Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Egyszerű kis lakás, nem túlcicomázott Brooklynban, egy 3 emeletes házikóban, ami már csak azért is egyszerű, mert tulajdonos vajmi kevés időt töltött. Igazság szerint inkább csak sokat porosodnak a benne tárolt holmik, hiszen egy FBI ügynöké, aki többnyire az ország különböző pontjain tűnik fel, csak akkor alszik itt normális ágyban, ha épp nincs más választás.
"Miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel."
- Úgy hangzott, ahogyan érzékelni akartad! – hagyom nála ezt a labdát, lecsapatlanul. Degradálónak nem szántam ugyan, de szórakoztat a tudat, hogy esetleg azt hiszi, mégis. Nincs nekem bajom a zsarukkal annak ellenére, hogy nem egyszer megbüntettek már. Tudom én, hogy mi a jogos, mint ahogy azt is, hogy nem vagyok egy makulátlan nőszemély, így nincs is miért berzenkedjem ellenük. Bár tagadhatatlan, hogy ahogyan az informatikusokra azt mondják, hogy kockák, a zsarukkal kapcsolatosan is van egyfajta vélemény, mely közszájon forog. - Megmondom őszintén, hogy nem vonz sem az őrsi munka lehetősége sem az, hogy minden zsaruval találkozzam. – nevetek fel kedélyesen. - Apám egyébként rendőr volt Niagara Fallsban, szóval.. – ezt sem fejezem be. Akármit beleláthat a feltárt apja-lánya kapcsolatunkba, mellyel tulajdonképpen nem is rendelkeztünk, szóval ha apám alapján kéne ítélkeznem, akkor valóban bajban lennének a rendőrök mindenkoron. - Amennyiben meg tudtad jegyezni, úgy vissza is mondhatod szó szerint! – kacsintok rá minden szégyenérzet nélkül. Andrew szerintem jól tudja, hogy mit gondolok róla, nem vagyok az a nő, aki véka alá rejtené a véleményét. A kérdésére elhúzom a számat. - Remekül sejted, utálom a nyálas pasikat! – fintorgok még hozzá, hiszen úgy az igazi, úgy fejezi ki a véleményemet annak teljes konkrétségében. - Részben azért, de! – vigyorodom el. A levesem közben fogyogat, míg Evan kérdez, addig én tudok enni, s amúgy is elég gyakorlott levesevő vagyok. Valamiért minden étteremben muszáj a leveseket bírálni először. Pedig nem igazán vagyok oda értük, de ez a hivatalos protokoll. - Elég praktikus dolog, hogy nem csak munkád van, de kosztot is kapsz, szóval otthon már nem kell a kaja kotyvasztásával foglalkozz, hanem élheted a saját életedet úgy, ahogyan akarod. – mosolygok. Ekkora hazugságot mondjuk régen mondtam, hiszen saját életem nincsen a munkán kívül, de semmi baj, nem kell, hogy ezt a férfi is tudja rögtön. Nem hiszem, hogy remek fényt vetne rám az, hogy csak a munkámban élek és egyébként meg se kutyám se macskám. Szó szerint és átvitt értelemben sem. Liam is csak az utóbbi időben lépett vissza az életembe, előtte még ő sem volt. De nem panaszkodhatom, én vállaltam ezt. Nem olyan szörnyű így élni, bár kissé azért silány és már unom. Talán ez meglátszik tekintetem mosoly fölötti csillanásában is. - Nem tudom, hogy mi számít randinak, sosem randevúztam senkivel. - vonok vállat. Ez tény, nem szégyen. Én a randit mindig valami misztikus dolognak képzeltem el egy alakuló kapcsolatban, olyanban meg nem volt részem, szóval erről is ennyit. Johnnyval olyan megszervezett volt minden, utána pedig elkerültem a pasikat. Andrewval megpróbáltuk, de az meg rémes röhögésbe fulladt és nem kapcsolatba, szóval nem tartom azt sem randinak. Ennyi erővel ez a mai találkozás Evannel is lehetne az. Itt legalább kellemesen érzem magam és nem úgy, mintha a húga lennék vagy a haverja. Nem tudom ugyan miért, hiszen nem ad jeleket, de ettől még van a stílusa mögött valami, ami előhozza belőlem a nőt. - Honnan vagy ilyen jól informálva a mutánsokat illetőn? – kérdezek rá, mert érdekel ez a dolog. Nem haragszom én rá, nem vettem magamra a negatívságát, de a sárgadinnyeíz ettől még vicces volt és hozzám illő, szóval nem bírtam kihagyni. Na jó, talán egy kicsit tényleg felhúzott, de koránt sem annyira, mint amennyire felhúzhatott volna. - Általában azoknak, akik tudnak rólunk, nincsenek ilyen pacifista nézetei, mint neked. Van valami okod rá, hogy ne legyél ellenünk? Ki tudja. Oka mindennek van, s talán meg is osztja velem. Ha meg nem, Lelke rajta. Én ettől még nem szívom vissza a kérdésemet.
