Folyosók

Az idő lassan vánszorog mióta elhagytam az otthonomat, hogy új életet kezdjek itt a Xavier birtokon. Kezdetben örültem a változásnak, és felvillanyozott a számtalan inger és élmény ami az utazásom, majd az első iskolai napjaim során ért, később azonban a napjaim elkezdtek egybe folyni, majd végül unalmassá váltak Floridában ez a fajta egyhangúság nem létezett, pedig sokkal szigorúbb napi rendet kellett betartanom. A korán kellés, a rengeteg fárasztó sport és a sok fajta otthoni munkába miatt, azonban nem volt se időm, se lehetőségem unatkozni. Hébe-hóba, főleg az álmos téli délutánokon, persze ilyenek is előfordultak, de akkor fogtuk horgász botot, vadász puskát és mentünk mocsárba, vagy jelentkeztünk a templomra önkéntes munkára. Itt viszont nem sok mindent lehet csinálni, hiszen templom csak vasárnap van nyitva, önkéntes munka csak szombaton van, és nincsenek barátaim akik eljárnak szórakozni. Az egyedüli lehetséges elfoglaltság, az -az órára járás, és a tanulás, de itt meg érthetetlen követelményekkel traktálják az embert. Nem is értem, minek olvassak el egy könyvet, ami nem biblia, vagy valami fontos egyházi mű, amire esetleg kitér a lelkész példabeszédében.
Ilyen gondolatok között rovom az ódon épület folyosóit, amelynek faláról visszhangként pattan vissza súlyos lépteimnek zaja. Az átlagosnál jóval magasabbra, és izmosabbra nőttem, hála sok évi mutációnak és testedzésnek, amelynek következtében nagyon oda kell figyelnem, ne hogy leverjek valamit, vagy neki ne menjek egy alacsonyabb diáknak. Ez meglátszik a mozgásomon, amely nyugodt, kimért és magabiztos, éppen olyan amilyennek lennie kell. Az arcomat reggel borotváltam, és hajamat is rendbe szedtem kissé, így most gondosan kifésülten keretezi a sima, egyszerű vonású arcomat. Az öltözékem egyszerű, piros-fekete kockás inget, kék színű farmert, és barna bőrcipőt viselek. A jobb vállamon egy hatalmas táska látható a bal kezemben pedig egy órarendet szorongatok.
- Hol lehet az a terem? - Kérdezem meg félhangosan nagy semmitől, majd megállok egy pillanatra, hogy újra a szemügyre vegyem az órarendet. A birtokunkon álló fogadó az egyik legnagyobb épület volt környéken, és a házunk is méretesebb volt, mint amibe a barátaink élnek, azonban a kastély roppant méretei mellett mind ez eltörpül. Szinte képtelenség itt tájékozódni, és eleve nem vagyok hozzászokva, hogy egy épületbe legyek bezárva. Szerencsémre a távolban feltűnik egy szőke hajú feltűnően csinos lány aki látszólag éppen úgy el van veszve mint én.
- Szia! Shane vagyok. Te is matematika órára tartasz? - Kérdezem meg tőle reménykedve, miután oda léptem hozzá.