Tanári szoba

Tárgy: Re: Tanári szoba Szer. 22 Ápr. - 10:24

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Tanári szoba Hétf. 27 Okt. - 14:25

Wei & Mo Mo

Tudom, hogy nem a legjobb indítást választottam, de nem nagyon voltam képes máshogyan felvezetni a dolgokat. Szinte vágyom, hogy faggasson, bár Wei és az ő kőkemény kérdései mindig kettős érzelmeket ébresztettek bennem. Hol imádom érte, hol meg ordítanék vele, ahogyan csak bírok. Épp úgy, ahogy a dohányzásért is mindig csak pörölök vele.
- Semmi komoly, csak kicsit lefejelte a térdemet, amitől hanyatt lezúgtam az ágyról. Pár kék folt, nem nagy cucc! – csepegtetek egy kis infót, némi sérülést is előadva, elkerülve a fejsebet. Így talán Wei megelégszik ezekkel és nem kérdez tovább, hogy van-e egyéb sérülésem. Hogyha azt mondtam volna, hogy semmi, akkor nagyobb eséllyel kapok szerintem kérdésáradatot a nyakamba, s nehéz lett volna ellavírozni közöttük úgy, hogy mindenkinek kényelmes legyen.
- Ő rosszabbul járt, esélyesen az én hibám, hogy úgy rettegett, mint még életében soha és ráadásul szerintem nem mindennapi élmény arra kelni, hogy valaki rád ugrik egy baseball ütőt lobogtatva. – elvigyorodom. Azért ez a maga módján vicces, bár az emlékek, amiket előcsalt koránt sem azok. Érzem a vesztemet, ezért támad hirtelen jó kedvem, melyet azonnal le is radíroz a képemről a szigorúság, amit bátyám arcán látok.
- Amúgy csak eltévesztette az emeletet. Új srác, itt tanul. – tessék, tetéztem. Még azt is kimondtam, hogy srác. Innentől már csak az következik, hogy az alsógatyás murit is elköpjem. Remek! Néha nem tudom, hogy miért nem bírom befogni a szám? Bár talán az előbb is mondtam, hogy fiúról volt szó.. a fene se emlékszik, eléggé összefolyik az egész. Kár volt belekezdeni, ezt már most tudom. De utálom a titkokat, elég ideig nyomtam el magamban az igazat.
- Előbb ígérd meg, hogy bármit hallasz, nem fogsz tombolni és senkinek nem esik baja! – kérlelem. Azt tudom, hogy elég rosszul fog hangzani, amit mesélek és sejtem, hogy beindul a védelmezőösztöne tőle. De senkit nem szeretnék bajba keverni, miattam a múlt maradhatna a saját medrében. Csak elmesélni szeretném, nem megtoroltatni. Azt megtehettem volna akkor is, frissiben.
- Amikor megkaptam a szobát, akkor még egyedül laktam benne. Egyik este a capellás buli volt, tudom, kijárási tilalom meg minden, de elmentem velük. Volt néhány külsős is, olyan, aki nincs benne a csoportban. Az egyikükkel egészen jól elbeszélgettünk, feljött velem a szobába. – elhúzom a szám. Így elmesélve sem hangzik sokkal felelősségteljesebbnek és jobbnak, mint úgy átélve. Megforgatom a szemeimet, már rögtön védekezem.
- tudom, tizenhat voltam és nem kellett volna egy magamnál idősebb srácot behívnom a szobába, ahol egyedül maradtam vele. De.. akkor azt hittem, hogy nem lesz annyira gáz, mint amilyen lett.
Egy szóval is mondhatnám, hogy mit művelt velem, de nem fedné a valóságot. Hiszen az elején én is azt hittem, hogy ugyanazt akarjuk. Nagyjából a blúzom harmadik gombja után szólalt meg a vészcsengőm. De ezt most komolyan el akarom mondani a bátyámnak? Szent ég! Kár volt belekezdeni. Megnémulok a történet súlya alatt. Zavartam tördelem az ujjaimat és átkozom magam, hogy megint hülye voltam. Ennyi évig hallgattam, tovább is lehetett volna. De nem áltathatom magam azzal, hogy akkor is véletlen keveredett a szobámba az illető. Már emlékszem, hogy behívtam. Ha butaság volt, ha nem.
- Biztos vagy benne, hogy akarod hallani? Nem elég ha csak azt mondom, hogy nem akarok itt lakni az iskolában tovább? – próbálkozom meg egy vérszegény meneküléssel. Hátha.

Tárgy: Re: Tanári szoba Hétf. 27 Okt. - 13:10

Felsóhajtok. A cigi megnyugtat, pótcselekvés. Szellőztettem, de ez tudom, Mo Mo érzékeny orrának nagyon kevés. Elnyomom a cigit, ami az íróasztalnál volt. Belehalni nem fogok, a képességemnek köszönhetően a tüdőm a koromnál is egészségesebb. De már mások is mondták, hogy erős dohányillatom van.
-Hogy? – kicsit se zuhanok össze hirtelen magamban. De kivárok, mielőtt meggondolatlan dolgot tennék vagy mondanék. Elvégre eljött és kimondta és a folytatása is várható.
Némán ülök le és fordulok szembe vele, várakozón. Innen már a részemről sincs visszaút, faggatni fogom, ebben is biztos vagyok.
Teljesen ledöbbenek. Egy teljesen idegen a birtokon?! ~El kell menni innen…~
-De nem esett bajod? – vágok közbe, udvariatlanul. Ha ő verekszik, ott tettlegesség van és biztos vagyok benne, hogy… aggódón tekintek rajta végig.
-De igen, történt, ennek nem is lett volna szabad megtörténnie. Semmilyen szinten. – elég szárazon és keményen koppannak a szavaim. A Bástya egyik könyörtelensége, ami belőlem fakad. Nem tudtam megvédeni.
Összevonom a szemöldököm. ~Nem erre akart kilyukadni?~ A szigorú báty jelenik meg, de az a báty, aki azért teszi ezt, mert nagyon aggódik a húgáért. Az elején ráadásul.
-Mi történt? Elejétől a végéig…. – szinte noszogatom, mondja el. Az idegességem a tetőfokára hág, a fantáziám minden rosszat végigpörget magában, lehetséges forgatókönyvként.

Tárgy: Re: Tanári szoba Hétf. 27 Okt. - 0:05

Wei & Mo Mo

Magamba szippantom egy pillanat alatt az idegességét, bár nem vagyok tudatában, ahogy ő sem veheti ezt észre, hiszen nem ellopom, hanem lemásolom ezt a lapot, s elrejtem a pakliba a többi közé. Solomonnál felhasználtam egyet, kell az utánpótlás, s a képességemnek ezt a részét annyira nem használom tudatosan, hogy még csak el se tudnám magyarázni hogy megy ez. Elfintorodom, borsónyira szűkül a gyomrom a levegőben terjengő füstszagtól. Nincs az a szellőztetés, ami annyira kivinné a dohányillatot, hogy én ne érezzem. Ki vagyok hegyezve erre, nem is kicsit.
- Pfujj! – szalad ki a számon, s nagyon jól tudja, hogy mire értem. Láthatja rajtam, hogy villámok születnek tekintetemben. Gyűlölöm, ha dohányzik. Nem értem miért éppen erre van szüksége. Tudom, hogy az ő dolga, de sosem tudtam elmenni mellette szó nélkül.
- Nem voltam veled teljesen őszinte. Az történt. – jegyzem meg szárazon, de legbelül nagyon is rettegek. Nem ez a legjobb felvezetés, tudom én. Éppen ezért csak belesuttogom az ölelés és a puszi közé, hogy aztán amint leülök mellé, nyoma se maradjon. Talán nem is hallotta! Dehogynem, nem vagyok hülye. De hinni azért csak szabad.
Féloldalasan felhúzom a lábamat, Wei felé fordulok. Mivel nem érezhetőek az érzelmeim így nem vagyok a köntörfalazás híve és mestere. Ha egyszer valamit el akarok mondani, azt kimondom. A habozásnak sok értelme nincs.
- Az utcabál utáni hajnalban elmentem sétálni. Mire visszatértem a szobámba, egy vadidegen aludt az ágyamban. Majdnem leütöttem egy baseball ütővel.. – kezdek bele. Azt egyelőre nem emlegetem, hogy srác volt az illető, s azt pláne nem keverem szóba, hogy enyhén felrepedt a fejbőröm. Nem komoly, be sincs kötve, nem engedtem. Az kéne még, hogy Weinek feltűnjön! Kitekerné az ellátatlanságért a nyakam.
- ..de csak majdnem. És nem is ez a lényeg. Nem történt semmi tragédia. – mentegetem Solomont. Valóban jó arc volt, s nem is miatta vagyok itt. Hanem az eddig elnyomott emlék miatt. Viszont amilyen határozottan el akartam mondani, most annyira nem találom a megfelelő szavakat.
- Azt mondtad, hogy nem biztonságos itt. Igazad volt. Már rég így gondoltad volna, hogyha elmondom azt, ami történt, miután idejöttünk. – ennyi. Abba kell hagyjam, mert nem tudok mit mondani. Az egyezményes kifejezés erre túl erős lenne, hiszen nem történt semmi törvénytelen, ha azt vesszük. Mert én is hülye voltam. De most valamiért így a Solomonos eset után elkezdett marni a bűntudat, s azért jöttem, hogy ne legyenek titkaink. Miért olyan nehéz akkor kimondani? Három éve volt, majdnem négy. Már nem kéne égessen miatta a szégyen, túlléptem rajta. Hittem. Igen. Szólni mégsem tudok, csak várom, Wei kérdezzen végre valamit.