Komolyan nehéz eldöntenem, hogy a csaj idegesítő, vagy szórakoztató, netán a kettő valami fura elegye. Valahogy azt hiszem utóbbi, csak néha igen nehéz eldönteni, hogy aktuálisan épp melyik hozzáállása az aktív. - Tipikus zsaru lennék? Ez olyan... degradálóan hangzott? Mintha bent dolgoznál az Őrsön és találkoztál volna már minden zsaruval. - szökik fel kissé szórakozottan a szemöldököm. Tipikus zsaru, a kapitány tuti, hogy nem mondana ilyet rám, hiszen többnyire hülyét kap az állandó ellenkezéseimtől, meg kihágásaimtól. Szerintem, ha rendeznénk egy körzeti versenyt, hogy kinek van a legtöbb megrovása, akkor tuti, hogy toronymagasan verném a mezőnyt. De az is tuti, hogy e mellett viszem jól az ügyeimet és nem szokásom meghátrálni egy könnyen. Valamit valamiért nem igaz? - Szóval ezt ne mondjam neki vissza így szó szerint, bár... állati nehéz lesz megállni azt remélem tudod. - Andrew... komolyan az agyamra megy a hülye szabálymániájával. Biztos vagyok benne, hogy ha rajta múlna, akkor soha egy ügyet nem zárnánk le, mert mindig előbb sorra veszi a szabályzatot, mint hogy bármit elérnénk. Rémes! Az embernek időnként - esetemben kb. mindig - muszáj ösztönösen cselekednie, nem lehet folyton a következményeken agyalni. A mi melónk nem erről szól, gyors reakció kell és azt nem lehet megtenni, ha mielőtt utána lősz egy gyanúsítottnak átnézed a szabálykönyvet, hogy jelen esetben megteheted-e egyáltalán. - És ha jól sejtem, akkor te nem a nyálas pasikat szereted igaz? - mondjuk ezt a nőt nehéz is lenne elképzelni valami romantikus kapcsolatban, ahol virágokkal halmozzák el, és valaki a tenyerén hordozza folyamatosan. Persze lehet, hogy a lelke mélyén ő is a rózsaszín vattacukor világra bukik, csak kifelé mutatja azt, hogy ez nem így van, mert hogy keménynek kell lenni manapság, meg minden, a nőknek is. És igen, meg is erősít, amikor azonnal visszaszól. Nem lep meg a dolog egy egész kicsit sem, amúgy is nehéz lenne őt elképzelni valami kis konyhatündérnek, aki bájos mosollyal sürög-forog, hogy élete nagy szerelmét boldogságban tudja minden pillanatban. Inkább az a típus, aki beletapos a gyomrodba, ha nem mosogattál el kaja után, de aztán ledugja a nyelvét a torkodon, csak hogy kiengeszteljen. - Mondd, hogy nem azért mentél el ételkritikusnak, hogy még véletlenül se kelljen a konyhában szórakoznod a kajával? - kíváncsi vagyok hogy ezek után tud-e főzni, de mondjuk meglepne vele. Bár ha valakinek jók az ízlelő bimbói, akkor illik, de persze attól még lehet baromi lusta is. Nevet és... nem zavar igazán a dolog. Tudom, hogy nem vagyok a levesfogyasztás nagymestere, de miért is kéne annak lennem, főleg a saját lakásomban? - Nem gyűlik meg vele a bajom szívi, de ez nem hiszem, hogy valami randi, akkor pedig nyugodtan elengedhetem magam a saját lakásomban nem igaz? - amúgy is hívatlanul állított be, szóval miért lenne kötelező mindenáron állati jól nevelten viselkednem? Na ugye! Szóval csak lazán, ami pedig lefolyik azt felkanalazom az államról, a ruhámat nem maszálom össze, senkinek egy szava sem lehet, ha meg ez véletlenül megtörténne, akkor úgyis én mosom ki. Azt hiszem abban még mázlim is van, hogy a leves sárgadinnye ízű és nem mondjuk fertőtlenítő, vagy szappan... de így is elfintorodom egy pillanatra. Az eddigi íz után ez most határozottan zavaró. - Jól van na... nem negatívan értettem. Nekem aztán nincs bajom ezzel az egész... izével, csak nem fejezem ki magam épp a legjobban. - rántom meg finoman a vállam. Igazán nem akartam megbántani na, nem volt szándékos. A nővérem már eleget magyarázott a maga békés személetéről, nem is tehetném meg, hogy bármiféle rossz véleményt állítok fel, de azt nem tudom levetkőzni, hogy azért futottam már bele kelletlenebb mutánsokba, és nem jó, amikor elvileg te vagy a zsaru, te vagy a pasi, a teremtés koronája, meg minden, erre egy kislány lazán lenyom farkas alakban. Szar érzés na! - Nem tudom, ismerek olyanokat, mint te, szóval nem nagy ügy. Amíg nem csinálsz valami rosszat, vagy törvénybe ütközőt, addig tőlem úgy szórakoztatod magad mások szívatásával, ahogy jól esik. - nem az én dolgom, bár igazából nehezen képzelem el, hogy azok, akiknek ilyen erejük van soha semmi törvénybeütközőt nem tesznek, vagy csak... más törvényeket alkalmaznak, de mint mondtam azért én nem ragaszkodom olyan keményen a szabályokhoz.
"Miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel."
