Zoey és Augustus

First topic message reminder :

Alkonyodott. A nap emléke még narancssárga és rózsaszín fényként lángolt a nyugati horizonton, de messze keleten már az Esthajnalcsillag pislákolt, az éjszaka előhírnöke. A férfit elbűvölte e természeti jelenség szépsége, de közel sem annyira, mint a mellette ülő nő gyönyörű, barnászöld pillantása.
Az írógép kopogása elhalt, ahogy átolvastam a bekezdést. Elfintorodtam, mert kicsit giccsesnek tűnt, de nem tudtam volna pontosan megmondani, hol a hiba. Tovább gépeltem hát.
A nő borzongós-mélyen felsóhajtott, és fejét a férfi vállára hajtotta. Az átkarolta a lányt, és csókot adott a halántékára. Ugyanúgy ültek most, mint akkor először, a metrómegállóban a padon. Mintha életekkel ezelőtt lett volna...
Tudtam, hogy egy éve még ez a történet teljesen más lett volna. Akkor a férfi hősiesen megmentette volna szerelmét, aztán boldogan éltek volna, míg meg nem halnak. De a való életben a legritkábban történik csak ilyesmi. A mesék boldog befejezése is csak mese, semmi több. Én pedig nem hittem többé a mesékben.
Az iskolaépület tetején ültem, térdemen az írógéppel. Ide viszonylag kevesen képesek feljutni, így nem kellett attól tartanom, hogy valaki megzavar. Lában a több méteres mélység felett kalimpált, de nem féltem, hogy leesek. Ugyan, mit árthat nekem egy zuhanás?
Elnéztem a parkot, a kosarazó (és képességeikkel folyton-folyvást csaló) diákokat, az ismerős és új arcokat. Régen is gyakran ültem idefent. Voltak közös helyeink Gabe-bel, titkos kis búvóhelyek, amiket cak mi ismertünk, ahová csak mi, a kiválasztottak juthattunk el, akiknek a távolság és a tömör téglafalak semmit sem jelentettek. Ez nem ilyen volt. Ez a tető, ez a kilátás, ez csak az enyém volt, a saját kis búvóhelyem a világ elől.
Folytattam az írást.
A férfi szívébe csendes szomorúság lopakodott, hiszen tudta, utoljára tartja ezt a kicsi, különleges nőt a karjában. Közéjük állt valami, talán maga az élet: elfáradt kis szenvedéllyé satnyult a lángolás, szerelem híján mélységes-szép szeretetté, amit most a lány félredob, hogy csillogó, gazdag élete lehessen. Már szinte nem is haragudott...
Kire nem haragudott? Celeste-nek mégsem nevezhetem...
Már szinte nem is haragudott Simone-ra. Mi értelme lett volna? Ha haragszik, az semmin sem változtat. Kiszakítják világának közepét, életének értelme és mozgatórugója elvész, és hiába minden ereje, tudása, már akkor veszített, amikor egyáltalán harcba szállt. A színjátéknak vége, és a függöny lehull, hogy a történet csak a nézők emlékeiben éljen tovább, vagy már ott sem.
A lap betelt. Beraktam egy kavics alá, újat fűztem a gépbe, és folytattam.

Karbatett kézzel hallgattam a kioktatást. Nem mintha nem akartam volna visszavágni, vagy elhallgattatni, de basszus, igaza volt. Semmi értelme nem volt tagadni. Való igaz, ha kaktusszá tudna változni... nos, az sok mindent megmagyarázna, de a győzelem akkor is az enyém lett volna.
- Jó, ez igaz, még ha... HÉ! - csattantam fel, ahogy elért a tudatomig a piszkálódása. - Pukkadj meg, te sem nőttél valami nagyra, minimókus! Örülj neki, hogy végre van valaki, aki akkor is hallja, amit mondasz, amikor nem kiabálsz. Meg nem törik ki a nyakad, amiért egyfolytában fölfelé kell bambulnod. Vagy valakinél magasabb polcokat is elérsz!
Igazából nem nagyon tudtam volna eldönteni, hogy a végére nem csupán panaszkodtam, de úgy véltem, ha durcásan összefonom a karjaimat, és hátat fordítok neki, az elég kifejező lesz.
- Egy dög vagy, Gus! - jelentettem ki felé sem fordulva. - Szóval az erkölcsi győzelem akkor is az enyém.
Abban már végkép nem tudtam vele vitatkozni, hogy mi is lenne a versengések vége, hiszen addig tényleg nem hagynám békén, amíg legalább egy dologban le nem győzném. Kár is lett volna tagadni.
- Jól van, nem kell versenyeznünk - vontam vállat, félig visszafordulva felé, ezúttal sikeresen eleresztve a fülem mellett a piszkálódását. - De csak azért, mert van már egy Alistair, és az is több a soknál, nem kell még egy. Bár kísértetiesen jól utánozod, ha beszólásokról van szó.
A vacsoraötlettel viszont meglepett. Erre nem igazán számítottam, de egyvalamire azonnal kellett reagálnom.
- Nem vagyok belé szerelmes! Jézusom, meg még mit nem. Ennél azért jobb ízlésem van. Tudod, kinek kell az az öntelt hegyomlás! Nekem nem, az biztos. És hát végül is... bár, ami azt illeti... nézd, én nem hiszem, hogy... Ó! - világosodtam meg, és hogy mentsem, ami menthető, cinkosan elvigyorodtam. - Már megint csak szivatsz, mi? Egek, majdnem sikerült csőbe húznod!

