Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Hol márvánnyal, hol hajópadlóval borított, egyszerű, mégis díszes folyosórendszer húzódik a kastélyban, hogy bátran eljuthass egyik helyről a másikra. Nagyjából mellkas magasságig a falon is deszkázva van, szépen, szegéllyel. A falakon hol ablakok, hol portrék, hol tájképek, hol oklevelek díszelegnek, egyik-másik a régmúltat idézi, egy-kettő pedig fénykép, mely a közelebbi múltat, illetve a jelent mutatja. Eltévedni nem igen lehet, a folyosók jól beláthatóak, és minden egyes ajtóra vésett fémtáblán ki van írva, mi is található mögötte, így akinek jó a memóriája, hamar meg tudja jegyezni, mi-mi mellett helyezkedik el. Aki pedig élesebben lát, hamar megtudja, honnan nyílik az a bizonyos szoba vagy terem, ahova el szeretne jutni.
írta James "Logan" Howlett
Szerző
Üzenet
Charles Xavier
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : James McAvoy
Hozzászólások száma : 1244
Kor : 39
Tárgy: Re: Folyosók Vas. 4 Május - 7:54
Joanne & Charles
Fogalmam sincs, milyen lehet ilyen rémesen zilált életet élni, folyton csak futni és soha meg sem állni, de sok diákunkkal történik ilyesmi. Sokuk menekül valami, vagy valaki elől, legyen az tényleg valós félelem, vagy akár csak saját magukat, netán a jövő félelmetes képe. De itt tényleg megnyugodhatnak kicsit, és szerintem ez a lényeg. Még ha nem is tudom ténylegesen megnyugtatni a lelküket, hogy biztonságban vannak, akkor is megtehetem, hogy felajánlom nekik legalább a lehetőséget, hogy megpróbáljanak egy kis időre nyugalomban lenni, innentől pedig már csak az ő döntésük, hogy mit választanak. - Minden jóban megbújik a rossz kilátása, de csak azért nem megpróbálni nagy butaság lenne, hiszen a jó lehetősége is ott van. Elhiszem, hogy fél a csalódástól, meg is van rá az esély, hogy esetleg nem sikerül beilleszkednie, de... szerintem, ha tényleg szeretné menni fog. - fiatal még ahhoz, hogy ennyire féljen a csalódástól és ha fél, akkor elzár magától minden jót is, amire ugyanúgy lehetőség van. Persze elhiszem, hogy nagyon nehéz bizalommal fordulni bárki felé, de számomra mindig is könnyebb volt megadni mindenkinek a lehetőséget, még akkor is, ha esetleg ennek nem lesz jó vége, mint hogy mindenáron elzárjam magam mindentől. - Egyszerűen csak megmutathatom, hogyan irányíthatja ezt, hogyan tarthatja jobban a kezében. Részben ezt is tudom... könnyebben kiigazodom a dolgokban, egyszerűbben tanulok és tanítok is egyben. - ha a képessége irányítható, akkor én megtalálom a módját, hogy ezt elérjük nála. Persze meg van az esélyes, hogy ne így legyen, hiszen ott van Scott, akivel én sem tudok mit kezdeni, hiszen egy sérülés miatt ilyen a helyzet, de a legtöbbek megtanulhatják ezt, én pedig szívesen segítek nekik ebben, mint ahogyan mindenki másnak is. Megállok, amikor érzem, hogy ő is így tesz, majd végül le is ül. Ha jól sejtem jelenleg épp őrlődik, hogy mi is lehet a jó megoldás. Nem erőltethetem, ezt tényleg neki kell eldöntenie és tisztáznia magában, én pedig csak kivárhatom, hogy végül mire jut. Végül óvatosan leülök mellé, de csak a kezemet helyezem finoman a vállára. Cseppet sem tolakodóan, hiszen jó neveltetést kaptam és ilyesmit nem illik igaz? - Itt biztonságban lesz, nem kell többet futnia, nem kell többet rettegnie. Akár... meg is próbálhatjuk azt az illetőt megkeresni, ha segít benne. Néha könnyebb elébe menni a problémának. - közhely, de tényleg igaz, hogy ha egyszer leestünk a lóról, akkor minél előbb vissza kell ülni rá. Ha fél az emberektől, ha fél a bizalomtól, csak úgy javíthat ezen, ha megteszi és kész. Ha nem fut tovább, mert nem hiszem, hogy élete végééig ezt akarja. Az tényleg hihetetlen lenne, szerintem ennél mindenki többre vágyik. A nyugalom, vagy a dolog élet rendkívül fontos az ember életében, még azokéban is, akik esetleg tagadják.
Joanne Shadows
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 34
Tárgy: Re: Folyosók Szomb. 3 Május - 9:24
Chalres & Joanne
Why are you so kind with me?
Néha úgy tűnik, hogy egész életemben menekültem. Pedig csak évekről beszélünk, mégis olyan, mintha mindig is üldöztek volna. Előtte egyedül voltam, és néha tényleg futottam mások elől, akik mondjuk nem fogadták el, hogy elemeltem egy-egy almát, vagy péksütit a pultról. De éhes voltam és szinte még gyerek. Az intézet rosszabb volt, mint bármi ezen a világon, és ott hagytam. Az utcán éheztem. Néha befogadtak, egészen addig a napig semmi problémám nem volt. Ha nem megyek arra, akkor az a férfi nem lenne a nyomomban mind a mai napig. Nem kellett volna leüssem. Félelmetes volt akkor a tekintete, amikor nekem esett. Nem tudtam mit tenni, menekülnöm kellett. Szerencsémre a másik nő jobban érdekelte, aki egy olyan állapotban felállt, és úgy menekült, mintha semmi baja nem lenne. Mégis hogyan tehette? Ködös minden, és az én félelmem nagyobb annál, hogy csak úgy most megálljak. Nem menne. Hosszú távon semmiképp. - Nem a bizalom kialakulása, ami megrémít, hanem az, hogy elárulnak. Az egyedüllét egy állapot, amivel meg lehet alkudni. Így nem esik baja senkinek miattam - csóválom meg a fejem egy pillanatra, hiszen Charles-ban is könnyű megbízni. De mégis rettegek, hogy ezzel visszaél, és attól tartok, az ereje sokkal hatalmasabb az enyémnél, és pillanatok alatt le tudna fegyverezni. Néha már túl éber vagyok, ami a paranoiámon nem segít, és mindenhol csak ellenségeket látok. Akik bánthatnak, és az ép elmém már rég elszaladt. Néha jobban tenném, ha a bolondok házába mennék, ahelyett, hogy ide jöttem.. - És ez a segítség miből áll? Szeretnék hinni abban, hogy valaki segíthet, de... Tudja nem hiszem, hogy rajtam még lehet segíteni - pillantok ismét rá, miközben akaratlanul több érzelmet mutatok ki a kelleténél. Hiszen lemondtam magamról, és nem nagyon szeretném használni az erőmet, és a menekülés gondolata ismét felszakította a keserűség falát. A jelenlegi lelkiállapotom nem alkalmas arra, hogy olyan feladatot végezzek el, amit Eric mondott. Talán félre sikerült vezetnem az álcámmal, ami mindig bejön, de azt hiszem Charles valami furcsa hatást vált ki. Képtelen vagyok eltitkolni amit érzek, pedig szívem szerint ezt tenném. Mély levegőt veszek, és azon gondolkodom, vajon tényleg tud segíteni? Nem hiszem, hogy valaha valakit kértem erre, sosem kérek segítséget. Talán bízom benne annyira, még ha magamnak be sem ismerem. Egy ülő alkalmatosság mellett sétálunk el, én pedig lassan engedem el a karját, amit eddig fogtam, és leülök. Egy pillanatra sokkol a tudat, hogy abba kellene hagynom a menekülést. - Mégis hogy nézzek vele szembe, ha rettegek tőle? Mindent tud rólam, nem állhatok meg - rázom meg a fejem, és érzem, ahogy enyhe belső remegés lesz úrrá rajtam, ami kívülről nem látszik. Olyan ez, mintha egy klausztrofóbiást kérnének meg, hogy menjen be egy tárolószekrénybe, majd rázárnánk az ajtót. A következő pillanatban érzem a szemeimet maró könnyeket, és lehajtom a fejem. Nem érzelgősködhetek, mert valaki kedves volt hozzám. Nevetségesnek érzem magam, és szinte meg sem hallom következő szavait...
A mutációról a legtöbben rosszat feltételeznek és persze valami látványos negatív torzulást teszem azt, de ez nem mindig van így természetesen. Néha egyáltalán nem olyan látványos, és gyakran nem is jár olyan nagy negatívummal, mint hinnénk. Bár persze itt is akadnak olyan diákok, akiknek a mutációja ilyen, akiké fizikai elváltozással is jár. Az az első hozzám hasonló mutáns, akivel találkoztam életemben is ilyen. Raven, a húgom, akire úgyszintén ez a jellemző, hiszen ő is fizikai elváltozással rendelkezik, csupán szerencsésebb, hiszen ha arra van szükség el is tudja rejteni, nem úgy, mint néhányan, akiknek erre sincs sajnos semmiféle lehetősége. Egy szárny még esetleg elcsatolható, ha nem is valami kellemes érzés, de ott van az egyik jó barátom, aki bár a kísérletének köszönheti, de határozott látványos a kék, szőrös testével. Ezt nem igazán tudná csak úgy elrejteni, ha akarná sem. - Nem tudom, szerintem ezt nem is lehet így meghatározni, de találkoztam már olyan emberrel, aki nem kezelte rosszul, aki nem félt, vagy rettent meg. Mindenki más, nem tudhatjuk, hogy melyikükből van több, de az a fontos, hogy ne hirtelen és ne drasztikusan tálaljuk majd idővel. De ebben igaza van, mindig vannak lázadók, ha belegondol most is a világban vannak emberek, akik nem a jót képviselik, de... hinnünk kell abban, hogy ők lesznek mindig kevesebben. - nem vagyok az a típus, aki sötét jövőképet fest le magának. Semmi értelme, inkább állok mindenhez a lehető legpozitívabban. Így persze csalódhatok, ez igaz, de jobb, mintha folyton azon őrlődnék, hogy mi vár ránk. Állandó félelemben élni nem kellemes dolog, ezért is jött létre ez az iskola, hogy a fiataloknak ne kelljen félni se önmaguktól, se az őket körülvevő világtól. Nem jó az, ha egy gyerek így nő fel, de még egy felnőttnek se hasznos. - Az egyedüllét viszont senkinek sem való, ezért jobb az, ha megpróbál alkalmazkodni, mint hogy folyton csak fut és nem bízik meg soha senkiben. Nem hiszem, ezt ezt az életet élvezni tudja. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, miközben kicsit az arcát fürkészem. Nem hiszem el, hogy neki jó az, ha folyamatosan menekül és egyedül van, az senkinek sem jó. Annál talán azért egy fokkal több értelme van annak, ha legalább egy kicsit megnyugodhat, még ha ez azzal is jár, hogy kénytelen alkalmazkodni a világhoz, vagy másokhoz. Persze mindig meg van rá az esély, hogy valakiben csalódni kell, volt már rá példa még számomra is, de attól még nem állhatok mindenkihez úgy hozzá, hogy folyton várom, hogy ez a pillanat mikor következik be. Igenis inkább abban reménykedem, hogy nem fog, hogy ez a mi kis csapatunk így rendben marad, hogy nem fognak árulók kikerülni a sorainkból és ha mégis... hát meg tudok bocsátani annak, aki végül mégis olyat tesz, amire a körülmények kényszerítették rá. Tündért is bármikor tárt karokkal várnám vissza. - Természetesen, szívesen segítenék önnek. Nem pont úgy, mint egy hotelban. Tudja sok diák szülei úgy tudják ez egy elit iskola, az ő tandíjuk sok mindent fedez, de természetesen szükséges, hogy tegyünk egymásért. Nincs szükség külön orvosi részlegre, minden ilyesmit biztosítani tudunk magunknak, és közösen vesszük ki a részünket a munkából. Biztosan megtalálnánk azt is, amiben ön segíteni tud. - nem azt mondom, hogy pucolja ki a wc-t természetesen, de lehet olyan megoldás, ami neki is tetszik. Ott van pl. Eric fia, a katona fickó, aki önszántából gondozza a kerteket, egyszerűen csak azért, mert szeret ezzel foglalkozni. Sokaknak van olyan hobbija, sokan szeretnek olyasmit csinálni, ami örömmel tölti el őket és még a közösségnek is hasznos. Így nem kell külön személyzetet fizetni, főleg mert egyszerű embereket nem is engedhetünk csak úgy be a birtokra. - Hát akkor ne meneküljön tovább... nézzen szembe vele. Ha mások is állnak ön mellett, akkor sokkal könnyebb. - nem hiszem, hogy a folyamatos menekülés a jó megoldás, soha sem az, hiszen azzal nem éri el a célt. Sosem néz a szemébe annak, aki elvileg ártani akar neki, sőt... mi van, ha nem is akar, csupán nem hajlandó meghallgatni őt? - De tudja nem erőszak semmi, az a fontos, hogy önnek mi a jó, de ez a mostani élet... nem hiszem, hogy az. - nem akarom meggyőzni minden áron, hiszen nem az a dolgom, annak soha sincs jó vége, ha valakire ráerőltetünk valamit. Inkább döntse el ő, hogy mit szeretne, és majd meglátja, hogy tényleg jó ötlet volt-e.