Elmosolyodom. Minek kéne tagadjam, hogy rettenetesen élvezem a munkámat? Ott búvik mosolyomban az alig észrevehető kárörvendő gonoszság is. Mert igen. Mint kritikus sokszor nagyon gonosz vagyok. Számító. Manipulatív. - Legalább olyan lelkesen, mint amilyen lelkesen te végzed a dolgodat és amilyen előszeretettel vagy tipikus zsaru. – dicsérek is meg oda is szúrok. Ez ilyen, nem tudom megtagadni önmagam. - Andrew kicsit olyan, mintha a másik csapatban játszana, de remek vele vacsorázni eljárni. A portyáimra gyakran viszem magammal, nem kérdez feleslegesen, nem szól bele a pincérekkel vagy a konyhafőnökkel folytatott csörtéimbe és összességében nem próbál úgy viselkedni, mintha férfi lenne, aki egy nő helyett akar dönteni, vagy a tenyerén hordozni őt, szóval.. eszményi partner, azt kell mondjam. – fejtem ki a véleményemet. Nem mondom, hogy ettől az emlegetett pasi hátast dobna, hiszen tulajdonképpen lepuhakukiztam, de istenem, megesik az ilyesmi. Ettől még bírom, jó arc, de nem vagyunk barátok. Nekem barátból elég egy is, s arra ott van Liam. Eszményi, tökéletes, bőven sok is. - Férjalapanyag? – nevetem el magam. - Szerintem olyan nincs. Abból lesz jó férj, aki társnak is jó. S a jó ugye relatív. Van aki a nyálas pasikat szereti, van aki a kemény fiúkat. – vállat vonok. Nem akarok belemenni a dologba, főképpen azért, mert tartok tőle, hogy eljönne az a pont, amikor valamelyik kérdése a tapasztalataim forrását is érinthetné, s nem nagyon akaródzik beszélni más pasiról Evannek, illetőleg olyanról, aki mondjuk az volt számomra, ami Johnny. Arról még Liammel sem szívesen beszéltem. Ezt a fickót meg még csak nem is ismerem. - Nem is a nőké! – szájalok. Nem hiszek a klasszikus modellben, mely szerint a pasi dolgozik a nő meg a lakást gányolja és főz meg mos meg takarít. Szerintem mivel a dolgozó nők jogainak üdvös képviselője vagyok a háztartás vezetése kétszemélyes dolog. Már akkor persze, ha valaki nem egyedül él, mert akkor tényleg csak az ő dolga, de nem nemfüggő a feladat. Elnézve a malackodó evését megint nevetnem kell. Felhúzott lábakkal ülök a kanapéján, lerúgva magamról a cipőt, s a tányért a kulcscsontomon és térdeimen támasztom, így elég közel a számhoz ahhoz, hogy ne folyassam mellé és kényelmes is legyen a dolog. Láthatólag én sem vagyok az asztalnál étkezés üdvöskéje. Ha nem káromkodtam volna tele a kocsiját, akkor most azt hiszem elkezdeném rombolni az eszményi nő képet, amit felépítettem magamról. Így viszont szerintem csak azt kapja, amit kinéz belőlem. - Ha a levessel így meggyűlik a bajod, akkor sose edd a görögök nemzeti eledelét pitából. – osztom meg vele egyik gasztronómiai élményemet. Nos a Gyrost szerintem ember nem tudja kultúrlényként étkezni. - Nem kell? – vonom fel kihívón a szemöldökömet. Egyáltalán nem tetszik a stílus, ahogy megnyilatkozik, de nem leszek nagyon genya vele. Épp csak sárgadinnyeízűnek érezheti a következő kanál levest a szájában, aztán volt-nincs manipuláció. - A megjegyzésedből leszűrtem, hogy nem vagy egy közülünk. – igen, ezzel válaszoltam is. Csak olvasson a sorok között. - És most mit szeretnél tenni az információval?
Jó, hát naná, hogy meglep, hogy meg akarja csináltatni a kocsimat, vagyis már bele is kezdett a dologba, már hova a viharba ne lepne ez meg? Nem agyunk éppenséggel puszi pajtások, hogy ez indokolt legyen, sőt az eddigi ismeretségünk alatt többet öltük egymást, mint nem, szóval... eléggé indokolt a meglepett kérdésem, főleg ha azt nézem, hogy csak úgy önként vállalta a kocsi elvontatását, meg mindent. - Hát akkor... kösz! - az az igazság, hogy nem kezelem túl jól a kedvességet, mint ahogy nem is osztogatom túl könnyen, szóval talán érthető, ha most sem feltétlenül a leglelkesebben reagálom le a dolgot. Nálam ez már annak számít, hogy nagyon igyekszem, szóval remélem értékelhető a dolog. És ugye, ahogy mondják, amit kapsz fogadd el, vagy valami hasonló, szóval én sem fogom azt mondani, hogy de majd kifizetem a kocsim kipofozását, mert félő, hogy életem végéig nyögném az árát, mert a a kamion nem gyakorolt rá kifejezetten jó hatást. Ha pedig amúgy is tartozott neki az a pasas, akkor... királyság van! Ahhoz pedig aztán tényleg semmi közöm, hogy mi miatt tartozik neki az a pasas, szóval erre nem fogok rákérdezni, már csak azért is mert én vagyok a törvény őre, vagy valami ilyesmi, elvileg semmiféle hasonló üzletről nem kéne tudnom. - Azért az nem rossz, ha azért kapsz pénzt, hogy ne szívass meg valakit, amit gondolom előszeretettel és lelkesen teszel. - nem bántás ez, talán még valahol elismerő is a pillantásom, ami most felé irányul, szóval egy árva szava sem lehet. A válaszára azért végigmérem, hiába ült már le. - Meg kell hagyni, tényleg nem rossz, Andrew barátom sajnálhatja, hogy nem dobálnád le előtte a cuccaidat. - apró vállrántás és egy szimpla megjegyzés ez csupán. Persze nem mondom én azt, hogy nem nézném meg ezt a nőt egy szál semmiben. Ha bárki ezt mondaná az vagy vak, vagy hazudik, vagy a kettő együtt, más opció nincs. Esetleg van már valami nagy szívszerelme, de akkor is hazudik, mert hát van az a mindent a szemnek álláspont is nem? Nem vakságot fogad az ember, csak hűséget, bár ezt az álláspontomat eddig egy nőm sem értékelte túlzottan. Mondjuk baromi visszatetsző a dolog, ha meg közben ők is időnként megnéznek egy-egy férfi hátsót, szóval... soha