Scarlett & Liam - New York-i kiruccanás

First topic message reminder :

Scarlett & Liam

Túléltük. Nem mondom, hogy nem volt egy kicsit sem kellemetlen, de összességében azért olyan rossz sem volt, legalábbis mikor ott voltam, akkor úgy tűnt, aztán kitudja, hogy miről beszéltek egymás közt, de… de előttem nem ölték egymást, és ez mindenképpen egy biztató dolog, nem? A búcsúzkodás is megvan, persze Lari is mondta, hogy jöhetünk, amikor csak akarunk, most pedig ismét az utcán állunk, az autó szerencsére még mindig ott van, ahol hagytuk, és miután kinyitom az ajtót Scarlettnek, hogy beszállhasson, én is beülök a kormány mögé, majd ahelyett, hogy visszaindulnánk a birtokra, egy többemeletes hotel előtt állok meg, és egy pillanatra meg is szédülők, ahogy felnézek rá. Remélem, hogy sikerülni fog. Ha megkérdezné, hogy miért is vagyunk itt, akkor csak egy mindjárt meglátod mosollyal válaszolok neki. Kinyitom az ajtót előtte, és természetesen csakis utána lépek be az előtérbe, ami… ami csillog. Így elsőre ennyit tudok mondani. El is várom, hogy csillogjon, elég drága volt itt szállást foglalni, rá is ment minden pénzem, de megéri. Szeretném őt kiengesztelni amiatt a másfél hét miatt, és tudom, hogy nem szükséges, de akkor is úgy érzem, hogy így kell tennem. Szeretnék kikapcsolódni vele egy kicsit. Otthagyva a birtokon minden gondot, és csakis kettesben lenni vele pár napot, felfedezni New Yorkot, együtt kipróbálni mindent, és élvezni az életet vele. New Yorkban minden megvan, ami csak kell, és én mindent megszeretnék adni Scarlettnek. Persze, annyi pénz még van nálam, hogy elmehessünk szórakozni, annyit muszáj megtartani, de így is ki kellett ürítenem anyám számláját, amit az eltűnésekor rám hagyott. Most elég szépen lenulláztam az egyenleget, de nem számít, ha látom Scarlett arcán, hogy örül, akkor minden egyes centet megért ez az egész. Ha pedig szervezett már valami programot magának akkor… akkor a fejemet fogom a falba verni, mert igazán megkérdezhettem volna Amy-t és Jillt, hogy terveznek-e valamit, illetve mesélt-e Scarlett nekik valami arról, hogy mit tervez az elkövetkezendő napokra. De akkor ebben az esetben hazaviszem őt, és majd elmegyek dolgozni, hogy ne maradjon azért ennyiben az út, mert szeretném őt elvinni sok helyre. Nem csak New Yorkba, nem csak az országon belülre. Európába, Párizsba, Rómába, akárhova, ahova csak elszeretne menni.
Gyorsan odamegyek a recepcióhoz és egy perc alatt le is rendezem a szobafoglalást, és már a hátam mögött a kulccsal jövök vissza. A pénzem már így is oda, akár bejelentkezek, akár nem, úgyhogy… ha haza akar inkább menni, akkor maximum odaadom valakinek a szoba kulcsot, és lehet egy felhőtlenül boldog néhány napja. Azonban ezt nem szeretném, az lenne a legjobb, ha Scarlett örülne ennek, mert… mert szeretem, kell ennél több indok? – Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha… - elővarázsolom a hátam mögül a szobakulcsot, hogy ő is láthassa. - … itt maradnánk New Yorkban néhány napig. Csak te és én, kettesben. Elintéztem mindent már, foglaltam egy lakosztályfélét is, úgyhogy… mit mondasz? – óvatosan kérdezem, óvatos mosollyal körítve a dolgot. Nagyon szeretném, ha igent mondana, de az sem baj, ha nincs most kedve velem lenni, hanem csak haza akar menni és ledőlni az ágyba, mert fárasztó volt neki ez a nap… de akkor azért kicsit csalódott lennék. Megérteném őt, csak csalódott lennék, mert a kelleténél sokkal jobban beleéltem magam abba, hogy most vele lehetek néhány napot, csakis vele, nem zavar minket semmi és senki, de… talán ő nem vágyik erre, úgyhogy... a francba, tényleg meg kellett volna kérdeznem a szobatársait! Komolyan kész csoda, hogy nem kezd el remegni a kezem!

Scarlett & Liam

A szerelem nem is egy olyan dolog, amin igazából gondolkodni kéne. Az csak megtörténik, soha nem akkor mikor tervezed és várod, de nem fogod megbánni, mikor bekövetkezik. Érezni fogod, tudni, minden porcikáddal vágyni fogsz rá, és tudod, hogy ő az, akivel leakarod élni az életed. Bárkivel letudnád, de csakis egy valaki nélkül nem, és ő ez a személy. Az igazi szerelem feltétlen, kötöttségek nélküli, nem vársz a másiktól semmit sem a szívéért cserébe. A te szíved, az övéért, semmi több, semmi más. Éppen ezért mondják, hogy sokkal fontosabb ilyenkor a másik boldogsága, mint a sajátod. Ha szeretsz valakit, azt akarod, hogy boldog legyen, még ha te ki is maradsz belőle. Van, hogy egy kis apróság, mit először jelentéktelenek hiszel fenekestül felforgatja az életed. Hirtelen, mikor a legkevésbé számítasz rá, történik valami, és elindít egy ismeretlen új út irányába. Egy olyan útra, amit tele van meglepetésekkel, amiről nem tudsz semmit, csak találgatni tudsz, hogy mi vár rád, ha rálépsz erre az útra. És, hogy hova érkezünk? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy egy sokkal jobb és szebb világot találni az út végén. Biztos vagyok benne, hogy találunk valakit ezen az úton, akinek a kezét fogva nem félünk a sötétben, hanem bátran vágunk át rajta. Szerintem ez az út az igazi élet. Minden gonddal és szép dologgal együtt. Néha hátráltat, néha segít minket, de csakis rajtunk múlik az, hogy elindulunk-e, vagy egy helyben toporgunk inkább. És ezen az úton megéri elindulni. Akármennyi szenvedést és fájdalmat is tartogat életed nagy utazása, csak az számít, hogy hova érkezel, és hogy kivel érkezel oda. Márpedig mikor én Scarlett szemeibe nézek, akkor biztos vagyok abban, hogy jól döntöttem, mikor elindultam. Nem érkeztem még meg, de egyelőre nem is akarok. Az utazás sokkal fantasztikusabb, sokkal több meglepetést tartogat, mind a végállomás.
Mosolyogva nézek le rá, ahogy az oldalamnak dönti a fejét és még inkább csak kiszélesedik a mosolyom, ahogy hallgatom őt. – Azt mondta a fickó, hogy hamarosan hozzák, úgyhogy… szerintem bőven van időnk lezuhanyozni, míg készen nem lesz. – mondom neki immár fülig érő mosollyal, ahogy végigsimítok a hátán. – Féltem, hogy meg sem kérdezed. – mivel gondolom nem igazán szedtem még össze magát, így ha nincs ellenére, akkor beviszem én őt a kezeimben is a fürdőszobába. Úgy tűnik, hogy ez már csak ilyen, imádom őt kézben vinni mindenhova, de… de ez baj? Szerencsére nem kell azzal bajlódni, hogy a zuhanykabin ajtaját kinyitni kelljen, ugyanis a szabad az egész, és egy elég nagy terület el is van neki különítve a fürdőszoba sarkában, úgyhogy óvatosan le is teszem Scarlettet a földre, bár elengedni nem engedem el. Nem azért, mert félnék, hogy elesne, vagy hasonló, csak… csak egyszerűen nagyon jó érzés őt a közelembe tudni. Meg is eresztem a vizet, inkább melegebbre vettem, mint hidegebbre, de majd maximum Scarlett állít rajta, ha szeretne. Mindenesetre be is húzom őt a víz alá, és még mielőtt bármit is mondanék, vagy tennék, közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókolhassam, míg az egyik kezem a derekánál állapodik meg, a másikkal pedig az arcán simítok végig. – Köszönöm, hogy eljöttél velem ide New York-ba. – nem csak úgy értem, hogy ide a hotelbe, hanem Larihoz is, mert… mert nekem fontos volt, hogy legalább futólag ismerjék egymást, és ha nem akart volna eljönni Larihoz, akkor ez a hotel is ugrott volna, és akkor mindez, ami itt történt, semmivé lett volna. – És hogy megvártál. Hogy kitartottál mellettem. – ezernyi dolgot köszönhetnék meg még neki, de talán ő is tudja mindegyiket. Nem tudok elégszer hálát adni azért, hogy találkozhattam vele. Megváltoztatott engem, az életem, és olyan boldoggá tett, amilyenné még soha senki a világon. Megköszönhetném még azt is, hogy nem akar kísérletezgetni, hogy velem van, hogy engem választott. Egész nap csak köszönnék neki mindent, de talán látja is mindegyiket rajtam, és érzi, hogy úgy szeretem őt, ahogy senki más.

New York-i kiruccanás

♪ When a man loves a woman ♪
Soha sem gondolkodtam azon, hogy a szerelem pontosan milyen is, hogy képes lennék-e megfogalmazni, vagy szavakba önteni. Egyszerűen csak tudom, hogy ezt érzem most minden nappal egyre erősebben és... kész. Tudom, hogy vele akarok lenni folyton és hogy életem minden fontos pillanatát vele akarok megélni, sőt ha tehetem akkor minden létező pillanatot. Azt hiszem a szerelem valami olyasmi, amikor tudod, hogy nem vagy képes a másik nélkül létezni, amikor tudod, hogy csak vele vagy teljes egész és ha őt elveszik belőled, akkor nem marad semmi, mert önmagadban már nem vagy képes létezni sem. Nekem sem megy, egyedül nem menne már. Túl sokakat veszítettem már el és őt nem akarom, soha! Nem is fogom hagyni, ha bármi történik megtalálom őt, megtalálom akárhol, mert elviselhetetlen fájdalommal járna a hiánya. Remélem, hogy soha nem jön majd rá, hogy nem akar velem lenni, remélem soha nem jut olyan döntésre, hogy mégsem igazi, amit érez, hogy inkább mást keres, mert én még nem vagyok elég érett hozzá, hogy még túlságosan keveset tapasztaltam meg az életből. Remélem, hogy azok az apróságok, amik most tetszenek neki bennem, nem fognak soha ellenérzést kiváltani, mert ilyen vagyok, kicsit naiv, kicsit bohókás, kicsit néha hamar cselekszem vagy beszélek, de eddig minden alkalommal mosolygott, ha zavarba hoztam magam, vagy akár őt is, remélem, hogy ez a későbbiekben is így marad majd. Szeretném még sokáig kiélvezni a rajongó pillantásokat, a szerelmes tekintetet, amit most is magamon érzek, ha csak rám néz. Tudom, hogy nem azért van, mert neki adtam magam, mert előtte is ugyanígy tekintett rám, csak ez most még erősebbé vált. Én legalábbis még sokkal jobban szeretem, mint annak előtte.
- Szerintem is, hiszen én mondtam. - szélesen elmosolyodom, és hát naná, hogy figyelem, ahogy feltápászkodik és elindul telefont keresni, de nem, most még nem mondom ki, hogy tényleg olyan formás a hátsója, mint ahogy nadrágban láttam. Először csak intézze el nekünk azt a vacsit, mert egyre inkább érzem, hogy... menten éhen veszek! - Hát akkor kíváncsi leszek mi lesz a meglepi vacsi! - könyökölök fel egy kicsit, ő pedig hamarosan visszatér, és leül az ágy szélére, olyan... olyan nagyon messze, pedig tudom, most voltunk egymáshoz a lehető legközelebb, de akkor sem viselem jól még azt sem, ha ilyen távolságot hagy közöttünk. A szavaira csak elmosolyodom, és nagy nehezen rászánom magam, hogy végre megmoccanjak, hogy megforduljak, és hogy mellé telepedjek, bár nem ülve. Nem ahhoz még nincs erőm, hiszen még most is úgy érzem, zsibong minden porcikám. Hason fekve kerülök hát mellé, felkönyökölve, egy pillanatra az oldalának dőlve. Nem akarom most csiklandozni, remélem, hogy a hajam nem teszi majd ezt vele véletlenül. - Te is épp annyira vagy fantasztikus. - bár azt hiszem ezt tudja, de úgy gondolom, hogy ha valaki fontos nekünk akkor igenis adjuk gyakran a tudtára, egyáltalán nem gond kimondani akár naponta többször is, hogy szeretsz valakit, ha ez egyszer így van. - Szerinted mennyi idő, mire kapunk vacsit? Lezuhanyozhatunk addig? Megmosod a... hátam? - nem tudom mi készül majd, de nem kell nekünk sok idő, de mégis csak kellemesebb lenne fitten és frissen elnyúlni az ágyban, illatosan, fürdés után.

Scarlett & Liam

Kevés jobb dolog van annál, mint mikor találunk egy embert, akinek a lelkébe teljes nyugalommal és biztossággal rejthetjük el a szívünk titkait, akinek a legkedvesebb az arca a számunkra, aki képes egy mosollyal elűzni a lelkünk minden gondját, akinek a jelenléte elég, hogy önfeledten boldogok és elégedettek legyünk. Ha vége szakad valaminek, legyen az jó, vagy rossz, mindenképpen egy űr keletkezik bennünk a helyén. Ha rossz dolog volt, akkor ez az űr magától fog szépen lassan megtelni, és eltűnni. De ha jó dolog volt, akkor szükségünk van valakire, aki a helyébe lép, de mi van, akkor ha senki nem léphet a helyébe? Mi van akkor, ha megtalálod azt, aki mindennél fontosabb, akihez senki nem fogható? Őt soha nem szabad elengedni, hagyni, hogy véget érjen a közös utazásotok. Mert őt soha nem tudnád semmivel sem pótolni, az ő hiányába belehalnál, bármilyen képtelenül is hangzik ez, de így van. A hiány és a fájdalom elegye elképesztő dolgokra képes, akár meg is ölhet, haltak már eddig is bele a bánatba. Nem akarok azok között lenni, akik elvesztették ezt a valaki. Megszeretném őt tartani, magam mellett tudni őt egy életen át, fogni a kezét, ameddig az csak lehetséges. Nem vágyom rajta kívül másra. Nem akarom, hogy más csókoljon, hogy más nézzen rám úgy, ahogy ő. Képtelenség lenne úgy megérinteni engem, úgy hozzám szólni, ahogy azt ő teszi. Minden érintésekor kiráz a hideg, jóleső érzés fut végig rajtam a talpamtól egészen a feje búbjáig, és ezt nem tudná más kiváltani, soha nem is tudtam, és nem is fogja. Az ő hangja mosolyt csal az arcomra, és békét teremt a lelkemben, miközben úgy megdobogtatja a szívemet, mint semmi más. Egyszerre jövök lázba tőle, és önt el a nyugalom, hogy itt van mellettem. Nem tudom, hogy ez miként lehetséges, szerintem ő sem tudja, hogyan képes ilyen hatást gyakorolni, de nem is számít, ez nem egy olyan dolog, amit meg kéne magyarázni. Ez a kettőnké, az érintés, ami olyan boldogsággal tölt el, hogy abba már belelehetne halni. A szerelmet nem lehet megmagyarázni és jól definiálni. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy látja a szív azt, ami a szemed előtt rejtve marad, legalábbis én valami ilyennek írnám le röviden. Szerintem a szerelem nem egy olyan dolog, ami szépen lassan alakul ki az emberben. Ezt valahol a lelke mélyén éreznie kell mindenkinek, csak kimondani tarthat nagyon sokáig,de minél előbb elmondod, csak annál jobb. Akinek kellesz, az úgyis szeretni fog, akár milyen korán, vagy későn is mondod ki azt, amit a legjobban akar hallani. A szerelem szerintem villámcsapásszerűen nyilall belénk. Érezzük már az első másodperctől fogva, hogy van valami a levegőben, és egy kis idő után rájövünk arra is, hogy szeretjük őt. Rájössz, hogy egyre gyakrabban felejted rajta a szemed, minden gondolatod róla szól. Mindennél jobban vágysz a közelségére, és minél közelebb szeretnél kerülni hozzá. Aztán megérinted őt, és… normális, ha félsz ebben a pillanatban. Rémisztően tud hatni az emberre, hogy mennyire vágyik valakire, akit szinte alig ismer. Rémisztő, mégis…. mégis jólesik az, hogy így érzel, hogy a szíved szinte ünneplő öltözik, mikor fellángol benned az érzés, és eljut a tudatodig, hogy mit is jelent. Szeretni valakit… az első lépcső fok. Ha szeretsz valakit, és ő is szeret, na akkor onnantól már nincs feljebb, az a minden, az csúcspont, annál többet már nem kívánhatsz és nem is akarsz kívánni. Mindenkihez tartozik valaki, nincs olyan, hogy ne lenne egy ember a Földön, akit képesek lennénk teljes valónkban szeretni. Egy ilyen van, csakis egy, és néha nem találjuk meg. Néha egy egész éltet élünk le magányosan, hiába keresve őt, de a következő életünkben tudjuk hol keressük majd, mert előbb-utóbb megfogjuk találni. Minden eddigi életemet azzal töltöttem, hogy őt kerestem, de most megtaláltam, és soha nem fogom elengedni őt. Szeretni fogom most és minden soron következő életemben, bármilyen is legyen az.
-Hmm… igen, ez egy jó ötlet. – mondom mosolyogva, és pár pillanattal később már ki is tápászkodom az ágyból, hogy megkeressem a telefont, amit végül a nappaliban sikerült megtalálni. Mindenképpen megkérdeztem volna, a telefonban a dolgot, csak tettem egy próbát, hátha Scarlett tudja, hogy megy ez, mert még az ilyen apróságokban is elég kétséges vagyok, soha nem voltam még ilyen helyen, nem tudom, hogyan mennek itt a dolgok. - A főszakács azt mondta, hogy meglep majd minket. – szólok be a hálószobába, ahogy visszamegyek és felkapom még útközben a földre dobált cuccokat, hogy az egyik ottani kanapéra, mégiscsak jobb nekik ott, aztán leülök az ágy végére, és csak mosolyogva nézem őt. – Tudod… fantasztikus vagy. – nem csak, ahogy kinéz, hanem amilyen. És most, ahogy itt állok és nézem őt… azt hiszem akár évekig is képes lennék csak így elnézni őt.

