Zoey és Augustus

First topic message reminder :

Alkonyodott. A nap emléke még narancssárga és rózsaszín fényként lángolt a nyugati horizonton, de messze keleten már az Esthajnalcsillag pislákolt, az éjszaka előhírnöke. A férfit elbűvölte e természeti jelenség szépsége, de közel sem annyira, mint a mellette ülő nő gyönyörű, barnászöld pillantása.
Az írógép kopogása elhalt, ahogy átolvastam a bekezdést. Elfintorodtam, mert kicsit giccsesnek tűnt, de nem tudtam volna pontosan megmondani, hol a hiba. Tovább gépeltem hát.
A nő borzongós-mélyen felsóhajtott, és fejét a férfi vállára hajtotta. Az átkarolta a lányt, és csókot adott a halántékára. Ugyanúgy ültek most, mint akkor először, a metrómegállóban a padon. Mintha életekkel ezelőtt lett volna...
Tudtam, hogy egy éve még ez a történet teljesen más lett volna. Akkor a férfi hősiesen megmentette volna szerelmét, aztán boldogan éltek volna, míg meg nem halnak. De a való életben a legritkábban történik csak ilyesmi. A mesék boldog befejezése is csak mese, semmi több. Én pedig nem hittem többé a mesékben.
Az iskolaépület tetején ültem, térdemen az írógéppel. Ide viszonylag kevesen képesek feljutni, így nem kellett attól tartanom, hogy valaki megzavar. Lában a több méteres mélység felett kalimpált, de nem féltem, hogy leesek. Ugyan, mit árthat nekem egy zuhanás?
Elnéztem a parkot, a kosarazó (és képességeikkel folyton-folyvást csaló) diákokat, az ismerős és új arcokat. Régen is gyakran ültem idefent. Voltak közös helyeink Gabe-bel, titkos kis búvóhelyek, amiket cak mi ismertünk, ahová csak mi, a kiválasztottak juthattunk el, akiknek a távolság és a tömör téglafalak semmit sem jelentettek. Ez nem ilyen volt. Ez a tető, ez a kilátás, ez csak az enyém volt, a saját kis búvóhelyem a világ elől.
Folytattam az írást.
A férfi szívébe csendes szomorúság lopakodott, hiszen tudta, utoljára tartja ezt a kicsi, különleges nőt a karjában. Közéjük állt valami, talán maga az élet: elfáradt kis szenvedéllyé satnyult a lángolás, szerelem híján mélységes-szép szeretetté, amit most a lány félredob, hogy csillogó, gazdag élete lehessen. Már szinte nem is haragudott...
Kire nem haragudott? Celeste-nek mégsem nevezhetem...
Már szinte nem is haragudott Simone-ra. Mi értelme lett volna? Ha haragszik, az semmin sem változtat. Kiszakítják világának közepét, életének értelme és mozgatórugója elvész, és hiába minden ereje, tudása, már akkor veszített, amikor egyáltalán harcba szállt. A színjátéknak vége, és a függöny lehull, hogy a történet csak a nézők emlékeiben éljen tovább, vagy már ott sem.
A lap betelt. Beraktam egy kavics alá, újat fűztem a gépbe, és folytattam.

- Jól van, akkor te is csaló disznó vagy, mint Alistair - húztam fel az orrom a 102 pontjára. - A múltkori 100 pontosnál bevágott 120-at, mert megírta az eredetileg tervezett, de aztán kihagyott esszé kérdést, plusz kijavította az első kérdést, mert a tanár elszámolta, és úgy nem lett volna értelme. És még így is 2 perccel korábban adta be, mint én. Szóval kb. negyed órával a többiek előtt. Hiába lett 100%-os, süthetem. Úgyhogy most nem fogok olyan felkészületlenül menni, mint a múltkor. A teszt témájából már felkészültem, most a jövő hónapi anyagot zúzom. Meglátjuk, kinek áll holnap a zászló - dörzsölgettem sátáni vigyorral a kezeimet, és szinte még én is éreztem, ahogy felvillan a villás farkam meg a két szarv a fejem búbján.
A kérdése persze jogos volt. Nem láthatta, mi történt, így tényleg furcsa dolgokra érkezhetett vissza. Nem mintha bármi eget rengetően szaftos pletykával tudtam volna szolgálni, de elvégre ez az ő szobája volt, szóval annál inkább érintett volt. Meg miatta is volt.
- Bejött, pampogott, én viszont tanulni akartam, szóval elhallgattattam - nyújtózkodtam elnyomva egy ásítást, elengedve a fülem mellett a piszkálódását.
Ha ez nem volt neki elegendő indok, bővebben is kifejtettem.
- Nem szeretem, ha a barátaimat szidják, ha lekicsiznek, ha idióta pletykákat nem csak készpénznek vesznek, de még az orrom alá is dörgölik, ha feltartanak a hülyeségeikkel, így aztán okom bőven volt, hogy rövidre zárjam a pattogását. Nyugi semmi komoly. Már az is elég volt neki, hogy lefújtam volna a korrepetálásainkat, ha nem vonja vissza. Tudod, mindig megtalál, ha bukásra áll, így ismerkedett meg a szobatársammal. Sportolóként nem sokat ad az edzőtermen kívüli tanulásra. De aztán... jobb, hogy nem voltál itt, ha hallottad volna, még ezek után is miknek elhordott, összetört volna a kicsi lelked. Szóval... tudni kell, hogy az a képessége, hogy ha akar, olyan rugalmas tud lenni, mint egy gumilabda. És kosarazik. A többit a fantáziádra bízom. Az orra azért vérzett, mert mikor végeztem vele eléggé szédült, egyenesen neki az ajtófélfának. És ha már itt volt, gondoltam, ne ússza meg ennyivel. A következő kör viszont már a tiéd, ha megint megtalál. Nem vagyok a testőröd.
Tudtam, hogy Gus idiótának fog tartani. Nem voltak illúzióim. De minek hazudtam volna? Ez történt. Bárki megpróbálhatott kukoricázni velem, szívük joga, csak nem biztos, hogy megéri. Ezt pedig Gus is vagy megérti, vagy nem. Illetve vagy elfogadja, vagy nem. Nem mintha számított volna. Egyrészt láttam rajta, hogy még mindig mérges, másrészt meg sosem tudott meghatni, ha valaki dinkának tartott. Igazi bosszúságot csak mondjuk egy 120%-os teszt tud okozni, amin nem az én nevem áll.
Gus segedelmével kiderült, hogy kevés eséllyel fogok túl kevés előnyt szerezni másnap. Minden kérdésre tudtam a választ, néha még be is fejeztem helyette a kérdést, hogy hamarabb válaszolhassak, és kiderüljön, elég jól tudom-e az anyagot. Elég jól! Szóval tökéletesen. Örültem a keresztkérdéseinek, mert ha azokra is tudom a választ (márpedig tudtam), akkor felkészültem. Mivel még fejjel lefelé is tudott folyni az orrom, ami valami eszméletlenül idegesített, a vége az lett, hogy mindkét orrlyukamba papírzsepit gyömöszöltem, amitől ugyan ritka hülyén nézhettem ki, de már nem tegnap este volt, hogy ez zavarjon.
- Oké, akkor ez megvan - bólintottam, és visszafordulva normális testtartásba, talpra huppantam a padlóra, látszólag azért, mert úgy kényelmesebb volt, valójában viszont azért, mert túl kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy elég magabiztosan tudjam használni a képességemet, és ne essek fejre.
Az egyik dossziéból egy nagy halom papírlapot vettem elő.
- Ezeket még sosem láttam - világosítottam fel Gust, aki ugyan láthatta azokat a papírokat is, amik nálam voltak, ő csak egyetlenegyet kapott. - Nálam vannak a kapcsolási rajzok, beszámozva. Nálad a lista, hogy melyik mit ábrázol. Mehetünk sorban is, vagy összevissza, ahogy akarod. Nincs jelentősége, mert mondom, még sosem láttam őket. Mehet?
Figyelmesen tanulmányoztam az első ábrát.
- Rádiómagnó.
Jöhetett a következő.
- Motorbicó.
És így tovább haladtunk mind a 20 ábrán, amik közül jó néhány akkora volt, hogy szét kellett hajtogatni, mint egy térképet. Bár mind a húszat eltaláltam, mégsem voltam elégedett.
- Egyik típusát sem tudom - ráztam a fejem, de ezt gyorsan abba is hagytam, mert már ennyi is elég volt, hogy szédülni kezdjek . - Miben, hogy az a balfék ezeken fogja bezsebelni a plusz pontokat?
Idegesen rágtam a körmöm. Az egy dolog, hogy jobban le voltam maradva, mint hittem, de a Gusszal való balhé után, még a vírusnak is be kellett kavarnia, hogy ne tudjak kellőképpen összpontosítani. Nem éreztem túl jól magam, muszáj volt leülnöm. A kezeim enyhén remegtek, a homlokomat kiverte a hideg veríték, miközben úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek. Hiába izzadtam, fáztam. Egész testemben reszkettem, a fogaim hangosan kocogtatták a bögre szélét, ahogy a számhoz tartottam, hogy igyak még egy kis teát.
- Mert nem értem volna rá a teszt után megbetegedni - morogtam mérgesen.
Aztán megráztam magam, pár másodpercre hatalmasra nyitottam a szemeimet, hátha kicsit magamhoz térek, majd magamhoz húztam a következő dossziét.
- Oké... - Itt muszáj volt beiktatnom egy sóhajt. - Térjünk a latin... igeragozásra... száztizenkettedik oldal... participium perfectum singularis és pluralis nominativus...
Megpróbáltam Gus felé nyújtani a vaskos, több kilós gyűrűs dossziét, de nem tudtam teljesen felemelni, még megtartani sem, így hangos csattanással a földre esett.
- A fenébe - szusszantam fel, szerény személyem szerint indokolatlanul kimerülve, hiszen nem futottam vagy húsz kastélykört. - Szóval a... négy... coniugatio... és a... perfectum...
Több mély sóhaj után sem akartam jobban lenni. Letörten pillantottam Gusra.
- Folytathatjuk később? Csak öt perc, jó? Egyébként... van még itt a bogyóidból? - kérdeztem erőtlenül tartva a fejemet a tenyeremben.

