Zoey és Augustus

First topic message reminder :

Alkonyodott. A nap emléke még narancssárga és rózsaszín fényként lángolt a nyugati horizonton, de messze keleten már az Esthajnalcsillag pislákolt, az éjszaka előhírnöke. A férfit elbűvölte e természeti jelenség szépsége, de közel sem annyira, mint a mellette ülő nő gyönyörű, barnászöld pillantása.
Az írógép kopogása elhalt, ahogy átolvastam a bekezdést. Elfintorodtam, mert kicsit giccsesnek tűnt, de nem tudtam volna pontosan megmondani, hol a hiba. Tovább gépeltem hát.
A nő borzongós-mélyen felsóhajtott, és fejét a férfi vállára hajtotta. Az átkarolta a lányt, és csókot adott a halántékára. Ugyanúgy ültek most, mint akkor először, a metrómegállóban a padon. Mintha életekkel ezelőtt lett volna...
Tudtam, hogy egy éve még ez a történet teljesen más lett volna. Akkor a férfi hősiesen megmentette volna szerelmét, aztán boldogan éltek volna, míg meg nem halnak. De a való életben a legritkábban történik csak ilyesmi. A mesék boldog befejezése is csak mese, semmi több. Én pedig nem hittem többé a mesékben.
Az iskolaépület tetején ültem, térdemen az írógéppel. Ide viszonylag kevesen képesek feljutni, így nem kellett attól tartanom, hogy valaki megzavar. Lában a több méteres mélység felett kalimpált, de nem féltem, hogy leesek. Ugyan, mit árthat nekem egy zuhanás?
Elnéztem a parkot, a kosarazó (és képességeikkel folyton-folyvást csaló) diákokat, az ismerős és új arcokat. Régen is gyakran ültem idefent. Voltak közös helyeink Gabe-bel, titkos kis búvóhelyek, amiket cak mi ismertünk, ahová csak mi, a kiválasztottak juthattunk el, akiknek a távolság és a tömör téglafalak semmit sem jelentettek. Ez nem ilyen volt. Ez a tető, ez a kilátás, ez csak az enyém volt, a saját kis búvóhelyem a világ elől.
Folytattam az írást.
A férfi szívébe csendes szomorúság lopakodott, hiszen tudta, utoljára tartja ezt a kicsi, különleges nőt a karjában. Közéjük állt valami, talán maga az élet: elfáradt kis szenvedéllyé satnyult a lángolás, szerelem híján mélységes-szép szeretetté, amit most a lány félredob, hogy csillogó, gazdag élete lehessen. Már szinte nem is haragudott...
Kire nem haragudott? Celeste-nek mégsem nevezhetem...
Már szinte nem is haragudott Simone-ra. Mi értelme lett volna? Ha haragszik, az semmin sem változtat. Kiszakítják világának közepét, életének értelme és mozgatórugója elvész, és hiába minden ereje, tudása, már akkor veszített, amikor egyáltalán harcba szállt. A színjátéknak vége, és a függöny lehull, hogy a történet csak a nézők emlékeiben éljen tovább, vagy már ott sem.
A lap betelt. Beraktam egy kavics alá, újat fűztem a gépbe, és folytattam.

Nem értettem pontosan a felháborodása okát. Vagyis értettem, csak éppen nem voltam képes ésszel felérni. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan juthatott eszébe még egy ilyen kifacsart, ostoba verseny is előbb, mint az, hogy tényleg vonzónak találom. Erősen szorította a kezem, amit szintén a mély megrendülés jelének vettem, főleg, miután elhajította, mint egy használt akármit. Ez nem volt szép gesztus, de jelen körülmények között könnyedén elnéztem. Amúgy is túl sok erőmet emésztette fel, hogy ne nevessek a helyzet komikumán ahhoz, hogy még holmi bosszankodással is foglalkozzam.
- Tekintve, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy te ezt nem igazi randiként kezeled, mivel én tényleg komolyan gondoltam mindent, nem is igazán volt mit megosztanom veled. Egyébként is eléggé elvetemült ötlet ilyesmiben versenyezni, soha eszembe sem jutna. Nem vagyok én nő... - az utolsó mondatot azonnal megbántam, mert Zoey kimondottan olyan lánynak tűnt, aki a nemét ért legkisebb becsmérlés hallatán is a bűnös torkának ugrik, de hát már nem szívhattam vissza.
Egyébiránt pedig igazam volt. Ilyesmi érzelmekkel való játék egy férfinek soha nem jutna eszébe. Méghogy azon versenyezni, ki bírja tovább tettetni, hogy vonzódik a másikhoz... Jó ég. És így ráadásul azt sem tudhattam, Zoey mely reakciója volt valódi és melyik nem, noha eléggé ismertem a nőket ahhoz, hogy nagyjából pontos tippjeim legyenek.
Jó érzékkel szó nélkül hagytam, hogy kifizette a maga részét a vacsorából. Sejtettem, hogy ha megpróbálnék ellenkezni, nem úsznám meg minimum egy pár szitok nélkül. Bevallom, most már kissé ingerültté tett a viselkedése: én végig komolyan gondoltam mindent, míg ő csak játszott, és most mégis neki állt feljebb, ami azért enyhén szólva is vérlázító volt. Mégis visszafogtam magam, ha egyre nagyobb nehézségek árán is. Az igazság az, hogy tényleg megkedveltem a lányt, és mielőtt még ész nélkül a fejére olvasom a bűneit, szerettem volna tudni, hogy esetleg ez az érzés nem kölcsönös-e.
Vigyorogva néztem, ahogy megszabadult a cipőjétől. Ezek voltak azok a gesztusok, amik tényleg tetszettek nekem benne. És végül is a fagyizásba belement, szóval talán még nincs minden veszve.
- Akárhogy is, Graham, de egy dolgot jobb, ha megjegyzel rólam - mondtam, ahogy elindultam a kijárat felé - Én soha nem játszom másokkal. Ha azt mondom, tetszel, az úgy van. Ha azt mondom, imádom a nagy szádat meg a hülye szövegedet, és gyönyörű a szemed, akkor úgy is gondolom. Egyszerű lélek vagyok, ne várj tőlem bonyolult dolgokat.
Zsebre tett kézzel sétáltam az utcán, hogy ha akar, belém karolhasson, még ha ennek most kevés esélyét is láttam. Kicsit távolabb láttam egy fagyizó villogó neoncégérét. A sematikus tölcsér fel-felvillant, rózsaszín és fehér fényt öntve a járdára és a házfalra.
- És nem loptam el semmit tőled. Ez kérlek szépen, egy randi volt. Étterembe vittelek, táncoltunk, próbáltunk jobbnak mutatkozni, mint amilyenek vagyunk, nem mintha az igazi énünk nem lenne sokkal érdekesebb, és igen, csak azért használok többes számot, hogy jó fej legyek, mert ez csak rád igaz. Még majdnem meg is csókoltalak. Szóval ez igazi randi volt, és hidd el, járhattál volna sokkal rosszabbul is, ami az első randidat illeti.

Hát majdnem az ölébe borítottam az asztalt. Nem sok kellett hozzá. Az a szerencséje, hogy még időben megszólalt, mert amikor el kezdett nevetni, komolyan azt hittem, hogy most fog az asztalra csapni, na, király, akkor ezek szerint ő nyer, és ehhez nem is volt szüksége másra, mint pár kamu sztorival, hogy ő mi mindenen ment keresztül, miközben valójában szerető családi körben, jobbján a barátnőjével elruccant pihizni a Bahamákra. Na, akkor azt kő kövön nem maradt volna. Oké, hogy én is rendesen odatettem magam a győzelemért, de hazudni egyszer sem hazudtam. Csak a viselkedésemben, de az teljesen más.
Vagyis nagy mázlija volt, hogy végül csak falhoz csapott ezzel a váratlan információval. Mert a végtelen döbbenet a lehető legenyhébb kifejezés arra, amit éreztem. Hogy ez nem verseny volt? Akkor mit keresek itt? És miért bókolt annyit? És most miért bókol? És... nem hoztam jól a randizós csajt, ha még így is az igazi rám volt kíváncsi? Ne már, mi a hétszentséges fittyfene folyik itt?
- Szóval... - összegeztem kissé remegő hangon, mert nagyon nehéz volt halkan beszélni, mikor legszívesebben üvöltöttem volna - azt akarod nekem mondani... hogy nem csak hagytad, hogy hülyét csináljak magamból... magamra rángassam ezeket a borzalmas göncöket... meg a smink... meg a hajam... de én jelenleg egy randi kellős közepén ücsörgök... anélkül, hogy tudtam volna... egy igazi randin... életem első randija... és én még csak nem is tudtam róla... mert annyit sem tettél... hogy megoszd velem, hogy ez tényleg egy... egy... egy igazi randi?!
Kezének szorítását viszonoztam, csak éppen engem nem érdekeltek az olyan apróságok, mint a szilánkos törés. Végül arrébb hajítottam, mint egy sikeresen összegyűrt papírgalacsint, majd hüvelyk- és középső ujjamat a számba tolva éleset füttyentettem a pincérünknek, majd az asztalra mutatva jeleztem neki, hogy mit is akarok. Ha egy percet elvitt, hogy összeszedje a számlát, már talán sokat mondok, ezalatt az idő alatt Gus mondhatott, amit akart, mentegetőzhetett bármivel, én csak néztem rá összefont karokkal, és gyilkos tekintettel. Mikor kihozta a papírszeletet, gyorsan átfutottam, hogy mennyi volt az én kajám, aminek az összegét az asztalra dobtam. Hallani sem akartam arról, hogy Gus meghívjon, úgyhogy ha esetleg erősködött, abszolút hiábavaló volt. Mikor megvoltam, lehajoltam az asztal alá, és csak akkor egyenesedtem föl, amikor mindkét cipő lekerült a lábaimról.
- Így - ficánkoltatta meg jóleső szusszanással a lábujjaimat. - Mehetünk. És két gombóc fagyit kérek, ezek után ennyit igazán megérdemlek, vagy örökké haragudni fogok rád, amiért elloptad életem első randiját!

Láttam, hogy valami nagyon nincs rendben. Kellett néhány másodperc, míg rájöttem, mi is lehet az. Akkor szomorkásan elmosolyodtam, el gyengéden az asztalra tettem Zoey kezét, hogy visszahúzhassa. Hát persze. Erre számítanom kellett volna. Zoey egy vidám (sőt, kissé őrült), életerős fiatal lány. Ugyanilyen férfire van szüksége, nem pedig egy lelki kriplire. Ha valaki párt keres, akkor egy teljes, egész embert akar maga mellé, nem valakit, akinek a lelkét már szétszaggatták, és esélye sincs a gyógyulásra, míg valaki nem segít neki... Az ember a párja mellett párnak akarja érezni magát, nem ápolónőnek. És ki hibáztathatná ezért?
Felsóhajtottam. Most már tényleg nem értettem, miért nem gondoltam erre korábban. És persze bizonygathatom én akárhogy, hogy jól vagyok, ha ez nyilvánvalóan nem igaz. Nem vágyom már Celeste-re, és igen, egyszer jól leszek, de még nem vagyok.
És már bele is kezdett, jött a mindenki által oly jól ismert randevúzáró szövegek egyike. "Ez nekem nem fog menni..." Közbe akartam vágni, meg akartam őt kímélni ettől az egész kellemetlenségtől, el akartam mondani, hogy teljes mértékben megértem, és nem haragszom, de folytatta, és a folytatás már egyáltalán nem illett ebbe a szituációba. Kellett jó néhány másodperc, míg felfogtam, mit is mondott. Akkor a legkülönfélébb érzelmek egész kavalkádja robbant szét bennem. Volt ott döbbenet, hogy hogyan is hihette, hogy részemről ez játék, volt harag, amiért megjátszotta magát, mélységes tisztelet a küzdőszellemének, némi hitetlenkedés afölött, hogy előbb gondolt erre a baromságra, mint arra, hogy tényleg felkeltette egy férfi érdeklődését... Végül ez az egész egyveleg egy nevetésben áradt ki belőlem. Nem volt hosszú kacaj, de legalább szívből jött. Megint megragadtam Zoey kezét, és vigyorogva a szemébe néztem.
- Te komolyan azt hitted, hogy ez egy játék? Hogy versenyezni akarok veled, még ebben is? Jézusom, Graham, klinikai eset vagy! A francba is, én nem szórakozom mások érzelmeivel, soha, de soha! - megint nevettem, szavaim élét, ha volt nekik egyáltalán, barátságossá tompították a hangsúlyok, a kézfogás és a nevetésem - Nézd, én... Zoey, én tényleg megkedveltelek. Szerintem gyönyörű vagy, okos és rettenetesen dilis, ami csodálatos! Nem viccelek veled, eszemben sincs és nem is volt. Jó, oké, amikor elhívtalak, még a legeslegelején tényleg azt hittem, nem fogsz jönni, de amint megláttalak a bejáratnál, máris tudtam, hogy az utóbbi idők legjobb döntése volt elhívni téged. Nagyon jól éreztem magam ma este, és bár azt hiszem, ez téged meglep, de főleg akkor, amikor önmagadat adtad. Erős és önálló nő vagy, nem egy kis védenivaló nebáncsvirág, és úgy látom fogalmad sincs róla, ez mennyire vonzó.
Elhallgattam, és vigyorogva néztem a szemébe. Most már nem bántam, ha sikítva elmenekül, nem érdekelt már semmi, mert most, hogy kimondtam a gondolataim, és annak a réme is elszállt a fejem fölül, hogy nem kellhetek senkinek, mert selejtes vagyok, mázsányi súlyok hullottak le a mellkasomról.