Tárgy: Re: Tanári szoba Pént. 24 Okt. - 16:38

A gyárkémény az utóbbi napokban hozzám képest semmi. Ezt a számtalan kávécsésze is mutatja. A fal melletti kis szekrény tetején, az íróasztalon ugyanis katonás rend van. A nélkül teljesen elvesznék, nem látom át az anyagot. Néha még bejövök, tanítok is, de mindezt csak Mo miatt teszem. Az állásomból kirúgtak, miután mégis visszamondtam az utat. Belegondolva, valahol nem is baj. Viszont Mo mellett lehetek. Innentől kezdve egyáltalán nem érdekel más. A cégem egészen jól alakul, jó érzékkel vetettem magam bele a megfelelő szakterületbe és az indulás egészen kecsegtető. És továbbra sem kell bíróságokra mászkálnom. Az egész gyakorlatban azt rühelltem a legjobban. Semmi életszagúság nincs az egészben, ami ott zajlik.
Jegyzeteket készítek és rakok a megfelelő helyre, észrevételnek, amikor szinte berobban Mo. A reflex beindul, amint látom, hogy ő, máris felállok és berántom, becsapva mögötte az ajtót.
- Mi történt?
Az adrenalin szint fenn, idegem szintén. ~Tudtam én, hogy nem szabad itt maradnunk!~
Az üres mosoly számomra nem megnyugtató. Csak úgy, nem szokott rám törni.
- Tudod, hogy rád mindig van. – enyhülök még és az ideg is, ha lassan, de kezd lejjebb menni.
- Szia! – egy puszi a hajára, és máris ülök a kanapéra, helyet adva neki mellette.
- Történt valami? – mégis ott rezeg bennem, hogy talán mégsem kellett volna itt maradni. Igyekszem magam és őt is lenyugtatni. Különben nem tudjuk megbeszélni, bármi is legyen az.

Tárgy: Re: Tanári szoba Hétf. 20 Okt. - 22:53

Wei & Mo Mo

I'm not broken

Gondolkodtam. Nem kellett volna. A memóriám rosszaságának áldásos ködében kellett volna maradjak, nem akarni emlékezni arra, amit elnyomtam magamban, ami az okává vált annak, hogy aranyhallá változtam, éppen csak kívánságokat teljesíteni nem tudok. De mégis, ahogy megtaláltam a szobámban a vadidegent minden elemi erővel ömlött a nyakamba éppen úgy, ahogy én borítottam rá a saját képességemet. És most bár napok teltek el, mégis mindenre emlékszem, s nem csak a malőrt illetőn.
Három év köde szállt fel, s nem tudok a helyzettel mit kezdeni. Bűntudatom is van és nem is, el is akarom mesélni és nem is. Nem tudom. Illetve tudom, túl sokat tudok.
Szinte berobbanok Wei irodájának az ajtaján. Nem érdekel, hogy van-e ott valaki a nyitás előtt, de a benyitás után kissé zavartan rebben körbe pillantásom. Szeretnék a nyakába ugrani, beleborulni az egyetlen olyan ember ölelésébe, akit magamtól is meg szoktam ölelni és élvezni akarom a csendet illetőleg azt, hogy nem ismeri az érzéseimet. Megbánom a heves belépőmet, mert tudom, hogy ismer már annyira, hogy ebből rájöjjön, hogy valami nem stimmel, akkor is, hogyha arcom semmit nem tükröz a belső világomból.
Mosolygok, s élvezem, hogy a mosoly most is hamis, üres, mint szokott.
- Szia! – köszönök neki kínaiul, s ha megadja a jelet, akkor megindulok felé. Lassan, nem megtörve a személyes terének szentségét, s elvéve tőle a reagálási szabadságot.
- Van egy kis időd?

Tárgy: Re: Tanári szoba Hétf. 5 Május - 20:34

Én nem hirtelen haragú vagyok, sokkal inkább érzéketlen. Éveken át tudok bosszúra készülni, másnak ehhez biztosan nem lenne türelme. Most egészen nyugodtan tűnik a helyzet, de mindig előre nézek, hiszen a törékeny a béke, bármikor eljöhet olyan esemény, amely alapjaiban rázza meg a világunkat. Mutánsokét, és emberekét egyaránt. A nő iránt vonzódom kissé, de ő még gyászol, és nem összehasonlítható, hogy mennyi ideje ismerjük egymást. Én figyelem már jó régóta, ő pedig csak most ismert meg, szinte vadidegen vagyok számára. Elsőre a barátságomról kell biztosítom, ha az lehetséges. Nem vagyok barátkozós tipus, Charles az egyetlen igaz örök barátom, és fogjuk rá, hogy kedvelem Gabrielt, és Vasilisát. Amióta Raven a saját útjait intézi, azaz „egyedül nyomja”, nem nagyon tudok vele mit kezdeni.
- Ez az egyetlen logikus út, jól teszed. Meg fogjuk védeni, hogy aztán az élünkre álljon majd egyszer. – Az az idő még messze van, legalább hetven év, a mostaniak közül aligha fogja valaki megérni, de a fiúnak tanulnia kell, hogy majd győzedelmeskedjen a pusztítás ellenében. Már idejekorán le kell tennie a hatalma alapjait. Ha most kesztyűs kézzel bánunk vele, eltaposnák. A nő ellenben igen komoly lelkierőről tesz most tanubizonyságot, ezúttal nem is a hölgyet, hanem a vezetőt látom benne. Valakit, aki majd képes lehet kinevelni egy leendő világvezetőt. Előtte viszont pihennie kell, és megnyugodnia. Legyőznie a démonait, hogy tökéletes magabiztonsággal induljon el majd a fiáért.
- Maradj. A holmidért majd elküldetünk. Van mit kipihenned. – Bólintok, és viszonzom a mosolyt. Talán kicsit száraznak tűnök, de próbálok megnyugtatóan bánni vele. Több időre van szüksége, hogy szövetségest, netán barátot lásson bennem, ne csak valakit, akinek elvárásai vannak. Megmutatom a szobáját, aztán majd reggel folytatjuk. Vacsorát küldetek neki, de nem biztos, hogy van most hozzá gyomra.