Egészen addig tüntető csendben maradtam, míg Zoey el nem kiáltotta magát. Hogy kész vagyok-e? Hogyhogy kész? Mire? Egy hang felelt neki. Felnéztem. a fürdőszobám ajtajában egy idegen áll, akkora, mint egy hegyomlás, és volt néhány vércsepp a pólója elején. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy értettem a helyzetet. Feltámadó kíváncsisággal, derűsen hunyorogva néztem végig a kibontakozó jelenetet. Időközben a hegyomlást is beazonosítottam: az a srác volt, aki tegnap este Zoey szobatársával enyelgett. De mit keres itt? Miért?
Aztán minden értelmet nyert. Szóval az úriember idejött, hogy laposra verjen, Zoey pedig kissé átrendezte az arcvonásait. Nem tudtam, bosszankodjam-e, vagy pedig nevessek. Hiába volt ekkora darab, a fickó legfeljebb akkor jelenthetett rám veszélyt, ha hátulról támad, vaksötétben, láthatatlanul, zajtalanul, és az sem árt, ha mindeközben eszméletlen vagyok. Kétségkívül emberségesebb megoldás volt ez így, még ha ezzel ő aligha értene is egyet.
Felálltam a fotelből, és mint egy joviális házigazda, a srác vállára tett kézzel kikísértem. A küszöbön párszor vállon is veregettem, amitől összerezzent. Nem akartam belegondolni, mit tett vajon vele Zoey.
- Semmi baj, öreg barátom. Az égvilágon semmi. Megértelek. Egy férfinek néha meg kell tennie nehéz dolgokat, a mi életünk már csak ilyen. Jövő szombaton sem kell korábban jönnöd, szeretek sokáig aludni. Kösz mindent!
Kilöktem a folyosóra és barátságos mosollyal rácsaptam az ajtót. Elkaptam a könyvet, amit a lány felém dobott, majd továbbítottam is vissza az ágyra, ami lassan már úgy nézett ki, mint valami katasztrófa-sújtotta övezet.
- Csak mondjad, amit tudsz. Ha hibázol, kijavítalak. Nyugi, emlékszem erre a dolgozatra. Nekem százkét pontos lett, belecsempésztem egy kis pluszt is. Egyébként meg... Mit műveltél ezzel a szerencsétlennel? És mit csinált ő? Kicsinek nevezett? Azt mondta, szépek a sugaraid? Netán ő is vonzódik hozzád? - ez utóbbiba már került némi kedves gúny- Nem mintha szükség lett volna erre. Eléggé kellemetlen lesz, amikor az iskolában elterjed, hogy a barátnőm verekszik helyettem. Nem mintha... Na, érted.
Továbbra is dühös akartam lenni, de egyszerűen nem ment. Inkább hallgattam Zoey felelését, néha közbeszúrtam egy-egy kérdést. Végül elégedetten bólintottam.
- Meg kell, hogy mondjam, ijesztően okos vagy, Graham. - büszkén pillantottam rá, nem mintha erre bármi okom lett volna.
A haragom mostanra teljesen elpárolgott, de azért még igyekeztem szúrósan nézni, hogy tudja, velem nem lehet csak úgy bármit megtenni. Elvettem még egy szendvicset, és néhány morzsát, amit a lány akrobatikus reggelije során elhullajtott, a kukába teleportáltam. Szerettem volna, ha lejön onnan, már csak azért is, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy a fejjel lefelé lebegés jót tesz a náthának, még ha nem is tudtam indokot mondani rá, miért is káros.

Most sem szóltam közbe. Az utóbbi időben úgy tűnik, csak bölcs előadásokban tudtunk kommunikálni egymással, de ez nem zavart. Legalább végighallgattuk egymást. Sok pár ezt nem mondhatja el magáról. Mármint beszélgető pár. Beszélgetőpartner. Nem vagyunk egy pár. Csak partnerek. A beszélgetésben. Igen. Na, ez szép szerelés volt! Nem mintha fontos lenne, most igazán a tanulásra kellett koncentrálnom. Főleg, hogy a könyvek és jegyzetek szép tempóban gyűltek körülöttem. Sokan elkeserednek, ha ránéznek a még előttük álló tanulásmennyiségre, de nekem nem volt szokásom. Egyrészt, mert szerencsére elég érdeklődő voltam ahhoz, hogy még élvezzem is, hogy új dolgokat tanulhatok, másrészt meg minden egyes agyamba vésett adattal csökkentem az esélyét annak, hogy bárki más (bárki más) több pontot érjen el nálam.
- Király, köszi - biccentettem végigfuttatva az ujjaimat a felhalmozott könyvek gerincén. Itt volt mindegyik. - És a jegyzetek... ó, megvannak. Nem árt, ha mindkettő... ez meg mi? Wow!
Felcsillanó szemmel pörgetve át az ismeretlen kézírással szedett oldalakat.
- És ez még csak csalásnak sem minősül - vigyorodtam el. - Kösz, rendes tőled.
Megfordult a fejemben, hogy esetleg ezzel szeretne elnézést kérni, vagy ha azt nem is, talán békejobbot nyújtani. Talán igen, de úgy döntöttem, hogy ha nem is, akkor is annak veszem, mert túl fáradt voltam tovább hadakozni, meg kedvem sem volt. A fölös energiámat inkább a tanulásra akartam fordítani. Na, persze, ahogy én azt elképzeltem! Alig hagyott magamra Gus, hogy végre a kezembe kaphassam a matek könyvet, alig egy percen belül valaki máris feltépte az ajtót.
- Hol van?! - bődült fel Roy, a szobatársam pasija.
- Felteszem Gust keresed - néztem fel rá a trigonometriai példák mögül unottan.
- Fingom sincs hogy hívják! - fröcsögött a srác eléggé feldúltan. - Azt a kis mócsingot, aki ránktört tegnap este, és a barátnőd emiatt egész éjjel azon picsogott, hogy a barátod van, és neki nem is szóltál. Rohadtul nem ezt a programot terveztem.
- Ja, megértem - ásítottam nagyot a következő oldalra lapozva. - Ez tényleg rémes lehet. Szólok is a hisztis etiópiai éhezőknek, hogy ne vinnyogjanak már, valakinek tényleg komoly problémái vannak.
- Ne szívózz már Zoey, ez nem tartozik rád! - lépett hozzám közelebb. - Bocs, kislány, de asszem, kilapítom a pasidat!
Nehéz lenne megmondani, hogy mitől ment fel bennem ismét a pumpa. Az utolsó mondatban csak úgy hemzsegtek a nagyon meggondolatlan szavak, amiknél jóval kevesebbért is hajlandó lettem volna még egy kicsit elodázni a tanulást, és inkább minden figyelmemet a delikvensre összpontosítani. Lassú mozdulattal csuktam be a könyvet, ami puhán huppant le mellém a párnára.
- Nos... - kezdtem halkan, és kelletlen szusszanással kimásztam az ágyból.
Mikor Gus visszatért, én éppen fejjel lefelé lebegtem, a fejemet alulról megtámaszt kezemből kilövellő sugaraknak köszönhetően, míg a másik kezemben a matek könyvet tartottam.
- ... sinusnégyzetegyenlőegymínuszcosinuskétxperkettő... Ó, király, kaja!
Visszabillenve normális testtartásba kaptam magamhoz én is egy szendvicset, és nagy levegővétel után két falásra benyomtam. Biztos finom volt, nem tudom, mert ízeket nem éreztem, hiszen úgy be volt dugulva az orrom, hogy még levegőt sem kaptam amíg a szám tele volt, úgyhogy nagyon bele kellett taposnom, hogy elég legyen az az egy mély sóhaj, mire lenyelem az utolsó kenyérdarabot is. Akkor beleszürcsöltem a teámba, és csak úgy mellékesen elkiáltottam magam:
- Kész vagy?
A fürdőszobaajtó kinyílt, és megjelent Roy.
- Véres még? - kérdeztem tőle szenvtelenül.
- Nem, nem, már elállt - tapogatta meg óvatosan az orrát.
- A csapra értettem!
- Ó, nem, az sem. Kipucoltam.
- És?
- Meg még rendet is raktam, lemostam a tükröt, fel is söpörtem, meg felmostam.
- Remek - bólintottam, majd mielőtt újabb kortyot ittam a teából, Gusra mutattam. - Megjött. Akarsz neki mondani valamit?
Roynak ugyan még kicsit piros volt az orra, de azért nem sérült meg komolyabban, szóval a nózija inkább csak olyan volt, mint aki túl sokat ivott. Láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa, ahogy Gusra nézett, de nem érdekeltek a nyűgjei.
- Roy!
- Sajnálom, hogy képen akartalak vágni - morogta kerülve Gus tekintetét.
- És még mit sajnálsz?
- És hogy mócsingnak hívtalak.
- És?
- És hogy tegnap olyasmiket vágtam a fejedhez.
- És?
- Ne már, Zoey, nem is én csináltam kupit...
- Oké, akkor választhatsz - vontam vállat. - Kapsz még egyet, vagy kereshetsz mást, aki korrepetál kémiából, aztán csak nem buksz meg.
- Bocs, hogy nem jöttem hozzád hamarabb takarítani - hadarta el a mondókáját.
Amennyiben Gusnak volt még hozzá valami mondanivalója, megtehette, én a továbbiakban nem foglalkoztam Roy-jal, ő pedig amint lehetett, már iszkolt is ki.
- Nézd el neki - ingattam a fejem Gus felé. - Sportolók! Tudod, milyenek, ha nem kapnak elég cirógatást. Na, kikérdezed az összefüggéseket? - dobtam felé a tankönyvet, majd ismét fejjel lefelé helyezkedtem a levegőben. - A négyszáznegyvenkilencedik oldal tetejétől, be van jelölve. Ne kímélj!