Ez egyre rosszabb volt. Ha én ezt tudom!... Meg sem tudtam szólalni, csal lesújtva ültem a helyemen, nem reagáltam semmit se a megnyugtató szavaira, se a kézcsókjára, se a bókjára. Oké, na, arra halványan elmosolyodtam, de csak azért mert lenyűgözőnek találtam, hogy még így is képes folytatni a versenyt. Legalábbis úgy tűnt. De vajon mi a valóság? Tényleg képes rá? Vagy csak kétségbeesetten próbált erősnek mutatkozni, akinek még egy ilyen kihívás sem kottyan meg? A gyorsasági verseny még egy dolog volt, de itt most egy álrandin mértük össze a képességeinket. Biztos készen van ő erre? Persze, tudom én, hogy nem dönthetek helyette, ezt neki kell tudnia, és végeredményben az egész az ő ötlete volt, de attól még nem biztos, hogy ez egy jó ötlet. Talán csak a látszatot próbálja ennyire görcsösen fenntartani, hogy minden rendben vele. És akkor ez az este kínszenvedés lehetett neki. Bele sem mertem gondolni, hányszor képzelhette Celeste arcát az enyém helyébe!
- Nem - válaszoltam szinte oda sem figyelve. - Nem, rajtam kívül senki sem mutáns a családban, de nagyon megértőek voltak. Talán még büszkék is voltak rám... mintha valami tanulmányi versenyen nyertem volna valami ösztöndíjat.
Mikor elmesélte, miről maradt le az anyja, hogy mennyivel jobb lehetett volna, ha egy jobb kor szülötte, vagy egyszerűen nem hal meg idejekorán, már tudtam, hogy ezt egyszerűen képtelen vagyok tovább folytatni. Hogy is lettem volna? Ennyire azért nem voltam betegesen verseny-függő.
- Oké, fagyi, de előbb el kell mondanom, hogy... mielőtt még bárhová is megyünk... Gus, figyelj, ez nekem nem fog menni.
Próbáltam tapintatos lenni, de köntörfalazás nélkül kibökni, hogy ne húzzam túl sokáig. Mint mikor a ragtapaszt letépjük. Jobb gyorsan, hirtelen.
- Egyezzünk ki döntetlenben, jó? - ajánlottam fel neki szerintem nagyon is sportszerűen, mert szerény számításaim szerint én vezettem. - Te is állatmód nyomtad, legközelebb talán te nyersz, de nekem egyre pocsékabb érzés, hogy pont randiban versenyezzünk, amikor még mindig nyilvánvalóan dugig vagy látható vagy rejtett sebekkel. Még ha a te ötleted is volt, akkor sem hiszem, hogy ez egy jó ötlet. Nagyon szemétnek érezném magam, ha így folytatnánk. Majd lezavarjuk egy szkanderezéssel, jó? Mit szólsz? Mindketten visszalépünk, és még mindig érezhetjük jól magunkat.
A versenyt részemről befejezettnek tekintettem, így az adrenalinlöketek elmúlásával, már sokkal kevésbé izgatott, őszintén barátságos mosolyra húzódott a szám. Végül is egy baráti kiruccanás is van olyan szórakoztató, mint a versengés.

Láttam Zoey-n, hogy megbánta ezt a témát, de egyszerűen nem hagyott szóhoz jutni, hogy megnyugtathassam, nincs semmi baj. Gyorsan pörögtek az események, ahogy a lány nyelve. Persze egyértelműen zavarban volt, jobban talán, mint eddig bármikor. Végül megölelt, és még meg is puszilt, ami ugyan nagyon jól esett (oké, na, legyünk őszintén, túl jól esett, egészen beleborzongtam), de egyszersmind szégyelltem is magam tőle. Nem éreztem megérdemeltnek. Érdekes dolog ez a múlt történeteivel... Zoey csak most szerzett tudomást róla, mi történt velem, és ezért zárt a karjaiba, mintha megvigasztalhatná a kisfiút az átjárhatatlan időn át, aki valaha voltam. Mivel számára a történet is friss volt, feltételezte, hogy az én fájdalmam is az, holott arra már évek elfogadása rakódott, a régi sebhelyek mentén mások más sebeket téptek. De persze mindez nem számít, csak az ölelés számított, az, hogy Zoey beburkolt az illatába, és az, hogy esetlenül, sután és fél karral viszonoztam ölelését. Amikor visszaült, szelíden megszólaltam.
- Semmi baj, Zoey - lágyan, szeretettel ejtettem ki a nevét, mintegy hálából az ő gyengédségéért - Régen történt. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az eset meg a kis titkom együtt nem gondolkodtatott volna el rajta, hogy szuperhős legyek - mondtam még, arcomon kivirágzó vigyorral - És ha jobban belegondolsz, végső soron az is lettem.
Még ha egyelőre erősen harmadosztályú is a nagyok, Logan, Charles és a többiek mellett, tettem hozzá gondolatban. Felnevettem Zoey kérdésére. Nos igen, azt hiszem, a gyógyulás egy előrehaladott állapota az, amikor az ember már tud nevetni a saját nyomorán.
- Nem, semmi kiskutya. És tudom, hogy nem lesz semmi baj. Nyugi, Zoey, ez a múltam. Megtörtént, mögöttem van. Néha fáj... De mindenkinek megvan a maga keresztje, nem igaz? Nem kell engem félteni.
Ismeretlenül is meglepően pontos jellemzést adott Celeste-ről. Életem első nagy szerelme, még ha ezt önmagamnak bevallani nem is könnyű, sajnos nem jó ember. Gyenge és anyagias, olyannyira, hogy cseppet sem számított neki, mit tesz velem, csakhogy az anyagias világ szülői elvárásainak megfelelhessen. Mivé lesz egy jó ember, ha arra méltatlant, gyengét, egy rosszat szeret? Szörnyeteggé válik... Vagy megtépázva ugyan, kevesebbként, mint ami volt, de önmaga marad. Ha volt valami, amire büszke lehettem, akkor az az, hogy legalább ezt felmutathattam. Bár Celeste minden fegyvert bevetett, mégsem tudott végül a mélybe taszítani. Gondolom, ez több, mint amit kérhetek a sorstól... Még ha hálátlanul kevésnek is érzem.
Mosolyogva néztem Zoey-t, majd átnyúltam az asztal felett, megfogtam a kezét, a szám elé vontam és udvariasan megcsókoltam. Utána csak gyengén fogtam, hogy elhúzhassa, ha akarja.
- Zoey... Hosszú idő óta az a legkellemesebb estém, és eszemben sincs véget vetni neki. Értsd meg... Celeste a múlt. Már csak emlék. Most veled vagyok itt, és azért, mert veled akarok itt lenni, te kócos, dilis, csodás lány.
Elhallgattam, mert kezdtem úgy érezni, hogy egy kicsit túlzottan előre szaladtam. Inkább figyelmesen hallgattam az ő történetét.
- Ronda világ lenne az, ha valakinek szégyellnie kellene, hogy normális családból érkezett - mondtam kedvesen - Sem kevesebb, sem több nem lesz egyikünk sem pusztán a múltja eseményei miatt. Csak az számít, azok mivé formálnak minket. Szóval nyugodtan mesélj a bátyáidról a szüleidről... Más is volt a családban, aki... Tudod... Különleges volt? Nálunk anyám tudott... Dolgokat.
Körülnéztem, hogy nem hallja-e senki.
- Közepesen erős telekinetikus volt... Persze akkor még, amikor ő gyerek volt, nem létezett az iskola, szóval nem volt hol fejlesztenie magát.
Felálltam, és pénzt dobtam az asztalra. A kezemet nyújtottam a lány felé.
- Én a fagyira szavazom.