New York-i kiruccanás

♪ Best day of my life ♪
Eddig is tudtam, de már cseppnyi kétség sem fér hozzá, hogy ő az, akire minden egyes nap vártam, akiről álmodtam a négy fal között, akit akkor képzeltem el arc nélkül persze, amikor romantikus regényeket olvasgattam és azokon keresztül próbáltam megismerni a világot, próbáltam én magam is élni kicsit, ha már a valóságban ez nem adatott meg. Csak rá vártam eddig, és most hogy végre itt lehetek vele nem kérdés, hogy mindenemet neki akarom adni, mert képtelen lennék bárkit is úgy szeretni mint őt. Nem menne, nem hiszem, hogy csak azért, mert ő az első szerelmem ez bármikor elmúlna. Persze a laikusok ezt mondanák, aki nem ismeri őt, aki nem ismer engem eléggé, az úgy gondolná, hogy majd ez is elmúlik, hogy majd idővel kevésbé akarunk folyton csak együtt lenni, de ez nem fog változni, hiszen napról napra jobban szeretem, napról-napra csak még inkább vele akarok tölteni minden pillanatot, vele akarok megosztani minden örömöt és szomorúságot, csak vele. Ez mégis miért változna? A szerelem nem törvényszerű, hogy elmúlik, vagy hogy csökken, maximum csak egy kicsit változhat, esetleg átalakul igazi mély szeretetté a másik iránt, amit végképp képtelenség összetörni. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még nehéz időszakaink, de most ezt a pillanatot, ezeket a perceket tökéletesen ki akarom élvezni és nem akarok arra gondolni, hogy mit hozhat a jövő, hogy tartogathat-e bármi rosszat. Tudom, hogy önként soha többé nem hagyna el és ha mégis valaha sor kerülne rá, ha távol kellene lennünk egymástól, akkor mindent megtenne azért, hogy újra velem legyen, mint ahogyan én is. Itt a képességem, pont arra szolgál, hogy megtalálhassam őt bárhol, bár... fordítva ez nem működik, de tudom, hogy ő is minden létező követ megmozgatna, ha egyszerűen csak nyomom veszne és nem tudná, hogy mi történt, de azt tudnia kell, hogy önként soha nem hagynám el. Ha lenne választásom... én biztos, hogy mindig vele lennék, tudnia kell... remélem, hogy tudja. Ha valaha is ilyesmi történne, akkor most érzi, hogy nem véletlenül tettem ezt meg, nem véletlenül adtam oda magam neki, a testem a lelkem egészen és ezt nem vonom vissza soha az életben.
Ami pedig most történt csodálatos volt és kétség sem fér hozzá, hogy jól döntöttem, mert szeretem őt tiszta szívemből és nem akarom magam soha senki másnak adni, nem láthat soha senki, csak ő, és még az utolsó simítással, az utolsó csókokkal - legalábbis a következő pár percben az utolsókkal - is ezt mutatom neki, remélem, hogy érti is a néma jelzéseket. Azt viszont úgy érzem szavakkal is ki kell mondanom mennyire szeretem őt, hiába tudja, hiába van tisztában vele, valahogy most ez kikívánkozik, főleg ezek után. Nem döntöttem rosszul és ez biztos, mert csodálatos volt, és most a kezdeti enyhe fájdalom már egyáltalán nem is rémlik, eltűnt, nem számít, csak az, hogy a mennybe repített minden tekintetben, és kétség sem fér hozzá, hogy nekem ő a végállomás, nem csak egy a sok közül. Nem vagyok egy kicsapongó típus és nem is leszek az soha. A válaszára csak elmosolyodom. Képtelen lennék most megmoccanni, nem menne, csak vele akarok lenni, szeretném még ezeket a pillanatokat megtartani magunknak és majd csak holnap újra kilépni a világba. Addig olyan ez most... mint valami kis sziget, a mi kis szigetünk, ahol csak ketten vagyunk és minden más egyáltalán nem fontos, nem számít. Kicsit felkönyökölök és valahogy automatikusan a telefon felé pillantok. Őszintén szólva nem néztem, hogy mi van szobában, de kicsi az esélye, hogy van valami étlap itt fenn.
- Mi lenne, ha megkérdeznéd? Ha most szépen... felkelnél az ágyból, hogy most már tényleg megnézhessem, hogy mennyire formás a hátsód, ha már ruhában megdicsértem... - szélesen elmosolyodom és már nem... már tényleg egy kicsit sem érzem magam zavarban a miatt, hogy ilyesmit képes vagyok kimondani. Miért kéne zavarban lennem azok után, ami történt? Azok után, hogy itt fekszem egy szál semmiben vele? ... és felhívnád a recepciót. Lehet, hogy van valami menő, esetleg mondjuk a főszakács ajánlata, vagy valami hasonló. - én is csak tippelek természetesen, mert fogalmam sincs, nem jártam még ilyen helyen, vagy ha mégis nem emlékszem rá, és főleg nem az ilyen apró részletekre, mint hogy hogyan rendel az ember kaját.

Scarlett & Liam

Nem lehet megválasztani azt, akit szeretünk. Ez nem olyan, hogy sorba állítod a jelölteket és majd megversenyezted őket, hogy ki a legjobb neked. Nem, néha az a legjobb neked, aki a legrosszabb. Néha meg az, aki a legjobb. Nem tudod ezt szabályozni, nem te választod meg, hogy ki a legkedvesebb a szívednek. Ez csak megtörténik, kialakul, önkéntelenül is a szívedbe zársz valakit. Éppen ezért nem lehet a szerelmet erőltetni, vagy megvenni. Soha nem is lesz ez lehetséges. Hiába mondod, hogy szeressen, hogy gondoljon rád, mert ha nem ezt súgja a szíve, akkor teljesen feleslegesen mondod, csak süket fülekre találsz, mert a szívnek nem lehet parancsolni. Nem lehet ki és be kapcsolgatni, váltani azok közt, akik szeretni akarsz. Ez nem így működik. És ebből adódnak a legnagyobb csalódások. Elakarod hinni, hogy szeretted, hogy mindennél fontosabb neked, és közben észre sem veszed azt, hogy csak becsap, hogy csak játszik veled. Fáj olyat szeretni, akit nem érhetsz el, aki nem is tudja, hogy létezel, pedig ott vagy, lát téged mindennap. Fáj tudni, hogy soha nem kellettél neki, érezni, hogy más valaki szereti, valaki olyan, aki el is éri őt. Azonban, olyan után kár futni, aki nem értékel. Ha nem értékel, akkor pedig nem szeret. A szerelem nem egyoldalú dolog, nem csak rajtunk áll, vagy bukik. Kell a másik is ahhoz, hogy ez működjön, és most úgy érzem, működik. Volt, hogy futottam olyan után, aki nem érdemelte meg, de én azt hittem, hogy… hogy az, amit érzek, az tényleg valóságos. Az, amit most érzek, az a valóságos. Nem tudom elmagyarázni, hogy miért. Nincsen rá olyan magyarázatom, amiért biztos lehetek benne. Nem is akarok találni rá indokokat és okokat. Tökéletesen beérem azzal, amit érzek iránta, és ezt én elfogadom indoknak. Azt, hogy jobb embernek érzem magam, hogy úgy érzem lebegek, mikor itt van mellettem. Hogy eltudnék olvadni, minden egyes érintésekor, ahogy beleborzongok a pillanatba. Azzal, hogy a hangját idézem fel újra, és újra a fejemben, mint a kedvenc dalomat, mert elég csak belegondolnom abba, hogy a nevemen szólít és már jobban is vagyok. A szemei, amiben úgy érzem elveszek, amivel szinte hipnózisba ejt. Nem kell megmagyarázni azt, amiről minden porcikáddal tudod, hogy igaz. És én így érzem. Szeretem, és érzem, hogy ő is szeret. Biztos vagyok magamban, biztos vagyok bennünk. Szeretem őt, minden feltétel és elvárás nélkül. Minden vele együtt eltöltött perc egy csoda, és mindig is erre vágytam. Olyan csoda ez, amit talán nem mindenki élhet át. Csoda, hogy megfoghatom a kezét, hogy rám mosolyog, ahogy nekem adja a mosolyát. Én pedig mindent megfogok tenni, hogy boldoggá tegyem őt. Kívülről-belülről, testestül-lelkestül, az övé vagyok. Minden érintésem, minden csókom az övé. Egyáltalán nem érzem butaságnak, hogy azt mondom, szeretni fogom, amíg csak élek. Ez így van, és így lesz, éljek bármeddig is. Ő az, akiben az álmom és a valóságom egyesül, ő az, aki már csak a puszta jelenlétével boldoggá tesz. Tudom, hogy ő az első szerelmem, és tudom, hogy azt mondják, hogy az első szerelem mindig véget ér. Azonban szerintem nem, én erre ráakarok cáfolni. Az első szerelem, megváltoztatja az embert, ez biztos. Akármennyire is akarunk megszabadulni tőle, az érzés… kitörölhetetlen. Ez is igaz, mert ha akarnám sem tudnám elfelejteni Scarlettet, ha akarnék se tudnék a szeme nélkül meg lenni. Én úgy tartom, hogy az ember csakis egyszer lesz szerelmes, a többi csak önámítás. Az igazi szerelem, az első szerelem is egy ember életében, én… én így gondolom. Márpedig Scarlett… az igazi. Mindig is ő volt az. Már a megismerkedésünk előtt is így volt ez. Talán már azelőtt, hogy megszülettünk. Nem tudom, tényleg nem tudom, hogy a sors miként működik. Talán előre megvan írva, és mi csak élünk benne, vagy tényleg mi alakítjuk. Akármi is a válasz, én mindenképpen megelégedem vele. Vagy előre megvolt írva, hogy találkozunk, vagy azért találkoztunk, mert így alakítottuk az életünk. A végeredményen egyik sem változtat, és ez a lényeg. Mi vagyunk a lényeg.
Mosoly játszik az arcomon, ahogy végigsimít rajta, és közelebb hajol hozzám. Minden csókját egyszerűen imádom, de azt hiszem az előző percekben élveztem leginkább a csókjait, és attól pár perctől fogva mindegyiket. Emlékszem, hogy a nyaralóban azt mondta, majd gyakorol, hát… gyakorolt, számomra egyszerűen tökéletes, még a legapróbb érintése is úgy hat rám, mint az első, és ez… fantasztikus érzés. – Tudom. – mondom mosolyogva, ahogy aprókat bólintok hozzá. A legelején még voltak kétségeim. Mármint nem magamban, hanem… hanem abban, hogy ő miként érez. Elvégre neki nem volt lehetősége arra, hogy úgy éljen, mint egy normális kamasz, és féltem tőle, hogy… én csak egy állomás vagyok, a legelső állomás, de nem végállomás. Viszont most nincsenek ilyen kétségeim. Se benne, se magamban, hiszek bennünk, és csak ez számít, csak ő, csak mi. – Nem… nem megyünk. Itt maradunk, ameddig csak akarunk. – nem is nagyon akarok igazából sehova se elmenni most. Majd talán holnap, elvégre holnap is van nap, de most csak vele akarok lenni, csak így kettesben. – Jó, rendeljünk vacsit. – bólogatok mosolyogva, de aztán végül eszembe jut egy kis… kérdés. – Szerinted… csak telefonon megmondjuk, hogy mit kérünk? Vagy itt ilyen menük vannak? Soha nem voltam ilyen helyen, fogalmam sincsen, hogy működik ez a rendelés. – jó, tudom, hogy valószínűleg még ő sem volt ilyen helyen, de hátha van egy jó ötlete. Csak mert a filmekben mindig máshogy van. Van, ahol kapunk, amit kérünk, és van ahol választani lehet a kínálatból. És, hogy a valóságban ez, hogy van… a valóságban, ami szebb, mint egy álom.

New York-i kiruccanás

♪ Shy ♪
Biztos voltam benne, hogy akarom ezt, egy cseppnyi kétség sem volt bennem és még most is pont így gondolom. Fontos nekem, mindennél fontosabb, az életemnél is fontosabb, és azt akartam, hogy tudja. Az pedig egy afféle zálog, egy ígéret, hogy neki adom magam. Miért vártam volna vele, mi értelme lett volna? Ez most igenis egy csodás pillanat. Képes leszek elfogadni azt is, hogy van valaki más is számára, aki fontos, de... de hálásnak kell lennem Larinak, mert ha ő nem lett volna, hogy rendbe tegye Liam fejét, akkor most talán nem lehetne itt velem. Tudom én, hogy vannak rossz dolgok, vannak fájó részek, amikor úgy becézgetni, amikor túl közvetlennek érzem vele, de el kell fogadnom, mert közben Liam mégis csak rám néz úgy. Én vagyok, akit szinte levetkőztet a szemével, én vagyok, akit újra és újra megcsókol, mintha csak képtelen lenne betelni az érzéssel, velem... velünk. Akkor pedig nem szabad még kicsit sem arra gondolnom, hogy bármi is rosszul eshet nekem, mert most is velem van. Engem hozott el ide, lepett meg, és aggódott érte, hogy mit mondok majd. Még most sem tudom, egyáltalán hogy merülhetett fel benne, hogy esetleg ne akarnék vele lenni, hogy gondolhatta akár csak egy pillanatra is, hogy visszamennék a birtokra, ahol még nem lehet saját szobánk, nekünk együtt... kettőnknek. Szeretnék vele lenni, minden éjjel, vele feküdni és vele kelni, hallgatni a szuszogását és arra aludni el, érezni a szívverését és akkor is megnyugodni az érintésétől, ha rossz álmok gyötörnek, ha kicsit visszaköszön a múlt. Mellette tényleg biztonságban érzem magam és nem érdekel, hogy az alapítók szerint nem szabadna elhagynom a birtokot. De ez csak New York és... és vele vagyok itt és nem vagyok hajlandó mindent megtagadni magamtól csak azért, mert muszáj. Nem akarok egész életemben félni és azért nem tenni meg semmit, amire vágyom, mert mi van, ha megtalálnak, mi van, ha a nyomora akadnak és vissza akarnak vinni. Nem fogok folyton rettegni, mert már... élni akarok! Vele akarok élni, vele akit szeretek mindennél jobban és csak ez számít.
Épp e miatt nem is számít, hogy az eleje nem tökéletes, csak az a fontos, hogy vele vagyok és kibírom azt is, ami kellemetlen, mert lassan a rossz érzés múlik és a helyét átveszi a felemelő, a magával ragadó, a... nem is tudom, hogyan fogalmazhatnám meg. Képtelen lennék szavakban kifejezni, egyszerűen csak kapaszkodok belé, csak próbálok nem teljesen elszállni, pedig nagyon közel vagyok hozzá. Az érzés pedig a helyett, hogy elérné a maximumát, mintha csak a végtelenségig fokozódna, de végül amikor már szinte kínzóan, szinte alig elviselhető a gyönyör, akkor jön a csúcs és alig tudom visszafogni a kikívánkozó sikollyal vegyülő nyögést. Valahogy mégis csak zavarba ejtő az egész, ezért nem is megy, hogy igazán kiengedjem a hangom, de majd biztos ebben is fejlődni fogok, mint minden másban. Érzem, hogy ő is megfeszül bennem, aztán végül leereszti a fejét, én pedig csak lassan mosolyra húzódó ajkakkal zihálok és ölelem magamhoz. Nem tudom, hogy csinálja, de most még ezek után is bizsergetően jó érzés az az egyetlen apró csók is a nyakamra. Úgy érzem most, mintha minden egyes porcikám, minden négyzet-milliméternyi részlet a bőrömön extra érzékeny lenne. Újra találkozik a tekintetünk és én nem vagyok képes másra, csak arra, hogy mosolyogjak, hogy finoman megérintsem az arcát, hogy végigsimítsak rajta, aztán csak szimplán a tenyeremet ott felejtsem és kicsit megemelve a fejem lassan megcsókoljam, afféle kis levezetésképpen és hogy érezze, csodálatos volt. Nem tudom, hogy képes lennék-e szavakban is kifejezni ezt.
- Szeretlek... kimondhatatlanul. - ez, igen azt hiszem ez fejez ki mindent tökéletesen. Nem akarok azzal jönni, hogy csodálatos volt, hiszen még csak összehasonlítási alapom sincs, az... az neki van, de nekem nem is kell, maximum vele hasonlítok össze majd bármit is és amúgy is úgy gondolom, hogy ez még sokkal jobb is lehet, pedig most is varázslatos volt, bár magát a pillanatot, az első alkalmat már nem verheti semmi sem, hiszen ez örökre megmarad. - Ugye... ugye ma már nem megyünk sehova? Maradunk itt, ágban és... rendelünk valami vacsit. - nem mondom, hogy tökéletesen megy a beszéd. A torkom teljesen kiszáradt, hiszen úgy kapkodtam a levegőt, mint egy maratoni futó és még most is iszonyatosan zakatol a szívem és képtelen vagyok normálisra csitítani a légzésemet, pedig nagyon igyekszem. De abban biztos vagyok, hogy nem akarok most mást, csak itt maradni vele, esetleg egy zuhany, aztán ágyban maradni, így... így ahogy vagyunk, maximum ehetnénk valamit, mert már most érzem, hogy nagyon rég volt az ebéd, az intenzív érzések pedig csak még inkább kiéheztettek.

