Dr. Zane Timothy Helmsman és Megara Blackwell a Szabadság-szobor tetején

Megvontam a vállamat. Mit tudnék tenni? Csoda lenne, ha ennyi idősen már felsőfokú végzettségem lenne. Abban az esetben biztos nem lenne szükségem állásajánlatokra egy ilyen váratlan helyen.
- Tanulok én, iskolában, azért jöttem. - utasítottam vissza következetesen. - De nem akarom az összes szabadidőmet a tudás szent oltára előtt feláldozni. - mondtam szarkasztikusan. Az életkoromból adódóan sokkal többre tartom inkább a szent szabadidőmet, amiből bevallom, néha még többet csinálok. Rövid itt létem alatt azonban még nem adódott alkalmam a lógásra.
- Ó, ez igazán semmiség, nem túl kiemelkedő tulajdonság.- szabadkoztam. Én nem tartom túl nagyra, hogy tudok logikusan gondolkodni, inkább a legtöbb embert sajnálom le, hogy nekik nem megy. Néha egyszerűen csak fáj a hülyeségük, nem értem, hogy kerültem közéjük.
Összeszorítottam az ajkaim, amikor meghallottam a fertelmes francia kiejtését. A legtöbb amerikai, sőt, a legtöbb nem francia jobban teszi, ha meg sem próbálkozik a nyelvvel. A sztereotipizálásra meg csak legyintettem, aztán ugyanazzal a mozdulattal elvettem a felém nyújtott névjegyet.
- Magányos éjszakáimon csak önt fogom zargatni. - szorítottam színpadiasan a mellkasomhoz a kis lapot.
Amikor eltűnt a szemem elől, akkor végre szabadjára engedhettem a tüzemet. El is felejtettem, hogy a lapocska a kezemben maradt. Gyorsan elfújtam a lángot, a perzselt és kicsit megégetett lapon azért még olvasható volt a szöveg. Jó lesz ez egyszer még valamire.- dugtam el a farzsebembe, majd újra meggyulladtam. A Szabadság lángjává váltam.

Persze, senki sem szereti ha hazudnak neki. Mégis mindent elhisznek. Ostoba emberek! Kivételek azonban mindig akadnak. Zane minden esetre nem kommentálja eme kijelentést. Csak a többit.
- Igen sajnálatos eme tudásbéli hiányossága, ifjú hölgy. Ám tanulni sosem késő. Az AIM az Alkalmazott Ideológiák Mechanizmusa. Egy vállalat, mely a jövőt építi. A fizetés kiváló, a minőség elvárt. És diákokat is szívesen fogadunk gyakornoknak. Ha elég értelmes. – ereszt meg újfent egy huncut mosolyt.
- Nem csak érteni kell valamihez, hanem gondolkozni is tudni. S abban van tehetséges, kisasszony. – bókol újdonsült francia ismerősének.
- Óh, madmazel! Semmi sem tart örökké, főleg nem az ösztöndíj. Így ha egy kis bagettrevalóra vágyna, csak keressen meg. – kotorászni kezd zsebében, s minő véletlen, éppen van nála névjegykártya. A lánynak nyújtja.
- Keressen vagy hívjon fel. Nem fogja megbánni! – kacsint egyet búcsúzóul, majd megpördül és bicegve megindul lefele. Nem siet, ha esetleg a lány még a fejéhez vágna valami ízes francia szitkot.

