Dorothy, Mike és a klausztrofóbia

- Blablabla… - forgatom a szemeimet lelkesen, bár tekintetbe véve, hogy remek munkát végzünk azzal kapcsolatban, hogy nem különösebben vagyunk hajlandóak egymásra nézni (nekem legalábbis tökre megy, látszik, mi?), ennek vajmi kevés jelentősége van. Viszont nehogy már azt higgye, hogy meghat bármennyire is a vakerolása. Le lehet rólam akadni. Bár biztosan jót kéne szórakoznom azon, hogy ennyire sikerült kinyittatni a bicskát a zsebében, hogy a kezdeti jópofizás után már kertelés nélkül támad, de ezt most valahogy nem nagyon tudom értékelni. Jobb lenne, ha csak úgy puff, egyik pillanatról a másikra a semmibe veszne, eltűnne, miért nem tud mondjuk a falakon át közlekedni, vagy láthatatlanná és némává válni? Az lenne csak igazán üdítő, de hát helyette akkor marad a merőben kicsinyes bosszú. Igen, tudom, hogy nagyon kicsinyes, de ugyanakkor kimondottan hatásos is, ezt nem vitathatja el tőlem senki. Tudom azt is, hogy ezzel a viselkedéssel nem sokak szívébe lopom be magam, de teszek rá. Eddig is jól megvoltam egy magam, megleszek ez után is. Ha pedig valakivel méltóztatok kedvesebb lenni, az olyasvalaki lesz, aki legalábbis jó pár fokkal szimpatikusabban kezdi az ismeretségünket, mint szerencsétlen Mike, aki feltételezem egy életre megjegyzi, hogy nem tanácsos velem rejtett folyosók között kalandozni, meg csacsogni velem.
- Ó, hirtelen már nincs szükséged segítségre? Nahát, majdnem megnézném, hogy mennyi idő alatt jutsz ki innen – elnevetem magam, meglehetősen gunyorosan, tényleg ígéretes műsorszám lehetne a dologból, de isten ments, hogy most meg én loholjak utána. Mármint hosszútávon semmiképp, épp csak amíg még idegesíthetem egy kicsit, mert most az én térfelemen pattog a labda és miért fognám meg olyan gyorsan…? De azért örökké nem fogom ezt játszani. Annyira nem izgalmas, sőt, bizonyos aspektusai számomra is kimondottan irritálóak ennek a kis… „bájcsevejnek”.
- Sok szerencsét akkor betoji! Ha nem látlak a vacsinál esetleg szólok valakinek, hogy szánjon meg és szedjen össze – szólok utána mintha legalábbis nagy kegyet gyakorolnék ezzel a minimális segítő szándékkal, majd fogom magam, és sarkon fordulok. Nem hozom vissza a világítást, csak ki kell sétálnom az egyenes folyosószakaszra, hogy visszaérjek oda, ahonnan indultunk, ő viszont szenvedjen csak, amíg a távolabbi végen kiér. Legalább nem kell hallgatnom, hogy „tudod, hol vagyunk?”, „az már kijárat lesz?” és társaik. Mit ne mondjak…nem fog hiányozni az eleve magányosra tervezett felfedezőutamból.

- Értem Mr. Népszerű vagyok, biztos csak véletlen, hogy még sosem hallottam a nevedet – mert ugye mindenki tudja, hogy a támadás a legjobb védekezés, és olyan nincs, SOHA nincs, hogy akár csak egy pillanatra is, akár véletlenségből is, de bárki tudhassa, hogy mikor visz be egy találatot pontosan oda, ahova be lehet…de én nem fogom eljátszani a sértett hisztérikát, nem fogom előadni a magánszámot, hogy „semmit sem tudsz sem rólam, sem az eddigi életemről, úgyhogy fogd be szépen a pofád”, neeem, én inkább folytatom azt, amit elkezdtem. Mert sokkal könnyebb. Tiszta rutin. Ami nem jelenti azt, hogy nekem magamnak ne jutott volna eszembe, hogy soha az életben nem fogok ide illeni és nem fogok beilleszkedni, mert egyszerűen nem tudom, hogyan kell. A régi sulim más volt, Kanada más volt, az emberekről meg ne is beszéljünk, mert aki ott nem volt normális, az legalább valamennyire hasonlított hozzám, itt meg szimplán fura mindenki. Tulajdonképpen magam sem tudom, mennyire van nekem igényem arra, hogy a világ közepe akarjak lenni itt. Azt hiszem meg tudnék lenni nélküle. Megvoltam eddig is valahogy. És még egy darabban vagyok, szóval valamilyen szinten ez bizony teljesítmény.