Scarlett & Liam

Szeretem, amiért eljött az életembe. Ebben van minden, ebben van mindenem. És most együtt lehetünk, szerethetjük egymást. Nem tudnék úgy élni, hogy nem szeretem őt, nem tudnék úgy létezni, ha ő nincs. Ezt a legtöbb ember nem ismeri fel. Együtt fejlődik ki a szívükkel, fel kell hozzá nőniük, meg kell erősödniük. De én felismertem, már az első pillanattól kezdve tetszett nekem, és szeretem őt. Nem tudom pontosan, hogy melyik pillanat volt az, mikor véglegesen belészerettem, de mindegy is, mert megtörtént és ez a lényeg. Az első csók, az első érintés… nem tudom. A lényeg, hogy ott volt nekem, és most is itt van. Nincs mi mást tennünk, csak szeretni egymást, mert ez az életünk, az enyém legalábbis mindenféleképpen. Körülötte forog a világom, ő az életem, az egyetlen ember, akiért bármit képes lennél feláldozni. Egyértelműen érzem, és tudom, hogy szeretem őt, hogy mi összeillünk. Imádok vele lenni, mert soha nem unatkozom mellette. Ha nem szól hozzám, ha nem érint meg, ha még köztünk is van jó pá szoba, akkor sem. Sosem unalmas az, ha vele vagyok. Nem tudom ez miért van. Bízom benne, imádom őt, az életemet is rábíznám, ha arról lenne szó. Mindent szeretek benne, és nem csak azt, amit látok, hanem azt is, amit nem. Imádom a bőrét, imádom a szemeit, minden érintésért ölni tudnék, de éppúgy imádom a szívét, minden jó és rossz tulajdonságát szeretem. Nem tudna olyat tenni, vagy mondani, ami ezen változtatna. Kell nekem. Fülig szerelmes vagyok belé. És tudom, hogy bárkivel is hozz össze a sors utána, soha senki nem lesz hozzáfogható. Az első szerelem felejthetetlen, de esetemben végtelen is, mert soha nem lesz egyetlen olyan perc sem ebben az életben, se a következőkben, hogy ne szeretném. Mindig is szerettem őt. Még a találkozásunk előtt szerettem belé, ami furán hangozhat, de így van. Mikor a szerelemre gondoltam, egy hozzá hasonló lányt képzeltem el. Csak Scarlett még annál is szebb és jobb. Ő az egyetlen olyan álmom, ami nem pusztult el abban a pillanatban, ahogy valóra vált. Boldoggá akarom tenni őt. Fogni örökké a kezét, érezni magamon a pillantását, élvezni az érintését… tudni, hogy van nekem, és mindig is ott lesz. Mindig is szeretni fogom. Ha ez a barna haj fehér lesz, akkor is. Amikor bőre finom, sima érintését felváltja az idő törékeny puhasága, még mindig érinteni szeretném őt. Ha az arcát ráncok tarkítják majd, ha látok egy-egy kicsorduló könnyet, ami végigkúszik az arcán… megfogom jegyezni. Örökké szeretni fogom ezt az arcot, ezt a testet. Meg fogom vele osztani az életem és szeretni fogom őt úgy, ahogy még soha senkit. Valóra fogom váltani minden álmát, megteszek mindent, hogy élvezze az életet. Hű leszek hozzá, imádni fogom őt, amíg utolsót nem üti a szívem, amíg az utolsó lélegzet el nem hagyja a testemet. És ő lesz az utolsó gondolatom. Az utolsó szerelmem, aki egyben az első is. Szeretni fogom őt mindig, és soha nem felejtem el, hogy ez egy életre szól, és tudom, hogy történjen bármi, mindig visszatalálunk egymáshoz. Nem engedem el őt, megfogom védeni, akármi is történjen, és akárki is akarja bántani. Hozzám tartozik, ahogy én hozzá, nélküle nem vagyok, ő az életem, az életünket pedig mindennél jobban féltjük.
Tudtam, hogy nem kerülhetjük el azt, hogy ne legyen kellemetlen neki ez, de azt is tudtam, hogyha odafigyelek rá, akkor talán egy idő után jobb lehet a számára, amit most már én is érzek. Érzem, ahogy enyhül a szorítása, és a kezemet már nem szorongatja úgy, mint az előbb, érzem a csókjaiban azt, hogy most már jobb, most már megszűnt az a kellemetlen érzés, és teret engedet valami jobbnak, valami sokkal jobbnak. Aztán már csak a mennek a dolgok, a saját medrükben. Ahogy átkulcsolja a derekam és kicsit közelebb húzom őt magamhoz, ahogy a kezei végigfutnak a hátamon, ahogy néha muszáj vagyok elszakadni az ajkaitól, hogy levegőt vehessek, mert sajnos muszáj. Nem állok meg, tovább mozgok, és érzem, ahogy hatalmába kezd keríteni az a jóleső érzés, ami jelezné, hogy itt a vége, de kihúzom, amíg csak tudom, minél tovább akarom ezt, érezni őt, és csakis akkor hagyom abba, mikor érzem, ahogy megfeszül a teste, és egy hatalmas sóhaj kíséretében bele is fúrom a fejemet a párnába, az ő feje mellé. Pár pillanatig nem csinálok semmit, csak kiélvezem a pillanatot és próbálom valahogy megnyugtatni a vadul zakatoló szívemet, persze teljesen eredménytelenül. Csókot lehelek a nyakára, mielőtt felemelném a fejemet, hogy megkereshessem a tekintetét. Csak látni akarom rajta, hogy… olyan volt, amilyennek azt elképzelt-e.

+18

New York-i kiruccanás

♪ Dúdolni halkan ♪
Tudom, érzem minden porcikámmal, hogy hozzá tartozom és ő is hozzám. Soha nem akarom, hogy akár véletlenül is kételkedjen ebben, bennem, bennünk. Én sem fogom, történjen bármi. Nem érdekel senki más, hiszen látom a pillantásában is, hogy szeret, hogy nem foglalkozna senki mással, akkor sem, ha épp rossz passzban van, vagy én vagyok abban. Engem sem érdekel senki más. Lehet, hogy elhamarkodott dolog ilyet mondani, de tényleg nem érdekel senki sem rajta kívül, soha... csak vele akarok lenni, vele osztanék meg minden fontos pillanatot, minden jót és rosszat is, ha ilyenre is sor kerül. Közös emlékeket akarok, rengeteg csodás közös emléket, és... és tényleg szeretném egyszer azt a tengerparti kis házat, ahol majd mi lehetünk ketten, és idővel talán majd többen is. Szeretnék vele együtt megöregedni, ahogy a szüleim is akartak. Nem fog érdekelni, ha változik, ha őszül a haja, ha ráncosabb lesz a bőre, nem számít. Én őt maga miatt szeretem, nem a külseje miatt. Persze hogy számít, hogy nagyon is helyes és szó se róla, hogy bárki csorgatná a nyálát, ha lemenne a strandra, de ez nem fontos, mert én a lelkét ugyanúgy szeretem és azt is, ahogy szeret, ahogy rajongva pillant rám, ez pedig nem fog változni, nem változhat soha. Tudom, most is érzem, az óvatos mozdulatokból, a figyelemből, amit nekem szán. Nem akar bántani most sem és soha. Persze van, ami nem kerülhető el teljesen, ezzel mindketten tisztában voltunk, bár persze nekem csak halvány elképzeléseim voltak az ügyet érintően. Nem volt róla sok fogalmam, hogy mennyire lesz kellemetlen és mennyire lesz fájdalmas. Nem akarom azt sem, hogy rossz legyen neki, ahogy megszorítom a kezét, tényleg nem szeretném, de nem tehetek róla. Máshogy egyszerűen nehezebb lenne elviselni és nem akarom azt, hogy az arcorma is kiüljön a fájdalom, ezért próbálom még minden előtt a pillantásommal biztosítani róla. Nem lesz más soha... soha senki, akivel együtt leszek, semmilyen formában sem, nem láthat senki sem így, mert azt nem akarom. Azt akarom, hogy ez csak az övé legyen, ez a pillant és én is... teljes egészében csak az övé. Érzem, tényleg érzem, hogy érti, amit mondani akarok neki, amit gondolatban sugárzok felé, a tekintete azt súgja, hogy tudja. Máshogy azt hiszem nem is fejezhetném ki, hogy számomra nem számít senki és semmi csak ő. És akármennyire is rosszul indul az egész, attól még akarom, nem változott semmit sem a véleményem. Ki fogom bírni, és bízom benne, hogy fokozatosan jobb lesz majd. És igen, ahogy érzem a csókját, ahogy sikerül lassan ellazulni, ahogy a szervezetem szokja az új érzést jobb lesz, határozottan jobb. A kellemetlen érzés lassacskán csökken, szűnik, a szorításom pedig enyhül a kezén, a többi pedig már egyszerűen ösztönös. A lábam a derekát kulcsolja, a kezem pedig, amikor már nem a lepedőt szorongatom vele, akkor a hátán simít végig, a tarkóján siklik, majd a tincsei között állapodik meg, hogy még inkább kiélvezhessem az ezzel együtt járó hosszú csókot. Csak néha vagyok kénytelen elszakadni, néha muszáj, mert kell a levegő, muszáj levegőhöz jutnom. Szaporán lélegzem és egyszerűen akármit is teszek, nem fér ebbe bele az, hogy folyton az ajkai után tapogatózzam. Nem áll meg, én pedig már csak attól is érzem a bizsergető érzést, ahogy végigsimít az oldalamon, de persze valami egész mást is érzek, amitől egyre gyakoribbak a nyögések, amik felszakadnak a torkomból. Meglepem magam velük, de képtelen vagyok ellenük bármit is tenni. Túlságosan intenzív, az a fajta, amikor már egy idő után szinte azt kívánnád, hogy vége legyen, mert nem tudod, hogy mennyit bírsz még, közben pedig túlságosan élvezed ahhoz, hogy ezt tényleg ki is tudd mondani. Nem menne, képtelen lennék azt mondani neki, hogy hagyja abba, csak kapaszkodom belé. El kell engednem a kezét, csak egy kicsit, mert muszáj kapaszkodnom, különben itt helyben elszállok. Egyszerűen már feszít az érzés, ahogy újra és újra végighullámzik a testemen, és minden mozgásom már csupán ösztönös, ahogy igyekszem követni a ritmusát és én is hasonlóképpen emelni időnként a csípőmet, hogy csak még intenzívebbé váljon az érzés, egészen addig a pontig, amíg már nem bírom, amíg be nem következik a végső tűzijáték, amikor úgy söpör végig rajtam a hullám, mintha csak azt érezném fel akarok robbanni. Érzem, ahogy a gerincemen felfut, majd le, és ahogy a hátam megfeszül, miközben magamat is meglepve elfojtott sikoly társul mindehhez.

Scarlett & Liam

Szeretném, ha úgy nézne rám, hogy lássam rajta ő is tudja: hozzám tartozik, éppúgy, ahogy én is hozzá, de tudja azt is, hogy mennyire törékeny alapokon tudok állni. Tudjon róla, tudjon mindenről, ami vagyok és ami történt velem, mert csakis így ismerhet meg igazán. Ismerjen minden hibámmal és erényemmel együtt és pont ezért lássam ragyogni a szemeit. Szeretném, ha tudná, hogy mellette sokkal több vagyok, mint nélküle. Érezteti velem azt, hogy különleges vagyok. Minden pillantásával, érintésével és csókjával csak még inkább megerősít engem abban, hogy különleges vagyok a számára, és nekem csakis ez számít. Mondhatnám, hogy sokat gondolok rá, de ez hazugság lenne. Nem sokat gondolok rá, hanem mindig, folyamatosan csak ő jár a fejemben. Sőt, nem is gondolok rá, hanem… ez egy teljesen más érzés. Folyamatosan jelen van bennem, az életemben, ő a másik felem, mindig ott érzem magam mellett, még ha fizikailag nem is tudhatom őt az oldalamon. Akármit is tegyek, érzem a jelenlétét magamban, őt látom mindenhol, hallom a hangját és érzem az utolsó érintésének kellemes bizsergését a bőrömön. Nem gondolok rá, hanem bennem él, minden pillanatban velem van. És nagyon hálás vagyok, amiért úgy alakult minden, hogy találkozhassak vele, amiért volt bátorságom meglépni azt, hogy ismét kötődjek. Lehet, sőt, most már biztos, hogy egymást kerestük egész életünk során. Most, hogy találkoztunk, most, hogy megtapasztaltuk milyen szeretni és szeretve lenni, pont most kéne elválnunk egymástól, és nem találkozni többé? Csak mert esetleg félnénk attól, hogy a másiknak fájdalmat okozunk? Azzal kéne töltenem az életem hátralévő perceit, hogy keressem azt, akit valójában már megtaláltam, csak nem volt elég bátorságom igazán szeretni? Nem követem el ezt a hibát, mert pontosan tudom, hogy mit akarok. Őt, csakis őt, és ha fájdalmat is okozok neki, nem fogom elhagyni. Kitartok mellette, akármi történjen is velünk, nem fogom őt elhagyni. Túlságosan is önző vagyok, hogy nélküle éljek. Nem tudnám őt akkor sem elhagyni, ha ő kérné. Mikor azt mondtam, hogy egy életen át fogom szeretni, azt komolyan gondoltam, és nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem őt. Azt örökké bánnám, minden következő életemben megbánnám újra és újra, amiért hagytam volna kisétálni az életemből azt, aki a mindenemet jelentette. Ne az egyetlen lány akarjon lenni az életemben, hanem az egyetlen, aki számít. Akire mindig gondolok, akit mindennél jobban szeretek, és akiért a világot is legyőzném. Az legyen, akiért mindent feláldoznék, akit védek, akit támogatok mindenben. Aki mindig mellette lesz, aki örökre fogni fogja a kezét, és ha kéri sem fogja elengedni. Az akarjon lenni, akihez visszatérek újra és újra ,bármi is történjen velem. Mert aminek meg kell történnie az megfog történni, és már megtörtént. Itt vagyok vele, és éreztetni szeretném vele azt, hogy mindennél fontosabb a számomra, hogy nélküle számomra az egész világ néptelennek tűnne.
Keresi a pillantásomat, és meg is találja. Megbabonázva nézem a szemeit, és érzek valamit, amit egy ember csakis egyszer élhet át, már akinek ez egyáltalán megadattatik. Érzem, ahogy elkap a pillantásával, ahogy magával sodor valami ismeretlen erő, aminek, ha akarnék sem tudnék ellenállni, mert érzem a csontjaimban, a testem minden porcikájában, hogy minden ellenállás hiábavaló lenne. Visz magával a világ legtetejére, ahonnét belátok mindent, ahonnét még a legtávolabbi csillagok is csak karnyújtásnyi távolságra vannak tőlem. Belátok a föld gyomrába, az óceán legmélyére. Sok ezer érzést és egy néma ígéretet látok abban a szempárban. Látom a csillagokat, a napkeltét és napnyugtát, a sivatagokat, az erdőket és a napfényétől szikrázó hullámokat. Szeretnék elmerülni azokban a hullámokban, és ott maradni köztük örökké. Bízok benne, szeretem őt, tökéletesen elhiszem neki azt, hogy más nem fogja így látni, hogy nekem adja magát teljes valójában. Jól tudom, hogy akármilyen óvatosan és gyengédem teszem ezt meg, kellemetlen lesz számára, ez ellen nem tehetek semmit sajnos, csak annyit, hogy ezt a kellemetlenséget a legalacsonyabb szinten tartom. Látom rajta, érzem, ahogy az ujjaimat megszorítja, de nem bánom, annyit és olyan erősen szorongatja a kezemet, amennyire csak akarja, amennyire csak jólesik neki az. Közben az ajkait keresem, azt szeretném, ha eltudna valahogy tekinteni attól a kellemetlen érzéstől, ha eltudna merülni bennem, és csakis rám figyelni a fájdalom helyett. Közelebb húzom őt kicsit magamhoz, ahogy megérzem a derekamra fonódó lábait, és egy halk, de hosszú sóhaj hagyja el a számat, ahogy tovább mozgok. Szinte észre sem veszem, hogy megszűnik a szorítása, csak akkor veszem ezt igazán észre, mikor meghallom az első nyögést, és ahogy az ajkaink ismét találkoznak. Jóleső nyögés szabadul ki a torkomból, ahogy mozdítja a csípőjét, és a kezeim ösztönösen szaladnak végig a teste vonalán, hogy végül megállapodjanak az arcán, miközben továbbra is foglyul ejtem az ajkait. Nem akarok tőle elszakadni, most semmiképpen sem. Tovább mozgok, ahogy újabb és újabb nyögések hagyják el a számat, mikor éppen nem az ő ajkaival vagyok elfoglalva.