Tudtam, hogy hibát követtem el. Megbíztam valakiben, pedig ilyet soha többé nem akartam tenni, és félretettem a fárasztó óvatosságot, hogy őszinteségre cseréljem fel. Az emberek nem tudnak mit kezdeni azzal, aki nem ölt maszkot, aki leplezetlenül vállalja a gondolatait és az érzelmeit. Az őszinteség luxuscikké vált. Én is megfogadtam, hogy játszom a szerepem, hogy soha többé senkinek nem engedem, hogy megláthassa az igazi Augustus-t, de elég volt egy szép este egy lánnyal, hogy az egész elhatározás kártyavárként dőljön össze. Szánalmas vagyok, gondoltam, ahogy hozzám sétált.
Nem hittem, hogy ebből bármi jó fog kisülni, nálam kevésbé jó emberismerők is észrevették volna a lányon, hogy tombol benne a harag. Megakadályozhattam volna? Természetesen. Évek óta tanulok harcolni Rozsomáktól, és ha nem is így lenne, elég lenne egyszerűen csak használnom a különleges adottságom. Mégsem tettem semmit, hagytam, hogy az ágyra lökjön, és utána szelet kavarva a szobában kitombolja magát. Végighallgattam, és éreztem, ahogy a keserű, dacos harag a torkomat kaparja. Vissza akartam vágni. Ugyanilyen ronda és igaz dolgokat akartam a fejéhez vágni, én is ordítani akartam vele, aztán pedig kipenderíteni a szobámból. Igen, azt akartam, hogy tűnjön el innen, és tűnjön el az életemből, aztán felejtsem el azt is, hogy egyáltalán létezik. Nem való nekem az ilyesmi. Celeste volt az első szerelmem, és épp eléggé összezúzott ahhoz, hogy képtelen legyek mással normális kapcsolatot fenntartani.
De ahogy újra erőt vett rajta a betegség, egyszerűen nem volt szívem ezt tenni. Képtelen voltam őt elküldeni, és ezt is utáltam. Haragudtam rá, haragudtam magamra és haragudtam a világra is. Úgy pattantam fel, mint aki rugóra jár, amikor az ágy felé indult, hogy ne legyen közel hozzám. Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Aztán fáradt mosolyt erőltettem az arcomra, és elvettem tőle a papírlapot, de nem mentem közel, inkább a képességem használtam.
- Csak néhány dolog... - mondtam szelíden, mert hiába tudtam, hogy ezt a szituációt most bizony tagadhatatlan fölénnyel megnyerte, mégsem tudtam mindent szó nélkül hagyni - Köszönöm a bölcs tanácsaidat, de nagyfiú vagyok már, és el tudom dönteni, hogy valakit tényleg megkedveltem-e, vagy pedig csak kívánom. Ha ez utóbbiról lenne szó, kizárólag ez utóbbiról, sokkal mozgalmasabb éjszakánk lett volna, és reggel már nem találtál volna itt. És az csak egy dolog, hogy valaki erős. Igen, az vagy. De az erő nem azt jelenti, hogy mindenképpen egyedül kell lenned, és szégyen, ha közel engedsz magadhoz valakit. Ez nem erő, csak félelem az igazi dolgoktól.
Átfutottam a listát, amit adott. Ahogy olvastam a könyvcímeket, úgy jelentek meg a kötetek az ágyon, körülbástyázva őt. Természetesen beszereztem mindet, sosem szerettem a könyvtár állományán közösködni. A jegyzetek a könyvek tetején landoltak, mert merő véletlenségből emlékeztem a helyükre tegnap estéről, és szerencsére nem is rakta odébb őket azóta senki. A sajátjaim és a lány papírjaival érkeztek, hátha hasznosnak találja majd őket, noha sejtettem, hogy inkább felvágásnak tekinti majd, és megint kiakad. Kezdtem azt hinni, hogy Zoey-nak nem kell különösebb ok arra, hogy tomboljon egy kiadósat. És mégis milyen vehemensen tagadja a női mivoltát...
- Egyébként pedig - szúrtam még oda egyet - Az én hatalmas nadrágomban, vörös orral, orrhanggal és betegen a legkevésbé sem vagy szexi, és én mégis veled akarok lenni. Gondolkodj el ezen egy kicsit, amíg távol vagyok.
A konyhába ugrottam. Pár diák lézengett ott, a koránkelők: valamirevaló tinédzser nem dugta ki a fejét a takaró alól szombaton délelőtt tíz előtt. Az órámra néztem: kicsivel múlt kilenc. Bőven elkerültem a kócos, reggelizni igyekvő gyerekek első hullámát.
Megcsináltam a teát, és összeütöttem mellé pár szendvicset is, miközben rettenetesen bénának éreztem magam, hogy mindezek után még én igyekszem kedveskedni a lánynak. Vajon tényleg szükségem van rá, hogy ápolhassam, hogy valakiről gondoskodhassak? Valószínűleg igen. Szánalmas. Húsz éves vagyok, jóképű és érdekes, falhatnám a nőket... De nem, én komoly kapcsolatra áhítozom. Valamit rosszul drótoztak be bennem, az már biztos.
A teával és a reggelivel viszateleportáltam a szobámba. A tálcát az egész motyóval letettem Zoey mellé, az éjjeliszekrényre, elvettem egy szendvicset, és szó nélkül, reményeim szerint mogorván a szoba legtávolabbi pontjára vonultam, és elhelyezkedtem a hatalmas, puha karosszékben. Ettem, és csak néha pillantottam a lányra.

Nem hittem a fülemnek. Én tényleg nem azt akartam, hogy tomboljon. Így meg aztán végképp nem. Ezt azért elég méltatlannak éreztem és értelmét sem igen láttam. Követni is alig tudtam, hogy most mi történik, de ahogy kibontakozott a dühe, az úgy szította fel az enyémet is. Fantasztikus ez a harag-generátor! Bárki is találta fel, egyszer még seggbe rúgom. Éreztem a zsebembe vándorló kulcs materializálódását, még ha nem is tudtam, hogy mi az, amíg nem mondta. Azt nem is mondtam neki, hogy igazából erre sem volt szükség, mivel én vagyok azon kevesek egyike ebben az épületben, akik szuicid hajlam nélkül is bármikor kiugorhatnak az ablakon, ugyanis eddigre a vakító köd ellepte az agyamat. Valamiért ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Ahogy ő is tette az előbb, nem szóltam közbe, csak némán hallgattam az előbb dühös, majd bűnbánóan magyarázkodó szavait, bár nem igazán udvariasságból, hanem inkább azért, mert az idegtől megnyikkanni sem tudtam. Mikor elveszett kiskutyaként kibökte, hogy szeretné, ha maradnék, amire szerintem bárkiben feltámadt volna az ölelgető gondoskodás érzése, végre megmozdultam. Szépen lassan odasétáltam elé a szoba közepére, majd eléállva felnéztem rá, mélyen a szemébe. Csak néztem őt némán egy darabig, azokba a kérlelő pillantású gömbökbe.
Majd felemeltem a kezemet, és hatalmasat taszítottam rajta, a kezeimmel kezdve meg a mozdulatot, de aztán a sugaraimmal is rásegítve, hogy biztos elvágódjon egyenesen az ágyra puffanva.
- Mégis kinek hiszed magad, öcsisajt?! - támadtam rá sercegő hangon, miközben kezem-lábam ontotta a sugarakat, amitől a magasba emelkedtem, majdnem egészen a plafonig, az erejüktől pedig enyhe szellő támadt, ami a hajamat is megtáncoltatta. - Egy napja sincs, hogy megismertél, és azt hiszed, máris mindenkinél jobban ismersz? Azt hiszed, tudod, ki vagyok? Azt hiszed, ha valakit megkedvelsz, máris le kell csapni rá, és addig forszírozni a romantikus együttléteket, amíg elég hormonlöketet kapsz, hogy máris szerelmesnek hidd magad? Nem csoda, hogy így elbánhattak veled! Én azt hittem, hogy te jó arc vagy. Hogy lehetünk akár barátok is, lóghatunk együtt, mert nagyon jól éreztem magam veled. Igen, még meg is tetszettél. Na és? Két ivarérett ember, akik ráadásul egyedül is vannak, szinte kötelességszerűen éreznek valami minimális szexuális vonzalmat ilyen helyzetben, te eszes! És akkor mi van? Amennyit tudsz rólam, maximum azt döntheted el, hogy szeretnél-e még együtt lógni velem, de ne merészelj itt romantikáról beszélni nekem, mert amennyire megismerhettél legfeljebb arról lehet szó, hogy kangörcsöd van, viszont akkor ne másra mond, hogy éretlen, csak azért, mert ő legalább ezt belátja. Ami nyilvánvalóan köztünk van, az nem más, mint egy kezdődő barátság, amit te két lábbal taposva próbálsz tönkretenni, azzal, hogy túlkomplikálod, és lényegében késztények elé állítasz, hogy vagy azonnal beléd szeretek, vagy le is út, fel is út. Nem vagyok antidepresszáns, vili?! És színjáték sincs. Ez vagyok én. Zoey Graham. És nem fogom szégyelleni, hogy erős vagyok és tudok magamról gondoskodni, csak azért, hogy ettől jobban érezd magad! De ha neked van rá szükséged, hogy gondoskodhass rólam, akkor azt mond, és ne próbálj engem gyengének beállítani, mintha csak a kedvemért hoznál áldozatot!
Mondtam volna tovább is, de egy hatalmas tüsszentés-sorozat elvette a szavam. Minden egyes tüsszentésnél pár centit süllyedtem, míg végül megint a padlón álltam, szinte már fuldokolva a sok hapcitól. Irritált nyögéssel forgattam a szemeimet, mikor végre abbamaradtak, és az íróasztalát útbaejtve indultam meg az ágy felé.
- Mosogató fölötti szekrény, alsó polc balra - motyogtam, miközben lázasan csillogó szemekkel, kipirulva másztam vissza a takaró alá, majd a felhúzott térdemre támasztva a jegyzettömbjét, amit elmartam az asztaláról, szépen írni kezdtem a hosszú listámat. - Hársfa tea. Méz és citrom, köszi. A könyvtárból ezekre a könyvekre lesz szükségem, a jegyzeteim meg a szobámban vannak egy fehér, egy piros és egy citromsárga dossziéban. Lehet, hogy egyszerűbb lesz, ha használod a képességedet, nehogy nekem sérvet kapj. Akkor sem fogok hétfőn alulmaradni egy hülye kis nátha miatt.
A lista elkészült, átnyújtottam Gusnak.
- Ha van egy kis időd, később kikérdezhetnél.