Tárgy: Re: Tanári szoba Csüt. 1 Május - 8:01

Eric & Felicia

Persze mindenki más, végül is én sem vagyok egy könnyű eset, hiszen a temperamentumnak hála néha kissé hamar esem túlzásba, vagy kap el az a bizonyos paprikaméreg, de ez ellen nem tudok mit tenni, sőt igazán nem is akarok. Nincs okom rá, hogy változtassak az életemen, főleg nem arra, hogy túl sokat, hiszen jelenleg túlságosan kilátástalannak tűnik minden. Csak most egy kicsit jobb, de még így is lég sok kétség gyötör, hiszen mi van akkor, ha nem sikerül? Mi van, ha sikerül, de nem úgy, ahogy kéne? Mi van, ha csak megnehezítem a fiam életét azzal, hogy lehetőséget adok neki egy nehéz életre? Fogalmam sincs, pont az a legnehezebb, hogy nem ismerem a válaszokat, pedig milyen jó is lenne! A jövőbe látni különleges adomány, bár az is tény, hogy akkor nincs semmiféle kihívás az életben, hiszen mindent tudsz, ami történik majd veled, az élet pedig alapjáraton azért jó, mert vannak benne meglepetések, csak épp lehetne több pozitívum is.
- Lehetőséget kell adnom neki, ha nem tenném, örökre büntetném magam érte. Ha csak egy kis esélye is van a jobb életre, azt... muszáj megadnom neki, bármi áron, akkor is, ha veszélyes. - vagy mondjuk ki nyíltan, ha az életembe kerül. Megtenném, feláldoznám magam gondolkodás nélkül bármelyik gyerekemért, a férjemért is megtettem volna, ha lehetőség lett volna rá, de sajnos nem volt. Nem tehettem semmit, ez a legrosszabb és még a gyásznak sem adhattam igazán utat, hiszen elvették tőlem a lehetőséget azzal, hogy megvádoltak a halálukkal. Nem is értem, hogy az egész hogyan történt, talán... ha ilyen összeesküvés van, mint amit ez a fickó mond, akkor e miatt is lehetett. Valaki így intézte, hogy biztosan összetörjek eléggé, hogy ne akarjak változtatni, ne akarjak tenni, de nem fogom neki megadni ezt a szívességet.
- Azt hiszem a pihenés és az emésztés rám fog férni. - bólintok egy aprót, talán még egy halvány mosoly is megbújik a szám szélén. - Akkor most... maradjak itt? - az összes holmim abban a kis motelben van, és csak úgy hagyjak hátra mindent? Bár a is tény, hogy nem hiszem, hogy olyan nagyon hiányoznék majd a munkából. Nem voltam senkiben sem olyan nagyon elmélyült jó viszonyban, hogy azon gondolkodnának vajon mi történt velem, csak mert nem mentem be dolgozni, főleg ha a motelben megmondják, hogy szimplán kiköltöztem és kész.

Tárgy: Re: Tanári szoba Hétf. 28 Ápr. - 19:23

Nem vagyok egy könnyű eset, az biztos. De miért is lenne mindenki az? Abban a tökéletes világban nem volnának érzések, szépen lassan apátiába süllyedne mindenki. Kell az? Én ilyen vagyok, olykor zord, máskor bűnbánó, néha még magamon sem igazodom ki. Kedvelem ezt a fiatal nőt, akit már figyelek egy ideje. Sulykoltam magamnak, hogy meg tudom menteni, és sikerült is. De boldog lett így az élete? Halott családdal nem a legszebb kilátások elé néz, én csak tudom. Mégis van rá lehetősége, hogy legalább az egyik gyerekével még tudjon találkozni, együtt lenni, csak rajta áll, hogy kell-e neki ez az élet. Ha visszahozza őt, meg tudjuk védeni, bizonyos értelemben egyszer majd a vezetőnk lehet. Addig is lehet a védőszárnyunk alatt. Ha már egyszer megmentettük, képesek lehetünk rá ismét.
- Nem. Szerintem már eldöntötted. Mégis... mondhatod azt, hogy ha ez a sorsa, elfogadod. Nem tehetjük meg azt, hogy azonnal indulj, hiszen bele is halhatnál, úgy megviselné a szervezeted a mágnesesség. Ha át is jutsz, jó esetben csak beleőrülsz. Hetek vannak még, amíg úgy fel tudlak készíteni... ha akarod. – Magam sem tudom miért, megismétlem az előbbi mozdulatot, bátorítóan végigsimítok a hátán. Tudom, hogy nem olyan régen halt meg a férje, ebben nincsen más egyéb, csak némi vigasztalás, meg hát túl sokáig figyeltem, nem tudok mit kezdeni a kötőséddel, amit már elkezdtem érezni. A képességemet csak úgy tudom használni, ha jó mélyre ások, ezért az összes érzelmememet túl komolyan élem meg. Végülis ezért vagyok sokszor rideg, különben sírnék és röhögnék felváltva, ha egyszer elszabadulna a gát. Felsóhajtok, nehéz kimutatnom, mennyire segíteni akarok, de el sem akarom riasztani azzal, hogy én már ismerem őt valamennyire, ez biztosan rémisztő lenne.
- Túl sok mindent most. Mit szólnál hozzá, ha most csak pihennél, átgondolnád, és holnap kezdenénk? – kérdezem végül az arany középutat felajánlva. Talán meg tud nyugodni, és tudatosan tud rákészülni arra, ami rá vár.

Tárgy: Re: Tanári szoba Csüt. 24 Ápr. - 14:39

Eric & Felicia

Baromi nehéz kiigazodni a fickón és akkor még azt hiszem finoman fogalmaztam. Az egyik pillanatban még legszívesebben megütném, aztán meg hagynám a fenébe az egészet, mert csak fájó az, amit mond. Ez az egész ügy is olyan, amit még felfogni is nehéz, nem hogy kezelni és aztán tenni is valamit. Jó lenne inkább csak... nem is tudom, néha szeretnék elfelejteni mindent. Minden fájdalmat, néha pedig úgy érzem, hogy megérdemelten kaptam ezt, mert minden bizonnyal a sors szórta rám a régen elkövetett fiatalkori butaságokért. Nem volt a legjobb ember és ennek most meg van a böjtje. A fiamat pedig nem tudom, hogy érdemes-e visszahozni ebbe a világba akkor, ha ez neki se jó. Üldözni fogják, vagy túl sokat akarnak majd tőle, olyan terhet tesznek a vállára, amit egy gyerek egyáltalán nem biztos, hogy elbír, és elvárják majd, hogy megküzdjön vele. Kitehetem őt ennek, ha egyszer annyira fontos nekem? Ha tehetném cserélnék vele, bármikor, meghaltam volna én bármelyikükért, de a szenvedésüket látni még ennél is sokkal rosszabb lenne.
- Most kell döntenem? - azonnal egy ilyen fontos kérdésben? Még csak az sem biztos, hogy bízhatok bennük, hiszen vadidegenek voltak még nem rég. Most pedig rá kell bólintanom valamire, amit még nem is nagyon értek. Halkan sóhajtok egyet, csak nézem a padlót pár pillanatig, végül újra rá nézek. Komoly és határozott, vajon miken ment át, amitől ilyen lett? Nem látni a szemében reményt, a szeretet csíráját sem, mintha már kiégették volna belülről. - Legyen... mit kell tennem pontosan? - megmentem a fiam, de attól még nem kötelező sem itt maradnom, sem bíznom bennük. Nem ismerem őket eléggé ahhoz, hogy ezt csak úgy meg merjem tenni, de megpróbálhatom. Veszíteni valóm végülis egy cseppnyi sincs, az nem érdekel, ha nekem bajom esik e miatt. Nem akarom, hogy más rámenjen, de ha tényleg visszatudom hozni, legalább őt... az talán jó lenne, és utána megvédem mindentől, bármi áron!