Volt egy olyan érzésem, hogy a magasságával bizony elevenjére tapintottam. De miért akar egy fiatal nő magas lenni? Oké, néhány hónapig kivontam magam az eseményekből, és nem követtem a szépségideál változását sem, de valahogy mégsem hittem, hogy az elmúlt fél évben hirtelen a két méteres nők váltak volna a megegyezéses favorittá. Reakció gyanánt mégis csak vállat vontam. Nekem mindegy.
Gúnyolódását egy szelíd mosollyal eresztettem el a fülem mellett, részint, mert tudtam, hogy eljön az idő, amikor majd megismeri, milyen ez a fajta fájdalom (bár nem kívántam ezt se neki, se senkinek), részint, mert úgy gondoltam, ezzel sokkal jobban felidegesíthetem, mintha visszavágnék.
Azt, hogy az a "szívből" jövő gratuláció mennyire őszinte, jól példázta, hogy megpróbálta összeroppantani az ujjcsontjaimat, de hát mint említettem, kicsi volt, és ennélfogva nem is túl erős, vagy legalábbis veszélyes rám nézve. Ennek nem adtam hangot, inkább másba kötöttem bele.
- Teljesen egyértelműek voltak a szabályok. Az nyer, aki előbb ér ahhoz a fához. Téged nem zavart volna, ha jövőbelátó vagyok, vagy nagy kaktusszá változom, akkor ne kifogásold azt sem, hogy teleportálni tudok. Viseld méltósággal a vereséget. Tudod, az a nagyság jele.
Meghallgattam, amit mondott, és közben a lassan ereszkedő napot néztem a távolban. Már vörösre színeződött, mintha vérezne: hamarosan narancssárgára és rózsaszínre gyúl majd az ég alja. Zsebre tettem a kezem, és mosolyogva visszafordultam a lány felé.
- Nézd ezt a naplementét - mondtam neki - Még a te szivárványaidnál is szebb. Egyébiránt pedig nem látom be, miért kellene az amúgy sem elhanyagolható egódat azzal hizlalnom még tovább, hogy belemegyek a játékba, ami nyilván addig tartana, míg akármiben, bármiben, le nem győzöl. Lévén ez nem lehetséges, egy ilyen játék nem volna több puszta időpocsékolásnál. Inkább gyere el velem vacsorázni, már ha tényleg nem vagy szerelmes örök riválisodba.

- Hé! - csattantam fel. - Ne szólíts kislánynak! És ne mond, hogy kicsi vagyok, mert nem vagyok túl kicsi! Lehetnék sokkal kisebb is, én mégis kinőttem magam ennyire, szóval ne szívózz velem, te gyászhuszár!
Azért, hogy a szavaimnak súlya is legyen, kicsit feljebb löktem magam a sugaraimmal, így egy-két centivel talán már magasabb is voltam, mint Augustus.
- Az egyetlen, amiben méltó ellenfél lennél, az a hogyan-sajnáljuk-magunkat-naphosszat vagy világméretű-balekság-mester-szinten versenyben lenne. Ezekre a babérokra viszont nem pályázok, úgyhogy nyugodtan megtarthatod őket.
Elevenembe talált a genyózása, mert kevés dologra ugrottam, de azokra azonnal. Vagyis a méretem és a sugaraim. Ez meg képes az elmúlt fél óra alatt felhozni mind a kettőt. Ezt leginkább csak Alistair szokta megengedni magának, és ő is kénytelen elviselni, amit érte kap. Azzal sikerült még lecsillapítanom magam, hogy Augustus nem ismert közelebbről, talán egyszerűen csak nem tudta, hogy ezek tabu témák. És hát kénytelen voltam belátni, hogy amit a versenyről mondott, az valóban úgy volt, ahogy előadta. Tényleg nem kötöttük ki, hogy repülni kell-e, és ő soha nem mondta, hogy a képessége hasonló az enyémhez. Persze nyilvánvaló volt, hogy az első pillanatól kezdve tudta, hogy ezzel csak szívatni fog, sőt, nem mertem volna megesküdni rá, hogy nem éppen ez volt a szándéka, de nem akartam ezen lovagolni.
Inkább viszonoztam a vigyorát, csak éppen az enyém nem diadalittas elégedettséget tükrözött, inkább sátáni jókedvet.
- Tudod mit? - Hangom már higgadt volt, de annyi melegség sem áradt belőle, mint egy Északi-sarkon felejtett mirelit halrúdból. - Igazad van. Ha a szabályok nem is voltak egyértelműek, győztél. ÉS ehhez szívből gratulálok.
Kezemet felé nyújtottam, hogy ha elfogadta, határozott szorítással ráztam, amitől szerintem két-három csontnál semmiképp nem törhetett el több.
- Mivel nem kérhetek visszavágót, tekintve, hogy nem ugyanazon a terepen villogunk, mit szólsz ehhez? - vetettem fel. - Annyi picurkát tudunk a másikról, hogy be tudjuk lőni egymás talentumait. Csak mond, hogy mi az, ami szerinted ahhoz kell, hogy győztes legyek. Nyilván én is meg foglak fingatni, kétség se legyen felőle - szélesedett el a démoni vigyorom. - Mindketten mondjuk hatvan perces határidővel dolgozunk. Ja, és csak jelezném, hogy senki sem hagyhat a lúzer-moslékban dagonyázni, szóval addig úgysem szállok le rólad, amíg be nem látod, hogy ez így fair. Na?