- Számodra minden bizonnyal – elfintorodom, az ostobaságot különösen rosszul tolerálom, és szerintem ennek sem kell hangot adnom, kellőképpen érzékeli már az a gyanúm, hogy nem kézen fogva, virágkötő dalokat énekelve fogunk kimasírozni innen, mert ahhoz egyszerűen nem én vagyok a megfelelő ember. Pedig én szóltam. Hogy nem csevegünk, meg nem kérdezősködünk, szóval köszönje magának. Vagy nem mondtam volna? Fene se emlékszik. De ha direkt a „kedvességemre” fáj a foga, kegyetlenség lenne nem teljesíteni a kívánságát, nem?
Oké, be kell vallanom, hogy egy kicsit tényleg reméltem, hogy be fog ijedni a sötétben. Mármint nem úgy igazán, hogy mégis csak eljussunk tényleg az emlegetett pánikrohamig, de hogy kellemetlenül fogja érinteni a dolog, és láss csodát…bejött - Nem is viccnek szántam – mondom könnyedén, engem legkevésbé sem zavar a sötét, kísérletezgetnem muszáj volt néha a képességemmel, és az esténként, meg ilyen helyeken bizony ezzel jár. De ez a hely nem ismeretlen, nagyjából biztos vagyok benne, hogy nem sok baj érhet minket idelenn, ha csak Mike nem téved el végleg és fog itt éhen halni, úgyhogy egy kis sötét…ugyan már, nem kell ekkora gyereknek lenni! Vigyorgok, mint a vadalma, szerencsére ezt nem nagyon látja úgysem, és a nevetésemet sikeresen magamba fojtom. Azért a mentális károkért nem fogok felelősséget vállalni.
- Szóval mégis csak rosszul választottam és valójában az oroszlán vagy – nekem nem sietős annyira, mint neki, de nem fogok egy helyben vesztegelni, úgyhogy ráérősen teszem egyik lábamat a másik után, valahol mögötte. Talán majd visszahozom a fényt is, dee…nem ér rá? - Hát ez könnyű volt, tudod.

Amitől kiver a víz? Kinek ne lenne. Nekem erről azonban jelenleg egészen más dolgok jutnak eszembe, mint normális, szorongásra okot adó félelmek, és társaik - Soroljam? – kérdezek vissza olyan hangnemben, hogy teljesen tökéletesen érthető legyen: példának okáért ez a szituáció is kimondottan olyan dolog, aminél ezerszer jobb elfoglaltságot tudnék elképzelni. Pont azért szoktam (többek között) lejönni ide, mert az elmúlt pár nap alatt megnyugvással állapítottam meg, hogy ide nem nagyon szokott járni senki. Gondolom pont azért, ami most Mike-kal is megesett, nevezetesen, hogy eltévedt, mert feltételezem senki sem tud olyan látványosan unatkozni, mint én. Mert azt tudnék, nagyon is, de szívesebben foglalom le magam valamivel. És az a valami általában nem mások szórakoztatása szokott lenni, mert…hát, nem is tudom, az itteni emberek eléggé mások, nem azt mondom, tudom, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy én sem vagyok normális, de ez a rendszer, meg a hely, meg minden…olyasmi, amilyen formában még sosem éltem, sosem kellett ennyi emberrel egy fedél alatt lennem, és ez elmondhatatlanul frusztrál. Ilyen pillanatokban, mint amikor sorozatosan kérdéseket szegeznek nekem, majdnem visszasírom a bácsikámat. Ő sosem kérdezősködött. De akkor továbbra is egy kanadai lyukban kéne élnem, bármiféle kijutási lehetőség és újdonság nélkül, úgyhogy ilyesmit mégsem kívánok.