Joanne Shadows
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 34
Tárgy: Re: Folyosók Pént. 2 Május - 21:34
Chalres & Joanne
Why are you so kind with me?
Furcsa mindaz, amit megoszt velem. Mutáció... Valaminek a következő lépcsőfoka. De miért pont én vagyok ilyen, meg akik itt vannak? Őszintén nálam a mutáció nem egy képességnél merül ki, nálam az valami olyan, ami szemmel látható, esetleg kézzel fogható. Erre én valami telepata vagyok, persze nem olyan, mint Charles, én csak az emlékeket tudom manipulálni kedvem szerint. Sokszor jött jól ez a képesség, hiszen nem dolgozom, és nem is akarok. Néha megfordul a fejemben, de nem túlzottan gondoltam komolyan. Ráadásul esélyem sem lenne, szóval csak létezem, túlélem a napokat, és valami visz tovább. Egyetlen emlék visz tovább, egyetlen kis reményfoszlány. A "Ne add fel, különleges vagy, s ezt egy nap más is észre fogja venni" mondat valamiért megragadt bennem, ez volt az utolsó, amit apa mondott nekem. Bár igaza lett volna. Nem hiszem, hogy ez a valaki Charles, vagy az üldözőm lenne. A valódi értelmét még mind a mai napig nem tudom, mégis olyan nagyon kapaszkodom ebbe az egy kis mondatba. Talán ezért nem adtam még fel. Ezért nem engedtem, hogy elkapjanak, és azt sem engedtem, hogy bánthasson. A másik részről viszont elvesztettem a reményt, és önmagam is. Ez a kettősség ural engem, ami talán örökké körül ölel. - Ön hogy reagálna egy átlagos emberként, ha kiderülne hogy valakije olyan erővel bír, mint maga, vagy én? Félelmetesnek gondolná. És amitől félnek az emberek, azt vagy elpusztítják, vagy menekülnek előle. De a közös félelem és az együttes erejük inkább az előbbire ad okot. Én nem hiszek ebben a békében, mindig lesznek lázadók, akik a nemtetszésüket kifejezvén, a hozzánk hasonlókat fogja támadni - jelentem ki határozottan, mert ha egy valamiben biztos vagyok, akkor az ez. Vagy elkapnának legtöbbünket, és próbálnának kivizsgálni, kísérletezni, míg meg nem halunk. Ez is egy opció. Vagy az olyanokat, mint az a lány szárnyakkal, cirkuszba vinnék, vagy állatkertbe mutogatni, mint valami esetleges új állatfaj. Az emberekkel kapcsolatban még bizalmatlanabb vagyok, mint az olyanokkal szemben, akik hasonlóak hozzám. Akik képességgel rendelkeznek is, nem lehet bennük sem megbízni. Mégis egyre inkább érzem, hogy ha valakiben, akkor talán a mellettem sétáló férfiban kellene. Könnyű lenne, hiszen nem bízni nehéz, félni a csalódástól, hogy fájdalmat okoz. Ez a nehéz része. Azt a fájdalmat elviselni. Ettől menekülök. - Család? Nem ők lesznek az elsők, akik elárulnak majd? Nem hiszem, hogy az én hozzáállásommal be tudnék illeszkedni. Nem szeretek osztozkodni, legyen szó akár egy szobáról. Az együtt élés nem való mindenkinek... - reagálok arra a szavaira, mely arra vonatkozik, hogy családjaként nevezi az itt élő mutánsokat. Talán lehetséges, talán tényleg így van de honnan tudja, hogy akármelyikük nem veri őt majd át egy szép napon? Vagy netán ő fordul el tőlük. Esetleg nem tudja betartani az ígéretét valami okból kifolyólag. Sokat gondolok a mi lesz ha részre, gyanakvó vagyok, és rettegek attól, hogy valakinek baja eshet. Nem hiszem, hogy itt tudnék élni, hogy osztozni tudnék mondjuk egy szobán én? Világ életemben a magam ura voltam, soha nem osztoztam, és ez nem olyan dolog, amit meg lehet tanulni, legalábbis nekem. Eléggé makacs és önfejű vagyok ahhoz, hogy így legyen. - És ön hajlandó lenne megmutatni, hogyan uralhatnám ismét az erőmet? Az itt maradás biztosít valami életteret, vagy fizetni is kell? Mint egy hotelban? - ésszerűtlen kérdések hagyják el ajkaim, melynek se eleje se vége. Így visszagondolva magam sem tudom összerakni mit is akartam a kérdésekkel, nem csodálnám, ha Charles furcsa tekintettel nézne rám ezek után. - Barátságot nem szoktam kötni, utaznom sajnos mindig kell... Utol ér a végzet, és ez nem olyan, ami elől el lehetne menekülni - Persze hogy szentül meg vagyok győződve arról, hogy az a férfi gonosz, hiszen üldöz, és amikor telefonon zargatott sem hagytam neki esélyt arra, hogy beszélhessen, csak rácsaptam a telefont, és mentem tovább. Lehetséges opcióként pedig eszembe sem jutna, hogy esetleg el akart mondani valamit, ami megváltoztatja a tények állását, inkább menekültem, mert kellett. Mert így éreztem helyesnek. És most egyszerűen csak maradjak, és költözzek ide? Az olyan, mintha egy vakot kérnénk meg, hogy ezentúl a botja nélkül sétáljon... Nem hiszem, hogy hosszabb távon képes lennék rá...
Ha lehetőség lenne rá szíves örömest osztogatnám a pozitív életszemléletemet bárkinek. Persze olyan mértékig, amíg nekem is tart, de mivel ez olyasmi, amit talán még újra is lehet termelni... sőt remélem, hogy egyszerűen csak ragályos, hogy ha másoknak is eleget hangoztatom az álláspontomat, akkor idővel elhiszik, sőt át is veszik. Nem kötelező persze és nem lépek át soha egy bizonyos határt, nem esem túlzásba, de attól még az a dolgom, hogy próbáljak reményt adni, próbáljak kicsit segíteni másoknak, hogy nekik is könnyebb dolguk legyen. - Tudja az egész kulcsa a mutáció, ezért is ez a legjobb szó rá. És persze az emberek ezt nem értik... még, de idővel majd jobb lesz. Megértik majd, hogy ez nem veszélyes, csupán egy következő lépcsőfok. - így lesz, így kell lennie. Nem mindenki olyan, mint Shaw, sokuk olyan, mint Moira. Meglepett volt, de soha sem ellenséges. Kedveltem, de nem volt más lehetőségem, mint hogy kitisztítsam a fejét, az ő és a mi érdekünkben is. Ez nem csak rólam szólt, vagy róla, hanem sokakról és sokkal nagyobb horderejű problémákról. Beértem egyetlen csókkal és a ténnyel, hogy az én dolgom az, hogy itt legyek. Az, hogy segítsek másoknak, hogy ők se féljenek a világtól. Furcsa, hogy olyan sok mutáns tart az emberektől, mintha csak a macska félne az egértől, de ez is mutatja, hogy érző lények, ezért kell azon dolgoznom, hogy idővel békésen élhessenek egymás mellett a többiekkel, hiszen ők is ezt akarják. Az itteni diákok nagy része még gyerek, de nem maradhatnak örökké, idővel saját életük lesz, amit a kinti világban kell majd leélniük. - Ez csak önön múlik. Sajnos igaz az, hogy elengedni sokszor nehezebb és fájdalmasabb, mint ragaszkodni. Ezt szinte már mindenki tapasztalta, az is, aki nem tud róla. - még én is. Sokkal fájóbb volt nemet mondani a segítségre, nemet mondani egyes lehetőségekre, mint ragaszkodni hozzájuk. Megtettem volna, szíves örömest szorítottam volna magamhoz a boldogságot, egy másfajta életet, de nem tehetem. Egyszerűen nincs rá lehetőség, amíg ennyien függnek tőlem, tőlünk, ettől a helytől. Addig muszáj kitartanom, és majd talán... egyszer, ha eljön valamiféle nyugodt béke, akkor az én életem is kicsit változik, de addig küzdeni kell. A küzdelem pedig soha sem csak a fizikai harcot jelenti, nem merül ki ennyiben, annál sokkal több és bonyolultabb támaszt nyújtani, reményt adni és ezzel talán egy keveset önmagunkból is, akár egy idegennek, olyannak, akit csak egy órája ismerünk. - Itt keveseket találnak meg, de ha a falak nem is... mi többiek megvédhetjük, hiszen egy csapat... egy család vagyunk, akik kiállnak a többiekért. És nem mellesleg... van pár nagyon ügyes barátom. - igen, gondolkodás nélkül barátként említek meg mindenkit, aki itt tartózkodik az iskolában, legyen az bármelyikük, a tanárok, vagy az x-menek közül. A diákoknak még nagy részt nem az a dolguk, hogy ilyesmibe fussanak bele, de a többiek épp e miatt vannak itt. Az ő dolguk a védelem, mindenkinek meg van a maga feladata, hogy az egység egység maradhasson, és a nyugalom nyugalom. - Mivel jár? Nincsenek feltételek, a segítség nem feltételekhez kötött, egyszerűen csak adjuk. Ha maradna tanulhat, fejlesztheti a képességét, hogy uralni és kontrollálni tudja, megismerhet olyanokat, mint ön. Nem kell utaznia, barátokat szerezhet... csupán ennyi. - nincsenek elvárások. Jó persze egy közösség részének lenni mindig kompromisszumokkal jár. Közös szoba, közös feladatok, hiszen valakinek az épületről is gondoskodnia kell és akik nem a szüleik által élnek itt, fizetve a "tandíjat", azoknak másképp kell segíteni, de ez szerintem már csak apró részletkérdés.
Joanne Shadows
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 34
Tárgy: Re: Folyosók Csüt. 1 Május - 22:22
Chalres & Joanne
Why are you so kind with me?
