Folyosók

Néha úgy tűnik, hogy egész életemben menekültem. Pedig csak évekről beszélünk, mégis olyan, mintha mindig is üldöztek volna. Előtte egyedül voltam, és néha tényleg futottam mások elől, akik mondjuk nem fogadták el, hogy elemeltem egy-egy almát, vagy péksütit a pultról. De éhes voltam és szinte még gyerek. Az intézet rosszabb volt, mint bármi ezen a világon, és ott hagytam. Az utcán éheztem. Néha befogadtak, egészen addig a napig semmi problémám nem volt. Ha nem megyek arra, akkor az a férfi nem lenne a nyomomban mind a mai napig. Nem kellett volna leüssem. Félelmetes volt akkor a tekintete, amikor nekem esett. Nem tudtam mit tenni, menekülnöm kellett. Szerencsémre a másik nő jobban érdekelte, aki egy olyan állapotban felállt, és úgy menekült, mintha semmi baja nem lenne. Mégis hogyan tehette? Ködös minden, és az én félelmem nagyobb annál, hogy csak úgy most megálljak. Nem menne. Hosszú távon semmiképp.
- Nem a bizalom kialakulása, ami megrémít, hanem az, hogy elárulnak. Az egyedüllét egy állapot, amivel meg lehet alkudni. Így nem esik baja senkinek miattam - csóválom meg a fejem egy pillanatra, hiszen Charles-ban is könnyű megbízni. De mégis rettegek, hogy ezzel visszaél, és attól tartok, az ereje sokkal hatalmasabb az enyémnél, és pillanatok alatt le tudna fegyverezni. Néha már túl éber vagyok, ami a paranoiámon nem segít, és mindenhol csak ellenségeket látok. Akik bánthatnak, és az ép elmém már rég elszaladt. Néha jobban tenném, ha a bolondok házába mennék, ahelyett, hogy ide jöttem..
- És ez a segítség miből áll? Szeretnék hinni abban, hogy valaki segíthet, de... Tudja nem hiszem, hogy rajtam még lehet segíteni - pillantok ismét rá, miközben akaratlanul több érzelmet mutatok ki a kelleténél. Hiszen lemondtam magamról, és nem nagyon szeretném használni az erőmet, és a menekülés gondolata ismét felszakította a keserűség falát. A jelenlegi lelkiállapotom nem alkalmas arra, hogy olyan feladatot végezzek el, amit Eric mondott. Talán félre sikerült vezetnem az álcámmal, ami mindig bejön, de azt hiszem Charles valami furcsa hatást vált ki. Képtelen vagyok eltitkolni amit érzek, pedig szívem szerint ezt tenném. Mély levegőt veszek, és azon gondolkodom, vajon tényleg tud segíteni? Nem hiszem, hogy valaha valakit kértem erre, sosem kérek segítséget. Talán bízom benne annyira, még ha magamnak be sem ismerem.
Egy ülő alkalmatosság mellett sétálunk el, én pedig lassan engedem el a karját, amit eddig fogtam, és leülök. Egy pillanatra sokkol a tudat, hogy abba kellene hagynom a menekülést.
- Mégis hogy nézzek vele szembe, ha rettegek tőle? Mindent tud rólam, nem állhatok meg - rázom meg a fejem, és érzem, ahogy enyhe belső remegés lesz úrrá rajtam, ami kívülről nem látszik. Olyan ez, mintha egy klausztrofóbiást kérnének meg, hogy menjen be egy tárolószekrénybe, majd rázárnánk az ajtót. A következő pillanatban érzem a szemeimet maró könnyeket, és lehajtom a fejem. Nem érzelgősködhetek, mert valaki kedves volt hozzám. Nevetségesnek érzem magam, és szinte meg sem hallom következő szavait...

Furcsa mindaz, amit megoszt velem. Mutáció... Valaminek a következő lépcsőfoka. De miért pont én vagyok ilyen, meg akik itt vannak? Őszintén nálam a mutáció nem egy képességnél merül ki, nálam az valami olyan, ami szemmel látható, esetleg kézzel fogható. Erre én valami telepata vagyok, persze nem olyan, mint Charles, én csak az emlékeket tudom manipulálni kedvem szerint. Sokszor jött jól ez a képesség, hiszen nem dolgozom, és nem is akarok. Néha megfordul a fejemben, de nem túlzottan gondoltam komolyan. Ráadásul esélyem sem lenne, szóval csak létezem, túlélem a napokat, és valami visz tovább. Egyetlen emlék visz tovább, egyetlen kis reményfoszlány. A "Ne add fel, különleges vagy, s ezt egy nap más is észre fogja venni" mondat valamiért megragadt bennem, ez volt az utolsó, amit apa mondott nekem. Bár igaza lett volna. Nem hiszem, hogy ez a valaki Charles, vagy az üldözőm lenne. A valódi értelmét még mind a mai napig nem tudom, mégis olyan nagyon kapaszkodom ebbe az egy kis mondatba. Talán ezért nem adtam még fel. Ezért nem engedtem, hogy elkapjanak, és azt sem engedtem, hogy bánthasson. A másik részről viszont elvesztettem a reményt, és önmagam is. Ez a kettősség ural engem, ami talán örökké körül ölel.
- Ön hogy reagálna egy átlagos emberként, ha kiderülne hogy valakije olyan erővel bír, mint maga, vagy én? Félelmetesnek gondolná. És amitől félnek az emberek, azt vagy elpusztítják, vagy menekülnek előle. De a közös félelem és az együttes erejük inkább az előbbire ad okot. Én nem hiszek ebben a békében, mindig lesznek lázadók, akik a nemtetszésüket kifejezvén, a hozzánk hasonlókat fogja támadni - jelentem ki határozottan, mert ha egy valamiben biztos vagyok, akkor az ez. Vagy elkapnának legtöbbünket, és próbálnának kivizsgálni, kísérletezni, míg meg nem halunk. Ez is egy opció. Vagy az olyanokat, mint az a lány szárnyakkal, cirkuszba vinnék, vagy állatkertbe mutogatni, mint valami esetleges új állatfaj. Az emberekkel kapcsolatban még bizalmatlanabb vagyok, mint az olyanokkal szemben, akik hasonlóak hozzám. Akik képességgel rendelkeznek is, nem lehet bennük sem megbízni. Mégis egyre inkább érzem, hogy ha valakiben, akkor talán a mellettem sétáló férfiban kellene. Könnyű lenne, hiszen nem bízni nehéz, félni a csalódástól, hogy fájdalmat okoz. Ez a nehéz része. Azt a fájdalmat elviselni. Ettől menekülök.