Tárgy: Re: Tanári szoba Hétf. 21 Ápr. - 16:30

Ne akarjon már így hatvan felé megváltoztatni. Charles is ezzel küzd már harmadik éve, de neki, mint barátomnak engedem valamennyit. De egy olyan nőnek, aki dacoskodik velem, miután segíteni akarok, nagyon nehéz úgy tennem, hogy megpróbáljak legalább kicsit tapintatos lenni. Egészen egyszerűen nem az én világom. A pozitív emlékeimért is meg kell küzdenem. De felsóhajtok, a gyásza megindít annyira, hogy erőt vegyek makacsságomon.
- Nem kell úgy beszélni. – Bólintok, és bár arcomon továbbra is a határozott álca ül, érdekel a sorsa, az érzései, és tudom, együtt többek lehetünk, csak neki is hinnie kell. Karbafonom a kezemet, miután visszahúztam az ölelésből, nem is kell túlzásba vinni az érzelgősséget, ennyit tudok nyújtani. Inkább csak sután biccentek, nem tudok erről most mást mondani. Talán jobb is, hogy nem megyünk bele, hogy már figyelem őt egy ideje, és így is a halálból hoztam vissza, a mágneses tér különleges erejével. Egy kicsit talán irigy is voltam arra, hogy szerető, gondoskodó családja van, de mit ért volna vele, ha ott halt volna meg?
- Nem azért, hanem mert jobban nem avatkozhatunk be. Már egyszer megtetted, mélyebben nem tudjuk megbolygatni ezt az egészet. Ha ismét meg akarják ölni, akkor vigyázunk rá. De ha sikerül megmenteni... nos, nem tudom, a jövőbe nem látok bele. Csak annyi információm van, hogy megpróbálták megölni, és hogy ő még nagy tetteket vihet végbe az égiszünk alatt.
Rajtad áll, hogy megpróbálsz küzdeni, vagy magad maradsz. Bármelyiket választod, itt otthont tudunk neked adni. Nem most kell döntened. – Kicsit talán szigorú, amit így mondok, még nem ismerjük annyira egymást, mint Charles-szal, hogy oldottabb tudjak lenni a társaságában.

Tárgy: Re: Tanári szoba Szer. 16 Ápr. - 20:19

Eric & Felicia

Nem hiszem, hogy jó ez így, ahogy teszi. Az ember képébe vágni a tényeket, hogy még ideje is alig legyen feldolgozni azt, amit hallott soha sem a jó megközelítés. Lehet ezt máshogy is, nem ennyire drasztikusan, nem ennyire keményen, hogy közben a másik fél ne roppanjon össze azonnal. Túl sok az info és nekem igenis kell egy kis idő, mire felfogom és annyira összeszedem magam, hogy értelmesen tudjak válaszolni. Tudom, hogy majd menni fog ez, képes leszek értékelni a kevéske pozitívumot is ami adódott, de nem megy annyira gyorsan, ahogy ő várja.
- Elhiszed... de mégis úgy estél nekem, mintha... kötelező lenne mindenkinek csak úgy rezzenéstelen arccal beszélni a családja haláláról. - megrázom a fejem., nem hiszem, hogy ezt újra el kell mondanom, nincs rá szükség, már bizonyára megértett elsőre is, hogy rosszul kezelte ezt az egészet. Nem tudom az okát, de most hirtelen nem is számít. Arra még csak nem is gondolok, hogy esetleg már régóta tud rólam, hogy... figyel. Nem tudom, hogy mennyire tudnám még ezt az infot is feldolgozni.
- Csak őt, mert szüksége van rá a világnak, de nem... önmagáért igaz? De az az ember újra meg akarja majd ölni, ha rajta múlik nem? Akkor... mi lesz ezek után, ha egyáltalán sikerül? - próbálok higgadtan gondolkodni és egyszerűen minden mástól elvonatkoztatni. Nem gondolni arra, hogy e mellett a lányom, a férjem ugyanúgy ott marad. Visszakaphatok egy kis részt, de milyen áron, és számára is mi lesz ennek a vége? Örökös bujdosás, vagy meg kell találni azt az embert és időben megállítani? De hogy lehet megállítani valakit, aki képes utazni az időben? Az egész annyira... elképzelhetetlennek tűnik.

Tárgy: Re: Tanári szoba Kedd 15 Ápr. - 18:39

Próbálok lassabb, figyelmesebb lenni, de aki úgy nő fel, hogy csak a bosszú jár az eszében, nehéz úgy adagolni valamit, hogy türelemre intsem, vagy hideg fejjel együtt megtervezzük az esetleges B tervet. A magam módján belevágnék a képébe egy mágneses robbanást ennek az időutazónak, a fiatal nőnek pedig csak odavetném, hogy nagy dolog, másnak is haltak meg már rokonai. Valahol azt hiszem kiveszett belőlem az, ami emberré tesz. Mégis, amióta ismerem Charles-t, próbálkozom. Leülünk beszélgetni, sakkozni, ez is egy türelemjáték, amely arra nevel, hogy csendben végiggondoljunk mindent. Meg hát Felicia egy felnőtt nő, akit egyátalán nem tudok hova tenni, csak diáklányokat teszek helyre, és őt is így kezelem, ami nem túl szimpatikussá tesz a szemében.
- Elhiszem. – Nézek félre megkeményítve a pillantásomat, segítőkésznek akarok lenni, hiszen megállítam az úton, hogy szétszakítsam a szövetségünket. Nagy terveket dédelgettem, amivel Charles nem értett egyet, de végül meg tudtuk beszélni a nézeteltéréseket, az ő álláspontját is tudtam a sajátoméhoz közelíteni. Nem lehet, hogy mindent békésen oldunk meg, egyszerűen nem működik, hogy ülünk a hátsónkon, és békéltető testületet játszunk az emberek, és mutáns testvéreink között. Olyan egyszerű lenne, ha mindezt megoszthatnám valakivel, de hiába készülök én már jó ideje arra, hogy ezt megtegyük, csak távolról figyelhettem Feliciát. Ezen idő alatt valami különös érzés játszódott le bennem. A mágneses teret az elmúlt hónapokban oly sokszor görbítettem meg a féreglyuk miatt, látni akartam, hogy mit tesz, hogyan gyászol, de várnom kellett, hogy ne legyen már teljesen összetörve. Ezért is hárítottam el oly lovagiatlanul Joanne bájos ismerkedését, irányítottam Charles-hoz, mert már valamit éreztem a nő iránt, aki a létezésemről sem tudott. A válaszának első részére nem is reagálok, rég volt már, a részvét mit sem ér. Viszont amit kérdez, az kissé kínosan érint.
- A fiadat tudod megmenteni. A lányodat... Sajnálom... hogy nem lehet már teljesen a családod. – Furcsán jön ki, de ösztönöen jön, lesütöm a szememet. - De ami tőlem telik, mindent el fogok követni, hogy legalább a srácod visszakapd..

Tárgy: Re: Tanári szoba Csüt. 10 Ápr. - 21:17

Eric & Felicia

Nem tudom higgadtabban kezelni ezt, akármennyire is próbálom. Túlságosan abszurd, túlságosan sok és túlságosan hirtelen jött. Igyekszem én, de ő se adagolja ezt valami jól. Nem így kell, nem rázúdítani a másikra hirtelen az egészet, hanem igenis szép lassan, fokozatosan kell haladni, mert így az ember totálisan belerokkan és képtelen kezelni. Jó, már az is valami, hogy elnézést kér, de annyi még jár nekem, hogy erre reagáljak, hogy megmondjam, hogy igen, rosszul csinálta és igen, lehetett volna ezt jobban is. Akkor is agyrém marad az egész és akkor se tudom sokkal jobban lereagálni, de legalább nem csap át majdnem ordítozásba egy beszélgetés, vagy egy próbálkozás a meggyőzésre.
- Jól van, felejtsük fel. Én csak... nagyon nehéz ezt az egészet felfogni, nem hogy feldolgozni. - mondom ki újra, amit már azt hiszem amúgy is nagyon jól tudott. Próbálok figyelni és próbálom felfogni azt, amit mondani akar nekem, de nem mondom, hogy könnyen megy. Tehát a tűz valódi volt, azon nem lehet változtatni, csak épp már valaki megtette, hogy belenyúlt a múltba? Komolyan felmerült bennem a remény, hogy megmenthetem őket, akár a férjemet is, az egész családomat, de nem. Csak őt? Csak a... fiamat? Vagy a lányomat? Még ezt sem tudom, vagy csak nem figyeltem eléggé? Nehezen bírom, igyekszem még tartani magam, de egyre inkább nem megy. Szorítom össze a számat, de még így is legördül egy könnycsepp. Többet nem hagyok, sírtam én már eleget.
- Sajnálom a családodat, tényleg. - nehéz elképzelni a fickóról, hogy vannak érzései is, eddig legalábbis nagyon nem úgy tűnt és most is még eléggé mélyen vannak, ahogy látom. - Melyikük... melyiküket menthetem meg? - jó, próbálom elfogadni ezt az egész helyzetet, tényleg nagyon igyekszem.