Nem mondanám, hogy odáig lennék a vérért, nővéremmel ellentétben sosem gondoltam arra, hogy az orvosi pálya nekem való, ezért most is húzom egy kicsit a számat, ahogy a vérfoltot méregetem.. A vérnek a testben a helye, maradjon is ott.
Úgy tűnt, mintha forogna az agya, hogy vajon mi is legyen a következő kibúvó, de azt hiszem eléggé nyilvánvaló, hogy fölöslegesen strapálja magát. Győzelemittasan teszem csípőre a kezem.
- Nem szeretem, ha hazudnak nekem. - magyarázkodtam a voltaképpeni bókjára, újra tartva egy kicsit tőle. Csak nem akar rám mozdulni itt? Még csak segítséget sem hívhatok, mert többször tíz méter távolságra vannak az emberek.
Örülök, hogy a letámadásom helyett inkább dumál.
- Nem, még sosem hallottam róla.- mondom őszintén a hallott szóra. Talán cég név lehet, de nekem a leginkább az aimer, azaz a szeretni ige ragozott alakja jutott eszembe.
- Diák vagyok.- torkolltam le, majdnem a szavába vágva. Ugyan meglepett, hogy állásajánlatot kapok a Szabadságszobor tetején, de hogy mire... Hülye lenne akárki rábólintani egy ilyen lehetőségre. Már régen megtanultam, hogy ha kétes kinézetű alakok dolgoztatni akarnak, akkor könnyen másik országban találhatom magam, a testemet árulva. - Semmihez nem értek igazából, de ha még egy kis extra zsebpénzre lenne szükségem, akkor sem hiszem, hogy egy vadidegenhez fordulnék segítségért.- voltam kicsit goromba.
Akkor talán elmennék a Mekihez, vagy valami egyéb étteremhez. A tűzhely befűtésére éppen alkalmas vagyok, másra nem.
- Francia vagyok, de van ösztöndíjam.- szegtem fel a fejemet büszkén, hogy nem szorulok csak azért a munkára, hogy itt maradhassak.

Ez az amnéziás trükk a Dallasban bejöhet, de az életben nem. Egy próbát megért. S ezzel csak újfent megtapasztalta azt, hogy éles eszű hölgyeménnyel futott össze, aki jó megfigyelő és képes logikusan gondolkozni.
- Valóban? – vizsgálgatja meg nadrágján a vérfoltot. Kétségtelenül friss a seb, még ha nem is vérzik korábbi gyógyító bioenergia felhasználása révén.
- Óh, hogy engedély. Hát az nem kell… - magyarázkodna, de már teljesen felesleges. Egyértelmű, hogy a lány már nem veszi be bármely mondókáját. Jobb hát stratégiát változtatni.
- Rendben van, kisasszony. – adja meg magát Zane.
- Magácskának igen éles a nyelve és jól fog az esze. És ez nekem tetszik. – kaján vigyor jelenik meg arcán.
- És akkor leszek most már annyira őszinte magához, hogy nem kötöm az orrára mi is történt itt. Azonban az igaz, hogy egy jelentős vállalat alkalmazottja vagyok, az AIM-é. Talán már hallott rólunk. De ha nem, most fog. Igen jó képességűnek találom. Éppen ezért felajánlok egy állást a vállalatnál. Van akkora befolyásom, hogy ezt megtehessem. Milyen végzettsége van? Mihez ért? Esetleg netalán zöld kártyára lenne szüksége? – utal ezzel gyanúsan külföldinek hangzó akcentusára. Zane híve a kéz kezet moss római felfogásnak. Szívesen segít kiemelkedő képességekkel rendelkezőkön, ha hasznot lát bennük. Még akkor is ha emberi tulajdonságaik a jók.

