Scarlett & Liam - New York-i kiruccanás

First topic message reminder :

Scarlett & Liam

Túléltük. Nem mondom, hogy nem volt egy kicsit sem kellemetlen, de összességében azért olyan rossz sem volt, legalábbis mikor ott voltam, akkor úgy tűnt, aztán kitudja, hogy miről beszéltek egymás közt, de… de előttem nem ölték egymást, és ez mindenképpen egy biztató dolog, nem? A búcsúzkodás is megvan, persze Lari is mondta, hogy jöhetünk, amikor csak akarunk, most pedig ismét az utcán állunk, az autó szerencsére még mindig ott van, ahol hagytuk, és miután kinyitom az ajtót Scarlettnek, hogy beszállhasson, én is beülök a kormány mögé, majd ahelyett, hogy visszaindulnánk a birtokra, egy többemeletes hotel előtt állok meg, és egy pillanatra meg is szédülők, ahogy felnézek rá. Remélem, hogy sikerülni fog. Ha megkérdezné, hogy miért is vagyunk itt, akkor csak egy mindjárt meglátod mosollyal válaszolok neki. Kinyitom az ajtót előtte, és természetesen csakis utána lépek be az előtérbe, ami… ami csillog. Így elsőre ennyit tudok mondani. El is várom, hogy csillogjon, elég drága volt itt szállást foglalni, rá is ment minden pénzem, de megéri. Szeretném őt kiengesztelni amiatt a másfél hét miatt, és tudom, hogy nem szükséges, de akkor is úgy érzem, hogy így kell tennem. Szeretnék kikapcsolódni vele egy kicsit. Otthagyva a birtokon minden gondot, és csakis kettesben lenni vele pár napot, felfedezni New Yorkot, együtt kipróbálni mindent, és élvezni az életet vele. New Yorkban minden megvan, ami csak kell, és én mindent megszeretnék adni Scarlettnek. Persze, annyi pénz még van nálam, hogy elmehessünk szórakozni, annyit muszáj megtartani, de így is ki kellett ürítenem anyám számláját, amit az eltűnésekor rám hagyott. Most elég szépen lenulláztam az egyenleget, de nem számít, ha látom Scarlett arcán, hogy örül, akkor minden egyes centet megért ez az egész. Ha pedig szervezett már valami programot magának akkor… akkor a fejemet fogom a falba verni, mert igazán megkérdezhettem volna Amy-t és Jillt, hogy terveznek-e valamit, illetve mesélt-e Scarlett nekik valami arról, hogy mit tervez az elkövetkezendő napokra. De akkor ebben az esetben hazaviszem őt, és majd elmegyek dolgozni, hogy ne maradjon azért ennyiben az út, mert szeretném őt elvinni sok helyre. Nem csak New Yorkba, nem csak az országon belülre. Európába, Párizsba, Rómába, akárhova, ahova csak elszeretne menni.
Gyorsan odamegyek a recepcióhoz és egy perc alatt le is rendezem a szobafoglalást, és már a hátam mögött a kulccsal jövök vissza. A pénzem már így is oda, akár bejelentkezek, akár nem, úgyhogy… ha haza akar inkább menni, akkor maximum odaadom valakinek a szoba kulcsot, és lehet egy felhőtlenül boldog néhány napja. Azonban ezt nem szeretném, az lenne a legjobb, ha Scarlett örülne ennek, mert… mert szeretem, kell ennél több indok? – Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha… - elővarázsolom a hátam mögül a szobakulcsot, hogy ő is láthassa. - … itt maradnánk New Yorkban néhány napig. Csak te és én, kettesben. Elintéztem mindent már, foglaltam egy lakosztályfélét is, úgyhogy… mit mondasz? – óvatosan kérdezem, óvatos mosollyal körítve a dolgot. Nagyon szeretném, ha igent mondana, de az sem baj, ha nincs most kedve velem lenni, hanem csak haza akar menni és ledőlni az ágyba, mert fárasztó volt neki ez a nap… de akkor azért kicsit csalódott lennék. Megérteném őt, csak csalódott lennék, mert a kelleténél sokkal jobban beleéltem magam abba, hogy most vele lehetek néhány napot, csakis vele, nem zavar minket semmi és senki, de… talán ő nem vágyik erre, úgyhogy... a francba, tényleg meg kellett volna kérdeznem a szobatársait! Komolyan kész csoda, hogy nem kezd el remegni a kezem!

New York-i kiruccanás

♪ Not a bad thing ♪
- Remélem is. Valahogy kiharcoljuk azt az egy szobát. - tényleg szeretném, bár a közös reggelihez minimum közös ház kéne, de majd egyszer annak is eljön az ideje. Túlságosan jó ez így, túlságosan jól érzem magam, hogy ne akarjak még nagyon-nagyon sok ismétlést belőle. Egyszerűen vele érzem magam a legjobban, mindennél jobban és remélem, hogy ezt más is elfogadja. Jó tudom, hogy minden szerelmes lány ezt mondja, de ez... ez más, én így érzem, és nem csak valami buta fellángolásról van szó. Ha pedig az alapítók azt akarják, hogy a suliban maradjak, ha azt akarják, hogy ne essen bajom, akkor ezt így érhetik el, ha együtt lehetek vele. Ez valahol talán zsarolás, de egy picit rosszat én is elkövethetek a saját boldogságom érdekében, főleg hogy ez azért nem olyan égbekiáltó bűn lenne, hogy ki akarok harcolni magamnak egy kis jót, ha már annyi rosszat kaptam az utóbbi években. Lehet, hogy mások számára lehetetlennek tűnik ez az egész, de nekem akkor is valós, nekem akkor is reális, hogy ő számomra mindennél fontosabb, hogy vele akarok tölteni minden percet és mellette minden rossz, ami volt csak homályos emléknek tűnik, semmi többnek. Tudom, hogy vele nem lennék veszélyben, megvédene bármitől és azt is, hogy az életem mellette szép lenne minden perc. Jó tudom, túlzás, mert biztosan lesznek majd nehezebb időszakok is, de az mindenkinek van, de én akkor is pont ugyanúgy fogom majd szeretni őt, ehhez kétség sem férhet.
- Igen, mondjuk egy kakaót. - már nem is lenne érdemes azt mondani, hogy elmosolyodom, mert ez már teljes mértékben az arcom alapjává vált mostanra, főleg azok után ami tegnap történt és már ez a mai reggel is csodálatosan indult és biztos vagyok benne, hogy csak még jobb lesz minden. Harapok a szendvicsembe, amíg tölt nekem. Nem is kívánhatna többet senki, egy helyes srác ül itt mellettem, aki szeret, akit imádok, aki figyel az igényeimre és lesi a kívánságaimat. Elmondhatatlanul szerencsésnek érzem magam, ezért is van, hogy a füzetke fölé hajolva elég nehezen küzdöm le a késztetést, hogy ne őt nézzem, hanem tényleg azt, ami oda le van írva, fel van vázolva képekben.
- Mindent kipróbálunk! Becs' szó, hogy nem fogok elfáradni, maximum majd este kidőlünk, mint a hullák, de nem akarok lemaradni semmiről, és ha veled teszem, akkor még igazán fárasztó sem lehet. Szóval Szabadság-szobor, Central park, átsétálunk a Time Squeren, valami beiktatunk egy ebédet is, és az a százkét emelet se hangzik rosszul. - már most sikerült nem is kevés lehetőséget felsorolni és ez a füzet éppenséggel nem mondható vékonynak, szóval lesz dolgunk és tényleg biztos, hogy elég szépen ki fogunk fáradni, de nem izgat. Majd maximum egy gyors vacsi után bedőlünk az ágyba, vagy még előtte egy kellemes fürdés beleférhet, ha már a tegnapit megzavarta a szobaszerviz, majd ma pótoljuk, kamatostul! Az viszont igaz, hogy egy múzeum talán nem lenne olyan izgalmas, maximum a félreeső sötét sarkokban egymásnak esni... Jó, azt hiszem sikerül folyton elkalandozni, és már megint nem a képeket nézem, hanem inkább egy jó képű alakot itt mellettem, de nem vethet meg senki sem, hiszen mégis csak oda vagyok érte, így teljes mértékben érthető igaz?
- Akkor meg is van az első állomás, sikerült kiválasztani a leggyerekesebb szórakozást mi? - nevetem el magam, de hát nem vagyunk mi még úgy igazán felnőttek és én nagyon régen voltam vidámparkban és most már jó lenne pótolni, főleg akkor még nem nagyon ülhettem fel túl sok mindenre, most viszont már változott a helyzet, mindent kipróbálhatunk és még csak nem is unalmas társasággal. Azt hiszem látványosan gyorsítok a szendvicsemen és a kakaót is egy pillanat múlva ledöntöm szépen mellé, hogy aztán kihúzzam magam, mint egy jól lakott óvodás szép ki bajusszal, ami a szám szélén maradt az inni valónak hála. - Kééész! Várnak a körhinták és a hullámvasút és a szellemkastély és minden! Gyerünk! - egy pillanat múlva már fel is pattanok és egy egészen gyors puszit nyomok a szájára, hogy aztán eltűnjek a fürdőszoba felé. Kell azért még egy gyors fogmosás, meg nagyjából megmosni a szám, akármennyire is lelkes vagyok, ez csak nem maradhat el. Aztán bújok csak ki a pólójából, bár nem tudom megállni, hogy ne szorítsam kicsit magamhoz és szívjam be az illatát, hogy aztán kutassak ki a cuccaim közül valami használhatót. A szoknya ötletét rövid hezitálás után elvetem, mert bizonyos helyzetekben az ciki lehet, szóval marad egy rövid nadrág, egy könnyed szandi, no meg egy azért nem túlságosan kivágott, de azért nem is túl szolid felső, szóval csak úgy csinin. A hajam pedig megkapja a gyors fésülést, nem vagyok frizura fanatikus, jó nekem így egyszerűen.

Scarlett & Liam

-Így fogunk minden reggelt indítani! – mondom mosolyogva az arcát nézve. Nem tudom mit hoz a jövő, és nem is szeretnék jóslásokba bocsátkozni, de én is szeretnék így indítani minden reggelt, és ha rajtam múlik, akkor megígérhetem, hogy így is fogunk indítani minden reggelt. Van, hogy a jövő ijesztő, ha csak belegondolsz abba, hogy mik történhetnek, és megpróbálsz visszamenekülni a múltba, csak mert az már ismered. Ezt nem teheted meg, és nem is kell megtenned. A jövő kiszámíthatatlan. Minden másodperccel más és más, folyamatosan változik, nem csak tőlünk függ, hanem még ezernyi embertől, akik nem is tudják, hogy tetteik a te életedre is hatással vannak. A jövő ijesztően festhet, hiszen nem ismered, az ismeretlenbe fejest ugrani pedig rémisztő dolog, de muszáj. Viszont ha nem gondolsz rá, ha a jelenben élsz és nem nézel se magad mögé, se magad elé a távolba, hogy megpróbáld meglátni az előtted álló dolgokat, akkor nincs semmi baj. Akkor csak élsz, elvagy, mint hal a vízben, és észre sem fogod venni a változásokat, csak mikor már megtörténtek. A múlt csak emlék, a jövő egy hatalmas titok, a jelenünk pedig ajándék, amit ki kell használnunk. Anya mindig azt mondta, hogy a múlt már nincs, elmúlt, nem jön vissza, a jövő pedig még nincs itt, mindig egy lépéssel előttünk lesz, tehát az egyetlen igazi valóság az a jelen, amiben élnünk kell, amiből a legtöbbet kell kihoznunk. Mindig van olyan ember a világon, aki reménykedik, aki a párjára vár a nagyvilágban. Mindig a legtöbbet akarjuk kihozni mindenből, mindig a tökéletességre törekszünk, ez egy emberi szokás, nincs mit tenni ellene. Megakarjuk találni a párunkat, érezni akarjuk, ahogy a múlt és a jövő egyszerre veszti el a jelentőségét, ahogy nem marad más, mint a jelen. A jelen, az igazi valóság, ami szebb, mint egy álom, mikor rátalálunk arra, akit nekünk szánt az élet.
- Kérsz valamit inni? – kérdezem mielőtt beleharapnék az egyik szendvicsbe, és ha igent mond, akkor töltök neki abból, amit kér és csak azután huppanok le mellé, hogy az asztalra támaszkodva nézhessem át vele együtt a füzetet. Keveset voltam New Yorkban, és mikor itt voltam nem igazán nézelődtem, úgyhogy a város látványosságait és híresebb helyeit nem jártam végig, bár azért néhány alapvető dolog megvolt. A Szabadság-szobrot láttam, de azért ennél többre vágyom, a Central Parkon is átvágtam egyszer és a Time Square-on is voltam már, bár elégé homályosan emlékszem a dologra, szóval abból nem lesz semmi, ha még egyszer elmegyünk oda.
- Hát… a Szabadság-szobor tényleg alap, a Central Park is jó ötlet, a hintóval még inkább, de a Time Square is elég jól néz ki… viszont muszáj lesz majd valahogy felmennünk az Empire State Buildingre, nem semmi kilátás lehet… - itt egy pillanatra belenézek a füzetbe, hogy biztosra menjek - … százkét emelet magasból! – elég nagy választék van már az biztos, és sok helyre szívesen elmennék, bár a múzeumokat inkább kihagynám. A történelmi múzeumok mindig is érdekeltek, de a művészetiek… én nem szórakozom valami jól, ha olyan folyosókon megyek végig, ahol csak képek vannak és más semmi. Szeretem a képeket, de nem ezeket az ősrégi, múzeumban lévőket. A Szabadság-szobrot pedig ki ne szeretné magának megnézni? Az Empire State Building pedig… nem tudom, hogy oda csak úgy felengednek-e civileket, de mindegy is, ha vannak kamerák, akkor azokat könnyen kitudom iktatni, szóval akár fel is lóghatunk oda… tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy milyen lehet olyan magasból látni a várost, mert abban biztos vagyok, hogy nem semmi kilátást szolgál az épület. – Na, ez jó, a vidámpark szerintem is szuper lenne! – elég rég voltam vidámparkba, még kiskoromban anya vitt el, de akkor a legtöbb helyre még nem mehettem el, maradt a körhinta meg társai, de most már felülhetek, amire csak szeretnék, és a vidámpark úgy az igazi, ha valaki van veled, úgyhogy… - Akkor nyomás a vidámparkba? – persze csak miután megreggeliztünk és elkészültünk, mert hiába a tegnapi finom kaja, furcsamód azért éhesebb vagyok, mint kéne, bár gondolom csak sokat aludtunk, de megtehetjük, nem? Ezért vagyunk itt, végtére. Hogy pihenjünk, hogy azt csináljunk, amit csak akarunk, és ketten lehessünk. A birtokon is lehetséges lenne ez, de… de itt más és kész. Itt csak mi vagyunk, tanárok, X-Menek, és diáktársak nélkül. Nincsen bajom velük, de azért jobb így kettesben Scarlettel, a birtokon hagyva a többieket. Az pedig, hogy az alapítóknak nem tetszik, hogy kimaradunk… nem érdekel, ez a mi életünk, úgy éljük, ahogy szeretnénk.