Tárgy: Re: Tanári szoba Csüt. 10 Ápr. - 18:01

Jó, hát való igaz, nem nekem kellett volna felvennem a kapcsolatot Feliciával, de ő így is állandóan a világ megmentésén fáradozik, és sokszor azt mondja, hogy a múltat nem megváltoztatni kell, hanem tanulni belőle. Én máshogy látom, talán azért, mert régebb óta személem az az erőtereken át. A dolog pszichológiai hátterét nem tudom megfelelően átadni, de Charles azt sugalta, hogy merítkezzek a saját fájdalmamból, próbáljam megérteni, és nem manipulálni őt. Nehéz lesz... Mégis ő próbál engem okítani, amit valljuk be, az adott helyzetben megérdemlek.
- Rendben van kedvesem. – Nem flörtölésnek szánom, olyan, mintha azt mondanám, hogy hölgyem, csak már tegeződünk, a hölgyem nagyon tartózkodó megszólítás lenne. Igazából megadom magam annak a lehetőségnek, hogy nyers voltam, és nem így kellett volna.
- Nem vagyok a szavak embere, sajnálom. – Fonom össze a karjaimat, a vér szivárgása gyorsan eláll, és most már csak a kettőnk között bizalmatlanságból épült. Nem várom, hogy túlzottan empatikus legyen, és gyorsan rávágja, hogy mikor indulunk. Egyszerűen nem tudom, én mit tennék fordított esetben. Túl vad vagyok ahhoz, hogy előre végigjátszam magamban a lehetőségeket. Egy utat ismerek, az a múltba vezet.
- Ezt nem könnyű elmagyarázni, mert nem vizsgáltam soha az időt tudományként, de megpróbálom. – Sóhajtok fel, és picit közelebb lépek, leengedve a karjaimat, amikre most nem tudok pótcselekvést kitalálni, csak gesztikulálok velük. – A férjednek, és a másik gyerekednek az volt a sorsa, hogy ott meghaljanak. Viszont egyszer valaki beavatkozott, hogy te sem, és a jövőbeni megmentőnk se élje túl. Eredetileg is az volt a jövőd, hogy majd egyszer meg tudd változtatni a múltat, és őt megmentsd. De az idegen mindkettőtöket megölt, így amikor mi megismertük a múltadat, és visszaküldtünk, nem hittél a dologban eléggé, hogy időben felébredj a testedben. Későn eszméltél, amikor már nem tudtál mit tenni, csak magadat menteni. – Elhallgatok, és tudom, hogy borzasztó bonyolult, de hát időparadoxonok sora mindez, amely eldöntheti a sorsunkat. Meg kell érteni, hogy a gyásza valós, kár abban reménykedni, hogy a férje, és a másik gyerek élhet. Nekik nincsen jövőjük egyik valóságban sem. Ha megpróbálná, akkor felborulna minden, és beláthatatlan következményei lennének. Csak visszaállíthat mindent, más út nincsen. Látom, hogy lassan kitör belőle a zokogás, ezért leülök mellé, és először érzéketlenül, magamat győzködve, majd Charles tanításait alapul véve tudatosabban átölelem őt, és sután végigsimítok a vállán.
- Tudom, hogy nem könnyű. Neked legalább lehetőséged megmenteni, nekem az egész családom odaveszett.

Tárgy: Re: Tanári szoba Kedd 8 Ápr. - 15:14

Eric & Felicia

Az finom kifejezés, hogy túlságba vitte. Az életem fenekestül fordult fel egy éjszaka alatt, elveszítettem mindent és nem, még nem voltam rá képes, hogy egyedül fel is dolgozzam mindezt, úgy, hogy engem vádoltak a megölésükkel, csak a büntetett előélet és a múlt hibái miatt. Mégis miért olyan meglepő az, hogy nem tudom kezelni a helyzetet és hogy kiborulok, mert valaki így beszél velem? És még tényleg nem tartok ott, hogy igazán nagyon ki legyek akadva, pedig simán közel állok már hozzá, de ez nálam még egyáltalán nem az. És még végig is kell néznem az egészet újra, miközben szinte minden esete így is látom. Hol van ebben igazság?
- Talán... - mondom ki lassan. Nem mondhatom, hogy egyetlen szóval mindent helyre lehet tenni. Mintha csak a fickó nem igazán lenne otthon a szociális viselkedésformák terén. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnik. Én se vagyok a legnyitottabb mások felé az utóbbi időben, de nem szoktam így viselkedni. Normál állapotban érdekelne, hogy vérzik az orra, de csak letörli az ingujjával, ha jól sejtem most ő sem várja el tőlem, hogy aggodalommal tekintsek rá.
- Pedig igazán sokkal többet érne el egy kis tapintatossággal. Kétlem, hogy az én helyemben a legtöbben nyugodtan viselnék ezt az egész... agyrémet. - mert ez igenis az. Fel kéne fognom olyasmiket, amiket egyelőre nem tudok. Elég nekem feldolgozni a szeretteim halálát, nem pedig azt, hogy gyilkosság miatt haltak meg. Ez így már végképp sok idő, kell nekem pár perc, amíg egyáltalán lenyugszom és sikerül felfogni az egészet. Nem megy azonnal, akkor sem, ha valami nagyon megterhelőt tett. Egyébként is, honnan tudhatnám, hogy olyan nehéz volt neki ez az egész. Jó láttam a fizikai tünetet, de ennyi, nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg is halhatott volna a megerőltetés miatt. Még mindig kell egy kis idő, hogy felfogjam a szavait. Visszamenni a múltba... változtatni a dolgokon.
- Miért csak őt? Ha ez lehetséges, miért nem változtathatok az egészen? Miért ne lehetne... normális az életem megint? - félek, hogy valahol én magam is tudom a választ. Azt tudnák, ha mindent megmásítanék, azt tudnák és újra meg akarnák tenni, vagy akarná... tudom is én! Rettenetesen hiányzik a családom, olyan mély űr maradt utánuk, amit úgy érzem semmi sem lenne képes pótolni. Elég az, ha csak egyetlen szeletet visszakaphatok? De az is milyen élet lenne? Folyton félni, hogy újra megpróbálják? De nem állok fel és nem kezdek el járkálni, nem láttam sosem értelmét. Egyszerűen csak ülök mellette fáradtan előreeső vállakkal. Remény... azt hiszem ez valami olyasmi, de csak egy apró szikrányi, és azt se tudom, hogyan bírom ki azt, ha végig kell néznem élőben újra az egészet.

Tárgy: Re: Tanári szoba Hétf. 7 Ápr. - 20:48

Oké, azt hiszem túlzásba vittem. Most itt állok véresre mázolt képpel, az egész szoba rezeg a mágneses erőtértől, biztosan jól ráijesztettem, és még kemény is vagyok vele. A gyászhoz idő kell, én még harminc felett is nagyon neki tudok keseredni, ha anyámra, a lágerre gondolok. Most pedig pár perc alatt határozottságot várok el. Neki van igaza. Nagyot lélegezve higgadok le, kitartott karjaimban szépen lassan tűnik el a gerjesztett energia. Az ingem ujjával gyorsan letörlöm a vért, majd visszaszelidül a tekintetem.
- Jól van, ha azt mondom, hogy sajnálom, számít valamit? – Kérdezem még mindig magabiztosan, ellenben finomabb hangsúllyal. Pillantásommal kérem őt, hogy üljünk le, én meg is teszem, és magam mellé intek, bízva abban, hogy attól, mert a közepébe vágtunk, lassítani tudunk a drámán. Tényleg Charles-t is ide kellett volna hívnom, mert én a diplomáciát úgy oldom meg, hogy falhoz vágom az illetőt. Jelen helyzetben ez annyira nem lenne célravezető. Most vesztette el a családját, és még azt is magyarázom neki, hogy valaki szándékosan vette el tőle. Ezt hívják mélyvíznek.
- Már elnézést, megoldást kínálok, és nem tudok... olyan tapintatos lenni, amit kegyed elvár. – Vonom meg a vállamat, látom rajta, hogy tényleg gyilkolni kész kedve van, de ez talán a temperamentumából ered, no meg a téma kényessége miatt ilyen, ezért el kell néznem neki. Megfigyelte a kis víziómat, én pedig majdnem belehaltam. Ezt a metódust még alig alkalmaztam, pedig valljuk be, az erőterek mestere vagyok így hatvan felé.
- Azért nem Felica, mert nem voltunk ott. Csak láthatjuk a múltat, de ha nem voltunk ott, nem tehetünk semmit. Az idő szövetét nem olyan egyszerű felkorbácsolni. Ha mi tennénk, az komoly nyomot hagyna. Te tudod megváltoztatni. Azért, mert ott voltál. És visszamehetsz még egyszer. Azért, hogy őt kimentsd. Senki mást, és az lesz a végleges valóság. Ha akarod. –Remélem, hogy most már leült mellém, de ahogy sejtem, biztosan feldúltan elkezd járkálni a szobában, legalábbis én ezt tenném.