- Édes istenem! - suttogtam elszörnyedve. - Ez... ez történt?
Ezt nem tudtam, de még csak nem is sejtettem. Már az sem semmi, ha az ember elveszti a szüleit, de ha ráadásul még gyilkosság áldozatai is lesznek! Csak reménykedhettem benne, hogy Gus nem volt szemtanúja ennek a borzalmas eseménynek, de erre már nem mertem rákérdezni. Az már talán túl tapintatlan lett volna. Miért is kellett rákérdeznem?!
- Nagyon sajnálom - mondtam halkan, és amikor most átnyúlva az asztal fölött megszorítottam a kezét, már nem csak megjátszottam magam. Nem egészen tudtam, mit kell ilyenkor mondani, fogalmam sem volt, hogy mi értelmeset lehet erre reagálni, úgyhogy a hülye fejemmel képes voltam őszintén azt, ami először eszembe jutott. - De te elég szívós vagy ahhoz, hogy megküzdj vele, és inkább erősebbé tegyen, mint Batmant.
Mire kimondtam, már koppant is, hogy ezt nagyon nem kellett volna. Bárhogy reagált, égett a bőr a képemről, hogy ennyire nem tudtam épkézláb hozzászólást kinyögni, helyette inkább segget csináltam a számból.
-Bocs, nem úgy értettem - visszakoztam gyorsan. - Mármint azt, hogy... na... Istenem, mekkora hülye vagyok! Ne haragudj!
Lecsusszanva a székemről odamentem hozzá, és további idióta szófosás helyett, inkább szorosan magamhoz öleltem, nyomtam egy cuppanós puszit a feje búbjára, és megveregettem a vállát.
- Nem lesz semmi baj - mormoltam neki. - Te túlélő vagy, és már nem is vagy egyedül. Nem lesz semmi baj. Tényleg.
Nem mintha a Xavierben ne hallottam volna már szomorú történeteket, de azok javarészt a mutáns génnel voltak összefüggésben, az pedig mindannyiunk életében folyamatosan jelen volt, úgyhogy nem ért akkora sokkhatásként. Ez azért rendesen odatett. Ráadásul alig ültem vissza, megint beletenyereltem egy olyan témába, ami után nem is értettem, hogy bír ez az ember egyáltalán felkelni reggelente. Az egy dolog, hogy szétment a nőjével, az ilyesmi megesik, de... Na! Ne már!
- Ilyen az egész világon nincs - nyögtem fel. - Nem volt esetleg egy gyerekkori kiskutyád is, akit elütött egy autó?
Sóhajtva dobtam a kenyérrúd csonkot a tányéromba. Most nem voltam tunkolós hangulatban.
- Nézd, nem fogok rosszat mondani arról a lányról - jelentettem ki komolyan. - Tudnék, de nem fogok. És azzal sem foglak traktálni, hogy ez nem olyan rossz, mint amilyennek látszik, mert könnyen meglehet, hogy még annál is rosszabb, és nem vagyok olyan arrogáns, hogy úgy tegyek, mintha tudnám, min mész keresztül. Szar ez úgy ahogy van. De egyvalamit biztosan tudok. Szinte mindent elvesztettél, és mégis jó arc maradtál. Te még mindig tudsz mit adni. Az a pasi viszont, ha csak a pénztárcája töredékét elveszti, már nem tud eleget nyújtani. Azt hiszem, erre nagyon nem lehet büszke. Sok pénze a bankrablóknak is lehet, úgyhogy ez még így önmagában nem nagy teljesítmény, annyira felnőni pedig, hogy ne a szülők szava számítson nem mindenki tud, de így legalább még az is hozzácsapódik a pozitívumaidhoz, hogy nem vagy pedofil. Ez már azért döfi, nem? - kacsintottam rá most már ismét halvány mosollyal, ismét kézbevéve a kenyérrrudat. - És ha ez vigasztal, sokáig ők sem lesznek együtt, de ezúttal Celeste lesz az, akit ejteni fognak. Most őszintén, szerinted annak a pasinak mikor lesz elege abból, hogy csak a pénze kellett? Akkor gondolom, majd megpróbálja visszakönyörögni magát hozzád, hogy érzelmileg feltöltődjön, amíg ismét nem talál magának egy érzelmileg sivár, de anyagilag előnyös befektetést. Ha pedig ez történik... - Itt sötéten villant meg a szemem. -... tudod, hol találsz.
Kicsit elgondolkodva néztem rá. Ez nem ér meg ennyit. Oké, hogy én akartam tudni, hol van rés a páncélján, de ez azért túlzás, hát még viccnek is rossz, hogy én ezt használjam ki a győzelem érdekében.
- Figyelj - dőltem hozzá közelebb -, ha gondolod, abbahagyhatjuk... ezt az egészet. Megértem, ha elment a kedved ettől az estétől. Nem muszáj folytatni, de megismételni sem. Nincs harag, megígérem, és nem fogom felhánytorgatni. Akkora szívtelen dög még én sem vagyok.
Hacsak nem kellett szedelőzködnünk, hamarosan rám terelődött a szó. Egykedvűen vontam vállat.
- Én nem tudok olyan fordulatos történeteket tálalni neked, mint te. Van négy debella bátyám, akik mellett kissé nehéz volt elérni, hogy komolyan vegyenek. Tudod, legkisebb vagyok, lány vagyok, és hozzájuk képest aztán végképp... hát kinőhettem volna jobban a földből. Nem kell agykurkásznak lenni, hogy én is megértsem ennek a jelentőségét. De ne érts félre, jó a kapcsolatom velük, még ha egy kicsit fárasztó is. Imádom a hülye fejüket, ahogy ők is az én zseniális koponyámat. A szüleim is mindig támogattak. Sokáig mondjuk azt hitték, hogy nincs is semmiféle képességem, csak valami trükköt tanultam, hogy kiakasszam a tesóimat, de aztán amikor a Professzor meg Magneto eljött hozzánk, már belátták végre, hogy mennyire igazat mondtam azalatt a két év alatt. De sebaj, nekik biztos legalább annyira furcsa volt, mint nekem. De ne beszéljünk róluk - legyintettem gyorsan. - Olyan mintha felvágnék velük, nem akarok bunkó lenni. Inkább együnk valami desszertet. Mit mondasz? Megéri itt enni valami sütit, vagy menjünk el inkább fagyizni?

Lenyeltem a falatot, ittam egy kortyot, aztán egy gyengéd mosollyal felnéztem Zoey-ra. Ismét csak nem tettem szóvá a zavarát, nem akartam növelni. Szelíden, halkan szólaltam meg.
- Senki sem árva mindig, Zoey - mondtam - Anyától születünk, és ha máskor nem is, akkor nem vagyunk árvák. Én olyan szerencsés vagyok, hogy ezután még kilenc évig élvezhettem a szüleim társaságát. Sajnos már nincsenek köztünk. Rablótámadás áldozatai lettek.
Mindezt könnyedén és kedvesen mondtam, hangom semmit nem árult el a bennem tomboló haragból, amit azóta a nap óta éreztem a világgal szemben. Rejtsd el a fájdalmad. Mosolyogj akkor is, ha nincs miért, sőt! Főleg akkor mosolyogj. Ha a világ gyengének lát, akkor a nyakadra hág és véged. Soha senkinek ne mutasd meg a gyengeséged, mert felhasználja ellened, ellened fordítja és összeroppant.
Követtem a tekintetemmel a pincért, aztán jót nevettem Zoey megjegyzésén. Felderengett előttem a kép, ahogy egy marcona fickó viszi a vállára vetve a lepkehálót, benne a pincérünkkel. Életemben először sajnáltam, hogy a képességem nem a jövőbe látás.
Zoey következő kérdése aztán le is hervasztotta a vigyort a képemről, noha el kellett ismernem, hogy bár nem kimondottan első randevúra való a téma, azért a kérés felvetése az ő helyzetében teljesen jogos. Egy kis ideig hallgattam, megfontoltam a választ, mert szerettem volna mindent tisztán és világosan kifejezni.
- Celeste-t az árvaházban ismertem meg. Egymásba szerettünk, de aztán őt örökbe fogadták. Amikor a Xavierbe kerültem, megkerestem, és egy ideig együtt voltunk. Celeste nevelőapja nem szeretett engem, mert nincs diplomám és nem volt keresetem, ellenben Celeste másik udvarlójával. Végül persze én húztam a rövidebbet, mert egyes nőknak az anyagi biztonság és a szülői parancs fontosabb az érzelmeiknél. Megszenvedtem, de azért jöttem vissza, mert úgy érzem, már jól vagyok. Ezért is hívtalak el téged, Zoey. Te... Különleges lány vagy, és valami benned nagyon megfogott. Egyébiránt pedig nem kell féltékenynek lenned. Celeste Gabe szerint egyszer, pár hónapja keresett, de nem tervezem tudatni vele, hogy visszatértem.
Úgy ítéltem meg, hogy erre a kérdésre kimerítő választ adtam. Reméltem, hogy több kínos téma nem kerül elő, a szüleim halála és életem legnagyobb kudarca szűk öt perc alatt kissé hangulatgyilkos volt. Hogy elébe menjek a további kellemetlenségeknek, inkább én tettem fel egy kérdést:
- És veled mi a helyzet? Mit szóltak a szüleid, amikor kiderült, hogy más vagy?

- Tényleg? - néztem fel a tésztából csodálkozva. - Hát... köszi.
Erre a bókra igazán nem számítottam, de megjegyeztem magamban, hogy akkor a zenének is neki kéne feküdnöm, elvégre nem baj az, ha több mindenben képezem magam. Abban már úgyis otthon voltam. Annyiféle dolgot tanultam az elvárt anyagokon kívül, hogy szinte már én is belezavarodtam, de ez eddig valahogy elkerült. Egyszerűen nem volt rá szükségem. De hát annyi baj legyen, végül is nem lehet olyan rossz profin zúzni az AC/DC-t.
- Nahát, nem is tudtam, hogy árva vagy - kaptam fel a fejem. - Mindig az voltál?
Itt azért megfordult bennem a gondolat, hogy talán hagynom kéne nyerni, de ezt hamar elvetettem. Egyrészt mert nem hittem, hogy annyira elesett lenne, hogy szánalom-győzelemre vágyjon, másrészt meg vagy már sikeresen túltette magát az árvaságán, és akkor nincs mit kompenzálni, vagy még nem, de akkor ez ugyan nem segítene rajta. De ha nyerek... pf, na jó! Amikor nyerek, majd nem fogom annyira lelkesen az orra alá dörgölni, mint ahogy eredetileg terveztem.
Valamiért mintha irritált pillantására én is oldalra néztem. A csöpögős zenét szinte észre sem vettem, kivéve, amikor megláttam a valaha volt legbosszantóbb isten barma, aki mellett talán még Alistair is eltörpült volna. Na jó, ő azért nem. Már Gus reakcióját látva is lekonyult az a debil vigyor a képéről, de mikor gyilkos tekintettel intettem neki a fejemmel, hogy merre is találjon magának sürgősen valami halaszthatatlan elintéznivalót, rögtön a nyakába kapta a lábát, és elviharzott a színről.
- Valahol egy csapat fehér köpenyes fazon nyugilövedékekkel és egy hatalmas nagy lepkehálóval ezt manust keresi - morogtam kenyérrudat tunkolva a fehér szószba.
Mivel a tészta már elfogyott a tányéromról, a ropogós kenyérrudakkal tunkoltam a maradék szószt, de volt abból bőven. Azért tényleg nem lehetett kisstílű hely, hogy ilyesmiket adtak a kajához. Gus jól választott. Nyilván van valami férfi mérce is, hogy milyen nőt hova kell vinni randizni, de valami azt súgta, hogy ebbe nem igazán lesz a közeljövőben betekintésem. De hát istenkém. Hadd legyen csak meg nekik is a saját kis titoktáruk!
- Azt például nem tudom, mi lett azzal a lánnyal, aki miatt hónapokra eltűntél - néztem rá sikeresen szégyenlős félmosollyal. - Mennyire kell féltékenynek lennem?

Vigyorogva konstatáltam, hogy sikerült alaposan zavarba hoznom. Ez így volt rendjén, nem pedig fordítva, ahogy eddig ő művelte. Mégiscsak én voltnék a férfi kettőnk közül, vagy mi. Zoey szinte pánikba esve menekült vissza az asztalunkhoz. Képtelen volt kiengedni a kezéből az irányítást, nem bírta elviselni, még itt, egy randevún sem, hogy nem ő van előnyben. Komótosan visszaballagtam az asztalhoz, és mire leültem, ő már javában falatozott. Hagyni akartam neki egy kis időt, hogy összeszedje magát, és úgy láttam, ez sikerült is, mert megint felvette a jókislány egyre repedezettebb maszkját.
Megkóstoltam a pizzámat, és bár elhittem neki, hogy az ő tésztája is remek, mégsem bántam meg a választásomat. Megint előhozakodott a legrégibb randikérdéssel, én pedig elgondolkodtam, mit is mondhatnék. Végül is nem voltunk már egymás számára annyira ismeretlenek, hála a diszkréció teljes hiányának, amivel berobbant a magánszférámba és elolvasta az írásom.
- Nem tudom, mit mesélhetnék - mondtam vállat vonva - Tudod, hol lakom, tudod, hogy írogatok, most már azt is tudod, milyen zenéket szeretek... Egyébként nagyon szép hangod van. Jó volt... Tudod, amit csináltál.
Úgy éreztem, még nagyon sokáig elhallgatnám, ahogy ez a lány a fülembe dúdol. De nem akartam zavarba jönni, így inkább megköszörültem a torkom, és folytattam.
- Árvaházban éltem elég sokáig, amíg Charles és Eric el nem jöttek értem. Az iskolában megtanultam, amit meg kellett, szóval nincs ebben semmi érdekes. Azt hiszem ha ennyire kíváncsi vagy, okosabb lenne, ha kérdeznél.
Újabb lassú, romantikus zene hangzott fel. Megnéztem a zenegépet. A kedvenc pincérünk állt ott vigyorogva, integetve nekem, hogy kérjem fel Zoey-t. Volt a fickóban valami mélyből fakadó, elemien erős irritáló vonás. Ránéztem, és azonnal tudtam, hogy soha nem fogom kedvelni. Inkább visszafordultam Zoey-hoz, és a szemébe néztem. Megint elmosolyodtam, és nem mondtam ki, mennyire szépnek találom a szemét, mert túl avíttnak és klisésnek gondoltam egy ilyen bókot. Inkább csendben ettem, néha rápillantva, és vártam a kérdéseit.