- Család? Nem ők lesznek az elsők, akik elárulnak majd? Nem hiszem, hogy az én hozzáállásommal be tudnék illeszkedni. Nem szeretek osztozkodni, legyen szó akár egy szobáról. Az együtt élés nem való mindenkinek... - reagálok arra a szavaira, mely arra vonatkozik, hogy családjaként nevezi az itt élő mutánsokat. Talán lehetséges, talán tényleg így van de honnan tudja, hogy akármelyikük nem veri őt majd át egy szép napon? Vagy netán ő fordul el tőlük. Esetleg nem tudja betartani az ígéretét valami okból kifolyólag. Sokat gondolok a mi lesz ha részre, gyanakvó vagyok, és rettegek attól, hogy valakinek baja eshet. Nem hiszem, hogy itt tudnék élni, hogy osztozni tudnék mondjuk egy szobán én? Világ életemben a magam ura voltam, soha nem osztoztam, és ez nem olyan dolog, amit meg lehet tanulni, legalábbis nekem. Eléggé makacs és önfejű vagyok ahhoz, hogy így legyen.
- És ön hajlandó lenne megmutatni, hogyan uralhatnám ismét az erőmet? Az itt maradás biztosít valami életteret, vagy fizetni is kell? Mint egy hotelban? - ésszerűtlen kérdések hagyják el ajkaim, melynek se eleje se vége. Így visszagondolva magam sem tudom összerakni mit is akartam a kérdésekkel, nem csodálnám, ha Charles furcsa tekintettel nézne rám ezek után. - Barátságot nem szoktam kötni, utaznom sajnos mindig kell... Utol ér a végzet, és ez nem olyan, ami elől el lehetne menekülni - Persze hogy szentül meg vagyok győződve arról, hogy az a férfi gonosz, hiszen üldöz, és amikor telefonon zargatott sem hagytam neki esélyt arra, hogy beszélhessen, csak rácsaptam a telefont, és mentem tovább. Lehetséges opcióként pedig eszembe sem jutna, hogy esetleg el akart mondani valamit, ami megváltoztatja a tények állását, inkább menekültem, mert kellett. Mert így éreztem helyesnek. És most egyszerűen csak maradjak, és költözzek ide? Az olyan, mintha egy vakot kérnénk meg, hogy ezentúl a botja nélkül sétáljon... Nem hiszem, hogy hosszabb távon képes lennék rá...

Pozitív gondolkodás. Adhatna nekem egy keveset a saját világlátásából, és azt hiszem még neki is maradna annyi, meg persze nekem is jutna éppen csak annyi, hogy ne legyen ennyire kétségbeesett, és ne érezzem magam elveszettnek. Egy reménytelen esetnek, aki most vagyok. Egy lány vagyok, aki menekül, és habár birtokolom az erőmet egy ideje, az utóbbi időben néha a maga feje után megy, mintha saját akarata lenne. Mintha az erőm irányítana engem, és nem én őt. Pedig nem így kellene lennie. De sajnos közeledik az a nap, mikor apa meghalt, és ilyenkor nem figyelek eléggé, ahogy talán az üldözés is közrejátszik benne. - Mutáns? Elég érdekesen hangzik. Engem legutóbb torzszülöttnek neveztek... Pár évvel ezelőtt - jegyzem meg halkan, szinte alig hallhatóan, de biztosra veszem, hogy Charles azért még hallja. Ez az elnevezés akkor ütötte meg a fülem, mikor az az ominózus eset történt, ami miatt ma is menekülnöm kell sajnos. Sokszor jobban örülnék annak, ha visszamehetnék az időben, és elmennék onnan, vissza sem nézve, mintha csak nem is hallottam volna azt a sikolyt. Egy pillanatra megcsóválom a fejem, majd nagyot sóhajtok. Fájdalmasan, de persze nem sajnáltatva magam. Nincs nekem arra szükségem. Mégis talán most először mondhatom azt, hogy örülök, hogy valakivel beszélhetek.
- Túléltem. Épp ez a probléma. Olyan, mintha az egész életemet túléltem volna, és nem éltem meg semmit. Nincs semmim. Lehet, hogy jobb lenne új emlékekkel a régiek helyett, hiszen képtelen vagyok megbékélni az eddigi életemmel, a múltammal. Nem tudom elengedni a fájdalmat - talán nem is akarom elengedni. Talán emiatt érzem élőnek magam, mégis eldobnék magamtól minden régi és fájó emléket az újak helyett. Talán jobb lenne. De visszajönne a régi életem? Lehet, hogy csak ideiglenes lenne, és amint meglátok valamit, ami a régi életem része volt, minden visszatérne. Szóval ezek alól nincs kibúvó. Eg részem feladta, és most őszintén osztom meg a gondolataimat valakivel, akit ismerek körülbelül egy órája. Nem bízhatok benne, mégis szeretnék. De túl valótlan ez az egész béke dolog. Az, hogy itt nyugalom várhat, és hogy itt nem talál majd meg senki. Főleg nem az az ismeretlen. De mindenhol megtalál, és amint jól érezném magam, mennem kell ismét.
- Gondolja, hogy az a férfi itt nem találna rám? És utána nem tenne meg mindent, hogy menekülnöm kelljen ismét? Ön szerint ezek a falak megvédenek valakitől, akin nem fog az erőm? - záporoznak felé a kérdéseim ismét, mintha Charles tudná a választ, de nem hiszem. Lehet, hogy okos, és az egész megjelenése túlzott nyugalmat sugároz, de ő sem képes megvédeni mindenkit itt. Én pedig nem sodorhatok bajba egy ilyen békés közeget. Eme gondolat kiül az arcomra, holott nem akartam, de már késő. Gondterhelt tekintettel pillantok ismét a férfi szemeibe, és egy pillanatra csak ide oda cikázik tekintetem, majd ismét kérdezek. - És mivel jár itt lenni? - egyszerű kérdés. Nem akarom elijeszteni a sok kérdéssel, nem akarom, hogy csak úgy kirakjon. Bár az eddig levontakból nem hinném, hogy megtenné... Túl békés embernek tűnik.