Igaz, turisták közt a legkönnyebb eltévedni, baleset áldozatává válni, akár még meghalni is, mert az emberek egyrészt önzőek és a saját dolgaikra figyelnek csak, másrészt segítséget is nehezebben hívnak egy ismeretlen terepen, akár még a nyelvet sem biztos, hogy beszélik. De ha valaki a szobor tetején dől ki, az csak feltűnik valakinek..
- 1986. - válaszolom még mindig karba tett kézzel, de már halvány mosoly játszik a szám szélén. Ez annyira rossz, hogy már-már nevetséges. - Ez a feltevés megint sántít. Egyrészt, azok a vérfoltok a ruháján biztos, hogy nem pár naposak. - mutattam a szakadt ingére. Még ha nem is vagyok orvos, azért véres ruhával már bőven volt dolgom. Tudom milyen az alvadt vér és milyen nehezen jön ki.
- A másik pedig az, hogy gondolom egy ilyen életveszélyes kísérlethez engedély kell. - nem folytattam a nyilvánvaló ténnyel, hogy ha valaki erre engedélyt ad, az felelősséget is vállal, ami csak annyiban is kimerülhet, hogy felmegy este ellenőrizni a helyszínt. Lent láttam pár biztonsági őrt, biztos nem csak azért fizetik őket, hogy lent álljanak szigorú tekintettel.
- Ja!- jut még eszembe még egy érv, amivel most már tényleg megsemmisítem a hazugságainak a létjogosultságát. - Nem hiszem el, hogy napokon át senki nem keresné, a családja, rokonok, munkatársak, postás...
Olyan világban élünk, hogy ha valaki egy napra eltűnik szó nélkül, már az gyanús, nem hogy napokra, úgy, hogy biztos szólt volna valakinek a kis "akciójáról".
- Szóval ahelyett, hogy hazudna nekem, elég lett volna annyit mondania, hogy nem köti az orromra. - tettem még oda a végére egy apró szúrós mondatot. Sokszor próbáltak már becsapni, de kiállok magamért, annyi szent.

Az emberek ostobák és figyelmetlenek. Még csak nem is sejtik, hogy az ami kósza gondolatként jelent meg elméjükben lehetett egy mutáns gondolatátvitele. Vagy egy új megfoghatatlan érzés. Mi, mutánsok érzékenyebbek vagyunk ezekre a dolgokra, mert tudjuk, többek vagyunk az egyszerű embereknél. Azonban érzékenységünket még mi sem tudhatjuk pontosan szabályozni.
- Nagy ez a fáklya, az emberek figyelmetlenek. Előbb is elmentek, minthogy én elvesztettem eszméletemet. - az ellenérv, még ha igaz is, sosem tökéletes. Mindig lehet rést találni rajta. Ez a jó korunkban: kedvünk szerint manipulálhatjuk az igazságot. És ehhez még mutáns képesség sem kell. Kivétel ha a vitapartner tényleg ismeri az igazságot és tudja, hogy hazudunk. Zane meglepetten húzza fel szemöldökét. Stabilan tartja állását a lánnyal szemben, elmerengve a hallottakon.
- Érdekes... Ezek szerint annyira bevertem volna fejemet, hogy már nem is emlékszem jól... Lehet napok óta fekhettem itt... Milyen évet írunk? - kérdi a lánytól tanácstalanságot színlelve. Igen, ez a trükk bejöhet. Egy amnéziást nem lehet hazugnak mondani, hisz nem emlékszik, téves információi vannak múltjáról s az abból alkotott kép még ha hazug is tévedésből erednek és nem szándékosságból. Persze ha olyan okos ez a lány... akkor még nem ér véget az eszmecsere.