nem fogom én megérteni a nőket, ez az, ami tuti biztos. Hamarabb felgöngyölítek egy lezáratlan sorozatgyilkosságot. - Pedig azt hittem, hogy a nők nagy része oda van az olyan kis okostojásokért, mint Andrew. Ő az a tipikus férjalapanyag, jól lehet gyúrni... rémes! - egy pasi, aki simán irányítható, mert ő az. Bár szó se róla szimpatikus ez a fajta hozzáállás, nem a tohonyákat kedveli, bár szerintem ezzel a stílussal, ami neki van nem is bírná mellette egy tohonya sem. Vagy gyorsan lelépne, vagy gyorsan küldene golyót a saját fejébe, rosszabb esetben az övébe, ha már nem bírja idegileg a folyamatos cukkolást és baszogatást. A megjegyzésére csak hátrapillantok és villantok egy lehengerlő mosolyt. - Az nem a pasik dolga. - nem vagyok én kifejezetten lekezelő, de na... amúgy is nehéz két dologra figyelni. Beszél is, meg közben még a levest is tegyem ki és ne égessem le közben a szőrt se karomról. Marha macerás! A megjegyzésére, bókjára, szurkálódását - döntse el mindenki, minek véli, majd még én is eldöntöm idővel - csak elmosolyodom és megrántom a vállam, mielőtt egy kanál levest juttatnék a számba. Szépen csorog végig az államon, bár nem különösebben érdekel, csak alátartom a kanalat és szépen célba juttatom az eltévelyedett pár cseppet is. - Na ezért eszem ritkán levest. - aprócska megjegyzés csak, de amúgy komolyan... létezik ember a földön, aki kulturáltan tud levest enni akkor, ha éhes és nem akar kis adagokban félóráig lapátolni? - Aha és a repkedő pasit is csak azért láttam, mert utána meglőttek és már előre hatott a dolog mi? Vágom, hogy léteztek, mutánsok, különleges emberek, halál mindegy, hogy nevezzük, szóval nem kell játszani itt a "normális vagyok" dolgot. - a megfelelő helyen macskakörmöt is rajzolok a levegőbe a fejem mellett. Persze csak egy kézzel, de azért így is lehet érteni, hogy mit akarok.
"Miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel."
Helyes az a lelkesedés, amit a pasik a kocsijuk iránt tudnak tanúsítani. Erről a visszakérdezésről kicsit az jut eszembe, mint amikor cukorkát kunyiznak a boltban és meglepődnek, hogy az anyjuk vesz nekik. Na nem, mintha nekem valaha igényem lenne egy gyereket nevelni, őszintén szólva nem is értek hozzájuk, szóval én lennék a világ legrosszabb anyja feltehetőleg, de ettől még nyitott szemmel járok a világban, s vannak elképzeléseim a kölykökről. - Lehet, igen. Nem sérült olyan veszélyesen, bár a legtöbb szerelő lemondott volna róla, de tudod ez olyan dolog, mint a kincskeresés. Áss elő egy fanatikus autóbolondot, aki még érti is a dolgát, s a kocsid meg van mentve. Amúgy nem tartozol semmivel, – ragaszkodom módszeresen a tegezéshez. Nehogy magázzak valakit, akinek még gyógylevest is hoztam meg megcsináltattam nagy agyrohamomban a kocsiját! Röhejes lenne. - mert a fazon, aki csinálja amúgy is rég tartozott már nekem, s így egyenlít. Én se fogom kifizetni, a saját kocsimat is nála csináltatom. Ha ezt a kettőt letudja, akkor kvittek leszünk. Nem fogom elmagyarázni, hogy Mark Ward mivel is tartozik nekem. Illetve nem mivel, hanem miért. Magánügy, mindenkinek van olyan, hát lendüljünk is túl rajta. Nem egy izgi történet és nem is pikáns, szóval még csak értelme sem lenne elmesélni. - Leginkább azért fizetnek, hogy ne pereljem be őket minőségbeli problémák miatt, de jah.. – legyintek nevetve - ..lehet úgy is fogalmazni, ahogy te mondtad. És köszi, rendes tőled, hogy jónak tartod az alakom! Megengedek magamnak ennyi szemtelenséget, hisz ha így gondolta, ha nem, ez azért belefér. Mondjuk a „nem látszik rajtad”-ot vagy úgy lehet érteni, hogy kórosan sovány vagyok, vagy úgy, hogy jól nézek ki, hát engedtessék meg nekem, hogy én utóbbit favorizáljam. - Akkor se dobálnám előtte a cuccaimat, hogyha ő lenne az utolsó pasi a földön. Nem az esetem. Én a kevésbé tohonya lótojás pasikat szeretem. Andrew jó arc, de tipikusan jófiú. Nekem ez nem jön be. Én szeretem, ha van egy kapcsolatban izgalom s mentes a nyáltól. - igen, tudom, hogy Evan nem kapcsolatról beszélt, s ki is kérhetném magamnak, hogy azt feltételezte rólam, hogy lefekszem a társával holmi címért cserébe, elvégre nem vagyok én kurtuizán. De nem kérem ki, mert a dolog így tálalva egész vicces volt, hát csak vigyorgok egyet és ha már itt tartunk, akkor meg is gusztálom a küllemét, mintha csak azt próbálnám felmérni, hogy atz esetem-e. Nem, mintha ez nem derült volna ki számomra első látásra. Csak ez a modora ne lenne! Néha ütném, hogy borul.. - Te se vagy egy konyhatündér! – nevetem ki, s eszemben sincs neki segíteni. Persze amikor már elcsámborog a tálcával a kanapéig, azért eszembe jut, hogy meglőtték – nem, nem miattam, állítson akármit – de mindegy, eső után köpönyeg, úgy tűnik kemény fickó, bírta a strapát. - Köszi! – maradok az ölből evős módszernél, hajlongjon a rosseb, még a végén szégyen szemre beállna a derekam. Sajna van ez a becsípődős problémám, aminek a hiedelmekkel ellentétben semmi köze nincsen a korhoz. - Nem vagy kedves, de ettől vagy ilyen lehengerlő! Hogy udvarolok-e vagy szívatom? Azt találja ki ő. A kérdésére felnevetek. - miből gondolod, hogy tudnék valamit? Szuperhősök nincsenek.. – hagyom ennyiben egyelőre. Nem akarok éppen egy zsaruval a mutánsokról beszélgetni. Bár látott a múltkor repülni egyet, szóval talán annyira nem ütközne meg, de azért én nem adom ilyen olcsón a bőrömet.