New York-i kiruccanás

♪ Nothing gonna change my love for You ♪
Zokon is venném, ha zavarná, hogy a mellkasán pihenek. Jó esetleg a hajam az, ami csikizhetné, vagy ilyesmi, de az olyan kis apróság, amit kibír az ember, ha valaki fontos neki, no meg azért igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne legyen a dolog különösebben zavaró. Egy biztos, az utóbbi évek legszebb napja volt a mai, annak ellenére is, hogy volt kellemetlen része is, de ez igazán nem számít, ha azt nézem, hogy egyébként ilyen remekül végződött. Nem hiszem, hogy Larival valaha is nagy barátok leszünk, de neki fontos, így tehát nem fogom tiltani tőle, ez még akkor sem merült fel bennem, amikor nem találkoztam vele. A bizalom egy kapcsolat legfőbb alapja igaz? Az pedig akkor van meg, ha tényleg még véletlenül sem merül fel bennem, hogy ő bármi olyat tenne, amivel bánt. Lari... ő más, őt nem ismerem, tőle nem lenne ez meglepő, de Liam nem hagyná neki, nem hiszem, hogy hagyná, hiszen szeret, tudom, érzem és talán naiv kislányos elképzelés, de a mai este után ez a csodás érzés, ami köztünk van egyszerűen nem múlhat el... nem lehet.
Reggel már a mozgolódására ébredek fel. Nem viszi persze túlzásba, nem arról van szó, de azt hiszem épp elég idő telt el, hogy már egyébként is ideje legyen a kelésnek, habár mindettől függetlenül kellően fáradtnak érzem magam, de csak a kimerítő tegnap miatt azt hiszem. Álmosan pislogok párat, ahogy kicsit hason fekve nyújtózom. Sikerült a takarót azt a vékonyat is, ami volt szépen begyűrni magam alá. Mindig is ez volt a mániám, egy kevés mindig kell, a legnagyobb melegben is, hogy átöleljem, vagy hogy magam alá gyűrjem, de sosem tudtam teljesen takaró nélkül aludni. Csak akkor könyökölök fel egy kicsit, amikor közelebb hajol. Ekkor már biztos, hogy a tegnapi nap valóságos volt, hiszen éppenséggel nem vagyok túlöltözve és a csókja is kellően hosszú ahhoz, hogy meglegyen az az izzás közöttünk, ami valahogy... arra utal, hogy már egy magasabb szintre léptünk, vagy hogyan fogalmazzak. Ezért is kifejezetten nehéz elengedni az ajkait, hogy magával vigye őket a fürdőszobába, hogy arcot mosson. Az pedig végképp nehezen megy, hogy én is felkeljek. Túlságosan kényelmes az ágy, és túlságosan jó érzés, belefúrni a fejem a párnába és nem foglalkozni azzal, hogy odakint már egészen világos van.
- Csak egy perc! - alig hallani, inkább csak magamnak mondom, vagy inkább magamat győzködöm, hiszen csodás nap vár ránk tudom, millió helyre megyünk el majd és a legfontosabb, hogy együtt leszünk, nem kellene lustának lenni, de attól még olyan kényelmesen fekszem! Végül nagy nehezen rászánom magam, hogy feltápászkodjam, és felkapjam, hogy keressek legalább felülre valami ruhát és hát a legegyszerűbb az általa tegnap összeszedett cuccok közül szépen az ő pólóját lekapni a székről és abba bújni bele. Csak aztán vonszolom el magam a fürdőszobáig, hogy hasonlóképpen kicsit felfrissüljek, és legalább valamennyire eligazítsam az amúgy kellően kócos és zilált hajamat, és végül irány a konyha, ahol már eddigre egészen szépen előpakolt mindent, de persze, hogy nem a kajával kezdem, hanem azzal, hogy hozzá lépek és átölelem, hogy egy röpke csókot még követeljek magamnak. - Jó lenne minden reggelt így indítani! - mosolyodom el, miközben valahogy ösztönösen csúsznak lejjebb az ajkaim szórakozottan végigjárva a fülcimpáján kicsit, majd lejjebb a nyakára. Van tudjátok az az érzés, amikor életedben először próbálsz ki valami egészen fantasztikusat és aztán határozottan nehéz nem vágyni az ismétlésre. Engem is most csak a megkorranó gyomrom az, ami megállít végül. Fel sem foghatom a dolgot, hiszen rendesen beettünk este is, bár fogalmam sincs, hogy mennyi alvás van a hátunk mögött. Lehuppanok tehát mellé, hogy elmarjak magamnak egy már összerakott szendvicset, vagy egy szelet kenyeret, amire már rápakolt minden finoman és csak aztán kezek el lapozgatni abban a füzetben, amit előkészített, magunk közé tolva persze.
- Nem kicsi a választás, te van amit már láttál és ajánlod, vagy amit még nem és épp azért vagy rá kíváncsi? Gondolom a Szabadság szobor az alapvető, vagy... vagy valami nagyobb múzeum, esetleg a Cetral park! Bár csak egy park, de elvileg jó nagy és anya mesélt róla, hogy olyan hintószerű dologgal is végig lehet menni rajta... vagy... vagy elmehetünk vidámparkba! - oké tudom, hogy egy nap csak 24 óra, vagyis az ébren töltött része inkább 16 körül, de a lelkesedésem az meg van, mint mindig.

Scarlett & Liam

Mosolyogva figyelem őt, ahogyan birtokba veszi a másik csapot, miközben a fogamat mosom. Próbálom úgy időzíteni a dolgot, hogy úgy körülbelül akkor végezzek, amikor ő, és így nagyjából egyből utána tudom magamat ledobni az ágyra. A legkevésbé sem zavar az, hogy a mellkasomra hajtja a fejét, sőt, csak örülni tudok neki. A kezemen az oldalán pihen és kicsit közelebb is húzom magamhoz, ahogyan lehunyom a szememet, hogy teret adjak a fáradságnak. Abban egyet tudok vele érteni, hogy ez egy elégé hosszú és fárasztó nap volt. Nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet így összehozni Larit és Scarlettet, de végülis nem történt haláleset, szóval gondolom azért úgy nagyjából nem sikerült olyan rosszra a találkozó, nem? Értem én, hogy nem különösebben kedvelik egymást, mert féltékenyek és a többi ehhez hasonló érzés, de szerintem annyira nem volt szörnyű, én sokkal rosszabbra számítottam, szóval örülök annak, hogy így alakultak a dolgok, és még volt kedve eljönni velem ide is. Szeretném, ha megértené, hogy nem tudom és nem is akarok csak úgy kidobni Larit az életemből. Fontos nekem, sok mindent köszönhetek neki, és tudom, hogy van egy sajátos stílusa, de én kedvelem őt. Ha nem segített volna nekem, akkor most egy teljesen más ember lennék, és soha nem jutottam volna idáig, nem ismerhettem volna meg Scarlettet, nem történhetett volna meg velem nagyon sok minden. Azonban azt Lari is tudja, hogy nem versenyezhet Scarlettel, már ha ez verseny lenne. Számomra ugyanis ő az első, hiszen ki más lehetne, ha nem a lány, akit szeretek? Ez szerintem egyértelmű, remélem mindkettőjük számára az. Nem szeretném elveszteni őket, és ha választanom kell, akkor nem fogok habozni, de… de nem akarok választani és kész. Túlságosan sok mindent köszönhetek Larinak, túl sok mindent tett értem, hogy csak úgy elfelejtsem őt. Tudom, hogy nem valami kellemes, de túl lehet élni, nem kell olyan sokat találkoznia Larival, ha nem akar. Enyhén megrázom a fejemet, hogy kiűzzem belőle ezeket a gondolatokat, elvégre már vége a napnak, semmi értelme folyamatosan azon agyalni, hogy mi lesz. A jelennel kell törődnöm, és azzal is fogok mostantól. Csakis a lánnyal fogok törődni, akit szeretek, aki itt fekszik mellettem, akinek a kezei a mellkasomon köröznek egy darabig. Mosolyra húzom a számat, és ez az utolsó, amire emlékszem az éjszakából. Hogy mosolyogva aludtam el.
Fogalmam sincsen, hogy hány óra lehet, mikor végre felébredek, bár a szemeimet továbbra is csukva tartom egy-két percig. Nem tudom miért, de szokásom, hogy a felkelés után pár percig még lehunyt szemmel pihennek, mielőtt rászánnám magam arra, hogy kissé kábán felüljek az ágyban, ahogyan most is teszem. Nem tudom, hogy Scarlett felkelt-e már, vagy még alszik, mindenesetre egy kicsit talán a kelleténél hosszabb csókkal köszöntöm őt, ha alszik, akkor pedig óvatosan kászálódok ki az ágyból, hogy először a fürdőszoba felé vehessem az irányt. Csak azért, hogy megmossam az arcom, és felébredjek végre, majd a konyha felé veszem az irányt, és a hűtőben lévő zöldségekből, felvágottakból, illetve a szekrényben talált kenyérből gyorsan összeütök egy könnyű reggelit, majd még mielőtt bármit is tennék magam elé kapok az asztalon heverő füzetet, amiben a város híresebb dolgait gyűjtötték össze. Fogalmam sincsen, hogy hova akarunk először elmenni, elvégre ez közös döntés lesz, úgyhogy kinyitva hagyom a füzetet az asztalon, hogy Scarlett megnézhesse, ha szeretné, mert gondolom azért szeretné látni, hogy hányadán is állunk, mik is vannak, amit ki akarunk próbálni, vagy, amit érdemes kipróbálni, a kettő végülis nem ugyanaz.

New York-i kiruccanás

♪ Goodnight my Love ♪
Szélesen elmosolyodom, ez akkor ilyen eskü nap, de azt hiszem, ha arról lenne szól, akkor még azt is kibírnám valahogy, hogy bogarakat eszik. Nem mondom, hogy könnyen, de azt hiszem túlélném, ha neki épp olyan mániája lenne, hogy nem bírnák ki sült tücskök ropogtatása nélkül. Jesszus... már komolyan a gondolattól is feláll a szőr a karomon, de azzal együtt szeretjük a másikat, amilyen defektjei vannak igaz? Szóval ezt is kibírnám valami csoda folytán, ebben biztos vagyok... vagy rávenném magam valahogy, mindegy, sikerülne és kész. Egyelőre viszont nem fogunk a szobába se kocsonyát, se csótánylevest kérni, se sült rovarokat, csak esszük a csokit, meg a finom húst, meg mindent, ami itt van és isteni és... persze újra és újra csókot lopdosok tőle, mert az egyszerűen kell, immár egyértelmű, hogy lételememmé vált a jelenléte, nem is tudom, hogy viselném el, ha nem lenn itt velem. Azt hiszem... sehogy, azt hiszem totál képtelen lennék rá.
- Azt el is várom Mr! - nevetem el magam, aminek hatására majdnem sikerül az utolsó falatot simán kiköpni, de végül csak visszatartom a kezem szám elé varázsolásával. Egyszerűen imádok vele lenni, imádom ezt a napot akkor is, ha nem indult épp a legcsodálatosabban ezzel a kis látogatással. Nem azt mondom, hogy utálom a legjobb barátját, de nem is vagyok kifejezetten oda érte. Nem tehetek róla, de nem tetszik a stílusa, nem tetszik az, ahogy Liammel bánik, csak azért próbálom elfogadni ezt az egészet, mert sokszor segített neki már és e miatt hálásnak kell lennem, de attól még nem egyszerű elfogadni azt, hogy ledrágámozza az én páromat, és hogy mindenféléket csinál vele és ki tudja, hogy még miket csináltak és igen az is zavarna, ha csak simán együtt aludnának, mert ő velem aludjon, mert... mert csak és kész! Nem arról van szó, hogy egy önző dög vagyok, vagy egy kis csitri, aki hisztizik, mert a pasija nem folyton vele van, egyszerűen csak túlságosan szeretem ahhoz, hogy más valakinek osztogassa a szeretetét. Egyszerűen sajnos nem bírom ki nélküle és rémes érzés, ha nem lehetek vele, az meg még rosszabb, ha tudom hogy mind ez közben mással van.
Dehogy orrolok meg rá, sőt ha arról van szó, én tolom oda elé, hogy kóstolja meg bátran a bort. Annyira igazából nem rossz, de az a pár korty most elég is belőle, ami lecsúszik a torkomon. Tényleg álmos vagyok, ha akarnám se tudnám elnyomni az ásítást, ami előtolakszik a torkomból. - Persze, még nekem is kellene egy fogmosást alkalmaznom, de nehéz rászánni magam, hogy meg moccanjak, túlságosan finom volt a kaja. - ezzel a lendülettel hátra is dobom magam, az utolsó szavaira mielőtt eltűnik a fürdőszobában csak egy széles mosolyt villantok és dobok egy csókot utána. Eszem ágában sincs felkelni és megkeresni a pizsimet, amúgy sem fordult meg a fejemben és nincs is rá szükség. Nem zavar, hogy hiányos öltözetben lát, hiszen látott már, akkor ez már totál nem számít. Ahhoz képest most túl vagyok öltözve, hiszen van rajtam egy egész ruhadarab és a hajam is néha egészen sokat takar, nem szándékosan persze. Valamikor amikor már elzárta a vizet, akkor szánom rá magam, hogy megmoccanjak, de csak azért, hogy megmossam én is a fogam. Ez egy nagyon tuti szoba, kizárt hogy ne legyen két csap, szóval betolakszom szépen mellé, és én is kicsit rendbe szedem magam, legalább e téren az alvásra. Aztán be is dobom magam az ágyba, átölelve, a mellkasára hajtva a fejem, de most csak egy pillanatra, előbb kell az a csók, jó éjt puszi, mindegy, hogy minek nevezzük, de akkor is kell. Így szeretnék minden este elaludni, olyan jó lenne! - Jó éjt! - már kicsit sem zavar, hogy a meztelen mellkasára hajtom a fejem, vagy hogy a keze az én ruhátlan oldalamon pihen. Első alkalommal furcsa volt, de akkor is csak inkább izgatott voltam a helyzet miatt, egyáltalán nem volt rossz, de most... csak csodálatos. Ugyanúgy, mint már máskor is, most is magától indul el a kezem, hogy még néhány röpke kört leírva simogassam a mellkasát, amíg el nem nyom az álom,ami hamar bekövetkezik, hiszen elég hosszú volt ez a nap, és rendkívül kimerítő.

Scarlett & Liam

- Neked még azt is elnézném, de ha már te megesküszöl, akkor én is. Esküszöm, hogy nem fogok csótányokat és tücsköket enni se előtted, se sehol. – ha még is erre vetemednék, akkor megőrültem és nem vagyok beszámítható. Azt pedig talán nem igazán zavarna előttem enne olyan… valamit, de azért jobb, ha nem, mert én a kocsonyának már a látványától is irtózok, szóval majd becsukom a szemem, ha kiderül, hogy ízlik neki és kedve támad kocsonyázni egyet. Annak pedig már külön örülök, hogy nem vette a szavaimat rossz néven. Én tényleg nem akarok beleszólni az ilyen alapvető dolgaiba, mint az ízlése, mert szerintem amúgyis tökéletes az ízlése, szóval… mindegy is, a lényeg, hogy nem akarom őt visszafogni, és elzárni a dolgok kipróbálástól, csak mert nekem nem jöttek be annyira. Nem vagyunk egyformák, simán lehet, hogy neki ízleni fog a kocsonya, nem tudhatom, éppen ezért is kell hagyni, hogy ezt ő döntse el, és ha ízlik neki, akkor annyit ehet, amennyit csak akar, miattam nem kell nélkülöznie. Sőt, a végén még én hoznák neki, ha megkívánná. Mindent, még a legapróbb dolgokat is megszeretném neki adni. Megfogadtam. Nem csak most,hanem még régebben, évekkel ezelőtt. Mikor tizennyolc lettem. Aznap kezdődött el az életem, aznap lettem a világ egyik polgára a több milliárdból. Akkor lettem felnőtt, ami azt jelenti, hogy nem tartoztam már számadással senkinek, csakis magamnak. Már a világnak feleltem számadással, a jövőnek, és az élet minden nyújtotta lehetőségének. Attól a naptól fogva az volt a feladatom, hogy nyitott szemmel járjak a világban, felkészülten, bár magam sem tudtam mire. Ma már tudom a választ. Mindenre. Hogy elkezdjem az életemet, hogy szeressek, hogy éljek az élet adta lehetőségekkel és vállaljam a kockázatot, a felelősséget a tetteimért. Megfogadtam, hogyha megtalálom őt, akkor nem engedem el, és megadok neki mindent, amit csak lehetséges. És befogom tartani, boldoggá fogom tenni, kerül, amibe kerül.
- Oh, hát ezt a varázskezet még sokszor érezheted majd magadon. – mondom mosolyogva. És ezek a kezek soha nem fognak mást illetni, csakis őt, ebben száz százalékig biztos lehet, és remélem, hogy biztos is. Őt teljesen más érzés megérinteni, mint másokat. Nekem fontos az érintés. Amikor megfogom a kezét, és érzem az lüktetését az ereinek, a szívverését, és a teste melegét. Egy érintés elég, hogy érezzem a szerelmét. Egy érintés elég, hogy egynek érezzem magamat vele, hogy úgy érezzem lélegezni is képtelen vagyok nélküle. Mindegy egy érintésben jön össze, és az érintés felér tízezer szóval. Érezni akarom őt, érezni, hogy ott van mellettem, ahogyan hozzámér, ahogyan átölelhetem, ahogyan hallgathatom a szívverését. Vele nem lesz elég egy-két együttlét akárhányszor is fogom megölelni, megcsókolni, soha nem fogom azt soknak, vagy elegendőnek érezni. Vonzódom hozzá, úgy, ahogy soha senkihez még, és ha nélkülöznöm kéne ezt… azt hiszem beleőrülnék abba. Azt mondják, hogy jogunk van a másik szemének csillogásához, a mosolyához, a kezéhez, az ajkaihoz, mindenhez, ami őt jelenti, de szerintem így nem igaz. Nem azért van jogunk ehhez, mert szeretjük őt, hanem azért, mert ő szeret minket, és ez fordítva is igaz. Jogom van hozzá, mert szeret engem, és joga van hozzám, mert szeretem.
Ha nem orrol meg rám, akkor beleiszom a poharába, hogy én is megkóstoljam azt a bort és elégedetten mosolygok, ahogy visszarakom az üveget a kocsira, és a poharat is visszarakom, amint úgy érzi, hogy elég volt. – Oké, akkor egy kiadós alvás, csak előtte gyorsan lezuhanyozom, rendben? – az előbb nem igazán sikerült, túlságosan is elvoltam vele foglalva, de majd most gyorsan bepótolom, aztán fogat mosok és már irány is az ágy. – Meg ne lássam rajtad a pizsamád! – mondom fülig érő mosollyal, ahogy eltűnök a fürdőben, hogy beiktassam most azt a gyors zuhanyt és sietek is, ahogy tudok, mert nincs is valami nagy kedvem most a zuhany alatt szöszmötölni, úgyhogy még egy gyors fogmosás miután végzek a mosakodással és máris ott termek az ágyba és egy nagyot ásítva dőlök hátra, ahogy magamhoz ölelem Scarletett. Majd holnap leszólok, hogy elvihetik a kocsit, amin a kaját hozták, most túlságosan is jó helyen vagyok Scarlett mellett, hogy elmozduljak. – Jó éjszakát! – suttogom mosolyogva, és még ma utoljára megcsókolom őt. Igaza van, kell egy kiadós alvás, ha holnap nyakunkba akarjuk venni a várost, márpedig New York-ban elég sok minden van, amit kipróbálhatunk, szóval kelleni fog az energia, ha pörögni akarunk, mint búgócsiga.