Nem tűnt túl meggyőzöttnek a fecsegésem által, pedig általában ez jobban bejön. Sőt, az emberek úgy általában nem szoktak nagy ügyet csinálni abból, hogy kicsit olyan, mintha mindig lázas lennék, ezért is furcsa, hogy pont ez az idegen nem hisz nekem ezen az átkozott helyen. A Szabadságszobor tetején vagyunk, vagy mi a fene, azt hiszem, itt semmi  sem tűnik túl reálisnak.
- Ha itt lett volna valaki, akkor valószínűleg nem fekszik ki tudja mennyi ideig eszméletlenül itt. Ráadásul valakinek csak feltűnt volna az esés. - mutattam rá a hibás érvelésére.
Karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Bár nyilvánvaló, hogy hamis állításokkal traktál, és ki is tart a saját valósnak vélt igaza mellett, nem tud meggyőzni.
- Az a helyzet, hogy én is szeretek veszélyesen élni, ezért jöttem fel az amúgy lezárt részen. - hátráltam egy lépést, ahogy közeledett, de a sarkam a fáklya belső részéhez ért. Sarokba szorítottam magam, bár az ajtó, amin kiértem csak pár méterre volt tőlem. - De a felállványozott belső rész arra engedett következtetni, hogy ezt nem pár órája zárták le...
Tessék, ebből magyarázd ki magad, manus!
Nem tetszett a pillantása. Láttam én ezt a nézést már máshol is, klubokban, kocsmákban, sikátorokban. Ez a kanos pasi nézés, amit csak még hátborzongatóbbá tesz, hogy  letegezett. Jesszusom, mennyi ez a pasi, 40?
Itt kellene hagynom, lemenni és talán máskor visszajönni... De annyira erős bennem a késztetés, hogy kigyulladjak. Egy vágy, egy kívánság, mintha egy kisgyerek ragaszkodása lenne, aki addig nem nyugszik meg, amíg meg nem kapja amit akar.

Márványbőr ide vagy oda, annak semmi köze sincs észrevételéhez. Ez a melegség sokkalta intenzívebbnek hatott, mint pusztán egy meleg tenyér. Vagy csak vele történt valami baki.
- Ilyet sosem mondanék egy ifjú hölgynek. – visszakozik Zane modorosan. Terve és mondókája sántít, akárcsak ő. Avagy a leányzó agya pörögne nagy teljesítményen? Utóbbi felettébb érdekes lenne. És hirtelen nagyon is vonzó tulajdonságnak mutatkozik Zane számára.
- És miért is ne jöttem volna lentről? – húzza meg vállát.
- Pusztán annyi ideje voltam kifeküdve, hogy közben elment mindenki. Ezért is tettem fel a kérdést, mert nagyobb mozgás volt itt fent, mikor feljöttem, mint most. Nincs ebben semmi szokatlan. És valóban, talán hihetetlennek hangzik, hogy magam próbálom ki gyógyszerem, mi több egy igen veszélyes helyen, de én már csak ilyen vagyok. Szeretek veszélyesen élni. – lép egy kicsit közelebb a lányhoz megnyerő vigyorral arcán.
- Te talán nem? – kérdi sokat sejtető arccal. Csinos ez a fiatal lányka, s érdekes akcentusa csak még íncsiklandozóbbá teszi beszédét. Kedvenc helyén már rég fekvősportot folytatnának. De épp ez a helyzet adja a kihívást egy újabb esetleges hódításhoz. Ha már annyira okos.

Elengedtem a fülem mellett a kérdésem szarkasztikus kommentálását. Nem azért jöttem ide, hogy jó modorra neveljenek. Arról már rég lekésett, akinek ilyen szándéka van. Talán, ha a szüleim nevelnek fel, akkor nem kallódom el ennyire, de ha zavarna, akkor változtatnék magamtól.
- Tudom, pedig a márvány színű bőröm miatt mindenki azt várja, hogy olyan hideg vagyok, mint egy darab kő. - húzom vissza a kezem fecsegve. Nem jövök zavarba ennyitől, már hozzászoktam, hogy leplezzem a képességeimet az emberek között.
Komolyan hülyének néz? Ennél talán az a sztori is hihetőbb, hogy kipottyant egy repülőből. Pont hogy magát árulja el a következő kérdésével.
- Ha lentről jött volna, tudnia kellene, hol van a többi turista. - közlöm vele egyszerűen, hogy jobb mesét találjon ki. - De gondolom az igazságot nem fogja az orromra kötni. - ahogyan én sem az övére.
Kissé úgy érzem, hogy patt helyzet alakult ki, nem tudom, hogy megpróbált-e tőrbe csalni, vagy sem, de az már tisztán látszik, hogy nem fogja elárulni, mi szaggatta szét a ruháját. Nem is értem, honnan eshetett le innen, a fáklya lángja maximum 2-3 méter magas lehet, aki olyan magasságból esik, az talán eltöri a karját, de az eszméletét nem hiszem, hogy elveszti.