Bíznék benne, de mégis az a kétely nevű hatalmas szörnyeteg itt csücsül a vállamon, és egyre csak azt suttogja, hogy vigyázzak. Bár néha már magam sem tudom megállapítani ki közeledik jó szándékkal, és ki nem, sajnos elvesztettem az emberismerő képességem, vagy elnyomtam, nem tudom, egyszerűen csak képtelen vagyok tisztán látni. Szeretnék hinni és bízni ebben a férfiben, aki mellettem sétál, de vajon egyszer valaha képes leszek rá? Hiszen még a saját képességeimben sem tudok megbízni, mármint nem a különleges erőmben, hanem a többi átlagos képességemben, akkor mégis hogy tegyem mással? Nagyot sóhajtok, és igazat kell adjak abban, hogy nem csak nekem lehetnek gondjaim.
- Pedig pontosan annak látszik. Szép ház, vagyis palota, és sok emberszerű lény veszi körül, akik gondolom tisztelik, vagy szeretik... - vallom be őszintén, mert minek tagadjam? Hiszen itt élni tökéletesnek látszik, védve a kintiek csúfolásától, vagy a megkövezéstől, és nem kell menekülniük. De az a férfi itt is megtalálna, és csak ártana az ittenieknek, ha én ide jönnék. Már ha ide be is tehetném, a lábam. Vagy már megtettem, de nem hiszem, hogy lesz következő alkalom. Vagyis nem tudom. A bizonytalanság rosszabb, és most ez az érzelem kerített hatalmába.
- Szóval reménytelen eset vagyok. Tudja a legnehezebb része, elfogadni, hogy mi vagyok, hogy mit tettem, és azt, hogy nem lehet nyugtom. Képtelen vagyok szembenézni a múltammal, mert ha megteszem, maga alá temet... -vallok be még egy gondolatot teljesen őszintén. Talán furcsa, de eddig senkivel nem beszéltem így, és nem tudom, miért pont Charles-nak teszem. Hatással van rám, vagy az erejét használja rajtam? Ki tudja milyen erős, és mit tudna velem tenni, de nem szeretném megtapasztalni. Bár szerintem nem tudnám azt sem, ha megtenné, hiszen aki olyan nyugodt, és békés, nyilvánvaló, hogy az erejét is uralja. Amit én nem mindig mondhatok el, legalábbis egészen addig, amíg ki nem alszom magam.
- Akkor képes arra, amire én? -ötlik fel bennem egy újabb kérdés. Hiszen ha ismeri az agyat, és a működését, talán tud valamit tenni anyám érdekében, vagy az enyémben is tudna, hogy ne érezzem ezt a mindent felemésztő bűntudatot, de nem fog tenni semmit, hiszen megmondta, még ha nem is így nyíltan, de vettem a célzást. - És ez a sok lény, aki itt lakik? Ők miért vannak itt? - kérdezem, mert valahogy ki tudom következtetni, hogy nem csak ő Eric és a szárnyas madárka lakik itt. Gabriel is ide akart hozni azt hiszem. De nem engedtem neki, mert nem akartam, most mégis itt vagyok. Annyi kérdésem lenne, és mégis alig teszek fel párat, hiszen a sok kérdőjel elfedi egymást, és csak sétálok mellette, miközben talán várok valamire, ami talán sosem kerül szóba...

Vajon tényleg hihetek neki? Úgy értem vajon tényleg ilyen? Hogy valaki ilyen kedves és nincs hátsó szándéka? Egy részem bízik ebben a férfiban, de az éberebb felem egy szavát sem akarja elhinni. Mégis vágyik rá, hogy létezzen ilyesfajta biztonságérzet és pozitív világlátás. Tetszene egy ilyen hely, és talán még el is fogadhatnának, de biztos elvágnám magam, és eljátszanám a bizalmukat. Mindegyiküknek. Mert ez vagyok én. Ezt teszem, és nem az a baj, hogy nem tudok megváltozni, hanem nem is akarok. Nekem ez így jó, holott tudnom kéne, hogy valójában hazugság. Menekülök. Soha nem dolgoztam még, mégis mit tudnék én átadni egy csapat fiatalnak? Maximum azt, hogyan használják az erejüket saját célra? Még a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában. Bár gyermekként szívesen tanítottam volna, de azóta sok víz lefolyt már sok folyón, és az a gyermeki képzelgés tovaszállt. Átvette a helyét a menekülés, a bűntudat... Önző lettem, nem tudok egyik napról a másikra megváltozni. Talán nem is akarok.
- Úgy mondja, mintha valamelyiket megtapasztalta volna már... - jegyzem meg halkan, miközben az arca vonásait fürkészem. Rá kellene ébredjek, hogy másoknak is megvan a maga múltja, és vannak még rajtam kívül olyanok, akiknek szörnyű a múltjuk, de valahogy az egyedül töltött idő önzőségre és nemtörődömségre "nevelt". Nem foglalkoztam soha azzal, hogy ha nem fizetek ki valamit, akkor azt az embert kirúgják a hiány miatt, vagy az eltűnt holmik miatt. Sosem érdekelt, pedig egy normális embert kellene. Nem mindig érzem azt, amit kellene. Az ismeretlenekkel szemben nem tudok empátiát érezni, és nem is akarok. Most is csak magamnak akarok jót, hogy továbbléphessek, mert azt akarok, de nem úgy, ahogy Charles értette. Nem akarom elfelejteni azokat az emlékeket. Csak azt érzem, megrekedtem. Nem akarok keseregni.
- Nem... Félreértett. Nem akarom elfelejteni őket, csak képtelen vagyok feldolgozni... Gyógyszereket is szedtem, de azok tompítják a képességemet. De nem tudok aludni, sőt néha gondolkodni sem. Ez a bűntudat felemészt. És nem akarom ezt érezni, mert ha nem az az ismeretlen, akkor ez fog megölni, de nem hinném, hogy ebben valaki valaha segítene  - Rázom meg a fejem lemondóan. Nem hiszem, hogy itt lelem meg a titkát a túllépésnek. Nem tudom elengedni a múltat, és ez meggátol. Egyre jobban érzem, hogy nem tudok semmit csinálni úgy, hogy ne jutnának eszembe a családommal tett dolgok, vagy az a férfi. Ha nem törlöm a nő emlékeit, talán nem üldözne lassan nyolc éve.
