Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Úgy másfél héttel az elutazása előtt érik meg bennem az elhatározás. Egyszer már próbálkoztam nála Párizst illetően, akkor olyan falakba botlottam, amelyet nem is akartam lebontogatni téglánként, lehetetlen vállalkozás lett volna, ezért teljesen más ötletre ragadtatom el magam. Nem szeretném, hogy a nyárra úgy emlékezne, hogy csak punnyadtunk valamelyikünk szobájában, és persze ott volt a hajóút, amit külön töltöttünk egymástól. Már előre is féltékeny vagy az összes hímre, aki ott lesz, ám a szőke leányzó nem adott rá okot, így le kell nyelnem a békát, pontosan én voltam, aki ezúttal kibújtam az invitálása alól a már leszervezett programommal, így a legkevesebb, amit megtehetek, hogy jó képet vágok a dologhoz, drukkkolva, hogy érezze jól magát. Addig viszont még van pár napunk, ezért döntöttem úgy, hogy ne ő agyaljon állandóan programokon. Szegény nem tudta megtalálni Alice-t, el tudom képzelni, hogy nagynéném mégsem rendezkedett be még annyira a városban, így most nem kell vele foglalkoznunk. Valamiért úgy érzem, ma a fekete az én színem. Az első napon amikor még azt hittem, hogy lehet választani, hogy X-Men akarok-e lenni, nagyjából ilyen szerkóban mentem fel a vezetőkhöz. Jó, akkor ősz volt, kommandós garbót viseltem, mert az menő, most csak egy bicajos nadrág, és egy testhez simulósabb póló, márkás edzőcipő, no és a megszokott medálunk. Átsiklok egy vagon lány kordonján, akik nem is tudják, mit is keresek is. Nos igen, tiszteletben tartom a nőstények felségterületét, ám ha meglepetéssel készülök, akkor nekem kell proaktívnak lennem. Pontosan tudom, hol lakik ő, legalábbis szobaszám tekintetében, viszont még nem jártam itt. Shana előtt is úgy gondoltam, hogy házinyúlra nem lövünk, most mégis megtettem. Csak épppen én voltam a nyúl, ő a vadász. Relatív. Amint túl vagyok a lányokon, valamelyik füttyög, és többen összenevetnek. Így könnyű, hogy háttal vagyok hölgyeim. Egy szolíd mosollyal intek, aztán összeütöm a bokámat, mint a mesebeli Dorothy, aztán nagy levegőt véve kopogok. Délutánra jár, fent kell lennie. Mi van, ha bent sincs a szobájában... Erre nem is gondoltam. Miért nem találnak fel olyan telefont, amit magunkkal tudunk vinni?
Hörcsög? Te szent szatíra! Azért ez túlmegy azon a határon, amit a mókusos fiaskó után kibírnék röhögés nélkül. - Hááát.. – húzom el a számat, amikor még a vihogástól meg tudok szólalni. - ..asszem a rágcsálókat ugorhatnánk! – dobom be a javaslatot. Azért, hogy ne tűnjek nagyon bunkónak, Sebastian kap egy puszit az arcára. Nem akarom én lelombozni, de a mókusnál a hörcsög ha lehet még mélyebben repült. Kár lenne hát tagadnom a véleményemet. Viszont ha már beceneveknél tartunk, itt az ideje, hogy én is kérdezzek tőle valamit ez ügyben. - Mennyire zavarna, hogyha néha kicsúszna a számon irányodba küldött becézésként a szerelmem? – franciául fejezem be a mondatot, a szerelmem szót anyanyelvemen mondom. Valamiért nekem a szerelemvallás az mindenképpen francia, s nem tartanám furának, hogyha angol mondatokba beilleszteném ezt így. De ha neki nem tetszik, akkor csak gondolatban nevezem majd így. Nem akarom kínos helyzetbe hozni, s különben is, ő is kikérte a véleményem a mókus-hörcsög-miegyébbel kapcsolatban. - Legalább van bennünk még valami, ami közös! – odázom el ennyivel azt, hogy a kimaradt dolgokról kelljen beszélni. Persze, tudom én, hogy sok minden kimaradt, de nem akarom apám emlékét meggyalázni azzal, hogy ezekre hangos szóban emlékezem is. Sebastian érezheti, hogy a lelkem mélyén igazat adok neki. Eszembe jut, hogy így tulajdonképpen az érem két oldala vagyunk. Őt egy nő nevelte fel, engem egy férfi. Nekem az hiányzik, ami neki megadatott és fordítva. Hát nem egymásnak teremtett minket a sors? Legyen ez ábrándos, nyálas, habcsókízű, akkor is így gondolom. - Jövőbeni, igen. Elég zavaró nekem is, főleg mióta tudom, hogy mekkora teher is tud lenni. – húzom el a számat. - Azóta, hogy apa.. hogy ő.. szóval.. – nem, ezt még mindig nem tudom kimondani, így gyorsan tovább is lépek - ..azóta nem idéztem meg senkinek a jövőbelijét. Egészen addig, míg Jethro meg nem kért rá, hogy tegyek kivételt. S mivel az én énemről volt szó, meg mertem tenni, bár nem mondom, hogy nem borultam ki tőle. Viszont tény, hogy magamat már hoztam elő a jövőből, így nagyjából képben vagyok. A jövő furcsa, ezt észreveteti velem a képességem is. Nem tudom kétszer ugyanazt az ént előhozni, hiába nyúlunk az időben ugyanoda. A jövő folyamatosan változik ahhoz képest, hogy mit teszünk a jelenben. De mégis vannak egyezményes dolgok, mint az, hogy apa sosem öregedett meg. Nem tehette. Nem élte meg. - Saját magamon kívül soha, senkinek a jövőbeli alakjával nem fogok játszadozni, ezt megfogadtam a tizenhatodik születésnapomon. – igen, ez egy ígéret. Nem akarom tudni a jövőt. Hacsak nem lesz rá szükségem, nem is rángatok elő onnan semmit. A múltbeliekkel is megvagyok, egész hasznosak tudnak lenni egy-egy küldetésben. - Nem kell félned. Nem terhellek ezzel, s magamat sem. Van, amiről nem kell tudjunk. Tény, hogy a képességem nem egyenlő a jövőlátással. Az alakok nem mesélnek a saját jövőjükről, életükről, csak vannak. Egyetlen hátrány, hogy úgy jelennek meg, ahogy kinéznek a jövőben, tehát ha valaki elveszti a fél karját, akkor csak félkarúként tudom visszahívni. S ez is olyan információ, amire nem kíváncsi senki, azt hiszem. - Tokio? – meglepődöm. Felderül tekintetem. - Állati lehet! Mesélsz nekem róla? – kérdezem, majd a kérdésére csak megrázom a fejemet. - New York itt van a közelünkben, itt bármikor lehetünk. – válaszolok úgy, mint egy izgatott kisgyerek. Nem, mintha New York nem lenne csodás, de az utazás teljesen felvillanyozott. Úgy tűnik, hogy én az a típus vagyok, aki nem csak odaérni szeret valahová, hanem az odavezető utat is imádja.