Őszintén? Én magam sem vagyok benne biztos, hogy épp humorizálni próbálok-e, de az tény és komoly, hogy van már pár aprócska kis kihágásom, ami miatt megkaptam a magamét. Nem zavar, lehet hogy ha túl jó vagyok, akkor nem kaptam volna meg a melót a különleges ügyeknél, mert hát oda nem szívesen vágyik a kutya sem. Számomra viszont már egyre nyilvánvalóbb, hogy léteznek ilyen emberek... mutánsok, vagy mi a francok, sőt épp itt toporog egy az ajtómban, hát nem remek? Amikor megpaskolja az arcomat, miután a tenyerébe cuppantott enyhén felszökik a bal szemöldököm azzal a "Most ez komoly?" nézéssel. Tudok én vidorabb is lenni, de az istenit meglőttek, kényszerszabin vagyok, amit szívből rühellek és még mindig a kocsimat siratom, plusz másodszor kelt fel a legszebb álmomból, hát hogy a francban lennék most épp igazi kis Vidor? Meghagyom a szerepet annak a kis törpének, neki legalább jutott egy dögös fekete, nekem meg csak egy enyhén szólva is nagyszájú barna... vörös... barna... franc se tudja. - Oh. - igen tudom, rendkívül bő reakcióval sikerül elvennem tőle a névjegykártyát, miután a szatyrot is a kezembe nyomta. Oké, azt hiszem sikerült kissé meglepnie. - Életet lehet lehelni még belé, komolyan? - nagyjából talán most láthat először igazán lelkesnek, ellenben nem vagyok az a típus, aki mindenáron visszautasítja a jótéteményeket. Nem keresek én olyan jól, hogy egy tropára ment kocsiból valami használhatót varázsoljak saját keretből. Esélytelen lett volna. - Kösz! Mit... kér érte cserébe? - mert hát miért lenne ingyen bármi is nem? Nem vagyok már naiv öt éves. A világ nem rózsaszín és csillámos, a világ szürke és veszélyes, amiben semmit sem adnak csak úgy ingyen, ennyi. - Szóval valami ételkritikusféle vagy? Azért fizetnek, hogy... egyél? Nem látszik meg. - látványosan végigmérem. Azért azt meg kell hagyni, hogy jó bőr és persze kissé lesarkítottam a munkáját, mert hát az ízlése a lényeg, nem az, hogy mennyit eszik, meg gondolom egy-egy falat elfogyasztásával is fel tudja mérni, mi mennyire jó, nem kell ahhoz benyomnia egyszerre egy egész hátszínt teljes körettel. Mindenesetre a konyha felé veszem az irányt, amíg ledobja magát. Csak futólag biccentek, valami olyasmi, érezze otthon magát, bár elég hárklis vagyok a cuccaimra, de ha valamit szétszórok, az én bajom, ha megtalálja nem? - Igen, ezt sejtettem, Andrew pedig van elég mulya, hogy elég csak szépen pislognod párat és máris bedobja az infot mi? Még az se biztos, hogy le kellett dobnod előtte a cuccaidat, vagy... mégis? - finom faggatózás ez, valahol arra irányul, hogy a társam nőjéről van-e szó. Akkor lehet, hogy érdemes egy fokkal értelmesebben viselkednem vele, vagy épp azért nem, mert hát nem bírom a srácot na. Idegesítően körültekintő és szabály hű, amit én általában nem viselek valami jól. A kérdés hallatán hátrapillantok, miközben pakolom ki a levest. Ennyi épp elég, hogy egy kevés a kezemre löttyenjen belőle. - Baszki! - halk morgás, aztán persze irány a csap, meg egy kevés hideg víz. - Kifejezetten kedves vagyok, hát nem tűnt fel? Amúgy meg... a legszebb álmomból ébresztettél fel múltkor, tropára ment a kocsim is, bocs, ha nem voltam épp a legbájosabb, arról a picike golyóról nem is beszélve, ami próbált közelebbi ismertséget kötni velem. - amúgy meg jól sejti, hogy előfordul, hogy kissé szúrós vagyok, de ha nagyon akarok tudok ám lehengerlő is lenni, no meg vannak akik kifejezetten bírják az egyedi stílusomat. A levest végül csak sikerül megoldanom, így aztán tálcára pakolom, aztán szépen az asztalra kanállal együtt. Foghatja a kezébe, vagy behajolhat az íróasztalhoz is, ahogy neki kényelmesebb, de ebédlő asztalom nincs. - Na és mit tudsz? Ízeket... kavarsz össze? Bemutatót nem kérek... - a képességére célzok igen, hiszen az már egyértelművé vált a múltkor, hogy képes valamire, valami nem kellemesre.
"Miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel."