- Félek belegondolni, egyesek mit tehetnének meg a világgal - jegyzem meg, mikor kimondja, hogy ő sem tudja az összes erőt, ami a földön létezik. Persze kissé ijesztő, hogy lehet olyan is, aki egy legyintésre megöl valakit, vagy akár hipnotizál, vagy csak földrengést generál. Hiszen azt mondta Charles minden megeshet, és egyre jobban hiszek neki.
- És ön? Mit tud? Milyen ereje van? Mi motiválja ezzel az egész iskolával vagy kastéllyal? - Kérdezem csendesen, ahogy sétálunk, s próbálom befogadni a látványt, ami a szemem elé tárul. Furcsa, hogy valaki ennyire elkötelezett legyen, biztos megvan a maga oka rá. Persze nem biztos, hogy az orromra is köti, de azért még rákérdeztem.

Ahogy Charles elmondja, olyan egyszerűnek tűnik. Hinni a jóban, hogy mindenki megváltozhat. Annyira szeretnék hinni benne. Egyszerű lenne csak elhinni, hogy mindenki jó útra téved, holott ez nem így van. Ezt még én is tudom. Aki rossz, az rossz akar lenni, és nem fog megváltozni pusztán azért, mert Charles azt mondja nekik, hogy látja bennük a jót. Kizárt. A világ nem ilyen egyszerű... Maximum Charles-nak, aki mint látom nem szenved hiányt anyagiakban sem, és szerintem egész szép kis hadsereget gyűjtött össze egy támadás esetére, szóval ilyen esetben én is pozitív lennék. Csak hallgatom a szavait, hiszen nem tudok mást tenni. Érzem, hogy megbízhatok benne, csak pusztán nem akarok. Gyengévé válok tőle, és az sosem jó. Ha elhinném, hogy lehetséges a nyugodt élet, valami elrontaná. Mindig így van, és sosem lesz másképp.
- Tudok emlékeket adni, de az más. És mi értelme van, ha nem ugyanazokat adom vissza? Két egyforma kép sem készül, ahogy lerajzolni sem lehet kétszer ugyanazt, úgy az emlékek is megfakulnak. Közel tizenöt éve tettem, amit tettem. Kicsit késő lenne nem? -
  felelek kissé lemondóan, bár néha elhiszem, hogy vissza tudnám adni a törölt emlékeket, de már túl késő. Ha akkor segít valaki, mikor megtörténik, ha visszamehetnék az időben, hogy megváltoztassam a múltat, talán megtenném. De akkor elveszteném azt, aki ma vagyok. Akármilyen kétszínű is vagyok, és paranoiás, egy kicsit élvezem ezt a keserű életet. Kivéve a menekülés részét, de talán hathattam volna anyámra. Talán más emlékeket adhattam volna neki, ahelyett, hogy hagyom, hogy elzavarjon, talán az öcsémmel is meg tudtam volna tenni ugyanezt, de eddig erre sosem gondoltam. görcsösen ragaszkodtam valamihez, amit talán már nem is akarok visszakapni. Létezhet? Valószínű. Talán illő lenne elengednem a fájdalmat, de akkor mi marad belőlem?
- Továbblépni csak akkor tudnék, ha külső segítséget kapnék... Úgy értem, ha önmagam ellen használhatnám az erőmet... Nem is tudja mennyire szeretném a családommal tett rossz dolgokat máshogy látni, hogy túl lehessek rajta... Tud ezen segíteni?  - kérdezem, majd egy szomorkás mosollyal zárom a szavaimat, miközben hagyom, hogy tekintetem elhomályosodjon. Nem tudok sírni, legalábbis ezt hiszem, mégis ez az érzés megmarad, és a torkomban egy hatalmas gombóc kerekedik, amitől nehézkes a szavakat kimondani, így csak csendben hallgatom, amit mond, hagyom hogy vezessen. Nem akarok még menni, és mindent megnéznék, amit Charles nekem meg tud mutatni. Legalább addig sem kell egyedül lennem, és végre beszélhetek valakivel, aki nem néz őrültnek. Legalábbis jól álcázza.
- Nem ismerem... És rettegek tőle. Csak segíteni akartam, volt ott egy nő... Úgy láttam, hogy bántotta, én leütöttem, aztán használtam a képességem a nőn, majd felállt, és elmenekült, pedig súlyos sérülései voltak... - nehezemre esik felidézni az akkori este emlékeit, mert ez is egy fekete folt a múltamban. Akkor tényleg azt hittem, hogy ott vége az életemnek, és azóta jobban ragaszkodok hozzá, mint bármi máshoz, az életben. - De nem volt időm ezen rágódni, mert a férfi nekem támadt, fojtogatni kezdett, használni akartam rajta az erőm, de lepattant róla, ami elvileg lehetetlen nem? - nézek ismét Charles-ra, hátha ő tudja a választ. Egészen idáig azt sem tudtam, hogy több olyan mutáns van, mint én, nem hogy valami, amin nem fog az erőm.

Mikor váltam ilyenné, amilyen most vagyok? Régen naivan bíztam, és talán még most is képes lennék rá, de már nem látom, kiben tehetem és kiben nem, így mindenkit eltaszítok, vagy kihasználok, de senkit nem engedek a falak mögé, ahol rejtőzik egy lány, aki én voltam. Már ha egyáltalán még ott van. Mert attól félek már kiöltem onnan rég, amióta csak menekülök az elől a férfi elől. Nem adja fel. Talán öregkoromra is így lesz? Hogy akkor sem fog nyugtot hagyni? Kizárt, hogy megérjem és megtudjam, de addig is el kell rejtőznöm, és ha ide sikerül, akkor annak örülnék. Nem is gondoltam komolyan a tanárságot, bár képes lehetnék rá, hiszen az erőm jelenlegi fejlettségét tökéletesen uralom, csak néha vesztem el a kontrollt, vagyis most többször, mert kialvatlan vagyok. Charles szavai megérintenek, és igazat kell adjak neki, de csak mélyen magamban, ki nem mondanám hangosan, mert az nem én lennék.