- Tudom drága.. hörcsögöm...? – Kezdek bele, aztán mégis megpróbálok valami becézésfélét, hiszen rendszerint fel szokta fújni az arcát, ha éppen ki akar figurázni. A mondat vége végül kérdő hangsúllyal értendő, mert csak útközben jutott eszembe. Még én magam is bizonytalanul mérlegelem, hogy mennyire hangzik tutin, majd az arckifejezéséből fogom leszűrni, hogy megtartjuk, avagy elvetjük az ötletet. - Szóval tudom, én is úgy voltam Alice-szel, hogy egy személytől is meg lehet kapni mindent, amit egy család jelenthet, mégis... kimaradtak nálad azok a dolgok, amiket az ember egy nőtől kell, hogy megtanuljon, nálam meg pont fordítva. Ahogyan mondani szokás, pótemberek vagyunk. – Mosolyodom el, nem szeretném ugyanis lekezelni az édesapja nevelési módszereit, Alice-ről már régen kiderült, hogy csapnivaló munkát végzett, mert tökéletesen messze állok a szocializált viselkedéstől. Csoda, hogy bármi jó rám ragadt. Az ember néha önként is választ példaképeket, én nem tudom, hogy miért maradtam meg végül valamennyire tisztességesnek. Ha már bújik, magamhoz ölelem, és végre az édesapja története után fény derül a tudására is. Igazán illik hozzá, nem is kedveltem volna túlzottan valami elmebuzeráló képességgel, vagy tűzlabda dobálással mintha valami élő kandalló lenne. - Elég trükkös. Azt hiszem... ebben is illesz hozzám. Mindkettő a valósághoz köthető, mégis elrugaszkodik tőle, hogy tágítsa a határokat. A jövőbeni? – Kissé ráncolom a homlokomat, ez tényleg elég félelmetes. Nem is értem, hogyan lehetséges. A jövő mindig mozgásban van, hogyan lehetne róla képet alkotni? A múlt az rendben, a jelen azonnal múlttá változik, na de a jövőt hogyan lehetne előhozni? Eszembe jut erről valami, attól függetlenül hogy a temporális szónak fogalmam sincsen a jelentéséről. - Ha már szabályokat fektettünk le velem kapcsolatban, akkor egyet igérj meg. A jövőbeni alakomat sosem akarod majd látni, nem akarom tudni, hogy mi lesz velem, és azt sem, hogy te tudd. Jobb ez így. Állandóan rettegésben élnék, hogy mi lesz majd, és miért.. – Ettől függetlenül a kislányt azért megnézem magamnak, igazán karakteres személyiség, leginkább a szemeiben vélem felfedezni szerelmemet, majd gyorsan el is tűnik, én pedig úgy ülök, hogy minél kényelmesebb pózt találhasson, a hasán pihentetem az ujjaim, hogy még véletlenül se érezze tolakodónak a dolgot. A vállamra hajtja a fejét, sikerül beleszagolnom a hajába, amelynek mindig olyan finom, bódító illata van. Végül csak el tudunk indulni, türelmesen megvárom, míg ír a barátnőjének, hogy nem egy baltás gyilkos áldozata lett, majd én is összedobálom a ruháimat, szinte csak rövid, nyári cuccokat, és csak egy hosszút nadrágot, pulcsival. Végső soron ott is vásárolhatunk, az arany hitelkártya sok keretet elbír. - Azt kell mondanom, hogy igen, de gyorsan választottam magamnak kedvenc helyeket, mint az a város, amelyről nem beszélünk, vagy Tokio. Alice imádott nagyvilági életet élni, ráncigált mindenhova. Szeretnél egy fél napot eltölteni New Yorkban? Körülnézni, vásárolni, vagy már álljunk is tovább Miamiba? – A vonatút ismét az alig fél órás pár megállós szakasz, mint amikor a musicalt néztük meg együtt.
♫ Nékem volt a legjobb apám, Nemcsak szülő, tanár. Társ voltál, jó testvér, barát, Elrabolt a halál. ♫
- Ne sajnáld! – mosolyodom el. Ezen tényleg nincs mit keseregjek, ez látszik is rajtam. Az anyám nem hiányzik, nekem mindenem megvolt apám mellett, szóval semmi olyat nem tudnék elképzelni, amitől elestem azzal, hogy anyám lelépett tőlünk. - Nem hiányzott az, hogy legyen anyám. Apa tökéletes volt, szeretett engem két ember helyett is és sosem érdekelt emiatt az sem, hogy anya hová ment. A nevét sem tudom. Biztos rajta van a születési anyakönyvi kivonatomon, de nem néztem meg sose. Egyszerűen nem érdekelt. – vallom be. Nincs bennem indulat, tökéletesen szárazon beszélek ezekről a dolgokról. Talán szívtelen vagyok, de tényleg nem érdekel, hogy mi is lett az anyámmal. Elég volt nekem annyi, hogy elhagyta apát, s hát emiatt nem lopta a szívembe magát. - Nála nem járt együtt. Tényleg jó ember volt, csak megbotlott egy kicsit.. – bújok Sebastianhoz, miközben beszélek. A kérdése nem lep meg, hiszen nem ismeri a képességemet. Kicsit bánom, hogy előhozakodtam vele, de ha már itt tartunk, akkor egy kicsit illik beszélnem róla, s a legegyszerűbb az, hogyha meg is mutatom neki. Talán csak nem rohan el ijedtében. Vannak nálam furcsább mutánsok is. - elő tudom hozni bárki múltbeli énjét, a magamét is beleértve, valamint akinek ameddig adatott a jövőbeni, azt is. Sajnos ez nem olyan jó, mert olyan dolgokat is megtudhatok, amiket nem nagyon akarok. Például, hogy sosem tudtam megidézni apámat ősz hajjal, öregen, s nem tudtam az okát. – nagyot sóhajtok. Még mindig Seb karjaiban a vállára hajtom fejemet, s addig fészkelődöm, hogy az ölébe ülhessek oldalasan. - Temporálisan sokszorozódom, meg sokszorozok. Így.. – hunyom le a szememet egy pillanatra, hogy az időfolyamban saját múltamat piszkálgassam meg, s a szobába idézzem copfos, kislány önmagamat. - Tíz éves vagyok az ő alakjában. – magyarázom már nyitott szemmel, majd hamar el is tüntetem a múltat a jelenünkből, s foglalkozom azzal, hogy eljussunk holmikkal együtt a vonatig. - Sokfelé jártál már életedben? – kérdezek, miközben az ablakon túl elsuhanó tájat figyelem. Én nem utazgattam sokat, mondtam már neki többször, hogy csak a tóparti házhoz jártunk le, de nagyon érdekel, hogy őt merre sodorta az élete. Legalább ha mesél nekem ezekről a helyekről, az olyan lesz, mintha én is láttam volna már. Ezért kérdezem.
A kuncogása nem lomboz le, türelmesen várok, végülis tudom, hogy őt még senki nem becézte, hiszen amit az édesapjától kapott, az biztosan máshogy volt kezelve. Aranyos, ahogy így nevetgél, most egészen mellőzi a nyers kifejezésmódot, ami sokszor oly jellemző rá, a kedvességet nagyon tudom értékelni. - Próbálkozzak, aztán rosszul leszel tőle? Áh, inkább maradok a Nique-nél, aztán ha lesz valami cuki emlékünk, ami miatt már nem kell a neved, akkor majd áttérek arra. – Egyenlőre tényleg nem merek semmit úgy rásütni, hogy aztán aggódjak a visszajelzéstől. Csak néha olyan komolyan tudjuk a másiknak szegezni még a nevünk becézetlen változatát is, mintha minimum valami katonaságban lennénk. Egyszerűen fura. Nem is feltétlenül gondoltam volna állatra, csak valahogy a szerelmes számokból is azok köszönnek vissza, cica, mackó, bogár, és még ezek hibridjei. - Tudom, csak nem akarok rádtelepedni, vagy hogy állandóan azt érezd, figyelem a lépdeidet, és nem akarom állandóan leszaggatni a medált a nyakamból, hogy a cafka kis édesem merre rohangál. Észvesztő tud lenni a gondolat. – Tényleg aranyos, hogy olvadozik tőlem, pedig ha fordítva ilyeneket hallanék tőle, nem is tudom, hogyan reagálnék. Nem adtam rá okot, hogy bármiben is kételkednem kéne, fogalmam sincsen, hogyan honnan jön az érzés. Talán a sztereotípiákból, miszerint nagyon sok a rossz pasi, aki szemétül bánik a lányokkal, mint amilyen én is voltam. Nem, ez azért nem teljesen így van, szándékosan sosem aláztam meg senkit. Viszont elég sokat hallottam arról, hogy egy srác sem születik rossznak. Egy lány, aki játszik az érzelmeivel, az teszi ilyenné őket, hogy aztán srác mindenki máson álljon bosszút, más lányokat taszítva az érzelmi nyomorba. Az a legjobb, hogy össze tudunk kicsit bújni, egyátalán nem érzem magam kényelmetlenül, sokkal inkább felszabadulva, hogy ennyire képes nekem megnyílni, hogy a könnyeit is megindítja felém. Ez valahol már tényleg az összetartozásunk jelképe. Nem csak a boldogság köthet össze kettőnket, hanem a múltunk is. Közösen birkózhatunk meg mindennel, és biztos vagyok benne, hogy ha Alice egyszer visszatér, Nique gondolkozás nélkül felveszi vele a kesztyűt. - Oh, sajnálom, akkor hát te is csonka családban nőttél fel. – Utalok arra, hogy nekem sem volt igazi családom, és bármennyire is voltak fura dolgai Alice-nek, mégiscsak felnevelt, embert faragott belőlem, már ha nevezhetem magam annak, ennyi sötét tettem a hátam mögött. Szívesen rákérdeznék, hogy az édesapja vagyok egy volt-e közülünk, de úgy vélem, ez már végképp korai, és most nem is tartozik a tárgyhoz. - Nem gyanusítgatni akartam, csak tudod a kettő sokszor együtt jár. – Átölelem őt, védelmezően, hogy amíg velem van, nem is engedem, hogy bárki bántsa, és nem csak fizikailag, lelkileg is értem. Pont azért vagyok féltékeny, mert amikor nem vagyok vele, akkor még elriasztani sem tudok másokat, akik hogy is mondjam, rá fennék a fogukat, bármilyen értelemben is magyarázom most ezt. Végül elmondom, hogy számomra mi is lenne az egyértelműen logikus kérdés. Nem azt fogom megkérdezni, hogy a közös horgászásoknál mi volt a legnagyobb zsákmány, vagy hogy Nique milyen volt kislányként, mindkettőre kaphatok választ magától a szerelmemtől. Ez lehet az egyetlen, amiben az ő véleménye érdekel, ellenben nagyon megüti a fülem az, amit a múltjával kapcsolatban említ. - Előhozod? – Vonom fel a szemöldököm, igyekszem nem elviccelni a dolgot, mert az egész úgy hangzik, mintha valami szellemidéző lenne, vagy kultikus szektavezér. Inkább nem teszem szóvá, mert még nagyon megbántódik, inkább csak magyarázatra várok. Mégis értékelem a dolgot, ezért a nyakába vetem magam, és a fülébe súgom, hogy szeretlek. Aztán felállok, megvárom, míg megírja a levélkét, s átvéve a táskáját a saját szobámban is gyorsan végzünk, és már a vonaton ülünk, mert csak New Yorkból megy repcsi Miami-ba. A vonatállomásról majd elintézem a szálloda foglalást.