Nem mondom, hogy azt vártam, hogy elkezdjen hisztériázni vagy a haját tépni, de azért valami aprócska jelét azért mutathatta volna, hogy sikerült jókora lépéselőnyhöz jutnom. Így olyan volt, mintha ő is így tervezte volna, vagy meg sem fordult volna a fejében, hogy ennek a mozdulatnak másféle kimenetele is lehet. Bár így jobban belegondolva... lehet, hogy tényleg ez volt a helyzet? Lehet, hogy tényleg csak a szerepe miatt mondja ezeket az idegesítően hatásos bókokat, de ha szitu van, egyáltalán nem mozdul meg benne semmi? Nem mintha zavarna. Már miért zavarna? Sosem állt szándékomban elcsavarni a fejét, de ne már! Szépen kiöltöztem a valaha volt legkényelmetlenebb ruhába, a fejbőröm már ezer sebből vérezhetett a milliónyi hajtűtől, amik könyörtelenül húzták fix tartásba a hajamat egy gyönyörű kontyért, a csodálatos sminkem meg azzal járt, hogy nem érhettem az arcomhoz, egyfolytában aggódhattam, hogy szétkenődött-e, ráadásul már vagy egy kiló szemfesték került a szemembe, ami nem volt túl kellemes érzés, ráadásul még a természetes testi reakciót is, vagyis a könnyezést valahogy el kellett kerülni, ami nem volt könnyű. Mindezt elvállaltam, végigcsináltam, szerintem egész faján teljesítettem, és akkor egyáltalán nem vált ki belőle semmit az, hogy nyilvánvalóan meg akarom csókolni?! Mármint nem akartam, de neki ezt kellett volna hinnie! Ezt kellet volna akarnia! Az, hogy eszébe sem jutott, eléggé bántotta a bennem (nagyon mélyen) rejlő nőt.
Azért nem egészen ezzel foglalkoztam, amikor fogta magát (vagy inkább engem), és hátradöntött. Nagyon nem számítottam erre a mozdulatra, úgyhogy az első reakcióm az ijedtség volt. Nem sikoltottam fel, mert ennyire azért észnél voltam, de a szemem hatalmasra tágult, és mindkét kezemmel elengedve Gust, tenyereimet a hátam mögé lendítve, kieresztettem a sugaraimat, hogy a föld fölött tartsanak. Nagy szerencsém volt, hogy senki sem figyelt ránk, így nem buktam le. De még ennél is nagyobb pánikra adott okot, hogy amikor a sugaraim által ismét biztonságban érezhettem magam, és mást is észrevehettem, rögtön feltűnt Gus arckifejezése, tekintete, testtartása, ami egyértelműen sugallta, hogy ez a kis piszok egy mozdulattal kaparintotta magához az iménti lépéselőnyömet, mert most ő szorított sarokba a csók lehetőségének fegyverével. Inkább nem akartam megtudni, hogy milyen messzire hajlandó elmenni a győzelemért, mert abban biztos voltam, hogy én nem vállalnám ezt be, főleg, hogy egy lány sosem fogja csak úgy bárkinek odaadni élete első csókját.
Éppen ezért szinte egy időben azzal, hogy ő is visszahúzott, a sugaraimmal ismét álló helyzetbe lőttem magam, majd pipacspiros arccal, kerülve Gus tekintetét, ügyetlenül megveregettem a vállát.
- Ez király, de előbb menjünk vissza az asztalhoz.
Majd a felkínált jobbját kikerülve viharzottam vissza a székemhez, hogy helyet foglalva nekiessek a vacsorámnak, anélkül, hogy Gust megvártam volna. Pár falat után sikeresen leküzdöttem az iménti zavaromat, és ismét higgadtan adhattam elő a világ első számú randi-hölgyét.
- Szóval mesélj egy kicsit magadról - kértem még mindig tele szájjal, a jókora falatot arrébb tolva a számban, hogy a beszéden kívül az ivás is menjen. - Minden tudni akarok! Egek, de finom ez a tészta. Bánhatod, hogy nem ilyet kértél, ezt egy pizza sem überolhatja!

Meglepett, majdnem, hogy megdöbbentett Zoey magabiztossága. Persze ez a lényéből fakad, hiszen erős és önálló jellem, de mégis, egy első randevús lánytól valamivel több bizonytalanságot és ügyetlenkedést vártam volna. Kicsit több félénkséget. Azonban amikor ujjait a hajamba fúrta, ott hirtelen megszűnt az összes gondolat, nem jutott már eszembe többé, hogy neki ez az első ilyen találkája, sem semmi más, voltaképpen semmi, a szemeim kívül, melyek foglyul ejtették és nem eresztették az enyémet. Tudtam, hogy ha komolyan akarok valamit ettől a nőtől, akkor le kell nyűgöznöm, mégpedig abban, amiben ő a legjobb: magabiztosságban. Egy ilyen erős személyiség soha nem fog felnézni valakire, akit magánál gyengébbnek tart. Hirtelen nagyon örültem annak, hogy korábban valamiben már vereséget szenvedett tőlem.
Centiméterről centiméterre közeledtünk egymáshoz. Érintései nyomán bizsergett a bőröm, és az érzést rég nem látott, öreg ismerősként üdvözöltem. Ha valaki egyedül van, észre sem veszi, mennyire hiányzik neki egy másik ember érintése, míg újra része nem lesz benne. Amikor lehunyta a szemét, én is ezt tettem, hagytam, hogy a maguk útján gördüljenek tovább az események. Meglepődtem, amikor ajkait nem az enyéimen éreztem meg, hanem a fülemnél, ahogy mély, kellemes hangon dúdolni kezdenek. Kinyitottam a szemem, és tudtam, hogy bosszankodnom kellene azért, hogy így kijátszott, de nem ment. ez a gesztus, hogy dúdolt, csak nekem, hogy egy közösen szeretett zenével megteremtett nekünk egy közös világot a minket körülvevő nagyon belül, még talán egy csóknál is bensőségesebb volt.
Bólintottam arra, amit mondott, noha nem akartam elengedni. Egyik kezemmel megtámasztottam a hátát, aztán pedig egy jól begyakorolt hirtelen mozdulattal elértem, hogy hátra hajoljon, ahogy a filmekben látni. Semmi sem gátolta meg, hogy elessen, csak a karom, amivel tartottam. Felsőtestünk összesimult, és arcunk megint vészesen közel került egymáshoz.
- Mesélek - mondtam halkan, a szemébe nézve - Ez például az egyetlen tánclépés, amit ismerek.
Nem csókoltam meg, ahogy ő sem engem az imént, de néhány másodpercig még fenntartottam ennek lehetőségét, mielőtt kiegyenesedtem volna, őt is visszahúzva a függőleges testhelyzetbe. elengedtem és hátraléptem, majd a karomat nyújtottam, mintha mi sem történt volna. az előrelátó pincér biztonságos távolságban várakozott, hogy elérjük, ha szükségünk van rá, de nyugodtan tehessünk úgy, mintha nem volna a közelünkben, ha éppen úgy akarjuk.

Már majdnem megint sikeresen célba ért a bókja. Néha, amikor rés támadt a maszkomon, és megpillanthatta a valódi arcomat, rögtön levágta, és azonnal bedobott valami kedves hízelgést, nyilvánvalóan azért, hogy előcsalja az igazi Zoey-t, és így véget vetve a versenynek ő győzzön. De hát én sem ma jöttem le a falvédőről. Még azt sem találtam kizártnak, hogy lenyomozott randi előtt, és ezért volt ennyire képben, hogy milyen bandákat is kell favorizálnia, de nem mintha én ne tettem volna meg mindent a győzelemért, úgyhogy ezt aligha róhattam volna fel neki, inkább gondolatban megemeltem a kalapomat az alapossága előtt.
Nem mintha ne lett volna valamiért nagyon kellemes így összegabalyodva forogni, de ezt annak tudtam be, hogy ez az étterem túl huzatos, úgyhogy tényleg nem árt, ha valami (valaki) melegen tart. Mindenesetre a fejét azért, ha nem ellenkezett, lejjebb húztam magamhoz, én pedig felé fordítottam az arcomat, és mélyen, rezzenéstelenül néztem a szemébe, miközben felfelé nyújtózkodtam, hogy hamarabb elérjem. Szám apró, bátorító mosolyra húzódott, ahogy enyhén oldalra döntöttem a fejem. Finoman végigsimítottam az arcán, majd a hajába túrva ujjaimmal végigszántottam a tincseit, amíg vissza nem értek a tarkójára, hogy tovább húzzam magamhoz egyre közelebb. Szemem lassan lehunytam, mikor az orraink már majdnem összeértek, és a melegen csiklandozó leheletét már az arcomon éreztem.
Ekkor fejemmel kikerülve az ő fejét, arcomat az övéhez simítottam, hogy a szám közvetlenül a fülének támaszthassam, és halkan elkezdtem dúdolni a Paradise City-t a Guns N' Roses-tól. Nem mintha ne tetszett volna ez a szám is, ami éppen ment, de ez abba a kategóriába tartozott, ami nem zavart, ha valaki betette, de magamtól sosem választottam volna. Nem voltam egy nagy tehetség zene terén, de suttogva ez csak nem tűnt ki annyira, és legalább ennyivel hozzájárultam ahhoz, hogy valami normálisat hallgassunk.
- Úgy nézem, kész van a vacsi, talán mehetnénk is vissza burkolni - szóltam neki, amikor a válla fölött átsandítva észrevettem a pincért, aki kihozta a rendelésünket, és kissé talán félősen intett nekem. Persze ezt a mondatot is a szám dallamára dúdoltam, mert nehéz volt visszazökkenni a prózai hanglejtéshez, de végül a kellő információkat így is elmondtam. - Egyébként ne legyél olyan kishitű, nagyon jól táncolsz. Kíváncsi volnék, mihez értesz még. Mesélsz egy kicsit magadról?
Nem mintha nem ismerkedtem volna meg vele tényleg, de most inkább a gyenge pontjaira voltam kíváncsi, ezért örültem volna neki, ha megtudok róla még pár dolgot. Amit lehetett, fel akartam használni.