New York-i kiruccanás

♪ Non Non Non ♪
Túlságosan sok közhely szól a szerelemről, de engem most egyáltalán nem érdekel, hogy mi számít annak, vagy mi nem, én csak azt tudom, hogy mindennél jobban szeretem és hogy tényleg úgy érzem, mellette egyszerűen nem érhet semmilyen baj, nem érhet el a fájdalom, a félelem, semmi rossz. Tudom, hogy butaság, mert nem tud megvédeni mindentől, de én akkor is hiszek benne, hogy így lesz, hogy az élet majd igazol, hogy igenis jól döntöttem. Dorothy haragszik rám e miatt, talán könnyebben bocsátana meg nekem akkor, ha eleve őt keresem meg először, de akkor most nem lenne itt nekem Liam, akkor elszalasztottam volna az ő szerelmét és azt nem éltem volna túl. A húgom remélem, hogy idővel majd megérti, hogy miért tettem ezt, hogy nem őt akartam elárulni vele, egyszerűen olyan sokáig nem tehettem saját magamért semmit, olyan sokáig volt mindig kötelező megtennem a dolgokat, és most én akartam dönteni. Valami belső hang pedig arra késztetett, hogy gondolkodás nélkül ajánljam fel neki, hogy megkeresem az édesanyját, hogy elmegyek vele akárhova, ahol van és mellette leszek. Életem legjobb döntése volt, még ha volt negatív következménye, a kis dorgálás, vagy hogy közben a húgom az iskolába érkezett. Nem számít, semmi sem számít, amíg ő van nekem és amíg én itt lehetek neki, addig minden más tökéletesen lényegtelennek tűnik.
- Ha mégis ízleni fog, akkor megígérem, hogy soha nem eszem majd előtted! - még szabad kezemet a mellkasomra is teszem egy pillanatra, azt pedig a melyikben a villa van felemelem magam mellett, ünnepélyesen esküt téve, hogy tényleg nem eszem kocsonyát soha a jelenlétében még akkor sem, ha egyébként finom, csak neki nem ízlett. Remélhetőleg ő sem akar majd sült bogarakat kóstolgatni mellettem, bár nagyon úgy fest, hogy ő sem igazán hajlik rá, hogy ilyesmit megkóstoljon, tehát valószínűleg azért ettől nem kell nagyon tartanom. Kocsonya és ízeltlábúak távozzatok! Amúgy sem hiszem, hogy az az étel annyira észveszejtően jó lenne, hogy képtelen lennék lemondani róla. Ez a hús... na ha erre mondaná, hogy nem ehetek soha többé, akkor azt tuti, hogy nehezebben viselném el, de valami füleket, meg ilyesmiket, egy rezgő kocsonyába pakolva, azért így elmondás alapján se tűnik olyasminek, ami miatt ölni lenne képes bárki is. Amikor még hebegni is kezd szélesedik a mosolyom és csak bólintok egy aprót, mielőtt kicsit előre hajolva csókot cuppantanék a szájára. Cuki, tényleg az, hogy képes ő is időnként összekeveredni, pedig ez többnyire tényleg az én szokásom, de így még sokkal jobban imádom, ha ez még egyáltalán lehetséges.
- Tudom, neked is, bár... nem biztos, hogy a csokiban is, de másban... igen. - talán egy pillanatra halvány pír kúszik fel az arcomra, ahogy beharapom az alsó ajkamat. Azt hiszem talán egyértelmű, hogy mire is gondoltam most, hiszen tény és való, hogy olyan finoman és érzékien simogatott nem is olyan régen, hogy ha ezek után esetleg rossz bonbon kerül a számba, még az se nagyon érdekel, attól még a keze ugyanúgy nagyon... ügyes. És a jóslat be is válik, a csoki ugyanúgy úgy csíp, mint annak a rendje, úgyhogy piszkosul szenvedek, mire visszaér a pohár vízzel. Konkrétan egy hajtásra iszom ki az egészet, és csak amikor ez meg van, akkor próbálok meg szavakat is keresni, még mindig kissé sziszegve időnként és persze kellően grimaszolva. - Jobb, de ez... nagyon durva volt! - még valahogy most is zavar az utóíz, ami maradt utána, ezért nem is kérdés, hogy a válaszom egy határozott bólintás a bor kérdésére. Nem nagyon ittam még, mint említettem csak a pezsgőt kóstoltam, azt is még jó rég, de miután tolt átveszem tőle a poharat és óvatosan kortyolok belőle. - Nem is rossz! - mosolyodom el, aztán a kérdésre csak megrázom a fejem. - Azt hiszem én mára pihentetném a kísérletezést és... - két korty között egy ásítást is sikerül megejtenem. Azért akárhogy is, de ez egy hosszú nap volt és mindenképpen rendkívül eseménydús. ... mit szóltál egy kiadós alváshoz, hogy holnap legyen erőnk a nyakunkba venni a várost? - tényleg elfáradtam, kifárasztott a nap, és ő is elég szépen és nagyon is kellemesen kifárasztott. Leginkább csak eldőlnék itt, pedig még rám férne egy fogmosás legalább, de hogy nem fogok most pizsit keresgélni a bőröndömben, az egyszer tuti biztos!

Scarlett & Liam

Sok dologra vágytam már az életem során, de rájöttem arra, hogy nincs erősebb vágy annál, mikor valakinek a közelségére vágyunk. Mikor úgy vágyunk rá, hogy nincs ott, hogy nem tudjuk hol van, csak az, hogy ott kell lennie a világban. Közel, s közben mégis messze. Minden porcikámmal vágytam arra, hogy láthassam, bár nem tudtam, hogy néz ki, milyen színű a szeme és milyen a mosolya, de tudtam, hogy tetszeni fog, tudtam, hogy a mindent fogja jelenti számomra az, mikor rám mosolyog és látom megcsillanni a szemét. Elképzeltem sokszor, hogy milyen lehet a hangja, de felülmúlta minden elképzelésem. Bársonyos, simogató hangja van, szebb, mint bárkié, akit hallottam. Elég egyetlen szó, egyetlen érintés és úgy értem megáll az idő, hogy megszűnik létezni körülöttem minden, és csak mi vagyunk ketten, csak mi számítunk. Értetlenül álltam mindig is a világban, mert bármilyen jól is éreztem időnként magamat, valami mindig hiányzott. Valami miatt mindig hontalannak éreztem magam, kevesebbnek, mint mások. De rájöttem, hogy miért éreztem így. Rájöttem akkor, mikor arra tudatra eszméltem fel, hogy szeretem őt. Abban a pillanatban megtörtént. Megállt az idő, megszűnt körülöttünk minden, és éreztem, hogy hazaértem, hogy otthon vagyok. Az én helyem mindig is ott lesz mellette, és ha valamiért nem lehetek ott, akkor a szívében, nincs olyan pillanat, hogy ne jutna eszembe az arca, a hangja, és ne érezném a bőrömön az utolsó érintésének kínzó hiányát. Mindig is vágytam arra, hogy szerelmes legyek. Vártam a találkozást, hogy összehozzon a sors a lánnyal, akit egy életen át szerethetek majd, de nem hittem volna, hogy tényleg össze is fog. Az egy íratlan szabály, hogy az élet gondjaira, nehézségeire és fájdalmaira csupán egyetlen érzés a gyógyír. A szeretet. Én hiszek benne, és tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy soha nem lesz nehéz, és soha nem fog fájni semmi. Én csak azt akarom mondani ezzel, hogy Scarlett megleltem azt a békét és azt a bátorságot, amire mindig is szükségem volt az életben. Bátorrá tett engem, megváltoztatott, magához láncolt és szeretni fogom, amíg világ a világ. Erre megesküszöm.
-Köszönöm, ez nagyon kedves tőled, de tudod… remélem, hogy nem fog ízleni neked. - mondom vigyorogva. Nem gonoszság ez csak… csak nem is tudom mi, de nem rossz szándékkal mondtam az biztos. Ha ő enné előttem az nem zavarna, neki aztán tényleg mindent megbocsátanék, nem is tudok rá haragudni, de más a helyzet, ha valaki más eszi a közelemben azt az… izét. Nem valami vállalhatatlan étel a kocsonya, de én nagyon nem szeretem, és remélem, hogy soha életemben nem kell ennem. Persze Scarlett még nem kóstolta, és nem akarom teletömni a fejét azzal, hogy nem ízlik majd neki, mert lehet, hogy tényleg fog, csak… csak fura lenne, és ennyi. – Nem úgy értem, hogy baj, ha ízlik neked, hanem úgy, hogy… érted, ugye? – csak hebegek meg habogok itt össze-vissza, mert nem szeretném, ha félreértene, mert én tényleg semmi rosszat nem akartam ezzel mondani, remélem ezt ő is tudja. Én aztán soha nem fogok beleszólni abba, hogy mit eszik, kivétel, ha valami bogaras dolgot készül eltüntetni a szájában, bár nem hinném, hogy erre olyan nagyon nagy esély lenne.
- Az tényleg finom, ez valami… meghatározhatatlan ízű volt. – mondjuk csak simán szemét ízűnek, mert ilyenek képzelem a szemét ízét. Fura, hogy képes valaki szemét ízű csokit készíteni. Mindenesetre nincs sok időm ezen töprengeni, hiszen most nekem kell választani és kis töprengés után kezet is választok, majd óvatosan rágom szét a csokit, de most egy elégedett hümmögés hagyja el a számat, és mosolyogva nézek rá. – Finom, meggyes, varázskezed van. – a mosolyom aztán nevetésbe megy át, de kicsit megkésve sikerül elfojtanom, mert azért illik együtt érezni és máris a kocsin keresek valami ihatót, de csak bort találok, és az talán nem a legjobb arra, hogy a csípős utóhatást eltüntesse, és időigényes is lenne felbontani, úgyhogy felpattanok az ágyról és kiszáguldok egy pohár vízért a konyhába, és amilyen gyorsan csak lehet hozom is neki a vízét és mosolyogva nyújtom neki a poharat. – Remélem így azért jobb valamennyire… - én szeretem a csípős dolgokat, úgyhogy talán jobb lett volna, ha ezt én kapom… vagyis nem, mert a szemét ízű nagyon undorító volt, talán ennél is rosszabb. – Kérsz bort? – szúrom közbe, ahogy eszembe jut. Tudom, hogy nem szokott inni, de hátha most szeretne, és ha igen, akkor ki is bontom, ha meg nem, akkor hagyom ott ahol van, egyedül nem fogok inni. – Mehet tovább, vagy… vagy ez volt az utolsó? – a csokira értem persze, és a válaszától függően is cselekszem. Ha igent, mond, akkor ismét a kezeimbe varázsolom a csokit, ha nem, akkor pedig egy utolsót még megeszek és vissza is helyezem a dobozt a kocsira.

New York-i kiruccanás

♪ Especially for you ♪
Én nem gondolnám azért magamat földre szállt angyalnak, de abban hiszek, hogy létezhetnek csodák. Olyan sok rossz történt velem, olyan sok rossz van a hátam mögött, hogy most már én is megérdemlek egy kis varázslatot, egy kis csodát, valamiféle beteljesülést, amiben igazán élhetek és mellette ezt érzem. Élek, minden másodpercet boldogan ki tudok használni, és még az alvás is szinte fájó időpocsékolásnak tűnik, mert addig sem láthatom, érezhetem, hallhatom őt. Persze tudom, megbeszéltük már, hogy az alvás az egy szükséges rossz, hogy sajnos időnként muszáj beiktatni, mert e nélkül nehéz a következő napot elkezdeni és én biztos, hogy holnap nagyon sok mindent akarok csinálni. Elmenni helyekre, megismerni sok mindent, őt is még jobban, látni a várost, kipróbálni olyasmiket, amiket előtte még sosem tettem. Most nem, most tényleg az a jó, hogy itt lehetek vele, most nem vágyom sehova, most csak azt akarom, hogy a karjaiba zárjon, hogy újra és újra, amikor csak akarok csókot lehelhessek az ajkaira, most tényleg csak egyedül ez a fontos. A város várhat, ott kint van az erkélyünk alatt és nem fog elszaladni, de az együtt töltött csodás pillanatok elszállhatnak és én mindet minél tovább ki akarom élvezni.
Egyszerűen csak elnevetem magam a leveses incidens hatására. Imádni való, de tényleg nem akarom, hogy azért égesse össze a nyelvét,hogy minél több gyógypuszit kapjon. A nélkül is kaphat amennyit csak akar, amikor csak akar. Jó talán ha hajnalban ébresztene fel azért, hogy kér egyet, akkor lehet hogy kevésbé lennék lelkes, de még akkor se tagadnám meg tőle, és ha sikerül egy picit felébrednem, akkor még csak morcos sem lennék, sőt talán amúgy sem. Egyébként sem olyan nagy dolog félálomban odacuppantani valaki szájára egy röpke csókot nem igaz?
- Oké! A végén még ízleni fog, de azért majd nem eszem előtted, hogy ne hogy neked kellemetlen legyen, a bogarakat pedig minden formában bojkottáljuk. - bólintok is még mellé, mert így van, nem eszünk bogarat, semmifélét, és még csak a közelébe se megyünk olyannak, aki bogarat eszik. Nem érdekelnek az ilyen kaják, igazából még a tengeri herkentyűk felé is van bennem egy bizonyos tartás, meg a csigák... szóval amiket a franciák esznek. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenféle ilyet megkóstolnék, maximum ha úgy van elkészítve, amin annyira nem látszik a furcsa állag, vagy az eredet. De most ez számít, amit eszük, meg a leves isteni volt, a hús pedig csak még jobb, és komolyan nem tudom, hogy ettem-e valaha az életben ennyire jót, szerintem sosem. Az pedig felettébb jól esik, hogy még azt is aranyosnak találja, hogy tömöm magamba a kaját. Azért az esetek nagy részében tudok egy fokkal kulturáltabban is enni, de most tényleg túlságosan éhes voltam és e miatt nem ment volna, arról már nem is beszélve, hogy tényleg elképesztően finom! - Oké, de nem kell sietni, megvárlak, addig erőt gyűjtök. - széles mosollyal engedem meg magamnak, hogy kicsit hátradőljek, a párnára, amíg ő még a maradékot megeszi. Kár, hogy nem vihetjük el magunkkal ezt az ágyat, mert az emlék, ami innentől hozzá köt az... csodás! Persze megmarad a fejemben, de attól még jó lenne talán esetleg egyszer visszatérni majd ide. Mégis csak számomra nagyon jelentős dolog ez, az első együttlétünk, számomra tényleg minden tekintetben az első. Sosem fogom elfelejteni, ebben biztos vagyok.
Akkor tápászkodom fel, amikor már ő is készen van és elkezdi kipakolnia csokit. Pár pillanatig gondolkodom, hogy vajon melyik legyen a jó döntés, aztán rámutatok találomra az egyik karjára. - Van, amelyik rossz lehet? - oh a válasz hamar meg van, mert látom, ahogy elhúzza a száját, én pedig nem tehetek róla, de a grimaszt látva galád módon majdnem elnevetem magam. Még épp időben kapom a szám elé a kezem, mert lehet hogy az lenne a vége, hogy a már bekapott bonbon valahol a lepedőn végzi és az nem lenne valami kellemes. - Szegénykém... Ez finom, azt hiszem málnás. - sikerült végül visszafognia mosolyomat, mert na nem szép tőlem, hogy nem érzek jobban együtt vele igaz? Mindenesetre én is kiveszek aztán két szemet magamnak, aztán szépen a hátam mögé rejtem őket, hogy választhasson, csak akkor ejtem bele végül az egyiket a szájába, amikor választott. - Na? Remélem ehetőbb. - mosolyodom el, miközben én is bekapom a sajátomat, és kb. fél perc múlva már vízért tapogatózom elég hevesen, vagy akármiért, ami ihatónak minősíthető. - Ez... ez csíp, nagyon csíp! - még a szemembe is sikeresen könny csökik, tényleg brutális, talán chilis, vagy valami hasonló, de én eleve nem bírom jól az erőset és ez... durva!