Nem csengett ismerős az "Én kicsi pónim" cím, de a lány úgy beszélt róla, mintha az alapműveltség része volna, ezért csak okosan bólogattam, hátha tényleg az, és még a végén kiderül, hogy nekem meg fogalmam sincs róla, mi fán terem.
Lassan már kezdett dühíteni a párkapcsolatokkal szembeni véleménye. Nem fejtettem ki neki, hogy tapasztalataim szerint az olyan erős nők, mint ő, törvényszerűen beleszeretnek az első férfibe, aki bármiben is jobb náluk, hát még abba, aki mindenben. felesleges lett volna Zoey-ra pocsékolnom a bölcsességemet, hiszen az egyik fülként besurrantak a szavaim, a másikon pedig távoztak, és ha esett is bármi az útjukba, azt nem bolygatták meg.
- Mégis miről kellett volna szólnom, kislány? - kérdeztem vigyorogva - Fogalmad sem volt a képességemről, mégis a győzelmed biztos tudatában álltál ki ellenem. Nyugodtan hihetted volna, hogy csak gyorsan futok, vagy repülök, mint te, és nem érdekelt, megalázol-e. És nem, én nem akarok győzni, mert az én életem nem a versengésről szól. De figyelj... Mint említettem, színjelesre érettségiztem, és most az X-menek közé tartozom, ráadásul akárhová a földgolyón hamarabb odaérek, mint te, és bármennyit is gyakorolsz, ez mindig így lesz. Mégis miben akarsz versenyezni? Melyikünk a nagyobb fúria? ebben abszolút győztes vagy. Kinek nagyobb a szája? Fejet hajtok nagyságod előtt. De másban sajnos nem kelhetsz versenyre velem. Még kicsi vagy hozzá.
Nem akartam őt bántani, csak abban reménykedtem, hogy a kemény szavak eljutnak hozzá, és talán elgondolkodik egy-két dolgon. Igaz, nagy reményeket ehhez nem fűztem. Nekem is mondhattak bármit, lelkes vigyorral, fejjel előre rohantam a vesztembe mindig. Hiába, a magunkfajta csak a saját kárán tanul.
- Alja eszközök? Kitűztél egy célt, és felkértél, hogy versenyezzek veled a képességeink használatával. A te rekordod ötvenkét másodperc, az enyém nagyjából másfél, vagy kicsit kevesebb. Tiszta és egyértelmű győzelem, mivel egyetlen szóval sem kötötted ki, hogy repülnöm kell.
Vérlázító magabiztossággal vigyorogtam rá, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit sem élveztem a helyzetet.

- Rainbow Dash egy kicsi póni az ,,Én pici pónim" sorozatból, aki ha repül szivárványt húz maga után és... Mindegy, az most mindegy, hogy kicsoda Rainbow Dash - ráztam meg a kezeimet, mintha ki tudtam volna törülni az előző másodperceket, amikben meggondolatlanul elköptem ezeket a rám igencsak kompromittáló információkat. Csak remélhettem, hogy Augustus nem fogja annak találni őket. - A lényeg, hogy egyáltalán nem találó ajándék, csak ő szokott ezzel szívatni. Tehet is egy szívességet!
Sajnos úgy tűnt, Augustus nagyon nem értette a lényeget, aminek marhára nem örültem. Még csak az kellett, hogy az ő célozgatásait is el kelljen viselnem!
- Hogy a gányba ne vett volna észre -vontam meg a vállamat -, kiskölyök korunk óta ismerjük egymást. De örülnék, ha nem magyaráznál bele baromságokat. Nem, ismétlem NEM vonzódunk egymáshoz. Mármint úgy, ahogy te gondolod. Jól el lehet vele lenni, de csak szigorú szabályok között. Hidd el, ha valaha is akkora balfék lennék, mint te, és kotlani akarnék, hidd el, ő lenne az utolsó baromfi, akit választanék.
Még a gondolatára is elfutott a pulykaméreg. Még hogy én és Alistair! Fúj! Ez annyira lekötött, hogy alig vettem észre, hogy már válaszolt is a kérdésemre, még akkor is, ha én kérdeztem.
- Már megint tévedésben vagy - vontam fel a fél szemöldököm. - Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy Alistair jobb nálam. Mindig legyőz. Mindenben. A többieket lenyomom, ha nem is könnyen. De ha a tanulmányi eredményeinket nézzük, akkor is ő a legjobb, én csak második vagyok. Ha gyorsan kell repülni, akkor is eggyel mögötte vagyok. Mindig előttem jár, ha csak egy hajszállal is, de mindig legyűr. ÉS-NEM-A-PASIM! Nem is tudom, miért beszélünk még róla. Vidd el sörözni, ha annyira meg akarod ismerni.
Aztán végre kinyögte, hogy hogyan volt képes legyőzni. A szemem egyre nagyobbra nyílt, mígnem végül a szemöldökeim már-már a tarkómon jöttek ki. Erre nem számítottam. Erre aztán igazán nem.
- Te csaló disznó! - dörrentem rá nagyot toppantva. - Így nem lehet versenyezni! Szólnod kellett volna már a legelején! És még te papolsz nekem alázatról?
Dühösen trappoltam elé, hogy még jobban rápirítsak, de elé állva kénytelen voltam ismét a levegőbe emelkedni, hogy egy szintben legyen az arcunk. Sajnos ő is jóval magasabb volt nálam, és ezt utáltam. Nekem mindig fölfelé kellett néznem, bárkivel is társalogtam.
- Ezt nem könyvelheted el győzelemnek - böktem mellkasba a mutatóujjammal. - Lényegében nem is versenyeztünk. Ha győzni akarsz, másban kell próbálkoznod. Bár ha csak ilyen alja eszközökkel vagy képes összemérni valakivel az erődet, felteszem, rájöttél, hogy úgysincs esélyed.
Na jó, végül is legalább az kiderült, hogy nem csúsztam vissza a harmadik helyre. Amennyit edzek, hogy legyőzzem végre Alistairt, meg is kukultam volna, ha még így is visszaesést mutattam volna.