Úgy láttam, még mindig nem érzi magát egészen természetesen ebben a közegben. A bókomra egy vigyorgó "Tudom"-ot vártam volna válaszul, vagy valami ilyesmit, semmi esetre sem egy viszonzást. Mégis úgy döntöttem, türelmesek leszek, hiszen már bevallotta, hogy ez az első ilyen esemény, melyen részt vesz. Most valószínűleg a saját határait feszegeti, próbál megfelelni, inkább nekem, mint magának, óhatatlanul, még ha direkt az ellenkezőjét is kértem.
Valami nem egészen stimmelt a mozgásával, de kellett egy perc, míg rájöttem, mi is volt az. Most is lebegett! Végül is, ha jobban belegondoltam, ez nem meglepő. Azt feltételeztem, hogy ez rézben hiúság lehet, talán így próbál korrigálni valamelyest a testmagasságán, de úgy gondoltam, hogy ennek köze lehet a magas sarkú cipőhöz is. Valószínűleg nem sokszor volt ilyesmi rajta életében, nem is volt az ő stílusa. Nem tettem szóvá a dolgot, mert értékeltem az iránti igyekezetét, hogy tetsszen nekem, aminek hozadéka volt ez a cipő is.
A mostani megjegyzése már sokkal jobban tetszett, nagy vigyorral reagáltam le a szúrást. Tetszett a lány humora.
- Tudod... Ritkán találkozom olyan lánnyal, aki nemcsak szép és okos, de meg is tud nevettetni. Ez fontos dolog.
Próbáltam úgy tenni, mint aki valamelyest elmélyed a zenében, hogy azt a látszatot keltsem, hogy megfontolt választ adok.
- Kellemes - mondtam lassan és óvatosan, arra az esetre, ha esetleg neki tetszene - De nem egészen az én világom. Jobb szeretem az AC/DC-t, a Guns 'n Roses-t meg Van Halen-t. Tudod, a kicsit keményebb zenéket. Na persze azokra nem igazán lehet táncolni, szóval ebben a pillanatban, így, hogy itt vagy velem és táncolunk, ez a valami a kedvenc számom.
Még közelebb jött, és én elengedtem a kezét. Tenyerem a fejére borult, majd a nyakán át a hátára vándorolt, végül ez a karom is körbefonta a derekát, miként a másik. Hirtelen szerettem volna, ha ez a szám még eltart néhány percig, de sehogy sem jöttem rá, hogyan és mit kéne teleportálnom ahhoz, hogy ez bekövetkezzem. Kénytelen-kelletlen beláttam, hogy erre most nincs befolyásom. Jól éreztem magam. Mintha valamiféle súly oldódott volna le rólam, aminek a meglétét észre sem vettem, míg el nem tűnt. A múltam, a veszteségek, a vereségek most tovaszálltak, nem kísértettek. Elmerültem a pillanatban, beszívtam Zoey hajának kellemes illatát, és egyszerűen csak élveztem, hogy én vagyok én, és pont itt, pont most tartózkodom. Pont vele. Ha belegondolok, hogy részemről ez tréfának indult... Kicsit szégyelltem magam, de hát akkor még biztos voltam benne, hogy el sem fog jönni.
Finom erővel kicsit még szorosabban öleltem magamhoz, és megcsókoltam a feje búbját, a kontya mellett. Sokadszorra kezdődött újra a refrén, amiből arra kellet következtetnem, hogy a szám hamarosan véget ér.

Nem értettem, miért mondta, hogy fantasztikus vagyok. Ennek akkor lett volna értelme, ha már vége van a versenynek, ő pedig belátja, hogy én nyertem, mivel fantasztikus vagyok. Talán így akar megtéveszteni, hogy idő előtt kiszálljak, amit ő megadásként értelmezhet, és így bezsebelheti a győzelmet? Na, igen, ez rávallana. Nem volna csalás, de mégis megtévesztés, ami után csak széttárná a karját, hogy ő ugyan egy szóval sem mondta, hogy vége van, csak én hittem azt, vagyis ő nyert. Jézusom, hát hol kupálódott így ki, hogy ilyen természetességgel húzta elő újra és újra ezeket a kimondottan profi trükköket az ingujjából? Azt hiszem kár volt az elején alábecsülnöm. Öreg hiba volt, amit soha nem szabad elkövetni, de valahogy annyira nem volt elvetemült ábrázata, hogy ilyesmit egyszerűen nem tudtam feltételezni róla. Lám, mekkorát tévedtem!
- Hát... köszi - nyögtem a döbbenettől erőtlenül hagyva, hogy feljebb tornássza a fejemet, majd mikor rájöttem, hogy mire is ment ki ez a megjegyzés, meleg mosollyal simítottam végig az arcomat tartó kezén. - De te sokkal fantasztikusabb vagy. Nem hiába jöttem el veled randizni.
Visszahúzva a kezemet a poharam után nyúltam, hogy kortyoljak egyet a gyömbérből. Kérdésére megvontam a vállamat.
- Légyszíves - feleltem apró, cinkos mosollyal kísért kacsintással, és nagyot húztam az üdítőmből.
Örültem, hogy nem húzódozott a táncolástól, mert nagyszerű stratégiának tűnt, de bizony bajban lettem volna, ha nőies kecsességgel és eleganciával kellett volna rávennem. Azt ötletem sincs hogyan kellett volna csinálni. Hogy éri el egy tipikus nő, amit akar? Hiszti? Sírás? Gyerekszerű selypegő kuncsorgás? Basszus, jobban fel kellett volna készülnöm! Mi lesz, ha erre még szükségem lesz az este folyamán?
Na, de most megvoltam ezen információ nélkül is, mivel azonnal beleegyezett a felkérésbe. Azt, hogy nem tudott táncolni, nem strigulázhattam a győzelmeim között, hiszen én magam sem voltam valami nagy táncos. Abszolút meg tudtam érteni, hogy nehézségei voltak vele, tényleg nem könnyű műfaj. De ezt nem éreztem túl csábítónak, úgyhogy csak a tarkójára simítottam a kezeimet, és bátorítóan rámosolyogtam.
- Annyi baj legyen. Elég nekem az, hogy táncolhatok veled.
Mivel a sugaraim továbbra is egy-két milliméternyire a föld fölött lebegtettek, nem lehetett nehéz vezetni tánc közben, kicsit úgy is érezhette, mintha korcsolyában siklanék könnyedén amerre ő húz. Ha rákérdezett, nem is tagadtam, ez végül is nem volt nagyon titok, hiszen ő tudta, hogy miféle vagyok. Az sokkal jobban zavart, hogy túlságosan lekötött, hogy ettől függetlenül azért normálisan lépjek, tekintve, hogy elég régen táncoltam utoljára, akkor is takarítás közben a porszívóval az Eye of the tiger-re. Ez pedig átmenetileg akadályozott abban, hogy valami értelmes mondanivalót is kinyögjek, tekintettel arra, hogy a fejemben csak az kapott helyet, hogy ,,Egy-ké-há', egy-két-há', balra zár, egy-két-há''. Ő meg mindeközben megint előnyre tett szert két egyszerű, ám mégis hihetetlenül hatásos szavacska segítségével.
De persze én sem mag kezdtem a versengést. A véremben volt a gyors improvizálás, és most is azonnal tudtam, mit kell mondanom, ami alapjaiban rengeti meg a világot, annyira szívhezszóló és lehengerlően romantikus.
- Nekem is.
Na! Most leesett az állad, mi? Erre nem számítottál. Hiába ez lesz, ha egy profival kezdesz, haver! De már megint nem bírtam magammal. Annyira szokatlan volt, hogy a verseny keretében valaki másnak kell lennem, hogy ebben sajnos nem volt gyakorlatom, így megint becsúszott egy baki.
- És persze veled is jó.
Jaj, ne már! Ez most kellett? Annyira pengén kivágtad magad, erre már megint elrontasz mindent! Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, hogy képtelen vagyok megállni, hogy segget csináljak a számból, de már késő volt. Csak egyet tehettem: terelni.
- Neked tetszik ez a szám?
Akár tetszett neki, akár nem, egyetértettem vele, hogy érezze, mennyire egyre jár az agyunk, mert hát egy randin ennek az illúziójára kell törekedni akkor is, ha éppen nem ez a helyzet, legalábbis én így láttam. És nem engedtem, hogy megint ő szerezzen pontot, ó, nem. Inkább még közelebb bújtam hozzá, és mivel ahhoz túl alacsony voltam, hogy a vállára hajtsam a fejem, csak a mellkasának döntöttem, gondoltam, jó lesz az is, és talán van olyan mákom, hogy a kontyom szanaszét csikizi az orrát.

Észrevettem, hogy hatással van rá az érintésem, és ez tetszett. Nem is siettem elengedni a kezét, főleg, miután felocsúdott a kábulatából, és válaszként cirógatni kezdett. Oké, ez már egy kicsit sok volt szegény fejemnek, ez is olyasmi, amire abszolút nem számítottam. Ha Zoey és az érintés témakörökben valamiféle metszetet kerestem volna, valószínűleg arra az eredményre jutok, hogy az nem lehet más, mint az ütés, lökés és hasonló kellemetlen dolgok. Egyáltalán ki sem néztem volna belőle, hogy tudja, hogyan kell gyengéden hozzáérni valakihez. Azt hiszem, súlyosan alábecsültem. Végül azért elengedtem a kezét.
- Hm... Nos, ami azt illeti, nagyon szívesen adnék tanácsot, de... Be kell vallanom valamit. Nemhogy fogalmam sincs, melyik név mit takar, de őszintén szólva a legtöbbet még kiejteni sem tudom. Épp ezért valószínűleg pizzát fogok kérni.
Zavartan mosolyogtam, tudatában annak, hogy a "nyűgözzük le a nőt"-hadművelet az elkerülhetetlen, csúfos kudarc felé száguld. Mégsem voltam hajlandó megjátszani magam, másnak vagy többnek mutatkozni: ismerjen meg olyannak, amilyen vagyok, és ha úgy kellek, hát tök jó! Ha meg nem, okosabbak lettünk. Máskülönben mi értelme volna a randevúknak?
Visszatért a minden bizonnyal valamiféle szellemi defektusban szenvedő pincér. A viselkedése alapján arra következtettem, hogy valószínűleg patologikusan retteg a borravalótól, ezért mindent megtesz, hogy még véletlenül se kerüljön a közelébe. Sajnáltam szegényt, távolról és enyhén, ahogy a hülyéket szoktam, de amikor Zoey elé letette azt a valamit, haragosan megvillant a szemem. Félig már felemelkedtem a székemről, hogy megelőzzem a katasztrófát, amikor a lány megszólalt. Vártam egy kicsit, majd visszaereszkedtem, és széles vigyor terült el az arcomon. Zoey nemhogy leiskolázta, de egyenesen porig alázta az idegesítő fickót szópárbajban. Beláttam, hogy jobb, ha ezt rá hagyom, ennél elegánsabban és frappánsabban én sem intézhettem volna (leszámítva, hogy lelógatom a pincért egy háztetőről, de azt azért a kicsivel nagyobb szemeteknek tartogattam).
- Parancsol? Ja, igen... Pizza lesz. Nem, csak margarita.
A férfi egyszerűen képtelen volt tanulni a saját hibáiból. Több szempár is ránk tapadt, ahogy Zoey felállt a székére (gyanítottam, hogy egyes úriembereket az eseményeknél jobban érdekelte Zoey alakja). Nem hallottam, mit súgott a pincér fülébe, de egészen biztos voltam benne, hogy nem azt, amit alig fél órája az enyémbe. A fickó egészen megjuhászodott. Zoey visszaült, és aztán, mint aki hirtelen észbe kap, elkezdett szégyenlősen viselkedni. Kicsit felemelkedtem, átnyúltam az asztal felett, és az álla alá nyúltam, hogy felemeljem a fejét. Nem akartam, hogy lefelé nézzen. Ezek után semmiképp.
- Ez... Te... Fantasztikus vagy - mondtam csodálattal a hangomban - De el kell mondanod, hogy mit mondtál neki.
Vigyorom kissé megfakult a következő javaslata hallatán. Végül mégis felálltam, mellé léptem, és ahogy illik, a kezemet nyújtottam. A parketten aztán egyik kezemmel megfogtam az övét, a másikkal pedig átkaroltam a derekát, és közel vontam magamhoz. Centiméterekről néztünk egymás szemébe.
- Sajnos nem vagyok valami nagy táncos - vallottam be - Szóval kérlek nézd el nekem, ha ügyetlenkedem.
Azért arra nem kellett koncentrálnom, hogy ne lépjek a lábára, annyira nem volt rossz a helyzet. Idegen volt nekem ez az egész, de mégis kellemes.
- Jó veled - mondtam aztán, mielőtt meggondolhattam volna, mi hagyja el a számat.
Nem is a szavakkal volt baj, sokkal inkább a mélyen zengő, őszinte, már majdnem szerelmes hangsúllyal. Kár is volna tagadni, egészen megbabonázott ez a kis vadóc.

