belőlem, összefüggéstelenül, az elejét megkavarva a végével. A kérdéseire adott válaszaim sem voltak jobbak.*
-Azt, hogy ne változzak át……..miattam, a képességem miatt. Láttad volna amikor először meglátott. Szinte földöntúli mosolya volt, én meg ott álltam négy lábon, csurom vizesen és farkam is volt. El tudod képzelni David?! Nekem farkam! És bajuszom! Azóta fürkészőn néz rám, vizsgálgat és ezernyi kérdést tett fel.
*Ez sem volt épp egyetemi előadás. Elhúzom a kezeimet, mert muszáj beléjük temetnem az arcomat. Érzem a forró könnyeket kibuggyanni, érzem a szívemet hevesen dobogni, de sajnos azt nem érzem meg, hogy mikor csap le rám a végzetem. Bármikor megtörténhet, ezért utaztam a poggyászkocsiban egyedül.*

Otthon édes otthon

*David, mindig ott volt nekem amikor szükségem volt rá. Noha az eddigi életem nem volt szörnyű, éltem a gyerekek és a kamaszok megszokott életét, a velük járó minden nyűggel és következménnyel. Amikor kicsi voltam észre sem vettem apám fürkésző kíváncsiságát, később pedig betudtam azt az apák szeretetének és büszkeségének, amivel máshol eldicsekedhetnek. Sosem éreztette velem azt, hogy valami más miatt érdeklődne irántam, s mikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy tudomást szerezzek a világban élő, különleges képességű emberekről, én már ebből a szempontból érdektelenné váltam számára. David azonban nem. Talán soha, csak a bátyám nem hagyta magát s ez előttem egyfajta távolságtartásra koncentrálódott amit nem értettem. Később jobban éreztem a gyűlöletet és a bizalmatlanságot, de soha….soha nem tudtam meg az igazság valódi oldalát, azt ami Davidet is elűzte otthonról.
Davidre mindig is csodálattal néztem fel, ő volt a nagy és erős testvér aki mindig megvéd, bár korábban nem tudtam mitől kellene megvédenie. de nem is érdekelt. Most éreztem csak igazán, talán ő már előre megérezte anélkül, hogy tudatában lett volna. Az viszont elég tudatos volt, hogy nem faggatózott, hagyta, hogy helyre tegyem magamban a dolgokat és lassan bukjon ki belőlem, az én tempómban, ahogy képes vagyok feldolgozni. Mindig is megvolt benne ez a készség, de nem ez volt az a momentum amiért imádtam a bátyámat, talán a kortárs húgok között a legjobban. Volt benne valami nüánsznyi érzelem amit sosem tudtam megmagyarázni magamban, ami felém irányult ugyan de kiteljesedett az egész világra. Alig fél évvel ezelőtt azonban rájöttem, azért aggódott amiről akkoriban én nem tudtam, de azóta belerobbant az életembe. Apánkkal együtt.*
-Egy év alatt senki sem nő meg……és elhittem. Csak azt nem, hogy valaha szükségem lesz rá.
*Köztünk olyan kapocs volt mintha együtt nőttünk volna fel, pedig ritkán találkoztunk. Főleg az elmúlt években. Most már tudom, hogy minek közvetve minek köszönhetem ezt a rendkívüli kötődést, védelmet és szeretetet. Ennek ellenére még most sem voltam tudatában annak amit én nyújtottam önkéntelenül Davidnek, csak azt tudom, hogy amikor találkoztunk, a bátyám mindig mosolygott, jókedvű volt és hittem azt, hogy benne is kisüt a nap amikor meglát és ránevetek. Amikor először változtam át és apám fura tekintettel meredt rám, nem csak a riadalom lett úrrá rajtam, nem csak a képesség megnyilvánulását kellett feldolgoznom, hanem azt az új ismeretet is, ami rávezetett David korábbi féltő gondoskodására. A szeretetem hirtelen megnőtt és más formát öltött akkor.
Az egyik tálcát átvettem tőle, hogy segítsek, aztán én magam is helyet foglaltam úgy, ahogy otthon sosem. *
-Azt igen. Anyával nem tudtam volna megtenni, hogy nem rétesítem.
*Csak a kérdésekre szorítkozom a válaszadásban, még nem jutottam el arra a pontra, hogy minden egyszerre ömöljön ki belőlem. Az idefelé vezető úton rengetegszer és sokféleképpen elképzeltem hogyan közlöm a történteket Daviddel, és most próbáltam ezekhez a variációkhoz tartani magam, de amikor a szemeibe néztem, tudtam, hogy nem fog menni. Menthetetlenül kifolyik majd belőlem az áradat. Néhány falattal, melyek a kedvenceim voltak, elperceltem ezt a dolgot. A finom falatok megnyugtattak, és sikerült csak a rágásra koncentrálnom miközben a helyére tettem néhány dolgot és érezhetően David is így tett. Megérkezésem meglepetés volt, nem várt fordulat, ráadásul érezhetően a félelem szülte. Mindkettőnknek szüksége volt pár percre. Nem értettem félre a szavait, tudtam, hogy bármikor, bármiben számíthatok rá. Ennek most jött el az ideje. Hálásan néztem fel a bátyámra, összeszedtem magam, a gondolataimat és a kérdéseimet.*
-Te kész főnyeremény vagy. Egy férfi aki főzni tud. Csodálkozom, hogy még senki nem vetette ki rád a hálóját.
*Bevezető. Az izgatottságomat volt hivatott enyhíteni, de nem igazán jött össze, pedig minden szavamat komolyan gondoltam. Mélyet sóhajtottam, ebből már világosan látszott, hogy a komoly dolgok melyek idehoztak, most következnek.*
-Bízom benned David és tudom, hogy bármikor segítesz nekem……
*Visszaszorítottam kezének érintését és jelzésértékűen elnéztem a feje mellett.*
-Abban, hogy elmondod hogyan kezeljem. Nem értem és nem tudom irányítani, nem tudom miért és honnan merült fel bennem az ami apát megszállottá tette. Egy perc nyugtom sem volt fél éve, én pedig úgy érzem kezdek beleőrülni. Ez a képesség…..egyszerűen borzalmas.
*Még most sem jutottam el arra a szintre, hogy összefüggően beszéljek, de a lényeg már kibukott belőlem. David értheti, hasonlón ment keresztül amiből én csak sejtem, ízelítőt kaptam. A szívem az emlékek hatására gyorsabb ütembe váltott, míg én szinte magamba roskadtam.*