Megint leültem a tető szélére, és mélyet sóhajtottam. Most éreztem csak magam igazán öregnek. Hiába, hogy a tényleges korkülönbség csak néhány év, ettől a lánytól évszázadok választottak el. Persze aranyos volt a maga szeleburdi módján.
- A leghalványabb fogalmam sincs róla, ki vagy mi az a Rainbow Dash, de a nevéből és a te sugaraidból arra következtetek, hogy nagyon is találó ajándék volt.
Már az előbb is feltűnt, hogy bóknak szánt megjegyzésem a kezéből kilövellő fényt illetően inkább bosszúságot hozott, mintsem örömöt, de Zoey annyira bosszantó volt, hogy most már nem is nagyon tudtam megállni, hogy ne szúrjak oda egyet-egyet.
- Tehát ez az Alistair már észrevett. Pompás. Viszont ahelyett, hogy a vonzalmát férfimód sugallná feléd, inkább ő is leragadt a hajhúzogatós szinten. Azt hiszem, megérdemlitek egymást.
Mily édes is az első gyermekszerelem, gondoltam nosztalgiázva. Emlékszem, milyen volt félve megcsókolni Celeste-t még az árvaházban, azokban az időkben, amikor még nem volt gazdag nevelőapja, nem volt félelem és pénz, csak mi. Őszintén szólva egyszerre irigyeltem és sajnáltam a lányt, aki előttem lebegett. Még nem sérült meg. Nem ismeri a fájdalmat. Ez irigylésre méltó volt, noha tudtam, hogy senki sem kerülheti el ezt, amiért pedig sajnáltam. Talán összejön ezzel az Alistair nevezetű fickóval, talán boldog is lesz egy vagy két évig, de mindig történik valami, és a dolgok mindig elromlanak.
Vagy csak én lettem túl cinikus...
- Megmondom neked, mi az, amit fejlesztened kell. Van egy dolog, amiben súlyos hiányt szenvedsz, és anélkül soha nem leszel semmiben sem a legjobb, csak éppen az a szánalomra méltó kis figura, aki nagy hangon hirdeti magáról, hogy az első számú, míg valaki le nem töri a szarvát. Szóval ez a dolog, ami hiányzik belőled, az alázat.
Komolyan néztem fel rá, mert ezeket a szavakat komolyan is gondoltam, de aztán elvigyorodtam.
- És nem ártana kicsit oda is figyelned arra, amit éppen csinálsz. De gondolom lefoglalt annak mantrázása, hogy mennyire jobb vagy Alistair-nél, akibe persze nem vagy szerelmes, épp csak a gondolataid közül nem tudod kiűzni. Viszont ha a saját zsenialitásod és a fiúd nem vonja el a figyelmed, alighanem észrevetted volna, hogy valóban egyszer sem mentem el melletted. Ugyanis nem tudok repülni. Teleporter vagyok.

Egyre rosszabbul viseltem a veszteséget. Nehogy már fogja magát és itt szívasson újra meg újra! Gyerünk, gyerünk, Zoey, megy az jobban is! Húzz már bele! De csak nem jött össze. Pedig esküszöm, egyszer sem láttam elsuhanni magam mellett. Ennyire nem lehet gyors! Csak éppen a jelek szerint de! Istenem, ennél pocsékabb napom sem volt még soha.
- Na jó, akkor ki vele - fortyantam fel, mikor már hiába ágáltam, nem volt hajlandó startolni. - Láthatatlanná is tudsz válni, vagy mi? Hogy a búbánatos hétszentségbe tudtál leelőzni úgy, hogy észre sem vettem? Vagy ennyire kijöttem a formából? - morfondíroztam elfordulva tőle, és inkább csak saját magamnak motyogtam. - Többet kellene edzenem. Ha többet gyakorolnék, többféle technikát ki tudnék védeni. Észrevenném a rejtett képességeket is. Harmadik már nem lehetek, az biztos!
Mélyet sóhajtva fordultam vissza felé. Nem ugrottam a torkának, ha valaki jobb volt nálam, azt mindig elismertem (persze miután tényleg bebizonyította), még akkor is, ha nagyon nem örültem neki, úgyhogy szívből jövő gratulációra nem számíthatott, ahhoz már nagyon képmutatónak kellett volna lennem.
- Hogy csináltad? - kérdeztem halálos komolysággal. - Nyilvánvalóan nem csak a sebességre apelláltál. Ki vele. Mit néztem el? Miben kell még fejlődnöm?
Elszántam figyeltem, mivel tényleg a versengés volt a legfontosabb az életemben. Tudnom kellett, miben lehet még jobb, amitől csak még több összecsapásból kerülhetek ki győztesen.
Ami a párkapcsolatokat illeti... na, itt egy kicsit leesett az állam. Mit kicsit! Szinte átszakította a tetőt.
- Mármint Alistair?! - nyekkentem fel, amikor végre meg tudtam szólalni. - Te most Alistairről beszélsz?
Fájdalmas hörrenéssel ejtettem az arcomat a tenyerembe, majd, mikor végre magamhoz tértem a sokk hatásból, nagyot szusszantam, és ismét a srácra emeltem a pillantásomat.
- Augustus, igaz? - kezdtem bele. - Tisztázzuk ezt a félreértést már a legelején. Alistairrel jóban vagyunk, de ha azt kérdezed, hogy inkább vetélytárs vagy inkább barát, egyértelműen az előbbire fogok voksolni. Ha nem élvezné annyira, hogy engem frusztrálhat, vagy nem lenne annyira elszállva magától, vagy nem szívatna egyfolytában azzal, hogy ő aztán mennyivel nagyobb, mint én, talán jobb lenne a viszonyunk, de attól még ugyanúgy hajtanék, hogy legyőzzem. Nincs szükségem rá, hogy megpróbáljam ,,észrevetetni magam", tudja, hol talál meg. Főleg azok után, hogy a legutóbbi szülinapomra egy Rainbow Dash plüsst vett nekem, aminek ha megnyomják a hasát, akkor az én felvett hangomon mondja, hogy ,,Egyszer úgyis gyorsabb leszek Alistairnél!", szóval a csokilopást igazán megérdemli az a dög. Értve vagyok?