+18

New York-i kiruccanás

♪ Kiss from a rose ♪
Nem gondolom, hogy álom lenne ez az egész, ahhoz túlságosan valóságos, ahhoz túlságosan intenzív minden érzés, ami bennem tombol. Tudom, hogy nem hibázok, egy pillanatra sem. Már eldöntöttem, az erkélyen, sőt talán már akkor eldöntöttem, hogy neki adom majd magam teljes egészében, amikor megcsókolt akkor éjjel a nyaralóban. Persze akkor ez még maximum csak valamiféle halk motoszkálás volt a fejemben, de túl hamar szerettem meg és most tényleg azt szeretném, ha ezt az egészet azt hiszem így pecsételhetnénk meg, ha tényleg és teljesen egyé válhatnánk. Nem akarok rajta kívül senki mást, így hát nincs okom rá, hogy ne tegyem meg. Nem egy elhamarkodott döntés ez és a hely és az idő is tökéletes. Túl szép ez a hely, túlságosan szép odakint a város, és túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy meghátráljak. Persze egy kis félelem van bennem, de sokkal erősebb az izgatottság, ahogy lekerül rólam egyre több ruha, és miközben olyan helyeken érint meg, ahol előtte még soha senki. Vágyom rá, vágyom arra az ismeretlen érzésre, amit nyújtani tud nekem. Nem érdekel, hogy hibázott, hogy elment. Én is hibás voltam, jobban kellett volna erőltetnem, hogy maradjon, vagy utána kellett volna mennem, hiszen nekem egyáltalán nem kihívás megtalálni valakit. Egyszerűen csak meg kellett volna próbálnom és ha már ott vagyok, biztosan nem küld el. Bár talán kellett az a másfél hét, kellett, hogy most tudjuk, hogy képtelenek vagyunk meglenni egymás nélkül, hogy tudjuk, hogy mennyire szeretjük egymást. Az sem érdekel, hogy mások szerint gyors a tempó, hogy mások szerint esetleg elhamarkodtuk ezt, hogy ez igenis szerelem. Van aki egyszerűen ezt nem értheti meg, van aki nem tudja felfogni milyen, ha valaki az életednél is fontosabbá válik neked egészen rövid idő alatt. De velem ez történt... velünk ez történt és nem izgat, hogy más mit mond. Ez nem csak valami gyorsan gyúlt szenvedély, ami aztán hirtelen kialszik, főleg mert jó néhány hét eltelt addig, amíg eljutottunk ide. Persze a csók az hamar meg volt, de az még nem minden. Nem érzem, hogy bármit is elsiettünk volna. Megvártuk a tökéletes pillanatot és az most jött el.
Itt pedig a beszéd már tényleg nem fontos, már nem számít, csak ő és én, csak mi vagyunk a fontosak és ez a különleges pillanat, amit tudom, hogy soha életemben nem fogok elfelejteni. Ha bármi is történik... ez mindig megmarad nekem, de nem akarom, hogy történjen. Komolyan gondoltam a parton a házat, komolyan gondoltam, hogy egyszer jó lenne a tenger mellett élni és ezt vele szeretném megtenni, csak vele. Ahhoz pedig már kétségem sem fér, hogy tökéletesnek tart, látom minden pillantásából, érzem abból, ahogy hozzám ér. Mintha csak még ezzel is óvna, de közben mégis az egész szenvedéllyel teli, és én nem tehetek róla, de magamat is meglepem vele, ahogy az egyre szaporább lélegzetvétellel néhány apróbb sóhaj is vegyül. Egyszerűen csak élvezem a helyzet. Nem vagyok ebben még profi, csak igyekszem viszonozni neki azt, amit ő is tesz, a kezem ösztönösen szalad végig a hátán, és amikor kicsit lejjebb halad, akkor a hajába csúsznak az ujjaim. Képtelen vagyok ennél többet tenni most, túlságosan leköt az, amit csinál, hiszen olyan helyeken érint az ajkaival, ahol előtte még soha senki, úgy lát, ahogy még más sosem, amikor aztán óvatosan letornássza rólam az utolsó vékonyka kis anyagot is. Muszáj megkeresnem a pillantását, egyszerűen a szemébe kell néznem, hogy értse... soha senki nem látott még így és soha senki nem is fog rajta kívül. Néma ígéret ez, amit meg fogok tartani, nem férhet hozzá kétsége. Aztán megérzem őt, már csak egy apró lépésre attól, hogy... Nem akarom, hogy lássa, hogy kellemetlen, de kénytelen vagyok összeszorítani a szám egy pillanatra, amíg rá nem találnak az ajkai az enyémre. Kicsit talán erősebben szorítom meg az ujjait, amik az enyémekre fonódnak, de úgy érzem, hogy kell valami kapaszkodó, mert zavaros, amit érzek. Akarom, tényleg akarom, de mégis csak feszítő és fájdalmas is egy kicsit így elsőre. Próbálom elengedni magam, egyszerűen csak lehunyni a szemem, és hagyni, hogy elmerüljek a csókjában, hogy ne gondoljak semmi másra. Észre sem veszem, ahogy lassacskán ösztönösen emelem a lábaimat, hogy átkulcsoljam vele a derekát, hogy még közelebb kerülhessen hozzám. Lassan, ahogy óvatosan tovább mozog ernyednek az ujjaim is, csökken a szorítás, ami a kezét éri. Nem azonnal, persze kell hozzá idő, amíg kezd a kellemetlen része megszűnni, amíg a százalékok fokozatosan tolódnak a ki a jó irányába és ekkor már kiszalad a számon az első jól eső nyögés is, amit persze még jó néhány követ. Meglep, komolyan meglep, de csak újra visszakövetelem az ajkait és most már bátrabban mozdítom a csípőmet is, hogy még kellemesebb lehessen remélem mindkettőnknek.

Scarlett & Liam

Kezdem azt hinni, hogy ébren álmodok. Ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és mégis, a saját bőrömön tapasztalhatom meg, hogy ez tényleg a valóság, nincs semmi átverés. Nem csak a mai estére értem mindezt, hanem minden közösen eltöltött percünkre, attól fogva, hogy először találkoztunk a szökőkútnál. Megtanultam azt, hogy semmit sem szabad erőltetni az életben. Minden megy magától és előbb-utóbb minden befog következni, csak idő kérdése. Ha valami olyanhoz ragaszkodunk az életünkben, ami nem odavaló akkor az egyszer úgy is ki fog esni, egyszer úgyis elveszítjük majd. Ha odavaló, és mi mégis elküldjük, elvesztjük, akkor visszafog térni hozzánk, vagy talán mi hozzá, mert rájövünk arra, hogy ő az életünk fontos része. Szóval… ez azt jelentené, hogy nincsen rossz és jó döntés? Nem, vannak rossz döntések és vannak jó döntések is, de a végeredményben ezek nem számítanak. A döntéseink igaz, hogy kihatnak ránk és másokra, de soha nem befolyásolják azt, ami végül történni fog. Ami az életünkbe való, az ott lesz nekünk, talán nem sokáig, csak rövid ideig, de ott lesz, és ez számít. Ami pedig nem fontos, az eltűnik, és egy kis idő múltán már nem is emlékszünk majd arra, hogy mi volt az. Rosszul döntöttem, amikor kiléptem azon az ajtón és itt hagytam őt egyedül, csak mert azt hittem, hogy így megóvhatom őt magamtól. Butaság volt, hiszen, ha azt akarom, hogy szeressen, hogy mindenkinél jobban ismerjen, akkor látnia kell milyen vagyok, ha boldog vagyok, és milyen vagyok, mikor le vagyok törve. Szeretném, ha akkor is szeretne, mikor a legrosszabb vagyok, mert akkor van a leginkább szükségem arra, hogy mellettem legyen. Egy rossz döntés, ami nagyon sok könnyet követelt meg tőle, és tőlem is. Sok ébren töltött éjszaka, mardosó pillanat és kínzó magány. Ez volt a rossz döntés velejárója. Azonban volt jó döntésem is. Mikor elhoztam őt a birtokról, mikor beléptünk a nyaralóba, és az éjszaka leple alatt megcsókoltam őt. Az már nem is jó, hanem tökéletes döntés volt. Az első gondolatom az, volt, hogy félek. Mert egészen addig a pillanatig nem volt semmim, nem volt vesztenivalóm és így félnivalóm se volt. Azonban abban a pillanatban, ahogy az ajkaink összeértek… már ott volt ő nekem. Tudom, hogy ez butaságnak hangzik, talán egyenesen lehetetlennek, de így éreztem akkor. Hogy ezzel az egyetlen momentummal összekötöttem vele az életem. Tényleg nem ismertem akkor még igazán, de tudtam, hogy szeretem, ami akkor még előttem is az egyik legnagyobb rejtély volt. Okokat kerestem erre, próbáltam kitalálni azt, hogyan mondjam el úgy neki mit érzek, hogy ne veszítsem el őt közben. Nagyon hamar mondtam ki azt, hogy fontos nekem, de… de így éreztem, és már megtanultam azt, hogy az ilyen dolgokat nem fojthatom magamba, főleg akkor nem, ha arról van szó, akit szeretek. Nem habozhattam. Arra gondoltam, hogy ki fog majd derülni akkor minden. Ha elmegy és nem keress többet, akkor minden bizonnyal megint csak tévedtem. És szerencsére nem tévedtem, igazam volt, mert nem ijedt meg, nem menekült el, mikor kimondtam azt, hogy szeretem őt. Talán tényleg nagyon korai volt, de kit érdekel? Itt vagyunk most, együtt, és csak ez számít. Hiába a korai vallomás, nem tett tönkre semmit, sőt, talán inkább csak segített.
Mondanék valamit neki, de túlságosan is leköt engem a helyzet, ő köt le. És amúgy se érzem úgy, hogy szükség lenne szavakra, biztos vagyok benne, hogy ha eddig kétségei lette volna afelől, hogy tetszik nekem, akkor azok most elszálltak. Legalábbis nagyon remélem, mert mindent megteszek, hogy éreztessem vele: így tökéletes. Minden egyes csók, amivel illetem őt, minden érintésem és pillantásom ezt szolgálja. Mikor azt mondom, hogy nála szebbet még nem láttam, akkor azt komolyan gondolom. Beleborzongok már csak abba is, ahogy hozzám ér, soha senki érintése nem hatott még így rám, és soha senkit nem tudtam még úgy megérinteni, ahogy őt. Szeretem őt, és remélem, hogy ezt ő is tudja, hogy tényleg tökéletesen biztos benne, bennünk. Óvatosan nyúlok a háta alá, és könnyedén megemelem őt, míg a másik kezem a bugyiba siklik bele, amit gyorsan el is tüntetek róla a többi ruha mellé. Jól tudom, hogy óvatosan kell vele bánnom, és ha akarnék se tudnék másképpen bánni vele. Óvatosan hatolok be, jól tudva azt, hogy akármennyire is vigyázok, mindenképpen kellemetlen érzés lesz neki az, ahogy először magába fogad majd, de ettől függetlenül olyan óvatosan és gyengéden teszem ezt, amennyire csak tudom. Jóleső nyögés szakad fel a torkomból, miközben ujjaim a hátáról a hajáig cikáznak, hogy ott gyengéden beletúrhassak a dús hajkoronába, miközben a másik kezemmel az övét keresem, hogy összefonhassam az ujjainkat. Finoman csókolom őt, keresem az ajkait, közben figyelve arra, hogy még véletlenül se okozzak neki fájdalmat, ahogy óvatosan mozgok az irányába.

New York-i kiruccanás

♪ One sweet day ♪
Sokszor éreztem már úgy, hogy az élet túl sokat vett el tőlem. A családomat, a normális életet, túl sok mindent, ami fontos volt nekem. De most mégis mintha próbálná viszonozni. Azzal, hogy pár hónapja ahhoz a szökőkúthoz vezetett, hogy találkozhattam vele, hogy alig hezitáltam, hogy egyszerűen csak elszökjünk a birtokról, hogy aztán az a csodás pár nap megtörténhessen Atlantában és az oda vezető úton. Menthetetlenül elvesztem, amikor megismertem, és végleg elmerültem a szerelmében, amikor az első csókomat neki adtam. És most neki akarom magam adni teljesen. Tudom, hogy én nem lehetek már neki az első túl sok mindenben. Talán az első igazi szerelem, de talán nem is ez a fontos. Talán a legfontosabb az, hogy valakinek az utolsója légy, az utolsó csókja, az utolsó szerelme, az utolsó pillantása. Ez szeretnék én lenni, és nem érdekel, hogy előttem hányan és kik voltak, mert a végén mégis velem lesz. Velem nézi majd a tengert, amikor már megöregszünk, amikor már talán az unokáink is nagyok lesznek. Az én kezemet fogja majd, amikor az utolsó pillantást váltjuk egymással, és én ezt szeretném. Nem baj, hogy nem én leszek számára az első bármiben is, az sem érdekel, ha nem lesz tökéletes, ha volt már jobb is neki mással. Majd lesz velem is még jobb, mert arra fogok törekedni, mert az számomra a legfontosabb, hogy ő tökéletesnek lásson, és hogy vele én is annak érezzem magam, ha nem is vagyok ténylegesen az. Csak abban vagyok biztos, hogy szívem minden szeretetét neki adtam, és tudom nem hazudott, amikor azt mondta megóvna mindentől és mindenkitől. Tudom, hogy megtenné és bár én nem vagyok olyan erős, mint ő, nekem nincs olyan nagy tudásom, erős képességem, de én is így vagyok ezzel, én is mindent megtennék érte, amit csak lehet. Képtelennek érzem most magam, hogy valaha is túllépjek rajta, egyszerűen nem menne, ez... ez biztos. Túlságosan fontossá vált nekem, túlságosan rövid idő alatt, hogy feledhető legyen.
És most épp e miatt nem érzem magam zavarban. Talán egy egész kicsit, de mindezt elnyomja az izgatottság, az az érzés, ami feszült várakozással teli. Persze van egy cseppnyi tartás bennem, mert nem tudom, hogy pontosan mi vár rám, de minden egyes pillantása, minden gyengéd csókja tökéletesen képes feledtetni velem ezt. Újra és újra elmerülök az érzésben, és kizárok minden mást, ami akár csak egy kicsit is negatív lehet. Egy pillanatra mégis beharapom a szám, amikor lekerül a melltartó és most először láthat így is. Féltem ettől igen, mert nem érzem magam annyira tökéletesnek, ahogy ő azt hiszi, mert... mert lehetnék egy kicsit talán kevésbé lapos, de a tekintetéből süt, hogy nem akarna másnak látni, és az a két csendes szó is visszavarázsolja a mosolyt az arcomra. - Köszönöm... hogy így érzed, hogy... vagy nekem. - halk suttogás csak, talán kissé rekedt is, hiszen nehéz megszólalni akkor, ha közben a levegőt is jóval szaporábban veszed, mint eddig bármikor. Nehéz, nagyon nehéz bármikre is koncentrálni, szavakat formálni, hiszen minden egyes kényeztető csókja és simítása bizsergetően hat rám. Van az, amikor mesélnek neked valami jóról, de természetesen amikor megtörténik az még csak a közelében sem jár a valóságban. Én is pont így vagyok most ezzel. Még magamat is meglepem, ahogy reagálok, hogy halk sóhajok szakadnak fel a torkomból, amikor lekerül a nadrág is, ahogy a bőrünk összeér, és ahogy olyan óvatosan és gyengéden érint meg, ahogy még soha senki. Meghitt és közben mégis szenvedéllyel telt a pillant, én pedig nem tehetek mást, mint hogy egyszerűen csak átadjam magam neki.