Scarlett & Liam

Igen, csodás lesz, ebben biztos vagyok. Mosolyogva ölelem át, és pontosan az ilyen pillanatok miatt tudom, hogy működni fogunk, hogy ez nem egy átlagos dolog, nem időszakos, hanem örök, valami különleges, megérthetetlen, titokzatos… varázslat. Igen, nem is tudok jobb szót találni rá a varázslatnál. Einsten szerint kétféleképpen élhetjük az életünk. Vagy abban hiszünk, hogy a világon nincs varázslat, vagy abban, hogy a világon minden, még a legapróbb dolgok is varázslatosak. Én az utóbbiban hiszek. Scarlett varázslatos, sőt, annál is több. Nem is kívánhatnék nála jobbat és többet, és nem is akarok. Belé szerettem, minden feltétel nélkül, és nekem nagyon fontos. Hogy nem várok el cserébe semmit, ha nem lenne itt akkor is szeretném őt, azonban úgy, hogy itt van velem… nem kérek mást csak a szívét, az én szívemért cserébe. A szemét, az érintését… őt szeretném, most és mindörökké, akármi történjen is. Mellette nem agyalok azon, hogy mi rossz történhet. Mellette a jelenben élek, a jelenben, ami szebb, mint bármelyik álmom, és ha a jövőbe nézek, akkor nem látok benne fájdalmat és szenvedést, csakis boldogságot, látom magunkat, ahogyan pár év múlva ugyanígy nézem őt mosolyogva, szinte az arcomra írva, hogy mit gondolok. Sokáig azt hittem, hogy nincsenek angyalok, de vannak, köztünk élnek, bár még ők maguk sem tudják, hogy mik is valójában. Scarlett ilyen, egy földre szállt angyal. Az én földre szállt angyalom.
-Szóval még a fejembe is látsz… - mondom mosolyogva, ahogyan a levest eszem óvatosan. Na igen, ami azt illeti… tényleg nagyon sajnálom, hogy leégettem szegény nyelvét a levessel, de valamiért meg sem fordult az a fejemben, hogy a leves meleg, úgyhogy… tényleg sajnálom, szánom-bánom a dolgot, de komolyan! Túlságosan is… elragadtattam magam, vagy túlságosan is éhes voltam, nem tudom, de mostantól biztos, hogy még azt is megfújom neki, ami a hűtőből kerül elő, mert nem lenne jó, ha azt a gyönyörű száját miattam égetné meg, úgyhogy jobb a biztosra menni, én is ezt fogom csinálni mostantól. Az pedig, hogy a fejembe lát… talán egyértelmű volt, talán nem, de attól még megmosolyogtat a gondolat, hogy ezt így kitalálta, talán van egy titkos harmadik képessége, csak még ő sem tud róla.
- Rendben, akkor majd szerzünk neked valahonnan kocsonyát, hogy megkóstold rendben? A csótány levest meg nagy ívben elkerüljük! – hát én biztos, hogy még kocsonyát is, mert életemben nem akarom többet látni azt az…izét. Étteremben ettem egyszer, de az is borzasztó volt, én nagyon nem szeretem, illetve anya is próbálkozott egyszer az pedig… azzal a kocsonyával bizony háborúkat lehetett volna eldönteni, mert nincs olyan ember, aki abból a kocsonyából valaha is akart enni. Anyám borzasztóan rosszul főzött, ami nem zavart, szerintem nem kell, hogy egy nő mindenáron mesterszakács legyen, nem baj az, ha nem tud sütni meg főzni, én sem tudok valami jól. Viszont anyám… ő erőltette a dolgot, és ennek a levét az én ízlelőbimbóim itták meg. Nem is értem, hogy az a fickó, miért nem halt még éhen, mert anyám mellett én tuti az éhenhalást választanám. Nem akarom őt bántani, de a konyha nagyon nem az ő terepe volt, kár, hogy soha nem értette meg, pedig sokszor mondtam ám neki, hogy mindketten jobban járunk akkor, ha békén hagyja a konyhát. Az volt a senki földje, ahogy én neveztem, és anyám valamilyen érthetetlen módon mindig próbálta meghódítani, persze sikertelenül. Nem véletlen nem jött hozzánk soha senki vendégségbe. Egyrészt nem voltak állandó ismerőseink, de a szomszédok is inkább hoztak kaját maguknak, és kinek kellett ilyenkor megenni a kaját, amit anya csinált, de senki nem evett meg? Persze, hogy nekem! Szörnyű évek voltak azok, az ízlésem igencsak alacsony mércére került, de aztán minden jóra fordult, mikor végre pizza várt az asztalon és nem anya főztje. Persze miután eltűnt nagyon hiányzott a főzte, de ez már csak részlet kérdés.
- Nem is azért mondtam, csak aranyos, ahogy így tömöd magadba a kaját. – mondom fülig érő mosollyal, ahogy pár pillanatig nézem, ahogy eszik. Még evés közben is elképesztően tetszik nekem! Nem akartam én ezzel célozgatni, csak nem hittem volna, hogy látom majd őt ilyen ütemben enni, de… remélem láthatom még, mert nem semmi, és a mosoly miatt még enni is alig tudok. – Tudod mit? Megesszük a húst, és megmutatom, jó? Csak akkor gyorsan utolérlek! – mondom mosolyogva, majd nagy nehezen sikerül végre megtalálnom az ideális megoldást, hogy miként egyek mosolygás közben, bár minden bizonnyal így is utána fogok végezni az evéssel néhány perccel, de végül csak leteszem én is a villát, a tányérokat pedig rárakom a kocsira, miközben előveszem a csokit és lerakom kettőnk közé. – Szóval… én kezdek. – mondom mosolyogva, ahogyan kinyitom a bonbont, majd találomra kiveszek a dobozból kettőt és a hátam mögé rejtem a kezemet. Mindegyik teljesen más ízű, ezt már megnéztem, szóval nem lesz két egyforma. – Most válaszd valamelyiket! – amelyiket választja azt ejtem bele a szájába, és amelyik pedig megmaradt az az én számba jön, majd pár pillanat rágás és ízlelés után el is húzom a számat. – Ez borzalmasan rossz ízű volt. – remélem az övé azért finomabb volt, mert ez a… nem is tudom igazából milyen ízű volt ez, de az ilyenekben mindig elrejtenek néhány kellően rossz ízűt is. – Most te jössz, mutasd meg, hogy kell ezt csinálni! – nem ártana valami egész jó ízű, mert nem lenne rossz, ha nem érezném ennyire az előző borzalmasa utóízét.

New York-i kiruccanás

♪ Endless love ♪
Egyszer olvastam egy olyat, hogy mindenkinek meg volt valaha a tökéletes párja, csak aztán ahogy telt az idő egyre többen születtek újjá, újabb és újabb lelkek és a párok eltávolodtak egymástól és vannak olyanok, akik eztán soha nem találták meg azt, aki a tökéletes másik felük, csak próbálták minden áron, és néha közelebb jutottak a célhoz, néha nem. Nekünk sikerült, talán mindig is egymásnak voltunk szánva a sors, vagy teljesen mindegy mi által és sikerült egymásra lelni ebben a hatalmas káoszban, amit világnak nevezünk. A mi életünk is sok mindenen elbukhatott volna, volt rá esély, hogy nem találkozunk soha, de végül az utunk keresztezte egymást, végül ott annál a padnál egymásba botlottunk és onnan már szinte magától értetődő volt minden, hogy segítek neki, hogy vele megyek, mintha csak valami fura késztetés hajtott volna. Nem tudnám így most kijelenteni, hogy bárki mással is elmentem volna, vagy hogy nem, tényleg nem tudom. Kedveltem őt már akkor is, tetszettek a zavart reakciói, amikor valamit véletlenül rosszul csinált, tetszett, ahogy elmosolyodott, ahogy rám nézett, ahogy már akkor is láttam rajta, hogy... igen, hogy szépnek talál. És most itt vagyunk ketten, mintha csak szépen kibontakozhatott volna az, ami akkor ott a padon kezdetét vette.
- Igen, és... csodás lesz! - mosolyodom el újra, ahogy kicsit közelebb ülve hozzá bújok. Szeretem, ehhez kétség sem fér, mindennél jobban és tudom, hogy tökéletes életük lesz, mert együtt leszünk, és nem is a falak színe számít, vagy az, hogy hol leszünk, csak az hogy vele lehetek, vele rendezhetem be azt a házat, hogy vele tölthetek el minden percet és pillanatot úgyhogy az egyértelmű, hogy sokat fogok oda beállítani a garázsba hozzá és nem hiszem, hogy bármikor is zavarni fogom. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még nehéz időszakok az életünkben, az is biztos, hogy lesz még olyan, hogy kiborítjuk egymást, hogy sírok, vagy talán tényleg abban a garázsba menekül kicsit, hogy magányra vágyik, netán összeveszünk, de úgy érzem, hogy mindent meg fogunk tudni oldani majd, akkor is, ha esetleg nem lesz könnyű, de menni fog, mert akarjuk és mert mindenek felett szeretjük egymást, ezt pedig nem lehet csak úgy elfelejteni semmiféle vita, vagy összetűzés miatt. És tudom, hogy ezek után már soha nem hagyna el engem, semmilyen buta ötlet, vagy hóbor miatt, nem hagyna napokra sem, nem hogy másfél hétre, mint legutóbb. Annyira rémes volt, hogy ilyet soha többé nem akarhat sem velem, sem magával tenni.
- Azért ne égesd meg a szád csak azért, hogy gyógypuszit adjak rá, a nélkül is bármikor kaphatsz. - szélesen elmosolyodom, de legalább innentől már tényleg hajlandó fújni azt a levest, mert sikerült elég szépen megjárnia. Tudom milyen volt, mert amikor nekem adta a kóstolót, én is pont így jártam és... én még gyógypuszit se kaptam! Hát milyen dolog ez?! Erre a kocsonya témára már kissé elhúzom a számat az első pillanatokban, bár a fene tudja. Nem biztos, hogy olyan rossz lehet az, főleg ha esetleg mást tesznek bele, mert pl. az édes zseléket szeretem, a kocsonya is gondolom valami hasonló lehet és minden bizonnyal rendes hússal is elkészíthető, nem csak ilyen furcsaságokkal, sőt ha jól tudom ilyeneket esznek sülten is akár, bár az is fura.
- A bogarak sokkal rosszabbak szerintem, ezt a kocsonyát ha arról lenne szó talán meg tudnám kóstolni, de a csótány levest tuti, hogy soha az életben! - meg a sült bogarakat sem, meg semmi egyebet, ami ilyen kiborítólag hathat. Nem-nem, én normális ételeket eszem, zöldséget, gyümölcsöt, húst, köreteket, de bogarakat nem, semmilyen formában. Még azt se viselem jól, ha véletlenül száll bele valami kis izé a számba. De kifejezetten rosszul azért nem vagyok a téma miatt, és igaza van, amúgy is én kérdeztem, nem fair ha fújjogok rá, de attól még megtehetem, mert tényleg nem guszta erre gondolni. Ezért a végén egyszerűen csak megrázom a fejem, hogy kiűzzem a rovaros gondolatokat és nekiesek a húsnak. Isteni, szóval mindenképpen könnyebben megy, hogy szépen elfelejtsek minden undi kaját, amit sikerült eddig megpedzegetni.
- Mondtam, hogy éhes vagyok, és tudom, hogy nem vagyok valami nagydarab, de enni azért tudok, főleg ha ilyen finom a kaja. - még mosolyra is alig jutja az időmből, mert tényleg falok. Isteni a hús, annyira puha és omlós, hogy még csak rágni is alig kell. Azért persze kell, de nem viszem a dolgot túlzásba, és hogy mindezek után, hogy fog belém férni még a csoki is... hát majd simán. Amúgy is előzőleg dolgoztunk le egy csomó kalóriát, itt az ideje pótolni. - Nem, még nem, nem is hallottam róla, milyen? - mint tudjuk nem sok mindent próbáltam még ki eddigi életem során, de kifejezetten jól hangzik ez a csoki rulett dolog. Ha egyszer csoki van benne, akkor amúgy se lehet rossz nem?

Scarlett & Liam

Lari régen azt mondta, hogy nincs tökéletes szerelem, és nem is kell, hogy tökéletes legyen, éppen elég az. ha igazi. Hát azt hiszem erre rácáfoltunk, mert… mert én igenis tökéletesnek érzem azt, ami Scarlett és köztem van, tökéletesnek és igazinak. Másnak talán nem ez jön le, de én így érzek, és ez számít, igaz? A szemet könnyű becsapni, de a szívet… néha még könnyebb, azonban ebben az esetben nem, ebben az esetben hallgatok rá, és azt súgja nekem, hogy szeresse, úgy ezt a lányt, ahogy csak tudom. Szenteljem az életem minden percét neki, minden mozdulatom ő érte legyen. Én pedig megfogadom ezt a tanácsot, mert pontosan erre vágyom. Számomra az jelent mindent, hogy szeretem. Jelenti a legjobbat és a legrosszabbat, a kellemest és a kellemetlent, mindent, ami csak van mindent, ami csak van, nem kell kézzel foghatónak lennie. Nem kell megérteni, el kell fogadni, hogy van, és mindig ott van, ahol lennie kell. A megfelelő időben, a megfelelő helyen. Először csak találkozik a tekintetek, aztán jön egy mosoly, majd egy szó, egy ígéret és a végső beteljesülés. Én hiszek abban, hogy mindenkire vár valaki a világban. Hogy az emberek többsége rá fog lelni erre a valakire, mert az ilyen találkozásokat előre megírják, előre megbeszéli a két ember lelke az ember tudta nélkül.
- Igen, szinte már kész tervekkel megyünk majd oda. – mondom mosolyogva, ahogy aprókat bólogatok még hozzá. Nem ezt akarom azzal mondani, hogy nem kell ennyire előre gondolkodni, mert…mert miért ne lehetne? Neki is, magamnak is már ezerszer mondtam, hogy vele akarom leélni az életem, akkor pedig miért ne beszélhetnénk a jövőről? Én tudom, hogy vele szeretném a jövőmet megélni, csakis vele és senki mással,akkor pedig nem baj az, ha már ennyire előre megyünk, igaz? Abban viszont biztosra mentem, hogy azokat a falakat mi fogjuk majd kifesteni, úgysem festettem még soha falat mással. Igazából falat is alig, egyszer a garázst falait újrafestettem, de az nem olyan, mintha valaki mással tehetném meg, főleg ha ez a valaki Scarlett.
- Szuper, viszont elvárom, hogy gyakran állíts be oda! – ahogy ő is mondta. Egy garázsunk. Nem az enyém, nem az övé, hanem a miénk, és bár valószínűleg én töltök majd ott több időt, de azért nem lenne rossz, ha ott is gyakran láthatnám, mert nem tudok betelni vele. Ha meglátom, akkor csak még inkább látni akarom a következő másodpercben és ez csak megy tovább, ismétlődik folyamatosan. Szeretném, ha ő is ott lenne, ha ez nem csak az én kis helyem lenne, hanem a miénk. Hacsak ő is el akar vonulni valahova velem. Majd teszünk róla, hogy otthonosabbá tegyük még a garázst is. Ennek a háznak minden centiméterén szeretném, ha a mi kezünk nyoma látszódna, ha mi terveznénk meg, és mi hoznánk benne össze mindent. Nem vagyok az a típus, aki egymaga szeret dönteni mindenről, általában még át is adom ezt a szerepet, de ezúttal nem szeretnék így tenni, ezúttal vele szeretnék dönteni a dolgokról, legyen azok kisebbek, vagy nagyobb, jelentéktelenek, vagy fontosak.
- Éhes voltam, ne legyél gonosz! – mondom mosolyogva, miközben leküzdöm a forró leves okozta apró, de kellemetlen fájdalmat. – Erre szerintem tudod is választ… - mert hát mi más lehet, ha nem egy igen? Ha ez kell hozzá, hogy még többet érezhessem az ajkait, akkor újra és újra megismétlem ezt, bár nem egymás után, mert a nyelvem még mindig nincsen olyan állapotban, mint kéne, de egyre jobb és jobb lesz, Scarlett csókja után pedig már szinte rendbe is jön, legalábbis én már egyáltalán nem érzem, hogy fájna.
- Hát lehet hülyeséget mondok, de azt hiszem benne van a sertés körme, meg farka és füle is, aztán meg az egészet ilyen zselés valamivé csinálják és… nem tudom, hogy csinálják pontosan, de nem is akarom tudni, szerintem undorító. – hát nem tudom, hogy ő hogy lesz vele, neki talán ízleni fog, ha egyszer eszik, de szerintem nem maradt le semmi igazán nagy dologról. Én mindig is utáltam, de játszani jó volt vele, a kocsonyára nem igaz az, hogy nem szabad játszani az étellel, mert én a kocsonyát nem is veszem ételnek. Az egy ilyen… valami, de étel semmiképpen sem. Hánytatónak simán elmenne, legalábbis nálam biztos sikere lenne. – Te szeretted volna tudni! – mondom nevetve. Nos igen, gondoltam, hogy valami ilyesmit fog mondani, de ő volt kíváncsi, én csak őszintén válaszoltam neki, még ha ez nem is a legjobb vacsi téma. Annak viszont nagyon örülök, hogy nevet rajta és nem kiakad, amiért ilyeneket beszélek miközben eszik. Anya utálta, ha valami hasonlóról beszéltünk mikor ettünk, de szerencsére Scarlett ezek szerint nem ilyen.
- És van, aki ezeket élve szereti. Ahogy egy ciripelő tücsök lábai ropognak a fogai között… - sandítok Scarlett felé vigyorogva. Nekem nem igazán jelentett az soha gondot, ha valami kellően gusztustalan dolgot mondtak miközben ettem, hiába gondolok bele nem ráz ki a hideg és nem hányom el magam, de ezzel le is tudtam a bogár, vagy rovar evés témát, mert az ilyet csakis a kellően beteg emberek tudnak enni. És Kínában ezeket éttermekben szolgálják fel. Elég nevetséges lehet. – Te aztán tényleg nagyon éhes vagy! – mosolyogva nézem, ahogy már a húsnál tart, miközben én a levesemet maradékát próbálom leküzdeni, ezúttal persze úgy fújom, mint a passzátszél, hogy még véletlenül se égessem meg magam. A kérdésére közelebb hajolok a kocsihoz, hogy alaposan szemügyre vehessem az odahelyezett csokit. – Naná, hogy bonbon! – végülis mi más lehetne, igaz? Végül aztán én is végzek a levessel és máris kapom magam elé a húst. – Játszottál már csoki rulettet? – kérdezem mielőtt a számban helyezném első áldozatom a tányéromról.