Végighallgattam az egész agyrémet, közben csak bólogattam, a vállamat vonogattam, és türelmesen mosolyogtam rá. Talán látta, és ha jobban ismert volna, a talánt ki is venném innen, hogyan ürül ki, válik színpadivá a mosolyom. Végül, amikor az ajtó felé indult, lassan felemelkedtem az ágyról. A szemem parázslott a haragtól, és a hangomat is az mélyítette el, ahogy megszólaltam.
- Az ajtó mindig zárva van, mivel nincs rá szükségem.
Karba tett kézzel álltam a szoba közepén. Az íróasztalomról a lámpa egyszer csak köddé vált, és a szekrény tetején jelent meg. Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt, hogy valamelyest megnyugodjak. Legalább fél éve nem fordult elő, hogy dühömben random teleportáltam volna valamit. Megkerestem a lány tekintetét, és nem engedtem el.
- Ide figyelj, Graham. - kezdtem még mindig dühösen, de már nem tombolva - Tisztázzunk néhány dolgot. Felőlem lehetsz te a kemény csaj az iskolában, nem bánom. Úgy szívózol Alsitair-el meg a többiekkel, ahogy akarsz, ez sem az én dolgom. Tudod, hogy szeretem, hogy ilyen vagy. De velem ne akarj szórakozni, mert az ilyesmihez nincs türelmem. Ne beszéljünk többet róla? Arról, hogy nyilvánvalóan van köztünk valami? És mégis miért ne? Rontana a híres Zoey Graham hírnevén, ha kiderülne, hogy ő is csak egy normális lány, aki képes érzelmekre? Kedvelsz, és én is téged. De nem játszom hülye játékokat.
Körülpillantottam, és megtaláltam, amit kerestem. A kulcs az éjjeliszekrényről hirtelen Zoey nadrágzsebébe távozott. Biztosan megérezte az apró súlyváltozást.
- Ott a kulcs. Ha el akarod felejteni a tegnap estét, menj ki szépen, és ne is gyere vissza. Ha meg akarod játszani, hogy semmi sem történt és semmi sem változott meg tegnap óta, akkor menj el nyugodtan, amúgy sincs dolgunk egymással. Viszont ha nem vagy gyáva, és ki akarod deríteni, mi lehetne ebből, akkor hagyd abba a kemény Zoey-színjátékot.
Láttam, amikor nem játszotta a szerepét, amit a világ felé felépített. Átláttam az álarcán, és tetszett, amit láttam. Nem akartam elengedni. Tudtam viszont azt is, hogy ha elmegy, többé nem foglalkozom vele. Egy Celeste elég volt, sem időm, sem erőm nincs még egy olyan nőhöz, aki bizonytalankodik és megjátssza magát. Persze tisztában voltam vele, hogy túlreagálom az egészet, de képtelen voltam a belátásra. Derüljön ki minden itt és most, ne akkor, amikor már nem csak kedvelem, hanem esetleg már szeretem is a lányt.
Mélyet sóhajtottam, és újra megkerestem a pillantását, amit előzőleg már elengedtem. Leeresztettem a karjaimat. A harag kiszállt belőlem, de a helyébe fásult fáradtság lépett. Keserűen elmosolyodtam.
- Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni. De az ilyesmiből - intettem határozatlanul, de hát úgyis értette, mire gondolok, hiszen tegnap este meséltem neki Celeste-ről - épp elég kijutott már nekem. Ha te is csak ennyi tudsz adni, azt szeretném máris megtudni, mielőtt beléd szeretek. Jó volt veled lenni, jó volt veled aludni... Az egész jó volt. Tudom, hogy nem egy védelemre szoruló, gyenge nő vagy. Nem is vitatom.
Az eső kitartóan dobolt az ablakpárkányon. A szél süvített, cseppeket vágott az ablakhoz, amin alig lehetett kilátni. Író létemre a szavakat kerestem, hogy megértethessem a lánnyal, amit gondolok.
- Szeretném, ha itt maradnál - mondtam végül, kissé esetlenül, de ez volt a legtöbb, amit tudtam, mertem mondani.

Jó, hát olyasmit persze nem vártam tőle, hogy tomboljon, vagy bármi, de... ne már! Most komolyan csak én legyek feldúlt? Miért ilyen nyugodt? Azért mert szerelmi bánatában egyik nőt cipelte az ágyába a másik után? Vagy azért, mert egy hosszútávú kapcsolatban bőven volt alkalma hozzászokni a közös szunya természetességéhez? Vagy csak simán túl kattant ahhoz, hogy hisztizzen? Akárhogy is, eszem ágában sem volt leülni mellé.
- Beg bég bit deb! - vicsorogtam rá. - Épp eleget voltukk tök közel egybáshoz! Oszd be! A fradzba bár!
Az éjjeliszekrényen akadt még zsepi, azoknak az egyikét rendesen telirámoltam, hogy szinte már súlya volt. Így ugyan még megmaradt az orrhangom, de legalább már normálisan tudtam beszélni, és mintha a fejem is könnyebb lett volna egy-két tonnával. Így még Gus szavaira is könnyebb volt figyelnem.
- Hé, ne szóld őt le - fortyantam fel. - Nem tudta, hogy beteg vagyok, és csak azért, mert összejött egy hapsival, még nem lesz éretlen. Mintha épp most mondtad volna, hogy ha alkalmad nyílt volna rá, te is elkaptál volna egy körre.
Persze annyira azért nem akasztott ki a vádaskodásával. Egyrészt azért, mert nem mondott olyan nagyon gáz dolgokat a barátnőmre, másrészt, ha nem is hittem, hogy ismeri eléggé ahhoz, hogy ezt megítélhesse, sajnos igaza volt. Leginkább az volt a gond, hogy nem kicsit jöttem zavarba attól, hogy ilyen leplezetlenül beszélt arról, hogy hát ja, akár még szexelhettünk is volna, ha kevésbé úriember. Nem egészen értettem, mivel is volt problémám. Nem volt ízléstelen megjegyzés, tényleg nem élt vissza a helyzettel, és igazából még kedves is volt. Hát ne essen már rosszul, ha valaki vonzónak talál! De nekem ez nem volt annyira jelen az életemben, sőt egyáltalán nem, hogy ennyire könnyeden beszéljek róla, főleg ha személy szerint engem is érint.
Főleg, miután elkezdte nekem részletezni, hogy hogy simogatta a hátam, és nem egyéb testrészemet... Édes jó istenem! Hát most direkt szivat?!
- Okéjólvanelhiszem!!! - sipítottam elhűlve meredve rá. - És csókolgasd a saját homlokodat, az enyémet el lehet felejteni.
Már azt is nehéz volt feldolgozni, hogy én akartam vele aludni. Persze tudtam, hogy tényleg így volt, tisztán emlékeztem rá, még akkor is, ha kicsit darabos volt a kép, de akkor se volt jó arra gondolni, hogy a takony tényleg ennyire elborította az agyamat.
- Mit szólnál hozzá, ha többet nem beszélnénk róla? - kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy érzékeli a hangomon, hogy még csak lehetőséget sem adok neki a mérlegelésre. - Nincs szükségem semmiféle simogatásra, ölelgetésre, babusgatásra, sem semmi ilyesmire! Tegnap nem egészen voltam magamnál, úgyhogy egyszerűen csak átmeneti elmezavar volt, és kész. Nagyon értékelem, amit tettél értem, és hogy még mindig segíteni akarsz, de boldogulok én egyedül is. Ez csak egy kis nátha, nem vagyok halálomon. És hétfőn száz pontosat írunk, és már nagyon tanulnom kéne rá, úgyhogy időm sincs henyélni. A próba tesztem csak 98% lett, az meg viccnek is rossz. Szóval...
A takaró takarásában seperc alatt rángattam rá a másik lábamra is a nadrágot, hogy végre úgy hordjam, ahogy azt eleve elrendelték neki, aztán a megkötőjét szorosra húzva és körbetekertem a derekamon, hogy rögzítsem is. Aztán hirtelen megdermedve fintorodtam el, majd lassan lehajtva a fejem, emeltem fel a kezem, hogy a türelmét kérjem, de végül sikeresen visszatartottam a tüsszentést.
- Köszi mindent - dobtam vissza neki a takarót nagyokat szipogva, és elindultam az ajtó felé. - De nekem csak némi tea meg aspirin kell, aztán holnapig ki sem mozdulok a könyvtárból. A ruháidat majd később visszahozom neked. Ja, és még valami - fordultam vissza az ajtóból. - Alistair előtt tabu téma, hogy beteg vagyok, oké? Baromira nincs kedvem hozzá, hogy megint az orrom alá dörgölje, hogy ő bezzeg milyen régen tüsszentett utoljára.