Otthon édes otthon

-Csak az van.
*Lehelem a nyakába, de ennél többet nem tudok mondani. Az, hogy érett gyümölcsként csüngök rajta, egyáltalán nem rossz és nem szégyellnivaló. A testvérem, még ha csak félig is és addig lógok rajta ameddig nekem tetszik. David-nek azonban igaza van, nem állhatunk itt az idők végezetéig és a forró fürdő – bár ennek az említése még mindig kísért – jól hangzik, akárcsak a tea. *
-Jó, elmondom…utána.
*Hálás vagyok amiért nem faggatózik az első percben, pedig biztos megérzett valamit belőlem és a felkavart, háborgó érzelmeimből. De azt is tudja, hogy csak egy nagy katyvasz lenne ha most belekezdenék és én is tudom, hogy képtelen lennék összefüggően beszélni az elmúlt fél évről. Hagyom hát magam befelé terelgetni s közben, hogy hozzáadjak az ő megnyugtató simogatásához még valamit, inkább elfoglalom magam és a gondolataimat azzal, hogy körülnézek a házban. *
-Csodás ez a ház. Nagy és tágas, tele szabadsággal.
*Szavaimba egy kicsi belevegyül abból amire az utóbbi időben vágytam, mert alig vagy semmi nem jutott belőle. David háza megváltás számomra, főleg azért mert az apám nem tudja, hogy itt vagyok és ha tudná sem jönne el ide értem. Legalábbis nagyon remélem, nem akarom David-re rászabadítani. Érzem, hogy a bennem lángoló érzelmek, melyek talán mégsem voltak olyan nagyok és hevesek, hogy egyik pillanatról a másikra átváltozzak, lassan de biztosan csitulnak. Ebben a házban olyan harmónia lebeg ami hatással van rám és kikezdett idegeimre, csendesen lépkedek David mellett egészen egy szobáig amiről azt mondja az enyém. Egészen meghatódom attól, hogy gondolt rám, gombóc készülődik a torkomba fészkelni magát, szemeim most minden bizonnyal nagyobbnak látszanak a két, visszatartott könnycsepptől. *
~Csak ne most!~
*Újabb fohász, nézem ahogy David lekapja fejéről a kendőt, alatta a haja kócos maradt én meg kényszert érzek arra, hogy egy renegát tincset visszaigazítsak a helyére. Mindig ezt csinálom akárhányszor találkozunk, apró kedves gesztus, egy szokás ami most olyan mint egy választóvonal. csak David menedéke marad, apám pedig eltűnik a süllyesztőben. A mosoly csiklandozza az arcomat és hagyom, hogy elterüljön két oldalt.*
-Semmit nem változtál.
*Az újabb öleléssel beszívom az illatát, szinte magam előtt látom mit csinált percekkel ezelőtt. Aztán magamra maradok és felfedezem a szobát és a fürdőt. Nagy sóhajjal dobom le piszkos ruháimat és fintorogva szagolok a karom alá. Ez a mostani a legrosszabb formám és gyűlölöm magam érte és egy kicsit apámat is amiért erre kényszerített. Akár egy bűnöző aki menekül a hatóságok elől……pár perccel később, ledörzsölve magamról a poggyászkocsi minden mocskát, megnyugodva kukkantok ki a fürdőből. Elég volt minden meglepetés egy életre. A táskámhoz lépve veszem észre az ágyra dobott ruhákat. Nem az enyémek, tehát David hozta nekem a sajátjait s bár van még két váltóruhám inkább azokat veszem fel az alsóneműim fölé. Egy kicsit nagyok rám de a nadrágon tudok segíteni az övemmel. Mezítláb sétálok ki a szobából, az illatok és a hangok után megyek, élvezem az idegen mégis ismerős környezetet, ujjaimmal megérintem a falat és élvezem ahogy meztelen talpam érintkezik a padlóval. hamar rátalálok David-re és hanyagul nekidőlök az ajtónak. *
-Szóval még nem keresett nálad? Nem mondtam neki, hogy hova megyek csak üzenetet hagytam. Anyámnak sem mondtam, hogy hozzád jövök de biztosan sejti.
*Mindketten tudjuk kiről van szó, de én csak az elmúlt fél évben ismertem meg igazán apánkat.*
-Itt maradhatok egy kis ideig? Ígérem nem fogok zavarni, csak szeretném helyre tenni az életemet. azt hiszem egy kis segítség sem ártana.
*Érzem ahogy az arcom megdermed és olyan lesz mint egy faragott szoboré, rezzenéstelen, kőbe vájt vonásokkal. A gombóc megint növekszik a torkomban, de muszáj lenyelnem ha nehezen is megy, mert máskülönben nem leszek képes még egyszer belekezdeni. A félelem, hogy megint elvesztem a fejem és a testem, kezd felkúszni a gyomromból és mire befejezem a mondatot a hangom már olyan mint egy riadt kiscica nyávogása. Jellemző, hogy erre tudok csak asszociálni. Meg sem moccanok, inkább a falra szegezem magam, de nem moccanok, csak David-et nézem meredten és várom, hogy megforduljon a világ. Egyelőre azonban minden marad a helyén. Én is.*