Összerándult a kezem, ahogy Gus hozzáért. Elég váratlanul ért. Eleinte nem is igazán tudtam mit kezdeni vele, de aztán engedelmesen ernyedtek el az ujjaim, elengedve a kést. Igaza van, ennyit nem ér meg. De azért elengedhetné már a kezem, hát látja, hogy nem öltem meg ezt az idétlen pincért. Na, most mit szorongatja még? A kés még nálam van, úgyhogy én azt ajánlanám, hogy... Óóó! Hát persze! De hülye vagyok! Még jó, hogy időben kapcsoltam. Gyorsan én is megragadtam az ő kezét, és kissé talán gépies mozdulatokkal kezdtem cirógatni az ujjait a hüvelykujjammal. Fel-le, fel-le, kicsit már zsibbad a kezem, de nem képzeli, hogy egy ilyen ócska trükknek bedőlök, ilyen könnyen nem győz le!
Az azért rendes volt tőle, hogy kiállt értem, de hát ez is olyan átlátszó volt, mint a frissen suvickolt ablaküveg. Ha nem hívott volna ki erre a randi párbajra, eszébe se jutott volna megvédni. Nem mintha ne boldogultam volna a segítsége nélkül is, de jelen helyzetben nyilván az volt a taktikája, hogy előadja a védelmező hős lovagot, pont azt, amit a sikátorban próbáltam előcsalni belőle. Ez így már nem ért olyan váratlanul, vagyis egy pillanatra sem tudott átvágni vele a palánkon. Az egész csak színjáték volt.
- Igazad van, sült csirkét és kertész salátát lehet enni máshol is - bólintottam az étlapot böngészve. - Akkor már legyen valami autentikus. Szóval tészta vagy pizza. Hm... Nem is tudom, akkora itt a választék.
Jó hosszasan válogattam, majd végül tőle kértem tanácsot, hogy ő mit ajánl, hogy a törékeny férfi egót ezzel is támogassam, és rém eszesnek érezze magát, amiért nagy bölcsen rábök egy kajanévre a listán. Minél inkább elbízza magát, annál jobb.
- Parancsoljanak az italok - jelent meg ismét a pincér. - Egy pohár gyömbér az úrnak... - tette le Gus elé a karcsú üvegpoharat. -... egy pedig a kisasszonynak. Csak nehogy túligya magát!
Meredten bámultam az elém rakott fél dióhéjra, amiben valóban lötyögött némi üdítő. Tényleg képes volt ezt összehozni ezért az idiótaságért?
- Meg vagyok hatva, de a kedvemért felesleges volt lobotómiát végeztetni magán - mosolyogtam rá mereven.
- Parancsol? - A pincérnek ellenben tiszta derű és jókedv volt a hangja, meg az az idétlen vigyora is.
- Jó, igaz, én voltam a hülye - vontam vállat. - Odabent tuti nem találtak volna ennyi anyagot.
- Öhm... nos, igen - pislogott szánnivalóan értetlenül a pincér, és végre letette elém is az italomat. - Sikerült választani?
Én azt kértem, amit Gus javasolt, vagy ha ennyire nem volt vakmerő, akkor carbonarat.
- Azonnal hozzuk - vette vissza az étlapokat, és enyhén meghajolt felém. - Csak egy aprócska türelmet kérünk.
- Szuper, több úgysincs - biccentettem fagyosan.
- Rögtön tudtam, ahogy megláttam magácskát - nevetett fel a kreténje. - Persze nem volt könnyű kiszúrni, úgy eltűnt a szőnyegrojtok mögött.
Lehunyt szemmel sóhajtottam egyet, majd fenyegető lassúsággal felálltam, és mivel volt egy távolság kettőnk feje között, kénytelen voltam felállni a székre, amitől csak még idegesebb lettem. Így viszont kényelmesen tudtam a fülébe suttogni, szép halkan, hogy Gus ne hallja, és ne is lássa, mert a számat takarta a pincér arca. Csak annyit láthatott, hogy az okostóni arcáról fokozatosan kopik le a jókedv, és nem marad rajta más, mint a rémült borzadás.
- Minden világos? - néztem vissza rá, miután jóval derűsebb könnyedséggel huppantam vissza a székemre.
- Hogyne, hölgyem - bólogatott ő szaporán, és visszavéve a dióhéjat sietősen hátrálni kezdett. - És elnézést.. többet nem fordul elő... hozom a rendelésüket...
Elégedett nyújtózkodásom közben mintha villám hasított volna belém. A büdös francba! Ez a hülye pincér elront mindent! Most mit csináljak? Ez egyáltalán nem volt randihoz illő, gyorsan kell valami, amivel egyenlíthetek! Kapkodva visszarámolva a kezeimet az ölembe, ahogy illik, megköszörültem a torkomat, és lázasan törtem a fejem, hogy ezt a csorbát hogy tudom majd kiköszörülni. Gus akkora előnyre tett így szert, amit iszonyú nehéz lesz behoznom. Jó, vis mayor, de akkor is, ez nyilván nem szempont. Neki legalábbis nem lesz az, az tuti. Közel voltam ahhoz, hogy durcásan az asztalra csapjak, hogy jól van, ő nyert, legyen vele boldog, ám ekkor a zenelejátszóból új szám búgott fel. Valami lágy, andalító szerelmes szám, amitől minden fiatal szerelmesnek megremegnek a lábai és megduplázódik a nyáltermelése. Nekem ugyan csak a gyomorsavam, de elég nagy pazarlás lett volna, ha nem éltem volna ezzel az ajándékba kapott lehetőséggel.
- Táncolunk?

Úgy volt, ahogy sejtettem, Zoey-nak ez volt élete első randevúja. Nos, ha ezt tudom, talán valamivel jobban kiteszek magamért. Egy olasz étterem helyett elvihettem volna Olaszországba is. Vagy Párizsba. Bár, hogy őszinte legyek, kételkedtem benne, hogy értékelt volna egy ilyen túlzóan romantikus gesztust. Igen, jobban belegondolva, jobb ez így. Első randevú... Egy dolog elkápráztatni egy lányt, és egy másik lerohanni és halálra rémíteni a nevetséges túlzásokkal.
- Rendben - mondtam neki - Érezzük jól magunkat. Légy Zoey.
Remek kis étterem volt, áldottam az eszem a választásomért... Nagyjából tizenöt és fél másodpercig, amikor is megjelent a pincér. Tudtam, hogy baj lesz. Ez olyan egyértelmű volt, mint az, hogy az éjszakára nappal virrad. Sajnáltam a szerencsétlent, de hát nem volt mit tenni. Már tudtam, hogy a ma este letartóztatásba, kihallgatásba és egyéb kellemetlenségekbe fog torkollani, ugyanis ha ez a fickó hozzávetőleg egy perc alatt felőrölte az én végtelen türelmemet és idiótákkal szembeni toleranciámat is, akkor igazán nem várhattam pont Zoey-tól, hogy nem fogja kinyírni. Kezem romantikusnak álcázott, de sokkal inkább biztonsági megfontolások vezette mozdulattal a lányéra borítottam, amikor az megragadta a kést. Felnéztem a pincérre, és el sem mosolyodtam. Az egy dolog, hogy én szívatom Zoey-t, nekem szabad.
- Nem, a hölgy - hangsúlyoztam ki, hogy mindenképpen észrevegye, hogy nem használom az általa preferált jelzőt - Nem fog ma elszökni, azonban ez nem zárja ki, hogy a ma este folyamán valaki nem fog távozni a macskaajtón át. Ugyanazt kérem.
Ezután a pincér valamivel kevesebb lelkesedéssel indult útnak, hogy hozzon két gyömbért. Elengedtem Zoey kezét, és kinyitottam az étlapot. A lányra vigyorogtam kérdése hallatán, csillogó szemem tudatta vele, hogy igen, ezzel a nővel akartam én randevúzni, nem azzal a másikkal.
- Nem is tudom, de azért nem árthat, ha kiderítjük. Bár én nem akarnám meggrillezni. Kiabálna... Már így is elég hangos. Hm... Szerintem én valami klasszikust választok.
Nem utolsó sorban azért, mert a többit nem tudtam volna kiejteni. Visszatért a pincér, afelől érdeklődött, sikerült-e választanunk, miközben letette elénk az üdítőinket.

Na jó, amikor azt mondtam, hogy Gus jó volt, azt úgy kell érteni, hogy tényleg nagyon állat mód nyomta! Amikor megbotlottam, és fantasztikus módon adtam alá a lovat, hogy hős védelmezőnek érezhesse magát, elszállhasson saját nagyságától, és elfuserálja az egészet, azonnal reagált, és nem is akárhogy. Egy pillanatra még el is hittem, hogy komolyan gondolja. Tényleg megfordult a fejemben, hogy őszintén azt szeretné, ha magamat adnám, mert úgy jobban tetszettem neki. Bevallom, egy kicsit el is érzékenyültem, de nem tehetek róla, annyira jól vegyítette a kellemesen búgó hangot, a megnyerő, romantikus hangvételt, a gondosan megválogatott, találó szavakat, amikkel szerintem bárkit le tudott volna venni a lábáról, egyszóval annyira meggyőző alakítás volt, hogy majdnem sikerült is bepaliznia.
Csakhogy ennél én jobb játékos voltam. Tudtam, mire megy ki az egész. Pont arra, hogy elhiggyem, amit mondott, és miután visszavedlettem normálissá, megfújja a játszma végét jelző sípot, hogy igen, ő nyert, én meg veszítettem, randiban is ő a jobb. Azt meg nem fogom hagyni, ennél több sütnivalóm van!
- Igazad van - bólogattam, a fülem mögé kanyarítva egy hajtincset, szégyenlősen lesütve a szemem. - Nem sűrűn szoktam randizni, ami azt illeti még sosem voltam randin, szóval... nem egészen tudom, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Maradtak a romantikus filmek, meg amiket a barátnőim meséltek - nevetgéltem zavartam, és úgy tettem, mintha nagy erőfeszítésembe kerülne, hogy legyőzzem a zavaromat a bénázásom miatt, hogy a szemébe tudjak nézni. - Ne haragudj. Nincs több hülyéskedés, csak érezzük jól magunkat.
Az étterem egyébként tényleg hangulatos volt. Nem volt túl puccos, de azért nem is egy késdobáló. Amint beléptünk, rögtön elénk sietett egy pincér, hogy nagy mosollyal üdvözöljön minket, és egy szabad asztalhoz vezessen minket. Sajnos a vigyora teljesen őszinte volt, és indokolatlan jókedvét muszáj volt rajtunk levezetnie.
- Parancsoljon, kishölgy - húzta ki nekem a széket, ami nyilvánvalóvá tette a számára, hogy a magas sarok nem tudta megtéveszteni, elég jól be tudta lőni, hogy mi is az ábra. - Csak szóljon, ha segítség kell, máris állok szolgálatára - kacsintott rám, és olyan mozdulatot tett, mintha a hónom alá akarna nyúlni, hogy felpakoljon a székre, de persze mozdulat közben megállt, és vidáman nevetett fel. - No, csak vicceltem egy picikét.
- Nahát, észre sem vettem - morogtam, és rámarkoltam a tányérom mellé készített késre, mikor nemhogy betolta alatt a széket, de velem együtt felemelte, és úgy tette a helyére.
- Hozhatok addig is valami üdítőt?
- Én egy gyömbért kérek.
A pincér, miután Gus italrendelését is felvette, letette elénk az étlapokat, Gust figyelmeztette, hogy tartsa rajtam a szemét, nehogy eltűnjek a cicaajtón keresztül, aztán végre lelépett. Villogó szemekkel követtem, nehogy vissza merészeljen fordulni, és őszintén reméltem, hogy a tekintetem lyukat éget a háta közepébe. Mikor eltűnt a konyhában, megfeszült állkapoccsal, ingerült lassúsággal fordultam vissza fél fejkörzéssel, jó hangosan megropogtatva a nyakcsigolyáimat, hogy ezzel pótoljam a ki nem mondott szitokszavakat és fenyegetéseket.
- Szerinted mekkora jattért hagynák, hogy őt grillezzem meg? - csikorgattam a fogam, de aztán hamar észbekaptam, és bájos mosolyt varázsoltam az arcomra, ami ugyan inkább vicsor lehetett, de a helyzethez mérten az is valami volt. - Mármint... te mit fogsz rendelni? Nagy itt a választék.