Noha tisztában voltam a rám leselkedő veszélyekkel, mégsem tudtam rávenni magam, hogy más testhelyzetet vegyek fel. Bíztam benne, hogy Zoey-ban nem teng túl a kamikaze-hajlam, és tekintettel összegabalyodott testtartásunkra, nem ragadtatja magát valami durvaságra.
Most is, mint rövid életem során oly sokszor, tévedtem. Felvillantak a gyönyörű fények, és én nem önszántamból hagytam el az ágyat. Meglehetősen nagyot nyekkentem a padlón, még a levegő is kiszorult a tüdőmből. Feltápászkodtam, és mélyet sóhajtottam. Ez volt a simogatás, a csodás biztonságban alvás ára. Abszolút megérte. Leporoltam gyűrött ingemet, hiszen bár én biztosítottam a lánynak pizsamát, ő nem várta meg, hogy átöltözhessem, mielőtt ágyba parancsolt.
Higgadt, majdnem kedves arccal elmentem Zoey mellett, és leültem az ágyra. Öröm volt nézni az arcát, ahogy visszatértek az emlékei. Pír kúszott fel a reggeli sápadtságtól fehér bőrön, amit igyekezett palástolni a takaróval.
Elgondolkodtam, mi is volna a leghelyesebb viselkedésmód ebben a helyzetben. az orra alá dörgölhetek mindent, amire ő maga is emlékszik, és ezzel második Alsitair-ré válhatok, egy újabb bosszantó alakká az életében, akivel folyton versengeni akar, hogy revansot vegyen az őt ért vélt sérelmekért. Ezt az utat nem kívántam bejárni. Mint lehetőség, létezett a hazugság is, ám ezt tovább sem gondoltam, azonnal elvetettem.
- Gyere, ülj le mellém, Zoey - mondtam szelíden, nem törődve sajgó hátammal és bordáimmal.
Úgy döntöttem, természetesnek fogom venni, ami történt. Elvégre valahol az is. Randevúztunk, aztán rosszul lett, én pedig vigyáztam rá. Azt, hogy egy ágyban aludjunk, ő akarta, én felajánlottam, hogy a fotelben virrasztok mellette.
- Bár hazugság lenne azt állítanám, hogy nem akartam - mondtam lassan, higgadtan, őszintén - Mégsem történt meg, és még csak kísérletet sem tettem rá, hogy rávegyelek. Beteg voltál, és még mindig az vagy. A legkevésbé ilyesmire van most szükséged. Ami neked kell, az egy ágy, takaró, gyógyszer, sok folyadék és valaki, aki vigyáz rád. Ez utóbbit szívesen vállalom, mivel a szobatársad, amikor legutóbb láttam, nem úgy nézett ki, mint aki az elkövetkezendő évtizedben felelős felnőttként tudna viselkedni. Elkezdhetsz vitatkozni, de végül úgyis itt maradsz, én pedig úgyis ápolni foglak, szóval akár át is ugorhatjuk a felesleges és unalmas részeket.
Kedvesen rámosolyogtam, de pillantásom nem hagyott kétséget afelől, kit gondolok a helyzet urának. Majd ha meggyógyul, gondoltam ismét, miként tegnap este is, lehet újra ő a Nagy Zoey. Addig meg csak egy beteg lányka, akire én ügyelek.
- Ami a kezemet illeti a hátadon, nem tartom taperolásnak. Csak a hátad, nem a feneked, vagy egyéb testrészed. Mielőtt elaludtam, simogattalak, és nagyon sajnálom, ha ezzel kellemetlenséget okoztam neked, vagy rossz erre gondolnod, de úgy gondoltam, hogy miután értésemre adtad, hogy velem kívánsz aludni, ennyit megengedhetek magamnak.
Persze tudtam, hogy ha dührohamot is kap, igazából egyáltalán nem tartja kellemetlennek a gondolatot, hogy gyengéden álomba simogattam. Nem akartam felhasználni ellene a nem nekem szánt szavakat, sem semmit, de értésére akartam adni, hogy ebben a helyzetben nem vagyok fogékony a női hisztikre. Ha egészséges lenne, minden további nélkül hódolnék a szeszélyei előtt, de nem ez a helyzet.
- A terv tehát a következő, részletekbe menően: idejössz, lefekszel, betakarlak és homlokon csókollak. Aztán eltűnök, hozok neked reggelit, meg amit még kérsz. Te eközben szorgalmasan fekszel és gyógyulsz. Reggeli után szabadon választott program, feltéve, hogy ágyban maradsz, és nem, én nem leszek ott veled, hacsak nem kéred külön. Megfelel? Ha nem, az sem érdekel, nem fogsz betegen lófrálni.

A reggeli ébredés csak egy hajszállal volt jobb, mint amikor másnaposan ébredtem. Leginkább azért, mert most a piszok disznó vírust okolhattam mindenért, nem a saját hülyeségemet, hogy sokat ittam. Másrészt nem kellett attól tartanom, hogy illuminált állapotban valami megbocsáthatatlan baromságot mondtam vagy csináltam. Ebben egészen biztos voltam, hiszen pontosan emlékeztem szinte mindenre. Már persze azok után, hogy magamhoz tértem. Amihez azért kellett még egy kis idő.
A reggelt a folyamatos hortyogást azonnal elvágó, hirtelen és piszok hangos horkantással köszöntöttem. Zombiszerű hörgéssel konstatáltam, hogy pocsékul vagyok, de még mindemellett fel is kéne kelni. Nem mintha a fájdalom és az a zsibbasztó, kellemetlen érzés halálos mértékű lett volna, de egyszerűen minden porcikámban jelen volt. Ezen kívül alig kaptam levegőt, az orrom lüktetett, a fejem majd szét hasadt, a torkom kapart, tekintve, hogy csak szájon át voltam képes lélegezni, és bár szédülni már nem szédültem, azért az általános rossz közérzet rendesen odatette magát, hogy eltolja a következő 48 órámat.
- Azt a büdös... - kaptam fel a fejem, amikor észrevettem az alattam fekvő nyilvánvalóan férfi egyedet.
Na, nem mintha egy nő annyival jobb lett volna, de azért kevésbé jutottak volna eszembe kellemetlen kérdések.
- Ez itt... HÉ! - reccsentem rá Gusra, ahogy felismertem a furcsa kinövésben a kezét, ami a csupasz hátamon pihent. - Begzakkadtál?! El a bocskos bancsokkal!
Már villant is a sugárnyaláb, hogy Gust egész biztos kilője az ágyból. Nem mintha én jobban jártam volna, mert bár belefértem a gatyája egyetlen szárába, lépni már nem tudtam benne, úgyhogy hangos nyekkenéssel taknyoltam el, mikor ki akartam pattanni az ágyból. A takarót magamra rántva bújtam bele normálisan a nadrágba, majd idegesen pattantam fel. Eddigre már felébredtem annyira, hogy beugorjanak az eddig kiesett képek az előző estéről. Ezektől viszont legalább annyira ideges lettem, mint amennyire megnyugodtam.
- Öh... - kezdtem bele a takarót a nyakamig magam elé emelve, mint valami pajzsot. - Bocs, hogy ennyi bajt okoztab és... Szóval kösz... tök jó raddi volt... dagyod király volt... és bég, hogy... olyad begértő is voltál, és... DE EZ BÉG AKKOR SEB JOGOSÍT FEL, HOGY TAPEROLJ, ÉS...!!! Vagy bi... bi, ugye deb...?
Tágra nyílt szemekkel bámultam Gusra, majd az ágyra, majd magamra, majd megint az ágyra és megint Gusra.
- Deb csidáltuk, ugye?