Scarlett & Liam

Éreztétek már úgy magatokat, hogy bár tudjátok, hogy két lábbal a földön álltok, valójában tudjátok, hogy repültük. Repültök a szeretett nővel, akit karjaitokban tudhattok. Mert én még soha, soha egészen eddig a pillanatig. Soha nem csókoltam meg még úgy, hogy ennyire… ennyire tökéletes lett volna minden. Úgy érzem, hogy repülök, hogy mikor a szemébe nézek, látok mindent, amit akarok. Ezernyi gyönyörű hely, de van valami sokkal fontosabb is azokban a gyönyörű szemekben. Mi. Látom magunkat, látom, ahogy ülünk a parton és hátulról ölelem át, és a vállán nyugtatva a fejem nézem a tengert… vagy az már az óceán? Nem tudom, gyönyörű és ez számít. A tökéletes hely, a tökéletes nővel a karjaim között. Ezt érzem most, és ezt is látom, és most, hogy a valóság és a képzelet találkozik, mikor ennyire vékony pengeélen táncol a kettő, szinte karba font kézzel egymással… ekkor kell meglépni ezt, ekkor kell a tökéletes pillanatot, valami sokkal többé tenni. Szeretni fogom őt mindig. Szeretni fogom akkor is, mikor ez a barna haj már fehér lesz. Szeretni fogom amíg élek, megosztom vele az életemet, odaadom neki a szívemet, érte fogok élni, most, és mindörökké, amíg az utolsó lélegzet el nem hagyja a testét, vagy az én testem. Első szerelem, de nem olyan, ami elmúlik. Azt szokták mondani, hogy mindenki emlékszik az első szerelmére, de az mindig elmúlik előbb, vagy utóbb. Azt kell, hogy mondjam, tévednek. Nem az első szerelem az, ami igazán megmarad az emberben, hanem az, hogy nem tudhatja igazán: tényleg ő lenne az? Van, aki tudja, hogy igen, és van aki nem, aki inkább tovább keres. Az első szerelem nem mindig a az igazi, de most, számomra az. A legvalóságosabb, a legtökéletesebb szerelem, amire egészen eddig vágytam. Hiába nem szerettem rajta kívül mást. Nem hiszek abban, hogy egy ember többször lehet szerelmes. Csakis egyszer lehet, és néha nem találjuk meg ezt a szerelmet, de ha megtaláljuk, akkor két kézzel kell a keze után nyúlnunk és magunkhoz ölelnünk őt, tettekkel beszélve szavak helyett, hogy érezze: ez a szív érte dobogott, és fog is dobogni, míg az élet el nem ragad tőle. Éppen ezért se fogom soha elengedni őt. Történjen bármi is, kérjen tőlem bármit is, én soha nem engedem őt el, soha nem fogom tudni nem szeretni. Túlságosan is önző vagyok, hogy megtagadjam őt magamtól, de most az egyszer úgy érzem, hogy nem számít ez az önzőség, hogy nem leszek rosszabb ember tőle, mert Scarlett mellett az vagyok, aki lenni akarok. Az a srác vagyok, aki elment Atlantába megkeresni az anyját egy gyönyörű lánnyal, aki már az első napon rabul ejtette a szívét. Az a srác, aki csalódott az anyában, aki kerülte a lányt, akit szeretett, aki otthagyta őt másfél hétre, mert azt hitte nélküle majd könnyebb. A srác, aki rájött, hogy hibázott, és aki ezek után soha nem fogja elengedni a szeretett lány kezét. A srác, aki tudja, hogy életen át fogja szeretni a lányt, minden nappal jobban, és minden külön töltött perccel még annál is jobban. Régen csak egy megkeseredett ember voltam, aki abban élte ki a frusztrációját, hogy másokat bántott kedve szerint. Ez az ember nincs már többé, ahogy először csókoltam meg Scarlett… akkor meghalt, és újjászülettem. Közhelyes, de igaz, hogy a szerelemben az ember képes újjászületni. Újjászülettem Scarlett szívében, és most már kész vagyok megadni neki mindent, amit csak akar. Övé mindenem. A szemem, a szám, a szívem, a testem minden porcikája az övé. Mindig is az övé volt, csak türelmetlen voltam, és azt hittem soha nem fogok már vele találkozni, de most itt van, itt van velem, a karjaimban, és biztosan tudom: ő minden, amit kértem az élettől. Ő az igazi, az egyetlen. Ő a másik felem, ő az életem.
Nem kell több szó, érzem, és tudom, hogy teljesen biztos, ahogy a kezei végigsiklanak hátamon és belefeledkezem a csókjába. Ha nem tudja kicsatolni a melltartót elsőre, akkor segítek neki, és gyorsan el is tüntetem a többi holmi mellett valahol az ágy mellett. Csak egy pillanatra szakadok el tőle, és mosolyogva suttogom a szavakat a fülébe. – Tökéletes vagy! – már sokszor mondtam neki, hogy nekem így jó, ahogy van, de azt hiszem, hogy a képzeletemet messze felülmúlta a valóság. Óvatosan, de magabiztosan húzom le róla a nadrágot, és aztán magamról is éppoly gyorsan eltüntetem a nem kívánt ruhaneműt, hogy végre teljes egészében érinthessem meg Scarlettett. Óvatosan, gyengéden csókolom őt, bebarangolva a testét, felfedezve és megérintve a teste minden szegletét. Ismerni szeretném őt, kívülről-belülről.

New York-i kiruccanás

♪ Lucky ♪
Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy ez a mai nap így alakulhat. Amikor beállított hozzám, hogy meglátogatjuk Larit megállt bennem az ütő, ezt nem lenne értelme tagadni. Totálisan nem tudtam a helyzettel először mit kezdeni, aztán nem volt már lehetőség, mint hogy elfogadjam, és az egész talán mondhatom, hogy nem volt olyan szörnyű. Nem azt mondom, hogy imádom azt a nőt, de... el tudom azt hiszem fogadni, vagy legalábbis nem nagyon gondolni rá, és akkor még egyszerűbb dolgom van. Nem foglalkozom azzal, hogy milyen lehetett nekik együtt és majd nagyon igyekszem, hogy ne zavarjon, ha Liam esetleg elmegy meglátogatni őt, hogy ne gondoljak semmire, ami zavarhat. És... azt hiszem nincs is okom rá, hogy bármi zavarjon, hiszen most velem van itt igaz? Ezek után engem hozott el erre a csodás helyre, engem lepett meg, az én ruháimat pakolta össze, hogy nem is tudtam róla, és miattam készült ennyire. És még csak nem is mindezt azért, mert szerette volna, ha végre mi ketten... egyszerűen csak, mert pótolni akarta a kimaradt időd és mert egy eszméletlenül édes pasi, akit én elmondhatatlanul imádok. Mindig is erre vágytam, és nem tartom kicsit sem csöpögősnek, hogy úja és újra csókot váltunk, hogy újra és újra elmondjuk, hogy mennyire szeretjük a másikat. Amikor egyedül voltam, amikor csak egy-egy könyv kötött össze a külvilággal, akkor csak azon járt az eszem, hogy egyszer majd kijutok onnan, egyszer majd szép lesz minden és nem kell tovább egyedül néznem a plafont és arra vágynom, hogy legyen valaki, aki szeret, aki átölel. Most itt van ő és miért kellene húznom bármit is? Szeretem... ennél több pedig nem kell. Szeretném őt még közelebb tudni magamhoz és nem hiszem, hogy ennél a közeljövőben jobb pillanatot találhatunk, hiszen most minden tökéletes. A hely, az idő és... a szívem is elég hevesen zakatolja, hogy igen, hogy most ez a megfelelő pillanat.
Csak elmosolyodom, tudom, hogy szeret, én is szeretem. Nem tudom, hogy szerethetem-e ennél jobban, de valahogy újra és újra úgy érzem, hogy igen, hogy ez valahogy lehetséges, hogy minden nappal kicsit fontosabbá válik nekem. Azt hiszem ez valahol már függőség, ami alól képtelen lennék kivonni magam, akármennyire is szeretném, bár az az igazság, hogy nem is szeretném. Miért kéne, ha jó érzés és boldog vagyok tőle nem igaz? Épp ezért nem zavar kicsit sem, hogy már századszor hallom a szájából, hogy szeret. Minden alkalommal, ha kimondja csak még boldogabb vagyok tőle, és most is csak még hevesebben dobol a szívem. Úgy érzem, hogy majd kiugrik a bőrömből, miközben el sem engedem az ajkait, és teljesen rábízom magam, hogy ne koccanjunk semminek, csak szépen elérjük az ágyat. Kár lenne tagadni, hogy izgulok, hát persze. Nem volt alkalom rá, hogy teszem azt a szüleim, vagy a suli bármilyen felvilágosítást is adjon. Csak pár napja a csajokat kérdeztem ki kicsit a szobában, miután Liam visszatért, miután rendeződtek közöttünk a dolgok. Akkor még persze nem tudtam, hogy ilyen hamar bekövetkezhet, de az eshetőséggel számoltam, csak hát sokat nem tudtak segíteni, hiszen Amy a szárnyai miatt még nem jutott el senkivel sem eddig, Jill pedig... hát ő nem mondott túl sokat, de annyi kiderült, hogy az ő első alkalma nem épp átlagosan sikerült és arra nem tudnék alapozni. Így hát marad a bizonytalan izgatottság és persze a bizalom, mert félelem az nincs bennem. Bízom benne, teljes mértékben. Nem tesz majd semmi olyat, ami nekem rossz lenne, ehhez kétség sem fér.
Finoman csúsztatom végig a kezem a hátán, miután már lekerült róla a póló és egyszerűen csak élvezem a csókot. Nem akarok feszengeni, nem akarok feszült lenni, csak ellazulni és belefeledkezni minden pillanatba, hogy aztán úgy emlékezhessek erre az estére, mint életem egyik legszebbjére. Úgy érzem, hogy mondanom kellene valamit, de mégsem jön egyetlen árva szó sem a számra, pedig meg akarom nyugtatni, hogy kicsit sem félek, hogy tényleg ezt szeretném, hogy egy cseppnyi kétség se legyen benne. Remélem, hogy ennyiből is érzi, a simogatásból, a csókomból. Végül egyszerűbb megoldásra jutok. Kicsit homorítok, hogy a hátam alá nyúlhassak és kipattinthassam a melltartó kapcsát. Nem vagyok igazán elégedett magammal, ezt tudja jól, de már épp eleget bizonygatta nekem, hogy neki így tetszem, és hogy számára tökéletes vagyok.

Scarlett & Liam

Sajnálom, hogy nem mindenki tapasztalhatja ezt meg. Mikor hirtelen, egy pillanat alatt, elég egyszer meglátnod őt, és tudod, hogy minden álmod és vágyad valóra vált. De azt még jobban sajnálom, hogy aki ezt átélheti, az hagyja el is tűnni ezt. Úgy van vele, mint egy álommal. Mikor felébred az álomból, kissé kába, szédül nem emlékszik rá mi történt, teljesen el van varázsolva, majd egyszer csak a reggel folyamán beugrik neki mi is történt. Először csak egy kis része, majd egy nagyobb, és végül az egész. Felidézi magának a pillanatot, pontosan ugyanúgy látja majd, ahogy az a valóságban is volt. Ismerős neki, és szeretne visszajutni oda, de nem tud. Egyre jobban vágyik erre az álomra, egyre jobban vágyik arra, hogy utolérje, üldözik amíg el nem éri. Talán pár napig, talán néhány évig, esetleg egy életen át, és az sem biztos, hogy egyáltalán valaha is újra sikerül megtalálnia. Én is megtehettem volna ezt. Hagyni, hogy ebből az egészből ne legyen semmi, hogy csak álom maradjon, és Scarlett arca örökké kísérjen egy életen át. De nem akartam ezt. Túlságosan is akartam ez, túlságosan is vágytam rá, hogy elengedjen, és rájöttem, hogy inkább rohanok hozzá, mint egy őrült és követek el ezernyi hibát, mintsem hogy hagyjam őt elmenni. Nem tudnám őt elveszteni, képtelen lennék rá, ennyi vágyakozással töltött idő után. Egész életemben erre vágytam. Minden döntésemnél, minden sikeremnél és vereségemnél azon jár az agyam, hogy vajon ő mit gondolhat rólam. Tudom mi az élet, tudom mire vagyok képes, és tudom, hogy vele mire vagyok képes. Tudom, hogy mi a helyes, tudom milyen igazságosnak lenni, de ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy milyen mikor önző módon kihasználsz másokat, hogy aztán hátba szúrhasd őket, mert az ő hátukon akarsz felkapaszkodni. Sok mindent tettem, amire ne vagyok büszke, de Scarlett mellett ezek nem számítanak, mellette jónak érzem magam, szabadnak, boldognak, egésznek. Tudom, hogy a szerelem feltéten, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy kiszámíthatatlan, váratlan, irányíthatatlan és gyakran elviselhetetlenné tud válni, mikor magányosan ülsz egy magadban. Éreztem, másfél hétig semmi mást nem éreztem, csak a hiányát, a fájdalmasan kongó ürességet, ami napról napra nőt bennem, egészen addig, míg már elviselhetetlen volt, és hiába éreztem helyesnek a döntésem, nem tudtam megmaradni magamban. Úgy éreztem, hogy a szívem kiakar ugrani a helyéről, mintha már nem is az enyém lenne, mintha már Scarlett része lenne. És nem kérek érte cserébe semmit. Nem kell se ajándék, se bizonyíték, csak a tudat, hogy szeret. A szíve kell az én szívemért, és ennyire közel még nem éreztem őt magamhoz. Mindent szerettek benne, szükségem van rá, mint a levegőre, és menthetetlenül, visszafordíthatatlanul szeretem őt. Sokkal jobban, mint hinné, mint bárki is hinné. Vannak pillanatok, mikor az élet elválaszt egymástól két embert, csak hogy megértsék mit is jelentenek egymásnak. Szeretnék így gondolni arra a másfél hétre. Szeretnék úgy gondolni rá, mint megerősítésre, mint végső önigazolásra arról, hogy szeretem őt, és nem akarom elveszteni. Soha senki nem volt még ilyen kedves a szívemnek, és jól tudom, hogy nem engedhetem el őt. Egész életemben bánnám azt, nekem pedig elegem volt abból, hogy bűntudatom van mindenért. Akarom őt, mindenestül, örökké, egy életen át.
Nem zavar, hogy nekem kell őt tartanom, és ha akarnám se tudna zavarni, mikor meghallom a szavait. Nyelek egy nagyot, és halvány mosollyal az arcomon bólintok. – Szeretlek! – muszájnak érzem sokadszorra is elmondani ezt. Talán már a hócipője tele van azzal, hogy folyton ezt hajtogatom, de nem tehetek róla, csak kimondom, ami először az eszembe jut, és rajta kívül nem igazán gondolok másra, képtelenség, hogy ne ő járjon az eszemben. Még szerencse, hogy próbáltam figyelni, mikor ide-oda futkározott, mert így sikerül elsőre megtalálni a hálószobát, miközben útközben lehúzom róla a felsőt és ledobom az ágy mellé, majd óvatosan lefektettem őt az ágyra, persze továbbra sem szakadva el az ajkaitól egy pillanatra sem, csak mikor leveszem magamról a felsőmet. Gyengéden csókolom őt, miközben a kezemet végigvezetem a teste vonalán, belefeledkezve néhány pillanatra az érintésbe. Nem szeretném ezt az egészet gyorsan elintézni, ki akarom élvezni minden percét az estének.