- Akkor mi a csapda? Mindenhol van csapda, lehetetlen, hogy itt ne legyen - kérdezem hirtelen, hiszen jobb nem jut az eszembe. Mindenhol van egy kiskapu, ahol a csapda vagy a kis buktató ott leselkedik, itt sem lehet minden tökéletes. Hiszen az én életemben semmi sem az. Ráadásul ez a férfi, ahogy ecseteli a reményeit, ami szinte már olyan pozitív, hogy ez is mesébe illő, nem tudok mit tenni, csak pillanatokig hagyom, hogy vezessen. Ismét elfordulok, hogy eltakarjam enyhe mosolyomat, majd kisöpröm az arcomból a hajam.
- Tudja, jó lenne abban hinni, amiben ön, és szívesen hinném, hogy mindenhol szivárványok és csodák várnak, de ez kicsit abszurd nem? Főleg az olyanoknak, mint mi - arcomon egy hűvös és gúnyos mosoly játszik, amit ő is láthat, mert valahol azt akarom, hogy azt higgye, ez vagyok én. Lehet, hogy megint eszement gondolatok hagyták el ajkaimat, de az én életem ezt tanította, hogy a magamfajta számára nincsen boldog vég, vagy egyáltalán boldog élet. Elő fog fordulni velem, hogy az erőm elszabadul, és biztos vagyok benne, hogy olyannak fogok vele ártani, akit kedvelek, mint ahogy az anyámnak tettem. Vagy utolér az a pasas, és mehetek tovább, de számomra az az áhított jó jövő valahogy sosem jön el. Talán majd egy másik életben. Ahol nem kell látnom azt, hogy más szárnyakat kapott, valaki pedig teleportálást, ami ahogy észrevettem csak az utasoknak rossz. Nem hiszem, hogy az én erőm az évek távlatából szuper lesz. Ki tudom használni az előnyeit, ami jó, de ritkán gyakorlok. Persze tudom, hogy kellene, mert vannak határok, amiket feszegetni kell, de nincs is rá energiám.
- Nem csak elvenni, hanem kitörölni, eltüntetni, mintha elégetnék egy képet. Ugyanazt nem tudná lefotózni. Ez nem csak annyiból áll, hogy elfedem egy fallal, itt abból áll, hogy kitörlöm, és többé nem tudom visszahozni. Próbáltam, ahogy nőtt az erőm, higgye el, de nekem nem megy... - jelentem ki lemondóan. Furcsa, hogy most itt beszélek vele a képességemről teljesen nyugodt hangon, holott alig pár perce még kiakadtam, és képes lettem volna ököllel ütni a mellkasát, de az nem vetne rám jó fényt. Valahogy elgondolkozom, mit akarok jobban? Hogy ne üldözzenek, vagy visszaadni anyám emlékeit, de ennyi év távlatából megelégednék az előbbivel. Elfáradtam. Hét év menekülés... Talán volt az nyolc is, még gyerek voltam. Ahogy akkor is, amikor el kellett jönnöm otthonról. Nem érdemeltem ezt. - És már nem érné meg... Túl sok év telt el azóta, túl sok kimaradt idő, nem tudnám kitölteni anélkül, hogy fel ne robbanjak - fejezem be a gondolataimat, mert eszembe jut a legutóbbi próbálkozás, talán egy hónapja, mikor belopóztam a régi házunkba. Ismét azon fáradoztam, hogy visszahozzam anya emlékeit, amíg alszik, mert úgy sokkal könnyebb, de nem sikerült. Minden ott volt, aminek kellett, de valahogy én eltűntem. Próbáltam átültetni a saját emlékeimet, de akkor már túl kimerült voltam, és azóta a fejgörcs és orrvérzés óta meg sem próbáltam nagyobb dolgokat tenni az agyakban, mint a mindennapos vásárlásnál a fizetés kijátszása, vagy ahogy megszereztem a tulajtól azt a lakást... Az nehezebb volt, de meg tudtam oldani.
- Higgye el, az a lány nem akarja a képességemet. Ilyen átkot senki sem akar... - csóválom meg a fejem, és már rá sem nézek a repülő lányra, mert csak mérges leszek. Irigylem Gabrielt is, aki csak eltűnik és feltűnik, és nem ilyen agyturkász képessége van, mint nekem. Persze a jó oldalát kihasználom, mert miért ne tenném, de a jó oldal sem csökkenti a rossz érzést, amit maga után hagy néha. És nem értem ezt a férfit. Csak beszél, és általa megnyugszom, de nem akarom, hogy megnyugtasson, sőt ezt a bizalmat sem akarom érezni, mert ezt ő teszi velem, és nem tudom, hogyan.
- Miért ilyen megértő? Mit tud? És egyáltalán miért feltételezi mindenkiről, hogy jó? Nem minden különc jó... Ismerek olyat, aki nem. És tudja, miért gondolom? Mert üldöz, hogy megölhessen... Maga szerint aki ezt akarja, az jó? - váltok át érdeklődő hangnembe, hiszen valahol meg is akarom érteni Charles-t, és meg is akarom ingatni abbéli hitét, hogy mindenki jó. Nem lehet valaki ennyire biztos ebben. Ilyen nem létezik. Mégis kezdek bízni benne, amit nem akartam valahogy soha, mégis érzem az érzést, mely egyre erősebb itt bennem. Végighúzom a kezem a két ablak közti falon, ezzel közelebb kerülök a férfihez, persze elég kétértelmű lehetek, de jelenleg semmi hátsószándékom nincs.
- Miközben folytatjuk a sétát, akár válaszolhat is - Karolok ismét belé, ha hagyja, és várom, hogy elinduljon. Egy kis követelés ott cseng a hangomban, mintha sietnék, vagy nagyon várnám a választ, de semmit több, csak ennyi...