Pozitív gondolkodás. Adhatna nekem egy keveset a saját világlátásából, és azt hiszem még neki is maradna annyi, meg persze nekem is jutna éppen csak annyi, hogy ne legyen ennyire kétségbeesett, és ne érezzem magam elveszettnek. Egy reménytelen esetnek, aki most vagyok. Egy lány vagyok, aki menekül, és habár birtokolom az erőmet egy ideje, az utóbbi időben néha a maga feje után megy, mintha saját akarata lenne. Mintha az erőm irányítana engem, és nem én őt. Pedig nem így kellene lennie. De sajnos közeledik az a nap, mikor apa meghalt, és ilyenkor nem figyelek eléggé, ahogy talán az üldözés is közrejátszik benne. - Mutáns? Elég érdekesen hangzik. Engem legutóbb torzszülöttnek neveztek... Pár évvel ezelőtt - jegyzem meg halkan, szinte alig hallhatóan, de biztosra veszem, hogy Charles azért még hallja. Ez az elnevezés akkor ütötte meg a fülem, mikor az az ominózus eset történt, ami miatt ma is menekülnöm kell sajnos. Sokszor jobban örülnék annak, ha visszamehetnék az időben, és elmennék onnan, vissza sem nézve, mintha csak nem is hallottam volna azt a sikolyt. Egy pillanatra megcsóválom a fejem, majd nagyot sóhajtok. Fájdalmasan, de persze nem sajnáltatva magam. Nincs nekem arra szükségem. Mégis talán most először mondhatom azt, hogy örülök, hogy valakivel beszélhetek. - Túléltem. Épp ez a probléma. Olyan, mintha az egész életemet túléltem volna, és nem éltem meg semmit. Nincs semmim. Lehet, hogy jobb lenne új emlékekkel a régiek helyett, hiszen képtelen vagyok megbékélni az eddigi életemmel, a múltammal. Nem tudom elengedni a fájdalmat - talán nem is akarom elengedni. Talán emiatt érzem élőnek magam, mégis eldobnék magamtól minden régi és fájó emléket az újak helyett. Talán jobb lenne. De visszajönne a régi életem? Lehet, hogy csak ideiglenes lenne, és amint meglátok valamit, ami a régi életem része volt, minden visszatérne. Szóval ezek alól nincs kibúvó. Eg részem feladta, és most őszintén osztom meg a gondolataimat valakivel, akit ismerek körülbelül egy órája. Nem bízhatok benne, mégis szeretnék. De túl valótlan ez az egész béke dolog. Az, hogy itt nyugalom várhat, és hogy itt nem talál majd meg senki. Főleg nem az az ismeretlen. De mindenhol megtalál, és amint jól érezném magam, mennem kell ismét. - Gondolja, hogy az a férfi itt nem találna rám? És utána nem tenne meg mindent, hogy menekülnöm kelljen ismét? Ön szerint ezek a falak megvédenek valakitől, akin nem fog az erőm? - záporoznak felé a kérdéseim ismét, mintha Charles tudná a választ, de nem hiszem. Lehet, hogy okos, és az egész megjelenése túlzott nyugalmat sugároz, de ő sem képes megvédeni mindenkit itt. Én pedig nem sodorhatok bajba egy ilyen békés közeget. Eme gondolat kiül az arcomra, holott nem akartam, de már késő. Gondterhelt tekintettel pillantok ismét a férfi szemeibe, és egy pillanatra csak ide oda cikázik tekintetem, majd ismét kérdezek. - És mivel jár itt lenni? - egyszerű kérdés. Nem akarom elijeszteni a sok kérdéssel, nem akarom, hogy csak úgy kirakjon. Bár az eddig levontakból nem hinném, hogy megtenné... Túl békés embernek tűnik.
Persze, hogy a legtöbben eleve azt gondolják, hogy az én életem békés és könnyű volt mindig is, de erről persze szó sincs, csak a negatívumokat nem szokásom nagydobra verni és ezért tényleg úgy tűnik, mintha az egész egyszerű lett volna és zökkenő mentes. Viszont már egy szülőm sem él, még a nevelőapám sem, a mostohatestvérem pedig gyűlöl, pedig nem akartam szándékosan megbántani soha. Egyedül Raven van nekem, ha ő is hátat fordít egyszer, az már végképp rendkívül fájdalmas lesz, de tudom, hogy ezek nem számítanak, mert dolgom van, rengeteg teendőm, e miatt nem tehetem meg, hogy hátat fordítsak azoknak, akiknek fontos vagyok és akikért tennem kell. - Emberszerű lényeg? - erre muszáj halkan felnevetnem? Nem akarom vele megbántani, de ez akkor is rémesen hangzik így. - Mi mutánsnak hívjuk magunkat. - jó talán ez sem a legjobb megfogalmazás, de a lénynél szerintem mindenképpen pozitívabb, a mutáció pedig törzsfejlődésünk kulcsa, nem lehet negatívumként értelmezni, legalábbis akkor, ha az ember ért hozzá. Azt már nem teszem hozzá, hogy ez csupán egy kúria, távol áll a palotától, de talán így már kötekedésnek hangozna, azt pedig végképp nem szeretném. - Oh, ezt én nem mondtam, de a reményt csak is magának teremtheti meg, de szerintem képes lenne rá. Eddig is túlélt, akkor csak egy-egy apró lépés kell, hogy tovább menjen az úton és jobban érezze magát. Először csak... elfogadni, amit történt, aztán találni egy kapaszkodót, új célt, jövőt. - ez így kimondva nem is tűnik bonyolultnak, de tudom, hogy az. Sok diákunk van, akik nem tudtak mit kezdeni magukkal eddig, akiknek sok idő kell, hogy megtalálják a reményt, vagy egyáltalán csak elfogadják, hogy micsodák, de a legtöbbjüknek megy, csak idő kell és nyugodt környezet, ami itt adott. - Részben igen, arra is... de az én erőm kevésbé speciális, kicsit más. - minden bizonnyal az emlékek ismeretében ő jobb nálam, én viszont már több ideje gyakorlom ezt, hogy jelenleg még erősebb lehessek nála, hála a telepária többi részének, de idővel, ha fejlődik emlékek módosításában, törlésében többet érhet el, mint én. - Ezek a mutánsok menedékért jöttek. Itt békében élnek, és megtanulhatják kezelni az erejüket. Vannak, akik nagyon elütnek az átlagtól, ami itt nem probléma, mások csak... félnek, hogy veszélyesek, vagy csak a helyüket keresik. - sok oka van annak, hogy itt vannak, akik itt vannak, egyesével mindenkinek más. Akadnak olyanok is, akik csak időlegesen maradnak, és amikor már kezelni tudják az életüket, akkor állnak tovább. Ezzel sincs gond. - Lehet, hogy önnek is egyszerűbb lenne az élete itt. - apró felajánlás, de erőltetni nem szabad ezt tudom, és nem is fogom. Veheti apró megjegyzésnek is, amit elereszt a füle mellett, ha nem érdekli.
Joanne Shadows
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 34
Tárgy: Re: Folyosók Szomb. 26 Ápr. - 21:51
Chalres & Joanne
Why are you so kind with me?
Bíznék benne, de mégis az a kétely nevű hatalmas szörnyeteg itt csücsül a vállamon, és egyre csak azt suttogja, hogy vigyázzak. Bár néha már magam sem tudom megállapítani ki közeledik jó szándékkal, és ki nem, sajnos elvesztettem az emberismerő képességem, vagy elnyomtam, nem tudom, egyszerűen csak képtelen vagyok tisztán látni. Szeretnék hinni és bízni ebben a férfiben, aki mellettem sétál, de vajon egyszer valaha képes leszek rá? Hiszen még a saját képességeimben sem tudok megbízni, mármint nem a különleges erőmben, hanem a többi átlagos képességemben, akkor mégis hogy tegyem mással? Nagyot sóhajtok, és igazat kell adjak abban, hogy nem csak nekem lehetnek gondjaim. - Pedig pontosan annak látszik. Szép ház, vagyis palota, és sok emberszerű lény veszi körül, akik gondolom tisztelik, vagy szeretik... - vallom be őszintén, mert minek tagadjam? Hiszen itt élni tökéletesnek látszik, védve a kintiek csúfolásától, vagy a megkövezéstől, és nem kell menekülniük. De az a férfi itt is megtalálna, és csak ártana az ittenieknek, ha én ide jönnék. Már ha ide be is tehetném, a lábam. Vagy már megtettem, de nem hiszem, hogy lesz következő alkalom. Vagyis nem tudom. A bizonytalanság rosszabb, és most ez az érzelem kerített hatalmába. - Szóval reménytelen eset vagyok. Tudja a legnehezebb része, elfogadni, hogy mi vagyok, hogy mit tettem, és azt, hogy nem lehet nyugtom. Képtelen vagyok szembenézni a múltammal, mert ha megteszem, maga alá temet... -vallok be még egy gondolatot teljesen őszintén. Talán furcsa, de eddig senkivel nem beszéltem így, és nem tudom, miért pont Charles-nak teszem. Hatással van rám, vagy az erejét használja rajtam? Ki tudja milyen erős, és mit tudna velem tenni, de nem szeretném megtapasztalni. Bár szerintem nem tudnám azt sem, ha megtenné, hiszen aki olyan nyugodt, és békés, nyilvánvaló, hogy az erejét is uralja. Amit én nem mindig mondhatok el, legalábbis egészen addig, amíg ki nem alszom magam. - Akkor képes arra, amire én? -ötlik fel bennem egy újabb kérdés. Hiszen ha ismeri az agyat, és a működését, talán tud valamit tenni anyám érdekében, vagy az enyémben is tudna, hogy ne érezzem ezt a mindent felemésztő bűntudatot, de nem fog tenni semmit, hiszen megmondta, még ha nem is így nyíltan, de vettem a célzást. - És ez a sok lény, aki itt lakik? Ők miért vannak itt? - kérdezem, mert valahogy ki tudom következtetni, hogy nem csak ő Eric és a szárnyas madárka lakik itt. Gabriel is ide akart hozni azt hiszem. De nem engedtem neki, mert nem akartam, most mégis itt vagyok. Annyi kérdésem lenne, és mégis alig teszek fel párat, hiszen a sok kérdőjel elfedi egymást, és csak sétálok mellette, miközben talán várok valamire, ami talán sosem kerül szóba...
Persze, hogy úgy próbálok hatni rá, hogy egy kicsit a saját tapasztalataimat is beleviszem a beszélgetésbe. Így lehet csak igazán átadni a tudást, így lehet csak igazán segíteni másoknak, legalábbis én így gondolom. Nem tudom, hogy elérek-e vele valamit, de azért meg kell próbálnom. Úgy gondoltam mindig is, hogy jobb optimistának lenni, mint pesszimistának, egyszerűen csak kellemesebb és jobb érzéssel tölt el. Ezért is próbálom átragasztani ezt másra, ha van rá lehetőség. Persze másoknál ezt nehéz elérni, hogy így gondolkozzanak, de azért meg kell próbálni nem igaz? - Talán így is van. Tudom, hogy úgy tűnik, hogy az én életem mindig is kellemes volt és fenékig tejfel, de... nem mindig igaz a látszat. - mosolyodom el, csak hogy lássa ez nem számít. Nem lettem a miatt pesszimista, vagy rossz kedvű mert a gyerekkorom nagy részét egyedül töltöttem. Lehet, hogy ha nem lett volna Raven, vagy ha nem tudom a dolgokat úgy igazán mélyen átgondolni, átlátni, akkor én is egy lázadó gyerek lettem volna, aki nem viselte azt túl jól, hogy az élete nem alakult úgy, ahogy kellene. De nem így van, ezért aztán jól alakult az életem, elfogadtam a rossz dolgokat is, mert tudom, hogy sok esetben azok is hozzájárulnak a jellemfejlődéshez, vagy csak valamiféle magasabb jó felé terelnek. Nem minden egyszerű és tökéletes. - Értem, így már értem. Ezzel csak ön tud mit kezdeni, hogy rendbe tegye magában a dolgokat. Ismerek olyat is, aki nem szándékosan, de életet oltott ki és még a tizennyolc éves kort sem érte el. Tudom, hogy nehéz, de meg kell próbálni túllépnie rajta, máshogy tényleg fel fogja emészteni a bűntudat. Megpróbálhat a rossz után jót tenni. - javítani a hibákat, szerintem ez is megoldás. De ha csak menekül az élete elől, ha csak folyton fut, akkor idővel végképp felemészti a bűntudat és persze a magány is. Egyik se valami kellemes, bár én igazán csak utóbbit ismerem, de néha tudom lehetne bűntudatom is bizonyos tettek miatt, de mindig meg tudom magyarázni, hogy miért tettem jól, amit tettem. - Sok mindent, de pont az a cél, hogy megtaláljuk őket, és ha lehetőség van rá, akkor megmutassuk neki, hogyan lehet úgy élni, hogy az emberek ne féljenek tőlünk, az erőnktől. - tudom, hogy bőven akadnak olyanok, akik veszélyesek, akár én magam is az lehetnék, ha másmilyen lenne a jellemem, de a birtokon is akadnak olyanok, akik még a saját erejüktől is félnek. Az a fő, hogy elfogadják ezt, hogy mik, és hogy kezelni tudják. Az emberek pedig ne az árnyoldalait, ne a veszélyeit lássák a képességeknek, hanem a lehetőségeket bennük. - Telekinézis, telepátia, az elme a birodalmam, könnyebben tanulok és talán ezért is látom jobban át a dolgokat. Egyszerűen csak egy jobb világot szeretnék, békét. - tudom, hogy nehéz ezt elképzelni, vagy akár azt, hogy mire lehetek képes. Még én sem ismerem pontosan az erőm távlatait. Vannak róla sejtéseim, de főként a gyakorlás az, ami segít, hogy majd tökéletesebben megértsek mindent ezzel kapcsolatban. Azt pedig egyszerűen kötelességemnek érzem, hogy miután én jobban átlátom a dolgok működését, a képességeket is, így segítsek másoknak is megérteni azt, irányítani, kordában tartani.