New York-i kiruccanás

♪ Eyes ♪
Tetszik, hogy zavarba tudom hozni, pedig ez tényleg fordítva sokkal gyakoribb, de kár lenne tagadni, hogy csak még jobban imádom tőle. Édes, hogy komolyan azt hitte, hogy nem leszek oda, meg vissza ettől. Mégis hogy mondhattam volna, hogy nem akarok itt lenni vele, amikor már erre vágyom azóta, hogy az az atlantai szoba ajtó becsukódott mögöttünk, azóta, hogy visszajöttünk a birtokra. Volt épp elég nehézség ahhoz, hogy most végre megérdemeljük azt, hogy együtt lehessünk és hogy jól érezhessük magunkat, hogy egyszerűen csak elfelejtsünk minden bajt és rosszat és ne foglalkozzunk semmi mással, csak egymással. Csak rá vágyom, nem akarom semmit és senkit. A szoba csodás, de ha nem itt lennénk, csak egy kis kopott motelben az sem érdekelne addig a pillanatig, amíg vele lehetek. Jó azért nem viselném el mondjuk a patkányokat, de... sok mindent igen, ha közben ő lenne velem. És én tényleg hiszek benne, hogy valakit megszerethetsz csak úgy nagy hirtelen. Igenis létezik ilyesmi. Lehet, hogy a szüleim kicsit kiszínezték a saját történetüket, de nem érdekel, majd a miénket is kiszínezem évek múlva, ha... a gyerekeinknek mesélek róla. Butaság már most ilyesmin gondolkodni? Lehet... lehet, hogy a lányok szerint igen, de én nem akarok senki mást rajta kívül. Szeretném vele leélni az életem, mert láttam, hogy a szüleim mennyire imádták egymást. Biztosan veszekedtek, biztosan náluk is voltak hullám völgyek, de attól még a szerelem is meg volt és nem múlt el évek alatt sem. Nekünk sem fog, nem akarom... nem hagyom, hogy elmúljon. A szüleim a tökéletes példa, hogy valami működhet jól, hogy egy párizsi úton megláthatsz és megszerethetsz valakit. Hiszek benne, hogy van egy párunk a világon. Van, aki nem találja meg, de én megtaláltam, mi megtaláltuk és nem hiszem, hogy ez akár csak egy kicsit is tévedés lenne. Egyszerűen... nem lehet az, mert mellette teljesnek érzem magam, vele minden pillanat csodás, vele... élek. Egy pillanatig sem tudnék gondolkodni azon, hogy szeretem-e őt. Ez nem kérdés, tiszta szívemből, amennyire csak ember szeretni képes, én épp annyira szeretem őt, és ez nem fog elmúlni, ez nem csökken, mert minden nappal erősebb. Minden aprósággal, amit megtudok róla, legyen az jó, vagy rossz, csak egy régi emlék, vagy egy szokás, amit eddig még nem ismertem. Szeretek benne mindent, a szemét, a gondolatait, ahogy rám néz, ahogy csókol, ha csak megszólal, ha csak a vállára hajtom a fejem, ha hallom a szívverését. Nincs olyan, amiért ne lennék oda benne, és még csak felsorolni sem tudom, mert túl hosszú a lista és van benne olyasmi is, amit... nem is tudnék szavakba önteni és az, ami nem múlhat el soha, az a kis megmagyarázhatatlan apróság, ami közben hatalmas is, mert a szívemet teljesen kitölti vele.
Az arcomra szeretetteljes mosoly szökik, amikor megszólal. Nem akarom, hogy csak ő tartson, kapaszkodom a nyakába, de mégis el kell engednem egy pillanatra, hogy finoman a tenyerembe vehessem ez arcát. Válasz helyett először csak finoman megcsókolom, szerintem már ez is tökéletes válasz, de talán fontos, hogy szavakba is öntsem, és ha neki fontos, akkor ez nem fog elmaradni. - Semmi mást nem szeretnék most jobban. Szeretlek... és ebben tökéletes biztos vagyok, nincs okom hezitálni. - és nem is akarok. Nem miatta, nem miattam, egyszerűen csak ez most tökéletes, és nem akarom elszalasztani a pillanatot. Csak... csak vele akarok lenni, meg akarom ismerni minden egyes porcikáját és neki akarom adni magam teljes egészében. Senki másnak, csak neki, akkor hát mégis mire várjak még? Itt most együtt lehetünk, csak mi ketten, nincsenek zavaró szobatársak, nincs senki, aki kellemetlenül érinthetne, tényleg csak a kettőnké a pillanat, és én biztos vagyok benne, hogy örökké emlékezni fogok rá és abban is, hogy óvatos lesz. Bízom benne, senkiben sem bíztam még soha ennyire.

Scarlett & Liam

Úgy tűnik most erre a néhány percre szerepet cseréltünk, mert általában én szoktam nevetni azon, ahogy zavartan magyaráz, most viszont ő nevet rajtam, ami a legkevésbé sem zavar, sőt, a jó kedve átragad rám, és végül már csak én is vele nevetek saját magamon. Nem teljesen sikerült kinőni a zavartságból, elég könnyen zavarba lehet hozni, valahogy ezt soha nem tudtam olyan jól kezelni, mint azt talán kéne, de ilyenkor ez egy cseppet sem zavar. Örülök, hogy nevetni látom, hogy sikerült önkéntelenül is mosolyt csalni az arcára, mert szebbet még nem láttam nála, és ha mosolyog, akkor én sem tudom megállni, hogy ne szaladjon a fülemig a mosolyom. Eleinte még gondolkodtam azon, hogy miért is akarom őt ennyire. Elveszett voltam, míg oda nem jött hozzám ahhoz a padhoz. Azt hittem tudom mi az a magány, de fogalmam sem volt róla, egészen addig míg az első éjszakát nem töltöttem nélküle. Az az igazság, hogy ő az egyetlen dolog az életemben, amit tökéletes, és ahányszor csak rá nézek tudom, érzem, hogy rá várok mióta élek. Miért lenne ez butaság? Miért ne lehetne valakibe villámcsapásszerűen beleszeretni? Lehetséges, csak nem mindenkinek adatik meg, hogy átélhesse ezt. Anyám mindig azt mondta, hogy mindenkinek van egy párja valahol a világban, de nem mindenki találja meg a párját. Van, hogy csak leéljük az életünket, egyedül és magányosan, akárcsak az a valaki, aki tökéletesen illik hozzánk. Szerinte nem mi tehetünk arról, hogy megtaláljuk-e ezt a valakit, vagy sem. Az élet dönt róla, hogy elvezet-e minket egymáshoz, vagy inkább két külön útra terel minket, amik homlokegyenest ellen mennek egymásnak. És én hittem neki, még ha valójában soha nem is tapasztaltam meg azt, hogy milyen érzés is szeretni. Hittem már azt, hogy szerelmes vagyok, de az nem ugyanaz. De anya magyarázata tökéletesen elég volt nekem. A tudat, hogy ott van valahol a nagyvilágban és bár nem ismerem őt, soha nem beszéltünk, vagy nevettünk együtt, tudni fogom, hogy ő az, mert ahogy megpillantom belé szeretek. Tökéletesen beértem ezzel, nekem elég volt az, hogy létezik, és nem tartottam elképzelhetőnek azt, hogy ne találnám meg. Egy idő után viszont már nem hittem ebben, elhitettem magammal, hogy nem érdekel az egész, mert nem más, mint egy gyermeki képzelgés, amit még az anyám mesélt el nekem, hogy ne szomorodjak el teljesen, ha csalódnom kell. Fogalmam sem volt merre lehet Scarlett, de szentül hittem régen, hogy már el is vesztettem rég a jogot, hogy tudhassam. Ezzel próbáltam valahogy nyugtatni magamat, elaltatni a kétségeimet, igazolni magamat, hogy én nem fogom megtalálni azt, amit minden ember keres. De nem azért mert ne lennék rá méltó, hanem mert az élet ilyen, nem mindig adja meg azt, amire vágysz, néha csak szembefordít azzal, amit szeretnél, és a legnagyobb baj, hogy ezt észre sem vesszük ilyenkor, mert ugyan ki láthatná előre a jövőt? A mutánsokat leszámítva, akik erre képesek. Senki, én pedig nemhogy a néhány évvel távoli jövőt láttam volna, de azt sem tudtam, hogy mi lesz két perccel később. Tizennyolc évesen fogalmam sem volt arról, hogy mi az a szerelem, de hidd el mikor azt mondom, hogyha rád talál, akkor rád talál, és te felfogod ismerni. Ez nem olyan, mint ahogy azt a filmekben látjuk. Nem dilemmázol sokat, nem gondolkodsz hosszú órákon át azon, hogy szerelmes vagy-e. Nem, egyszerűen tudod, érezni fogod minden porcikádban, és nem akarod majd elengedni soha a kezét, mert ha kicsit jobban megnézed, akkor látni fogod, hogy az ujjaitok tökéletesen kapcsolódnak egymáshoz, és tökéletesen kiegészítik egymást. És akkor, ami addig zavart, már nem fog. Nem érdekel az, hogy átlagos vagy, és hogy még átlagosabb életet éltél. Nem alkottál semmi emlékezeteset, és minden bizonnyal a nevedet majd könnyedén elfelejtik. Mindez nem érdekel, mert szerettél tiszta szívből, őszintén szerelmes voltál, és ez tökéletesen elég lesz. Nem lehet nem észrevenni azt, ha szerelmes vagy, maximum direkt menekülni előle, és elhitetni magaddal azt, hogy nem volt semmiféle jel, amiből rájöhettél volna. Nincs szükség jelekre, ha az van melletted, akinek lennie kell, akkor még úgyis rájössz erre, ha csak csendben ültök egymás mellett. A csend az élet egyik legnagyobb ellentmondása. Azt hinnéd, hogyha két ember csendben ül egymás mellett, akkor csakis rosszat gondolhatnak egymásról, kellemetlenül érzik magukat a kínos csend közepette, de valójában ez nem így van. A csend sokkal közelebb hozza egymáshoz az embereket, mert azok képesek csendben ülni egymás mellett, akik között tökéletes az összhang, olyan tökéletes, hogy már nem kellenek a szavak. És így érzek most. Hogy hiába nem mondunk semmit, értem őt, szinte hallom a gondolatait, tökéletesen eltudok merülni a csókjában, az érintésében, ahogy a lábát a derekam köré fonja és átöleli a nyakam. Nehezen tudok elszakadni tőle, és nagyot sóhajtok, hogy megnyugtassam valahogy vadul zakatoló szívemet, teljesen sikertelenül. – Csak, ha…. ha te is biztosan ezt szeretnéd. – halkan ejtem ki a szavakat, de elég közel az arcához, hogy biztosan hallja őket. Nem szeretném, ha elhamarkodná a döntést, ha később hibáztatná magát miatta, ezért muszáj hallanom az ő szájából is, hogy ugyanúgy akarja, ahogy én. És, ha igen... akkor mindent megfogok tenni, hogy ez a pillanat ne csak tökéletes legyen, hanem még valami annál is több.

New York-i kiruccanás

♪ Halo ♪
Nem tehetek róla, nem kinevetem dehogy, de egyszerűen nem tudom megállni, hogy elő ne törjön belőlem a nevetés. Túlságosan jó a kedvem, túlságosan boldog vagyok ahhoz, hogy most ezt el tudjam nyomni, ő pedig túlságosan édes ezzel a magyarázkodással. Félt, hogy nem tetszik ez nekem, hogy nem maradok, félt, hogy nem tetszenek majd a ruhák, amiket összepakolt, pedig kettőnk közül én szoktam inkább tartania dolgoktól, és nem pedig ő. De most megértük a fordított helyzetet is, ami kifejezetten szórakoztató. Lehet, hogy nem volt ez a nap tökéletes, hogy nem volt épp a legjobb időtöltés Larinál lenni, de ez most egyszerűen mindent felül ír. - Jól van, menjünk fel, nehogy lángra kapj itt nekem! - fogom a kezét is irány a lift, a végén még tényleg kidől, amikor most az a lényeg, hogy mindketten jól érezzük magunkat, sőt mi több csodásan. Esetemben ezzel nincs is gond. Az sem érdekel, milyen ruhákat pakolt el, ha neki tetszik valami, én felveszem, hiszen mégis miért érdekelne mások véleménye, főleg olyan vadidegeneké, akiket jó eséllyel soha életemben nem látok majd többet. Hidegen hagy, én neki akarok tetszeni, neki akarok megfelelni és ahhoz az kell, hogy olyan ruhákat vegyek fel, amiket ő választ ki. Tényleg nem hiszem, hogy hozott olyat, ami nem az enyém, Jill cuccait elég könnyű kiszúrni a szekrényben, és ha mégis... hát majd kiegészítem valami mással, hogy egy fokkal többet takarjon, vagy ami olyan, azt csak bentre veszem fel.
A szobát persze tényleg sikerült eléggé végigrohangálni, nem is értem, hogy ő hogy tud csak ott állni és nem mindent feltérképezni. Tudom én, hogy lesz még rá lehetőség, még pár nap alatt akár meg is unhatjuk, bár erre őszintén szólva a legkevesebb esélyt látom. És végül az erkélyen kötök ki, ahol csodásmesés a kilátás, elmondhatatlanul szép. Az pedig csak még szebbé teszi, amikor megérzem a karjait a hasamnál. Egyszerűen csak tökéletes a pillanat, és túl erős a késztetés, hogy szembe forduljak vele. Szép a város, de én őt akarom látni, ahogy a fények a szemében tükröződnek, ahogy engem figyel, ahogy mosolyog. Azt akartam, hogy olyan legyen megint, mint Atlantában, de ez nem olyan... ez sokkal jobb és nem New York miatt, nem a lakosztály miatt, hanem mert most nem kell aggódnunk, hogy másnap nehéz találkozás vár ránk. Nem kell aggódnunk semmi miatt és már nem csak az első fázisban vagyunk, nem csak egy napja ismerjük egymást. Már nem jövök zavarba egy-egy érintésétől, sőt csak arra vágyom mindennél jobban, már nem érdekel az sem, ha mindenki más előtt csókolom meg, ha olyat mondok neki, ami szórakoztatja, mert tudom, hogy a nevetése jó, az nem ellenem szól, az értem van. Nem is tudom, hogy mindezt hogyan önthetném szavakba. Szeretném, de nem megy. Nem mindent lehet megfogalmazni, maximum akkor ha költő vagy, de én az nem vagyok, így hát maradnak a nem tökéletes szavak a tökéletes pillanathoz. Ez az, amit tényleg soha nem akarok elfelejteni. Tudom már, hogy milyen ez a világ, tudom, hogy léteznek mutánsok, akik képesek ellopni az emlékeinket, de nem bírnám ki, ha valaki ezt akarná megvonni tőlem, vagy akár csak egy pillanatát is annak, hogy vele vagyok. A rosszra is emlékezni akarok, arra, amikor elment a gyengélkedőről, mert akkor éreztem csak igazán, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire kínzóan tud fájni a hiánya, és most hogy itt vagyunk, csak még inkább tudom, hogy soha nem akarom elveszíteni, soha nem akarom többé tudni milyen nélküle lenni.
Azt hiszem tényleg vannak dolgok, amiket nem lehet szavakban kifejezni, amikor tényleg nem kell semmi csak egy csók, egy csók, amibe mindent belesűrítesz. Amiből érezni lehet, hogy milyen őrülten szereted a másikat, ami lágy és tüzes, ami gyengéd és közben szenvedélytől forr, ami mellett minden megszűnik létezni, a körülötted lévő világ, csak egy halvány elmosódott kép marad a szemed sarkában, és nem létezik semmi más csak te és ő. Ebben a pillanatban pedig cseppet sem zavar az, hogy a keze lejjebb vándorol, az pedig végképp nem, hogy felemel. Tényleg olyan mesés ez az egész, mintha nem is valóságos lenne, ahogy a lábaim elszakadnak a szilárd talajtól. Nem akarom semmi mást csak ezt, nem akarok semmi mást, csak őt. A kezem közben kiszökik a felsője alól, hogy átölelhessem a nyakát. Ösztönös a mozdulat, amivel, ha leérne a lábam, akkor ellökném magam a földtől, de mivel nem ér le, így egyszerűen csak felcsúsztatom a lábaimat az övéi mentén, hogy feljebb emeljen, hogy átkulcsolhassam a derekát. Csak egy pillanatra szakadok el tőle, de most az is rémesen nehéz. Szaporábban veszem a levegőt, mint eddig bármikor, pedig volt már nem egy hosszabb csókváltásunk, de ez most itt valahogy más... valahogy több. - Mi lenne, ha ma... ma már nem mennénk sehova? New York megvár, majd... kérünk vacsit a szobába. - talán most először vegyül egy cseppnyi zavar is a mosolyomba, de azt hiszem csak azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy érteni fogja-e, amit ezzel mondani akarok, de remélem, hogy igen. Remélem, hogy... hogy ő is ezt szeretné. Elnyújtani a tökéletes pillanatot egy még sokkal tökéletesebbé.