- Ó, persze! Itt vagyok vagy két hete és máris mindenki rajong értem – ironizálok, nem nagyon magamra véve egyrészt a kérdés most már az enyémhez igazodó stílusát, másrészt meg a dolog tulajdonképpeni igazságtartalmát. Nem, nem erőltettem meg magam túlságosan, hogy barátokat szerezzek, de ez mindig is így volt. Barátaim nem nagyon voltak, csak idióta haverjaim, akik közül mindig elő lehetett venni a megfelelőt, ha valamit kedvem támadt másokkal együtt művelni. Egyelőre itt még csak tájékozódom, próbálom felmérni a lehetőségeket…de a legtöbben olyan fene jól beleszoktak az itteni életbe, hogy meglehetősen távol érzem magam mindenkitől. A lány, aki körbevezetett mondjuk aranyos volt. Aranyos. Na igen, az is tud probléma lenni…
- Nem is értem, te miért nem imádsz…madárijesztő – ha így, hát így, a Bádogembernek csak a szíve hiányzott, a Madárijesztőnek éppenséggel az esze. De mondhattam volna Oroszlánt is…bátorság híján, de arra jutottam, hogy az még bók is lehetne. Á-á. Megyek előre, ha választani lehet, merre menjek tovább, biztosan nem a kézenfekvőbb és bizalomgerjesztőbb utat választom, és közben szépen lassan megy fel bennem a pumpa. Nem elég, hogy befogni nem tudja, de még szándékosan bosszant is. Mert ez már bizonyosan szándékos bosszantás, úgyhogy mielőtt még különösebben belegondolnék, hogy ez mennyire bölcs ötlet is tulajdonképpen, a falra simítom a tenyerem, a szűk kis folyosószakaszon, ahova lekanyarodtunk, szembefordulva Mike-kal. Az egyébként is gyér megvilágítás szépen vibrálni kezd, majd egy szemhunyás alatt, ki is alszik. Lekapcsolni mindig könnyebb, mint fel - Egyéb kérdés? – szúrom oda a kérdést a szinte vak sötétben, csak a folyosó két végéről szűrődik be egy kis fény, egyik közelebb, másik távolabb, és marhára remélem, hogy a klausztrofóbiának nem kimondottan kedvez a sötét.

Elvigyorodom. Tudom, hogy nem kéne, meg hogy ez az empátia teljes hiányáról árulkodik (ami jelen esetben egyébként mondjuk lehet, hogy tényleg helytálló), de nem tehetek róla, szerintem ez alapvetően vicces. Egy kicsit azért is, mert a férfiak mindig azzal hencegnek, hogy ők aztán természetükből fakadóan marha jól tudnak tájékozódni, esetenként még térkép híján is, mi meg csak hagyjuk, hogy navigáljanak ők. Nos, Mike-ra nem hiszem, hogy rábíznék bármiféle navigálást is, ellenben abban eléggé biztos vagyok, hogy előbb-utóbb én ki jutok innen. És nem vagyok túl finnyás, hogy hova, mert bárhonnan máshonnan már eltalálok oda, ahol lenni akarok esetleg. Nem mintha egyelőre olyan halaszthatatlan dolgom lenne, hogy lennem kéne bárhol is. Ezért vagyok inkább itt. Kevésbé unalmas - Könnyen lehet, hogy körbe-körbe mentél – állapítom meg könnyedén, mert hát miért ne? Ha mondjuk folyton a szimpatikusabb, kevésbé elhagyatottnak kinéző folyosószakaszt választja, akkor tutira tényleg csak ugyanazon az útvonalon kóborol. Itt a furcsaságokra kell utazni, meg azokra a kanyarokra, ahova épeszű ember nem tenné be a lábát. Talán ez a baja. Túl épeszű.