A lány rettenetesen kitartó volt. Nem tudtam rájönni, hogy nem veszi észre, hogy teleportálok, vagy csak annyira önhitt, hogy azt hiszi, még így is legyőzhet. Nem tudtam, melyik lett volna rosszabb eshetőség. Amíg néztem, ahogy felesleges igyekezettel száguldozik, volt időm átgondolni azt, amit Celeste-ről mondott. Nem mintha ezek a gondolatok újak lettek volna nekem. Hallottam én ezt már Gabriel-től, pár itteni havertól és nagyjából tucatnyi csapostól az Államok területén (és egytől egy ír pubban), akiknek volt szerencséjük meghallgatni a történetem. É mégis... Ők nem ismerik úgy Celeste-t, mint én. Még Gabe sem. Nem tudják, min ment keresztül, és mennyire összetörték azok a dolgok a lelkét. Igen, az értékrendje teljesen kifordult, olyan dolgokat tart a legfontosabbnak, amik ebben a sorban csak úgy a harmadik vagy negyedik hely környékén vannak, de legalább megértettem, hogy miért is van ez. Éppen ezért tudtam már most megbocsátani neki, amit tett, noha egyáltalán nem lehettem biztos benne, hogy valaha az életben észhez tér és valóban jóvá is teszi mindezt.
A hatodik vagy hetedik forduló után ráuntam a játékra, és többé nem voltam hajlandó elmozdulni a tetőről. Kíváncsi voltam, a lány vajon rájön-e a turpisságra.
- Nos, ha így vélekedsz a párkapcsolatokról - kezdtem ártatlanul - Akkor nyilván te magad semmit sem akarsz attól a sráctól, akit nagyjából minden ötödik mondatodban megemlítesz, és akivel egy elkeseredett óvodás teljes kelléktárát bevetve igyekszel észrevetetni magad. Mondd csak, a haját meghúztad már? Vagy esetleg leromboltad a homokvárát? Vagy csak még a csokilopásnál tartasz?
Ezek a mai fiatalalok... Bezzeg az én időmben mi még megmondtuk nyíltan, ha valaki tetszett nekünk.

-Ugye? - bólogattam a csokimaradékokra vadászva a fogaim között. - Állati nagy hülyeség. Örülök, hogy egyetértesz.
Persze ismét nem okozott csalódást, amikor röviden kifejtette nekem, hogy úgy általánosságban nézve, tulajdonképpen ő egy ritka csodálatos ember. Innentől csak reménykedhettem benne, hogy igaza van, és az egyetlen hibája, hogy undorító módon tisztában van a jó tulajdonságaival. Na, természetesen nem. Hol élek én, ugyan dehogy! Nem bírtam visszatartani egy hitetlen-rosszalló nyögést, amikor azt ecsetelte nekem, hogy milyen is volt az ő Esthajnalcsillaga.
- Haver - csippentettem össze az orrnyergemet a két szemem között, a szemeimet egy pillanatra szorosan összezárva. - Lehetsz te akármilyen vadítóan szexi és ritka nagy koponya, de még egy ekkora balekot nem pipáltam. Apuka kiadja az ukázt az ő kicsi lányának? És akkor mi van? Ha már házasodhat, felnőtt ember. És ha felnőtt ember, akkor ő hozza meg a döntéseit. Ha meg még kiskorú, akkor már húzhatsz is a rendőrségre, mert a kényszerházasság törvényellenes. De felteszem nem erről van szó. Ez nem a múlt század, öcsibogyó, a csaj nyugodtan mondhatott volna nemet, szóval ne az apukát okold, amiért biztosítani akarta a lánya jövőjét, hanem a saját hülye fejedet, hogy az a nőszemély így képes volt átejteni a palánkon. Ha tényleg szeret, meg sem fordul a fejében, hogy inkább az apja seggét nyalja, ahelyett, hogy veled maradjon. Szar ügy, legközelebb majd okosabb leszel. De legalább kiderült, hogy nekem volt igazam: ki a frásznak kell ez a nyűg?
Megvetően szipogtam még a gondolatra is. Meg még mit nem. Ez a szerencsétlen is nyilvánvalóan teljesen össze van törve, és hát okkal, ez tényleg elég gány helyzet. De számolnia kellett vele, hogy ez is benne van a pakliban. Sajnos a szerelmi történetek a lehető legritkábban kecsegtetnek happy enddel, elvégre nem egy lányregényben élünk. Ha meg hülye, és kockáztat, csak azért, mert van rá kb. 0,00000000000000000000001% esélye, hogy majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak, az az ő baja. Ilyen mértékű agysorvadást talán tényleg csak egy-két keserű csalódás tud rendbepofozni. Egyszer majd csak rájön, hogy nekem volt igazam.
- Óóó, király! - bokszoltam a levegőbe lelkesen, és még bukfenceztem is egyet. - Ezek szerint neked sem az a képességed, hogy kis nyuszikat tudsz előhúzni egy cilinderből. Látod ott azt a nagy tölgyet, ott a tó túloldalán? Az a cél. Találkozunk a tövében. Mehet? 3... 2...
Ahogy néztem, kicsit aggódott a szentem, és hát meg tudom érteni, nem semmi ellenfél vagyok, úgyhogy talán vissza kéne fognom magam, hogy ne csorbítsam nagyon szegény egóját, hiszen már így is annyira maga alatt van. MEG MÉG MIT NEM! Hát hülye vagyok én a fejemre? Ha ki akarja bőgni magát a vállamon, ám legyen, de ha versenyzünk, a szart is keverem belőle, csak győzze követni!
- ...1!
És már ki is lőttem. Az arcomba csapó szél ismét megerősített abban, hogy tényleg hülyeség lenne fésűt tartani magamnál, ahogy néhányan ajánlani szokták, hiszen amennyi időt repüléssel szoktam tölteni, percenként cibálhatnám a hajam. Pláne az olyan helyzetekben, mint amilyen ez is volt. De nem zavart. Élveztem. Imádtam a sebességet. Hát még a győzelmet! Nem repültem túl magasan, így a víztükör hamar felfodrozódott, ahogy lényegében ketté vágtam a tavat, legalábbis távolról úgy nézhetett ki. A szárazföld fölé érve csupán a leveleket, gallyakat kavarta fel az általam keltett huzat, de ez sem keltett bennem bűntudatot. Mással voltam elfoglalva. Először is azzal, hogy minél gyorsabban haladjak. Másodszor azzal, hogy remélem a srác jól viseli, ha veszít. Harmadszor mi a frászt keres már ott?
- Te csaltál?! - landoltam előtte egy-két méternyire. - Nem is láttam, hogy elhaladtál mellettem, hogy kerülhetsz ide? Ezt hogy csináltad? Oké, még egyszer - jelentettem ki anélkül, hogy akár csak a leghalványabb esélyt megadtam volna neki, hogy válaszoljon. - Vissza a tetőre. És tiszta játszma legyen. Mehet? 3... 2... 1...
Ha ezúttal sem tudtam megelőzni, és neki sem volt ellenvetése, még jópár menetre sor került. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy jobb nálam. Már volt egy Alistair, aki bepofátlankodott a az első helyre, nem volt szükségem még egyre.