New York-i kiruccanás

♪ Private emotion ♪
Vannak az életben megmagyarázhatatlan dolgok, főleg az érzések, azokat nem lehet mindig indokolni, egyszerűen képtelenség, mert csak érezzük őket. Ez ugyanolyan, mint az ízlés, nem mondhatod egy ételre, hogy ízlik mert ilyen, vagy olyan. Azért ízlik, meg tetszik az ízlelőbimbóidnak és kész. Az sem indokolható, hogy valami miért esik rosszul, vagy hogy valamitől miért érzed elmondhatatlanul jól magad, csak érzed, a szerelem, vagy a barátság is ilyen. Kialakul, vagy nem alakul ki, de ha már meg van, akkor nem lehet elmagyarázni, hogy miért lett. Ha valamit mindenáron megpróbálunk megérteni, akkor már lehet hogy nem is lesz olyan érdekes, ha mindenképpen tudni akarjuk, hogy miért szeretünk valakit, akkor az talán elmúlhat, elveszhet belőle. A szépség teszem azt, és néhány tulajdonság is évek alatt elmúlhat, vagy átalakulhat és ha kifejezetten tudjuk, hogy miért lett valaki fontos nekünk, akkor csökken az intenzitása, ha elvesznek az indokok. Én nem is tudnám megmondani, hogy miért vagyok annyira oda érte. Persze vannak olyan alap dolgok, mint hogy helyes, vagy az említett formás hátsója, de ez nem minden, ez csak egy pici apróság, nem e miatt mentem vele aznap, nem e miatt szerettem meg, az valami más, valami megmagyarázhatatlan plusz miatt van és ez pont így tökéletes.
- Nem baj! Majd kipróbáljuk, veszünk többféle festéket és mi fogjuk kifesteni a szobákat, hogy megtaláljuk azt, ami az ideális, ami igazán illik hozzánk. - kicsit sem zavar, hogy félreértett, végülis ebből született a szín átmenetes ötlet, ami szerintem teljesen jó lehet. Egyébként is szerintem határozottan jó móka lehet közösen falat festeni, kipróbálni a színeket, hallgatni valami jó zenét, beszélgetni, nevetni... összefesteni egymást is, mert ez persze benne van a pakliban, úgy se tudnék úgy dolgozni mellette, hogy ne öleljem, vagy csókoljam meg időnként, az képtelenség lenne és elvárni is kínzás.
- Akkor lesz egy garázsunk, ez eldőlt. - apró bólintás, hiszen szeretném, ha lenne egy kis vacka, na nem azért, hogy oda költözzön ki, mint a nyaralóban, csak valami saját kis hely, ahol olyasmiket csinálhat, amiket csak szeretne és teszem azt megtaníthatná majd a fiát mindenféle trükkökre, ami a kocsikat illeti, vagy a motorokat, vagy akármi, amit szeretne. Persze attól még az is egy közös hely lesz, ahova majd én is sokat betoppanok, de mégis csak kell mindenkinek egy kis hobbihely, ahol tényleg bármikor jól érezheti magát, amikor csak épp egy kis elvonuláshoz van kedve. Hamarosan viszont már tényleg inkább a vacsira koncentrálok, mert eddig is éhes voltam, de akármennyire is érdekes a kóstolgatás lehetősége, azért sokáig nem tudnám húzni, mert a végére tuti, hogy lefordulnék az ágyról éhen veszve, azt pedig egyikünk sem akarhatja. Úgyhogy neki is esek hamarosan a levesemnek és nem tehetek róla, hogy kénytelen vagyok elnevetni magam. Majdnem visszajuttatom még a levest is a tányérba a számból közben. - Nem láttad, hogy én is fújom? - nem akarok gonosz lenni, tényleg, de akkor is vicces, hogy nem figyelt és kissé sikerült pórul járnia. Végül persze kicsit feltérdelek, hogy közelebb kerüljek hozzá. - Kérsz rá gyógypuszit? - a választ meg sem várom, és bár nem a nyelvére kapja, amit jó eséllyel sikerült megégetnie, de a szájára azért kap egy nyugtató puszit, csókot, mindegy minek nevezzük. Minden apropót ki lehet használni, amikor eljuthatok az ajkaihoz, még levesezés közben is, ez van.
- Életemben nem ettem még kocsonyát, miért olyan rossz? - tényleg nem, bár az elmesélése alapján simán lehet, hogy jól jártam vele, de nem hangzik olyannak, amit semmi pénzért nem kóstolnék meg, bár persze ki tudja, amíg nem láttam, addig nem is tudom igazán eldönteni, mert lehet hogy már ránézésre is rémes. A másik válaszára már persze elég szépen elhúzom a számat, mert egyik se hangzik éppenséggel valami remek ételnek, de főleg a második az, ami elég durva. - Fúúúj! - újra elnevetem magam, hiszen igen, nem pont ez a legjobb vacsi téma, de hát ez jutott eszembe és annyira azért nem viselem rosszul, ha ilyesmiről van szó, meg egyébként is nem kell feltétlenül az embernek maga elé idézni azt, amiről beszél.
- Húha, hát még olyat nem ettem, ami elviselhetetlenül rossz volt, úgyhogy erre nincs példám, de ezt a csótánylevest én sem enném meg, vagy a... sült bogarakat. Arra már gondolni is rossz, hogy valami tücsök lábai ropognak az ember fogai között... - egy pillanatra még komolyan meg is rázkódom, tényleg iszonyatosan gusztustalan lehet, és akkor még finoman fogalmaztam. Jó, azt hiszem ez tényleg nem a legjobb beszéd téma most, de elégé éhes vagyok, hogy hamarosan már a leves elfogyasztása után a már említett húst tegyem le szépen magam elé tálcástul és közben persze nem nagyon gondolok sült bogarakra. - És milyen csokit találtál?

Scarlett & Liam

Anya régen mindig azt mondogatta, hogy nem abban rejlik az élet mibenléte, hogy mekkorát tudok kérdezni, hanem, hogy milyen nagyot tudok rá felelni. Valamiért az emberek szeretnek mindent megmagyarázni, valamiért képtelenek hinni csak úgy a csodákban. Mindenképpen megoldásokat keresnek, és ha nem találnak, akkor saját maguk gyártanak. Félnek az ismeretlentől, amit megtudok érteni, de… de nem mindig rossz ez. A legtöbb dolog kiismerhetetlen, akárcsak a legtöbb érzés. Minden szerelem, minden barátság más és más. Nincs két egyforma szerelem, és nincs két egyforma barátság sem. Már mindössze ezért különleges az, ami Scarlett és köztem van. Nem ismerjük, nem tudjuk megfejteni ezeknek a dolgoknak a titkát, de azt tudjuk, hogy valahova mindenképpen eljuttatnak minket. És nem utasíthatjuk vissza, mert a szerelem és a barátság az élet egyik alapfeltétele. Ha nem fogadjuk el, az olyan, mintha lábunk törnénk, még mielőtt elkezdődhetne a verseny.
- Ja, oké, kicsit sikerült továbbgondolnom a dolgokat… a más színű szobák jók, azok jók lesznek. – nem tudom hogy, de nagyon sikerült félreértenem őt, pedig így jobban visszagondolva a dolgokra elég egyértelmű, hogy mire gondolt. Nem is tudom mire foghatnám, mert nem vagyok úgy igazán fáradt, úgyhogy… mindegy. Igazából nem arra gondoltam, hogy egy szobán belül a falak lehetnek mondjuk kék, piros, sárga meg zöld színűek, mert az kicsit eltér, nem? A színátmenetes egy jó gondolat, bár most, hogy így jobban elrágódtam rajta… nem is olyan rossz ez a minden fal más színű elképzelés, csak nagyon furán hathat. De attól még az ötlet tetszik, csak... nagyon szokatlan lenne.
- Aha, van ott egy. Ott laktam a kamaszéveimben. – mondom mosolyogva bólintva egyet a szavaira. Az a garázs volt a szobám. Volt egy bent a házban is, de miután egyre több és több időt töltöttem a garázsban, végül úgy döntöttem, hogy becuccolok oda. Tágas volt és tökéletesen elfértem benne. Volt egy kanapém, amit ki lehetett húzni, és máris tudtam aludni. Az autó motorháztetejéről pedig tudtam filmeket is nézni, csak fel kellett szerelnem egy vetítőt. Imádtam azt a helyet. Mikor ott voltunk suli után mindig az első utam odavezetett. Imádtam bütykölni azt a kocsit. Nagy dolog volt akkor az nekem, hogy megvettem, és miután viszonylag keveset tudtam használni, illetve az utóbbi években nem is nagyon voltam a nyaralóban… elégé leharcolt lett a járgány. Azalatt a másfél hét alatt szinte csak a garázsban melóztam, és a kocsit pofoztam ki, mert ez eltudta vonni kicsit a figyelmem, de nem haladtam azért olyan nagyon jól. A legtöbb alkatrészt már felzabálta a rozsda, így újakat kellett hoznom, és azokat beépíteni, szóval… az egész autó darabjaira van most szedve, de összefogom rakni valamikor. Megígértem neki. Tudom, hogy elég furán hangzik ez, de megígértem a kocsimnak, hogy működőképes állapotba hozom. Másnak csak egy darab roncs lehet, de nekem igenis sokat jelentett és jelent most is. Talán csak én tulajdonítok neki ilyen nagy szerepet, de szerintem az első autó fontos egy férfi életében. Csak azért nem mondom, hogy ember életében, mert a nők nem olyan autó örültek, mint a férfiak igaz? A lényeg az, hogy szerintem az első autójára minden férfi emlékszik, szerintem az igenis egy nagy dolog, főleg ha a saját pénzedből veszed, vagy akár te rakod össze darabjaiból. Én szeretem a járműveket, azt az autót is magamnak vettem, és nagyon nehezen tudnék megválni tőle. Imádom az autókat, bár… inkább a motorok felé hajlok. Talán lesz egy saját majd egyszer.
- Ezzel nem fogok vitatkozni, farkas éhes vagyok! – mondom szélesen mosolyogva, ahogy Scarlett után a másik levest magam elé veszem, de ahelyett, hogy megfújnám egyből eszek is már, aminek a vége az, hogy kis híján visszaköpöm a tányérba, de végül sikerül valahogy lenyelnem a levest, és mosolyogva nézek Scarlettre, ahogy letörlöm a szemembe kiülő kis könnycseppeket. – Vigyázz, mert forró! – ő okos volt, és megfújta, csak nekem nem sikerült valamiért felfognom azt, hogy a leves durván forró.
- Hát… mindent utáltam, amit anyám csinált, rémesen főzött! De amúgy meg… a kocsonya. Egyszer ettem csak, de valami borzasztóan rossz! – talán vendégségben voltunk? Már nem is emlékszem, hogy hol és miért ettem kocsonyát, csak arra, hogy megtörtént, és még ma is rosszul vagyok a gondolatától. Egyszerűen nem értem hogyan képes valaki ennyire borzalmas ételt enni, bár én nem is igazán hívnám ételnek. – Kicsit csalok, mert két dolog is van, amit soha nem ennék. Valahol hallottam, hogy van rántott patkány, na azt semmi pénzért, illetve… állítólag a kínaiaknál van ilyen csótányleves… na azt is szívesen kihagynám! – mondom mosolyogva, ami lassacskán vigyorba megy át. – Amúgy jó étvágyat! – itt eszük a finom ételt, én meg közben képes vagyok rántott patkányról, meg csótánylevesről beszélni… nagyon remélem, hogy nem veszi ezt olyan hatalmas illetlenségnek, mert végülis ő volt kíváncsi, én csak őszintén válaszoltam. – Na és te, hogy vagy vele? Nálad is valami kellően undorító van az első helyen? – ha már én elmondtam, akkor szeretném hallani azt, hogy mi az, amit soha ne hozzak neki kaját. Nem baj, ha olyan nagyon gusztustalan, elvégre a sajátjaim sem voltak valami étvágygerjesztőek.

New York-i kiruccanás

♪ How do you do ♪
Lehet valakit túlságosan szeretni? Lehet úgy érezni, hogy szinte már alig bírja el a szíved azt, amit érzel a másik iránt? Én néha így vagyok vele, és ennek ellenére mégis tovább tudja erősíteni ezt bennem egy-egy pillantással, egy-egy szóval, vagy csókkal, gond nélkül. Reménykedtem benne, hogy majd egyszer tényleg részem lehet valami szépben, valami jóban, valami olyan csodában, ami sokaknak nem adatik meg, de őszintén szólva sejtelmem sem volt róla, hogy erre ilyen hamar sor kerül. Minden bizonnyal lennének bőven olyanok, akik e miatt kellően irigyek lennének rám, ami végül is érthető, de nem az én hibám ez. Nem kell minden embernek csalódásokon átesnie, ez nem valami kötelező dolog. Tudom én, hogy ritka és hogy irigylésre méltó, ha valakinél ilyesmi nem történik, de attól még nem fogom magamat bűnösnek érezni. Szenvedtem már épp eleget más módokon ahhoz, hogy most végre nekem is kijárjon a boldogság, és nem pedig még csalódások és csalóka szerelmek. Persze ettől még mindig bizonnyal lesznek nehéz időszakok így is, ez nem kérdés, de nem érdekel, mert az a legfontosabb, ami most van és ahogy rá nézek tudom, hogy képesek leszünk minden nehézséget legyőzni ketten, mert akarjuk, mert mindketten csak arra vágyunk, hogy együtt lehessünk és egy-egy kósza vita, vagy rossz körülmény sem változtathat ezen semmit. Az a másfél hét sem változtatott az iránta érzett szerelmemen, sőt ha ez létezik csak még inkább megszerettem, csak még biztosabb voltam benne, hogy nekem csak ő kell és senki más.
- Igazából úgy értettem, hogy minden szoba, nem úgy, hogy egy szobán belül minden fal, de... ebben is van érdekesség. - nevetem el magam, mert azt hiszem félreértett, de igazából még ez sem zavarna. Színátmenetes falak teszem azt, nem teljesen eltérőek, de teszem azt az egyik halványabb rózsaszín, a másik sötétebb, aztán egy ciklámenes, majd egy tompább piros, mondjuk a... kislányunk szobájába. Jó tudom, megint előre szaladtam, de nem érdekel, igenis járnak ilyen dolgok is a fejemben, mert ha tudod, hogy valakivel le akarod élni az életed, akkor egyértelmű, hogy ez is felmerül. - Igen, a kedvenceink és... és lehetne majd egy garázsod, egy kis műhely, ahol tudod pofozgathatod a kocsidat. Van a nyaralótokban is egy ugye? - nem voltam ott, de emlékszem rá, hogy talán említette, vagy láttam, már nem is tudom, de biztos örülne neki. Egy saját kis zugnak, az mindenkinek kell. Együtt akarok lenni vele mindig, de egyáltalán nem zavarna, ha lenne egy saját kis helye, ahova persze bármikor betoppanhatok én is, de mégis csak az övé lenne, olyasmire, amit szeret, ami kikapcsolja.
Igazság szerint csak azért merült fel bennem, hogy nem zavarja-e ha nem öltözöm túlságosan ki, mert hát na... ne vonjam el túlságosan a figyelmét az evésről, vagy épp ő az enyémet azzal, hogy nehezen tartja a szemkontaktust, de zavarban már cseppet sem vagyok ettől, hogy nem vagyok túlöltözve, hiszen... ezek után már miért is kéne? Már tényleg csak a vacsi hiányzik, de még sikerült megállítanom mielőtt elérné a fedőt. Jobb ötletem van, érdekesebben is elfogyaszthatjuk a vacsit, és amúgy sem kell kapkodni, igazán ráérünk, hogy lassabban tegyük meg. Szép a szájába juttatom tehát az első falatokat, aztán én csukom be a szemem és az első falat azonnal ki is váltja belőlem a jóleső hümmögős hangot, ami egyértelműen arra utal, hogy tényleg isteni a kaja. - Oh jesszus! Ez valami fantasztikusan puha! - komolyan nem ettem még életemben ilyen szinten elkészített ételt. Azért az elmúlt éveimben nem kifejezetten mesterszakácsok főztek nekem, bár nem volt azért ehetetlenül rossz a koszt, de ez tényleg valami csodálatos! A szememet aztán csak leskelődés szinten nyitom ki egy kicsit, amikor kérdez. - Hát naná! Csokit bármikor! - legalábbis a rendes vacsi után, mert még lazán éhen halok, a csoki pedig mindenképpen a desszert lesz majd. Aztán vissza is csukom a szemem, nyitom a szám, amíg be nem kerül a leves, ami hát finoman szólva is forró, úgyhogy az első pillanatban összeszorítom a szemem, amíg nem jutok el oda, hogy az ízt is érezzem. - Nem is rossz, kicsit csípős, de nem vészesen. Na jó, muszáj gyorsítani a tempón, mert így még éhesebb lettem! - nevetem el magam, miközben közelebb húzódom a kocsihoz. Oké, az én ötletem volt, de attól még állatira éhes is vagyok. Úgyhogy szépen az egyik levest magamhoz is veszem, hogy azzal indítsak, fújva persze, mert az már egyértelművé vált, hogy rendesen forró. - Na és mi az az étel, amit nagyon utálsz? Vagyis... nem ez a kérdés! Mi az, amit ettél már és utálsz, és mi az, amit semmi pénzért meg se kóstolnál? - tudok már róla sok mindent, de attól még mindig vannak homályos foltok, kérdéslehetőségek és szerintem még lesznek is jó ideig, és most aztán bőven van időnk még többet megtudni egymásról nem igaz?