- Szerintem ha egyszerűen megpróbálod megjegyezni az apró jellegzetességeket, nem kell ilyen ovis módszerhez folyamodni – nem vagyunk mi öt évesek, hogy ne tudjunk innen kikeveredni, most nem? Az ember ennyi idősen tudjon már gondoskodni magáról szerintem, de hát nem először szembesülök azzal a ténnyel, hogy akinek normális szülei volt, meg normálisan nevelték fel, az fele annyira sem veszi könnyedén az akadályokat, mint mondjuk én. Legalább valami előnye is volt annak, hogy nem sok családom volt az elmúlt lassan tíz évben… - Vagy csak kövess engem, ha ennyire nem tudsz segíteni magadon – sóhajtom a szememet forgatva, képzelem most ez mennyire bánthatja az egóját, de én nem fogom a buksiján paskolni, hogy jól van kicsi fiam, gyere szépen, a mami hazavisz. Az élet nem így működik. Ez van.
A személyemet illető megjegyzésére felvonom a bal szemöldököm, és mintha ez megfelelő válasz lenne, elindulok előre a folyosón jelezve, hogy nem óhajtok több időt pazarolni arra, hogy csak a szám járjon, a lábam ne - Nem, a kedvenc hobbim, hogy gúnyneveket gyártok másoknak – egy nagy fenét, ennyire még én sem vagyok defektes, bár tény, hogy tényleg szoktam másoknak undok becézéseket gyártani, most épp csak azért mondtam, hogy ne lepődjön meg, ha ezentúl csak simán Jancsinak hívom. Vagy Klausztrofóbiásnak. Vagy csak Fóbiának. Valami ilyesmi. Nagy sóhajjal nézek rá oldalra a kérdésre, mintha épp válogatott sértéseken gondolkodnék, amit a fejéhez vághatnék. Nem mert a személyével lenne bajom, igazából senkinek a személyével nincs nagy bajom (egy-két felsőbb évest leszámítva), egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni az ilyen jópofizással - Csak amikor ilyen kérdéseket tesznek fel nekem.

- Általában így közlekedem mindenhol – nem azért mondom ezt, mert olyan marha nagy arcom lenne (nem, nem kell kommentálni), egyszerűen csak tényleg nem zavar - Lehet, hogy ez egy hodály, de még ez a suli sem egy végtelen labirintus. Előbb-utóbb mindig kilyukad az ember valahol – újfent megrántom kicsit a vállamat, ez a nagy bölcsességem az épületnek erről a feléről, egye-fene, megosztottam valakivel, ez majd vajon megmutatkozik a karmámban a jövőben? Nem volna rossz. Egyébként meg tényleg nem tudom, mire számít, ha egy helyben ücsörög, teljesen egyértelmű, hogy nem fog kijutni innen soha a büdös életben csak a két szép szeme miatt, vagy azért, mert nagyon szeretne már máshol lenni. Én is sokszor kívántam már életemben, hogy valahol máshol legyek, de ez csak akkor sikerült, amikor fogtam magam, és felpakoltam a hátsóm az első buszra, ami áthozott a határon. Néha elgondolkodom, hogy maradtam volna ott, ahol voltam, ez a hely túlságosan is fura az én ízlésemnek, de mindent összevetve azért azt hiszem mégsem volt teljesen ostoba döntés…
- Mondd, hogy nem akarsz Jancsi és Juliskát játszani – most jön az én részem, hogy kissé hülyének nézzem a másikat. Annyira azért nem bonyolult az egész. Csak menni kell, és megnézni minden gyanús beugrót, vagy átjárót sejtető hasadást a falak simaságában. Ha az embernek szerencséje van, nem a konyha kamrájában lyukad ki, hanem mondjuk a lány szárnyban, meg nem éppen a suli másik végében, mint ahol lenni akarna, de persze sosem lehet tudni, mint ahogy azt már volt alkalmam megtapasztalni. És igen, ez azt is akarta jelenteni, hogy nincs nálam semmiféle étel, ami morzsagyártásra alkalmas lenne. Felsóhajtok. A végén még meg fogom sajnálni a srácot, pedig kimondottan csevegős fajtának tűnik. Az én szerencsém.