Scarlett & Liam

- Igen, mert ezek a te ruháid és én nem tudom, hogy melyiket szereted, ezért próbáltam úgy… úgy érzésből összepakolni a dolgokat, és… tudod mit? Menjünk a lifthez, nagyon meleg van idelent! – totális megsemmisülés, ettől aztán nem lett jobb semmi. Azt nem hiszem, hogy átnyúltam volna Jill cuccaihoz, mert azért úgy nagyjából megtudtam állapítani, hogy mi Scarlett cucca, illetve Jill cuccaira szinte rá van írva az, hogy azok az övéi, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem kerültek bele néhány cucca a táskába, mert… igen, eltudom képzelni, hogy Scarlett feszengene bennük, pedig még ezerszer jobban is állna rajta, mint Jillen. Szóval igen, félek amiatt, hogy esetleg nem azokat a cuccokat pakoltam össze neki, amit ő is szívesebben felvesz, hiszen az egy dolog, hogy nekem mennyire tetszik benne, ha ő nem érzi magát jól bennük. Mindegy, majd akkor elviszem és veszünk neki ruhákat, ha nem jók azok a cuccok, amiket összepakoltam, bár azért remélem, hogy van köztük olyan, ami jó… azt hiszem abba kéne hagyni azt, hogy ennyire aggódok emiatt, hiszen ez majd csak akkor derül ki, ha belenéz a táskába, de arra maximum fent kerülhet sor, mert már a kezénél fogva vezetem is őt a lifthez, hogy minél előbb jussunk fel a szobába, és szabadulhassak meg ettől a rémes zavartságtól, még mielőtt belekezdenék valami látványos izzadásba. Beletelik egy kis időbe mire feljutunk, de ez egyértelmű, hiszen azért a negyvenharmadik emelet elégé magasan van. Végül aztán csak felérünk, és már a küszöböt is átléptük, mikor kicsúsznak a táskák a kezeim közül. Láttam már képeken a lakosztályokat, illetve mondták is, hogy nem fogok csalódni, de azért én féltem, hogy megpróbálnak majd esetleg átverni és valami kevésbé… kevésbé ilyen szobába dugnak be minket, de ez… hát, nem semmi! Csak elképedve ámulok és bámulok körbe, körbe, közben persze figyelve Scarlett hangjára, mert azt már feladtam, hogy nyomon kövessem a mozgását, mert úgy rohan végig a szobákon, mint valami őrült, én pedig mire feleszmélek, addigra már kint van az erkélyen. A táskákat csak a kanapéra dobom le, bőven van még időnk kipakolni, ha akarunk, úgyhogy inkább kimegyek Scarletthez és a vállai felett nézem New York-ot, ahol már gyúlnak az esti fények. Egyszerűen… elképesztő, és biztos vagyok benne, hogy ő is mosolyog, akárcsak én. Nem Párizs, de attól még szép, és látom rajta, hogy tetszik neki, érzem, ahogyan a karomra csúsznak a kezei, én pedig szorosan ölelem őt át, ahogy nézzük még pár pillanatig a várost, amint sorjában kapcsolják be a fényeket.
Gyönyörű szemei vannak, és ahogy pár pillanatra belefeledkezem a pillantásába, úgy jövök rá arra, hogy látom az utat, amelyen elakarok indulni, látom ahogy belenézek a szemébe. Mindig is ott volt, de én csak most pillantotta meg, most találtam meg. Vele akarok végigmenni ezen az úton, ő kell nekem mindennél jobban. Mindennap abban a hitben vagyok, hogy ennél jobban már nem szerethettem őt, mégis arra ébredek minden egyes reggel, hogy sokkal többet jelent nekem, mint tegnap. Ő az egyetlen lány, aki tényleg megérintette a szívemet, és mindig is az övé lesz. És ezt most nem csak úgy a levegőbe mondom. Szeretni fogom őt ameddig csak tudom, ha nem engedi, akkor is, ha több száz kilométer választ el tőle, akkor is szeretni fogom. Ha tényleg létezik előző élet, akkor biztos vagyok benne, hogy minden eddigi életemet azzal töltöttem, hogy őt kerestem, hogy őt vártam, és most, hogy itt van velem, nem fogom elengedni soha. – Nem is kell, tudom! – mindenki számára más a tökéletes csók. Én úgy gondolom, hogy a csóknak jelentenie kell valamit, hogy igazán jó legyen. Azzal kell ennek megtörténnie, akire a nap minden percében gondolsz, hogy mikor az ajkaitok összeérjenek, akkor az egész testeddel, az egész lényeddel érezhesd őt. Egyszerre legyen heves és gyengéd, hogy többet ne akarj elszakadni tőle, hogy többet ne is akarj levegőt venni. Így érzek most, nem akarok elszakadni Scarlettől. A derekát ölelő kezem a fenekére csúszik, ahogy magamhoz szorítom őt, majd egy pillanat múlva a levegőbe emelem lassan, elnyújtva a pillanatot. Azt hiszem most mindketten úgy érezzük, hogy a föld felett lebegünk, és… és ő most valóban így is tesz.

New York-i kiruccanás

♪ Just give me a reason ♪
Pedig biztos, hogy valahogy viszonozni fogom majd azt, amit ő tett értem, valahogy viszonozni akarom. Nem tudom még, hogy hogyan és mi módon, de tudom, hogy valahogy megteszem. Nem csak annyival akarom, hogy vele vagyok, vagy hogy szeretem. Tudom, hogy az is fontos, de én többet akarok, mert úgy a fair, ha te kapsz, akkor adj is, én pedig szeretnék neki adni. Mindent amim csak van, magamat... egészen. El sem tudom képzelni, hogy miért hihette azt, hogy véletlenül is nem leszek oda az ötletért. Hát hogy feltételezhet egyáltalán ilyet? Egyértelmű, hogy örülök, és ez csak egy nagyon halvány megközelítése annak, amit érzek. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmin töri a fejét, és hogy ilyen nagyon készül. A szállás és minden... ezt nagyon kitalálta. Együtt akartam vele tölteni az időt, mint Atlantában, nagyon-nagyon akartam, de a birtokon ezt nem lehetett, hiszen még az is nehéz, hogy legyünk együtt kicsit, mert a közös szoba egyelőre esélytelennek tűnik. Majd talán tényleg a születésnapomon megkérdezhetném, addig marad az, hogy belógunk egymáshoz, ami azért akárhogy is, de nem ugyanaz. Itt csak mi leszünk, nem zavar senki, nem kell figyelni másokra és oda megyünk, ahová csak szeretnénk. Nem érdekel engem e téren Párizs, vagy akármi, tökéletes New York, bármi tökéletes lenne, ahol vele lehetek együtt, ez ilyen egyszerű.
- Szóval... te is tudsz zavarban lenni, ezt is megértük. - mosolyodom el, miközben az arcát fürkészem. Kár lenne tagadni, egyszerűen édes, ahogy pislog, ahogy próbálja már most átgondolni, hogy milyen ruhát javasoljon nekem holnapra. Nem gondoltam, hogy ilyen nagy kihívás lesz ez. Azért nincsenek olyan cuccaim, amik olyan nagyon zavarba ejtőek lehetnek, bár... remélem, hogy nem nyúlt véletlenül át mondjuk Jill polcára, mert akkor abból biztos, hogy érdekes helyzet születne. Azért neki jóval vagányabb ruhái vannak, mint nekem és biztos, hogy valami nagyon kivágott holmiban azért kellőképpen feszengenék. A szoba viszont... na az fer... - most figyelj! - ...geteges! De komolyan, egyszerűen úgy szaladgálok ide-oda, mint valami mérgezett egér, amíg ő egészen nyugodtan pakolja le a cuccokat. Legalábbis hozzám képest mindenképpen nagyon nyugodtnak tűnik. Az erkély pedig és a kilátás... hát arra már szavak sincsenek, főleg hogy lassan megy le a nap és már látni az esti fényeket. Olyan nagyon csodás ez az egész, én pedig tényleg a legszerencsésebb lánynak érzem magam az egész kerek nagy világon! Amikor megérzem az erős karokat a derekamon nem mozdulok meg, csak a kezeim szépen az övéire csúsznak. Képtelenség lenne most levakarni a mosolyt az arcomról, még ha nem is látja, de biztosan tudja, hogy ott van. Csak lassan bólintok, aztán óvatosan megfordulok az ölelésében, hogy a szemeibe nézhessek. Csak én látom úgy, mintha az egész város ott tükröződne most? Mintha a miénk lenne pár pillanatra az egész világ.
- Nagyon szeretlek, tudod ugye? Szavakkal nehéz is kifejezni, mennyire. - nem zárhatom ezt mással, már hogy zárhatnám, mint azzal, hogy birtokba veszem az ajkait egy lassú, elnyúlt csókra, ami ehhez a helyhez tökéletesen illik. A kezeim közben önálló életre kelve indulnak meg ügyesen bebújva a felsője alá felfelé a hátán, majd le. Nem akarok elszakadni tőle, most... most nem.

Scarlett & Liam

Tudom én, hogy úgy érzi neki is adnia kell valamit viszonzásul, de nincs rá szükség. Nekem tökéletesen elég, ha magát adja, ha itt van mellettem. Neki nincs pénze, nekem van, illetve már csak volt, de nem várom el tőle, hogy bármit is adjon nekem. Értem én, hogy az úgy nem ér, ha csak én tehetek ilyet, de… de most jelen pillanatban csak nekem volt rá lehetőségem, úgyhogy emiatt ne rágódjon, bőven lesz még ideje engem meglepni, de nekem nincs szükségem drága ajándékokra, csakis arra, hogy ő ott legyen velem. Ez a hotel se nagyon izgatna, ha egyedül jöttem volna ide, vagy valaki mással, de Scarlettel vagyok itt, és ez így már sokkal többet jelent. Az életnek, és ezzel együtt a legtöbb dolognak, akkor van értelme, ha van kivel megosztanod. Én szeretném megosztani az életem Scarlettel, mert ő ad értelmet neki, nélküle… nélküle teljesen értelmetlen minden. Szükségem van rá, és nem érdekel, hogy mások szerint ez nem jó, mert nem szabadna ennyire függenem tőle, de… de ez van. Nekik ehhez semmi közük, ők nem érzik azt, amit én, ők nem úgy látják Scarlettet, ahogy én. Ha az én szememmel látnák őt, ha éreznék, amit én érzek, akkor megértenék azt, hogy miért is kötődöm hozzá ennyire.
-Hát én… - már kezdenék bele a magyarázatba zavartan, mikor meghallom a szavait. Az arcomra mosoly ül ki, és hagyom is a magyarázkodást. Az igazat megvallva, még én sem igazán tudom azt, hogy miért is féltem ennyire attól, hogy nem örül majd ennek. Talán a húga miatt, mert ha a húgával terveztek volna valamit, akkor nagyon nem lett volna szép dolog tőlem, ha ezzel most keresztbe teszek nekik, de ahogy elnézem, és érzem, nem tervezett semmit, vagy ha igen, akkor az lemondható, elhalasztható, hogy együtt lehessünk kettesben, és ennek nagyon örülök, mert nagyon szerettem volna, ha örül ennek az egésznek, és kicsit csalódott is lettem volna, ha nem lett volna ebből semmi, mert azért megterveztem én ezt, meg elintéztem egy csomó mindent, és ha ez felesleges lett volna mind, akkor… mindegy is, hiszen nem volt felesleges, látom az arcán, hogy örül, és ha ő örül, akkor én is. Nem tudtam, hogy miként fog elsülni ez a nap, de szerencsére nem volt olyan rémes, túléltük, és a jelek szerint nem utálta meg Scarlett sem Lari miatt New York-ot, úgyhogy összességében azt hiszem mondhatom, hogy ez egy jó nap volt, de csak most, ebben a pillanatban lett tökéletes, legalábbis a számomra biztosan.
Sikerül az arcomról a zavart eltüntetni, de sajnos újfent visszatér mikor a ruhákkal állítok be, és ha ez nem elég, akkor még úgy is érzem magam, mintha valami szaunában ülnék. Aztán a szavaira a zavartságom csak fokozódik és most már komolyan mondom, hogy legszívesebben elkezdenék helyben levetkőzni, mert úgy érzem itt magam, mintha a Szaharában gyalogolnék már órák óta. Szívesen kinyögnék én valamit, de nem tudok, úgyhogy marad a zavart mosoly, és egy óvatos bólintás, arra, miszerint holnap én öltöztettem őt. Az normális, ha én most egy kicsit elkezdtem aggódni emiatt? Mert fogalmam sincs, hogy olyan ruhákat pakoltam-e be neki, amiket ő is szeret, mert hát gondolom azért szeretné jól érezni magát abban a ruhában, nem csak az a lényeg, hogy nekem tetsszen, de… de mentségemre szóljon, hogy túlságosan is sok ruha volt ott, és én meg már a gondolatra is csak a nyálam csorgattam, ahogy elképzeltem őt azokban a cuccokban, úgyhogy… úgyhogy az lenne a legjobb, ha mennénk is a lifthez, mert a végén még röhejesebb helyzetbe hozom magam, amit nagyon nem szeretnék, mert már így is meglátszik az arcomon szerintem minden egyes gondolatom. Ami nem baj, mert jó az, ha tudja, hogy nagyon tetszik nekem, és már ez a ruha kérdés is kész dilemma volt nekem, mert én tényleg nagyon igyekeztem összhangot teremteni a cuccai között, de… de azt butaság lenne tagadni, hogy ne a saját ízlésem alapján raktam volna össze a ruháit. Nem is tudtam volna másként igaz? A liftben már azért lassan megnyugszom és már a zavarom sem látszik meg rajtam annyira, és mire az ajtóhoz érünk, már kutya bajom sincsen. Elképedve lépek be a szobába és szó szerint kicsúsznak a kezeimből a táskák, ahogy elámulok. Ez a hely nem semmi! Féltem, hogy átvernek és nem éri majd meg a kidobott pénzt a lakosztály, de ez… ez megérte, bőven megérte. Scarlett szavai ébresztenek fel a csodálkozásból, majd egy kicsit megrázom a fejemet, és gyorsan felkapom a táskákat, hogy a kanapéra dobhassam őket, majd egyből sorozhassak is ki az erkélyre Scarletthez. Szerencsére már nem félek a magasban, kiskoromban még a fára is féltem felmászni, de ezt kinőttem, úgyhogy nem okoz gondot az, hogy negyvenhárom emeletmagasságból nézhessem New York-ot.
-Elképesztő, nem? – suttogom szinte a fülébe, ahogy hátulról ölelem őt át finoman.

New York-i kiruccanás

♪ I want crazy ♪
Komolyan meg kell zabálni! Hát mégis hogy gondolhat egy pillanatig is olyat, hogy nem akarok itt lenni vele? Hogy merülne fel bennem akár egy pillanatra is az, hogy inkább a suliban lennék a saját szobámban, egyedül az ágyamban a helyett, hogy itt vele töltsem az időt? Még is milyen fontos dolgom lenne, ami ezt felülírhatná? Nincs senki, aki fontosabb nála, nem ígértem meg senkinek semmit, sőt ha így tettem volna, akkor is az illető, ha fontos vagyok neki biztosan megértené, hogy nekem most ez lépett előtérbe, főleg hogy olyan sokat készült miatta. Mégis csak kivett egy lakosztályt egy ilyen hotelben! Azt hittem, hogy ennyi ez a nap, egy kissé kellemetlen találkozás, egy utazás, amiről nem tudom eldönteni, hogy jól vagy rosszul sikerült-e, de nem ennyiről van szó, ez ennél sokkal-sokkal több. Egyszerűen imádom ért, hogy ilyen figyelmes, és rémes, hogy én nem tehetek érte ilyet. Nem gondolom, hogy csak a pasiknak kellene kedveskedni, csak én még nem tudom mivel tehetném. Nem tudok főzni teszem azt és nincs pénzem sem, amit rá költhetnék, hogy meglepjem. Nem tudok egyelőre mást adni viszonzásul, csak magamat, de azt teljesen tetőtől-talpig, kívül-belül. Szeretném, ha tudná, hogy én is olyan sokat adnék neki, hogy én is olyan sokat tennék érte, hogy az elmondhatatlan szavakkal, hogy nem csak azt akarom, hogy ő tegyen értem ilyet, hanem én is szeretnék. Ki fogom találni hogyan, tuti, hogy kitalálom!
- Egyáltalán hogy juthatott eszedbe, hogy nem fogok örülni neki? - eszméletlenül édes, ahogy zavartan próbálja összehozni a mondatokat, pedig ez többnyire az én reszortom. Én szoktam hadarni, vagy akadozva beszél, nem pedig ő. Elveszi itt a kis cuki beszédemet, de nem haragszom érte. És mégis mit tudnék erre reagálni, mint hogy a nyakában kötök ki. Legszívesebben addig csókolgatnám, amíg meg nem nyugszik végre, csak talán egy ilyen elegáns hely halljában azt nem illene. Nem tudom, nem vagyok otthon a menő hotelek terén. - Eszméletlenül édes vagy és én vagyok a legszerencsésebb az egész világon! - ha erre még a reakciómból nem jött volna rá. Eszem ágában sincs visszamenni, még az sem érdekel olyan nagyon, hogy nincsenek itt a cuccaim, majd megoldjuk valahogy. De ő hirtelen eltűnik, én pedig csak várom, hogy megint visszatérjen, és már a két sporttáska is nála van. Képtelen vagyok levakarni a mosolyt az arcomról, de nem is hiszem, hogy erre szükség lenne.
- Szóval most már azt is tudni fogom, hogy milyen ruhákban látnál a legszívesebben. - nevetem el magam, mert hát na gondolom azért nagyban az ízlése alapján választott. - Holnap te mondod meg, hogy mit vegyek fel. - még bólintok is egy kicsit, hogy tudja ebből nem engedek, mert most már kíváncsi vagyok, hogy mit látna rajtam szívesen. Én pedig felveszem majd gondolkodás nélkül, mert az a legfontosabb, hogy neki tetszem és nem az, hogy akárki másnak. Eszembe sem jut, hogy más ruhákat kéne venni azok helyett, amiket ő válogatott össze, nem, tökéletesek lesznek és tökéletes lesz ez a pár nap is. Vele minden együtt töltött idő az! Fogom a kezét, ahogy a lifthez igyekszünk. Soha életemben nem voltam még ilyen magasan, úgyhogy nem csoda, ha izgatottan várom, hogy elérjük a célt. Az ajtó nyílik, én pedig egy pillanat múlva már bent is vagyok. Aztán persze két lépés után visszafordulok, hogy még egy nagy cuppanós puszit adjak a szájára, aztán röppenek tovább.
- Ez... ez... fantasztikus! Olyan édes pici szappanok vannak, hogy megőrülök, és... és láttad mekkora az ágy? - igen, nagyjából mérgezett egér módjára sikerül végigrobognom az egészen és kb. minden végignézni, végigtapogatni, időnként meglepetten pislogva, máskor csak hasonlóképpen hanghatással együtt fel is sikkantva. Eszméletlen az egész, és amikor végül elérem az ablakot, ami nyitható és szinte feltépem, hogy a teraszra érjek, ahonnan... eszméletlen a kilátás. Nagyjából itt akad el a szavam, mert erre igazán nem lenne megfelelő az sem, hogy "Fantasztikus!", ennél pedig mi lehetne több? Marad hát az, hogy a korlátnak dőlve nézek kifelé, és csak... ámulok.