Joanne Shadows
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 34
Tárgy: Re: Folyosók Vas. 20 Ápr. - 19:30
Chalres & Joanne
Why are you so kind with me?
Vajon tényleg hihetek neki? Úgy értem vajon tényleg ilyen? Hogy valaki ilyen kedves és nincs hátsó szándéka? Egy részem bízik ebben a férfiban, de az éberebb felem egy szavát sem akarja elhinni. Mégis vágyik rá, hogy létezzen ilyesfajta biztonságérzet és pozitív világlátás. Tetszene egy ilyen hely, és talán még el is fogadhatnának, de biztos elvágnám magam, és eljátszanám a bizalmukat. Mindegyiküknek. Mert ez vagyok én. Ezt teszem, és nem az a baj, hogy nem tudok megváltozni, hanem nem is akarok. Nekem ez így jó, holott tudnom kéne, hogy valójában hazugság. Menekülök. Soha nem dolgoztam még, mégis mit tudnék én átadni egy csapat fiatalnak? Maximum azt, hogyan használják az erejüket saját célra? Még a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában. Bár gyermekként szívesen tanítottam volna, de azóta sok víz lefolyt már sok folyón, és az a gyermeki képzelgés tovaszállt. Átvette a helyét a menekülés, a bűntudat... Önző lettem, nem tudok egyik napról a másikra megváltozni. Talán nem is akarok. - Úgy mondja, mintha valamelyiket megtapasztalta volna már... - jegyzem meg halkan, miközben az arca vonásait fürkészem. Rá kellene ébredjek, hogy másoknak is megvan a maga múltja, és vannak még rajtam kívül olyanok, akiknek szörnyű a múltjuk, de valahogy az egyedül töltött idő önzőségre és nemtörődömségre "nevelt". Nem foglalkoztam soha azzal, hogy ha nem fizetek ki valamit, akkor azt az embert kirúgják a hiány miatt, vagy az eltűnt holmik miatt. Sosem érdekelt, pedig egy normális embert kellene. Nem mindig érzem azt, amit kellene. Az ismeretlenekkel szemben nem tudok empátiát érezni, és nem is akarok. Most is csak magamnak akarok jót, hogy továbbléphessek, mert azt akarok, de nem úgy, ahogy Charles értette. Nem akarom elfelejteni azokat az emlékeket. Csak azt érzem, megrekedtem. Nem akarok keseregni. - Nem... Félreértett. Nem akarom elfelejteni őket, csak képtelen vagyok feldolgozni... Gyógyszereket is szedtem, de azok tompítják a képességemet. De nem tudok aludni, sőt néha gondolkodni sem. Ez a bűntudat felemészt. És nem akarom ezt érezni, mert ha nem az az ismeretlen, akkor ez fog megölni, de nem hinném, hogy ebben valaki valaha segítene - Rázom meg a fejem lemondóan. Nem hiszem, hogy itt lelem meg a titkát a túllépésnek. Nem tudom elengedni a múltat, és ez meggátol. Egyre jobban érzem, hogy nem tudok semmit csinálni úgy, hogy ne jutnának eszembe a családommal tett dolgok, vagy az a férfi. Ha nem törlöm a nő emlékeit, talán nem üldözne lassan nyolc éve. - Félek belegondolni, egyesek mit tehetnének meg a világgal - jegyzem meg, mikor kimondja, hogy ő sem tudja az összes erőt, ami a földön létezik. Persze kissé ijesztő, hogy lehet olyan is, aki egy legyintésre megöl valakit, vagy akár hipnotizál, vagy csak földrengést generál. Hiszen azt mondta Charles minden megeshet, és egyre jobban hiszek neki. - És ön? Mit tud? Milyen ereje van? Mi motiválja ezzel az egész iskolával vagy kastéllyal? - Kérdezem csendesen, ahogy sétálunk, s próbálom befogadni a látványt, ami a szemem elé tárul. Furcsa, hogy valaki ennyire elkötelezett legyen, biztos megvan a maga oka rá. Persze nem biztos, hogy az orromra is köti, de azért még rákérdeztem.
Hiába próbálom meggyőzni tudom, hiszen alig pár perce beszélgetünk. Még Ericet sem tudtam meggyőzni a mai napig sem, pedig őt már évek óta ismerem. És mégis mindig ott van benne a szkepticizmus, minden áldott nap, amikor beszélgetünk, minden sakkjátszmánál felhozza az ellenérveket és én rendületlenül igyekszem elmagyarázni neki, hogy nincs olyan nagy baj, mint amilyennek tűnik, hogy minden rendben lesz idővel, hogy... a világnak muszáj lesz elfogadni minket. Egy balul sikerült akció volt az a rakétákkal, de nem kell újra ilyennek bekövetkezni, ha meg tudjuk mutatni nekik, hogy igenis a képességeinket jóra is lehet használni, határozottan jóra, hiszen ki ne akarna könnyen gyógyulni, vagy védelmet a földrengések ellen? - Soha sincs késő, csak akkor, ha már eldöntötted, hogy így van. Sok minden veszettel, de pótolni lehet a kimaradt időt, ha igazán akarod. Vannak, akik más okból töltenek kevés időt a szüleikkel, és még csak emlékeik sincsenek, amit visszaadhatnának, vagy lenne kinek. - én is ide tartozom, de soha sem keseregtem e miatt. Az anyám sosem töltött velem túl sok időt. Mindig volt más dolga, hiszen ő egy neves színésznő, nem ért rá este a fiának kakaót főzni, vagy egyszerűen csak leülni beszélgetni vele, aztán meghalt és ez végképp nem adatott meg neki és nekem sem. Az apám pedig még őt is megelőzte, rá már szinte alig emlékszem. Aztán a nevelőapám... sokan haltak meg körülöttem, és ezen nem tudok változtatni, én nem adhatok vissza nekik emlékeket, de Joanne megteheti, ha akarja. - El szeretné felejteni őket... végleg? Az miért megoldás? Nem hiszem, hogy ez segít, tovább kell lépni, de nem így. Egyszerűen csak nehéz, de el kell fogadni, ami történt és élni tovább új emlékekkel, új élettel. Nem a múltban ragadni. - tudom, hogy nem könnyű, de akkor sem hiszem, hogy az lenne a megoldás, amit ő gondol. Igen, tovább kell lépni, de inkább a múlt elfogadásával, megoldásával és nem úgy, hogy mindent elfelejt. A családjáról van szó, attól hogy vannak fájó pontok az életében, még nem kell eldobnia magától egyszerűen minden emléket. Vannak rosszak, de a jók is ott vannak közöttük, azoktól is ilyen könnyen megszabadulna? - Tudja... minden lehetséges, főleg a mi világunkban. Vannak olyanok is, akik képesek ellenállni az elme erejének, olyanok is, akik teljesen blokkolják a képességeinket és még ki tudja, hogy mi létezik, amiről nem tudunk. - aztán csak halkan felsóhajtok, miközben haladunk tovább. Nehéz élete lehet úgy, hogy folyton menekülni-e kell, ez nem kérdés, de megtehetné, hogy megáll egy kicsit, itt, és most. Nem fogom erőltetni, hiszen nem is lenne értelme, de attól még javaslatot tehetek. - Egyébként az ő motivációit sem ismeri, nem tudhatja, hogy... nem befolyásolták-e, azt sem, hogy pontosan miért támadt önnek. - nem ítélhető el mindenki egyetlen tett miatt, hiszen ő is tett olyat, amit nem akart. Emlékeket törölt, a családja emlékeit, de nem szándékosan, akkor miért ne lehetne ugyanez mással is?
Joanne Shadows
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 34
Tárgy: Re: Folyosók Szer. 16 Ápr. - 12:19
Chalres & Joanne
Why are you so kind with me?
Ahogy Charles elmondja, olyan egyszerűnek tűnik. Hinni a jóban, hogy mindenki megváltozhat. Annyira szeretnék hinni benne. Egyszerű lenne csak elhinni, hogy mindenki jó útra téved, holott ez nem így van. Ezt még én is tudom. Aki rossz, az rossz akar lenni, és nem fog megváltozni pusztán azért, mert Charles azt mondja nekik, hogy látja bennük a jót. Kizárt. A világ nem ilyen egyszerű... Maximum Charles-nak, aki mint látom nem szenved hiányt anyagiakban sem, és szerintem egész szép kis hadsereget gyűjtött össze egy támadás esetére, szóval ilyen esetben én is pozitív lennék. Csak hallgatom a szavait, hiszen nem tudok mást tenni. Érzem, hogy megbízhatok benne, csak pusztán nem akarok. Gyengévé válok tőle, és az sosem jó. Ha elhinném, hogy lehetséges a nyugodt élet, valami elrontaná. Mindig így van, és sosem lesz másképp. - Tudok emlékeket adni, de az más. És mi értelme van, ha nem ugyanazokat adom vissza? Két egyforma kép sem készül, ahogy lerajzolni sem lehet kétszer ugyanazt, úgy az emlékek is megfakulnak. Közel tizenöt éve tettem, amit tettem. Kicsit késő lenne nem? - felelek kissé lemondóan, bár néha elhiszem, hogy vissza tudnám adni a törölt emlékeket, de már túl késő. Ha akkor segít valaki, mikor megtörténik, ha visszamehetnék az időben, hogy megváltoztassam a múltat, talán megtenném. De akkor elveszteném azt, aki ma vagyok. Akármilyen kétszínű is vagyok, és paranoiás, egy kicsit élvezem ezt a keserű életet. Kivéve a menekülés részét, de talán hathattam volna anyámra. Talán más emlékeket adhattam volna neki, ahelyett, hogy hagyom, hogy elzavarjon, talán az öcsémmel is meg tudtam volna tenni ugyanezt, de eddig erre sosem gondoltam. görcsösen ragaszkodtam valamihez, amit talán már nem is akarok visszakapni. Létezhet? Valószínű. Talán illő lenne elengednem a fájdalmat, de akkor mi marad belőlem? - Továbblépni csak akkor tudnék, ha külső segítséget kapnék... Úgy értem, ha önmagam ellen használhatnám az erőmet... Nem is tudja mennyire szeretném a családommal tett rossz dolgokat máshogy látni, hogy túl lehessek rajta... Tud ezen segíteni? - kérdezem, majd egy szomorkás mosollyal zárom a szavaimat, miközben hagyom, hogy tekintetem elhomályosodjon. Nem tudok sírni, legalábbis ezt hiszem, mégis ez az érzés megmarad, és a torkomban egy hatalmas gombóc kerekedik, amitől nehézkes a szavakat kimondani, így csak csendben hallgatom, amit mond, hagyom hogy vezessen. Nem akarok még menni, és mindent megnéznék, amit Charles nekem meg tud mutatni. Legalább addig sem kell egyedül lennem, és végre beszélhetek valakivel, aki nem néz őrültnek. Legalábbis jól álcázza. - Nem ismerem... És rettegek tőle. Csak segíteni akartam, volt ott egy nő... Úgy láttam, hogy bántotta, én leütöttem, aztán használtam a képességem a nőn, majd felállt, és elmenekült, pedig súlyos sérülései voltak... - nehezemre esik felidézni az akkori este emlékeit, mert ez is egy fekete folt a múltamban. Akkor tényleg azt hittem, hogy ott vége az életemnek, és azóta jobban ragaszkodok hozzá, mint bármi máshoz, az életben. - De nem volt időm ezen rágódni, mert a férfi nekem támadt, fojtogatni kezdett, használni akartam rajta az erőm, de lepattant róla, ami elvileg lehetetlen nem? - nézek ismét Charles-ra, hátha ő tudja a választ. Egészen idáig azt sem tudtam, hogy több olyan mutáns van, mint én, nem hogy valami, amin nem fog az erőm.