Leugorni alig ha bírna, maximum hanyatt esve zuhanni alá és úgy zúgni lefelé a mélybe, tekintve, hogy háttal áll a korlátnak. De az biztos, nem kell tartani az átszakadástól, elég erős a korlát anyaga.
- Gyógyszerész doktor, ha már ilyen szépen kérdi Ms. Blackwell. – válaszol miközben kezet fog a lánnyal. Furának tapintja Mega tenyerét. Túl azon, hogy fiatalosan puha mintha meleg lenne.
- Maga aztán nem hidegvérű. – jegyzi is meg mintegy mellékesen. És igen, azok a bizonyos körülmények…
- Nos, mint említettem gyógyszerész vagyok. És egy új gyógyszert teszteltem, amely… amely elnyomja a tériszonyt. Éppen ezért jöttem ide a Szabadság-szobor tetejére. Hol máshol ideálisabb a kipróbálása? Sajnos azonban még nem elég erős az adag, megszédültem és leestem. – nem ez volt élete legjobb alakítása, igaz nem is színész. De talán elégséges lesz a történtek elfogadásához.
- Nem, nem kell segítséget hívni! – rázza meg fejét gyorsan. Éppen a feltűnősködést szeretné elkerülni és az újabb okvetetlenkedő kérdéseket.
- Apropó! – nézz körbe. – Hol van a többi turista? Nem jellemző az ilyen gyér látogatottság. – s ezzel Megára emeli tekintetét.

Valószínűleg jobban járt volna, ha egy nálam kicsit empatikusabb ember talál rá, de annak is örülhet, hogy én itt vagyok egyáltalán. De azért megint hátrálok pár lépést, főleg ahogy olyan közel megy a kilátó széléhez. Még a végén leugrik és tényleg rám kenhető az egész.
- Szívesen. - vonom meg a vállam. Nem vagyok kimondottan nyugtalan, nem érzek félelmet igazából, csak szimplán nem akarom az életemet veszélyeztetni. Igen, mondhatjuk úgy is, hogy nem akarok úgy kinézni, mint a férfi most. Bár úgy tűnik, könnyen túlteszi magát az eseten és már nem is néz ki annyira borzalmasan, vagy csak a szemem káprázik?
- Milyen doktor? Megara Blackwell. - fogom meg a kezét anélkül, hogy belegondolnék, hogy talán nem kéne elárulnom a kilétem. De végül is, elég nagy New York, nem hiszem, hogy ismeri a nővérem.
- Körülmények folytán? - néztem rá gyanakvóan. Pontosan azt kérdeztem, hogy hogyan, tehát a terelése annyira nem jött be. - Milyen körülmények?
Lehet, hogy túl kíváncsi vagyok és mások dolgába mártom bele az orrom, de nem érdekel túlzottan. Valamennyi jogom csak van tudni, hogy miért kellett eszméletéhez térítenem a doktor urat.
- Lemenjek segítséget hívni, vagy le tud menni magától? - kérdeztem, mielőtt még az én segítségemet kérné. Nem vagyok se mankó, se túl segítőkész. De ha már leértem, esetleg tudok szólni pár biztonsági őrnek. Ha ügyesen tekerem a szavakat, még magamat se árulom el.