Tárgy: Re: Tanári szoba Vas. 6 Ápr. - 21:19

Eric & Felicia

Képtelen vagyok higgadtan kezelni a helyzetet, mert a szavai egyre inkább kiborítanak. A családom valami globális összeesküvés miatt halt meg? Ez egyszerűen abszurd! Nem tudok rá mást mondani, mint hogy így van. Nem tudom csak úgy egy könnyen elfogadni, hogy ez tényleg megtörténhet, hogy a családom nem az én hibámból halt meg, de még csak nem is egy véletlen baleset miatt, hanem mert megölték őket. Hiába lép fel erélyesen, hiába beszél láthatóan higgadtan, őszintén szólva csak annál jobban felidegesít vele, mint ahogy eredetileg voltam.
- Nem vagyok... ideges. Ez még nálam nem az! - próbálok normál hangerőn maradni, de igazán nagyon nehéz. Nem hat meg az sem, hogy közelebb lép. Nem tud nekem igazán ártani, arról nem is beszélve, hogy nem is érdekelne, hiszen már jó ideje hidegen hagy, hogy ki és mivel árthat nekem. A szavaira kissé felszökik a szemöldököm. Nyafogás... neki az nyafogás, hogy ki vagyok akadva, hogy nem értek semmit és hogy ilyeneket mond és hogy nem hagyja, hogy elfelejtsem a rosszat, hanem még emlékeztet is rá?
- Áh, szóval ez magának nyafogás... - mérgesen rázom meg a fejem. Ha olyan lenne a képességem, most villámokat szórna a szemem, vagy valami hasonló tuti, hogy történne. Mázlija van, hogy nincs így és hogy még mindig valamelyest visszafogom magam. Akkor már csak összeszorítom a szám, amikor azt mondja, hogy akkor megmutatja. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoz ki ebből, hogy mi lesz az, amit megmutat. Egyelőre képtelen vagyok elhinni neki azt, amit mond. Most még túlságosan lehetetlennek tűnik, hogy én... mi valami nagy dolognak a részesei vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy azzal, amit mond konkrétan azt kell hallanom, hogy változtatni lehet rajta. Nem akarok hamis reményeket, nem akarok balga álomképeket, amik úgyse teljesülhetnek. Nem! Mégis figyelem a képeket, az után, hogy a fülemre kell tennem a kezeimet, mert rémesen erős a hang, ami létrejön. Nem is veszem észre először azt sem, hogy Eric orrából már vércsík csordogál.
- Nem értem... azért élek, mert belenyúltatok valamibe. De akkor miért nem mentettétek meg őket is? Miért kellek én hozzá? Miért? - rémesen nehéz higgadtnak maradni, el sem mondhatom, hogy mennyire. Annyi a kérdés a fejemben, hogy képtelen vagyok mindent kimondani egyszerre, pedig őszintén szólva szívesen rázúdítanám az egészet egyszerre.

Tárgy: Re: Tanári szoba Vas. 6 Ápr. - 10:32

Most már felállok, és közelebb lépek. Láthatóan túlságosan nagy fába vágtam a fejszémet, sokkal inkább a vitáról, az üvöltözésről fog szólni ez a találka, mintsem a diplomáciáról, vagy a meggyőzésről. Most csöppent bele a helyzetbe, és nekem kéne türelmesen megmagyaráznom, hogy mi is történt valójában.
- Nem mondtam, hogy könnyű lesz megértenie, de azon vagyok, hogy elmagyarázzam, ha volna olyan szíves lehiggadni. – Szólok rá erélyesebben, és lépek oda hozzá. Nem azért, hogy megüssem, vagy ráijesszek, az erőt sugárzom, nem a fenyegetést. Túlságosan érzékeny lelkű, gyászol is, ez érthető, de nincsen arra idő, hogy nagyon mérlegelje a halottak súlyát, egyszerűen csinálnia kell, különben mindannyiunknak vége, a kör be fog zárulni.
- Elmondom, ha végre idefigyel a nyafogás helyett. – Reccsenek oda, nem valószínű, hogy túl nyugodalmas lesz a kapcsolatunk. Látom mélybarna szemeiben a vad haragot, amely az én lelkemet is táplálja, és tudom, hogy ketten erősek lehetünk, csak meg kell zaboláznia ezt a musztángot, kezelnie, uralnia kell, mert így saját magát emészti fel. Nagyon forgatja a szemét, lassan már tényleg bizsereg a tenyerem, de erősen harapok az ajkamba, és csipőre vágom a kezem, nehogy eljárjon.
- Hagyjuk. Inkább megmutatom. Képes vagyok rá, de csak pillanatokra. – Hátrébblépek, és elkezdem a mágneses erő gerjesztését. Körkörös mozdulatokat írok le, amíg örvényleni nem kezd a szoba. Afféle féregjáratot, egy betekintést hozok létre a különösen erős mágneses vákum segítségével. Zümmögő hang lesz urrá a szobán, amely addig erősödik, hogy az orromból vér kezd el folyni, Felicia füle pedig bizonyára majdnem elrobban az interferenciától. Ám amikor végzek, akkor egyfajta tükör jelenik meg előtte. Azt a bizonyos éjszakát látja. Egy kapucnis alak jelenik meg a semmiből a hitvesi ágy előtt. A férjnek majd neki is bead valami injekciót. Aztán kisétál a gyerekszobák felé, majd enyhe füst kezd el terjengeni. Felicia pedig nem ébred fel.
- Egyszer már be tudtunk avatkozni, ezért élted túl. – Váltok már tegeződésre, hiszen itt most láthatja, a saját élete a cél. – Nem értettél semmit, de ki tudtál menekülni, mert azt akartuk, hogy élj. De meghaltál te is, velük együtt.

Tárgy: Re: Tanári szoba Vas. 6 Ápr. - 10:14

Eric & Felicia

Elég nehéz felfognom azt, hogy nem véletlen balesetről volt szó., sőt valahogy a szavai azt mutatják, hogy valami sokkal komolyabbat gondol, és ez... egyszerűen abszurd. Nem akarom, nem tudom elfogadni, hogy a családom azért halt meg, mert valaki így akarta. Már magát a balesetet is nehéz folt felfogni, elfogadni, nem hogy ezt a másik megközelítést. Egyszerűen nem értem, és nem is igazán akarom megérteni.
- Hát mégis hogy a fenébe érteném, amikor pár órája még azt se tudtam, hogy vannak mások is rajtam kívül! - csattanok fel kissé, mert ha nem is szánja annak, egy kicsit akkor is lekezelő a hangja és ez nagyon nem tetszik. Mutáció, meg mindenféle okos beszéd, én ehhez nem értek. Művész vagyok, nem tudós, sose voltam igazán egy éltanuló típus, aki megértette volna az ilyesmit, vagy egyáltalán meg akarta volna érteni. Megrázom a fejem a szavai hallatán, hogy idővel majd mindenre rá fogok ébredni. Nem hiszem, hogy az lenne a jobb megoldás és nem az, hogy ha már belekezdett, akkor elmondja.
- Igen, ebben egyetértünk, most már mondja el, hogy mégis mi a fenéről van szó! - hiába volt az a vad leányzó mélyen elnyomva bennem éveken át, attól még ott van. Az, aki vandálkodott, aki az utcákat rótta, akiről a szülei úgy gondolták, hogy soha az életben nem lesz képes megállapodni, és most túl ideges vagyok, hogy ne ő vegye át a szerepet. Nem tudom, hogy miről van szó, nem is értem ezt az egészet és végképp döbbenten nézek rá, amikor meghallom, hogy milyen elmélettel áll elő, mert ez... ez egy elmélet, marhaság!
- Mégis miről beszél? Hogy enne az én családomnak köze bármi ilyesmihez? És hogyan irtanának ki mindenkit? Ez egyszerűen abszurd! - nem hiszem, és nem is tudom felfogni azt, amit mond. Rendben mások vagyunk, de valahogy olyan érzésem van, hogy nála ez már kissé elharapózott. A mifélénk között is lehetnek olyanok, akik nem tudnak reális talajon maradni, hanem furcsa elméleteket kezdenek el gyártani, miért ne lehetne? Biztosan neki is már az agyára ment egy mutáns kérdés, van egy enyhe üldözési mániája, vagy tudom is én. Hogy lenne köze a családomnak, vagy nekem bármiféle jövőbeli hatalomra jutáshoz? És mi ez az időutazás dolog? Nem rég még magammal sem voltam tisztában, most pedig már ilyesmiket kell hallgatnom? Csoda, ha kétkedve nézek rá?