Csak mosolyogva rázom meg a fejem a szavai hallatán. Csapda, még mindig ugyanitt tartunk. Nem hiszem, hogy meg tudnám győzni csak szavakkal, hogy nem így van, ezért nem is teszem tovább. Megmutatom neki inkább az iskolát, az egész környéket, amennyit meg akar, meg mer nézni és ennyi. Aztán majd ő eldönti, hogy végülis mit szeretne, én onnantól már nem fogom erőltetni a dolgot, nem is lenne semmi értelme. - Ne higgye, hogy én azt hiszem, hogy minden csak szép és jó, de hiszek benne, hogy vannak jó dolgok és azok vannak többen. - nem vagyok teljesen naiv, egyszerűen csak a pozitívat nézem minden esetben. Persze néha én is neki tudok keseredni, de soha sem adom át magam sokáig egy ilyen érzésnek. A mi döntésünk, hogyan éljük az életünket és én így jobban szeretem. Egyszerűen több értelme van pozitívan létezni, mint folyton a hátunk mögé nézni, vagy hagyni, hogy a rossz érzések felemésszenek. A félelem, az indulatok mind olyasmik, amik csak megmérgezik a lelket és amiket meg lehet próbálni elfelejteni és helyettesíteni valami mással. Nem azért élünk, hogy gyűlöljünk, hanem azért, hogy szebbé tegyük a világot. - Ha elvenni tud, talán adni is, nem tudhatja, hogy mik a képessége távlatai. Olyat nem, amit nem ismer, de amit igen... Ha eléget egy fényképet, de emlékszik rá és jól rajzol, akkor vissza tudja adni nem? - fiatal még, és máris úgy gondolja, hogy valami nem menne neki. Honnan tudhatná? Egyikünk sem ismeri a képessége távlatait. Még én sem vagyok vele tisztában, hogy pontosan hová fejlődhetek, csak a gyakorlás és az elmém pallérozása az, ami segíthet, hogy előrébb jussak, neki is ezt kell elfogadnia. Úgy gondolom, hogy akár igenis lehet rá esély, hogy változtasson azon, amit okozott, vagy legalábbis felkészülhet rá, hogy többé ne forduljon elő. - Sosincs túl késő, de azt is megteheti, hogy szimplán tovább lép és más úton éli tovább az életét. Ha már tudja kontrollálni az erejét, akkor ez nem jelenthet gondot. - nem csak, neki, másoknak is van pusztító ereje, olyan, amitől félnek, amitől rettegnek, és csak úgy élhetnek teljes életet, ha azon vannak, hogy megtanulják irányítani, megtanuljanak együtt élni vele. Nem hiszem, hogy meg tudnám őt győzni, talán majd ő egyszer saját magát. Átoknak érzi a képességét, mint ahogy olyan sokan mások is, de ezt hiába ismételném, talán ha ő maga látja, de ahhoz itt kell maradnia, amit szintén nem fogok erőltetni. Ez az ő döntése, csak az övé. Újra a karomat nyújtom neki, miközben a szavain gondolkodom, vagy legalábbis kívülről ez látszik rajtam. - Nem... ő nem jó, de tudja mindenki okkal olyan, amilyen, és valahol mélyen mindenkiben lehet találni egy olyan pontot, amit meg lehet fogni és átfordítani. Ismeri azt az illetőt... tőle fél? Ezért ilyen bizalmatlan? - én is kérdezek, ha ő is megteszi. És ki tudná a legjobban, ha nem én, hogy milyen az, amikor tudom, hogy valakiben ott a jó, csak felszínre kell hozni? Heteket töltöttem Erickel és még most sem vagyok benne biztos, hogy ha mégis elpattanna benne valami, akkor nem változna meg újra. Azon vagyok, hogy ez ne történhessen meg. A beszélgetéseink, a sakkjátszmáink. Mások az elveink és sok mindent máshogy gondolunk, de ez nem számít addig, amíg ugyanazt az oldalt erősítjük. Ismerek olyanokat, akik csalódtak, akik kétségbe esetek és azért döntöttek máshogy, talán rosszul, de mindig meg van az esély rá, hogy aztán mégis változnak és visszatérnek a jó útra.
Joanne Shadows
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 34
Tárgy: Re: Folyosók Szer. 16 Ápr. - 7:24
Chalres & Joanne
Why are you so kind with me?
Mikor váltam ilyenné, amilyen most vagyok? Régen naivan bíztam, és talán még most is képes lennék rá, de már nem látom, kiben tehetem és kiben nem, így mindenkit eltaszítok, vagy kihasználok, de senkit nem engedek a falak mögé, ahol rejtőzik egy lány, aki én voltam. Már ha egyáltalán még ott van. Mert attól félek már kiöltem onnan rég, amióta csak menekülök az elől a férfi elől. Nem adja fel. Talán öregkoromra is így lesz? Hogy akkor sem fog nyugtot hagyni? Kizárt, hogy megérjem és megtudjam, de addig is el kell rejtőznöm, és ha ide sikerül, akkor annak örülnék. Nem is gondoltam komolyan a tanárságot, bár képes lehetnék rá, hiszen az erőm jelenlegi fejlettségét tökéletesen uralom, csak néha vesztem el a kontrollt, vagyis most többször, mert kialvatlan vagyok. Charles szavai megérintenek, és igazat kell adjak neki, de csak mélyen magamban, ki nem mondanám hangosan, mert az nem én lennék. - Akkor mi a csapda? Mindenhol van csapda, lehetetlen, hogy itt ne legyen - kérdezem hirtelen, hiszen jobb nem jut az eszembe. Mindenhol van egy kiskapu, ahol a csapda vagy a kis buktató ott leselkedik, itt sem lehet minden tökéletes. Hiszen az én életemben semmi sem az. Ráadásul ez a férfi, ahogy ecseteli a reményeit, ami szinte már olyan pozitív, hogy ez is mesébe illő, nem tudok mit tenni, csak pillanatokig hagyom, hogy vezessen. Ismét elfordulok, hogy eltakarjam enyhe mosolyomat, majd kisöpröm az arcomból a hajam. - Tudja, jó lenne abban hinni, amiben ön, és szívesen hinném, hogy mindenhol szivárványok és csodák várnak, de ez kicsit abszurd nem? Főleg az olyanoknak, mint mi - arcomon egy hűvös és gúnyos mosoly játszik, amit ő is láthat, mert valahol azt akarom, hogy azt higgye, ez vagyok én. Lehet, hogy megint eszement gondolatok hagyták el ajkaimat, de az én életem ezt tanította, hogy a magamfajta számára nincsen boldog vég, vagy egyáltalán boldog élet. Elő fog fordulni velem, hogy az erőm elszabadul, és biztos vagyok benne, hogy olyannak fogok vele ártani, akit kedvelek, mint ahogy az anyámnak tettem. Vagy utolér az a pasas, és mehetek tovább, de számomra az az áhított jó jövő valahogy sosem jön el. Talán majd egy másik életben. Ahol nem kell látnom azt, hogy más szárnyakat kapott, valaki pedig teleportálást, ami ahogy észrevettem csak az utasoknak rossz. Nem hiszem, hogy az én erőm az évek távlatából szuper lesz. Ki tudom használni az előnyeit, ami jó, de ritkán gyakorlok. Persze tudom, hogy kellene, mert vannak határok, amiket feszegetni kell, de nincs is rá energiám. - Nem csak elvenni, hanem kitörölni, eltüntetni, mintha elégetnék egy képet. Ugyanazt nem tudná lefotózni. Ez nem csak annyiból áll, hogy elfedem egy fallal, itt abból áll, hogy kitörlöm, és többé nem tudom visszahozni. Próbáltam, ahogy nőtt az erőm, higgye el, de nekem nem megy... - jelentem ki lemondóan. Furcsa, hogy most itt beszélek vele a képességemről teljesen nyugodt hangon, holott alig pár perce még kiakadtam, és képes lettem volna ököllel ütni a mellkasát, de az nem vetne rám jó fényt. Valahogy elgondolkozom, mit akarok jobban? Hogy ne üldözzenek, vagy visszaadni anyám emlékeit, de ennyi év távlatából megelégednék az előbbivel. Elfáradtam. Hét év menekülés... Talán volt az nyolc is, még gyerek voltam. Ahogy akkor is, amikor el kellett jönnöm otthonról. Nem érdemeltem ezt. - És már nem érné meg... Túl sok év telt el azóta, túl sok kimaradt idő, nem tudnám kitölteni anélkül, hogy fel ne robbanjak - fejezem be a gondolataimat, mert eszembe jut a legutóbbi próbálkozás, talán egy hónapja, mikor belopóztam a régi házunkba. Ismét azon fáradoztam, hogy visszahozzam anya emlékeit, amíg alszik, mert úgy sokkal könnyebb, de nem sikerült. Minden ott volt, aminek kellett, de valahogy én eltűntem. Próbáltam átültetni a saját emlékeimet, de akkor már túl kimerült voltam, és azóta a fejgörcs és orrvérzés óta meg sem próbáltam nagyobb dolgokat tenni az agyakban, mint a mindennapos vásárlásnál a fizetés kijátszása, vagy ahogy megszereztem a tulajtól azt a lakást... Az nehezebb volt, de meg tudtam oldani. - Higgye el, az a lány nem akarja a képességemet. Ilyen átkot senki sem akar... - csóválom meg a fejem, és már rá sem nézek a repülő lányra, mert csak mérges leszek. Irigylem Gabrielt is, aki csak eltűnik és feltűnik, és nem ilyen agyturkász képessége van, mint nekem. Persze a jó oldalát kihasználom, mert miért ne tenném, de a jó oldal sem csökkenti a rossz érzést, amit maga után hagy néha. És nem értem ezt a férfit. Csak beszél, és általa megnyugszom, de nem akarom, hogy megnyugtasson, sőt ezt a bizalmat sem akarom érezni, mert ezt ő teszi velem, és nem tudom, hogyan. - Miért ilyen megértő? Mit tud? És egyáltalán miért feltételezi mindenkiről, hogy jó? Nem minden különc jó... Ismerek olyat, aki nem. És tudja, miért gondolom? Mert üldöz, hogy megölhessen... Maga szerint aki ezt akarja, az jó? - váltok át érdeklődő hangnembe, hiszen valahol meg is akarom érteni Charles-t, és meg is akarom ingatni abbéli hitét, hogy mindenki jó. Nem lehet valaki ennyire biztos ebben. Ilyen nem létezik. Mégis kezdek bízni benne, amit nem akartam valahogy soha, mégis érzem az érzést, mely egyre erősebb itt bennem. Végighúzom a kezem a két ablak közti falon, ezzel közelebb kerülök a férfihez, persze elég kétértelmű lehetek, de jelenleg semmi hátsószándékom nincs. - Miközben folytatjuk a sétát, akár válaszolhat is - Karolok ismét belé, ha hagyja, és várom, hogy elinduljon. Egy kis követelés ott cseng a hangomban, mintha sietnék, vagy nagyon várnám a választ, de semmit több, csak ennyi...