Legszívesebben a tenyereimbe temetném az arcomat egy rosszalló horkantással kísérve. Most ez komolyan vette a viccemet, vagy ő is humorizálni próbál? Nem értem, de azért megengedek magamnak egy pimasz kis mosolyt. - Imádom a humoros férfiakat! – cuppantok a tenyerembe, s paskolom meg az arcát, ha nem elég gyors ahhoz, hogy elpattanjon előlem. Ennyi fricska belefér, s nem is tudtam kihagyni. Azért legalább egy mosolyt megengedhetett volna magának. Nem lehet valaki ennyire savanyú! Vagy.. de? - A kocsid a szerelőnél van, körülbelül négy nap és elmehetsz érte. – kortok elő egy névjegykártyát a táskámból, miközben lazám a kezébe sózom az ételes szatyrot, hogy két szabad kezem legyen ehhez a keresgéléshez. Nem akarom közölni vele, hogy milyen agyviharból adódóan adtam a fejemet ekkora jótettre, inkább csak a szatyorba dobom a névjegyet az ételhordó mellé, s reagálok a másik kérdésére. - Valami raguleves, nem tudom, a Balthazar főszakácsa ajánlotta, állítólag ez a legjobb most az étlapjukon. Annak ellenére, hogy a munkámba vág, még nem kóstoltam, de jó étterem, még egyszer sem kellett lepontozzam őket minőségbeli problémák miatt. – magyarázom, mintha ugyan tudná, hogy ételkritikus vagyok. Mondjuk ebből talán rájöhet, de ha nem, hát attól sem fogok nekiszaladni bánatomban az első fának. Mivel már nincs nálam semmi, amit cipelnem kellene, így könnyedén lejtek beljebb, majd pillantok körbe a helyen. Mindig ezt csinálom, nem tudok úgy belépni valahová, hogy vizslatón ne tekintsek a helység elém táruló zugaira. Egy étteremnél nagyon fontos a külcsín is és nem csak a belbecs, s úgy látszik, hogy annyira a magamévá tettem ezt a sanda vizslatgatást, hogy egy egyszerű lakás tekintetében sem tudok leszokni róla. - Szóval érezzem otthon magam, értem én! – pimaszkodom még egy kicsit, végül a kanapéra esik a választásom, oda huppanok le, gondosan megnézve, hogy semmi olyan ne akadjon fenekem alá, mely árthatna a nadrágomnak, és/vagy az ülőgumóimnak. - A férfiak sok mindent elárulnak, ha egy nő jól kérdez! – vonom meg a vállamat. Valójában ez hangozhatna pikánsan is, de nem történt semmi olyasmi, amire ez a mondat következtetni enged. Egyszerűen kérdeztem, ő meg válaszolt. Mert Andrewból nagyon könnyű kiszednem akármit, amit csak akarok. Valamiért nem képes ellenállni nekem, még úgy sem, hogy nem használom a mutáns képességemet és mint férfi egyáltalán nem is érdekel. - Két adag, szóval.. yepp. – válaszolom. Nem mozdulok, kényelmesen elvagyok azon a kanapén, csak úgy fordulok, hogy ültemben rálássak Evanre. - Mindenkivel ilyen állatira közvetlen és kedves vagy, vagy csak engem rühellsz ennyire? – teszek fel egy logikus kérdést, hogy ne üljünk csendben, mert azt általában unni szoktam azért.
Hogy van az, hogy ez a nő folyamatosan a legkellemesebb álmaimból ébreszt fel? Egyszer gyorshajtással, máskor meg... Passz, igazából most nem tudom, hogy mi a pontos oka annak, hogy zargat hajnali fényes délben, amikor még minden jóravaló szabadságolt rendőr alszik, aki átmelózta a fél éjszakát pihenés- és kúraképpen. Olyan jó lett volna még szundítani egy kicsit és nem is értem miért érdekel, hogy mekkora a kupi, amikor nem is hiszem, hogy be akar jönni, vagy hogy én be akarom egyáltalán engedni. Azért a külsőmön látszik valamelyest, hogy nem pont fürödtem, vagy ha a fürdőben voltam és ott zajlott az alvás, akkor most nagyon fájhat mindenem. - Remek, akkor majd az iroda lerendezi, egyel több felszólítás az aktámban már baromira nem oszt, nem szoroz. - rántom meg a vállam. Lazán tegez persze, pedig mintha legutóbb nagyon ki lett volna bukva, hogy csak úgy én ezt tettem. Franc se érti meg a nőket, de komolyan, hát ezért nem kezdek egyel sem hosszú távon, mert ziher, hogy az őrületbe kergetnének. Ha egyik nap azt mondja tapló vagy, mert nem vitted ágyba a reggelit egy kellemes kufircolás után, akkor ha másnap megteszed, akkor te vagy a bunkó, mert felhizlalod és nem figyelsz az alakjára és igazán tudhatnád, hogy tíz előtt nem eszik, vagy ha igen, akkor is csak gyümölcsöt. Létezik ember, aki ilyesmit önként vállal? Maximum durva agymosás után, de azt senkinek se hagyom, hogy szórakozzon a fejemmel. Azért kissé meglep a stílusváltás, meg ez a kiengesztelés dolog, és nagyon nehezen állom meg, hogy ne dobjak oda rá valami frappánsat, de a megkorranó gyomrom végül megnyeri a fejben lezajló rövidke vitát. - A kocsim... ami közben szőrén szálán eltűnt, nem vágom kinek kell egy roncs... mindegy. Kösz a kaját, miféle? - betessékelem, legyek már akkor egy fokkal rendesebb, ha ő is próbálkozik, legalábbis azt hiszem ez annak minősül. Szóval kitárom előtte az ajtót, amíg beszambázik szépen felmérem a lökhárítói állapotát... rendben van meg kell hagyni, aztán be is csukom az ajtót, és utána indulok. Az állammal intek csak a kanapé felé. - Ülj le nyugodtan, ha valami útban van... passzold arrébb. - nem tuti, hogy sikerült mindent összeszedni és ha beleülni egy nyitva hagyott tollba még én kapnám a fejmosás, hogy paca lett a hátsóján, pedig csak ő nem figyelt. - Andrew csak úgy kiadta a címemet? - szökik fel kissé a szemöldököm, afféle "Ezért még számolunk!" stílusban. Elég nagy az esélye, hogy kap majd egy kellemes fejmosást, mert basszus mi van, ha a nő nem levest hoz, vagy tényleg mérgezettet és akkor aztán rohadtul bajban vagyok, meg ő is, mert úgy visszajövök kísérteni és megnehezíteni az életét, mint annak a rendje. Közben nyújtom a kezem a levesért. Gondolom ki kéne tenni tányérba, aztán befalni. Tényleg éhes vagyok, bár fogalmam sincs, hogy ő is így van-e ezzel. - Te is eszel? - csak hogy mivel készüljek. Nincs kifejezetten ebédlőm, a konyha a nappaliból nyílik, simán átlátok. Kis lakás, mint már említettem és nem szoktam külön ebédlőasztalnál ücsörgéssel tökölni, egyszerűen csak lazán a tv előtt.