Elvettem tőle a kiürült bögrét, és az éjjeliszekrényre tettem. Pillantásommal követtem, ahogy kiment a mosdóba. Amíg elvolt, néhány gyors és apró teleportációval megpróbáltam viszonylagos rendet rakni. Nem mintha az ázott farmerom meg ingem nem pont a mosdó csempéjén csöpögne szorgalmasan... Na mindegy.
Hallottam, amit lerombolta a fürdőszobámat, de mielőtt még megfogant bennem a gondolat, hogy talán elesett és megütötte magát, már nyílt is az ajtó, és megjelent a lány. A válla fölött átsandítva láttam, hogy holnap néhány holmimból majd újat kell beszereznem. Annyi baj legyen.
- Büszke vagyok rád, Zoey - mondtam bujkáló mosollyal - Igen, az a tiéd. Tudom, hogy egy kicsit nagy, de legalább elég meleg lesz.
Már indultam volna, hogy amíg átöltözik, megpróbáljam a fürdő romjaiból menteni a menthetőt, amikor meghallottam, hogy a ruhadarabokkal beszélget. Nem akartam hallgatózni, de mégsem bírtam megállni. Szavai hallatán lassú mosoly kúszott az arcomra. Meglehetősen biztos voltam benne, noha sohasem hittem az ilyen romantikus marhaságokban, hogy máris beleszerettem ebbe a lányba. Pont őbelé... De ez a gondolat már valahogy nem tűnt annyira furcsának és valószínűtlennek.
Mélázásomnak köszönhetően késve kapcsoltam, csak akkor jöttem rá, miben mesterkedik, amikor már lebbent a törülköző. Csak a lány meztelen hátát láttam, azt is csak egyetlen pillanatra, mert illedelmesen elfordultam, de az is éppen elég volt, hogy felébredjen bennem a férfi. Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak, de a vállak szép íve, a derék, a csípő mind-mind az emlékezetembe égtek. Ez egy nagyon hosszú éjszaka lesz.
Arra ocsúdtam, hogy Zoey a nevemmel játszik, kifordítja azt és jót kuncog a saját viccén. Odaléptem hozzá, a homlokára tettem a kezem. A gyógyszer máris hatni kezdett, nem volt már olyan égetően forró. Kicsit megnyugodtam. Megfogta a kezem és a hidegre panaszkodott. Körülnéztem egy másik takaró vagy valami után, de ő egészen más megoldását preferálta a problémának. Még a döbbenet mellett is volt időm egy elismerő gondolatra. Nem sok mutáns tudná ilyen állapotban kontrollálni, vagy egyáltalán használni az erejét. Azért nem semmi ez a lány.
Az ágyba zuhantam. Nem játszottam meg magam, és mivel most nem jöttem zavarba, nem is tettem úgy, mintha így lenne. elrendeztem magunkon a takarót, és az egyre halkabban dünnyögő lány homlokára adtam egy jóéjt-puszit. Egy ügyes, direkt erre kifejlesztett trükkel úgy teleportáltam egy hányódó papucsot, hogy a villanykapcsolónak ütközzön, mire sötétség borult ránk.
- Jó éjszakát, kicsi Zoey - súgtam a fülébe.
Magamhoz öleltem, hogy tényleg melegítsem. Tudtam, hogy nem volna szabad, és ha esetleg még ébren van, talán rám szól, de kezem utat talált hátul a nagy pulóver alá, és úgy simogattam a hátát. Persze úriember maradtam, hisz semmi értelme úgy fogdosni egy lányt, hogy nem látom az elért hatást. Sokáig fent voltam még. Zoey halkan horkolt, amit jótékonyan a náthának tudtam be. Beszívtam hajának illatát; alighanem frissen mosta. Nagyon rég éreztem ennyire biztonságban, ennyire otthon magam.
Talán ezt bizonyítja az is, hogy amikor hosszú órákkal később felébredtem, ugyanúgy feküdtem, a lánnyal a karomban, kezemmel csupasz hátán, államat a feje búbjára támasztva. Nem mozdultam. Nem akartam felébreszteni, inkább csak hallgattam a szuszogását. Odakint már világosodott, és ahogy hallottam, még mindig esett.

Jólesett az ölelése. Szinte már gyógyító erővel bírt. Erősen, de nem kellemetlen durvasággal fogott, én pedig belesimultam a karjaiba, és rábíztam, mit fog tenni, szétroppant vagy csak megölelget. De végül életben hagyott. Nem mintha bármi szörnyűséget tudtam volna feltételezni róla, de abban az állapotban, azt sem tudtam volna megakadályozni, ha esetleg megpróbálta volna. De természetesen nem tette. Mondtam én, hogy Gus jófej.
Aztán megint filmszakadás volt. Mintha kiesett volna egy kocka. Egyszer csak egy ágyon ücsörögve találtam magam. Körbe sem néztem, és bár sejtettem, hogy egy idegen szobában vagyok, valahogy ösztönösen tudtam, hogy még a kastélyban. Talán az ő szobájában? Miért is nem vagyok a sajátomban? Áh, mindegy. Mi van? Ja, hogy pirulák! Meg tea. Engedelmesen nyeltem le a bogyókat, és rászürcsöltem az egész bögre teát. Közben szórakozottan bökdöstem Gus hasát, noha erre én magam sem láttam ésszerű indokot. Mire az utolsó korty tea is elfogyott viszont már olyan görnyedten ültem, hogy szinte ketté hajtottam magam, mivel nem igazán volt könnyű ennyire szédülve egyenesen tartani magam, így a bögrét a fejem fölé kellett a magasba emelni Gus felé.
- Fidob - mosolyogtam bágyadtan, majd a kezébe kapaszkodva felhúztam magam. - Éd bost pisi...
Ja, hát a tea egyébként sem volt soha a türelméről híres, de így betegen aztán végképp gyorsan zubogott végig a belső vízicsúszdámon. Kicsoszogtam a mosdóba, elvégeztem a dolgomat, levertem a fél polcot, mikor kézmosás után el akartam kapni a három törölköző egyikét, aztán visszacsoszogtam a szobába.
- Zoey üres - jelentettem indokolatlan büszkeséggel.
A kikészített pizsamára pillantottam, majd Gusra.
- Ez itt akkor bost itt akkor ez bost itt az enyéb? - kérdeztem szofisztikáltan.
Magamhoz marva megölelgettem őket, mint rég látott barátokat, és hozzájuk dörgölve az arcomat mormoltam:
- Szeridteb is szépséges este volt. Örülök, hogy ti is jól éreztétek magatokat. Szeridtetek Gus is? Szeridtetek hova tűdt, abikor bár bióta deb kaptab puszit? Olyad egy dög!
Forgott velem a világ, egyre kevésbé tudtam magamról, minden zaj, a lépések, a kinti neszek, az ágynemű súrlódása, minden mintha visszhangzott volna. Bizonytalan mozdulattal találtam meg a törölköző betűrt csücskét, de nem néztem körbe, hogy Gus ott van-e még, csak ügyetlen, koordinálatlanul elnagyolt mozdulattal kihúztam a helyéről, mire a törölköző körbesimítva a testemet hullott le rólam. Mondjuk meg mertem volna esküdni, hogy a fal felé néztem, szóval az éjjeliszekrényen kívül más nem láthatott, de még ezt sem nagyon voltam képes felfogni. Pulcsi fel, melegítőnadrág egyik szárába két lábbal be, ágyba bezuhan, betakarózik, nagyot sóhajt.
- Gus... diccs... Gus? Guuuuuuuuuus! Guszti! - kuncogtam el magam. - Guszti deb fél Lucifertől! Da, Guszti, hol vagy?
Ha vége odajött, elkaptam a kezét.
- Fázob - közöltem vele kábán, miközben könyörgő pillantással néztem rá.
A következő pillanatban hatalmas lökést érezhetett az oldalán vagy hátán, attól függően, hogy hogyan fordult felém, ami betaszította mellém az ágy másik oldalára.
- Így bár jó - fúrtam a fejemet a vállába, miután a kezemet, amiből már nem lövelltek ki tarka színű sugarak, a mellkasára ejtettem. - Diccs egy dorbális párdád se... de így kényelbes... rebéleb deb horkolsz... utáldék fedt baraddi... csak hogy... kokit...
Többre nem emlékszem, mert itt éktelen horkolások közepette leterített a nátha és a vele járó kábult álom.

Ahogy a szemem előtt megjelent Zoey szobájának a képe, hirtelen nem értettem, hogy mit látok. Egy széles férfi hát takarta ki a látómezőn nagy részét, amin apró női kezek szánkáztak fel le. A helyzet teljesen félreérthetetlen volt. Úgy éreztem, ereimben a vérem jéggé dermed, és jeges haragot pumpált szét a szívem is a mellkasomban. Amíg én teát csináltam neki, ő jót röhögött rajtam a pasijával, akit elfelejtett megemlíteni...
- Hé! - mondtam emelt hangon, mire a fickó megfordult.
Életemben most először gondolkodtam el rajta, hogy vajon képes vagyok-e kiteleportálni valaki szívét a testéből. Azonban mielőtt még bármiféle tettre ragadtathattam volna magam, feltűnt, hog az elém táruló kép valamiben hibádzik. Egy végtelenül hosszú másodpercig nem tudtam, mi is lehet az, aztán rájöttem. elvakított a harag... De azért annyira nem lehettem vak, hogy ezt a felejthető, szőke lányt az én Zoey-mnak nézzem.
A srác egy jó fejjel magasabb volt nálam, és valamivel szélesebb is, bár még csak diák. Persze semmi esélye sem lehetett volna, ha valóban bántani akartam volna, de mivel tisztázódott előttem a helyzet, ez már eszembe sem jutott. Persze én hiába láttam át a dolgokat, nekik továbbra sem volt halvány fogalmuk sem arról, ki vagyok és mit akarok, így rögtön és nagyon hangosan a fejemhez vágták a legvalószínűbbnek tartott vádjaikat. Mi tagadás, nem tudtam hibáztatni őket.
- Ööö... Ajándék! - mondtam, és a forró kakaót a lány kezébe teleportáltam, aki annyira meglepődött, hogy azonnal elhallgatott - Akkor én mentem is... folytassátok! Hajrá! De... Azért csak óvatosan!
Azzal az ajtó elé teleportáltam, ahol szembe is találkoztam Zoey-val. Egy szál törülközőben volt, ami fájóan emlékeztetett rá, milyen rég láttam nőt ilyen kevés ruhában. Az ajtó felé pillantva észrevettem a kilincsen a zoknit. Aha! Nos, vannak hátrányai is a teleportálásnak.
- Szia - köszöntem a lánynak, aki forró homlokát a mellkasomnak támasztotta - Összeismerkedtem a szobatársaddal. Kedves lánynak tűnik. Egyszer... Majd valamikor a távoli jövőben... Elmehetnénk valahová négyesben.
Láttam a lányon, hogy aligha fogja fel a szavaimat. És a zokni nemzetközi jelrendszerét tekintve nincs hová mennie. Nem... Azt nem. Nem vihetek egy brutálisan vonzó, egyetlen szál törülközőbe burkolt, a zuhanytól még nedves bőrű lányt a szobámba. Persze beteg, és persze úriember vagyok, de ennyire? És mit keresünk a szobámban?!
Elengedtem Zoey-t, akit előzőleg magamhoz húztam, és a vállát átkarolva az ágyamhoz vezettem. Leültettem és a kezébe adtam a még gőzölgő teát, meg a zsebemből a gyógyszert. Mellette az ágyon megjelent egy nagy pulóver meg egy melegítőnadrág a pillantásom nyomán. Imádtam volna valamelyik ingembe öltöztetni, de hideg volt most az neki.
- szedd be a gyógyszert, Zoey - mondtam gyengéden - És idd a teát. Szólj, amikor fel szeretnél öltözni, addig kimegyek a fürdőbe. Nincs szobatársam, így csak egy ágy van, de én majd elleszek abban a fotelben.
Lehajoltam hozzá, és lassan, finoman homlokon csókoltam. Tenyeremet forró arcára borítottam, és végigsimítottam azt. Kezem lecsúszott a nyakára, és ott is megérintette őt, mire észbe kaptam. Határozottan hátra léptem, és reméltem, hogy eléggé lázas ahhoz, hogy ez már fel se tűnjön neki.
- Én... Öhm... Azért tényleg szép este volt- mondtam sután.
Ilyen egy hülye helyzetet!