Kicsit talán én is úgy nézek rá, mint aki nem érti, amit mond. Hát én is jobban csípem a tágas tereket, de szerintem ez ízlés kérdése, és nincs idelenn sem különösebb kínom. Vagy nem jöttem volna le, ami ugye logikus. Nem mondom, ha nem szabad akaratomból jövök, akkor nem biztos, hogy így állna a helyzet, de eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy itt nem szokás senkit bezárni az alagsorba. Pedig kevés dolgon lepődnék itt meg, tekintetbe véve, hogy egy rakat fura egyed van itt összezárva - Figyej, ha ki akarunk jönni, akkor ejtsd az Óz utalásokat. Amikor még utoljára csekkoltam nem egy csillogó, vörös cipő volt rajtam, és hazamenni sem akarok – mert hát ugye, a mesebeli Dorothy csak haza vágyik, én meg sok helyre vágyom, de oda pont nem - Nem tudom, valami filmben láttam – folytatom szenvtelenül, kicsit még élvezem is, hogy láthatóan erre nem számított, és nem is igazán tud mit kezdeni a dologgal, de hát pont ez volt a cél. Még senkivel nem találkoztam, aki erre valami témába vágó és értelmes válasszal tudott volna előrukkolni, szerintem még én sem tudnék fordított esetben, de ugye nem fordított az eset.
- Napok óta tesztelem, hogy hova lehet kijutni innen, ha akarsz, csatlakkozz. Még nem rohadtam meg idelenn, úgyhogy most sem fogok – ami persze nem életgarancia, de a semminél szerintem jelentősen több.

Vagy úgy. Szóval a kijáratot keresné, csak nem találja. Remek. Nem mintha ezzel igazán tudnék segíteni. Azt a bölcsességet leszámítva, hogy a seggén ülve aztán tényleg garantáltan nem jut el sehova, de legyünk naivak, és feltételezzük, hogy ezt a srác is pontosan tudja - Lenn, az alagsorban. Ezentúl nem, nem igazán. De ez engem annyira nem zavar – rántom meg nyeglén a vállamat, mielőtt még bajba jutott királylánynak nézek ki. Nem vagyok bajban. Abban nem vagyok biztos, hogy napok óta idelenn kóricálni nem ütközik valami itteni, hülye szabályba, de baj, na az éppenséggel most tényleg nincs, csak próbálok nem unatkozni, mert hát az olyan időpazarlás…ez meg legalább egy kicsit izgalmas. Legalábbis biztosan izgalmasabb, mint tanulni, vagy a könyvtárban lapulni, vagy úgy egyébként is, bárhol meghúzni magam. Az igazán nem az én műfajom. Lehet, hogy ideje lenne erről inkább leszokni, de egyelőre nem sok hajlandóságot érzek rá.
- Minek jöttél le egyáltalán, ha nem ismered itt ki magad és még klausztrofóbiás is vagy? – teszem fel a szerintem tökre nyilvánvaló kérdést, ahelyett, hogy rögtön eszembe jutna nekem is bemutatkozni, ahogy azt az illendőség megkívánja, de valahogy prioritást érez, hogy ezt megtudjam. Mármint, kicsit körbekérdeztem, nem sokan szoktak lejönni ide, mondván hogy nincs itt semmi, meg még ijesztő is, vagy ha valaki azt mondta, hogy le szokott jönni, azt utána szinte rögtön követte egy olyan mondat, hogy „rágyújtani”, képességgel kísérletezni, vagy valami olyasmi tevékenységet neveztek meg a legtöbben lejövetelük céljaként, ami szintén nem békés diák magatartásra utal. Ehhez képest tényleg nem sántikálok semmi rosszban.
- Ja igen, Dorothy – jut eszembe aztán, amit pótolni kellene, de már lassan beledilizek a saját nevem ismertetésébe, nem lehetnének az itteniek kicsit pletykásabbak? Igen, igen, az új lányt Dorothynak hívják, és jobb ha tudod, hogy nem egy rohadt őrangyal - Ha pánikrohamod lenne legalább meg tudnám kérdezni, hogy szexuális kapcsolatot akarsz-e létesíteni valamelyik testvéreddel, mert állítólag segít, ha képtelen és/vagy felháborító dolgokat kérdeznek tőled – azt hiszem ez inkább úgy hangzik, mintha fennhangon gondolkodnék, mert feltételezem egy kicsit sem segítek, de ki mondta, hogy segíteni akarok..? Jó, tudom, tudom, nem lenne szép dolog csak úgy fogni magam, és menni is tovább - De hátha segít most is ha valami képtelenségre gondolsz – zárom le roppant fennkölt elmélkedésemet. Tulajdonképpen még ha azon is akad fenn, hogy nem vagyok komplett, akkor is rögtön valami másra gondol, mint arra, hogy ki akar ugrani innen, keresztül valamelyik falon.