"A férfiak csak nevetnek. Gyerekkorukban mindannyian leestek a fáról és eltörték a karjukat, és mindannyian emlékeznek arra, hogy micsoda kis csínytevők voltak. Arra viszont nem emlékeznek, hogy az anyjuk az éjszaka közepén felkelt, hogy beadja nekik az aszpirint."
Remekül szórakoznék, hogyha hallanám azt a felhorkantós-kiáltást. De persze ő nem üvölt én meg kívül vagyok, így nem jut nekem más szerep csak az, hogy várakozzam, amíg kinyílik az ajtó. Nos, meg is történik a dolog, s én a nyakamba kapok egy áradatnyi bűbájt, melytől úgy felmegy bennem a pumpa, hogy azt öröm nézni. Csoda, hogy nem vágom a képébe rögvest a kaját, amit hoztam neki. Neki? Hát mi a fenének strapálom magam? Na jó, ideje megnyugodnom, s könnyeédn venni a dolgokat. Kell a halálnak, hogy kirohanásomat is ellenem fordítsa. Könnyedén megvonom a vállamat. - Áh, azt már elküldtem postán, most csak azért jöttem, hogy odaadjam ezt a kis ciánnal ízesített húslevest, hátha feldobod tőle a pacskerod! – tegezem, úgy emlékszem, hogy legutóbb valahol ott hagytuk abba, hogy kikértem magamnak azt, hogy letegezett. Most majd rajta a sor, hogy kikérje. Szerintem feljogosított az együtt elköltött kaland arra, hogy ilyen szinten legyek szóbeliségemben közvetlen vele. Csinos arcom? Biztos ironizál, de azért jó hallani, hogyha valaki csinosnak tart, még akkor is, ha nem gondolja komolyan. Az előbbi fergeteges poénáradatom után a válla mellett elnézve bepillantok a lakásba, majd újra Evanre szegezem tekintetemet. - Itt fogunk szobrozni, vagy beengedsz? Hoztam egy kis engesztelést a kocsid miatt és a csodás modoromat is kompenzálnám. Tényleg leves, de ne félj, nem én főztem! – vigyorodom el. Nem tudok főzni, nem is szeretek, s nem is vagyok rászorulva amiatt, mert ha akarok, akármilyen puccos étteremben ehetek egyedül. - Egyébként a társadtól tudom a címedet. - dobom be ezt is, mint információt. Nehogy ne legyen, akinek a nyakát kitekergesse. A kocsiról egyelőre nem teszek említést, mégsem itt az utcán fogom közölni vele, hogy megjavíttattam neki. Majd attól függ, hogy mit árulok el a dologról, hogy mennyire viselkedik kedvesen. Szép elgondolás, nem de bár?
Kényszerszabadság... utálom az egészet már most, pedig alig telt el egy nap, mióta a főnök kitalálta, hogy ha meglőttek és a kocsim is ripityára tört, akkor nem kéne azonnal folytatnom a melót. De hát a francokat is, utálok itthon lenni! Unalmas és fárasztó és... unalmas! Arról nem is beszélve, hogy fontos dolgom van, nem izgat,hogy a legtöbb munkatársam marhaságnak gondolja a melómat, csak mert más átlagos osztályokon dolgoznak, mint gyilkossági, meg ilyesmi. Kapják be! Maximum egy napot vagyok hajlandó maradni. Nem olyan nagy cucc egy kis lövés, amúgy is szinte csak súrolta, bent se maradt a golyó, volt már rosszabb is. Nem is értem, hogy miért kell folyton mindent túldramatizálni. Baromság! Zsaru vagyok, bírnom kell a strapát, erre meg valami nyüves doki túlaggódja itt magát. Amúgy se terveztem, hogy majd megint valami bajba keveredem záros határidőn belül, sőt ez se az én hibám volt, a két pasit meg elkapták. Na jó, az egyiket, miután sikerült a kórházban leadnom a drótot, hogy hova kell menni. Az viszont ledöbbentett, hogy a kocsim nem volt ott mire sikerült eljutnom odáig, hogy küldjek valakit, aki összeszedi a roncsokat. A csengetés meglep, már csak azért is, mert valahol a kanapén szunyálok épp. Fél kezem lelóg a földre, valamelyest hason fekszem, a nyál vékony csíkban már szépen lecsorgott a huzatra. Úgy festek, mint aki egy húzós éjszakán van túl, pedig egy kortyot se ittam, csak ha már itthon vagyok, átnéztem az jelenlegi ügyem minden egyes adatát, ami nem volt éppenséggel két perc, és közben egy cseppet rám hajnalodott. Az asztalon félig megevett kíni, a földön szerte szét akták és mappák, én pedig enyhén szólva is mintásra nyomódott arccal úgy kelek fel, amikor meghallom a csengőt, mint akinek belecsíptek a hátsó felébe, hogy ezzel ébresszék fel. - Nem én voltam! - halk horkantással kapom fel a fejem. Álmomban valahol évekkel ezelőtt jártam, amikor még rendszeresen keltem arra, hogy Moira veri az ajtómat, mert megint eltüntettem valami cuccát. Szép idők voltam! A szemdörzsölés után végül feltápászkodom és fülelek, hogy újra hallom-e a csengőt, vagy csak álmodtam valami zajt. Lefejtek az arcomról egy oda ragadt papírt, majd végül halk nyögéssel tápászkodom