Kedves a fiatal hölgytől, hogy felsegíti. Fájó tagjai ellenére sikerül talpra állnia, még ha szédelegve is. Ösztönösen a korlát felé kap, hogy abban nyerjen támaszt önmaga számára. Eszébe sem jut, hogy esetleg lezuhanhat. Gondolkozni is alig képes a fájdalomtól, hevesen kapkodja a levegőt.
- Köszönöm. – rebeg hálát eme gyönge pillanatában.
- Elmondom, nyugodjon meg kisasszony. – szapora légzése kezd alábbhagyni, normalizálódni. Szemeit lehumva koncentrál teste saját energiájára. A fájdalom csökken, a vérzés eláll. Tartása is megváltozik enyhe görnyedtségből egyenesbe. Arcának vonásai is megenyhülnek, amit a leányzóra nézz.
- Doktor Zane Timothy Helmsman vagyok. – nyújtja kezét a láthatólag igen tartózkodó lánynak.
- Szíves elnézését kérem, hogy megzavartam a kilátásban való gyönyörködésben. Nem állt szándékomban ezt tenni. A körülmények folytán alakult így a helyzet. – kis szóhúzás, hogy közben kitalálja mit is mondjon, hogy került ide. Láthatólag pont, hogy az igazságot nem akarná elhinni. Nem mintha egy fruskának bármit is elkellene mondania. Így úgy dönt, hogy egyenlőre beéri ennyivel. Kicsit még erőt gyűjt, aztán ha már biztosan áll a lábán úgy tervezi, hogy lebiceg a Szabadság szobor fáklyát tartó kezéből. Remélhetőleg hajóját nem fogják a hullámok elsodorni.

Az ütésem hatásos volt, az ürge rögtön eszméletéhez tért, úgyhogy tényleg megnyugodhatok, nem öltem meg senkit! Kifújtam a levegőt.
Örültem volna, ha egyedül csodálhatom ezt a kilátást, ha már annyi pénzt fizettem lent a belépőért, de a legtöbb turistának, velem ellentétben, még erre sincs lehetősége. Szóval félre kell tennem a személyes érdekeimet és segíteni ennek a... Várjunk csak, miért is kéne segítenem?
Végignéztem rajta. Ha az utcán feküdne a sarkon, akkor valószínűleg fel sem tűnne, bár jobban megnézve azért a rongyai nem lehettek rossz minőségű ruhák valamikor. Sőt, igazából úgy néz ki, mint akit valaki jól helyben hagyott, de nem értem, hogy került ide. Felfelé jövet senki nem állta utam.
- Persze. - nyújtottam ki felé a kezem, de azért kellő távolságról, hogy még véletlenül se koszoljon össze. - De most már el kell mondania, mi történt. Azt a mesét nem veszem be, hogy az égből pottyant ide.- húzódott apró mosolyra a szám.
Miután felsegítettem visszahúztam a kezem és összefontam a mellkasom előtt a másikkal. Zárt pozíció igaz, de hát tulajdonképpen egy piszkos, ijesztő kinézetű fazonnal van dolgom, aki idegen és ez nem a legbiztonságosabb hely. Nincs tériszonyom, de nem is nagyon akarok túl közel menni a korláthoz. Elég egy megbillenés és potty. Volt Meg, nincs meg.

Ájult fekvéséből egy lendületes pofon téríti magához.
- Mih? – pattannak fel pillái, nagyokat körözve, keresve a fókuszt eme homályos világban. Valami éktelen rikácsolás üti meg fülét is és hat rá legalább annyira kellemetlenül. Háta irtózatosan fáj ahogy megpróbál felemelkedni. Rögvest vissza is hull a padlóra. Nincs mit tenni, feküdnie kell egy kicsit.
- Tessék? – méri be végre az őt intenzív arcsimogatásba részesítő személyt, nevezetesen egy fiatal lányt. Beszéde alapján nem idevalósinak tűnik, ahogy ejti a szavakat, olyan európainak hangzik.
Végignézve magán nem nyújt valami szép látványt. Inge, nadrágja imitt-amott kiszakadva, akárcsak bal cipője orra, melyből most kikandikál hüvelykujja. Arcán és testén kisebb zúzódások, véraláfutások, és egy vérző seb jobb oldalán. Már kezd is szép piros lenni tőle az inge.
- Mondja, felsegítene? Ha nem vette volna észre éppen hanyatt vágódtam. – ez történetesen igaz. Részletkérdés, hogy nem sirályürüléken csúszott meg, hanem az égből pottyan le, de ezt a mesét nem most fogja elmondani a leányzónak, hanem majd akkor, mikor szépen megtisztálkodva, pizsamájába bújva fekszik le ágyába, áhítva várva az esti mesét.
Ha a lány segít, akkor nyögve bár a fájdalomtól, de feltud állni. Ha nem, úgy egyenlőre lent marad. Magától nem megy a mozgás.