Megértem, hogy bizalmatlan, hiszen nem ismer minket. A helyében talán a legtöbben ugyanígy azok lennének, de én valahogy sosem voltam az. Inkább az a típus vagyok, aki előre bizalmat szavaz valakinek és csak ha már csalódott akkor gondolja át a dolgokat, de még akkor sem tudom elfogadni talán a... vereséget. Én még a mai napig is hiszek abban, hogy jó jövő is várhat ránk és abban is, hogy akár még Tündér is visszatalálhat hozzánk, csak rövid időre tévelyedett el. Három év... nem olyan hosszú idő, én még akár hosszabb idő után is ugyanúgy táplálnám a reményt. Az első alkalommal Logan is elküldött minket, de most mégis így van. Sokan mondanák, hogy azért, mert... kissé talán befolyásoltam is ebben, de nem mondanám, hogy ez teljesen így van, vagy legalábbis nem tehettem mást, neki is így a jobb. - Nem tudjuk milyen ön, így ezt nehéz is lenne kijelenteni, de gondolja, ha kísérletezni akarnánk, akkor most itt beszélgetnék önnel? Nem lett volna egyszerűbb akkor lenyugtatózni, amikor belépett a kapun? - butaságot feltételez, és még sok ráció sincs benne, maximum a vaktában támadás, amit általában az ember nem gondol át igaz. Megértem, hogy így áll hozzá, ezért is próbálom nyugodt szavakkal és logikus érvekkel meggyőzni arról, hogy rosszul gondolkodik. Nem akarom bántani, és nincs is okunk rá, ha akarta volna bárki, már megtehette volna. - Természetesen minden rossznak meg van az esélye, de... balgaság lenne azt hinni, hogy minden rosszul végződik. Nyugodtabb az a hit, hogy igenis létezik jó jövő is, ahol a barát barát marad. - nem fogom azt mondani neki, hogy minden szép és jó. Ezt a gyerekeknek mondják és ők is tudják, hogy nem igaz. Én is tisztában voltam vele, hogy az édesanyám nem egy jobb helyre ment, hanem egyszerűen csak meghalt egy balesetben. Hiába próbált apám ilyen tévhitben ringatni. De azt is megértettem, hogy miért tette, mert úgy gondolta, hogy nekem így könnyebb, de ez a nő már felnőtt, számára nem szükséges, hogy efféle tévhitekben ringassam, ő már ismeri a valóságot, nem is hitethetném el vele, hogy téved. Csak szó nélkül rázom meg a fejem a pesszimista szavakra. Kilógna épp itt? Ahol van olyan diák, akinek pikkelyes a teste, más pedig szőrös és rémisztőnek érzi magát? Azokról már nem is beszélve, akiknek a képessége akár városokat semmisíthet meg csak akkor, ha rosszat álmodnak, vagy elszívják mások életerejét csak egy érintéssel. Mindenkinek nehéz a maga módján, sokat tudni, sokat érteni sem könnyű. Bár ahogy mondani szokták, mindenkinek a maga feje fáj. - Én nem nézem bolondnak, és egyáltalán nem hiszem, hogy gyógyszerekre lenne szüksége, épp ebben tudnék segíteni, hogy elfogadja önmagát, úgy már mások is elfogadják majd. - mindig ez az első lépés és ez a legnehezebb. Ha elfogadta saját magát, akkor már a többiek se néznek rá rossz szemmel. De amíg úgy él és jár mások között, hogy csak úgy süt róla a bizalmatlanság, addig semmi esélye. Annak legalább örülök, hogy a kezét még nem húzta vissza, ez is egy pozitív előrelépés, és szép lassan elérünk az ablakig. Aztán kifakad, én pedig csendben várom meg, amíg mindent elmond, amit akar, és azt is, amíg az ablak előtt áll háttal nekem, és azt is, amíg nagyjából megnyugszik és összeszedi magát. Nem hiszem, hogy az most jót tenne, ha én lépnék oda, olyan szintű bizalom még nincs kettőnk között. Aztán csak újra elmosolyodom és megrázom a fejem. - Nem gondoltam rá,hogy el kellene mennie, láttak ezek a falak már durvábbat is. - vannak akik még nehezebben viselik azt, ami velük történik és itt élt a mostohatestvérem is, aki kivégezte a könyvtárunkat, szóval egy ilyen kifakadás nem érint meg olyan mélyen, hogy ezért kellene elküldenem innen. - A legtöbben úgy érzik, hogy nekik a legrosszabb. Ha jól sejtem... képes elvenni az emlékeket, de talán vissza is adhatja őket, csak még nem ismeri a képessége távlatait. Ebben segíthetek. Aki ismeri az elmét és tud neki ártani, az gyógyítani is tudja. - ezt én tudom a legjobban. Képes vagyok rá, hogy módosítsam mások emlékeit, hogy elültessek gondolatokat, de arra is, hogy ez jó legyen, hogy ezzel segítsek. Vannak, akik nem tudják feldolgozni a múltjuk egy-egy részletét, nekik talán néha könnyebb, ha nem emlékeznek a rosszra. - Lehetséges, hogy az a lány, ha választhatna inkább eldobná a szárnyakat, melyekkel nem járhat az emberek között, amivel kitűnik a tömegből, és inkább választaná azt, ami önnek van. Mindenki mást akar, mint ami van, de... mást nem tehetünk, mint hogy azzal próbálunk kezdeni valamit, amit kaptunk. Valami jót. - tudom, hogy néha kicsit túlzásba esem, sokat beszélek, de azt hiszem időnként már csak maga a nyugodt hangvétel is képes megnyugtatni a másikat. Én nem fogom megkérni, hogy távozzon, csak az ő döntése az, hogy maradni szeretne-e, vagy nem.
Joanne Shadows
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 34
Tárgy: Re: Folyosók Kedd 15 Ápr. - 13:28
Chalres & Joanne
Sorry I just lookig for Erice
A könny adomány. Hiszen általa a lélek felüdül, vagy megkönnyebbül. Nekem sajnos ez az adomány eltűnt, és képtelen vagyok arra, hogy amikor fáj az egyedüllét, egy kicsit megkönnyebbüljek. Nem tudom mikor és hogyan, de elfogytak a könnyeim, s nem maradt más hátra, csak a keserűség, és a félelem táplálta harag. Lassan már kezdek belefáradni abba, hogy menekülnöm kell, lassan már nem érdekel az, hogy visszafordítsam a tetteimet. Lassan nem akarok mást, csak megcsúszni a lejtőn, és kapaszkodás helyett még mélyebbre csúszni. De ezek a gondolatok azok, amikről senki nem tud. Hogyan is tudhatna bárki bármit is? Hiszen nem gondolatolvasó senki. Ráadásul senkit nem engedtem eddig olyan közel magamhoz, hogy megtudhasson rólam olyanokat, amivel visszaélhetnek. Ahogy itt beszélgetek Charles-szal, rá kell döbbennem arra, hogy egyedül vagyok. Nincs senkim, akire számíthassak, csak próbálok túlélni. Mikor lettem ilyen magányos? Kit izgat. Nem érdekel. Tagadásba fordulok át, és pár perc alatt megkeményítem magam, nem akarok érzelgőssé válni. Azt könnyű kihasználni. - Akkor nem tudom, miért hittem el, hogy olyanokat keresnek mint én... Kipróbálni? Ugye mégis nem azt akarja, hogy tegyem magam sebezhetővé általa? Honnan tudjam, hogy ez nem egy intézet az olyanoknak mint én, hogy kísérletezzenek rajtuk? - Csapok át egy újabb szélsőségbe, a bizalmatlanságba. Hogy bízhatnék meg valakiben, akinek tudom a nevét, és azt, hogy Eric a barátja. Eric is átvert, akkor ő miért ne tenné? Hiszen barátok. Ha Eric ide tudott csalni, akkor ez a Charles csak megpróbálja elaltatni az éberségem, és nekem annyi. A szívem persze mást súg, de az eszem ismét erősebbnek bizonyul. A szívem érzi, hogy itt biztonságos, de annyi idő után, amit egyedül töltöttem, valahogy nem lennék képes bízni, az eszem nem engedi. Dacolok magam ellen, és valahol eme férfi ellen is, mert képtelen vagyok elhinni, hogy létezik olyan ember, mint ez a férfi itt mellettem. - A barátok is elárulnak egyszer - Jegyzem meg, miközben megvonom a vállam. A bizalmi problémáim kezelésre szorulnak, de ki lenne olyan, aki segítene? Talán ez a Charles? Szerintem kisebb gondja is nagyobb annál, hogy pesztráljon egy olyan paranoiás és bizalmi gondokkal küzdő lányt mint én. Ráadásul még ha bíznék is benne. De ez csak egy újabb esély, hogy egy darabig fedél legyen a fejem felett, majd kihasználva őt és a kedvességét égessek fel mindent magam előtt. Mert ez történik. Mert ha távozom valahonnan, akkor vagy emlékeket törlök, vagy mellé még el is viszek értékeket, esetleg némi pénz. Egy helyre kétszer emiatt már nem mehetek. Ide sem jöhetnék vissza. - Higgye el, én itt is kilógnék... - Felelem határozottan, és talán egy kicsit ridegen, hogy nekem legyen igazam, mert ez így van. Sehol nem leszek teljesen boldog, de már megszoktam. Vannak dolgok, amik kimaradtak az életemből, te jó ég mennyi, és hiányoznak azt hiszem. De nem fordíthatok rá figyelmet. Ahogy Charles karjába kapaszkodom, megérint valami furcsa biztonság, mintha ő képes lenne megvédeni, és egy pillanatra el is hiszem, hogy így van. Mintha az egész lényéből sugározna, és ebben a rövid percben hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés, majd hirtelen áramütésszerűen rángatom ki magam ebből az érzésből, mintha egyszerre égetne és hívogatna, nehéz tiltakozni. - Akárkit kértem, hogy segítsen, bolondnak néztek, vagy eszementnek. Paranoiának könyvelték el és gyógyszereket kaptam rá, mégsem értem, hogy ön miért akar segíteni nekem? - Értetlenkedem továbbra is valamivel nyugodtabb hangon, miközben hagyom, hogy vezessen engem, hiszen ahogy látom, csukott szemmel is ismeri a helyet. Egy pillanatra a falakat nézem, majd az ablakokon próbálom megfigyelni a kinti tájat, majd ahogy rákérdezek, miért játssza meg magát, a választ sejtettem. Az az ember is ezt mondaná, aki csak megjátssza magát, szóval nem tudom eldönteni, mennyire gondolja komolyan azt, amit mondott, csak egy hitetlenkedő pillantást vetek rá, majd lenézek a fekete cipőmre, hogy arcomon megjelenő mosolyomat eltakarja hosszú hajam. Megállunk, és ő egy alakot mutat, aki éppen repül. Pillanatokig nézem, majd Charles arcára réved tekintetem. Semmi érzelem nincs benne, csak komolyság, ami azt jelzi, hogy szólni akarok, csak a szavakat rakom sorba, hogy ő is megértse amit mondani akarok. - De neki legalább... - mutatok hirtelen a szárnyas alak felé, és addig abba is hagyom a szavaim, majd ahogy visszaejtem a kezeimet a testem mellé, folytatom a szavakat. - Jobb dolga van mint nekem. Tudja, hogy szívesebben lennék valami szárnyas madárka, mint az átkom birtokosa? Tudja hogy miért mondom ezt? - Hevesebben kezdek el beszélni, ahogy az emlékek a felszínre törnek, de nem bírom tovább magamban tartani, hiszen ha annak a repülő alaknak nehéz volt akkor nekem mi? - Az öcsém nem emlékszik sem rám, sem a halott apámra, és az anyám? Azt sem tudja, hogy ki vagyok. Elzavart, mert ez az átok életre kelt bennem, és elfelejtette a saját lányát! Maga szerint ez olyan probléma, amit meg lehet oldani? Amire van orvosság? Mert ha van, akkor érdekelne, jobban mint az, hogy egy szárnyas lény repked az udvarán - Kitörtem. Nem tudom, hogy mi ütött belém, nem akartam. Valószínűleg egy enyhe idegösszeomlás, vagy legalábbis majdnem olyasmi. Kiakadtam. Soha senkinek nem mondtam ezt még el, és nem is szándékoztam, csak dühös lettem. Az ablak felé fordulok, majd a hátamat mutatom a férfinek. A kezem enyhén megremeg, de el tudom rejteni. Légvételem szaporává vált, melyet pár mély légvétellel próbálok szabályozni, de nem sikerül tökéletesen, mindenesetre visszafordulok a férfi felé. - Sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. Csak ahogy megláttam azt a valamit ott azokkal a szárnyakkal, dühös lettem... Én miért nem kaphattam kevésbé veszélyes képességet? - Ahogy felnézek Charles-ra, egy pillanatra csendben maradok, és rá kell jönnöm, hogy azt sem tudja, miről is beszélek, hiszen csak magyarázok, mint valami elmebeteg, ráadásul még ki is borulok, mert meglátok valamit, vagy valakit, akinek még az arcát sem látom tisztán. Szemmel láthatóan idegroncs vagyok, és ráadásul kialvatlan is, mert már rég nem aludtam úgy igazán jót, csak éberen, hogy ne haljak meg végkimerülésben. - Gondolom örülne, ha elhagynám a birtokot igaz? - Nézek még mindig rendíthetetlenül a szemeibe, majd elfordítom a fejem, és az ablaküveget nézegetem, készen arra, hogy elzavarjon a pár perccel ezelőtti kikelésemért.