Nos, tényleg szép volt a mosolya. Maga a lány is szép volt. Nem abban a porcelánbaba értelemben, hanem sokkal inkább, mint egy igazi nő. Bár az egész csak tréfának indult, én mostanra már véresen komolyan gondoltam a randevút. Na jó... Talán nem véresen. Ha az ember vonzza a bajt, ne gondoljon ilyesmire, ne fesse az ördögöt a falra.
Mostanra már egészen lement a nap, és a nagyváros milliónyi neon színes fényébe öltözött. New York soha nem alszik. Örökké vibrál, energiától lüktet, sorsokat nyel el, embereket tesz tönkre vagy emel a magasba... Mindig is úgy gondoltam, hogy ez a város él. Ha nem számítjuk a Xavier-t, voltaképpen itt volt az egész életem. Itt születtem, itt temették el a szüleimet, valahol itt él Celeste is... Talán már a vőlegényével. Elhessegettem a gondolatot, és most sokkal könnyebb volt, mint eddig bármikor. a lány most, miközben Zoey karja az enyémre fonódott, olyan távolinak tűnt, mintha valaki más életének a része lett volna.
Mellesleg szólva gyanú ébredt bennem Zoey viselkedését illetően. Minden randizós trükkben vérprofi volt, ez tény, de csak amíg nem kellett megszólalnia. A testbeszéd, a gesztusok, mind tökéletes volt. De amikor beszélt, az olyan volt, mintha egy középkategóriás romantikus regényből szedte volna a mondandóját. Mintha nagyjából lenne róla fogalma, hogyan is kell ilyenkor viselkednie, de mégsem lenne benne túl nagy gyakorlata.
Őszintén szólva egészen olyan volt, mintha az lenne az első randija életében, vagy ha nem is, valahol az elsők közt szerepelne.
Amikor megbotlott, szabad kezemmel átnyúltam mindkettőnk előtt, és elkaptam, magamhoz öleltem őt, hogy baja ne essék. Ez rendben volt. Amit utána mondott, sok volt. Pontosan erről beszéltem. Mintha görcsösen próbált volna megfelelni valamiféle nem létező elvárásnak. Néhány lépés után aztán meg is torpantam, szembefordultam vele, és mindkét kezem a vállaira tettem.
- Zoey, figyelj... Sejtem, hogy zavarban vagy, őszintén szólva én is. - kezdtem mosolyogva, igyekezvén érzékeltetni, hogy igen, éppannyira zavarban vagyok, mint ő, kicsit sem kevésbé, nem kell versenyeznie - De én a nagyszájú, kusza hajú vadócot hívtam el randizni, a lökött, csodaszép mosolyával, mert ő tetszett meg. Nem kell... Nem is tudom, nem kell másnak lenned. Értékelem, hogy kiöltöztél, mert gyönyörű vagy, és nagyon jól áll, de azért csak szólj be, lépj a lábamra, ha pimasz vagyok, és legyél Zoey, oké?
Végigsimítottam a karján, aztán nyújtottam a sajátomat, hogy tovább mehessünk.

Szóval szép a mosolyom, mi? Na jól van, öcsisajt, még ha egy kicsit bele is pirultam, nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod! Még nincs vége!
- Köszönöm, de azt hiszem, hogy csak a remek társaság teszi - mélyült el az a bizonyos mosoly.
Ami az összeborulást illeti, nem mondanám, hogy olyan rossz élmény lett volna, sőt, kifejezetten kellemes volt, de leginkább éppen ezért éreztem olyan erős késztetést arra, hogy lábfogást alkalmazzak, és a földhöz vágjam. Piszok disznó, hát szabad ilyet csinálni? Na jó, igen, szabad, de azért igazán elbénázhatta volna, ahelyett, hogy ellenem fordítja a manőveremet. A fenébe, ez tényleg profi! Nagyon fel kell kötni a gatyeszt!
A teleportálás egyébként nagyon tetszett. Na, nem maga a folyamat, mert az nagyjából egy pillanatig tartott csupán, szóval vettem egy nagy levegőt a Xavier kertjében, és kifújtam az étterem mögötti sikátorban. Maga a tény jött be, hogy nem kell ide-oda zötykölődnie a tömegközlekedéssel vagy saját járművel, vagy akár olyan fantasztikus sebességekkel röpködnie, mint én, hanem tényleg egyik pillanatban itt, a másikban meg bárhol.
- Persze, minden rendben - bólogattam úgy téve, mintha a ruhámat igazgatnám, csak hogy érzékin végigsimíthassak magamon. - Ezt a sebességet tényleg nehéz lett volna legyőznöm - nevettem fel csilingelő kacagással, pedig szívesebben csikorgattam volna a fogamat. - De nem baj, kíváncsian várom, hogy még miben vagy ennyire tehetséges.
Csak kihallotta a gúnyos felhangot, és megértette a célzást, hogy ezt a versenyt már nem fogja megnyerni! De ha nem, úgy is jó. Ez nem változtat azon, hogy ma este bizony alul fog maradni. Ez a kör az enyém!
Elfogadva a karját, meg is indultunk befelé, de már az első lépésnél gond adódott. Méghozzá az, hogy majdnem eltaknyoltam. Még jó, hogy már belékaroltam, így volt mibe kapaszkodni.
- Hupsz, bocsi - mentegetőztem gyorsan, szégyenlős zavarnak leplezve a mérgemet, hogy elfeledkeztem a sugarakkal a magasba emelni magam. Ezt gyorsan, diszkréten pótoltam, mert tudtam, hogy ennél jobban úgysem fog menni. - Göröngyös az út.
Bár az aszfalt tükörsima volt, kevésbé nem is érdekelhetett. Inkább azzal vigasztaltam magam, hogy végül is így talán még jobb volt. Biztos feléledt benne a védelmező ösztön, nagy, erős férfinak érezheti magát, amiért megkapaszkodhattam benne, és megvédhetett az eséstől, én meg a gyenge, (félig-meddig) elesett lányka, akit meg kellett óvni. Hát úgy összességében a belem fordult ki, már a gondolatra is, de nyerni akartam, úgyhogy nem riadhattam vissza az ilyesfajta taktikáktól sem.
- Mekkora szerencsém van, hogy ilyen erős férfi kísér - simogattam meg a karját ezúttal leplezetlenül. - Főleg egy ilyen környéken, nagyon jól esik, hogy biztonságban érezhetem magam.
Na, most, hogy az egójának is benyaltam, már tuti sínen vagyok! El nem tudtam képzelni, hogy egyes lányok, hogy érezhetik tényleg a szükségét, hogy egy pasi megvédje őket, hiszen nőként is elég erős lehet az ember. Csak éppen Gusnak erről nem kellett tudnia. Hadd higgye, hogy én is azok közé tartozom, akik mellé páncélos lovag kell.

Oké, tisztázzuk már a legelején: nem voltam kezdő. És a randitrükköket mindenki ismeri. De tényleg mindenki. Azonban az, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, hogy semmiféle szösz vagy porszem nem volt a zakómon, egyáltalán nem jelenti azt, hogy maga a gesztus nem volt nagyon is hatásos. Amikor valamiféle számomra homályos győzelmet ünnepelve nemrég a tetőmre keveredett a nagyszájú, kócos lány, elképzelni sem tudtam volna, hogy valaha az életben, ebben vagy akár egy párhuzamos univerzumban, én majd megborzongok az érintésétől, pedig pontosan ez történt. Nos, a "van valami a zakódon"-trükk, legyen bármilyen átlátszó is, nem véletlenül örök klasszikus.
- Kösz... Hát... A hétköznapokban nem hordok zakót - mondtam, ragyogóan éles elméről téve tanúbizonyságot - De ez különleges alkalom - próbáltam szánandóan bénán menteni a helyzetet.
Alig hittem el, de Zoey-nak sikerült, ha mégoly kissé is, de zavarba hoznia.
Örültem, hogy az olasz étterem ötlete elnyerte a tetszését, mert bevallom, egyik másik nemzet gasztronómiáját sem ismertem annyira, hogy el merjek vinni egy lányt a rá épülő étterembe. Nos... Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor az olasz konyháról szerzett ismereteim is csak a pizza, lasagne, milánói makaróni hármasra korlátozódtak, de úgy gondoltam, ezzel nem lehet nagyot tévedni, és lám, igazam is lett.
Amikor vigyorogva eleresztett egy viccet, a bennem lévő feszültség oldódott egy kicsit. Visszavigyorogtam rá, és kezdtem úgy érezni, hogy ez egy kellemes este lesz.
- Nem, azt hiszem, kenyérmorzsa nélkül is menni fog. Biztos mondták már neked... De igazán nagyon szép a mosolyod.
Nem mondom azt, hogy a szoros ölelés meglepett, bár előbb számítottam volna atombombára, a dinoszauruszok feltámadására vagy arra, hogy Logan valaha valakivel kedves lesz. Ami még magánál az ölelés tényénél is meglepőbb volt számomra, az az, hogy ez nekem kimondottan jól esett. Nem is hagytam válasz nélkül, karjaim szinte maguktól fonódtak a lány derekára.
- Nem engedlek el - suttogtam vissza neki, aztán a talaj eltűnt a lábunk alól, a tér semmivé foszlott, és mi egy pillanatig az üres, végtelen semmiben lebegtünk, ahol csakis mi ketten alkottuk a világot.
Aztán megérkeztünk, és én csak egyetlen másodperccel tovább tartottam Zoey-t a karomban, mint ameddig feltétlenül szükséges volt. Végtelenül örültem annak, hogy az én képességem ennyivel királyabb volt, mint Gabe-é, és az én utasaim nem lettek rosszul teleportálás után.
- Minden rendben? - kérdeztem azért, és kisimítottam egy tincset a lány arcából.
Egy sikátorban voltunk, az étterem mögött. Nem volt a legbiztonságosabb ugrópont, és ha egyedül lettem volna, biztos inkább az étterem mosdójába megyek, de hát mégsem sodorhattam veszélybe egy hölgy jó hírét. A karomat nyújtottam neki, hogy elindulhassunk a bejárat felé.

Majdnem rávágtam, hogy ,,Tudom, nem vagyok vak!", de aztán sikerült visszafognom magam. Nem mintha tényleg olyan lehengerlően szépnek találtam volna magam, de azt tudtam, hogy mivel lehet meghülyíteni egy pasit, és a szobatársam mindent rám pakolt, hogy ne legyen hiány semmiből. Szóval a megfelelő jelző talán nem is a ,,gyönyörű" lett volna, hanem a ,,jól felszerelt", de hát ilyen apróságokon csak nem fogok pattogni. Legalábbis nem most, mert a végén még ő nyer.
- Köszönöm, igazán kedves vagy - rebegtettem meg hálásan a szempilláimat. - Te is nagyon csinos vagy. Kár, hogy nem hordod gyakrabban ezt a zakót, olyan jól áll neked. Hoppá, valami kis szösz van rajta!
Persze marhára nem volt rajta egy porszem sem, de így végigsimíthattam a gallérján, és közben csak úgy tök véletlenül hozzá tudtam érni a nyakához, mintha lágyan megcirógattam volna.
- Így - mosolyogtam rá, majd belékaroltam, és szorosan hozzásimultam. - Van valami ötleted, hogy hova menjünk?
El nem tudom mondani, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy nincs abszolút elvadult gasztronómiai ízlése, mert semmi kedvem nem volt a győzelem kedvéért algaszószos nyers békapetét vacsizni, vagy egész este egy tobozon rágódni.
- Szuper - villant fel egy őszintén vidám és lelkes mosoly. - Imádom az olasz konyhát.
Mivel én arra számítottam, hogy busszal megyünk, először nem is értettem, hogy mi olyan nagy szám azon, hogy nem fogunk kocsikázni. Nekem sem volt autóm, és akkor mi van?
- Dehogy baj, én is leginkább repülni szoktam, vagy ha sok a bámész, akkor busszal. Úgysem teleportáltam még soha, itt az idő, hogy kipróbáljam.
Valójában tényleg egy kicsit izgatott voltam, mert már nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen is lehet csak úgy köddé válni, aztán kilométerekkel arrébb megjelenni.
- Szórjunk magunk után kenyérmorzsát, hogy visszataláljunk? - vigyorogtam, de aztán eszembe jutott, hogy bombázóként nekem most nagyon nem kéne poénkodnom. Meg még mit ne! Tiszta időpazarlás!
Hogy javítsam a bakit, igéző mosollyal léptem elé, és a vállaiba kapaszkodva hozzábújtam, hogy még az arcomat is az övének döntöttem (kellőképpen felfelé feszülve).
- Ne engedj el - suttogtam a fülébe, ügyelve rá, hogy a leheletem megcsiklandozza a fülét.
Jó volt. Gus nagyon jó volt! Méltó ellenfél. De akkor is én fogok nyerni!