Scarlett & Liam

Egy perc, és máris hiányzik nekem. Minden vele töltött perc csak még jobban megerősített abban, hogy még több időt töltsek vele. Boldog vagyok mellette, boldogabb, mint bármikor az életem során, és ezt neki köszönhetem, csakis neki. És elképesztően jó érzés az, hogy mikor a jövőmre gondolok, nem azt mondom, hogy ”ezt meg ezt fogom megtenni”, hanem azt, hogy ”mi ezt meg ezt fogjuk megtenni.” És ez az apróság, ez változtat meg mindent. Ő az egyetlen lány, aki megérintette a szívemet, és akármi is történjen, mindig az övé fog maradni. Egészen addig fogalmam sem volt az igazi magányról, míg el nem töltöttem az első estét a nyaralóban nélküle, messze tőle. Ő az egyetlen, aki tényleg tökéletes az életemben, és tudom, hogy rá várok mióta élek, és nem akarok elszalasztani az alkalmat, hagyni eltűnni. Megakarom ragadni és egy életen át fogni, nem engedni el akármi is történjen. Magamnál többet nem adhatok neki, bármennyire is akarok. Azért szeretem, mert olyan, amilyen, önmagáért. Ahogy megérint, ahogy hozzám szól, ahogy rám néz… ahogy szeret. Nem kell más embernek lenni azért, hogy odalegyek érte, és úgy szeressem, ahogy soha senkit még. Se eddig nem volt, se ezután nem lesz, olyan ember, aki feledtetni tudná őt velem. Tudom, hogy talán nem érdemlem őt meg, de… nem érdekel, mert vele kell lenne, vele akarok lenni, mellette nem kell azért bűntudatot érezni, amit tettem, mellette csak a jó dolgokra emlékszem. Túlzásnak hangozhat, de nem az, egyáltalán nem az: Ő adott értelmet az életemnek, ő tette különlegessé, ő minden, ami számít nekem. Odafigyel rám, és egy pillantásomból megtudja mondani, hogy valami nincsen rendben. Kevés ember tudja, hogy mi zajlik le ilyenkor bennem, hogy mit érzek, milyen gondolatok cikáznak ide-oda a fejemben, de ő tudja, ő közéjük tartozik. Vele akarok lenni, hallgatni őt, beszélni hozzá. Nevetni szeretném hallani, ölelni szeretném, amíg csak tudom. Mellette akarok ülni, ugyanazt a levegőt szívni, mint ő, ugyanazt az életet élni. Rá akarok felébredni minden reggel, a tudattal, hogy… egyek vagyunk, örökre. Akarom őt, mindennél jobban.
-Ez egy jó ötlet, tényleg lehetne minden fal más színű, a legtöbben amúgyis egy színűre festik, az olyan… unalmas, nem? – azon pedig már meg sem lepődöm, hogy szereti a piros színt. – Tudom, te imádsz mindent, ami vidám, vagy élénk színű, és igazad van, mutatnia kell, hogy… itt mi lakunk.[/color] – végülis sokkal jobb az, ha nem valami komorabb színből tevődik össze a dolog, hanem valami vidámabb, valami életbarátabb színből, vagy színekből. – Közös is lesz, a fal színe, a bútorok, az ajtók, minden. Mi lenne, ha… ha a kedvenc színeink lennének? Nekem van pár kedvencem, neked pedig nagyon sok van, bőven lenne választási lehetőség. – ez csak egy ötlet, ha azt mondja, hogy nem, így nagyon nem lenne jó, akkor el is van vetve a dolog, bár azért én örülnék neki, mert tényleg nagyon jó ötlet az, hogy a falak minden szobában más és más színűek legyenek. Szerintem add valami pluszt az összképhez, és ha még más szerint nem is olyan jó, az… mégis kit érdekel? Mi leszünk ott, igaz? Akkor mi is döntünk arról, hogy milyen legyen.
- Még jobb is így! – mondom mosolyogva, ahogy leveti magát az ágyra. Útközben azért én is felvettem egy alsót, annyi azért kell, nem is nagyon tudnám ezt az egészet úgy elképzelni, hogy kiöltözzünk valami nagyon puccosan miközben csak a hálónkban készülünk enni. Sokkal jobb így, lazábban, kényelmesebben. – Mindjárt megnézem… - már nyúlnék is a kocsi felé, mikor meghallom a hangját és vissza is húzom a kezemet, és egy pillanatig kíváncsian nézem őt, és próbálom kitalálni, hogy mire is készül pontosan, de végül csak becsukom a szemem és mosolyogva várom, hogy az első falat el is tűnjön a számban. – Hmm, ez a szakács nagyon tud valamit! – mondom jóízűen, ahogy megrágom a húst és lenyelem, hogy aztán utána tüntethessem el a narancsot is. Azt gondoltam, hogy az ilyen helyeken azért elég jó kajákat adnak, de ez… ez tényleg nagyon jó, sokkal jobb, mint hittem. – Te jössz, ezt meg kell kóstolnod! Gyerünk, most te csukd be a szemed! – talán tényleg van valami abban, hogy az egyik érzékszervünk nélkül sokkal finomabb, minden, de… de ez szerintem még úgy is nagyon jó lenne. Mindenesetre most én adok neki egy falatot a húsból, és kíváncsian hajolok közelebb a kocsihoz, hogy mi van még rajta, mikor megakad a szemem az alján heverő bonbonos dobozon. – Remélem tudsz majd csokit enni… - mert már tudom is, hogy mi fog vele történni. Azon belül, hogy megesszük, már feltéve, ha ő is kér majd belőle és remélem, hogy kér. Végül aztán leveszem a második tányérról a fedőt, amiben viszont leves van, úgyhogy kicsit nehézkesebb úgy eljuttatni a szájához, hogy ne legyen minden tiszta leves körülöttünk, de sikerül, megoldjuk. – Na, milyen? – annyira rossz azért biztos nem lehet, nekem legalábbis így illat alapján nagyon bejön.

New York-i kiruccanás

♪ Listen to your heart ♪
Ebben biztos vagyok. Sok minden vár még ránk, a világban, az életben, együtt, nagyon sok jó nap és meg is fogjuk tenni, mert el akarok menni vele millió helyre, hogy rengeteg közös élményünk lehessen. Vele akarok kipróbálni minden újdonságot és vele akarok felfedezni is mindent, hiszen nekem most jött el az az idő, hogy élhetek és nem arról van szó, hogy egyszerűen csak szórakozni akarok, egyáltalán nem. Nekem nem attól lesz jó, mint esetleg másoknak, hogy tombol, vagy pasizik, vagy ilyesmi. Nem én vele akarom jól érezni magam, nekem attól lesz szép és teljes az életem, hogy vele élhetek meg mindent, vele gyűjthetek egy csomó közös emléket és remek élményt, én tényleg csak erre vágyom és nem fog ez változni sosem. Igaz, hogy még csak húsz leszek - mondanák mások -, de ez nem számít egyáltalán, kicsit sem, ettől még nem fogok semmi másra sem vágyni, senki másra, hogy jobban fogalmazzak. Tényleg úgy érzem, hogy számomra ő a minden, ő az az igazi nagy Ő, és vele szeretném azt a tengerparti házat is majd egyszer berendezni és együtt lefesteni a falakat, ezek szerint... halványkékre.
- A halványkék az jó lehet, illik a tengerhez, de akár lehet minden szoba más, abban is van ráció. Tudom, hogy kicsit harsány, de én... szeretem a pirosat is. - szeretem az élénk színű falakat, lakásokat, bár ha jól sejtem ezzel nem mindenki van így, de mint mindenben ebben is a vidám és látványos dolgokat kedvelem. Persze szívesen alkalmazkodom hozzá, nem vagyok az a típus, aki mondjuk teszem azt minden áron a saját véleményéhez ragaszkodik, és csak azt fogadja el. Én szeretném, ha a házunk tényleg közös lenne és mindenben ezt is tükrözné. - De azért én akkor is szeretném, ha közös lenne, tudod közös színválasztás, meg közös bútorok, ilyesmi. - mosolyodom el, mert hát így van, azt szeretném, ha nem húzná ki magát ez alól, ha igazán a miénk lenne az a ház, tényleg közös, amiben ő is úgy érzi, hogy ott a keze nyoma, akkor is, ha esetleg valamit én nem úgy gondolnék. Egy kis apróság simán belefér, amit ő máshogy gondol, sőt akár nagy is, mert ha abban a házban fogunk élni életünk végéig, akkor ő is érezze a sajátjának, érezze, hogy az ő ötletei is ugyanolyan fontosak voltak, mint az enyémek.
- Villám leszek! - nevetem el magam, amikor a vállamra kerül a törölköző, főleg hogy egy másodperccel előtte korran meg a gyomrom. Hát naná, hogy éhes vagyok, baromira éhes! Nem fogok még itt sokat tollászkodni, amúgy is minek, csak annyi kell, hogy nagyjából szárazra töröljem magam és kész. Ide érezni a kaja finom illatát, hát e mellett ki lenne képes arra, hogy ne siessen mégis? Abban pedig amúgy is biztos vagyok, hogy megvárna és nem enne fel nélkülem mindent, ez az opció fel sem merül, de ha egy kis kóstolóval nyitna az se zavarna különösebben. - Tökéletes az ágy! - szólok még ki, aztán már dobom is vissza a törölközőt a helyére, hogy pár pillanat múlva már ki is libbenek, hogy első körben körbepillantsak és mondjuk megkeressem legalább a bugyimat. Annyi azért mégis csak kéne, úgy kényelmesebb enni, a többihez igazából lusta vagyok, ahhoz meg főleg, hogy most a cuccaim közül túrjak ki valami ruhát. - Remélem nem baj, ha... nem öltözöm túlságosan ki a vacsihoz. - széles mosollyal pillantok rá, mielőbb még ledobnám magam az ágyra, hogy törökülésben jó kis lány módjára várjam a kaját, mielőtt tényleg utolér az éhenhalás. - Na mit eszünk? - pillantok rá megint, aztán futólag a kocsira, amiről most is a csodás illatok szűrődnek felénk. Komolyan éhen halok! És el sem tudom mondani, hogy mennyire élvezem ezt az egészet. Csak mi ketten, egy szép helyen, finom kajákkal és az egész tényleg egészen tökéletes, szerintem senki se akarhatna többet. Aztán hirtelen jön az ötlet és pattanok fel, mielőtt még eljutna addig, hogy bármit is megnézzen. - Várj! Van egy ötletem! Csüccs és csukd be a szemed! - egy próbát megér, egy kis játék. Azt mondják, hogy sokkal intenzívebben érzi az emberek az ízeket, ha az egyik érzéke ki van kapcsolva, hát... kíváncsi vagyok rá. Ha leül, akkor most már tényleg leveszem a fedőt az első tányérról. Már ránézésre is valami fantasztikus, az illat pedig még inkább. Először csak egy falatot adok neki a fantasztikusan puha húsból. Ez még egyszerű lesz, aztán jöhet a narancs, ami a tetején volt.

Scarlett & Liam

- Igen? Az jó, mert ez még csak a kezdet, sok minden vár még ránk! – itt New York-ban, és bárhol máshol a világon. Azt szokták mondani, hogy soha nem a cél az út lényege, hanem a vándorlással eltöltött idő, ahogy egyik pontból eljutsz a másikba. Ez tökéletesen igaz. Nem tudom hol van ennek az egésznek a vége, csak azt tudom, hogy vele fogok a végére érni, de… minél később annál jobb, mert kiakarok élvezni minden együtt töltött percét a vele együtt eltöltött időnek. Régebben nem így láttam ezt az egésze. Havonta mentünk városból városba, akkor csak annyit tudtam biztosan, hogy egyszer mindig el kell indulni, és néha van olyan, hogy az indulásra megfelelő idő, vagy hely. Mindig fájt a szívem, mikor el kellett mennünk, mert ha sikerült barátokat szereznem, akkor szó nélkül kellett otthagynom őket, mikor éppen arra volt szükség. Ezt tapasztaltam meg akkor is, mikor elmentem arra a másfél hétre. Fájt, mindennél jobban fájt az, hogy el kell menjek, és ha csak egy perccel tovább maradok, akkor nem lettem volna rá képes. Aztán mikor ott voltam egyedül a nyaralóban… képzelődtem, átéltem annak a kevés együtt töltött időnek minden pillanatát. A jókat, a rosszakat, mindegy csak ő is legyen benne. Nem volt nap, hogy ne emésztettem volna magam miatta, mert pontosan tudtam azt, hogy mekkora kincset is hagytam ott a birtokon… és nem tudhatta, hogy visszatérek, de megvárt.
- Huh, ez aztán… fogalmam sincs, nem is nagyon gondolkodtam azon, hogy fal milyen legyen. Talán… halványkék? Halványkék. – nem vagyok benne még másodjára sem olyan elképesztően biztos, de… de nem gondolkodtam még ilyenen. Nem azzal van a baj, hogy már a falon gondolkodik így előre, hanem arról, hogy az én fejemben meg sem fordult az, hogy a fal milyen színű legyen. Ha már tenger mellett van a ház, akkor a halványkék jó, nem? Vagy talán elég a sima fehér? Fogalmam sincsen, legalább ezernyi szín van, már nem elég, ha azt mondom, hogy kék, mert abból is legalább százféle van. – Miért szerinted milyennek kéne lennie? Van egy olyan érzésem, hogy neked jobb érzéked van hozzá. - már csak azért is, mert a nők imádnak a tervezgetéssel foglalkozni, hát még akkor ha egy házról van szó, igaz? Meg hát én amúgy sem mondanám magam valami hatalmas stílus érzékkel megáldott embernek, a ruháim többsége elég egyszerű, nem nagyon szoktam túlöltözni, ami azt illeti se túlöltözni, se kiöltözni nem nagyon szeretek, akármilyen jól is tud kinézni egy zakó.
Jól sejti, egyáltalán nem zavar, hogy vizes lettem újra. Mosolyogva nézek le rá, ahogy elhúzódik tőlem, de elengedni én sem tudom, csak pihennek a kezeim a derekán, ahogy egyetértően bólogatok a szavaira. – Egyetértek, éhen halok. – pár pillanatig még csak csodálom a szemeit, aztán, ha nehezen is, de elszakadok tőle egy pillanatra, hogy elnyúljak a törülközőért, amit a vállára is terítek. – Siess! – mondom neki, ahogyan közelebb hajolok, hogy egy röpke csókot válthassak vele. – Nehogy ne maradjon neked semmi a végén – mosolygok persze, hiszen nélküle nem is kezdenék bele a dologba, bármilyen éhes is vagyok, meg hát… minél gyorsabb, annál hamarabb láthatom őt újra, ami csakis jót ígér, igaz? – Nem baj, ha a… hálószobában eszünk? – nem tudom ő hogy van vele, de én az ebédlőasztalt soha nem használtam evésre úgy igazán, és ágyban amúgy is sokkal kényelmesebb… szerintem. Mindenesetre ha mást mondana, akkor oda tolom be a kajával megrakodott kocsit, és már mennék is ki tányérért, mikor megpillantom, hogy az is van, szóval végül csak annyi lesz ebből, hogy ledobom magam az ágyra és kíváncsian fürkészem a lefedett ételt. Már az étel gondolatára is megkordul a gyomrom, úgy pedig még csöppet rosszabb is, hogy itt vagyok karnyújtásnyira tőle, de nem eshetek neki. Mindegy, mert az bunkósság lenne, szóval ennyit igazán kibírok míg Scarlett el nem készül. Ami víz volt rajtam az nem olyan vészes, hamar megszáradok, remélhetőleg őt sem fogja zavarni, ha mégis, akkor meg szerzek egy törülközőt és ezzel már el is van intézve a dolog.
Szinte minden van itt, úgyhogy örül annak, hogy nem lettünk átvágva, és egy ilyen jó helyre ment el az a pénz. Örülök, hogy kettőnkre ment el, hogy végre normálisa kettesben lehessünk, tanárok, X-Menek és a többi más diák nélkül. Nincsen nekem semmi bajom sem velük, én csak… szeretnék kettesben lenni a lánnyal, akit szeretek, ez érthető, igaz?