Feleslegesnek tartom, hogy helyeseljek. Igen, mond olyanokat, amivel megbánt, mint ahogy én is mondok neki. Ettől függetlenül viszont szerintem maximálisan odafigyelünk a másikra, szóval hiszem, hogy tényleg igaza van és ki fog ez alakulni. Nem tehetek róla, de fel kell nevessek a mókusozáson. Szám elé kapom a kezemet, belekuncogok a tenyerembe. Nem őt nevetem ki, csak ezt a szót. Olyan.. nem is tudom. Mindenesetre igyekszem úrrá lenni a vonásaimon és kedvesen, a nevetés ízével de a mosoly képével válaszolni neki. - Amondó vagyok, hogy próbálkozz. Mondd azt, ami szívből jön, aztán majd lesz valahogy. A mókus mondjuk tényleg necces lenne, bár aranyos állat, azt meg kell hagyni. Ráhagyom a döntést. Nem tudom, hogy mi esne jól. Se állatügyileg, se máshogy. Jó, nyilván van olyan, amiről tudom, hogy nem szívesen hallanám, de ugye nem azt kérdezte, hogy mi az, amit nem szeretnék, szóval azokat nem sorolom el. Úgyse hiszem, hogy az lenne, aki olyasmit aggat rám, amitől hidegrázást kapok. Mondhatnám, hogy sose voltam a szeretője, de ezt már átbeszéltük. Nem akarom feszegetni, mert akkor megint olyan vizekre evezünk, ahol már jártunk, de nem volt kellemes utazás. Az iylen dolgokból az ember nem kér repetát. - egyáltalán nem vagy kiábrándító, csak szerelmes. S tekintve, hogy én is szerelmes vagyok beléd, konkrétan el tudnék olvadni, amikor ilyesmiket mondasz nekem! – közlöm vele kedvesen. Tudhatja, hogy nincs miért féltékenynek lennie, így arról nem kezdek el beszélni. Egyszerűen nem olyan lánynak ismerhetett meg, aki eltékozolja az érzéseit és több vasat tart a tűzbe egynél. Mondtam már, hogy mi az álláspontom. Ismeri. Így nem kell visszatérjek rá. A plafont lesve Sebastian ölében nyugtatva a fejemet nem is olyan nehéz beszélnem apámról, mint amennyire nehéznek ígérkezett a dolog a legelején. Persze, elpityeredem, de mégis van valami nosztalgikus az egészben, s nem rémisztően gyászos, lélekölő. - Anya elment, nem sokkal azután, hogy megszülettem. Apa egyedül nevelt, s tekintve, hogy mi is vagyok.. – célzok itt a különlegességre - ..nem akarta, hogyha kirekeszt a társadalom. Így védett. Nevelt, tanított, óvott a világtól. Nem volt senkim, csak ő. És ezt tényleg szó szerint kell értened. – válaszolok a kérdésére. Egy csepp keserűség sincsen bennem azért, mert ilyen szinten el voltam szeparálva a világtól. Boldog gyerek voltam, kamasznak sem lázadtam a kelleténél többet, bár tény, hogy amikor meg mégis megtettem, akkor annak nagyon csúnya vége lett. - Ó, dehogy! – pattanok fel ültemben, s szinte védekezőn emelem fel kezeimet. Nem bántott, soha nem tette volna. Általában öntudatlanra itta magát, anya miatt. Nem tudom a mai napig, hogy miért éppen annyi évvel a különválásuk után szakadt rá a ház, de kemény hónapjaink voltak. Viszont túléltük, s erősebbek lettünk együtt. Amíg.. amíg lehetett. - Soha nem bántott volna, egyszerűen képtelen lett volna rá! Nem volt agresszív, csak nagyon.. összetört. Rossz volt látni, ahogy rongálja magát, de sikerült kirángassam a gödörből. Nem azt mondtam, hogy tökéletesen absztinens vagyok, a konyakmeggy az nem számít piálásnak. De mivel tudom, hogy Étienne és én mennyire hasonlítottunk egymásra, így mindig féltem attól, hogyha egyszer inni kezdek akkor én sem tudok magamnak megálljt parancsolni. Ahogy az történt vele is. Így inkább nem iszom, s nincs is gond. A kérdése úgy megdöbbent, hogy majdnem – nos, khm, nem csak majdnem – lebucskázom az ágyról. Persze gyorsan fel is pattanok, hogy ne tűnjek olyan szánalmasnak. Elvégre.. nem ért meg, csak hipotézisekbe bocsátkoztunk. De mégis, valahogy leesett az állam, nem is kicsit. - Ha egyszer eljutunk oda, akkor előhozom őt neked a múltból, a szemébe nézhetsz s megkérdezheted. Igent mondana, egyébként. – ehhez kétségem sem fér. Értek én a jelekből, bedobálom a maradék holmikat a táskámba, majd firkantok egy nem is olyan rövid üzenetet Sylvienek, amit leteszek barátnőm asztalára. Végül aztán a táskát a vállamra kapom, s jelzem ezzel, én készen vagyok, felőlem mehetünk. Komolyan, még mindig olyan hihetetlen ez az egész!