Nem igazán értettem a történteket. Meg voltam győződve róla, hogy nevetve elhajt a fenébe, és elröppen, vagy hozzám vág valami nagyon csípős kis beszólást. Ehelyett úgy tűnt, még a végén kiderül, hogy nőből van, legalábbis kezdett egészen úgy viselkedni. Aztán mégis elszelelt, de azzal az ígérettel, hogy pontban fél óra múlva megjelenik a nagykapunál. Ebben több okból is kételkedtem. Eleve, ha csak génkészletében nő is, viselkedésében kevésbé, akkor is, pont, mint a repülés képessége, a DNS-ébe van kódolva a késés is. És a késés, mint olyan, csakis akkor említendő, ha szándékában állna valóban eljönni, viszont én meg voltam róla győződve, hogy felültet. Úgy gondoltam a kérdés mindössze annyi, hogy eleve így tervezte-e, vagy pedig menet közben ijed be.
Mindazonáltal úgy döntöttem, a dolog nem rajtam fog múlni. Az írógépemmel együtt eltűntem a tetőről, hogy még ugyanabban a szívdobbanásban megjelenjek a szobámban. Üres volt, aminek most örültem, mert semmi kedvem nem volt magyarázkodni. Leraktam az írógépet, és az íróasztal fiókjába rejtettem az egyetlen lapot, amit sikerült teleírnom, mielőtt lecsapott volna a színpompás Zoey-tornádó. Fekete farmernadrágot húztam, fehér inget (a nyakkendőt természetesen ignoráltam) és hozzá egy fekete zakót. Megvizsgáltam a tükörben az ábrázatomat, de úgy döntöttem, ez a két napos borosta még bőven maradhat. Nos igen, van akinek ez jól áll, és van, aki Gabriel. Egészen úgy viselkedtem, mint aki valódi randevúra készül, holott még mindig biztos voltam benne, hogy amikor már legalább fél órája várok hiába, Zoey majd elsuhan felettem nevetve, esetleg megdob egy vízibombával is, vagy ilyesmi.
A nap utolsó vörös sugara lobbant el éppen az égen, amikor megjelent a lány. Nem repült, hanem sétált, és...
- Gyönyörű vagy - mondtam, minden igyekezetem latba vetve, hogy ne bámuljam meg túlzottan, és a hitetlenkedés se érződjön ki a hangomból.
Nem mondom, hogy nem volt vonzó a kusza, szélfútta frizurájával, rendetlen ruhában, örökké mérgesen pattogva, de azért ez a változat sem volt utolsó. Kissé összezavarodtam, hirtelen nem tudtam, hogyan is kezeljem ezt a nőt. Vajon ez a nőies, szép jelenség az igazi Zoey, vagy az a kis pukkancs, aki nem hagyott írni? Mindenesetre hagytam, hogy belém karoljon, és lassú sétára indultunk. Vettem egy mély levegőt, és úgy döntöttem, ha már kitett magáért, akkor én is igazi randevúként kezelem az estét.
- Ismerek egy olasz éttermet, ahol nagyon jól főznek. Viszont... Gondot jelent, ha teleportálnunk kell? sajna nincs autóm... Sosem éreztem szükségét.
Nem tudom, mennyire sikerült eltitkolnom, hogy elállt a lélegzetem, amikor lehunyta a szemét és mély levegőt vett, de aztán elengedtem magam. Miért is kellene eltitkolnom? Elvégre az önkéntelen gesztusok is bóknak számítanak.

Eddig bár összefont karokkal lebegtem előtte háttal, azért idővel félig csak visszafordultam, de a szemeimet akkor is lehunyva tartottam, ahogy a fejemet is sértetten felszegve. Mikor azonban kijelentette, hogy az erkölcsi győzelem tényleg az enyém, először csak félszemmel sandítottam felé, majd amikor meggyőződtem róla, hogy komolyan gondolta ezt az igen váratlan gesztust (belátást!!!), rögtön felderült az arcom, és boldog mosollyal fordultam már teljesen felé.
- Így már mindjárt más - kacsintottam rá.
Na, persze attól még hallottam a beszólásait is, de így már könnyebb volt elviselni. Valamelyest tompult az élük, inkább baráti csipkelődés volt. Mondjuk valami azt súgta, hogy valószínűleg eddig is az volt, de most már sokkal inkább tűnt nekem is annak. Persze a vacsora meghívás még váratlanabbul ért, mint az erkölcsi győzelem kiutalása a számomra. Ráadásul nem is viccelt. Nem szívózott. Nem a bolondját járatta velem. El nem tudtam képzelni, hogy miért akart velem randizni. Ugyan miért tenne ilyet? Alig ismer, ha nem is tűnt egy túlérzékeny hisztigépnek, azért nem éppen puszipajtásokhoz méltó volt a kezdésünk. Lehet, hogy mégiscsak... Óóó, értem már!
- Nos, akkor rendben van - mosolyodtam el lelkesen bólogatva. - Tudsz egy jó helyet? Válassz te, én nem vagyok ebben annyira otthon. És ha adsz egy órát, hogy elkészüljek, már indulhatunk is. Tudod mit? Szerintem fog az menni fél óra alatt is. Találkozzunk a bejárati kapunál. Na, mit mondasz? Mehet? - emeltem fel a stoppert, és ha rábólintott, kilőttem.
A szobatársam, aki nálam sokkal ,,nőiesebb" volt, segített összekészülni. Kimondottan lelkes volt, és hál'istennek ez aztán nagyon is az ő asztala volt, úgyhogy nem csupán az elképzelésemet sikerült zseniálisan kiviteleznie, de végül nem is késtem. A hajamat egyszerű, elegáns kontyba fogta össze, de pár hajtincset szabadon hagyott. Egy kis igéző smink, amitől a szempilláim még hosszabban pöndörödtek, a sötét színek pedig kiemelték a szemem színét, némi rúzs a számra vonzotta a tekintet, egy kis pirosítótól a pirospozsgás pofiért, és az arcom készen is volt. Aztán egy sötétvörös ruha következett, feszülős, merész kivágású, spagettipántokkal, mindössze combközépig érő hosszúsággal, és remek kiegészítőkkel, amik a kebleimet feljebb tornászták. Ehhez már csak egy magassarkú szintén mélyvörös tűsarkú cipellő következett, amiben ugyan képtelen voltam akár egyet is lépni, de csak egy-két millimétert kellett lebegnem, hogy ez ne látszódjon, és így úgy tűnt, mintha tökéletes magabiztossággal járkálnék benne, mivel még a sugaraim sem látszottak, nemhogy az, hogy a talpam nem is éri el a talajt. Végül egy leheletnyi parfüm, és a mű elkészült.
- Kit akarsz bevadítani? - nézett rám az aznap esti öltöztetőm.
- Röhögni fogsz: egy pasit - hajoltam közelebb a tükörhöz, hogy jobban szemügyre vehessem magam, eddig ugyanis még sosem voltam így kinyalva.
- Engedjem át ma este a szobát? - vigyorodott el.
- Áh, hagyd csak - legyintettem, ahogy az én arcomon is megjelent egy vigyor. - Nem az van, amire gondolsz.
- Nem-e? Akkor mi?
- Csak annyi, hogy sem gondolhatja komolyan, hogy nem látok át rajta. És nem fog győzni!
- Istenem, Zoey!
- Mi van?
- Áh, semmi. Érezd jól magad!
- Ó, meglesz, ne aggódj. Ezúttal nem csak az erkölcsi győzelem lesz az enyém.
- Hát ebben a szerkóban az ziher!
- Na jó, én mentem, te meg elmehetsz a fenébe addig is. Ja, és kösz, hogy segítettél!
Még egy kis táskát is kaptam tőle, azt tőlem telhetően kecsesen himbáltam az ujjaim között tartva, ahogy a kapuhoz igyekeztem.
- Ééééééés... idő - nyomtam le a stopper gombját Gus orra előtt, amikor megérkeztem, és ő is ott volt. - Pont fél óra. Mehetünk? - nyújtottam felé a kezemet, hogy belé karolhassak.
Kint még éppen hogy lement a nap, a vörös árnyalatának egész palettáját festve a horizontra, a tücskök pedig máris rákezdtek esti zenéjükre. Igazán hangulatos volt, csak éppen engem pillanatnyilag hidegen hagyott. Nem volt időm ezzel foglalkozni, mivel minden másodpercben tökéletesen kellett teljesítenem, közben pedig még lazának is tűnni. Nem kis kihívás volt, de annál édesebb lesz a győzelem!
- Te is szereted az esti illatokat? - kérdeztem, és mélyet szippantottam a levegőből. Na, nem mintha jelenleg tényleg át tudtam volna érezni a balzsamos lég varázsát, de így megemelkedett a mellkasom, a szemeim lecsukódtak, szóval extra rohadék lehettem a a jópofa szagok ürügyén.
Már a zsebemben éreztem a győzelmet.

Igaz, ami igaz, valóban nem rendelkeztem díjbirkózó testalkattal, és a magasságom sem volt kirívó. Épp csak ez engem egyáltalán nem zavart. Nem értettem ezt a magasság-fétist, mintha az ember százkilencven centinél kezdődne, az alatt meg kötelező lenne mutatnom némi kisebbrendűségi komplexust.
Bár úgy véltem, hogy mivel nem zavarta volna, ha a kis versenyében porig aláz, ezért az erkölcsi győzelem is az enyém, arra gondoltam, nem árt, ha nagylelkű leszek. Végül is nem feltétel, hogy rögtön megutáltassam magam.
- Igen, az erkölcsi győzelem a tiéd - mondtam könnyedén, hogy még a gyanúját is elkerüljem a gúnyolódásnak.
Egyre lejjebb ereszkedett a nap, és most már valóban felizzottak az égen azok a színek, amiket az imént megjósoltam. Lehet az élet igazságtalan, a fájdalom örök és maró, a megélt tragédiák lerázhatatlanok, mégis, vannak pillanatok, amikor minden leoldódik rólunk, és csak nézzük a körülöttünk lévő világ nagyszerű szépségét, tudván, hogy minden tettünk, szenvedésünk és örömünk semmi ebben a hatalmas rendszerben. Ennek a gondolatnak elkeserítőnek kellett volna lennie, de mégsem volt az.
Mélyen Zoey szemébe néztem, és az önelégült vigyor a képemen kedves mosollyá szelídült.
- Nem, nem szórakozom veled, Zoey - mondtam csendesen - Tényleg randevúra hívlak.
Nos, természetesen szórakoztam, mert kíváncsi voltam, ezzel be lehet-e fogni a száját akár egy pillanatra is, de aztán úgy gondoltam, ha valami furcsa csoda folytán nem menekülne el sikítva egy ennyire felnőttes dologtól, akkor talán tényleg elvinném vacsorázni. Nagyon más volt, mint Celeste... De éppen ez tetszett benne.