Scarlett & Liam

Félek, naná, hogy félek, mert hiába készültem már régóta erre, elfelejtettem egy elégé alap dolgot: kideríteni, hogy tervez-e a napokban valamit, hogy még véletlenül se húzhassam keresztbe a számításait, mert elégé kellemetlen lenne, ha kiderülne, hogy már hetek óta tervezte, hogy mondjuk elmegy a húgával valahova, erre én ezt tönkreteszem. Én csak szeretném őt kiengesztelni, pótolni a kimaradt időt, és szeretném, ha olyanok lehetnék, mint Atlantában voltunk. Csak ketten, senki nem fog zavarni minket, odamegyünk, ahova csak szeretnénk, és akkor amikor csak akarunk. New Yorkban elég sok látnivaló és kipróbálni való dolog van, nem lesz hiány az élményekből… persze csak ha, nem tettem tönkre valami programját, mert az elégé rosszul érintene, hogy képtelen voltam még ezt is jól elintézni. Az alapítóktól minden bizonnyal megint kapni fogok, vagy fogunk egy jó alapos fejmosást, bár ebben az esetben most Scarlett tényleg nem tehet semmiről, mert nem tudott róla, én terveztem ezt az egészet, és mondhatja azt is, hogy galád módon nem hagytam, hogy hazamehessen, és… és lehet, hogy ezen csak akkor kéne agyalni, ha egyáltalán maradunk, mert még az sem biztos, hogy maradni akar. Kitudja, hogy mennyire fárasztotta le őt ez a mai nap, megérteném, ha nem kér már többet belőlem mára, vagy New Yorkból, de… de majd mindjárt kiderül. Érdeklődve figyelem az arcát, amire egyértelműen kiült a meglepettség… elcsesztem. Ugyan miért gondolkodna azon, hogy mit mondjon? Biztos azon jár a feje, hogyan is mondja azt, hogy kedves ez tőlem, de én csak hazaakarok menni, és amúgy is terveztem már valamit, ami így ugrott… de ehelyett ő ugrik a nyakamba, és most rajtam van a meglepettség sora. Kell pár másodperc mire feltudom dolgozni a dolgot, és eljutnak hozzám a szavai. Huh, akkor ezek szerint nem rontottam el semmit, nem volt semmilyen programja, és… örül neki. Ez a legfontosabb, azt szerettem volna, ha mosolyogni látom, ragyogni, és reméltem, hogy láthatom az arcán az izgatottságot, mert... mert ilyen helyen még én sem voltam. Persze, anyával volt, hogy hotelekben húztuk meg magunkat, de azok ilyen olcsó, semmilyen hotelek voltak, ahol maximum aludtunk a folyamatos utazás közben. Ez azonban egy elégé drága és meglehetősen jól kinéző hotel. A pénz nem számít, ha jól érezzük magunkat, úgyhogy a legkevésbé sem érdekel jelen pillanatban, hogy mennyibe is került ez nekem, mert most már tudom: megérte mindenegyes cent.
-Akkor örülsz neki ugye? Mert nem tudtam, hogy tervezel-e valamit, és gondoltam főleg a mai nap után majd ránk férne egy kis…együttlét, csak kettesben, távol a birtoktól meg mindenkitől, és ez itt New York, elég sok… elég sok látnivaló meg tennivaló van itt, én meg azt mondtam, hogy kipróbálunk mindent, felfedezünk mindent, és… és miért ne kezdhetnénk itt el ezt, ha… ha te is így akarod. – elégé zavarban vagyok, ez szerintem tökéletesen hallatszódik, illetve meg is látszik rajtam, mert bár érzem, és a reakciójából is az szűröm le, hogy örül ennek, azért muszáj rákérdeznem, mert… mert tényleg szeretném, ha őszintén örülne a dolognak,és nem csak a kedvemért mutatná azt, hogy örül, de a csók után már tudom, hogy felesleges volt úgy hebegni, mert örül neki, és ha ő boldog, akkor én is az vagyok.
- Itt várj, egy pillanat! – gyorsan kiszáguldok az autóba, és egy percen belül már két sporttáskával a kezemben jövök vissza. – Hát én…nem tudtam, hogy mik a kedvenc ruháid, ezért nem tudom, hogy jókat pakoltam-e össze neked, de ha nem, akkor… akkor majd elmegyünk és veszünk neked ruhákat. – komolyan nem tudom, hogy miért érzem még mindig zavarban magamat. Csak nekem van itt ilyen nagyon meleg, vagy tényleg nincs légkondi ezen a helyen? Oké, be kell vallanom, hogy belógtam a szobájukba,és összeraktam Scarlettnek néhány cuccot, de mivel nem tudtam, hogy neki mik a kedvenc cuccai, ezért kétféleképpen pakoltam össze. Egyrészt megpróbáltam az ő fejével gondolkodni, másrészt meg azokat raktam be, amik nekem tetszenének rajta, mert hát… másként nem nagyon tudtam összeválogatni a ruháit. Próbáltam úgy egyensúlyt teremteni a normális, gyönyörű, és dögös cuccok közül, de elég nehéz ám így kiválogatni ezeket, mert ahogy beleképzeltem ezekbe a cuccokba őt, már csorgott a nyálam,szóval… elégé nehéz dolog női cuccokat összeválogatni, de majd maximum elmegyünk és veszünk neki ruhát, ha azok nem jók, amiket elhoztam neki. Végül aztán csak megfogom a kezét és a lifthez sietek vele. Ha minden igaz, akkor a hotel vagy ötven emeletes, és én minél feljebb akartam szobát foglalni, hogy szép legyen a kilátás, így kerültünk a negyvenharmadikra, úgyhogy gyorsan be is ütöm a negyvenhármast, és nemsokára már az emeleten is vagyunk, ahol egy néhány másodperces séta után már ott is vagyunk az ajtó előtt. Behelyezem a kulcsot a zárba, és el is fordítom, majd kitárom az ajtót és mosolyogva nézek Scarlettre. – Csakis utánad!

New York-i kiruccanás

I don't wanna love somebody else
Kár lenne azt hazudni, hogy tökéletesnek éreztem ezt a mai napot, és hogy imádom Larit, de talán lehetett volna rosszabb is. Jó, nem tudom, hogy hogyan és mi módon, de... tényleg lehetett volna rosszabb is, de nem lett. Végülis nem öltük le egymást igaz? Én pedig komolyan gondoltam, hogy nem akarom, hogy utálat legyen közöttünk és amit tudok megteszek azért, hogy ez ne is látszódjon. Szeretném, ha... ha nem is kedveljük meg egymást, de legalább nem lenne torzsalkodás. Nem mondom, hogy kellemes érzés lesz, ha tudom, hogy Liam találkozik vele kettesben, de szeretem őt, ami azt jelenti, hogy meg kell bíznom benne, hogy nem tenne semmi olyat, amivel bántana engem. Van egy szint, ami még belefér, ő pedig remélem, hogy tudja, hogy mi az, és jobb, ha nem is gondolkodom azon, hogy milyen lehetett az ő közös múltjuk, hogy miket csináltak együtt, és hogy milyen helyzetben... aludtak mondjuk egy ágyban és hasonlók. Egyszerűen csak rossz érzés, hogy ő többet tud Liamről, de van időm még utolérni igaz? És akár... még sokkal jobban megismerni. Nem akarom én lekörözni Larit, de... Mégis kinek hazudok? Le akarom körözni! Több akarok lenni nála, fontosabb és... nem akarom teljesen kiütni a nyeregből, vagy tudom is én, csak hát szeretnék én lenni az első annak a szemében, aki számomra az első.
Az viszont meglep, hogy nem a birtok felé kanyarodunk és azt hiszem út közben legalább kétszer kérdezem meg, hogy végül is mi a cél, bár nem viszem túlzásba, csak kíváncsian pislogok körbe, amikor végül megállunk a cseppet sem gyenge kinézetű hotelnél. Belépve az ajtón komolyan majdnem eltátom a számat. Soha életemben nem jártam még ilyen helyen, vagy ha voltunk is valaha ehhez közeliben mondjuk a szüleimmel, akkor arra nem emlékszem. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miért vagyunk itt, nem mondta egy szóval sem, hogy csomagoljak hosszabb időre és nem is hoztam magammal se bőröndöt, se semmit. Megállok, amíg egy kisit eltűnik a szemem elől és hamarosan visszatér valamivel egyértelműen a háta mögött. Nem én lennék, ha nem nyújtogatnám kicsit a nyakam, hogy vajon mit is dugdos ott, de hamar ki is derül, amikor a bevezető mondatok után előkerül az a kulcs. Meglep, tényleg, főleg azzal, hogy látom rajta, hogy mennyire... fél? Azt hiszem tényleg fél attól, hogy mi lesz a reakcióm. Pár pillanat csak, amíg nem reagálok, de nem azért, mert nem akarok, csupán még mindig meg vagyok lepődve. Végül nem a szavakkal kezdem, hanem nevetve vetem magam a nyakába.
- Imádlak és mégis mit mondanék? Csodás lesz és te is csodás vagy és... hol van az a szoba és mit fogunk csinálni és... mondtam, hogy imádlak? - hát mégis hogy akarhatnék erre nemet mondani? Úgy készült, ez látszik, ez innentől már egyértelmű, hiszen szobát foglalt nekünk, hogy jól érezzük magunkat kettesben, hogy pótoljuk a kimaradt időt, hogy kicsit megint olyan legyen, mint Atlantában és még ha lenne is bármilyen dolgom, az sem érdekelne, de hát nincs is! Ez egyszerűen fantasztikus és láthatja is rajtam, hogy így van. Szó szerint ragyogok, a mosolyom nagyjából fülig ér és persze olyan izgatott vagyok, hogy azt leírni is nagyjából lehetetlen. De persze a kezdeti reakció után jön egy hálás csók is, mert na, ez azért mégis csak hozzá tartozik, hogy kifejezzem tényleg mennyire imádom, de aztán már fogom is meg a kezét, hogy menjünk a... lifthez? Vagy nem is tudom, hogy hányadikon vagyunk és azt sem tudom, hogy merre van a lift, de mégis kit érdekel? Ez a hely mindenhogy csodás! És ő is az! - Viszont... nem hoztam semmit, se váltóruhát, se semmit, te igen? - nem tudom, hogy erre is gondolt-e, de ha pár napot itt töltünk, akkor csak kéne pár cucc, amit fel tudok venni holnap, meg utána, és ha netán olyan helyre megyünk, akkor napközben is kellhet csereruha. Mit tudom mondjuk, ha fürdünk egyet, vagy ha elmegyünk szórakozni, akkor mégis csak valami kihívóbb kell, netán színházba elegánsabb. Istenem, olyan sok a lehetőség!

Scarlett & Liam

Túléltük. Nem mondom, hogy nem volt egy kicsit sem kellemetlen, de összességében azért olyan rossz sem volt, legalábbis mikor ott voltam, akkor úgy tűnt, aztán kitudja, hogy miről beszéltek egymás közt, de… de előttem nem ölték egymást, és ez mindenképpen egy biztató dolog, nem? A búcsúzkodás is megvan, persze Lari is mondta, hogy jöhetünk, amikor csak akarunk, most pedig ismét az utcán állunk, az autó szerencsére még mindig ott van, ahol hagytuk, és miután kinyitom az ajtót Scarlettnek, hogy beszállhasson, én is beülök a kormány mögé, majd ahelyett, hogy visszaindulnánk a birtokra, egy többemeletes hotel előtt állok meg, és egy pillanatra meg is szédülők, ahogy felnézek rá. Remélem, hogy sikerülni fog. Ha megkérdezné, hogy miért is vagyunk itt, akkor csak egy mindjárt meglátod mosollyal válaszolok neki. Kinyitom az ajtót előtte, és természetesen csakis utána lépek be az előtérbe, ami… ami csillog. Így elsőre ennyit tudok mondani. El is várom, hogy csillogjon, elég drága volt itt szállást foglalni, rá is ment minden pénzem, de megéri. Szeretném őt kiengesztelni amiatt a másfél hét miatt, és tudom, hogy nem szükséges, de akkor is úgy érzem, hogy így kell tennem. Szeretnék kikapcsolódni vele egy kicsit. Otthagyva a birtokon minden gondot, és csakis kettesben lenni vele pár napot, felfedezni New Yorkot, együtt kipróbálni mindent, és élvezni az életet vele. New Yorkban minden megvan, ami csak kell, és én mindent megszeretnék adni Scarlettnek. Persze, annyi pénz még van nálam, hogy elmehessünk szórakozni, annyit muszáj megtartani, de így is ki kellett ürítenem anyám számláját, amit az eltűnésekor rám hagyott. Most elég szépen lenulláztam az egyenleget, de nem számít, ha látom Scarlett arcán, hogy örül, akkor minden egyes centet megért ez az egész. Ha pedig szervezett már valami programot magának akkor… akkor a fejemet fogom a falba verni, mert igazán megkérdezhettem volna Amy-t és Jillt, hogy terveznek-e valamit, illetve mesélt-e Scarlett nekik valami arról, hogy mit tervez az elkövetkezendő napokra. De akkor ebben az esetben hazaviszem őt, és majd elmegyek dolgozni, hogy ne maradjon azért ennyiben az út, mert szeretném őt elvinni sok helyre. Nem csak New Yorkba, nem csak az országon belülre. Európába, Párizsba, Rómába, akárhova, ahova csak elszeretne menni.
Gyorsan odamegyek a recepcióhoz és egy perc alatt le is rendezem a szobafoglalást, és már a hátam mögött a kulccsal jövök vissza. A pénzem már így is oda, akár bejelentkezek, akár nem, úgyhogy… ha haza akar inkább menni, akkor maximum odaadom valakinek a szoba kulcsot, és lehet egy felhőtlenül boldog néhány napja. Azonban ezt nem szeretném, az lenne a legjobb, ha Scarlett örülne ennek, mert… mert szeretem, kell ennél több indok? – Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha… - elővarázsolom a hátam mögül a szobakulcsot, hogy ő is láthassa. - … itt maradnánk New Yorkban néhány napig. Csak te és én, kettesben. Elintéztem mindent már, foglaltam egy lakosztályfélét is, úgyhogy… mit mondasz? – óvatosan kérdezem, óvatos mosollyal körítve a dolgot. Nagyon szeretném, ha igent mondana, de az sem baj, ha nincs most kedve velem lenni, hanem csak haza akar menni és ledőlni az ágyba, mert fárasztó volt neki ez a nap… de akkor azért kicsit csalódott lennék. Megérteném őt, csak csalódott lennék, mert a kelleténél sokkal jobban beleéltem magam abba, hogy most vele lehetek néhány napot, csakis vele, nem zavar minket semmi és senki, de… talán ő nem vágyik erre, úgyhogy... a francba, tényleg meg kellett volna kérdeznem a szobatársait! Komolyan kész csoda, hogy nem kezd el remegni a kezem!

Tárgy: Re: Scarlett & Liam - New York-i kiruccanás

» Scarlett és Liam
» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Scarlett & Liam - Újra együtt