 

A könny adomány. Hiszen általa a lélek felüdül, vagy megkönnyebbül. Nekem sajnos ez az adomány eltűnt, és képtelen vagyok arra, hogy amikor fáj az egyedüllét, egy kicsit megkönnyebbüljek. Nem tudom mikor és hogyan, de elfogytak a könnyeim, s nem maradt más hátra, csak a keserűség, és a félelem táplálta harag. Lassan már kezdek belefáradni abba, hogy menekülnöm kell, lassan már nem érdekel az, hogy visszafordítsam a tetteimet. Lassan nem akarok mást, csak megcsúszni a lejtőn, és kapaszkodás helyett még mélyebbre csúszni. De ezek a gondolatok azok, amikről senki nem tud. Hogyan is tudhatna bárki bármit is? Hiszen nem gondolatolvasó senki. Ráadásul senkit nem engedtem eddig olyan közel magamhoz, hogy megtudhasson rólam olyanokat, amivel visszaélhetnek. Ahogy itt beszélgetek Charles-szal, rá kell döbbennem arra, hogy egyedül vagyok. Nincs senkim, akire számíthassak, csak próbálok túlélni. Mikor lettem ilyen magányos? Kit izgat. Nem érdekel. Tagadásba fordulok át, és pár perc alatt megkeményítem magam, nem akarok érzelgőssé válni. Azt könnyű kihasználni.
- Akkor nem tudom, miért hittem el, hogy olyanokat keresnek mint én... Kipróbálni? Ugye mégis nem azt akarja, hogy tegyem magam sebezhetővé általa? Honnan tudjam, hogy ez nem egy intézet az olyanoknak mint én, hogy kísérletezzenek rajtuk?  - Csapok át egy újabb szélsőségbe, a bizalmatlanságba. Hogy bízhatnék meg valakiben, akinek tudom a nevét, és azt, hogy Eric a barátja. Eric is átvert, akkor ő miért ne tenné? Hiszen barátok. Ha Eric ide tudott csalni, akkor ez a Charles csak megpróbálja elaltatni az éberségem, és nekem annyi. A szívem persze mást súg, de az eszem ismét erősebbnek bizonyul. A szívem érzi, hogy itt biztonságos, de annyi idő után, amit egyedül töltöttem, valahogy nem lennék képes bízni, az eszem nem engedi. Dacolok magam ellen, és valahol eme férfi ellen is, mert képtelen vagyok elhinni, hogy létezik olyan ember, mint ez a férfi itt mellettem.
- A barátok is elárulnak egyszer  - Jegyzem meg, miközben megvonom a vállam. A bizalmi problémáim kezelésre szorulnak, de ki lenne olyan, aki segítene? Talán ez a Charles? Szerintem kisebb gondja is nagyobb annál, hogy pesztráljon egy olyan paranoiás és bizalmi gondokkal küzdő lányt mint én. Ráadásul még ha bíznék is benne. De ez csak egy újabb esély, hogy egy darabig fedél legyen a fejem felett, majd kihasználva őt és a kedvességét égessek fel mindent magam előtt. Mert ez történik. Mert ha távozom valahonnan, akkor vagy emlékeket törlök, vagy mellé még el is viszek értékeket, esetleg némi pénz. Egy helyre kétszer emiatt már nem mehetek. Ide sem jöhetnék vissza.
- Higgye el, én itt is kilógnék... - Felelem határozottan, és talán egy kicsit ridegen, hogy nekem legyen igazam, mert ez így van. Sehol nem leszek teljesen boldog, de már megszoktam. Vannak dolgok, amik kimaradtak az életemből, te jó ég mennyi, és hiányoznak azt hiszem. De nem fordíthatok rá figyelmet. Ahogy Charles karjába kapaszkodom, megérint valami furcsa biztonság, mintha ő képes lenne megvédeni, és egy pillanatra el is hiszem, hogy így van. Mintha az egész lényéből sugározna, és ebben a rövid percben hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés, majd hirtelen áramütésszerűen rángatom ki magam ebből az érzésből, mintha egyszerre égetne és hívogatna, nehéz tiltakozni.
- Akárkit kértem, hogy segítsen, bolondnak néztek, vagy eszementnek. Paranoiának könyvelték el és gyógyszereket kaptam rá, mégsem értem, hogy ön miért akar segíteni nekem? - Értetlenkedem továbbra is valamivel nyugodtabb hangon, miközben hagyom, hogy vezessen engem, hiszen ahogy látom, csukott szemmel is ismeri a helyet. Egy pillanatra a falakat nézem, majd az ablakokon próbálom megfigyelni a kinti tájat, majd ahogy rákérdezek, miért játssza meg magát, a választ sejtettem. Az az ember is ezt mondaná, aki csak megjátssza magát, szóval nem tudom eldönteni, mennyire gondolja komolyan azt, amit mondott, csak egy hitetlenkedő pillantást vetek rá, majd lenézek a fekete cipőmre, hogy arcomon megjelenő mosolyomat eltakarja hosszú hajam.
Megállunk, és ő egy alakot mutat, aki éppen repül. Pillanatokig nézem, majd Charles arcára réved tekintetem. Semmi érzelem nincs benne, csak komolyság, ami azt jelzi, hogy szólni akarok, csak a szavakat rakom sorba, hogy ő is megértse amit mondani akarok.
- De neki legalább... - mutatok hirtelen a szárnyas alak felé, és addig abba is hagyom a szavaim, majd ahogy visszaejtem a kezeimet a testem mellé, folytatom a szavakat. - Jobb dolga van mint nekem. Tudja, hogy szívesebben lennék valami szárnyas madárka, mint az átkom birtokosa? Tudja hogy miért mondom ezt?  - Hevesebben kezdek el beszélni, ahogy az emlékek a felszínre törnek, de nem bírom tovább magamban tartani, hiszen ha annak a repülő alaknak nehéz volt akkor nekem mi? - Az öcsém nem emlékszik sem rám, sem a halott apámra, és az anyám? Azt sem tudja, hogy ki vagyok. Elzavart, mert ez az átok életre kelt bennem, és elfelejtette a saját lányát! Maga szerint ez olyan probléma, amit meg lehet oldani? Amire van orvosság? Mert ha van, akkor érdekelne, jobban mint az, hogy egy szárnyas lény repked az udvarán - Kitörtem. Nem tudom, hogy mi ütött belém, nem akartam. Valószínűleg egy enyhe idegösszeomlás, vagy legalábbis majdnem olyasmi. Kiakadtam. Soha senkinek nem mondtam ezt még el, és nem is szándékoztam, csak dühös lettem. Az ablak felé fordulok, majd a hátamat mutatom a férfinek. A kezem enyhén megremeg, de el tudom rejteni. Légvételem szaporává vált, melyet pár mély légvétellel próbálok szabályozni, de nem sikerül tökéletesen, mindenesetre visszafordulok a férfi felé.
- Sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. Csak ahogy megláttam azt a valamit ott azokkal a szárnyakkal, dühös lettem... Én miért nem kaphattam kevésbé veszélyes képességet? - Ahogy felnézek Charles-ra, egy pillanatra csendben maradok, és rá kell jönnöm, hogy azt sem tudja, miről is beszélek, hiszen csak magyarázok, mint valami elmebeteg, ráadásul még ki is borulok, mert meglátok valamit, vagy valakit, akinek még az arcát sem látom tisztán. Szemmel láthatóan idegroncs vagyok, és ráadásul kialvatlan is, mert már rég nem aludtam úgy igazán jót, csak éberen, hogy ne haljak meg végkimerülésben. - Gondolom örülne, ha elhagynám a birtokot igaz? - Nézek még mindig rendíthetetlenül a szemeibe, majd elfordítom a fejem, és az ablaküveget nézegetem, készen arra, hogy elzavarjon a pár perccel ezelőtti kikelésemért.
 

Valahogy sejtettem, hogy ez a férfi sem fog megerősíteni abban, hogy állást kapok. De mit is érdekel engem? Balga módon bedőltem valaminek. Talán az a másik férfi csak jól olvasott az érzéseimben, és megválogatta a szavait, hogy el is higgyem őket. Ennyire kiismerhető vagyok? Vagy egyszerűen csak kétségbeesett. Egy helyet kerestem, ahol talán nem leszek egyedül, ahol biztonságos, de ilyen hely nincs. Talán belefáradtam a menekülésbe, és abba, hogy alig töltök el fél évet valahol, és már szedelődzködöm is. Fiatal vagyok ahhoz, hogy valamibe belefáradjak, és belefásuljak, de azt hiszem ez az érzés közelebb van, mint gondoltam. Enyhén megvonom a vállam, és eltekintek. Zavaróan jókedvű, és a mosolya túl barátságos. Nincs ilyen ember, mint ez a fickó, talán csak Ericet akarja menteni.
- Sejtettem. Szóval feleslegesen jöttem idáig. Hogy miben vagyok jó? a menekülésben, érdekli hogy csinálom? - Váltok ironikus hangra, mert kissé idegessé váltam, hogy kimondva is hallottam azt, amit eddig is tudtam. Érdekes, hogy kimondva megmásíthatatlannak hangzik ez az egész mizéria. Feleslegesen jöttem be azon a kapun, és még mindig nem érzem azt, hogy nekem itt kellene lennem. Még mindig a mosolyát nézem, és még mindig nem tudom elhinni, hogy folyton mosolyog. Talán kissé idegesít.
- Nekem nincsenek barátaim... - Jegyzem meg feszülten, mert az idegesség mellé ez az érzés is szépen párosul. Gyűlölöm az érzést, mégis végig kíséri az életemet, és nem tudok ellene mit tenni. Mennyivel lenne jobb itt? Az a férfi itt is megtalálna, és nem hiszem, hogy ez a fickó, vagy Eric megvédene. Hiszen csak egy lány vagyok, aki erre tévedt. Nem vagyok egyiknek sem a barátja, sem hozzátartozója, hogy megvédjenek. Szóval itt sem lenne nyugtom, mégis egy hang azt súgja, hogy legalább hallgassam meg ezt az embert.
- Higgye el, itt is kilógnék a sorból, és segíteni? Ugyan mégis mi okból segítene? Nem is ismer - Jelentem ki megkeseredett hangon, miközben ismét belepillantok jég kék szemeimmel az övéibe, s próbálok kiolvasni valamit ezen az idegesítő mosolyon kívül valamit. Meg is bízhatnék benne, de arra eddig mindig ráfáztam. Sosem szabad megbíznom senkiben. Eric-ben sem kellett volna. Ahogy sétát ajánl valahogy egyet értek vele. Kezd kínossá válni itt ácsorogni, mint valami szobor. Nem szoktam hozzá. Vagy üljünk egy asztalnál, vagy sétáljunk, de nem akarok itt ácsorogni. A karját nyújtja, aminél szintén hezitálok hosszú másodpercekig, mint a kézfogás előtt is, majd végül elfogadom, és gyengéden csúsztatom a karjára a kezemet.
- Nem fárasztó megjátszani ezt a kedvességet? Hiszen nincs olyan ember, aki így viselkedjen egy vadidegennel, mint Ön - Vágok bele az első eszembe jutó gondolatba, amit lehet, hogy nem kellett volna kimondanom, de nem érdekel. Sokkal inkább izgat az, hogy mit tudna mondani nekem ez a férfi... Hiszen már elkönyveltem, hogy az állás az egy ajánlat volt, amit szerintem nem kellett volna komolyan vennem, mert sosem volt igaz. Másrészről viszont érdemes lenne megtudnom valamit erről a helyről. Lehet, hogy valami intézet, ahová az olyanokat hozzák, mint én, hogy kísérletezzenek rajtuk. Akkor viszont menekülnöm kell innen... Mégis valami itt tart...
 

Még hogy nekem állás. Igen ezt abban a pillanatban el is hittem, mert hinni akartam, hogy ebben a kisvárosban legalább elhelyezkedhetek. Bár pontosan nem avatott be sok dologba Eric, de már valahogy nem vagyok kíváncsi rá. Csak el akarok menni innen. S nagy sietségemben neki is megyek valami fickónak, és remélem, hogy nem szól utánam, de megteszi, és én összeszorított ajkakkal torpanok meg, de még nem fordulok vissza. Csak hallgatom a szavait, amik olyan szépen hagyják el az ajkait, mintha betanult szöveg lenne. ~ Jézusom, hova kerültem... ~ Fut át a gondolat az agyamon, miközben megforgatom a szemeimet, amit ő nem láthat, majd mély légvételt veszek, és zsebre dugva az egyik kezem, ökölbe szorítom azt, de még pár másodperc eltelik, amíg felé fordulok.