Legújabb hobbim természetesen az, hogy a tetejétől az aljáig, hosszában és keresztben, fel és alá, keresztbe és kasul, egyszerűbben fogalmazva min-den-hol felfedezem magamnak az új lakhelyemet. Kicsit még ugyan mindig furcsa, hogy valamit a lakhelyemnek, hát még az otthonomnak nevezzek, amit ennyire nem érzek a sajátomnak, de annak érdekében, hogy megbarátkozzak a gondolattal, feltételezem nem árt, ha megismerem a helyem. A fogyasztóbarát körbevezetésen már átestem, de aki úgy nő fel, hogy magát kell szórakoztatnia, az pontosan tudja, hogy semmi sem az, aminek elsőnek látszik, és ez egy ekkora gigantikus épület esetében még inkább igaz lehet. Természetesen arra gondolok, hogy gyanúsan kevés a használatos helyiség, meg a teljességgel nyitott és bejárható emelet, ami ugye egyértelművé teszi, hogy tutira van itt egy rakat olyan hely, amit nem fedez fel magának akárki. Én viszont fel fogom. Úgy fogom ismerni ezt a helyet, mint a tenyeremet, és akkor talán jobban fogom magam érezni. Persze mondani, meg fogadkozni könnyű, de már negyedik napja veszem rá magam, hogy lemerészkedjek az alagsorba, és eddig mind a három nap tökre máshol lyukadtam ki. Először találtam egy eszméletlenül rövid átjárót a könyvtárhoz nyíló folyosóra, aztán kiértem a kertbe, tegnap pedig azt hiszem a tanáriba sikerült betörnöm, mert Raven két perc alatt penderített ki a túloldalon. Na, hát, nem véletlen volt, megesik…
Szóval nem mondanám, hogy pontosan tudom, merre járok, de ez nem is zavar túlságosan. Általában szoktam találni egy kiutat valamerre, és bár sokszor nem ott lyukadok ki, ahol szeretnék, ami ennél a szintnél feljebb, vagy az épületen kívül van, az már sima terep. Na meg, a napokban igyekeztem magamnak feljegyezni egy-egy sajátosságot, repedést a falon, a padlón, elszíneződést, ilyesmiket, de jelenleg igazából csak megyek az orrom után, anélkül, hogy különösebben gondolkodnék, ahogy többnyire közlekedni szoktam. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy még egyszer sem futottam össze idelenn senkivel. A „túloldalon” igen, de konkrétan az itt tekergőző folyosókon még soha, úgyhogy felvont szemöldökkel konstatálom, amikor megpillantom a földön gubbasztó srácot azon a folyosó szakaszon, amin igyekszem épp tovább slisszolni. Elsőre nem is érzek különösebb affinitást ahhoz, hogy figyelemre méltassam, mert ez kérem szépen egy egyszemélyes expedíció, nem pedig kettő, de aztán kénytelen-kelletlen emlékeztetem magam arra, hogy nekem itt változtatnom kéne azon, ahogy eddig viselkedtem az emberiséggel. De az nehéz. Sokkal nehezebb, mint feltérképezni egy épületet, ami nem beszél vissza, és nem viseltetik irányodba sehogy, mint megtalálni a közös hangot diáktársaiddal, akiknek a fele garantáltan ugyanolyan kettyós az elcseszett élete miatt, mint én. Derűs egy társaság…
- Ugye nem most készülsz meghalni? – teszem fel a kérdést szenvtelenül, mielőtt még elérnék a fiúig. Na, hát jó, én a magam módján megkérdeztem, hogy jól van-e…