New York-i kiruccanás

♪ Lovin' you ♪
Tudom, hogy nem kellene már vele kapcsolatban semmiben sem bizonytalannak lennem, de ez mégis csak olyan egyedi dolog, ami talán érthető, hiszen mégis csak valami sokkal komolyabbról van szó, mint eddig. Oké a házat már említettük, de a gyerekek, az más, az igazán komoly dolog és neki nem volt valami jó példája, nem akarom, hogy úgy érezze bármi kötelező. Én csak azt hiszem egyszerűen szeretném, ha majd egyszer úgy istenigazából igazi család lehetnénk. Szeretnék tőle gyerekeket, kicsi Liamet, aki hasonlít rá, aki olyan kicsit komoly, kicsit mégis virgonc. Vajon a gyerekeinknek is lennének képességeik? Ha jól sejtem ez eléggé esélyes. Csak attól félek, hogy nem tudom, milyen világba születnének bele, de remélem, hogy nem rosszba, nem olyanba, ahol félelem és fájdalom venné őket körül. Szeretném, ha ők már tényleg csak jót, nagyon sok jót tapasztalhatnának meg. Felpillantok, amikor megemeli az államnál a fejem, aztán végre elmosolyodom. Őszintén, igazán őszintén, ahogy ezt mondja, és csak szó nélkül lépek közelebb, hogy átöleljem, hogy a karjaiba zárhasson. Ez a fürdés eddig nem igazán haladt egy normális fürdés medrében, de nem érdekel. Akár megtehetjük ezt később is, meg hát a víz azért lemossa a nagy részét annak, ami rajtunk volt és nem oda való, és... a hátam már tiszta végül is.
- Már így is boldoggá tettél, azzal hogy vagy nekem, hogy elhoztál ide, mindennel. - igen, egy csók, egy csókba tényleg mindent bele lehet sűríteni. Minden érzést, minden szeretetet és néha sokkal többet mondhatunk vele, mint a szavakkal, bár persze a szavakra is szükség van, szeretem kimondani is, hogy szeretem őt, de a csókját épp ugyanúgy szeretem igazából. Most is értek mindent, amit ezzel akar mondani, és tudom, hogy így lesz, hogy szándékosan soha nem akarna ártani nekem, soha nem akarna bántani, mert szeret és szeretni is fog mindig. Ő nem olyan, hogy kihasználna és azokat a pillantásokat, azokat az érintéseket egyszerűen nem lehet hazudni. Tudom, hogy vannak a világban rossz emberek, rossz dolgok, de ő nem, ő sose lenne képes velem rosszat tenni, ezt... egyszerűen csak tudom és érzem.
- És milyen színű falakat szeretnél? Sosem laktam még olyan helyen, amit én rendeztem be, azért annak meg lehet a maga varázsa. - jó, talán nem kellene már ennyire előre gondolkodni, mert ha valami még sem sikerül, akkor csak hatalmasat csalódunk, de képtelen vagyok megállni. Ahol eddig voltam, ott nem volt ilyen lehetőségem, a szüleimmel pedig volt szobám, de egy gyerek még annyira nem tud ilyesmiben dönteni, de majd most ez már a miénk lesz, mi találjuk ki a falak színét, mi találjuk ki, hogy milyenek legyenek a bútorok, hogy milyen képek legyenek a falakon. Jó lesz, tényleg jó lesz mindent vele együtt kitalálni, nagyon szeretném már, de egyelőre még a közös szobára is elég kis esélyünk van. Nem baj, addig kihasználjuk ezt, ami most megadatott, minden együtt töltött pillanatot, ezt a pár napot, amíg itt vagyunk, még azon sem akarok most gondolkodni, hogy vajon mennyi pénzt adott ki rá, hogy itt lehessünk. Ha jól sejtem nem épp keveset.
Nem tehetek róla, de még azon is elmosolyodom, ahogy elhúzza a száját. Én sem örülök, hogy el kell szakadnom tőle, de a végén még totál kiázik a talpunk itt a zuhanytálcában ácsorogva és az azért kellemetlen tud lenni, meg nem is valami szép látvány. Viszonozom a röpke csókot, aztán csak nézek utána, ahogy magára tekeri a törölközőt és kilibben. Halk sóhajjal dőlök a hűvös csempének, hátha kicsit megnyugszik a folyton vadul zakatoló szívem, ami képtelen leállni, ha csak a közelében vagyok. Talán még jó is pár pillanat egyedül, csak nekem, amíg átgondolhatom az elmúlt perceket, mindent, ami itt történt, és ami odakint. Beharapom az alsó ajkam, ahogy újra eszembe jut a mi is kis ágyjelenetünk és komolyan még talán bele is pirulnék, ha nem hallanám meg újra a hangját és nem szakítaná meg a gondolatmenetemet. Egy árva szót sem szólok, csak elzárom a vizet és odaléptelek hozzá. Ő már nem igazán vizes, de most egy kicsit megint az lesz, de kétlem, hogy zavarná. Átfonom a két karomat a nyaka körül és hosszan, elnyújtva csókolom meg. Egy sóhaj kíséretében szánom rá magam nagy nehezen, hogy végre elszakadjak tőle. - Farkas éhes vagyok. - bököm ki aztán. El kéne engednem, kéne egy törölköző, mégis csak szárazon kéne enni, mondjuk az ágyban persze, de olyan eszméletlenül nehéz elengedni.

Scarlett & Liam

Mosolyogva hallgatom a szavait, és nem kerüli el a figyelmemet az, hogy lesüti a szemét. Egy pillanatra igaz, de akkor is. – Hé, nézz rám! – gyengéden emelem csak meg az állát, hogy a szemembe nézhessen. – Szeretlek. Szeretnék családot, szeretnélek téged újra és újra, minden nap. Komolyan mondtam, hogy egy életen át veled leszek, azaz… veletek, ha többen leszünk egyszer. – nem szeretném, hogy azt higgye én nem akarok családot. Igaz, hogy nem volt valami jó családom, nem is szolgáltak valami jó példával. Fiatalok voltak, és én inkább voltam véletlen, mint előre megtervezett. Nem hiányoztam az életükbe, de azért foglalkoztak velem. Na nem az apám, nekem olyanok soha nem volt. Anya viszont próbált felnevelni, és ha nem is sikerült neki ez valami jól, de végül csak ráakadtam Scarlettre, nem igaz? Nem voltak valami jó példák, sokat is mondta anya, hogy ne akarjak úgy járni, mint ő. Az én szüleim nem szerették egymást örökre. Csak pár évig, aztán apám elment más nőkhöz és egyszer csak szétmentek. Anya szerint azért, mert megváltoztak, mert kiveszett belőlük az a valami, ami összefogta őket. Azonban szerintem soha nem szerették egymást igazán, mert nagyon nem illettek össze. Mint két idegen, soha nem értették egymást, veszekedtek, legalábbis amire én emlékszem. Apámmal nem beszéltem és nem is beszélek, anyám pedig… nos, soha nem láttam őt igazán boldognak. Nem volt valami jó szülő, de legalább volt, és ha ő nincs, akkor én esm lennék most itt. Megtehette volna, hogy bead valami árvaházba, de végül a karrier helyett engem választott, és ez azért jelent valami, nem? Nem volt mintaanya, sok bajba kerülhettem miatta, amiért úgy érezte, hogy törölnie kell a legtöbb emlékemet, de… de legalább volt anyám, legalább volt valaki, akire számíthattam. Akire azt hittem, hogy számíthattam. Szeretnék családot, szeretnék Scarlettel családot. És igen, szeretném azt a tengerpartot, szeretnék egyszer majd apa lenni, sokkal jobb apa, mint ami nekem jutott. Szeretnék az oltár előtt állni Scarlettel, és mindennél boldogabbá szeretném őt tenni. Minden vágyom, minden álmom kapcsolódik hozzá, és ha nem is ma, vagy holnap, de egyszer valóra fog válni mindegyik, ebben biztos vagyok. – Ígérem, hogy így lesz. Boldoggá szeretnélek tenni téged, magunkat. – és mivel ígérhetném ezt meg jobban, ha nem egy csókkal? Esküszöm, mindenre, amire esküdni lehet, hogy boldoggá fogom őt tenni, hogy számíthat rám bármi történjen is. Ott akarok lenni az élete, az életünk minden fontos pillanatánál, kivétel nélkül. Szeretném vele átélni azokat a perceket, amik felejthetetlenek lesznek, az ő kezét fogva szeretnék visszanézni az életemre. Mert, ha ő benne volt, akkor tudom, hogy nem vesztegettem el az életem, hanem kihasználtam minden percét, hogy együtt lehessek vele.
-Igen, az, de azért jó kimondani. – mondom fülig érő mosollyal az arcomon. Közös ház, közös hálószoba, tudom én, hogy ez így alapvető, csak jó volt kimondani. Már a birtokon is nagyon jó lenne, ha ez megtörténhetne, ha lehetne egy saját szobánk, amiben ketten vagyunk, csak erre sajnos kevés az esély. Azonban most itt vagyunk, és ha nem is örökre, csak néhány napra, de a miénk ez a szoba, csak kettőnké, és azt csinálunk, amit akarunk. Tudom én, hogy talán még messze van, és nem érdemes ennyire előre gondolkodni, de már szinte beleborzongok a gondolatba is, hogy egy nap majd a tengerpart mellett élhetek vele… velük, ha úgy alakulnak a dolgok, és szeretném, ha úgy alakulnának. Én szeretnék családot, Scarlettel szeretnék családot, és nem érdekel, hogy mi van az én családommal, az én gyermekkorommal, mert… mert nem számít, csakis az fog, hogy olyan életet adhassak nekik, amilyen megérdemelnek, márpedig mindent megfogok adni, hogy ez így legyen, hogy minden kívánságuk teljesüljön. Ha már az enyém teljesült, mikor találkoztam Scarlettel, akkor az övék miért ne teljesüljön? Messze van még, tudom, de azért jólesik belegondolni, jólesik, hogy Scarlett tényleg velem képzeli el a jövőjét.
- Ez gyors volt. – húzom el a számat, mert maradtam volna még a zuhany alatt Scarlettel, de az újabb csengetésre már muszáj kimenni. Egy röpke csókot lehelek az ajakira, mielőtt magamra csavarnám a törülközőt, hogy ajtót nyithassak a pincérnek, és pár másodperccel már beljebb is tolom azt a kis kocsit, amin az ételek sorakoznak. Egyelőre egyikről sem veszem le a fedőt, megvárom ezzel Scarlettet inkább, majd ha ő is itt van. És még azt az ezernyi filmet is a kocsi aljára bepakolták, amit kértem, hátha egyszer szükség lesz rájuk.
- Befejezzük, vagy… ugorjunk neki most a kajának? – kérdezem tőle mosolyogva, ahogy neki dőlök az ajtófélfának, miközben figyelem minden mozdulatát.

New York-i kiruccanás

♪ Love ♪
Igazából egyáltalán nem érdekel mások véleménye, a csajok is mondták, hogy ne vigyem túlzásba, hogy még csak alig ismerem és ahhoz több kell, hogy azt mondjam hozzá akarom kötni az életem, hogy nekem ő a legfontosabb már az életben, de ezt nem értheti az, akinek még nem volt benne része, én pedig csak remélhetem, hogy idővel majd nekik is megadatik ez. Nem biztos, hogy sikerülhet, de én azért tényleg drukkolok nekik is, mert rossz lehet annak, akik nem éli át, aki nem tudja milyen a mindent elsöprő szerelem, aki nem tudja, hogy milyen ha nem akarsz soha nélküle lenni, mert úgy egyszerűen nem érzed magad egésznek és valami folyton fájdalmasan hiányzik belőled. Örülök, hogy nekem részem lehet ebben, hogy tudhatom milyen az igazi, mély és múlni nem akaró szerelem, amit egyértelműen érzek most iránta. Szeretem őt, csak őt mindennél jobban és ezen semmi sem változtathat, sem az, ha elmeséli, hogy esetleg tett rossz dolgokat a múltjában, de az, ha megbánt, mert minden bizonnyal erre is lesz még példa. Tökéletes kapcsolat nincs, én sem vagyok buta, minden bizonnyal lesz köztünk is majd vita, de remélem, hogy azért az még odébb lesz jócskán és addig még rengeteg csodás élményünk lehet együtt.
Titkok... nem hiszek bennünk, semmi nincs, amit ne tudhatna rólam, maximum, amit esetleg nehezebben mondanék el, de ez is olyan, amit akkor is meg akarok osztani vele és meg is fogok. Az életem az övé és ez a jelenemet, a múltamat és a jövőmet is magába foglalja. A szívembe zártam és neki adtam az enyémet, vissza pedig soha nem veszem már. Ha bármi történne vele vagy velem, akkor az már nála maradna örökre. Én... én képtelen lennék már más valakinek adni. Ha tényleg igazán szeretsz valakit, akkor képtelen leszel tovább lépni és soha nem fogsz mást úgy szeretni, mint őt, akkor ez nem fog elmúlni, csak csökkenni, én pedig ezt érzem, teljes bizonyossággal. Jól eső érzés tudni azt, hogy ő is csak rám várt, hogy igenis hitt abban, hogy megtalálhatjuk egymást, még ha nehéz is volt, még ha volt idő, amikor már nem volt benne biztos, hogy van rá esély, de végül nem adta fel és én sem. Túl sokat álmodoztam róla, a nagy szerelemről, a boldogságról ahhoz, hogy ne adasson meg nekem. Annyira akartam érezni, annyira akartam a nagy könyvek szerelmeit megtapasztalni és most meg van és nem is kívánhatok mást, mint azt, ami van, meghitt pillanatokat vele, ahogy egyszerűen csak csobog a víz, bár őszintén szólva fogalmam sincs, hogy milyen a hőmérséklete. Nem tudom, nem érzem, csak azt, hogy a bőröm minden egyes érintése hatására szinte lángol. túlságosan jó érzés, túlságosan el tudok merülni benne és nem érdekel olyankor semmi.
- Attól még akár kertünk is lehet mondjuk a ház mögött, sok fűvel, virágokkal, hintaággyal, ahol a... gyerekek is jól eljátszhatnak, a nélkül, hogy ne menjen mindenük tele homokkal. - egy pillanatra sütöm csak le a szemem. Igazából nem tudom, hogy e térten hogyan vélekedik, hiszen nincs előtte túlságosan jó család példa. A szülei nem mondhatóak éppenséggel mintaszülőknek és még csak nem is szerették egymást örök életükben, mint ahogy mi fogjuk, mert mi... mi fogjuk! De nem tudom, hogy szeretne-e úgy igazán családot, házasságot, gyerekeket. Tudom én, hogy korai ez még, nem kellene pár hét után ilyesmiről beszélni, és nem is várom én, hogy konkrét választ adjon, de talán jó, ha tudja, hogy nekem ilyesmi is jár a fejemben. Nekem szép családom volt és szeretnék egyet újra, ahol már ugyan nem én vagyok a kicsi, de attól még család, gyerekek, akik megőrzik majd az emlékünket, akikkel nyomot hagyhatunk a világban, akiket ugyanolyan jóra és pozitív személetre nevelhetünk, mint ami nekünk van, vagyis... nekem, de remélem sikerül minden nap egy kicsit jobban átragasztani rá is. - A közös ágy azt hiszem alapvető egy közös házban. - nem tehetek róla, de elnevetem magam erre, hiszen... hát persze, hogy nem akarnék külön ágyat tőle, sosem, ez nem is kérdés, hiszen most is arra vágyom, hogy lehessen közös szobánk. A nevetés és a vízcsobogásnak hála alig hallom meg a kopogtatást, vagyis azt nem is, inkább a csengetést, ami utána jön. Úgy fest alig jutottunk valameddig, de... a hátam patyolat tiszta. - Azt hiszem megjött a vacsink. - mosolyodom el. Azt hiszem inkább neki kéne kimennie érte, hátha pincér jött, akkor mégis csak kevésbé kellemetlen, ha kilibben egy szál töröközőben, mintha én teszem ugyanezt.