Elmesélhettem volna neki a történetemet. Elmondhattam volna, hogy árvaházban nőttem fel, miután láttam, hogy a szüleimet meggyilkolják. Elmondhattam volna, milyen kalandokba keveredtünk Gabriel-lel. Mesélhettem volna az elmúlt fél évemről, arról, hogyan utaztam városról városra, a megnyugvást vagy a halált keresve, bármit, ami véget ennek ennek a tompa, mégis éles, furcsa fájdalomnak. És elmondhattam volna neki azt is, hogy a bölcsesség és élettapasztalat tekintetében a kor sokadlagos tényező csupán. De mindezek helyett csak mosolyogva vállat vontam. Egy boldog, szertelen világ édes illúziójában élt, ahol minden a verseny és a pasi bosszantása, akibe nyilvánvalóan szerelmes, vagy aki a testvére, és nem voltam szívem ezektől az illúzióktól megfosztani. Mindenki maradjon addig gyermek, amíg csak maradhat. Utána már mindig csak egyre rosszabbak lesznek a dolgok.
- Kinek kell az a nyűg? - ismételtem hitetlenkedve a kérdését - Úgy érted, kinek kell egy ember a világban, aki szereti, akihez hazamehet, aki előtt nem kell mindig erősnek lennie, aki védi és akit megvéd? Kinek kell egy pár, egy szövetséges egy életen át? Ja, igazad van - fintorogtam gúnyosan - Nagy hülyeség. A sztori... - sóhajtottam - Egyszerű. Én csak egy tehetséges, jóképű és ijesztően okos, valamint lehengerlően szellemes író vagyok, aki szabadidejében emberéleteket ment. A másiknak viszont pénze volt. Apuka kiadta a parancsot, hogy tessék a jól szituált unalmas közgazdászt vagy ügyvédet vagy mit választani az igaz szerelem helyett, a hölgy pedig így is tett. Ennyi a sztori.
Így elmondva végtelenül banálisnak tűnt. Voltaképpen az is volt. Szánalmas. Minden tekintetben. Inkább félretettem az írógépet, hogy felkészüljek a "versenyre". Nehéz volt visszafojtanom a vigyorom. Széttártam a karom, mint aki repülni készül, homlokráncolva méregettem a távolságot, még egy kis aggodalmaskodást is színleltem, mint aki nem biztos benne, hogy menni fog ez neki. Aztán elrugaszkodtam, és semmivé foszlottam, hogy egyetlen pillanattal később megjelenjek ott, ahonnan nemrég Zoey indult. Széles mosollyal odaintegettem neki, aztán látványosan húzva az időt körülnéztem, mint aki még sosem járt erre. Egészen apró volt a távolban, még szivárványszín fényei is sima fehérnek tűntek, így nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy pokoli dühös.
Visszaugrottan, és a lányra vigyorogtam.
- Ez mennyi is volt? A nézelődéssel együtt úgy... Tíz másodperc? Tizenkettő?