Otthon édes otthon

*Egy örökkévalóságnak tűnt mire a kapu kinyílt. Addig idegességemben az összes körmömet a tenyerembe vájtam, lelki szemeim előtt láttam a bőrömbe mélyen benyomódott félhold alakú mélyedéseket. Közben magamban fohászkodtam, hogy ne történjen semmi, legalábbis az első percekben ne. Csak legyek kapun belül. Annak persze jobban örültem volna ha az önkéntelen mutatvány előtt szóban el tudom mondani David-nek mi történt velem az elmúlt fél évben, miért nem írtam neki olyan hosszú és vidám leveleket mint korábban, hogy mi árnyékolta be a rövid beszélgetéseinket. Össze voltam zavarodva. Arra vártam hátha elmúlik, persze erre nem volt túl sok remény. Apa pedig minden alkalmat megragadott arra, hogy a végére járjon a képességemnek és ehhez hozzátartozott az is, hogy egyre kevesebb időt hagyott, hogy David-el beszélgessek. Talán nem akarta, hogy megtudja.
Most, hogy ott álltam a kapu előtt, egyre idegesebb lettem s mikor nyílt a kapu, egy hosszú pillanatig meg sem tudtam szólalni. Csak néztem David szemeibe és vártam mi történik. Elég idétlenül nézhettem ki a zilált hajammal ami túl ért a vállaimon, a piszkos sokzsebes fakózöld nadrágomban, fehér trikóban melyen szintén rengeteg piszokfolt volt a poggyászkocsi padlójának köszönhetően, amit egy a nadrágomhoz hasonló, két mérettel nagyobb kabáttal próbáltam takarni.
Mivel láthatóan és érezhetően nem történt velem semmi – gondoltam azért nem, mert már vagy egy órája hergelem magam lassan – megkönnyebbülten ledobtam a táskámat a földre és David nyakába vetettem magam. Úgy szorítottam mintha az életem függne tőle és bizonyos mértékig ez igaz is volt.*
-David!
*Amit nem tudtam kimondani megbicsakló hangom miatt, az mind lejátszódott bennem gondolatban. Hogy mennyire meg voltam ijedve, mennyire jó őt újra látni, hogy beszélnem kell vele mindenről, őszintén ami az elmúlt fél évben távol tartott tőle. S igen, némi lelkiismeret-furdalás is zubogott bennem miközben egyre azért fohászkodtam, hogy ne változzak át. Nem akartam semmilyen macska lenni. Szégyelltem a képességemet mert még nem láttam semmi előnyét, főleg nem az utca közepén, kíváncsi tekintetek előtt. *