- Néha sikerül, de kinél nem? Biztosan én is mondok, vagy teszek olyat, ami rosszul érint. Ki fog ez alakulni. – Ilyennek ismertem meg, nem igazán hagyta már az elején sem, hogy maga alá temessen az önsajnálat. Saját magát adta a maga nyersen aranyos valójában, pedig neki az utolsó évben nem lehetett könnyű, míg én csak azért nyafogtam, hogy változás állt be az életemben. Hol vicces volt, hol bátorító, de végig azt éreztette, hogy hagyjam magam mögött a múltat. És ami a még különlegesebb volt, ő csókolt meg, holott még soha senkivel nem tette. Talán azt kéne megvárnom, hogy az intimitás mélyebb szakaszába is önként lép be? De akkor miért mondta volna, hogy tanítsam? Nehéz ügy, de mindent megtennék érte, hogy boldog legyen. - Oh, köszi. Nique... bevezethetnénk valami becézést? Nem akartalak lemókusozni, de úgy becéznélek valahogy. Már nem vagy a szeretőm, sokkal több annál, de nem akarod rád aggatni olyan állatneveket, amitől rosszul éreznéd magad. Van ötleted, hogy mi esne jól? – Mosolygok rá vissza, türelmesen várok, amíg pakolászik. Valóban furcsa, jó értelemben furcsa ilyesmiken gondolkoznom, hogy milyen programokat tervezzünk egymással. Olyan felnőttes, igazi, hogy nem a megszokott bár majd hálószoba sablont követjük, hanem van valaki, akit valóban érdekel, hogy mit szeretek, mire vágyom azon túl, hogy betapassza ajkaimat a csókjával. Hagyom, hogy összefonódjunk ismét, a feltörő gyász ellenére is tudnia kell, nekem mindig az a bátor, öntörvényű lány marad, akiként megismertem. Vannak helyzetek, amikor nekem kell átvennem az irányító szerepét. A derekára fonódnak az ujjaim, ahogyan magamhoz ölelem, és azon tűnődöm, hogy milyen örökséget is kaptam a néha Beaulieu-től. - Ezt meg tudom érteni. Most már én is így vagyok ezzel. Mardos a féltékenység, ha nem látlak pár órát, vagy ha nem velem alszol. Biztosan kiábrándító lehetek, hisze oly rövid az idő, amióta az enyém lettél. – Nem kell ahhoz egyetlen szerelmesen buja éjszaka sem, hogy így gondoljam. A középkor szerelmesei akár éveket voltak képesek várni a szeretett nőért, a lovagkorban még csak meg sem érinthették a másikat. Szinte teljesen az ölembe gubózódik, a szívem hevesen verni kezd, hogy mennyire képes megnyílni. Sosem éreztem még azt, hogy méltó lehetek bárki ilyen szintű gondolataira, arra, hogy megossza velem lelkének elzárt kis szigetét, amelyet most barangolok be. A nők bonyolultak, nem lehet átlátni a szeszélyeiket, ezt tanultam Alice-től elsőként, ám most Nique rácáfol erre hogy saját maga enged be a világába. Mintha egy titkos kertbe léphetnék be, amelynek virágai csak az én kedvemért nyílnak. Ha körülnézek, megannyi színes ágyás, felém forduló szirmok. - Tényleg morbid, mellette viszont érdekesnek is hangzik. Bevont az életébe, ez jól hangzik. Csak azt nem értem, hogy miért voltál magántanuló? Mondtad, hogy táncoltatok is együtt, de miért nem jártál iskolába? – Azt már meg sem merem kérdezni, hogy mi történt az édesanyájával. Ő tudja, hogy én családommal mi a helyzet, még Alice-ről is, nekem pedig lassacskán kell összeraknom a kirakós darabjait. Ha ő nem törli le a könnyeit, én azért egy finom mozdulattal megteszem. Nem félek őt szomorúnak látni, pedig most egészen vidám, nyitott, ahogyan a szavait hallom. Legalább képes minderről beszélni. - Senki sem tökéletes. Legalább nem bántott, ugye nem? – Kérdezek vissza, bár elképzelni sem tudom, annyira áhitattal beszél róla, nagyon nem illene a képbe. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy Étienne elhagyta magát valamiért, és az alkoholba menekült. Ezzel nincsen gondom, jelenleg amúgy sem állok úgy, hogy oltári nagy bulikba igyam le magam. Shana tequiláját sem tudtam lenyomni, valahogy az édes italokat jobban szerettem, bármilyen ciki is. Viszont az alkoholos dolgokkal a szőke macska öngólt lőtt, hiszen az uszodához konyakmeggyet vittem. Jó, attól nem lehet becsiccsenteni. - Ezen gondolkoznom sem kell. Áldását adja e ránk, ha feleségül kérlek? – Simogatom meg a vállát, és félmosollyal sandítok immár az ajtó felé, lassan indulhatnánk, ha nem éjféli gépet akarunk elérni. Még pár perc biztosan nekem is fog kelleni, arra, hogy bepakoljak a saját táskámba.
♫ Amíg őriz a szemed, Amíg lehunyt szemmel látsz, Lehet elmegyek, de itt leszek A lábnyomomban jársz. ♫
- Nem akarlak bántani! – sütöm le a szemeimet szavainak hallatán. Az ölelésen innen, puszin túl is kísért ez az egész, és egy kicsit szégyellem is magam miatta. Megint a konyhában vagyunk, megint csipkelődöm és megint csak azt tudnám neki mondani, hogy sajnálom. Annyiszor mondtam már. Egyszerűen néha úgy érzem, hogy már nem is hiszi el. Illetve nem, ez nem igaz. Attól félek, hogy egyszer nem fogja már elhinni. Pedig én tényleg nem akarom bántani, egyszerűen csak.. ilyen vagyok. Szerencsére a válasza és a pakolás másfelé terelik gondolataimat. - Mindig le tudsz nyűgözni az ötleteiddel és azok magyarázatával. Nagyszerű ember vagy Sebastian! – mosolygok rá a vállam felett hátranézve. Nem véletlenül nem az ötletét dicsérem, hanem azt, aminek okán megszületnek azok a fejében. Elvégre nem a messzire való elutazás ténye a lényeg számomra és annak anyagi kivetülései, mint ahogy a musical kapcsán sem az volt. Hanem hogy egyáltalán eszébe jutottak ilyen dolgok, hogy szeret annyira, hogy örömet kíván szerezni nekem ezekkel. És ez valóban lenyűgöző. Nem hiszem, hogy létezhet nála ideálisabb pár számomra . A személyisége abszolút megragadott és igen, talán elfogult vagyok nem is kicsit, de miért ne lennék az? Szerelmes vagyok, hát szabad nekem ilyet. Nem tehetek róla, ezen a padlizsánharcoson fel kell nevessek még akkor is, hogyha a lelkemet megint nyomja apám halálának súlya. Nevetve ölelem meg, s bújok hozzá, karjaiba menekülve a fájdalmas múlt elől. Nem akarok megzuhanni, amit kérdez az a dolgok vidámabbik oldala, szóval a nevetésem ugyan elhal, de belemosolygok az ölelésbe. - Kedvelt volna, bár azt hiszem, hogy gondolatban kilyukasztotta volna a bőrödet egy sörétes puskával. Ő az a tipikus védelmező volt, aki mindig azzal ugratott, hogy egy férfit fog csak utálni az életben, azt, aki elrabolja a szívemet tőle. Tudtam, hogy nem mondja komolyan. Szerintem jól kijöttetek volna. Őt könnyű volt szeretni és ő is hamar meg tudta kedvelni az embereket. Leülök mellé, majd gondolok egyet, s elheveredem az ágyon úgy fordulva, hogy fektemben Sebastian ölébe tudjam hajtani a fejemet. A plafonunkat figyelem, miközben beszélek, s míg a szavakat formázom, szinte látom magam előtt apámat. És láss csodát, még csak nem is szorul el a szívem. Egyszerűen csak csendesen hiányozni kezd, de nem üvölt belőlem a fájdalom. - Boncmester volt és temetkezési vállalkozó, szóval sokat voltunk lent együtt a pincében. Ez így morbidnak fog hangzani, hogy legszívesebben munka közben figyeltem őt, de így igaz. Sokat tanultam tőle, ahogy cseperedtem egyre több mindent megengedett. Persze nem boncoltam embert vagy ilyesmi, félre ne érts! De nem nézett gyereknek és ezt nagyon szerettem benne. Amúgy, hogyha nem dolgozott, akkor engem tanított. Magántanulóként csak ő volt nekem, együtt játszottuk el a történelmet terepasztalokon, verseltünk a hevenyészett irodalomórákon és egyszer majdnem felgyújtottuk a lakást, amikor kémiát tanított nekem és magnéziumszálat égettünk. Táncoltam is vele, rengeteg filmet néztünk, felolvastunk egymásnak és a veranda tetejére kifekve sokat néztük a csillagokat. Jó ember volt, a legjobb apa, akit csak kaphattam. Bár.. – húzom el a számat. Nem foglalkozom azzal, hogy letöröljem könnyeimet, hagyom őket lefolyni arcom oldalán. Nem szégyellem, nem a megtörtség könnyei ezek, csak az apahiányéi. - ..neki is voltak rossz időszakai. Ivott. Nem sokáig, de akkor nagyon sokat. Ez az, amiért én soha nem iszom.. – utalok vissza ezzel egy régi beszélgetésünkre. - Ha kérdezhetnél tőle valamit, csak egyetlen dolgot, mondd, mi lenne az? Nem tudom, hogy ez honnan jut eszembe, de megtörténik, hát ki is mondom. Mert kíváncsi vagyok. Nem is kicsit. S vajon én tudnám rá a válaszát?