Azt hiszem, a lábaim nem lépcsőzésre lettek kitalálva. A háromszázadik lépcsőfok után abbahagytam a számolást, ráadásul a fáklyáig még pár száz lépcsőfokot ráhúztam. De itt már nem voltak nyüzsgő turisták. Csak alulról hallottam még valamiféle nyüzsgést, ami egyre  halkult és végül csak a csend ölelt körül. A furcsa zajok, fémes nyikorgás, ahogy a cipőmmel lépek hangosabbá válik. Nem vagyok gyáva, de valószínűleg most jobban szórakoznék, ha nem egyedül szegnék szabályt. Aztán egy hatalmas koppanás és megremegek. Nem, az egész szerkezet remeg. Basszus.
Szinte megkönnyebbültem, amikor felértem és megpillantottam a fényt, megéreztem a szabad levegőt. A kilátás azon nyomban lenyűgözött. Sokkal jobb innen, mint lent azokon a kis ablakokon. Még magasabb és még szabadabb és... hopp, nekiütközött valaminek a lábam.
- Úristen. - guggoltam le a földön fekvő ember mellé, és az első gondolatom az volt, hogy ez egy hulla. Úgyhogy, ahogy az iskolában tanították, ujjaimat a nyakához tartottam és rögtön megkönnyebbültem, mert az illető meleg volt. Valószínűleg nem a napsütéstől, mert rövidesen a lüktető eret is kitapintottam. Szuper.
Kezemet lendítettem és lekevertem neki egy hatalmas pofont. Ideje magadhoz térned, Csipkerózsika.
- Szégyellje össze magát, hogy így rám ijesztett!- ráztam még meg egy kicsit majd hátráltam három lépést, hogy nehogy visszanyaljon a fagyi.
Na jó, azt hiszem a profi mentősök nem így csinálják, de tőlem már ez is nagy szó volt, hogy nem hagytam csak úgy itt, mielőtt bárki rám foghatná, hogy miattam történt. Elvégre már rosszban sántikálok. Örülhet, hogy nincs itt egy vödör víz, mert nyakon önteném, de begyújtani azért nem akarok alá. Jut eszembe, így a tervemnek annyi. Idejöttem a Szabadság-szobor tetejére tüzet gyújtani és még csak ezt sem tehetem meg. Ennyit arról Amerika, hogy te vagy a szabadság megtestesítője, csalódtam benned.