Vajon mitől bújhat meg egy emberben ilyen mély keserűség, ami szinte úgy érzem már teljesen felemésztette. Nem hagyom, hogy ez az érzés áttelepedjen rám, egyszerűen csak próbálok hatni rá úgy, hogy esélye legyen rá, hogy változtasson, hogy elhiggye csupán segíteni akarok, hogy ne lépett tévútra, csak talán nem kapott elég pontos információkat. A finom mosoly az arcomon marad, de a kérdésre csak megrázom a fejem. Nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy mire képes azok alapján,amit Eric mondott róla, de nem kell ezt azonnal a tudtára is adnom nem igaz? Nem sietünk. - Nem jött feleslegesen, csak egy kicsivel több időbe telik eldönteni, hogy valaki érett-e a tanári állásra, de nem csak ez a lehetőség áll ön előtt. És persze, hogy érdekel... kíváncsian várom. - ha jól sejtem, mire képes, akkor nem tudja megtenni velem úgysem, de tévedhetek is, de attól még ugyanúgy nem fogja azt érezni, hogy kicsit is tartok tőle. A tanítás legfontosabb lépcsője a bizalom, én pedig ezt válogatás nélkül minden nálunk tanulónak megadom, és nem csak a diákok azok, akik nálunk tanulnak, hiszen a tanárainkat, sőt még Ericet és én állítottam a helyes útra, vagy inkább mutattam meg nekik, hogyan léphetnek rá. Kaptam egy adományt az élettől és szerencsére ezt másoknak is át tudom adni, a tanulás képességét. - De ez nem zárja ki, hogy nem is lehetnek még a jövőben. - mosolyodom el újra talán egy cseppnyi komolyság után. Ha jól sejtem folyamatos védelem van körülötte, a lelke, a szív körül és nem is enged közel magához senkit. Mindennek meg van az oka, minden bizonnyal ennek is, és nem az én posztom megtörni a burkot, maximum akkor, ha ő is szeretné. Még Eric tudatának a mélyére se hatoltam soha, csak akkor amikor ő adott erre lehetőséget, hogy felszabadíthassa az erejét. Tudniuk kell, mindegyiküknek, hogy azért lehetünk erősebbek, mint azok, akik ellen talán majd harcolnunk kell, mert mi képesek vagyunk érzékelni a jót, emlékezni a szépre, míg sokak ezt kiölik magukból. - Kilógni itt? Oh kedvesem... erre nem sok esély van, főleg hogy sokan gondolják úgy, hogy kilógnak, akkor pedig a sok kivétel máris egy új egységet alkot nem igaz? - a kérdésére csak finoman megemelem a vállamat, épp csak egy pillanatra. - Mert segíteni jó, és mert ha más nem teszi meg, hát majd megteszem én. Mindenkinek jár egy segítő kéz, ha úgy érzi, hogy betemeti az élet. - a mi helyzetünk nem egyszerű. Mutánsnak lenni határozottan nehéz, hiába gondolnák az emberek azt, hogy azért mert képességünk van máris jó és csodás az életünk. Ez nem így van, így még ugyanolyan nehéz lehet, sőt még nehezebb is minden. De én megadom neki a lehetőséget, innentől már ő dönt. Egy kis beszélgetés még senkinek sem ártott meg nem igaz? Ezért nyújtom a karomat és indulok meg előre, amikor végül jól dönt, és elfogadja. - Megjátszani? - finoman felnevetek. Végülis persze van abban ráció, hogy ha valaki ennyire keserű, akkor nem hiszi el, ha valaki pozitívan áll hozzá. - Nem játszom meg, de nem hiszem, hogy csupán szavakkal meg tudnám győzni. - újra visszatér a mosolyom, amíg lassan haladunk végig a folyosón. Az egyik ablaknál állok meg végül pár pillanatra, ahol kipillantva az ég felé mutatok. Tudtam, hogy itt van, éreztem a boldogság kisugárzását, amit a repülés nyújt neki. Az ég felé mutatok, ahol először talán csak egy szikrázó fehér pontot láthat, de ha jól figyel, akkor a fényes aurán keresztül a hófehér szárnyakat is kiszúrhatja. - Tudja sokan vannak, akiknek nem könnyű az élete. - ilyen külsővel élni... és ennél van kacifántosabb is, de csak haladunk szépen sorban.
Joanne Shadows
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 34
Tárgy: Re: Folyosók Hétf. 14 Ápr. - 17:03
Chalres & Joanne
Sorry I just lookig for Erice
Valahogy sejtettem, hogy ez a férfi sem fog megerősíteni abban, hogy állást kapok. De mit is érdekel engem? Balga módon bedőltem valaminek. Talán az a másik férfi csak jól olvasott az érzéseimben, és megválogatta a szavait, hogy el is higgyem őket. Ennyire kiismerhető vagyok? Vagy egyszerűen csak kétségbeesett. Egy helyet kerestem, ahol talán nem leszek egyedül, ahol biztonságos, de ilyen hely nincs. Talán belefáradtam a menekülésbe, és abba, hogy alig töltök el fél évet valahol, és már szedelődzködöm is. Fiatal vagyok ahhoz, hogy valamibe belefáradjak, és belefásuljak, de azt hiszem ez az érzés közelebb van, mint gondoltam. Enyhén megvonom a vállam, és eltekintek. Zavaróan jókedvű, és a mosolya túl barátságos. Nincs ilyen ember, mint ez a fickó, talán csak Ericet akarja menteni. - Sejtettem. Szóval feleslegesen jöttem idáig. Hogy miben vagyok jó? a menekülésben, érdekli hogy csinálom? - Váltok ironikus hangra, mert kissé idegessé váltam, hogy kimondva is hallottam azt, amit eddig is tudtam. Érdekes, hogy kimondva megmásíthatatlannak hangzik ez az egész mizéria. Feleslegesen jöttem be azon a kapun, és még mindig nem érzem azt, hogy nekem itt kellene lennem. Még mindig a mosolyát nézem, és még mindig nem tudom elhinni, hogy folyton mosolyog. Talán kissé idegesít. - Nekem nincsenek barátaim... - Jegyzem meg feszülten, mert az idegesség mellé ez az érzés is szépen párosul. Gyűlölöm az érzést, mégis végig kíséri az életemet, és nem tudok ellene mit tenni. Mennyivel lenne jobb itt? Az a férfi itt is megtalálna, és nem hiszem, hogy ez a fickó, vagy Eric megvédene. Hiszen csak egy lány vagyok, aki erre tévedt. Nem vagyok egyiknek sem a barátja, sem hozzátartozója, hogy megvédjenek. Szóval itt sem lenne nyugtom, mégis egy hang azt súgja, hogy legalább hallgassam meg ezt az embert. - Higgye el, itt is kilógnék a sorból, és segíteni? Ugyan mégis mi okból segítene? Nem is ismer - Jelentem ki megkeseredett hangon, miközben ismét belepillantok jég kék szemeimmel az övéibe, s próbálok kiolvasni valamit ezen az idegesítő mosolyon kívül valamit. Meg is bízhatnék benne, de arra eddig mindig ráfáztam. Sosem szabad megbíznom senkiben. Eric-ben sem kellett volna. Ahogy sétát ajánl valahogy egyet értek vele. Kezd kínossá válni itt ácsorogni, mint valami szobor. Nem szoktam hozzá. Vagy üljünk egy asztalnál, vagy sétáljunk, de nem akarok itt ácsorogni. A karját nyújtja, aminél szintén hezitálok hosszú másodpercekig, mint a kézfogás előtt is, majd végül elfogadom, és gyengéden csúsztatom a karjára a kezemet. - Nem fárasztó megjátszani ezt a kedvességet? Hiszen nincs olyan ember, aki így viselkedjen egy vadidegennel, mint Ön - Vágok bele az első eszembe jutó gondolatba, amit lehet, hogy nem kellett volna kimondanom, de nem érdekel. Sokkal inkább izgat az, hogy mit tudna mondani nekem ez a férfi... Hiszen már elkönyveltem, hogy az állás az egy ajánlat volt, amit szerintem nem kellett volna komolyan vennem, mert sosem volt igaz. Másrészről viszont érdemes lenne megtudnom valamit erről a helyről. Lehet, hogy valami intézet, ahová az olyanokat hozzák, mint én, hogy kísérletezzenek rajtuk. Akkor viszont menekülnöm kell innen... Mégis valami itt tart...
Látom, hogy feszült, akkor is tisztában lennék vele, ha nem lennék telepata. Nem kérdés, hogy nincs éppenséggel a legjobb lelki állapotban, de nem meglepő, ha abban a hitben él, hogy itt majd tárt karokkal várják és helyette végül alig talált valakit, akivel szót válthatna. Azért mégis remélem, hogy tudok segíteni neki, akkor is, ha ennyire feszes a tartása és ilyen nehezen fordul meg, amikor hozzá szólok. Hallom a hangjából áradó keserűséget, amikor végül megszólal, de az én arckifejezésem nem változik, a mosoly megmarad és remélhetőleg majd neki is sikerül egyszer viszonozni, ha nem is most... hát máskor, ha marad. Nem kötelező semmi, ő dönti el, hogy menne, vagy mégis körülnézne. - Állást? Igen, Eric talán néha kissé elhamarkodott, de akár még erre is lehet esély, bár előbb jobb lenne ténylegesen körülnéznie, vagy beszélgetnünk, hogy tudjam, miben is jó, amit taníthatna is akár. - kissé oldalra döntöm a fejem, az arcomon most is érdeklődő mosoly játszik, és csak csendben figyelem, ahogy ha jól sejtem a fejében pörögnek a fogaskerekek, hogy mit is tegyen. Nem tudom, hogy mik a lehetőségek, amik között épp válogat, vagy amik között vacillál, de minden bizonnyal megfogja hozni a jó döntést, vagy legalábbis... döntést és majd az idő eldönti azt, hogy ez jó volt-e. Nyugodtan várok, amíg végül elfogadja a kezem. Másodpercek telnek el, amíg hezitál, de én ráérek, hogy végül tényleg azt tegye, amit igazán akar. - Ha valakit barátnak tekinthetünk, akkor semmi sem fárasztó, amit érte, vagy miatta kell tenni. - rántom meg egy egész leheletnyit a vállamat, miközben a mosoly most is ott játszik az arcomon, mintha csak oda fagyott volna. Nem az az irritáló típus azért, egyszerűen csak barátságos vagyok és egyáltalán nem zavar, hogy Eric néha kissé elhamarkodott. Pont így egészítjük ki egymást, így tudunk közösen jó döntéseket hozni. Ellenben annak határozottan örülök, hogy aztán visszakozik kicsit. Nem rosszindulatú a nő úgy érzem, egyszerűen csak... fásultnak látom. - Segítséget keres, esetleg egy olyan helyet, ahol nem lóg ki a sorból? Ha bármelyik igaz, akkor nem hiszem, hogy rossz helyre jött. - rázom meg a fejem és talán most először komolyabb valamivel az arcom. Végül előre lépek egyet. Látom, hogy mennyire tartózkodó, de mégis a karomat nyújtom neki, ha akar, akkor belém karolhat, de persze nem erőszak. - Sétáljunk kedves Joanne, megmutatom a birtokot. - szelíd erőszaknak is tűnhet a szinte felszólítás, amivel magammal invitálom. Nem hiszem, hogy jó, ha ilyen feszülten állunk egymással szemben, talán séta közben minden könnyebb.
Joanne Shadows
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 34
Tárgy: Re: Folyosók Vas. 13 Ápr. - 21:17
Chalres & Joanne
Sorry I just lookig for Erice
Még hogy nekem állás. Igen ezt abban a pillanatban el is hittem, mert hinni akartam, hogy ebben a kisvárosban legalább elhelyezkedhetek. Bár pontosan nem avatott be sok dologba Eric, de már valahogy nem vagyok kíváncsi rá. Csak el akarok menni innen. S nagy sietségemben neki is megyek valami fickónak, és remélem, hogy nem szól utánam, de megteszi, és én összeszorított ajkakkal torpanok meg, de még nem fordulok vissza. Csak hallgatom a szavait, amik olyan szépen hagyják el az ajkait, mintha betanult szöveg lenne. ~ Jézusom, hova kerültem... ~ Fut át a gondolat az agyamon, miközben megforgatom a szemeimet, amit ő nem láthat, majd mély légvételt veszek, és zsebre dugva az egyik kezem, ökölbe szorítom azt, de még pár másodperc eltelik, amíg felé fordulok. - Semmit nem beszéltem meg Eric-kel, azt mondta, ha úgy érzem, jöjjek ide, akár állást is kapok... De bolond ötlet volt, én pedig elhittem, szóval nem hiszem, hogy tud segíteni - Húzódik egy keserű mosolyra a szám. Igazából nem is akarok dolgozni, meg tudom szerezni a pénzemet máshogy is, nem kell nekem másra számítanom. Nem véletlen kaptam ezt az átkot, ha már nem tudom, minek kaptam, kihasználom, amennyire csak lehet. Segítek magamon, ha már sem Isten, sem más nem segít. El vagyok keseredve, de mégsem látszik az arcomon, viszont mélyen valahol a lelkem ismét belesajdul abba, hogy lassan ismét mennem kell egy városból. Egyszerűbb lenne kiugranom valahonnan, de sosem fogom megtenni. Majd ha megérem esetleg az öregkort, akkor talán, de még fiatal vagyok. Esélyem van egy életre, csak úgy látszik nem itt lesz az az élet. Felém nyújtott kezére csak nézek, és közben azon gondolkodom, hogy vajon kitöröljem az emlékeiből magam, vagy felesleges ilyenekkel fárasztanom magam. Másodpercekig csak a szemei és a keze között cikázik a tekintetem, majd végül döntök, és hideg kezemet az övébe csúsztatom, majd erősen megszorítom. - Nem fárasztó egy ilyen barát miatt folyton magyarázkodni? - Célzom neki az első eszembe jutó kérdésemet, hiszen bemutatkoznom már felesleges. Tudja a nevem, innentől kezdve feleslegesnek érzem elismételni. Egy pillanatig fogva tartom a tekintetét a sajátommal, majd hirtelen rántom el a kezem, és lépek hátra egyet. - Nem az én dolgom, sajnálom csak azt hiszem rossz helyre jöttem - Engedek meg egy apró félmosolyt magamnak, miközben visszadugom a kezemet a zsebem mélyére. Kissé kezdem kínosnak érezni az ácsorgást, de nem fogom szóba hozni, mert az sem az én dolgom, szóval csak várok valamiféle magyarázatra, amit Eric ígért, de ő nincs itt, hiszen épp az imént mondta ez a Charles vagy kicsoda, szóval csak végigmérem tetőtől talpig, majd ismét megállapodok a barátságos szemekben, miközben azon gondolkodom, vajon hol itt a csapda?