Tárgy: Re: Tanári szoba Szomb. 5 Ápr. - 20:38

Mindig is ilyen voltam. Nyers, tapintatlan, lényegretörő. Nem ismerem a diplomáciát, a köntörfalazást, a mézes-mázas bájolgást. Kimondom amit gondolok, és őszintén nem érdekel, ha valakinek belegázolok a lelkébe, vagy vérig sértem. Az élet túlságosan bonyolult ahhoz, hogy még a jellemünkön is foltot ejtsünk méltatlan viselkedéssel. Ez nem azt jelenti, hogy jótét lélek vagyok, szeretek én statégiázni, de terveim egyértelműen kiszámíthatóak. Ütőképes vezető vagyok, néha mégis fejjel a falnak. Sebaj, ebcsont beforr.
- Tényleg nem érti. – Nem lekezelő vagyok, csak éppenséggel még fogalma sincsen arról, ami ránk vár. Nekem kell elmagyaráznom, mert Charles is nehezen hitte el, állandóan győzködnöm kellett, hogy a lágerek kora visszatérhet. Nincsen időm a gyászára, én is megvívtam a saját harcaimat, a részvét már kiveszett belőlem, jelenleg nem az egyén, a csoport, a testvériség a lényeg. A közös cél megmentése, még ha ez egyetlen mutánson múlik is. Összekulcsolom a kezemet, és azon tűnődök, hogy vajon miért nem Charles meséli mindezt. Talán azért nem, mert ő még mindig hisz az emberek békés természetében, elkerülhető szerinte a háború. Azt hiszem borzasztó nagyot téved.
- „A mutáció törzsfejlődésünk kulcsa. „ – Idézem a professzor doktorátusát. Mindketten ugyanazon területtel foglalkozunk, csak míg ő tudományos, elméleti aspektusból vizsgálta, én saját bőrömön tapasztltam a véres valóságot, és azon küzdök, hogy más ezt elkerülje. Az ő gyermeke lehet a megoldás kulcsa.
- Idővel majd mindenre rá fog ébredni Felicia. Azonban most nincsen időnk erre. Az idő fodrai nagyon kevés ideig hullámzódnak, ha nem teszünk valamit, ez válik a jelenünkké. Végérvényesen. Most még van pár napunk, hagyjuk az érdemtelen köröket. – Rántom meg a vállamat, szigorúan meredek rá, pedig valahol belül mélyen megérint a vesztesége, de én haragból dolgozom, az érzelmi gyengeség a képességeim rovására mehet.
- Valaki... egy nagyon erős mutáns képes az idő és tér meghajítására. Eljött hozzánk, a mi időnkbe, hogy megváltoztassa a jelenét, a mi jövőnket. Aznap éjszaka ő járt a házban Felicia. Az ő tette volt mindez, hogy elkerülje azt, ami történni fog. Ha megteszi, kiírtanak minket, mind egy szálig, egyedül ő éli majd túl... és mondanom sem kell, egy olyan világban, ahol mindenki ember, egyetlen mutáns ereje korlátlan lehet... – A végén még tényleg értelmesen el tudom magyarázni. Láthatóan érzékem van a drámai közlésekhez.
.

Tárgy: Re: Tanári szoba Kedd 1 Ápr. - 18:04

Eric & Felicia

Igazság szerint bármennyire is meglep, hogy csak így a közepébe vág, van ebben is ráció. Nem is akartam volna a hosszú ecsetelését végighallgatni annak, hogy miért is vagyok itt. Jobb az úgy, ha már az elején tisztázunk mindent és akkor hamar eldönthetem, hogy inkább elhúzok a fenébe, vagy mégis maradék még megbeszélni ezt-azt... valamit.
- Túl fontos? Tényleg nem értem... - rázom meg a fejem. Mitől fontosabb az én tragédiám, mint bárki másé? Másokkal is történnek szörnyű dolgok ezt tudom, bár persze attól még nekem nem könnyebb elviselni a sajátomat. Azt hiszem az soha senkinél nem igaz, hogy csak azért könnyebben viseli el a saját baját, mert másoknak is van, akár még nagyobb is. Ahogy mondani szokták mindenkinek a saját feje fáj és az én tragédiám még csak nem is valami apróság, amit esetleg felfújok. De tényleg nem értem, hogy miért akar nekem valaki ismeretlenül csak úgy segíteni. Nem szolgáltam rá, és a megszokott az, hogy az emberek viszonzást várnak a tetteikért.
- Mutáns... tehát így hívják? Elnézést, ha nem evidens nekem, hogy ezért gondolja, hogy segítenie kell, hiszen még csak pár órával ezelőttig azt sem tudtam, hogy vannak rajtam kívül mások is... furcsák. - honnan lett volna az egész olyan nyilvánvaló? Nem ismerem még ezt az egész ki mire képes dolgot. Az is elég rendesen meglepett, hogy én mit tudok, nem az, amit aztán Gabriel mutatott és azt még csak el sem tudom képzelni, hogy mikre lehetnek még képesek mások. Megpróbálom azért felvázolni neki azt, amire emlékszem, de hogy ez miért fontos, még most sem értem.
- Hogy érti, hogy valaki az idő szövetét változtatta meg? Mint valami időutazós filmben? - szökik fel kissé hitetlenkedve a szemöldököm. - Ez lehetséges? És miért tette volna? Mi lett volna, ha nem teszi meg? - fel sem foghatom, ha ez egyáltalán igaz, ha ilyesmi lehetséges, hogy miért állt bárkinek érdekében megölni a családomat, vagy épp bűnbe keverni engem. Ártatlanok voltak, akkor miért lett volna erre egyáltalán szükség. Értetlenül nézek rá, egyre inkább csak ráncolom a homlokom, bár ezt azt hiszem tökéletesen érthető.