A kuncogása olyan aranyos, cuki, hogy meg tudnám zabálni. Sokszor nem is a csók miatt akarok hozzá odahajolni, olyan finom gödrös kis arca van, amire jó odapusszantani. - Én csak... – Amikor megölel, a feje búbjára is kap egy puszit, ahogy magamhoz szorítom. – Tudom, ahogy esik úgy puffan, csak tudod néha a spontán dolgok is rosszul sülhetnek el. Szeretek veled lenni, de mindketten olyan hirtelen természetek vagyunk, hogy félek, hogy megbántalak. Attól meg még jobban, hogy te engem. – Teszem hozzá mosolyogva, azért ez így igaz, én sokszor okoztam már csalódást, de nem szeretnék én pofára esni. Tudom, önző vagyok. Mindez csak azért van, mert nem akarok rá haragudni, még ha most így is sikeredett a dolog. Tudom, hogy nyers a stílusa, megkért, hogy tanítsam, de hogyan tehetném? Akkor egyértelművé tenném, hogy csak én lehetek jó a szerelem témában. Ez hülyeség, én is most tanulom, én csak az intimitás részeben vagyok gyakorlottabb, de a vágyakozás, az évődő pillantásások teljesen kívül estek az eddigi vadászterületemen. Abszolút nem tudom, hogy kell. Igaz, nincs olyan, hogy kell, csak ahogy sikerül, de mintha néha nem lennénk egy hullámhosszon. Az udvaron is kioktatott, majd jelezte, hogy mennyire nem ért a dologhoz, kicsit úgy éreztem, hogy én voltam a túl elszánt, ő pedig ösztönből védekezett a szokatlan bánásmód ellen, mégis alárendelte magát az akaratomnak. De mégis, ez mind nem számít, annyira önzetlen volt velem, amikor ott kellett, hogy legyen. Nem számított, hogy bántom, a maga kedvesen őszinte visszaszurkálódós, meghallgatós stílusában teljesen magába bolondított, és erre kell gondolnom, amikor valami netán rosszul esne. Kihúzom a széket, és lovaglóülésbe átvetem rajta a lábam, talán akkor egy kicsit a vágyam is visszahúzódik, különben sem akarom zavarba hozni azzal, hogy a megnagyobbodott nacit láthatja. - Florida azért, mert ha már jó az idő, menjünk a legjobb helyre. Igazi üdülőparadicsom, és ne nézz spórolósnak. Kanada pedig azért, mert azt akartam, hogy jól érezd magad, ahol franciául beszélnek többségében. De majd ősszel, végülis ott nagyjából mindig hasonló az idő. – Szerencsére sikeres volt a csillapító manőver, mert most már a mondataira, és a közelgő nyaralásra fókuszálok, nem pedig a csipője vonalára. Nem is veszem észre elsőre, hogy a leányzó be is fagy, pedig azt várnám, hogy csak beszél, beszél, mégis elhalkul. Mégis megrezzenek, amikor valami feltűnik. Vigasztalásban nem vagyok ügyes, általában akkor voltam együtt lányokkal, amikor fergetesen jó kedvük volt, a bánatosaknak közhelyeket mondtam, de itt ez nem megoldás, mert fontos nekem. Felállok a székről, amikor látom, hogy közeledik. Átfogom oldalról a vállát, jelezve hogy érzékeltem hogy fontos bejelentésre készül. Átveszem a keretet, és most már értem is. Olyan harmónia dúl kettejük között, amelyről én csak álmodhattam Alice esetében. Tényleg apja lánya, míg én valójában holmi fegyverhordozó voltam. Annak is gyatra. A fiatal Dominique-re téved a tekintetem, alig idősebb most, mint akkor, mégis, sugárzott az arca, nem pedig amolyan bánattal teli, még mellettem is. Próbál jókedvű lenni, átvenni a gondjaimat, hogy most már engem tekintsen annak, akivel az első tizenhat évét eltöltötte, korántsem egyszerű a váltás. Édesapjától nem kapott ilyen érintéseket, meg kell szoknia, nekem pedig meg kell tanulnom kicsit a belsőséges hangulat megteremtését, amely neki a sajtája. - Köszönöm, hogy megmutattad padlizsánharcos. Remélem kedvelt volna engem. Hozd magaddal a képet, véletlenül se hagyd itt. –Adok egy puszit a homlokára, mert tudom, hogy most így a helyes. Ez most nem a szerelemről, sokkal inkább a szeretetről szól. Kicsit szigorúnak érzem az édesapját, de lehet, hogy csak azért, mert nekem nem volt, és talán azért is, mert minden erejével óvta a lányát, így én is az lettem volna. - Mit szeretett csinálni? Mi volt az, amit sokan csináltátatok együtt? – Kérdezek rá, és egy pillanatra leülök az egyik ágyra, odahúzva magam mellé. Érzem, hogy beszélnie kell. Oly régóta vannak már benne a fel nem dolgozott gondolatok, talán ideje, hogy megossza valakivel, aki értékeli őt. Így a hajót érintő kérdése most megválaszolatlan marad.
♫ How I'd love love love to dance with my father again ♫
- Ezzel nekem is vannak gondjaim, sokszor már csak azért sem kereslek, mert nem akarok piócának tűnni. – mosolygok rá. Ez is olyan dolog, amit együtt kell kitanuljunk, de szerintem jó úton vagyunk hozzá. - Ha átbeszéljük, akkor az hol marad spontán? – kuncogok, a puszitól meg egyszerűen elolvadok. Nem szégyen ezt bevallani, olyan szinten léleksimogató ez az egyszerű gesztus is, hogy totálisan odavagyok érte. Újabb ölelés a jutalma, aztán persze eloldalgok, hogy ne legyek már csöpögős liba. De az vagyok! És egyre kevésbé szégyellem. A szerelem már csak ilyen. Mellényúlok, bár nem tudok róla. Nem jelzi, hogy nem ezt várta tőlem, s ha jelezné is, legfeljebb csak égnék, de valószínűleg bezárkóznék a csigaházamba. Bennem fel sem merült, hogy azt várja, hogy villantsak olyan testrészt, amit még nem látott fedetlenül. Én csak játéknak fogtam fel, ennek fényében is reagáltam rá. Hát, nem értem el osztatlan sikert, de amit nem tudok az nem fáj, szokták mondani, szóval én is kedélyesen invitálom Sebet táncba, nem is foglalkozva azzal, hogy valami miatt kellemetlenül kellene érezzem magam. - Miért nem ülsz le? Az ott az én asztalom, húzd ki a széket és csüccs! – mutatom meg a megfelelőt. Ágyat nem ajánlok, lévén én alszom Sylvie fölött az emeletes ágyon, szóval az ágyamra nem nagyon tudna leülni, maximum fel. Bár szerintem abban sem lenne semmi, ha nem az én székemre vagy ágyamra telepedne, hanem másokéra. Van egy üres ágyunk amúgy, ami egyelőre hármunk cuccaival van teleszórva. Még nem kaptunk negyedik szobatársnőt, szóval addig használjuk a helyet kreatívan. - Mondd