fel, hogy kikukkantva csendben a kukucskálón, megnézzem ki is van ott. Hát nem kicsit kerekedik el a szemem. Egy pillanat alatt sikerül felébredni, felmérni, hogy finoman szólva sem vendégbarát a lakás és... Mi a frászt keres itt a csaj? - Pillanat! Épp fürödtem! - csak megfelelő a kamu szöveg, aztán se perc alatt próbálok mindent elhányni valamelyest. A dossziékat összekapkodom és egy íves mozdulattal bevágom őket a hálóba, a kínai maradékát lesöpröm az asztalról és átköltöztetem a szemetesbe. Gyorsan kissé bevizezem a hajamat a fürdőben, de... az arcom nyomott, a ruhám kellemesen zilált... Francot se érdekel, egyáltalán miért érdekel, hogy fest a lakás? Végül a háló ajtaját lazán bevágom, aztán már nyitom is a bejáratot. Az arcomon kedves mosoly, csak a szavaim nem társulnak igazán hozzá. - Fényes jó reggelt szívi! - igen, lassan dél van. - Jött be adni valami felszólítást? Perel mert megsérült az a kis csinos arca? - visszaváltok magázásba, mert olyan rendes vagyok és egyébként is... tudom én, mi az illem. A csomagolt kaja azért persze meglep, de hát ki tudja, lehet hogy épp valami randiról jött, vagy amilyen a stílusa inkább épp visz magának haza kaját, hogy ne legyen olyan patetikus, hogy egy étteremben egyedül majszolgat.
"A férfiak csak nevetnek. Gyerekkorukban mindannyian leestek a fáról és eltörték a karjukat, és mindannyian emlékeznek arra, hogy micsoda kis csínytevők voltak. Arra viszont nem emlékeznek, hogy az anyjuk az éjszaka közepén felkelt, hogy beadja nekik az aszpirint."
Néha vannak elborult ötleteim. Nem tudom, hogy honnan született meg a fejemben az, hogy kinyomozom a címét és idejövök, de mégis ide evett a fene. Azt hiszem, hogy a dolog ott kezdődött, amikor felébredtem a baleset utáni reggelen, s bevettem éhgyomorra egy aszpirint, mert hasogatott a fejem. Máskor is volt már ilyen, épp csak akkor a sok italtól fájt a fejem és nem attól, hogy sikerült betörjem. De ha már a fejbetörés a reggeli kávém kortyolgatása közben az eszemben volt, úgy felrémlett az is, hogy a kocsimat el kéne hozatni a baleset helyszínéről, s megcsináltatni. Fogtam hát magam, elintéztem pár telefont és nem sokkal később már a helyszínen is voltam, ahol sikerült szembesüljek azzal, hogy nem csak az én kocsim hever még ebek harmincadján. Áh, pénz ide vagy oda, elvontattattam a zsaruét is, mire nem jó, ha az embernek vannak kapcsolatai? Alig pár nap alatt sikerült kikupálni annyira a tragacsokat, hogy nekikezdhessek kutatni zsarum után. Ha már miattam és a száguldozásom miatt szívta meg – bár mondjuk a nénikéjét, ha nem lett volna olyan buzgómócsing és nem meszel le, akkor nem is megy szét egyikünk autója se – akkor legalább az a minimum, hogy szánok egy kis tőkét a kocsija megcsináltatására. A legutóbbi perből úgyis sokat sikerült leakasszak, van miből áldozni az önzetlenség oltárán. Csak tudnám, hogy minek strapálom magam? Ez valami beteges kényszer lehet, mintha Liam szavai belerágták volna magukat a fülembe. Scarlett egy szent. Hát én is lehetek az egyszer az életben, nem? Szeretnék tanulni a lánytól, kedvesnek tűnik így hallomásból, s méltó akarok lenni mellette ahhoz, hogy Liam barátja maradjak. Röhejes, mi? De komolyan.. nem akarok kudarcot vallani, nagyon örülnék, ha sikerülne jól bemutatkozzam majd neki. Mint kiderült, Andrew haverom ennek a zsarunak a társa. Nagyot lestem, de azért kedvesen megköszöntem neki, hogy kikutatta a belső adatbázisból azt a bizonyos new yorki címet, mely előtt most tobzódom némi éttermi elviteles kajával felszerelkezve. Csengetek és várok. Fekete felsőt viselek, pánt nélkülit, testhez simulót. Formás fenekemre farmernadrág feszül, háromnegyedes fajta, s hozzá egy fekete, közepes magasságokban szárnyaló sarkú szandált vettem fel. Nem csíptem ki magam túlzottan, ez a viselet nálam megszokott. Minden teljesen harmonikus lenne, ha nem viselném még mindig a varrat helyett a sebre aggatott, fehér ragacsokat. Nem baj, úgyse randizni jöttem. Na, mi a fene? Tán nincs is itthon? Az kéne még!
Egyszerű kis lakás, nem túlcicomázott Brooklynban, egy 3 emeletes házikóban, ami már csak azért is egyszerű, mert tulajdonos vajmi kevés időt töltött. Igazság szerint inkább csak sokat porosodnak a benne tárolt holmik, hiszen egy FBI ügynöké, aki többnyire az ország különböző pontjain tűnik fel, csak akkor alszik itt normális ágyban, ha épp nincs más választás.
Kezdőlap 
by 