Nincs is jobb a szombat délutánt kiadós hajókázással eltölteni a part menti vizeken. Kiváló program az esti klub előtt. Ma egyedül jött ki, mert valami újat akar kipróbálni, megvalósítani mutáns képessége segítségével. A hajó fedélzetén ott pihen egy teherautóba való akkumulátor, fajtája legerősebbje. Miután a hajó kellőképpen eltávolodott a parttól, és a legközelebbi hajó is csak apró fehér folt a horizonton, megkezdődött a varázslat. Zakója most ott pihen a széken, akárcsak bíbor nyakkendője. Fehér ingujja könyékig felhúzva. Kezeit az akkumulátorra téve szívja magába az energiát. Karjai bizseregnek a bőrén végig futó elektromosságtól. Érzi, amint testét áthatják az elektromosan töltött részecskék garmadája. Szinte pulzál, karjai duzzadtabbak, no nem az izomtól, mert nem az feszíti húsát. Tenyereit a hajófedélzet fölé tartva, szemeit lehumva koncentrál. S lám, megtörténik a varázslat. Az elektromosság gravitációs energiává alakul, minek következtében Zane lassan felemelkedik. Földöntúli öröm tölti el, fél méteres magasságban levitálva.
- Megy ez jobban is! – kiállt fel, s tovább emelkedik felfelé. Lassan előrefele dől, maga körül az energiát úgy mozgatva, mint egy repülő a fúvókákat. Egyre gyorsul, miáltal magasabbra és magasabbra jut fel az égben. Mindenki számára meghatározó élményt nyújt az első repülés. Ez fokozottan igaz, ha ezt mindenféle gépi segítség nélkül tudja megtenni az élőlény, mondhatni a saját erejéből, még ha manipulálnia is kell a gravitációt. Oldalt egy kósza sirályraj tűnik fel. Eme sokkal nagyobb ’fehér madár’ lassan feléjük fordul. A sirályok megijedvén az ismeretlen, de hatalmas madártól, gyorsan szerteszét röppennek. Zane jót kacag a történtek láttán, majd jobbra kanyarodik. Látóterében feltűnik a Szabadságszobor. Kiváló célpontot nyújt eme óriási némber ahhoz, hogy körberepülje. Előrefelé dőlve meg is veszi az irányt, vígan hasítva a levegőben. Fél úton járva veszi észre a bajt: elfogyott az energia.
- Ne! – üvölt fel ösztönösen átfordulva talpára s a maradék energiát fékező erőként használva igyekszik talajt érni, ha már a szobor közelében van. A becsapódás elkerülhetetlen, csak az erejét sikerül tompítani. A fáklyát találva el lepattanva róla, és elterül a padlón. Éppen nincs magánál, mikor valaki felérkezik…

Alig tettem a lábamat az "új földre", máris elküldtek az iskolából. Oké, hétvége van, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ők tesznek ki, az sokkal inkább rám vallott volna, ha már az első nap lógok. Így most kénytelen vagyok teljesen törvényesen bejárni a várost, megnézni, amit egy turistának látni érdemes. Hisz még az vagyok, nem mondhatom azt egy nap után, hogy ez az új hazám és punktum.
Elsőnek a szobám posztereiről megismert emblematikus épületeket akarom felfedezni, a saját szememmel látni, hogy ezek tényleg léteznek! Azt akarom, hogy ez a város az én városommá váljon, ehhez persze elengedhetetlen lesz az éjszakai életet is feltérképezni, de egyelőre kíváncsi vagyok rá nappal is. Úgy döntöttem, hogy jobb, ha egyedül indulok útra, így csak saját magamra támaszkodhatok a tájékozódásban, bár általában nem kedvelem a magányt. Igazából nem is vagyok egyedül, kismillió turista célpontja az, ami az enyém. Jelen esetben a Szabadság-szobor.
Komppal jutottam át a kis szigetre, ahol a magas szobor állt. Kezemben kis füzet, térkép, hátamon táska. Csak abban különböztem a tömegtől, hogy nem villogtattam a fényképezőgépet, nem álltam sorban a szuveníresnél és nem tolongtam. De ugyanolyan ámulattal néztem fel, mint a többiek.
Felcaplattam azon a végtelenül sok lépcsőn, de megérte a kilátásért. Gyönyörű, ide tényleg minden embernek el kell jutni életükben egyszer. Lefelé menet észrevettem valamit, amin fölfelé átsiklott a szemem. Egy másik lépcsősor, "LEZÁRVA - Idegeneknek a belépés tilos" felirattal és lánccal. Ennél hívogatóbb nem is lehetne számomra semmi. Fürge észjárással és logikával rájöttem, hogy a csigalépcső nem vezethet máshova, csak a fáklyához. Ahova nekem muszáj feljutnom!
Átbújtam a lánc alatt észrevétlenül és megindultam fölfelé. Ez lesz az a nap, amikor meggyújtom a szabadság tüzét!