Egyre több a rossz hír, de nem keseredhetünk el. Mindig vannak kellemetlenségek, amiket le kell győzni és nem lesz semmi gond. Egy a lényeg, hogy ne térjünk el az eredeti tervtől, hogy amíg lehet addig igenis megmaradjon ezt a birtok a béke aprócska szigetének, ne érjen el ide semmiféle baj, vagy veszély, aminek nem szabad. Persze teljesen nem vonhatjuk ki magunkat az események alól és a diákokat sem zárhatjuk el a külvilágtól. Sok mindenről tudnak, sőt az idősebbek már maguk is időnként egy-egy kutatómunkában részt vehetnek. Szükség van erre, hogy ők is érezzék részük van mindenben, hogy nem kezeljük őket gyerekként, akiknek a véleményét sem kérjük ki soha. De ettől még nem változik semmi, a rossz híreken jár most is az agyam, ezért szinte meg sem hallom a hahót, ami felhangzik a folyosón. A többség, ha jól sejtem épp ebédelni van, ezért is indultam el most a kis sétámra. Néha egyszerűen csak szeretek a régi falak között gondolkodni, hiszen olyan sok emlék köt ide, és biztos vagyok benne, hogy apám örülne neki, ha tudná, hogy az épület most otthont ad azoknak, akiknek nincs hova menni. Jó célra használom ezt az épületet és olyan sok év után nevetés és vidámság is betölti. Amikor én itt éltem, akkor erre nem volt példa, vagy legalábbis csak ritkán és az is csak az után, hogy Ravent befogadtuk... befogadtam, hiszen a jelenléte sokak számára egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Ezért van, hogy csak azt veszem észre, amikor az ismeretlen nő jön belém, és e miatt torpanok meg. Nem ismerős nekem, de ez még semmit sem zár ki. Nem szoktak túl gyakran erre tévedni idegenek, vagy inkább sosem. Erre figyelünk, hiszen a birtok védve van, ha bárki betehetné a lábát, akkor a diákok sem lehetnének nyugodtan, azok meg főleg, akiknek a külseje nem hagyományos. Megköszörülöm kissé a torkomat, amikor Eric nevét említi. Beszélt róla, hogy találkozott egy szőke lánnyal, Joanne, ha jól emlékszem, márpedig én szinte mindig jól emlékszem. Azonnal barátságos mosoly ül ki az arcomra, kisimulnak a gondolkodás okozta apró ráncok is. - Joanne... ha esetleg jól tippelek? Nem tévedt el, csupán jelenleg Eric mással van elfoglalva, ha esetleg megbeszélték előre ezt a találkozót, akkor a nevében is elnézést kérek, hogy nem jelent meg, talán csak kiment a fejéből. Előfordul. Esetleg én segíthetek? - kérdő pillantás, de továbbra is rendkívül bizalomgerjesztőnek látszom, vagyis hát az vagyok, mert ez nálam az alap. Vannak akik nehezen is viselik, volt már rá példa, hogy megkaptam Logantől, hogy miért nem tudok legalább néha, legalább egy kicsit konok és mérges lenni, mint egy átlag ember. Nem is tudom... sosem láttam az ilyesminek értelmét. - Charles Xavier vagyok. - mutatkozom be végül a kezemet nyújtva felé. Nem tudom, hogy pontosan mire képes, de soha nem szoktam csak úgy belemászni mások fejébe, és ha Eric ide hívta, akkor bízom benne annyira, hogy ne vizsgáljam felül a döntését, vagy legalábbis azonnal semmiképp sem.
Joanne Shadows
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Claire Holt
Hozzászólások száma : 115
Kor : 34
Tárgy: Re: Folyosók Vas. 13 Ápr. - 16:28
Chalres & Joanne
Sorry I just lookig for Erice
Még most sem tudtam megemészteni azt, amit Eric mondott. Sőt inkább egy elcseszett tréfának gondolom, mégis nagy bennem a kíváncsiság, hogy vajon tényleg igaz az, amit nekem mondott. Állás? Mint tanár? És ugyan mit tudnék én tanítani? Hogy ne tegyen olyat, amiért városokon és kontinenseken keresztül menekülni fog? Mert abban jó vagyok. Ráadásul még mutánsnak is nevezett, ami abban a pillanatban felettébb sértően hangzott. Először azt gondoltam, hogy biztos bekattant, vagy agyára ment valami, majd elmondta a címet, hogy gondoljam át, hogy akarok-e olyanok között élni, amilyen én is vagyok. Azt sem tudom mi ez, és eddig azt hittem, hogy egyedül vagyok ezzel, most viszont ki kellett derülnie, hogy egy egész iskolányi sült bolond bűvészkedik egy elkerített területen valami kastélyban. Kicsit sem elmeintézeti beutalónak hangzott. Nem bíztam benne. Sőt napokig rá sem néztem a cetlire, amire felírta a címet. Bár végig a kabátom zsebébe volt, amit azóta fel sem vettem, szóval nem volt nehéz. Hogy mégis mi változott? Kezdem úgy érezni, hogy a démonjaim.. Vagyis egy kifejezett "démon" megtalált. Bár azt hiszem, hogy a paranoiám egyre nagyobb méreteket ölt. Félek attól a férfitől. Csak feltűnik, és magával ránt mindent. Menekülök előle mióta megtörtént az amit legszívesebben visszacsinálnék... Bár a múltkor nem úgy tűnt, mint aki meg akar ölni, a félelmem nagyobb, így döntöttem. Felkeltem, és felöltöztem. Farmert, és egy szürke egyszerű felsőt vettem fel, mely kicsit jobban dekoltált, és egy bőrkabát. Ma magassarkút választottam, és a napszemüvegemet hajpánttá neveztem át, hogy hátratűrjem vele a hajam. Sokáig hezitáltam, majd cigire gyújtva indultam el a megadott cím felé. Egy kastély, szó szerint az. Ha ilyen helyen laknék, én is boldog lennék, legalábbis egy ideig. Nem tudom mit keresek itt. - Ugyan menj csak be, ha nem tetszik akkor eljössz - Suttogok magam elé, majd erőt véve magamon belépek a kapun, és lassan sétálok a bejárati ajtó felé. Egy lépésemet sem sietem el, lassan nyitok be, és először megállok, még a szám is nyitva marad, de észbe kapva becsukom, és elindulok. - Hahó... - Szólalok meg, majd mikor senki nem válaszol, hát beljebb merészkedem, és csak kószálok. Az első emeletre még felmerészkedtem, de nem mertem beljebb menni, így visszajöttem, hátha itt ráakadok Eric-re. Hiszen ő ajánlotta fel ezt a rendkívüli lehetőséget, de már kezdem úgy érezni, hogy palira vett. Mintha csak egy idióta szórakozás lett volna. Én pedig magamban hergelem a felesleges harag tüzét, és állok a folyosó végén kezemben azzal a cetlivel, amit azóta sem tettem el, hogy bejöttem a házba. Rajta a férfi kézírásával. ~ Gondoltam, hogy csak átvert ~ Fut át eléggé haragosan a gondolat az agyamon, majd azzal a lendülettel az egyik díszvirág tövébe ejtem az összegyűrt cetlit, és gyors lendülettel fordulok meg, majd érzem hogy valaminek, vagy inkább valakinek nekiütközöm. A szemeimet összeszorítva is tudom, hogy ez egy ember, és a szitkok, amik eszembe jutnak, nem jutnak ki a külvilág felé, csak megtartom magamnak. - Sajnálom, Eric-et kerestem, de látom csak egy áprilisi tréfa volt, mennék is - Jelentem ki gyorsan elhadarva a mondókámat, majd egy pár másodperc erejéig felpillantok a férfi szemeibe, majd kikerülöm, hogy magam mögött hagyjam ezt az egész kócerájt. Valószínűleg Eric nem is lakik itt, csak egy kamu cím, még az is lehet, hogy nem is járt itt sohasem...
- Néhány évig gimnasztikáztam - vetem oda a rúgásommal kapcsolatban. Persze ott azért nem pontosan ezt tanultuk, de a hajlékonyságomnak nem ártott. Az érkező számomra idegen pasi kissé felborzolja a kedélyeket, de az azért megnyugtat, hogy Leah ismeri. Hogy tanár-e vagy szintén egy bentlakó, tökmindegy, a lényeg, hogy segítség és nem ellenség. Még ha a modora kissé ellenséges is. A tartással kapcsolatos szavaira viszont felmordulok, ha macska lennék, tán még a fogamat is villogtatnám, ez azonban lehetőségét veszti, ahogy Leah átölel és azt erősítgeti, hogy én menjek ezzel a barbárral. - Még mit nem.. Azt hiszem, ezek után hagylak egyedül kószálni itt - rázom a fejem hevesen, el nem engedve a kezét. - Akkor küldj taxit, ha már a lovagiasság kiveszett belőled - vetem oda foghegyről a Loganként beazonosított figurának, majd Leah kezét fogva indulok meg vissza az ösvényen. Nem zavar, ha most nem beszélünk, egy kis csendes séta, míg az elrobogó motoros által értünk szalajtott kocsi felvesz, jót fog tenni. Feldolgozhatjuk az eseményeket, letisztázhatjuk magunkban a történéseket. De a kezét egész úton nem engedem el...
Mesélő
mutant and proud
Mesélő
Hozzászólások száma : 520
Tárgy: Re: Folyosók Vas. 23 Márc. - 14:43
Leah & Tati
Kölykök meg az ő pesztrálásuk, nem a legkedvesebb elfoglaltsága, ez már messziről is látszik az érkező motoroson. A szavai pedig végképp megerősíthetik bárkiben a bizonyosságot, hogy nem azért jött, hogy nagy hátba veregetések közepette segítsen a két lánynak és adja oda nekik a motort. Minő balga feltevés! Tati szavaira a maga módján féloldalasan elmosolyodik. Legalább nem kell azzal foglalkoznia, hogy a két lány után takarítson, mert úgy fest nem direkt okozták a kis buszkatasztrófát itt az út szélén. Kissé felszökik a szemöldöke az érdekes megjegyzésre, de az ég világon nem szól semmit. Még hogy ő legyen, aki gyalogol és a kedvenc járgányát adja oda két kislánynak, akik lehet hogy tönkre vágják, mert a koruk alapján arra is van esély, hogy még csak jogsijuk sincs? Na meg a jó francokat! - Legalább egyikőtökbe szorult egy cseppnyi tartás. - rántja meg a vállát, ezzel persze Leahra célozva. - Egyébként is nagyobb seggberúgást kapnék, ha aztán felkenődnétek egy útszéli fára, mintha gyalogoltok kicsit. Na ülj fel, ha itt hagyod a kis önfeláldozót. - dönti oldalra a fejét és egy kicsit vár. Sokat nem fog, ez látszik, szóval ha Tati felpattan, akkor elviszi, ha nem, akkor meg megy egyedül és küld vissza valakit, mondjuk egy idősebb diákot kocsival, ha két fő kell, netán azt a kis Scott kölyköt motorral, nála legalább attól se kell félni, hogy kifújja a szemét a szél. De azért egy X-men mindenképpen kapóra jön, vagy egy tanár, de ez már nem az ő dolga, majd leadja az infot Charleséknak, hogy szóljanak valakinek és a sofőrt ássák el valahova élve... vagy intézzék el egyéb könyörületesebb módon, az már az ő dolguk.