- Semmit nem beszéltem meg Eric-kel, azt mondta, ha úgy érzem, jöjjek ide, akár állást is kapok... De bolond ötlet volt, én pedig elhittem, szóval nem hiszem, hogy tud segíteni - Húzódik egy keserű mosolyra a szám. Igazából nem is akarok dolgozni, meg tudom szerezni a pénzemet máshogy is, nem kell nekem másra számítanom. Nem véletlen kaptam ezt az átkot, ha már nem tudom, minek kaptam, kihasználom, amennyire csak lehet. Segítek magamon, ha már sem Isten, sem más nem segít. El vagyok keseredve, de mégsem látszik az arcomon, viszont mélyen valahol a lelkem ismét belesajdul abba, hogy lassan ismét mennem kell egy városból. Egyszerűbb lenne kiugranom valahonnan, de sosem fogom megtenni. Majd ha megérem esetleg az öregkort, akkor talán, de még fiatal vagyok. Esélyem van egy életre, csak úgy látszik nem itt lesz az az élet.
Felém nyújtott kezére csak nézek, és közben azon gondolkodom, hogy vajon kitöröljem az emlékeiből magam, vagy felesleges ilyenekkel fárasztanom magam. Másodpercekig csak a szemei és a keze között cikázik a tekintetem, majd végül döntök, és hideg kezemet az övébe csúsztatom, majd erősen megszorítom.
- Nem fárasztó egy ilyen barát miatt folyton magyarázkodni? - Célzom neki az első eszembe jutó kérdésemet, hiszen bemutatkoznom már felesleges. Tudja a nevem, innentől kezdve feleslegesnek érzem elismételni. Egy pillanatig fogva tartom a tekintetét a sajátommal, majd hirtelen rántom el a kezem, és lépek hátra egyet. - Nem az én dolgom, sajnálom csak azt hiszem rossz helyre jöttem - Engedek meg egy apró félmosolyt magamnak, miközben visszadugom a kezemet a zsebem mélyére. Kissé kezdem kínosnak érezni az ácsorgást, de nem fogom szóba hozni, mert az sem az én dolgom, szóval csak várok valamiféle magyarázatra, amit Eric ígért, de ő nincs itt, hiszen épp az imént mondta ez a Charles vagy kicsoda, szóval csak végigmérem tetőtől talpig, majd ismét megállapodok a barátságos szemekben, miközben azon gondolkodom, vajon hol itt a csapda?
 

Még most sem tudtam megemészteni azt, amit Eric mondott. Sőt inkább egy elcseszett tréfának gondolom, mégis nagy bennem a kíváncsiság, hogy vajon tényleg igaz az, amit nekem mondott. Állás? Mint tanár? És ugyan mit tudnék én tanítani? Hogy ne tegyen olyat, amiért városokon és kontinenseken keresztül menekülni fog? Mert abban jó vagyok. Ráadásul még mutánsnak is nevezett, ami abban a pillanatban felettébb sértően hangzott. Először azt gondoltam, hogy biztos bekattant, vagy agyára ment valami, majd elmondta a címet, hogy gondoljam át, hogy akarok-e olyanok között élni, amilyen én is vagyok. Azt sem tudom mi ez, és eddig azt hittem, hogy egyedül vagyok ezzel, most viszont ki kellett derülnie, hogy egy egész iskolányi sült bolond bűvészkedik egy elkerített területen valami kastélyban. Kicsit sem elmeintézeti beutalónak hangzott. Nem bíztam benne. Sőt napokig rá sem néztem a cetlire, amire felírta a címet. Bár végig a kabátom zsebébe volt, amit azóta fel sem vettem, szóval nem volt nehéz.
Hogy mégis mi változott? Kezdem úgy érezni, hogy a démonjaim.. Vagyis egy kifejezett "démon" megtalált. Bár azt hiszem, hogy a paranoiám egyre nagyobb méreteket ölt. Félek attól a férfitől. Csak feltűnik, és magával ránt mindent. Menekülök előle mióta megtörtént az amit legszívesebben visszacsinálnék... Bár a múltkor nem úgy tűnt, mint aki meg akar ölni, a félelmem nagyobb, így döntöttem. Felkeltem, és felöltöztem. Farmert, és egy szürke egyszerű felsőt vettem fel, mely kicsit jobban dekoltált, és egy bőrkabát. Ma magassarkút választottam, és a napszemüvegemet hajpánttá neveztem át, hogy hátratűrjem vele a hajam. Sokáig hezitáltam, majd cigire gyújtva indultam el a megadott cím felé. Egy kastély, szó szerint az. Ha ilyen helyen laknék, én is boldog lennék, legalábbis egy ideig. Nem tudom mit keresek itt.
- Ugyan menj csak be, ha nem tetszik akkor eljössz - Suttogok magam elé, majd erőt véve magamon belépek a kapun, és lassan sétálok a bejárati ajtó felé. Egy  lépésemet sem sietem el, lassan nyitok be, és először megállok, még a szám is nyitva marad, de észbe kapva becsukom, és elindulok. - Hahó... - Szólalok meg, majd mikor senki nem válaszol, hát beljebb merészkedem, és csak kószálok. Az első emeletre még felmerészkedtem, de nem mertem beljebb menni, így visszajöttem, hátha itt ráakadok Eric-re. Hiszen ő ajánlotta fel ezt a rendkívüli lehetőséget, de már kezdem úgy érezni, hogy palira vett. Mintha csak egy idióta szórakozás lett volna. Én pedig magamban hergelem a felesleges harag tüzét, és állok a folyosó végén kezemben azzal a cetlivel, amit azóta sem tettem el, hogy bejöttem a házba. Rajta a férfi kézírásával.
~ Gondoltam, hogy csak átvert ~ Fut át eléggé haragosan a gondolat az agyamon, majd azzal a lendülettel az egyik díszvirág tövébe ejtem az összegyűrt cetlit, és gyors lendülettel fordulok meg, majd érzem hogy valaminek, vagy inkább valakinek nekiütközöm. A szemeimet összeszorítva is tudom, hogy ez egy ember, és a szitkok, amik eszembe jutnak, nem jutnak ki a külvilág felé, csak megtartom magamnak.
- Sajnálom, Eric-et kerestem, de látom csak egy áprilisi tréfa volt, mennék is - Jelentem ki gyorsan elhadarva a mondókámat, majd egy pár másodperc erejéig felpillantok a férfi szemeibe, majd kikerülöm, hogy magam mögött hagyjam ezt az egész kócerájt. Valószínűleg Eric nem is lakik itt, csak egy kamu cím, még az is lehet, hogy nem is járt itt sohasem...