Scarlett & Liam

Tudom, hogy vannak sokan, akik nem értenének egyet velem, mikor arról mesélnék, hogy mit is érzek Scarlett iránt. Nem azért, mert rosszindulatúak lennének, vagy csak hazugnak tartanának, hanem azért, mert amit érzek iránta, ami köztünk van az nem hétköznapi, nem egy átlagos dolog, és ezt a legtöbb ember soha nem élheti át, csak keresi, ábrándozik róla, de legtöbbeknek nem adatik meg. Sokan csak csalódnak, újra és újra, míg végül feladják, beletörődnek abba, hogy ez nem nekik lett kitalálva, és nem keresik tovább azt, amit kötelességük lenne. Igen, a legtöbbször ez ránk talál, de mi is kellünk hozzá, hogy megtörténjen, ki kell nyitnunk a szemünket, újra hinnünk kell a mesékben, és valaki másnak ajándékozni a szívünket. Nem évekre, hanem egy életre. Miért engedné meg az élet, hogy találkozz az igazival, ha nem engedi, hogy vele legyél? Vannak olyanok, aki belépnek az életünkbe, és távoznak még azelőtt, hogy igazán megismerhetnéd őket. Vannak, akik maradnak egy darabig, elkísérnek, de végül elválnak az útjaitok. És van egy valaki, aki villámcsapásként lép be az életedbe, nem ismered, ő sem ismer, de marad, és segít neked az úton. Aztán egyszer csak észreveszed, hogy fogod a kezét, hogy le sem tudod róla venni a szemed, és kínzóan vágysz arra, hogy minél inkább a közelében lehess. Minden ember nyomott hagy bennünk, egy lenyomatot, amitől megváltozunk és nem leszünk soha már olyanok, mint régen. Azonban van egy valaki, aki marad, aki a legmélyebb nyomott hagyja bennünk, és nem megy el bármi is történjen. Még ha mi magunk is küldjük el, ő ott marad, és vigyáz ránk. Ha elmegy, azért teszi, hogy rájöjjünk mi nélkül nem akarunk élni. Néha azzal tesz jót, ha bánt, és ezért nem haragudhatunk rá. Ha szeret minket, visszajön. Nekünk meg kötelességünk várni őt. Napokig, hónapokig, talán évekig, ha esik, ha havazik… te megvárod. És mikor feltűnik előtted, mikor mosolyogva integet, akkor menj oda hozzá, öleld meg, érezd, hogy megérkeztél, hogy egy nagyszerű utazás vár rád, jobb irányba el sem indulhatnál. Éppen ezért teszem rá a kezemet az övére, ahogy finoman a mellkasomhoz szorítom azt. Valóban nem kell mondania, mert tudom, mert érzem, hogy mit gondol, hogy mit szeretne. Én is megszeretném őt ismerni, tudni róla minden kis apróságot, amit úgy érez, hogy tudnom kell. Nem akadok ki azon, ha van valami olyan, amit megakar magának tartani, amit az ő kis titkának akar tudni. A legtöbb embernek van egy olyan el nem mondott dolga, amit megtartanak maguknak, ez lesz ő titkuk, amiről senki nem tudhat rajtuk kívül. Ha neki van ilyen, akkor nem bánom, de szeretnék róla annyit megtudni, amennyit csak lehetséges. Cserébe én is elmondok neki mindent magamról, amit tudni akar, amit én akarom, hogy tudjon rólam. Az övé vagyok, eddig az voltam, de ma végleg magához láncolt, összebilincselt minket és a kulcsot, ami ezt a bilincset nyitná tönkretette, hogy soha semmi ne legyen képes kinyitni, elválasztani minket. Nem fog elmúlni, vagy kevesebb lenni az, amit iránta érzek. Sőt, pont ellenkezőleg! Minden nappal csak jobban fogom szeretni őt, minden pillantás, minden érintés csak még inkább biztossá benne, bennünk.
A szavaira halvány mosoly kúszik az arcomra, és talán mondanom kéne valamit, de nem tudok, mégis mit mondhatnék erre olyat, amit még nem tud? Vele szeretnék lenni, egy percet sem elvesztegetni, és ha tényleg van olyan, hogy következő élet, akkor ott is együtt leszünk. Anya hitt ebben, szerinte mindenki életeken át keresi azt a valakit, akivel lennie kell, és miután megtalálja őt… azután együtt lesznek örökre. Újra, újra és újra, az összes azt követő életükben. És én hittem neki, hiszek most is, hiszen ő ezt megjósolta. Mondta, hogy találkozni fogok egy nap egy olyan lánnyal, aki megfog, akiből nem elég néhány perc, de még csak egy élet sem. Akit mindennél jobban megakarok majd ismerni, akiben egyből megtudok bízni, akinek a kezébe adom az életem, és soha nem hagyom neki, hogy visszaadja. Lesz egy lány, akivel ébren álmodhatok, akit árnyékként követek, ha kell. Igaza volt, ebben nem hazudott nekem, ugyanis megtaláltam ezt a lányt. Akiről kiskoromban éjszakákon át mesélt nekem, én pedig elvarázsolva hallgattam, míg el nem nyomott az álom, és kivétel nélkül csak erről tudtam álmodni ilyenkor.
-Én bárhol elélek, ha ott vagy velem. De a tengerparton még inkább, mindig is szerettem volna, ha kert helyett egy tengerem lehetne. Főleg úgy, hogy megoszthatom valakivel azt a tengert. – az életem, a szívem, a tengerem…. úgy a tökéletes, ha ezt megoszthatom vele. És igen, nagyon is tetszik az az ötlet, hogy egy tengerparton élhessek vele. Felkelni reggelente, megpillantani Scarlett arcát először, majd utána a tengert, ahogy szinte rád mosolyog az ablakon túlról… igen, szívesen, nagyon szívesen élnék egy ilyen helyen. – És még közös ágyunk is lehetne. Ha akarnék sem tudnék semmi rosszat mondani erről az ötletről. – tényleg semmit nem tudnék felhozni negatívumként arról, hogy éljünk mondjuk a hegyekben. Nem, a tengerpart az tökéletes.

New York-i kiruccanás

♪ I want to spend my lifetime loving You ♪
Képtelen vagyok letörölni a mosolyt az arcomról. Mi az a másfél hét? Most csak egy röpke pillanatnak tűnik, semminek ahhoz képest ami vár még ránk, amennyi időt még együtt tölthetünk. Annyira szép most minden, úgy érzem, mintha nem is lehetne ez az egész valóságos, mintha csak valami súlytalan álomban lebegnék, de még azt sem bánom, ha mindezt vele együtt élhetem meg. El akarok menni vele millió helyre és nem tilthatják meg, senki! Lehet, hogy odakint nem biztonságos, lehet hogy számomra nem az, de attól még ez az én életem, én döntöm el, hogy mit akarok kezdeni vele és eleget voltam már bezárva, nem történhet ez meg újra. El akarok menni vele millió helyre, hiszen olyan sok mindent nem láttam még és vele szeretnék mindent megtapasztalni, minden szépet, mindent, ami érdekes, még a legapróbb dolgokat is, csak egy új sütit, teljesen mindegy, csak vele tehettem meg. Nem akarok már semmi mást az élettől, ami igazán nagy dolog, annak akarom szentelni minden időmet, hogy őt szerethessem. Lehet, hogy sokak szerint ilyen nincs, hogy butaság, de szerintem van ilyen hirtelen ránk törő és erős szerelem. Én... én tényleg érezem, minden pillantásában, minden szóban, amit kimond legyen az bármilyen egyszerű is, minden egyes csókban és érintésben ott van és nem változhat meg soha. Ez olyasmi, ami nem csökkenhet... nem lehet, hogy csökkenjen!
- Tudom! Semmi másban nem vagyok biztos, de benned igen, és hogy... ez nem fog elmúlni sosem, túlságosan szép ahhoz. - a kezemet a szívem fölé helyezem, a másik tenyeremet pedig az ő mellkasára teszem, hogy tudja miről beszélek, bár e nélkül is tudhatja. A szerelmem, a szeretetem felé sosem fog csökkenni és elmúlni sem. Az egyszerűen nem lehet. Vannak dolgok, amik csökkennek, vannak dolgok, amik napról-napra gyengülnek, de amit én érzek az biztos, hogy nem fog, ebben tökéletesen biztos vagyok és remélem, hogy ő is tudja. Bárhová követném és egyszerűen nem bírnám ki, ha elveszíteném. Még csak szavak sem kellenek, hogy kifejezzem ezt, elég csak egy csók, abban elárulok neki mindent, minden titkot magamról. Azt akarom, hogy ő legyen az, aki a legjobban ismer, ő legyen akinek mindenemet odaadhatom. A szívem már az övé, most már a testem is, más már nem is hiszem, hogy van, csak az emlékeim, de azt is meg fogom osztani vele, minden egyes momentumot, hogy még akkor is úgy érezhessem, hogy vele voltam, amikor nem így volt, a sok elvesztegetett évben, amikor távol voltunk egymástól, amikor még nem ismerem, de már akkor is csak rá vártam.
Halkan felsóhajtok, amikor a keze finoman indul meg a hátamon. Kell ellnél meghittebb pillanat az életbe? Ugye, hogy nem? Nem is akarok többet, de ha lesznek is szebb pillanataim, azt akarok, hogy azokat is vele élhessem meg. Lehunyom a szemem és egyszerűen csak kiélvezem, ahogy törődik vele. Tudom és érzem, hogy az ő kezébe bátran helyezhetem a sorsomat, mert akkor nem lesz baj, meg véd és óv majd mindenek felett és én is ugyanígy érzek. Nem bírnám ki, ha baja esne és nem is hagynám, akkor sem, ha nem vagyok olyan erős, mint ő, vagy a legtöbb diáktársunk, de attól még... akármit megtennék azért, hogy neki ne essen bántódása. Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor megszólal. Őrület, hogy szó szerin libabőrös leszek csak a csókjától, vagy attól, ahogy a fülembe suttog. Mosolyogva fordulok meg és karolom át a nyakát egy apró bólintás kíséretében. - Minden szót komolyan gondolok, amit neked mondok. Veled szeretnék lenni örökké és még utána is. Ha létezik következő élet, én akkor is megtalállak. - egy könnyed, apró csók, amivel megpecsételem a szavaimat. Nem álmodott, jól emlékszek vele szeretnék lenni mindig, vele szeretnék lenni egész életemben, vele öregedni meg és minden percet kiélvezni. Egy tengerparti házban, vagy akárhol, amit csak szeretne, csak az a fontos, hogy vele legyek. - Te is szeretnéd ugye? Szép lehet... a tenger mellett élni. - nehéz elszakadni tőle, amíg beszélek, de megteszem, mert tudni akarom, hogy ő is így érez-e. Tudom, hogy szeret, tudom, hogy velem akar lenni, és mondta is már, de azt is, hogy nem vagyunk teljesen egyformák, lehet... lehet hogy egy olyan helyen unalmas lenne neki és én nem akarom egy pillanatra sem, hogy ne érezze tökéletesen jól magát.

Scarlett & Liam

- Akkor jó, mert… elképesztően sok hely vár ránk még. – kettőnkre. Egyedül sehova sem akarok menni. Soha nem szeretem egyedül utazni a világban, nem is tettem igazából soha, de most, hogy megismertem Scarlettet, már nem is akarok egyedül utazni. Egyedül lenni sem akarok, csak folyamatosan vele, a közelében, érezni, hogy itt van mellettem, hogy itt lesz bármi történjen is. Sok helyre szeretném őt elvinni, és remélem, hogy sikerülni fog. Az alapítók nem örülnek majd neki nyilván, mert szerintük Scarlettnek az egész életét a birtok falai közt kéne leélnie, de nem érdekel, hogy mit gondolnak. Vigyázok rá, mindennél jobban. Szeretem őt, nem értem, hogy ezt miért nem képesek felfogni. Ha kell, akkor megszöktettem a birtokról, hogy együtt lehessek vele, csak kettesben, ahogy most. Eddig el volt zárva mindentől, és most megint ezt akarnák vele tenni? Én boldognak szeretném őt látni. Látni, ahogy mosolyog, ahogy bepótol mindent, ami eddig kimaradt az életéből, és szeretném, ha ezt velem tenné meg, ha segíthetnék neki. Megértem, hogy féltik, én is féltem őt, de megtudom védeni, soha nem hagynám, hogy bántódása essen, soha nem vihetik vissza oda, ahonnét megszökött, mert nem hagynám. Biztonságban van mellettem, megbízhat bennem, bármit feláldoznék azért, hogy megvédhessem őt, és ezt remélem ő is tudja.
- Nem fog történni semmi! Nincs olyan dolog ezen a világon, ami elválaszthatna tőled. Akármit is tartogat nekünk a jövő, olyan nincs, hogy nélküled éljem azt meg. Szeretlek téged, és akármi is lesz, én visszajövök, mindig visszatalálok majd hozzád, akárhol is legyél! – erre meg is esküszöm, ha kell. Remélem, hogy soha nem lesz ilyen, bár megígérni nem tudom, hogy ne történne semmi olyan, ami… ami ellenünk van, de egy valamit tudok. Akármi is lesz a vég, az sem fog elválasztani tőle. Túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy nélküle akarjak élni. Akármi történik, akármi is lesz, én mindig visszamegyek hozzá, keresem őt, ha elakar tűnni. Nem akarok egyetlen napot sem eltölteni nélküle, nemhogy egy életet. Szükségem van rá, szinte már úgy, ahogy az oxigénre is. Értelmet adott az életemnek, eszem ágában sincsen őt elengedni, semmiért és senkiért sem. Éppen ezért semmi nem állhat közénk, mert… mert visszamegyek hozzá, mindegy mi történik. Ő a másik felem, a lány, akibe megmásíthatatlanul beleszerettem, és akivel kész vagyok egy egész életet leélni. Csakis rá vágyom, csakis ő kell, csak vele érzem azt, hogy otthon vagyok, bárhol is legyek. Nem a birtok, nem a nyaraló az otthonom, hanem ő, a szíve, amiben élni szeretnék, örökre.
- Persze, csak fordulj meg. – mosolyogva veszem el tőle a szappant, és kicsit közelebb húzódom hozzá, ahogyan a hátát elkezdem mosni. Nem igazán sietem el a dolgot, de talán meglehet érteni, hogy miért szeretném kicsit lassabban intézni a dolgot. A haját átvettem a válla felett, hogy megtudjam mosni a hátát a nyakánál is, és itt akadok meg egy pillanatra, mikor egy csókot lehelek a vállára. – Emlékszel mikor a tóparton arról a tengerparti házról beszéltél? – a szavakat csak suttogom a fülébe, majd pár pillanattal később már ismét simogatva mosom a hátát. – Komolyan gondoltad azt, amit akkor mondtál? – nincs a hangomban semmi kétely, és nem is azért kérdezem, mert nem bíznék benne, egyszerűen csak… talán megerősítést akarok hallani, talán csak elképzeltem, hogy akkor azt mondta, nem tudom, bármi lehetett, mert aznap nagyon boldog voltam vele. Bízok benne, nem azért kérdezem, remélem ezt ő is tudja. Én csak… talán újra hallani akarom. Igen, ez lesz az. Hiszen ezzel mondta azt, hogy mi ketten örökké ott leszünk egymásnak, igaz?

New York-i kiruccanás

♪ Afire love ♪
Nem is tudnám megmondani, hogy miért szeretem, egyszerűen csak megtörtént és kész, nem tudok tenni ellene és őszintén szólva egyáltalán nem is akarok. Így jó nekem, így hogy boldog lehetek ha csak ránézek, hogy szebben csillognak még a csillagok is, ha vele vagyok, finomabb a virágok illata és egyszerűen minden csodásabb. Túl sok rosszat kaptam már az élettől és talán most megpróbál kicsit kárpótolni azzal, hogy őt adta nekem és épp ezért nem volt kérdés, hogy én pedig magamat adom oda neki cserébe. Nem akarok mást, nem akarok senkit sem rajta kívül csak őt most és mindörökké. Nem bírnám ki a hiányát, nem tudnám mit tennék, ha elveszíteném. Épp ezért jó, hogy az a képességem, ami, hogy megtalálhatom, ha elveszik, megtalálhatom, ha elmegy. Nem arról van szó, hogy rá akarnék akaszkodni... De arról van szó! Szeretnék folyton vele lenni, és ezért is lenne jó, ha tényleg lenne rá esély, hogy közös szobánk legyen, hogy együtt lehessünk reggel és este, éjjel és mindig. Persze biztosan vannak barátai, akikkel szívesen találkozna időnként, és ott van Lari is, de ez benne van, nem is fogom soha megtiltani, hogy mással legyen, mert fontosabb nekem annál, mint hogy bármikor ilyet tegyek. Szerintem nincs nála tökéletesebb ember, külsőre, belsőre minden szempontból, nem is kívánhatnék magamnak jobbat, vagy többet.
- Akkor jó, reméltem, hogy ezt a választ kapom. - egy pillanatra még le is hunyom a szemem, ahogy finoman végigsimít a hátamon. Most is borzongató érzés és biztos vagyok benne, hogy ez soha sem fog változni, hogy mindig ezt váltja majd ki belőlem minden egyes érintése. Az pedig ezek után fel sem merült bennem, hogy egyedül menjek el fürdeni. Látott már mindent belőlem, miért kéne akár kicsit is szégyenlősnek lennem nem igaz? Kicsit sem zavar, hogy felkap, egy pillanatra még a vállára is hajtom a fejem, mert jó érzés, egyszerűen tényleg csak olyan, mintha végre hazataláltam volna. Rettenetesen hiányzott a családom éveken át, de most... most kaptam egy kis kárpótlást, most kaptam végre egy kis jót a sok rosszért cserébe. Egészen belemerülök a csókba, nem is nagyon jut el most a tudatomig, hogy közben a víz lágyan folyik ránk, csak az érintését érzem, és az én kezem is mozdul, siklik szépen végig a hátán, hogy aztán valahol középtájt állapodjon meg. A szavai egész lassan jutnak el hozzám, de végül csak sikerül meghallanom, hogy megszólalt. Vajon ha a közelében vagyok, akkor már mindig ez lesz? Alig hallok majd a szívem dübörgésén kívül mást? - Bárhova elmennék veled Liam... akárhova, bármikor. - ezt szerintem tudja, de néha jó kimondani a nyilvánvalót is. Én is tudom, hogy szeret, én is tudom, hogy mennyire tetszem neki, de akkor is jó hallani. - Ha bármi történne veled... én... én tényleg nem élném túl tudod ugye? - várok rá, amíg kell, de nem akarom, hogy bármikor újra eltűnjön a szemem elől. Nem akarok mást csak őt, csak vele lenni és csak ezt, ami most van, ölelni, csókolni, hogy a bőröm a bőréhez ér, hogy nincs semmi sem köztünk, még csak a ruhák sem, hogy ne engedjenek teljesen egybeforrni vele. Rettenetesen nehéz tőle elszakadni, el sem mondhatom mennyire, hogy megpróbáljam megkeresni a szappant a tekintetemmel. Végül meglátom, el is ragadom, de aztán csak szépen felé tartom a kinyújtott tenyeremben és talán újra kissé zavartabban harapom be az alsó ajkamat. - Szóval megmosod a hátam?

Tárgy: Re: Scarlett & Liam - New York-i kiruccanás

» Scarlett és Liam
» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Scarlett & Liam - Újra együtt