- Király! - biccentettem nagyot nyújtózkodva, majd csak úgy mellékesen, miközben rá sem néztem, inkább a megtett távolságot csodáltam, megjegyeztem: - Azért áruld már el zsenikém, mikor kezdtél el visszafelé öregedni? Mert az ugyan szívás, de akkor most kezdheted nagyjából a nyugdíjas éveidet, és akkor van mire fel élet bölcsét játszanod.
Vigyorogva néztem rá, de ez a vigyor cseppet sem volt lekezelő vagy bántó, egyszerűen csak a győzelmemnek örültem ennyire. Már egy szócsatát megnyerni is fantasztikus volt!
- A nagy büdös valóságban ugyanis nem sokkal vagy idősebb nálam, öcsisajt. Mennyi is vagy? 19? 20? Szóval ha ár az élet bölcsét akarod játszani, szerintem ne a kettőnk közti hatalmas korkülönbségre alapozz, mert az nem lesz elég.
Egy baráti vállbokszolás után a fejemet ingatva sóhajtottam fel.
- De nekem igazából mindegy. Tőlem lehetsz ugyanolyan öntelt, mint a többi pasi... főleg az az egy, hogy pukkadna meg!!! Bár egész jófejnek tűnsz, kár lenne érted. A művészlelkeket meg kell becsülni.
Nagy szerencsémre nem ellenkezett, szépen lelkiismeretesen befalta az egész csokit. Kimondottan örültem neki, mert nekem már a fülemen jött ki, én nem tudtam olyan ipari mennyiségben pusztítani, mint Alistair, de az a dög csak ne örüljön, mert az össze rejtekhelyét kirámoltam, úgyhogy most aztán jöhet a sírás-rívás! Istenem, az lenne még a szép!
- Minek vesződtél vele? - fintorogtam, amikor elmondta, miért lépett le. - Kinek kell az a nyűg? Mi a sztorid? Távkapcsolat vagy ejtett a csaj? Mondjuk az előbbi nem tudom, mennyire éri meg, a másik meg... Ugyan már! - forgattam a szemem. - Ő vesztett többet, nem te, mert nem csak téged vesztett el, de még hülye is volt, hogy elszúrta. Te legalább baromságot nem csináltál, vagyis előnyöd van. De akármi is a szitu, mondom én: csak nyűg az egész. Hagyd a fenébe. Írj inkább egy bestsellert, és add nekem az első dedikált példányt. Utánam már a leggyorsabb is csak második lehet.
Persze hamar megbántam, hogy ilyen kedves voltam vele.
- Nem a te tetőd, haver, akkor vagyok itt, amikor akarok - emlékeztettem, de azért lelkesen vigyorogtam. - De mutasd! Látni akarom, ahogy megdöntöd a rekordomat! Csak szólok előre, hogy megy az nekem 51 másodperc alatt is, úgyhogy mindent bele.
Aztán mondott valamit, amiért legszívesebben lelöktem volna a tetőről. Nem kis önuralomra volt szükségem, hogy ezt visszatartsam, de végül életben hagytam, még ha nem sokon múlott is.
- Kóstolgatsz? - villant meg a szemem dühösen. - Mert akár azonnal túleshetünk rajta, és majd akkor szólj be, ha igazi lúzerként fetrengsz a sárban!
Kihívóan tártam szét a karom.
- Na, mi lesz? Csak a szád nagy? Azt hiszed, téged nem tudnálak legyőzni?

Szivárványszín fény táncolt a fehér papíron, ahogy a lány megjelent. Halkan sóhajtottam. Mint mondtam, ide nagyon kevesen képesek feljutni... De azért akad, aki igen. A remény, hogy annyira el van foglalva önmagával, hogy nem vesz észre, hamar semmivé foszlott. Olyan szóáradatot zúdított rám, hogy utána másodpercekig csak pislogni tudtam, meg majszolni a csokoládét, ami hogy, hogy nem, a kezembe került.
- Természetesen nem rossz, mivel én írtam, és történetesen zseni vagyok! - fortyantam fel.
Nem rossz? Ennél okkal lelkesebb tetszésnyilvánításhoz voltam szokva. Tisztelettől és ámulattól tágra nyílt szemekre, tátott szájakra, ilyesmikre vártam. Nem rossz...
- Bár nem kétlem, hogy életed cirka tizennyolc éve alatt kellő tapasztalatot szereztél az emberi létről ahhoz, hogy örök igazságokat fogalmazhass meg, mégis meg kell, hogy cáfoljalak. Léteznek ilyen férfiak, sőt, olyan szerencsében van részed, hogy épp az egyikkel társaloghatsz. És az Esthajnalcsillag alatt természetesen a Vénuszra gondoltam, és nem, Vénusz sem egy táncoslány. Bolygó. Te pedig azt hiszem, javíthatatlanul cinikus vagy, amivel alighanem sekélyes és minden bizonnyal unalmas életutad által megszerzett kevéske élettapasztalatodat igyekszel palástolni.
Bár a mondat végébe már kis híján én is belezavarodtam, azért büszke voltam az elegáns visszavágásra. Méghogy nem is rossz...
Egy kocka csokoládét bekapva válaszoltam.
- Már nem diák vagyok, és színjelesre érettségiztem. Azért mentem el, mert levegőváltozásra volt szükségem, és igen, valóban egy nő miatt. De ahogy a náthára sem az arcüreggyulladás a gyógymód, úgy én sem mindenféle Esthajnalcsillagokban keretem a megnyugvást.
Csupán néhány évvel voltam idősebb ennél a lánynál, de mégis rettenetesen öregnek éreztem magam a jelenlétében.
- Mondd csak, ha megdöntöm az 52 másodperces rekordodat, hagysz végre nyugodtan írni? Egyébként meg mondták már neked, hogy tulajdonképpen egész szépek a sugaraid?