- Mi vad?! - hápogtam elképedve. - És ezt te csak így boddod? Pasik! Kobolyad... - Szörcsögő hanggal kísért orrtörlés kézzel és alkarral. -... bég egy ilyed robadtikus... HAAAAPCIII... pilladatot is buszáj... - Veszett orrfújás. -... töggreteddi?
Ezzel viszont kifújtak az energia takarékaim aznapra. Normális körülmények között még lett volna bőven, de így betegen úgy éreztem magam, mintha az orromon át a csontjaimat és az agyamat is kifújtam volna. Bágyadtan hagytam, hogy Gus magához öleljen. Még jól is jött, mert én már alig álltam a lábamon, úgyhogy lényegében ő tartott talpon. Még jó, hogy olyan határozottan tartott a karjaiban, különben lehet, hogy elvágódtam volna a macskaköveken.  
Aztán változott a kép. Hirtelen már a szobámban voltunk. Erőtlenül bólogattam a szavaira, miközben megdörgöltem az én gyönyörűszép ajkaimat, mert valami mintha ráragadt volna, de alig fogtam fel, mi is történik. Gépies mozdulatokkal szenvedtem le magamról a ruhámat, zuhantam be a kádba, amibe aztán elkezdtem forró vizet engedni. Petyhüdt tagokkal dörzsöltem végig magam szappannal, a hajamat meg samponnal, sőt, még a fogamat is megmostam, úgyhogy már teljesen tiszta voltam, noha továbbra is gusztustalanul trutyméknak éreztem magam. Kimászva a kádból, magamra csavartam egy törölközőt, megszárítottam, aztán kifésültem a hajamat.
Egyszerre nyílt a szoba- és a fürdőszobaajtó. A szobatársam volt az, szorosan összeakaszkodva valami palival, és ha meghülyültem sem tudtam volna megmondani, hogy melyik nyelv kié.
- Ó... Zoey - kapta felém a fejét a szobatársam. - Öhm... Zokni riadó van. Reggel mesélek, jó?
- Reggel... bese... - mormoltam halkan, és miközben ők felviháncolva borultak az ágyba, én kifelé vettem az irányt.
Odakint a kilincsen megéreztem a ráakasztott zokni puha tapintását. Ez volt a jelzése annak, hogy a másik férfi társasággal van, úgyhogy a másiknak be kellett kunyiznia magát valakihez, akinél volt hely. Általában ez egy közös barátnőnk volt, de tudtam, hogy ő azóta már kapott szobatársat, úgyhogy ő ki volt zárva. Zombiként támolyogva indultam neki, egy szál törölközőbe csavarva, laposakat pislogva, eléggé támolygó mozgással. Alig fordultam azonban be a sarkon, amikor már fordulhattam is vissza, mert fojtott kiáltásokat hallottam. Nem nagyon gondolkodtam, a lábaim vittek maguktól vissza a szobámhoz, ahonnan férfi és női hangok is rikácsolták, hogy ,,Kifelé!" meg ,,Perverz!" és így tovább.
Hamarosan pedig megjelent Gus. Gus jó fej. Ennyit tudtam biztosan. Szédelegve vánszorogtam el hozzá, miközben minden pislogásnál kellemetlenül forrónak éreztem a szemhéjaimat, a fejem iszonyatosan zúgott, kicsit már homályosan is láttam, és bár kevesebbet tüsszögtem, az orrom már teljesen bedugult, és úgy éreztem, hogy legalább a nyolcszorosára nőtt.
- Gus jó fej... - mormoltam erőtlenül, miközben lógó karokkal támasztottam az arcomat a mellkasának. - Gus dagyod jó fej... Zoey álbos...

Láttam, hogy a közelségem és a bókjaim erejüket vesztették. Nos, bár egy kicsit bántam a dolgot, végső soron ez érthető. Ijesztően gyorsan tört ki a lányon a nátha, máris eszembe jutott, hogy okosabb volna fedett és meleg helyre vinni, még ha esetleg ő maga tiltakozna is emiatt. Nem mintha betegnek lenni szégyen vagy vereség lenne, de a nők furcsán gondolkodnak, Zoey pedig még köztük is különleges. ezt már rövid ismeretségünk alatt is sikerült bőven megtapasztalnom.
- Nem, köszönöm - mondtam türelmesen a lányra mosolyogva, miközben elutasítottam a félig használt zsebkendőt - Tartsd csak meg nyugodtan.
Mélyet sóhajtottam, és a zsebembe kotortam. Előhúztam még egy papaír zsebkendőt, és a lány kezébe adtam.
- Gyönyörűszép ajkaid vannak, amiket szívesen megcsókolnék - válaszoltam - Ezen kívül náthát és tiszta zsebkendőd. Hazamegyünk - bólintottam.
A használt másik papírfecni egyszerűen csak eltűnt Zoey kezéből, és a legközelebbi kukában jelent meg újra. Hátra léptem, ki a zakó alól, majd az egészet a lányra borítottam. Csuklyaként takarta a fejét, és egészen a szövetbe csomagoltam, ellentmondást nem tűrve. Aztán olyan szorosan a karomba zártam, mint eddig mér egyszer sem, rámosolygtam és teleportáltam.
Bántotta a fülemet a szoba csendje a szél zúgása és az eső kopogása után. Elengedtem Zoey-t, és kicsomagoltam a zakómból, ami így, hogy fedett helyre értünk, inkább csak növelte a még komolyabb betegség esélyét.
- Megmondom, mi lesz - mondtam, miközben a zakót a levegőbe hajítottam, és az semmivé vált - Én most elmegyek. Te lehúzód ezt a cuccot, és veszel egy forró zuhanyt. Utána jó melegen felöltözöl, és bebújsz az ágyba. Mire ezzel végzel, én visszajövök, és hozok neked valamit megfázásra, meg valami forrót, amit megihatsz. Nem - tettem az ujjam az ajkaira - Nem ellenkezel, nem Zoeyskodsz. Majd ha meggyógyultál, ígérem, megint te leszel a főnök.
Ázott órámra pillantottam, majd megigazítottam.
- Kapsz minderre... Negyed órát.
Azzal nem várva semmiféle reakciót, eltűntem. Mivel hagyni akartam neki időt, akár sétálhattam volna is, de nem voltam róla meggyőződve, hogy ilyen későn a lányok hálókörletében lennem, főleg egy diáklány szobájában, nem ütközik valamilyen szabályba. Bár voltaképpen az sem érdekelt, ha így van, akkor sem fogok egy nyilvánvalóan beteg lányt egyedül hagyni.
Előbb a szobámba mentem. Törülköző materializálódott a kezemben a semmiből, amivel megdörgöltem a hajam. Az ázott cuccokat a fürdőszoba padlójára dobtam, és szárazat húztam. Semmi extra, egyszerű sötétkék farmernadrág és az előbbi fekete ing helyett ezúttal egy fehér. Feltűrtem az ujját, mert különben idegesített.
A szobám után a konyha következett. A megfázás elleni bogyókat már magamhoz vettem, most már csak a forró ital kellett. Itt egy kicsit megtorpantam. elfelejtettem megkérdezni, hogy kakaót vagy teát inna-e szívesebben. Már majdnem a szobájába ugrottam, hogy pótoljam ezt a hiányosságot, de aztán rájöttem, hogy talán nem értékelné, ha rátörnék zuhanyzás vagy öltözködés közben. Egy percig a tarkómon a hajamba túrva gondolkodtam a problémán, aztán csak legyintettem. Készítettem egy forró kakaót is, és egy citromos teát is. Mindketőtt tálcára tettem, majd az órámra néztem. Tizenhárom perc. Túl gyors voltam. Vártam, egészen pontosan kettő és fél percet, mielőtt eltűntem volna a konyhából, hogy Zoey szobájában megjelenjek.