csak, amúgy honnan jutottak éppen ezek a helyek eszedbe? – kérdezek, miközben előkapom a szekrényem aljából azt a sporttáskát, amiben elhoztam ide maréknyi cuccomat Párizsból. Azóta nem nyitottam ki, így arra sem emlékszem, hogy mit hagytam benne. Megáll az ütő bennem a bekeretezett fényképet látva a táska alján. Ha időközben Seb mondott is valamit, vagy netán kérdezett, arra elfelejtek reagálni. Háttal térdelek neki a táska fölött, így csak halványan érzékelheti, ahogy arcomhoz nyúlok, s ha van rá radarja, akkor sejti, hogy egy könnycseppet morzsoltam ki a szememből. A képet úgy ölelem magamhoz, hogy a keret hátulja legyen kifelé, így nem láthatja, amíg oda nem lépek mellé, akárhol is van a szobában most. - Tudom, hogy ez most nagyon szánalmasan fog hangzani, de azt hiszem ez egy jel arra, hogy.. hogy bemutassam neked az édesapám. – jegyzem, majd Sebastian kezébe adom a képkeretet. Étienne és én a verandánkon ülünk a hintaágyban. A tizenötödik születésnapomon készítette rólunk apa egyik fotográfus ismerőse. Az utolsó boldog születésnapomon. - Étienne Beaulieu. – mondom el a nevét is, majd gondolatban fűzöm tovább a dolgokat, mert nem akarom, hogy Sebastian teljesen hibbantnak nézzen a jelenet kapcsán. „Apa, ő itt az első szerelmem. Első és utolsó is, hogyha rajtam múlik. Nem hiszem, hogy Isten küldte volna őt nekem, de hajlok arra, hogy te voltál. Tudod, hogy milyen vagyok! Szeretlek, édesapám..” Nem nyúlok a keretért, nála hagyom, ha akarja, akkor leteszi az asztalomra, miután megnézte, nem foglalkozom vele. Valójában kicsit örülök is, hogy ez így esett. Ennyi idő elteltével már igazán kitehetném azt a képet az asztalomra, hiszen nekem is volt apám, szerettem is őt. Charlene is sokat mesél az édesapjáról, s bár én mesélni nem szeretnék, letagadni sem fogom Étiennet tovább. Talán már vagyok elég erős ahhoz, hogy mindennap el tudjam viselni a kép látványát. Ha nem, akkor majd megint elteszem. Ki fog derülni, hiszen ha nem vagyok kész, megint sikoltozva ébredek majd. Visszalibbenek a táska mellé, s nekilátok belrámolni a holmikat, melyeket elvinni szándékozom. Nem vagyok az a napjában hatszor átöltözős nő, szóval csak kettővel több felsőt rámolok el annál, mint ahány napra megyünk. Két szoknya, két hosszúnadrág, két rövidnadrág, törülköző, fürdőruha, neszesszer. Szép lassan minden a helyére kerül. - Szerinted amúgy mit lehet egy hétig csinálni egy hajón? – jut eszembe ez az iskolai kirándulás is. Ebbe így még bele se gondoltam. Kicsit elbizonytalanodom.. talán unatkozni fogok, vagy ami rosszabb, tengeribeteg leszek. Na az szívás lenne, azt hiszem!
- Megpróbálok. – Nekem is olyannyira a részem, hogy szinte érdektelen lesz az, hogy ott vagyok a tömegben, és nem foghatom az ő kezét. Biztosan lesznek ott lányok is, én pedig morzsolgatni fogom a tőle kapott medált, amelynek párját a nyakában viseli. Tudom, hogy ő is el fog menni, máshozzá úgy, hogy míg mások a párjukkal teszi, ő egyedül lesz, nem tudjuk kiélvezni a közös időtöltéseket, ezért is jutott eszembe ez a kis próbanászút, vagy mi. Ha már meggyűrűztük egymást a medálokkal, miért is tekintetném ezt az utat afféle próbának. - Tudom én, csak... ez nekem még annyira új, nem tudom, hogy mikor van az, hogy rádtelepszem, nem hagylak élni sem. Az eddigi hatvan méteres spintjeim után veled igazi marathont futok, teljesen más szám. A szabályokat pedig nem ismerem. Oké, te sem, csak szeretek veled lenni, nehogy úgy érezd, hogy túlzásba viszem. – Visszaölelem, nekem is nagyon jól esik, és sokat jelent. Nem csak szerelmesek vagyunk, talán a legjobb barátok is. Bár utóbbit csak én gondolom így, vélhetően a barátnőjével más a viszonya. - Akkor jó, de majd tényleg átbeszélhetjük, hogy milyen spontán programokra foglak elrángatni. – Ránevetek, s bólintok, elkapva egy kicsit a derekát magamhoz szorítom, hogy az arcára pusszantsak, mert az olyan cuki, bármilyen furán hangzik is tőlem így. Viszont nem tudom, hogy milyen választ várt, belőlem ez bukott ki. Karbafont kézzel figyelem, hogy mit is akar kihozni a mozdulatokból. Tudom én, hogy imád táncolni, most is belevitt valamennyit, ami igen aranyos, csak éppen nem ez volt az elképzelésem. Úgy vélem, maximálisan tisztességes voltam, még jegeltük is kicsit a témát, mégis elkerülhetetlen, hogy idővel felfedezzük majd egymás testét. Pimaszságából itélve még nem jött el ez az idő, mert elvicceli az egészet. Fehérneműben már láttam, a fürdőruha is ilyesmi, többet ellenben nem kapok. Ő egy pillanatra látott engem, akkor is úgy éreztem, hogy zavarban van, én meg mindig öngólokat lövök. Ha most arról van szó, hogy nem fogalmaztam pontosan, akkor ez van, vesztettem. Mindenesetre mosolygok, és felemelem a hüvelykujjamat, azt mutatva, hogy értékelem a mutatványt, a valóságban azonban magamat átkozom. Nem tudom, hogy minek próbálkozom, teljesen máshogyan kezeljük a testiséget, és csak magamnak okozok felesleges fájdalmat, ha többet akarok belőle, mert képes nyersen lekezelni az egész témát. Ha az ő szemszögét néznénk, biztosan máshogy hangzana mindez, de semmi kedvem ismét belemenni a témába, amely megint kettőnk közé áll. Mindez azonban nem látszik rajtam, képmutatásból jelest is kaphatnék. Hagyom, hogy vezessen, legalább a gondolataimat is eltereli picit. A felvett mosolyom átmegy őszintébe, táncolni végülis én is szeretek, a számot is imádom, a kötötthöz most nincsen értelme ragaszkodni. Inkább elengedem magamtól a buja gondolatokat, és megforgatom párszor, körbelejtem amolyan igazi férfias mozdulatokkal, még véletlenül sem lökve őt meg, vagy a lábára lépni. Igazán ügyes, még ha csak bohóckodik is. Ha vége a számnak, akkor pajkosan bólintok, és visszasasszézom az ajtóhoz, hogy a pakolását várjam. Ha segíteni kell valamit, akkor általánosan ugráltatható ember vagyok. - Majd írj a szobatársaidnak valamit, hogy nem raboltak el.