A hajamat köpködve landoltam a háztetőn. Elégedett vigyorral nyomtam le a kezemben tartott stoppert, majd diadalittasan bokszoltam a levegőbe.
- Ez az! 52 másodperc! Na, ki a király?
Lihegve dőltem hátra oldalra vágott kezekkel, mintha csak a frissen vetett ágyba akartam volna belevetni magam. Persze nem szándékoztam a zsenialitásomat agyrázkódással megünnepelni, úgyhogy a képességemmel a levegőben tartva magam heverésztem látszólag a fényes-színes sugaraimon.
- Na, nézd csak, kit fújt erre a szél - pillantottam Augustusra, mikor észrevettem, hogy ő is ott ücsörög.
Hasra fordultam, államat a lustán összekulcsolt karjaimra támasztottam, úgy siklottam oda hozzá. Láttam, hogy el volt foglalva, de nem kimondottan érdekelt.
- Jó, hogy itt vagy - világosítottam fel. - Tanúsíthatod, hogy 52 másodperc volt. Alistair meg kinyalhatja, ennyi idő alatt neki sem menne ez a távolság.
Kíváncsian röppentem közelebb az írógépéhez.
- Wow! Mit körmölsz?
Választ sem várva löktem odébb a követ a már kész oldalról, a felszabadult papírlapot pedig a kezembe fogtam, és odébb röppenve, hogy ne érhessen el, olvasni kezdtem. Azért annyi tapintat volt bennem, hogy nem hangosan olvastam fel, de addig nem ereszkedtem vissza hozzá, amíg nem végeztem, akár ágált ellene, akár nem.
- Nem is rossz - biccentettem végül, és elővigyázatosan papírrepülőt hajtogatva belőle röptettem hozzá vissza a művét. - Kár, hogy a valóságban nincsenek ilyen pasik. Ha reálisan nézzük... na, ki vele! Ugye, az a csudiszép természeti jelenség csak egy metafora volt? Egy szupermodell akart lenni, aki Esthajnalcsillag művésznév alatt ténykedett. Áh! Pasik!
Előkapva a zsebemből egy tábla csoki maradékát letörtem a felét és felé nyújtottam.
- Kérsz? Megtaláltam Alistair utolsó dugi flamóját is, de belém már nem fér. Viszont muszáj megenni, mert ez a kedvence!
Kért vagy sem, én hősiesen nyammogtam tovább, mert a szent cél érdekében bármit. Falatozás közben érdeklődve kúsztam Augustus elé, hogy előtte lebegve méregessem. Sosem ismertem igazán ezt az arcot, néha láttam a folyosón, az ebédlőben, az órákon, de nem nagyon haverkodtunk össze. Viszont nem volt mindennapos, hogy valaki csak úgy itt hagyja a sulit. Ő meg még vissza is jött. Ez már azért döfi.
- Szóval miért pattantál meg? Bukásra álltál töriből, és nem volt kedved a jegyzeteid fölött seggelni, vagy... Óóó! - csóváltam meg a fejem elnéző mosollyal. - Cherchez la femme! De mi tartott fél évig? Hány Esthajnalcsillaghoz vagy bejáratos? - vigyorodtam el, ügyelve rá, hogy kartávolságon kívül maradjak.

Alkonyodott. A nap emléke még narancssárga és rózsaszín fényként lángolt a nyugati horizonton, de messze keleten már az Esthajnalcsillag pislákolt, az éjszaka előhírnöke. A férfit elbűvölte e természeti jelenség szépsége, de közel sem annyira, mint a mellette ülő nő gyönyörű, barnászöld pillantása.
Az írógép kopogása elhalt, ahogy átolvastam a bekezdést. Elfintorodtam, mert kicsit giccsesnek tűnt, de nem tudtam volna pontosan megmondani, hol a hiba. Tovább gépeltem hát.
A nő borzongós-mélyen felsóhajtott, és fejét a férfi vállára hajtotta. Az átkarolta a lányt, és csókot adott a halántékára. Ugyanúgy ültek most, mint akkor először, a metrómegállóban a padon. Mintha életekkel ezelőtt lett volna...
Tudtam, hogy egy éve még ez a történet teljesen más lett volna. Akkor a férfi hősiesen megmentette volna szerelmét, aztán boldogan éltek volna, míg meg nem halnak. De a való életben a legritkábban történik csak ilyesmi. A mesék boldog befejezése is csak mese, semmi több. Én pedig nem hittem többé a mesékben.
Az iskolaépület tetején ültem, térdemen az írógéppel. Ide viszonylag kevesen képesek feljutni, így nem kellett attól tartanom, hogy valaki megzavar. Lában a több méteres mélység felett kalimpált, de nem féltem, hogy leesek. Ugyan, mit árthat nekem egy zuhanás?
Elnéztem a parkot, a kosarazó (és képességeikkel folyton-folyvást csaló) diákokat, az ismerős és új arcokat. Régen is gyakran ültem idefent. Voltak közös helyeink Gabe-bel, titkos kis búvóhelyek, amiket cak mi ismertünk, ahová csak mi, a kiválasztottak juthattunk el, akiknek a távolság és a tömör téglafalak semmit sem jelentettek. Ez nem ilyen volt. Ez a tető, ez a kilátás, ez csak az enyém volt, a saját kis búvóhelyem a világ elől.
Folytattam az írást.
A férfi szívébe csendes szomorúság lopakodott, hiszen tudta, utoljára tartja ezt a kicsi, különleges nőt a karjában. Közéjük állt valami, talán maga az élet: elfáradt kis szenvedéllyé satnyult a lángolás, szerelem híján mélységes-szép szeretetté, amit most a lány félredob, hogy csillogó, gazdag élete lehessen. Már szinte nem is haragudott...
Kire nem haragudott? Celeste-nek mégsem nevezhetem...
Már szinte nem is haragudott Simone-ra. Mi értelme lett volna? Ha haragszik, az semmin sem változtat. Kiszakítják világának közepét, életének értelme és mozgatórugója elvész, és hiába minden ereje, tudása, már akkor veszített, amikor egyáltalán harcba szállt. A színjátéknak vége, és a függöny lehull, hogy a történet csak a nézők emlékeiben éljen tovább, vagy már ott sem.
A lap betelt. Beraktam egy kavics alá, újat fűztem a gépbe, és folytattam.