Tárgy: Re: Tanári szoba Vas. 30 Márc. - 13:12

Tényleg elég bonyolult a dolog, de sosem voltam a lassú ismerkedés híve, főleg egy olyan helyzetben, amely mutáns testvéreinkre is hatással lehet, és életek múlhatnak rajta. Eleve türelmetlen voltam, amíg Gabriel úton volt, sosem arról voltam híres, hogy mint Charles, szépen kivárom, hogy mi fog történni. Nem sokat tudtam magammal kezdeni, amíg a fiatal férfi úton volt, de végre a nő most már itt van, így egyből belevágok a közepébe, csakis annyi időt hagyok neki, amíg felhajtja az egyébként ocsmány ízű italt. Egy picit azért közelebb lépek, hogy ha megszédülne, akkor a mágneses mezőt meghajlítva egyensúlyba tudjam őt hozni. Nem hiszem, hogy csúnyán tudna rám nézni, olyan szép arca van, mintha valami francia lányregényből lépett volna ki.
- Végeztem némi nyomozómunkát ezt megelőzően, ha nem haragszik meg, de túl fontos a története ahhoz, hogy figyelemmel kísérjem. – Hagyom, hogy leüljön, és kicsit megnyugodjon a gyomra, hogy végrényémyesen rám tudjon figyelni. Az teljesen világos, hogy ő most még nem érti az egészet, nyugalmat sugározva intem le, hogy ne aggódjon, egyenlőre még én sem.
- Viszonzás? Nem értem. Ön mutáns testvéreink közé tartozik, mondhatni a családunk. Ez nem elég ok? – Rökönyödök meg, már lassan ötven éve harcolok azért, hogy ne legyünk kirekesztve, ne úgy nézzenek ránk, mintha valami elfajtottak lennénk, akkor hogyan gondolhatja a nő, hogy még szívességeket is várok, mert befogadunk valakit. Ez olyan, mint egy falka, ahol teljesen természetesen módon kiállunk egymásért, a viszonzás pedig magától értetődő, kezeljen ő is így minket. Végül csak rátér a fontos kérdésre, én pedig elégedetten bólintok, és a hüvelykujjamat feltartva jelzem, hogy ezaz, kezdje csak.
- Itt csak furcsaságok vannak. Olvastuk a rendőrségi jegyzőkönyvet, és tudom, hogy még gyászol, sajnálom is, hogy máris ezzel terheljük, de most kell még cselekedni, amíg még van értelme. Valaki... megváltoztatta az idő szövedékét. Miért volt az fura, hogy a férje már halott volt? Miért volt a füst? Ez felettébb több, mint gyanus. Azért, mert egy hozzánk hasonló keltette azt. Olyan valaki, aki tudta, hogy hová kell mennie, mit kell tennie. Aki pontosan tudta, mi lesz, ha nem teszi meg. – Fűzöm karba a kezemet. Tudom, hogy ez így most nagyon tömény, de mégis kissé önelégült az arcom, mint egy brilliáns nyomozónak, aki éppen tálalja a megoldást.

Tárgy: Re: Tanári szoba Pént. 28 Márc. - 16:46

Eric & Felicia

Nem sok veszteni valóm van, ezért is jöttem el. Mi értelme lenne egy hotelszobában leélni az életemet teljesen értelmetlenül? A végén csak oda jutnék, hogy tényleg rá kéne jönnöm, hogy minden elveszítette a cseppnyi megmaradt varázsát is és nekem kell valami kiút. Egyelőre most tehát marad ez a megoldás. Valami ismeretlen fickó, aki már úgy nyit, hogy papírzacskóval lep meg, mert jó eséllyel rosszul leszek a kis utazás végén, és azzal jön, hogy nem vagyok egyedül. Nem hiszem, hogy bármi is változna ettől, vagy jobban érezném magam, de adjunk egy esélyt legalább a továbblépésnek azzal, hogy végül is itt vagyok. Átveszem tőle a poharat és egy mozdulattal felhajtom. Rémes, ami látszik is az arcomon megjelenő fintorból. Ha nem hat és nem lesz jobb tőle, akkor isten bizony nagyon csúnyán fogok nézni erre a fickóra, hogy ilyesmit adott be nekem.
- Szóval nekem bemutatkoznom sem kell, meg sem lep. - de legalább ülök, ez is valami, legalább lassan kezd rendbe jönni a gyomrom és nem akar újra visszaköszönni az ebédem. Így is elég kellemetlen, hogy sikerült a kukáját megtisztelnem az érkezésemmel. - Én nem mondanám, hogy kifejezetten rettentő lenne, szimplán csak nem igazán értem... ezt az egészet. - nem vagyok egyedül, meg hogy egyáltalán miért vagyok pontosan itt, mert amúgy mégis mit szeretnének tőlem? Nem hiszem, hogy tudnék segíteni valamiben, ahogy ők sem nekem, akkor meg?
- Igen erről a segítségről már Gabriel is beszélt, de a viszonzásról eddig még nem volt szó. - ráncolom kissé a homlokomat. Na igen, mindig kibújik az a bizonyos szög a zsákból idővel, és kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik. Kell valami azért, hogy tisztára mossák a nevem, bár igazából nekem majdnem ez is majdnem mindegy. Az viszont már sokkal jobban meglep, hogy az emlékeimről kérdez. Kissé meg is zavarodom a hallatán és idegesen kapkodom a szemem ide-oda. - Milyen... milyen furcsaságokra, és egyáltalán ez most hogy jön ide? Nem igazán értem. - rázom meg a fejem, de aztán újra rátekintek és megpróbálok mély levegőt venni és emlékezni. Azt az estét akarom mindennél jobban elfelejteni, nem pedig emlékezni rá. - Amikor felébredtem már füst volt és azt hiszem a legfurcsább az volt, hogy a férjem már... már nem élt. Nem volt olyan nagy a füst, és nem tudják hogy keletkezett a tűz, és... - elhallgatok. Egyelőre most ez is sok volt, nem akarok ezen többet most gondolkodni, legalább pár perc szünet mindenképpen kell.

Tárgy: Re: Tanári szoba Csüt. 27 Márc. - 8:25

Régóta várok már erre a nőre, igazából meg sem beszéltem Charles-szal, de nem is tartozunk egymásnak számadással. A legtöbbeket ketten keressük fel, mégsem vagyunk egy személy, bármikor felkeltheti az érdeklődésünket valaki, akiről úgy érezhetjük, helye lehet itt a csapatban. Sokat tűnődtem rajta, hogyan is segíthetnék neki, de azt hiszem meglehet rá a megoldás. Többünknek össze kell majd dolgoznia, de működhet. Gabriel igen megbízhatatlan a szememben, de engem jobban kedvel, mint a telepatát, és ez felé billenti a mérleget, hogy a nőért küldjem őt. Bízom benne, hogy a stílusa nem riasztja el a törvényen kívülit, aki már igen régóta menekül, bujdokol. Vetek egy pillantást a félbehagyott sakkjátszmára, van olyan, hogy csak ülünk felette, és beszélgetünk, nem is az örökös küzdelmünk a lényeg, hanem az együtt töltött idő. Talán ő az egyetlen, akit a barátomnak mondhatok, aki hajlandó volt rávenni, hogy megüljek a hátsómon. Ha nem így történt volna, most olyan lennék, mint a nő, akire várok. Végre egy pukkanással megjelennek, a férfi csak int egyet, aztán már térugrik tovább. Felállok, hogy üdvözöljem, igyekszem a hűvös, tartózkodó pillantásomat levetem, hogy legalább némi derű csillogjon a szememben. Az öltözetem ellenben a kényelmes és az elegáns között helyezkedik el valahol, a hajam rövid, csak az a fránya borosta, nehezen veszem rá magam, hogy megfelelően kezeljem. Észreveszem, hogy a nő heveny rosszulléttel küzd, ezzel még lesznek problémák, ha az általam javasolt vesszük igénybe. Odasietek, hogy elkapjam a karját, ha megtántorodna, és odasegítem a fotelbe. Már fordulok is a bárpulthoz, hogy egy keserű, de annál inkább nyugtató folyadékot töltsek ki. Picike, alig egy decis pohárban kapja a kezébe.
- Hajtsa fel Felicia. Eric Lensherr vagyok. – Ülök vissza a fotelembe, és a kérdésre némi tünődés után válaszolok. – Megértem a gyanakvását, én magam is erre a következtetésre jutottam volna. Kár, hogy nincsen itt Charles, ő a bizalomgerjesztőbb kettünk közül. Tőlem általában megrettennek. – Vonom meg a vállamat halvány mosollyal. – Talán okkal. Nos mindegy, a válaszom nem. Segítséget ajánlok, majd kérek én is cserébe. – Egy pillanatig kivárok, aztán belevágok egyenesen a közepébe.
- Hagyjuk a felesleges szócséplést. Arról az éjszakáról van szó, amikor a családja elhunyt. – Na igen, nem vagyok a tapintat mintaképe, én mindenkit elveszettem, már csak objektíven tudok nyilatkozni. – Ha fel tudja idézni pontosan... az előnyös lenne. A furcsaságokra helyezze a hangsúlyt.

Tárgy: Re: Tanári szoba

» 7-es szoba
» 6-os Szoba
» 3-as szoba
» 10-es szoba
» 13-as szoba