- Fura lesz, igen. – bólintok egyetértőn, majd egy szerelemízű mosollyal folytatom. - És meg kell mondjam, hogy szerintem nagyon fogsz hiányozni nekem, de azt szeretném, ha nem erre gondolnál, hanem arra, hogy milyen jó is az a koncert! – teszem hozzá gyorsan a magyarázatot is. Mert tényleg nem akarom elvenni a kedvét a dologtól. Pár nap az egész, s majd lesz miről beszélnünk utána. Aztán, hogyha jövőre is lesz ilyen, akkor mehetünk együtt. Igen, jövőre. Messze van még, de milyen ember lennék, ha nem úgy állnék ehhez a kapcsolathoz, hogy jövőre is tartani fog? Megkeseredett. - Hogyne figyelnék rád! – ölelem meg futón, mert úgy érzem, hogy ezt nem szabad most ölelés nélkül hagyni. Egyszerű gesztus, talán túl könnyed is, egyeseknek lehet semmilyen, de nekem sokat jelent. Kifejezi azt, amit érzek. És különben is, sosem voltam ellene az érintéseknek, mindig spontán törtek elő belőlem, nem most akarom meggátolni magam abban, hogy ilyen legyek. - De, szeretem! – utalok vissza a Queenre. Kedvelem a munkásságukat, jó zenéket alkotnak szerintem, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden számukat rommá tudnám hallgatni. - És rendben, elmegyek veled, hogyha a következő iskolai kirándulásra pedig te jössz el velem! – célzok itt arra, hogy bár ez a hajóút olyan, amire ismerősökkel megyek, mégis jobb lenne, ha ő is jönne, szóval legközelebb szívesen jelentkeznék már azzal a tudattal egy kirándulásra, hogy Sebastian is ott lesz. Lenne egy hangulata. Nem erre a válaszra számítottam, de szemtelen vigyort csal elő belőlem. Nos, ha azt akarja, hogy mutassak, egy szava nem lehet, mutatni is fogok! Szeretem a színjátékot, s mivel nem érzem magam cédának, amiért fehérneműben mutatkozom a kedvesem előtt, így még el se pirulhatok ezen a mutatósdin. A szekrényhez lépve háttal állok neki, kibontom a törülközőt magamon, oldalranyitom két oldalon, mintha csak szárnyakat növesztenék. Vállam fölött hátranézve kacsintok Sebre, majd némi válltekergetős, táncos mozdulatokkal riszálós játék után hagyom a fürdőlepedőt egyszerűen csak a földre hullani. Nem marad rajtam más, csak fehér – szó szerint – fehérnemű, francia szabású bugyi, egyszerű melltartó. Nem produkálom magam a kelleténél többet, de a ruhakeresgetést azt törülköző nélkül teszem már meg, lehajolva a szekrényhez, hogy elő tudjam rángatni a pólómat, amit választottam. Nem telik sokba, s már abszolút nem vagyok szemérmetlenül alul öltözve. - Valahogy így gondoltad? – kérdezek pimaszul, mert hát na, asszem fel vagyok jogosítva rá. Széles vigyorral lejtek végig a szobán, a polcon álló magnón közben megnyomom a lejátszás gombot, hogy már zenei aláfestése is legyen finoman, nem bömbölve a dolgoknak. Nem, mintha ne tudnék zene nélkül is táncolni örömömben, de az más. - Nem zavarsz! – kap egy puszit az arcára, majd elkapom a kezét, s ha hagyja magát sodródni, akkor nem sokkal később azon veheti észre magát, hogy a szoba közepére citáltam és táncolunk. Ha valami kötöttet akar, vagy vezetne, benne vagyok abban is, de elbohóckodom én a ritmusra minden formáció nélkül is. Egy szám az egész, utána úgyis pakolni szeretnék. De most bennem van a hangulat..
Nem tehetek róla, egyszerűen gyönyörűnek látom. A belső harmóniájába szerettem bele, hiszen elég sok lány lehet szép, de aki ilyen kedvességet, mégis őszintén képes közvetíteni, az nem csupán szép, gyönyörű a szememben. Magamhoz ölelem, de csak annyira, hogy utána már mehessen is törölközni, ha már a zuhany alól lépett ki. Még soha nem mondtam senkinek rajta kívül, hogy szeretem, még Alice-nek sem. Mondhattam volna a csábításoknál, hazugságként, hogy könnyebben az ágyamba csaljak valakit, de sosem vitt rá a lélek. Most viszont hogy visszahallom tőle, és nem annyit, hogy én is, vagy dettó, olyan, mintha ő mondta volna először. Szívetmelengető érzés, az ember torkában hatalmas gombóc nő attól, hogy méltó egy ilyen csodalény figyelmére. - Nem, de amióta ismerlek, minden nap láttalak, ha csak kis időre is. Fura lesz, hogy nem látom az arcodat, nem kötekedsz állandóan. Szinte kellemetlen már most előre belegondolni. Csak pár nap, tudom, ne is figyelj rám. – Csóválom a fejemet. Nem akarom, hogy úgy érezze, rászálltam, és ki akarom magamnak sajátítani. Megvan az ismeretségi köre, amit ha nehezen is, de képes vagyok kezelni. A válaszán mégis fel tudok derülni, ezzel úgy tűnik, a Párizs témát teljesen le tudtuk zárni. Voltak törekvéseim, hogy majd valamiben meg tudom változtatni, de miért kéne? Ha nem akar autózni, akkor nem fogunk. Ilyen egyszerű ez. Mindezzel együtt szerettem meg, így teljesen természetes ahogyan kezelnem kell. A jegyekből a meleg nyaralónagyvárost választja, ami igazán nincs ellenemre, Kanadába mehetünk akár ősszel is. Telik rá, még ha nem is a saját pénzem, de majd csak rájövök, hogy mit kéne kezdenem az életemmel, és akkor nekem is lesz. Bólogatok, hogy részemről rendben van. - Fogok, de a következő ilyenre már te is jössz velem. Vagy ha nem szereted őket, akkor majd közösen választunk valamit. – A puszin jót mosolygok, egészen meghitt dolog, majd el is engedem, hogy messzebbről is csodálhassam az alakját. A viszontkérdésnél már széles lesz a mosolyom, és csak fejrázok. - Mindig próbára teszel. Tudod mit? Megszolgáltam az időt. Mutass valamit. – Kéréssel azonos értékű parancs. Oldalt döntöm a fejem, és nem ülök az ágyára, a női szentély teljesen olyan terület, amit nem akarnék a saját nyálcsorgatásomra használni. Ha nem teszi, akkor sem fogok kiakadni, benne van a pakliban. - Nem igazán, mert nem tudtam, hogy mit fogsz dönteni, de nagyjából azért bíztam benne, így csak pár perc lesz, és véglegesül. Szívesen maradok, ha nem zavarok.
Csak mosolygok a reakcióján. Jólesik, ez látszik a gesztusaimon is, de van, amikor nem kell mindenre válaszolni még egy hozzám hasonló lánynak sem. Pedig ha beszédkényszerről lehet valakinek az esetében csevegni, az én vagyok. Ölelés, csók, vallomás. Kell jobb egy szerelmes léleknek? A mosoly levakarhatatlanul költözik az arcomra. - Én is szeretlek! – jegyzem. Sose hagyom válasz nélkül azt, amikor azt mondja, hogy szeret és soha nem csak annyit közlök, hogy „én is” vagy „én is téged”. Mindig kimondom a szeretlek szót is, mert nekem így teljes az egész. Nem szajkózás, nem utánzás, hanem viszonzás. A dolog tökéletesen igaz voltában. A kérdése meglep, érdeklődve pillantok rá, kissé hátrébb lépve. A törülközőt visszaigazítom magamra, hogy megint miniruhára hajazzon rajtam a viselet. - Nem örökre megyek el4 – nevetek aprót. Nem kinevetem őt, bár talán ezt fogja hinni. Pedig a ragaszkodása nem szórakoztató, hanem kellemes számomra, s azt is tudom, hogy nagyon fog hiányozni nekem a hajón. Nem akarom mondani neki, mert nem szeretném, ha rosszul érezné magát a koncert miatt. Ha már jegye van, szeretném, ha elmenne és igazán jól érezné magát. - Persze, hogy van! Hová? – felelek és kérdezek is rögtön, s mindezt olyan sebességgel tudom tenni, hogy a jegyek előkerülése szinte csak akkor tűnik fel, amikor már feltettem a kérdést. Érdeklődve pillantok rá. - Wow, Florida! – veszem át a jegyeket, s tekintem meg a felső kettőt rögtön. A reakciómból látszik, hogy azonnal megjelenik előttem a part, a sós víz, a végtelen élmények áradata.. sosem voltam egy világutazó, így a másik úti célra is csak lenyűgözötten pislogok. - Az a koncert biztos nagyon jó lesz és szeretném, hogyha élménybeszámolót tartanál nekem róla, amint hazajöttem a hajóútról! – adok az arcára egy puszit. A jegyeket visszanyújtom neki, mert kezd kínos lenni ez a törülközős ácsorgás. A szekrényemhez lépek, hogy ruhákat szedjek elő magamnak onnan. - Egyébként ezek nagyszerű helyek lehetnek! Sosem utaztam sehova a parti házon kívül, szóval.. – függőben hagyom. Érezheti, hogy nagyon meglepett, boldoggá tett ezzel az egésszel. - Elfordulsz, vagy leskelődsz? – engedek meg magamnak egy szemtelen visszautalást közben egy régebbi, inverz szobázásra. Közben akármit is mondjon, leejtem magamról a törülközőt, s fehérneműm fölé egy sárga pólót húzok, melyhez fehér hosszú szoknya dukál. - Te már becsomagoltál? Mert, ha igen, akkor maradhatnál, amíg csomagolok, s közben beszélgethetnénk is akár..