Otthon édes otthon

*Talán egy éve is van annak, hogy David-el utoljára találkoztam. Fájt a hiánya, hiszen olyan jól megértettük egymást. Nem laktunk egymáshoz közel, nem egy vagy két utca választott el minket egymástól, hanem két város közötti távolság, mégis mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. Egy év. Borzalmasan hosszú idő, viszont ennek a fele olyan gyorsan telt el, mintha nem is lett volna. Már éppen kapcsolatba akartam lépni vele mikor megtörtént a borzalom. Azon az aranylóan fényes napon, amikor kicsit korábban értem haza……a jóleső ejtőzés közben……bele sem mertem még egyszer gondolni. Aztán a fejem fölé borult az ég minden viharával és borús felhőjével. Mindez végig kísérte az életemet az elmúlt alig fél évben. Mostanra elegem lett a hűvös, fehér, kórházi szagoktól nem mentes szobákból. David után vágtam, vagy inkább az ő szabadsága után.
Piszkosan, zavartan  és félve értem az alig ismert ház kapuja elé. Gyalog. Rég nem mertem beszállni semmilyen  taxiba, a vonatra is megváltottam ugyan a jegyet de a poggyászkocsiban meghúzva magam utaztam.  Nem rég feltört képességem fizikai megnyilvánulásai váratlanul törtek rám és nem kívántam még egy olyan hosszú percet átélni, mint azt az emlékezeteset az apámmal a fürdőben. S milyen igazam volt. Elég volt egy hirtelen fékezés egy apró akadály miatt ami ki tudja hogyan került a sínekre és én máris egy fekete párduc bőrében találtam magam. Nem mintha nem imádtam volna a fekete párducokat, de azért egészen más egy fényképen látni a hatalmas és méltóságteljeses állatot, villogó borostyánszín szemekkel, mint a magam fenekén keresni megint az erős farkat. Talán ez volt  a legmegrázóbb.  Úgy éreztem magam mint egy kutya ami megtépázhatatlan ingert érez a tomporából kilengő végtagja kergetésére. Pedig. …..undor volt a javából. Ráadásul az istenek kegyetlen jóvoltából a  váratlan átváltozás mindig valamilyen sima, tükörfényes padlón talált meg. A körmeim karmokká alakulva megcsúsztak és csikorogtak a felszínen én meg mint egy egyensúlyát vesztett jégtáncos kapkodtam kétségbeesetten.
Mindez eszembe jutott mikor David alig ismert házának kapuja előtt álltam. Rettegtem attól, hogy mivé válok ha ajtót nyit és én meglátom őt, örömmel telve a szívemben. Amikor a kapucsengő után nyúltam, leltárt készítettem az általam ismert macskákról. Az elmúlt alig fél év  ismeretei legalább arra rávilágítottak, hogy kutya nem leszek. Lelkem romantikusabb fele feljebb emelkedett a mutációmon és nem hagyta, hogy a farkát kergető eb testét akárcsak egy pillanatra is felvegyem. Helyette voltam már vérszomjas tigris, vadászó hiúz, lopakodó párduc….de mindig kényszert éreztem arra, hogy valakinek a lábához dörgölőzzem. David…..vajon ha meglátom mivé leszek? Csomagom ami a vállamat húzta le nagy súllyal valószínűleg a földre pottyan én pedig ott állok majd a bátyám előtt néhány szál bajuszban, nedves orral és hasított pupillával, miközben erőteljes vágyat érzek majd arra, hogy a fejemtől a fenekemig hozzásimuljak dorombolva. Hát nem megalázó? *

Otthon édes otthon

Óvatosan helyezem fel a színes és krém fehér gyöngykagylókat, amik krizantémot és madarakat formáznak. Nagyon macerás munka, jó ideig gyakoroltam, hogy tökétes legyen és a réteg, amire teszem, gyorsan szárad. A fejemre kendőt kötöttem, hogy a hajam ne lógjon bele és szemüvegben vagyok. Ehhez már kell a szemüveg.
Pár hete már dolgozok a dobozkán, aminek az elkészítését sok minden késleltette. Éppen hogy el fog készülni időben.
Az utolsó darab. Ahogy elveszem a csipeszt az anyagról, ismét körbeforgatom és nézem a most végzett munkát, hogy ha hiba van benne, akkor még tudok rajta javítani. Már csak a lakkréteg hiányzik róla. Ehhez azonban tizenkét órát száradnia kell.
Hátradőlök és fújok egyet lassan. Ez is megvan. Körbenézek. A műhely félig romokban, átalakítás kellős közepén, de mivel ez sürgősebb volt, ezért azt félbehagyattam. Jövő héten folytatódik majd a munka rajta. Már így is nagy és tágas a műhely, de a növekvő és nagyon egyedi rendelések miatt bővíttettem.