Reméltem, hogy nem szaladt el valami traccsparti kedvéért, vagy a szobájában is lehetne valami női banzáj, ami miatt nem vagyok kívánatos vendég a környéken. Igazság szerint azt sem tudom, hogy mennyire avatta be a barátnőit, a férfi ismerőseiről pedig egyenlőre jobb is ha nem tudok. Sosem hittem a fiú lány barátságokban, de miután a szerelemben sem, talán itt az ideje új aspektusból vizsgálnom mindent, hiszen a legutóbb is milyen jól elbeszélgettem Felicityvel. A dolog kicsit sántít, hiszen jó pár hónappal ezelőtt ő is az ágyamba került valahogy, de az új ismeretségeket talán már építhetném úgy, hogy ne sok köze legyen a testi vágyakhoz. Kopogtatok, és amíg meg nem hallom a hangját, nézelődök. Nem a többi lányt, inkább időhúzásként a folyosót, túl sokáig nem fogok kint időzni, ha nincs bent, akkor továbbállok. Mégis kiszól, ráadásul nem az egyik szobatársa. Karbafont kézzel várakozom, aztán amikor ajtót nyit, most sikerül előhúznom az egyik csábos mosolyomat, ahogyan megtámasztom az ajtófélfát, és végigmérem őt. Nem olyan vetkőztetős pillantással, csupán rajongást olvashat ki a tekintetemből. - Azta... – Ebben benne van az is, hogy de szép vagy, csak ne szorítana ennyire a kisgyatyám. Ám a téma jegelve van, úgyhogy csak egy elismerő pillantást kap tőlem, majd arébb is lépek, át a küszöbön. Ha vámpír lennék, akkor ez lett volna a végső döntés, hogy behívott. Most mát azt tehetek vele, amit csak akarok. Visszaölelem, és a csókot is postázom a feladónak. A törölköző valahol összegyűrődik köztünk, a lapockájára csúsztatom a kezem, és kedvesen rámosolygok. - Ma még nem mondtam, hogy szeretlek. – A kérdésre aprót fejrázok, nincsen semmi olyan, amit lebeszéltünk volna. Nem akarok lábatlankodni a női szentélyben, inkább előhalászom a négy repülőjegyet. - Közeledik az elválásunk pillanata Nique, de nem tudok csak úgy emlékek nélkül nélküled lenni. Egy hetünk még van addig. Van kedved elutazni velem? – Nyújtom át a négy jegyet. Kettő Floridába szól, Miamiba, ahol kellemesen süttethetjük a hasunkat, és csupa nyári program vár ránk, hiszen itt a keleti parton azért nincsen annyira jó idő. Vagy Toronto, Kanada fővárosa, ami szintén világváros, de kiélheti francia kötődését, és biztosan ott is rengeteg látnivaló van. - Ha egyik sem, megértem. Ahova te mész, én is oda, mostantól, csak ez a fránya koncert. Viszont ha igen, akkor csomagolj, és köszönj el, délután indulhatnánk.
♫ Here I am Just me and you Tonight we make our dreams come true ♫
Nem sokat szoktam itt lenni a szobában, amióta kitört a jó idő, azóta inkább az udvaron koptatom a padokat, vagy sétálni indulok, hol egyedül, hol valamelyik barátnőmmel, esetleg Jethrot veszem rá, hogy elkísérjen, vagy nagy ritkán Davet táncoltatom meg, ha Sebastiant éppen nem akarom zaklatni, vagy más dolga van. Egészen kellemesen berendezkedtem itt, már nem riadok minden éjjel a saját sikoltásomra, s nem idegen a hely. Persze ehhez nagyon sokat segítenek azok, akikkel igazán masszív alapokon nyugvó kapcsolatot tudtam kötni itt. Első helyen természetesen a kedvesem. Nem olyan régen zuhanyoztam, a hajam még vizes, s csak egy fürdőlepedőt csavartam magam köré. A kopogásra pánikszerű öltözködésbe kezdek, hogy legalább fehérneműt rángassak a törülköző alá, elvégre akárhogy nem nyithatok ajtót. Azzal már nem akarom húzni az időt, hogy teljes ruházatba bújjak, marad hát a bugyira és melltartóra visszacsavart törülköző, mely végül is miniruhányi helyen eltakar, nagy baj nem lehet. - Jövök már, jövök! – kiáltom ki, hogy akárki is van az ajtó előtt, az ne meneküljön el idő előtt. Ilyenkor sajnálom, hogy ezeken az ajtókon nincsen kukucskáló, mint a bérházak ajtajain, vagy a szállodákban. Akkor legalább láthatnám, hogy ki áll a portánk előtt, s nem lenne lutri, hogy ki előtt égek be törülközőben. Szent ég! Csak nem keresi Sylviet Ethan? Na akkor biztos felgyulladok, hogyha egy számomra ismeretlen srác lesz, aki a szobatársnőimhez jön. Nyittatnám én velük, de ezek a nők! Pont ilyenkor nincsenek sehol. Ráfonom ujjaimat a kilincsre, biztos ami biztos megfogom mellem vonalában a törülköző szegélyét, majd ajtót nyitok. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem Sebastian láttán. - Gyere be, egyedül vagyok! – nyúlok utána fél kézzel, majd miután meggyőződtem róla, hogy az a törülköző nem fog leesni, amíg belátnak a folyosóról, egy futó csókkal üdvözlöm Sebet. Végül az ajtó záródik utána, ha belépett, én pedig megölelem. Nem nagyon érdekel, hogy leesik-e az a törülköző, a fehérneműm tökéletesen olyan, mintha fürdőruha lenne, abban meg már látott, szóval nesze neked fáklyás menet, annyi baj legyen! - Hát te? Megyünk valahová? – kérdezem kissé tanácstalanul. Csak nem elfelejtettem valamit?
Úgy másfél héttel az elutazása előtt érik meg bennem az elhatározás. Egyszer már próbálkoztam nála Párizst illetően, akkor olyan falakba botlottam, amelyet nem is akartam lebontogatni téglánként, lehetetlen vállalkozás lett volna, ezért teljesen más ötletre ragadtatom el magam. Nem szeretném, hogy a nyárra úgy emlékezne, hogy csak punnyadtunk valamelyikünk szobájában, és persze ott volt a hajóút, amit külön töltöttünk egymástól. Már előre is féltékeny vagy az összes hímre, aki ott lesz, ám a szőke leányzó nem adott rá okot, így le kell nyelnem a békát, pontosan én voltam, aki ezúttal kibújtam az invitálása alól a már leszervezett programommal, így a legkevesebb, amit megtehetek, hogy jó képet vágok a dologhoz, drukkkolva, hogy érezze jól magát. Addig viszont még van pár napunk, ezért döntöttem úgy, hogy ne ő agyaljon állandóan programokon. Szegény nem tudta megtalálni Alice-t, el tudom képzelni, hogy nagynéném mégsem rendezkedett be még annyira a városban, így most nem kell vele foglalkoznunk. Valamiért úgy érzem, ma a fekete az én színem. Az első napon amikor még azt hittem, hogy lehet választani, hogy X-Men akarok-e lenni, nagyjából ilyen szerkóban mentem fel a vezetőkhöz. Jó, akkor ősz volt, kommandós garbót viseltem, mert az menő, most csak egy bicajos nadrág, és egy testhez simulósabb póló, márkás edzőcipő, no és a megszokott medálunk. Átsiklok egy vagon lány kordonján, akik nem is tudják, mit is keresek is. Nos igen, tiszteletben tartom a nőstények felségterületét, ám ha meglepetéssel készülök, akkor nekem kell proaktívnak lennem. Pontosan tudom, hol lakik ő, legalábbis szobaszám tekintetében, viszont még nem jártam itt. Shana előtt is úgy gondoltam, hogy házinyúlra nem lövünk, most mégis megtettem. Csak épppen én voltam a nyúl, ő a vadász. Relatív. Amint túl vagyok a lányokon, valamelyik füttyög, és többen összenevetnek. Így könnyű, hogy háttal vagyok hölgyeim. Egy szolíd mosollyal intek, aztán összeütöm a bokámat, mint a mesebeli Dorothy, aztán nagy levegőt véve kopogok. Délutánra jár, fent kell lennie. Mi van, ha bent sincs a szobájában... Erre nem is gondoltam. Miért nem találnak fel olyan telefont, amit magunkkal tudunk vinni?
Kezdőlap 
by 