Úgy tűnt, a fenyegetésem célba ért, mert még egy halk kuncogás sem hagyta el a száját. Viszont elengedett. Oké, hogy kaptam tőle még egy puszit, de miért kellett elengednie? Megfordult a fejemben, hogy esetleg csak fészkelődik egy kicsit, hogy kényelmesebb legyen, és majd mindjárt megint magához húz (MERT HIDEG VOLT!!!), de nem tette. Ez azért eléggé elbizonytalanított. Én pedig nem tehettem semmit. Egyrészt azért, mert már egyszer kifejtette, hogy egy nő csak ne kezdeményezzen, és bár ez női méltóságomban eléggé sértett, az még jobban sértett volna, ha leállok pitizni egy újabb ölelésért, vagy csak azért is visszarántom magamhoz, mintha valami elveszett kiscica lennék, aki nincs meg babusgatás nélkül. Jó, akkor ne öleljen meg! De... most miért nem? Olyan rossz volt engem átölelni? Akkor meg miért mond nekem ilyen szépeket? Eldönthetné, hogy mit akar! Rendben van, ne öleljen át, de akkor ne teperjen annyira, hogy én meg azt akarjam, hogy átöleljen. Ez nagyon szemét dolog!
- Vagy valaha fogsz - biccentettem fennhéjázva, mert továbbra is ott volt az a fránya szálka, hogy még mindig nem karolt át. Szívasd ám a jó édes...!
DÖRR!
Frenetikus, én mondom, frenetikus! Életem első randija, és már mindkét lábam vérzik, beleestem egy szökőkútba, elkapott egy vihar, és ahogy nézem még a nátha is... mármint a sok por! Ráadásul nincs sem tizenharmadika, se péntek, szóval alapból lehetek ilyen szerencsétlen. Mégsem nyertem randiban. De nem baj, végül is Gus elég jó fej, azzal a fajtával meg jó együtt lógni. Még a zakóját is odaadta, meg egy zsepit.
- Köszi - vettem el a zsepit tőle, és trombitálva kifújtam az orromat.
Sajnos éreztem benne azt az enyhén sajgó, facsaró zsibbadást, ami jelezte, hogy erről bizony nem a por tehet (ami esőben, ugye, egyébként is felejtős...), szóval megszívtam. Vagy fújtam. Vagy mi van már!
- Bi vad? - kérdeztem vissza taknyos szörcsögéssel. - Ja, bég haszdáldád? - nyújtottam vissza neki a zsebkendőt. - A fele bég tiszta, gyugodtad lehet haszdáldi.
Ha nem kellett neki, egy vállvonással lerendeztem, de nem tettem el, tovább szorongattam a kezemben, gyanítva, hogy nemsokára megint fog kelleni. Csak ekkor vettem észre, hogy már egészen közel állunk egymáshoz, és mindkét keze a derekamra simult. Már kezdtem volna elbizonytalanodni azt illetően, hogy tényleg nem akar-e átölelni, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg csak a zakóból akar többet a feje fölé. Logikus, elvégre neki több kell. és a kettőnk közti magasságkülönbség miatta így is sok anyag kárbaveszve feszült kettőnk között.
- HAAAAAAAAPCI-JJJJÚÚÚÚÚ! - üvöltöttem be az egész utcát, hogy még az ablaküvegek is beleremegtek. - Bi? - néztem aztán megint Gusra, miután kifújtam az orromat. - Bib vad dekeb? De várj, szavad de feledd! Vad bég zsepid?
Ha kaptam még, azt is seperc alatt pakoltam tele, aztán fejcsóválva nyomtam el nagy nehezen még néhány tüszit.
- Áh, biddegy! - legyintettem. - Hazabegyükk igkább bégis? Deb hiszeb, hogy túl robadtikus ledde, hogy széttaknyállob az egész raddit.

Pont, ahogy előre sejtettem, Zoey-nak esze ágában sem volt elfogadni a felé nyújtott kezemet. Mégis rosszul éreztem volna magam, ha nem teszem meg ezt a gesztust. Néha úgy érzem, menthetetlenül régimódi vagyok. Talán ennek tudható be az is, hogy következetesen úgy tettem, mint aki nem vette észre Zoey apróbb, hideg okozta kellemetlenségét. Igaz, ez több okból sem volt egyszerű. Egyfelől, mégiscsak férfi volnék, másfelől pedig a lány erőfeszítései, hogy elrejtse a dolgot, sokkal inkább voltak figyelemfelkeltő hatásúak, túlzó mivoltuknak köszönhetően.
Nem nevettem ki a nyelvbotlása miatt, csak egy pillanatra megszorítottam őt, mielőtt a feje búbjára is adtam volna egy csókot és elengedtem volna. Úgy gondoltam, ha akar, még mindig bármikor visszabújhat hozzám, akár melegedés címén is, de tolakodó nem akartam lenni. Aztán az jutott eszembe, hogy nem biztos, hogy jól húzom meg a határvonalat a nem tolakodó és a balfék között, de hülyén nézett volna ki, ha hirtelen visszalépek hozzá és megint megölelem. Talán egy kicsit túl sokat gondolkodom...
- Kiváló ízlésem van, Zoey - mondtam neki kedvesen, csillogó szemmel - És ebben percről percre csak egyre biztosabb vagyok.
Elnéztem őt, bőrig ázva és csöpögve, a rá óriási zakóban, ahogy igyekszik elbújni benne, és rájöttem, hogy egy harmadik Zoey-t pillantottam meg. Láttam már a társadalmi elvárásoknak megfelelő, tökéletes sminkű és frizurájú ál-Zoey-t, aki a legkevésbé tetszett. Volt szerencsém a hétköznapi istencsapásához is, aki legalább, ha nem is egy randevú az ember első gondolata róla, érdekes és szórakoztató volt. De ez a Zoey, aki az utóbbi néhány percben volt, megint másmilyen. Ő az a Zoey, amilyenné egy férfi oldalán válhat, aki elfogadja a saját nőiségét és nem bújik álarcok mögé.
- Nyugi, Graham, egyértelműen te vagy a legkeményebb lány, akivel valaha találkoztam - nyugtattam meg, és mosolyomba még a gúny szikrája sem pattant, hiszen ezt teljesen komolyan gondoltam.
Felmorajlott az ég. Az égetően fehér fény fekete-fehér lidércképpé varázsolta az utcát, hogy aztán elhaltával újra felragyogjanak a színek. A szél is feltámadt, hűvösen, és bebújt az ingem alá, hogy megborzongasson. Az első nagy, langyos esőcseppek is lehullottak, hogy aztán még több és több kövesse őket. Arcom az égnek emeltem. Szerettem az esőt. Azonban még sokkal jobban szerettem Zoey közelségét, ezért amikor helyet ajánlott rögtönzött menedéke alatt, egyetlen pillanatig sem haboztam. Nem mintha a lány hagyott volna nekem választást. Ahogy a feltartott zakó alá léptem, egyik karom olyan természetességgel simult Zoey derekára, mintha ezredszerre tenné.
- Így, van. Nem bírtam elviselni, hogy te sokkal, de sokkal vizesebb vagy - nedveset akartam mondani, de aztán úgy gondoltam, piszkálódásnak kicsit túl sok - És ezért idehoztam ezt a jó kis nyári vihart. Egészségedre!
Aranyos volt, ahogy tüsszentett. Szabad kezemmel a farmerom zsebébe kotortam, és egy viszonylag száraz zsebkendőt húztam elő.
- Tessék. Csak a por miatt.
Másik karom is a derekára fűztem, és így már egymással szemben álltunk a fejünkre borított, esőverte zakó alatt. Nem öleltem őt szorosan, hogy legyen mozgástere orrot fújni, vagy bármire.
- Köszönöm neked ezt az estét, Zoey - mondtam a szemébe nézve, és bár nem tehettem róla, tekintetem egy szívdobbánásnyi ideig az ajkára villant - Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni. Tudom, hogy megáztunk, hogy azt sem tudtad, hogy ez randi, hogy utálod az egészet, de... Én azért nagyon köszönöm.
Nem tudtam, mit tegyek. Meg akartam csókolni, és tudtam, hogy az előbb még ő is akarta. ellenben meg is gondolhatta magát. Végtelenül béna és szánalmas lett volna a félbetört alkalomra emlékeztetni, mintha azt várnám, hogy pontosan ugyanúgy folytatódhat a dolog. Végül hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek, és megint a lány ajkait nézve kimondtam az első ostobaságot, ami eszembe jutott.
- Nagyon... Nagyon szép szád van, Zoey.
Az egyetlen, ami talán tompította a bénaság élét, hogy karcos-rekedt hangon mondtam, mint akit a nő szépsége tökéletesen megbabonázott. Egyébiránt ez így is volt.

Nem kicsit lettem morcos, amiért az a rühes konty meg az a röhejes smink tönkrement. Hiába utáltam őket, mint a veszett fene, vigyáznom kellett volna rájuk, mert... Illetve dehogy! Gus azt mondta, szerinte sem kellenek. Akkor mindegy. De akkor is! Hogy nem tudok rendesen egyensúlyozni, az már durva. Több időt kéne szertornával töltenem a tornateremben. Tény, hogy nagyon elhanyagoltam, de elsősorban nem erre szoktam edzeni. Na, de majd most!
Mindenesetre a kezét eszem ágában sem volt elfogadni. Nem mintha dühös lettem volna, vagy bármi, csak képesnek éreztem magam, hogy önállóan kikecmeregjek a vízből.
- Nem kell, kösz, megy egyedül is - toltam arrébb a kezét, hogy ne legyen útban.
Ebben a ruhában sajnos így még kevésbé lehetett kényelmesen mozogni, de így még kevésbé, hogy teljesen elázott, hiszen így már nem csak az anyagánál fogja feszült és tapadt, de ezt most még a víz is megsokszorozta.
És akadt még más probléma is...
- Hú, remek - sóhajtottam elmosolyodva, mikor láttam, hogy elkezdi lehámozni magáról a zakóját.
Ez a mosoly azonban az arcomra fagyott, amikor lepillantottam, hogy felmérjem, vajon mennyire fogom összevizezi azt a szegény zakót. Az egy dolog, hogy nyilvánvalóan nagyon, de mást is szemet szúrt, amiről csak remélhettem, hogy Gusnak elkerülte a figyelmét. Tudniillik ez alá a ruha alá nem lehetett melltartót húzni, és amikor egy nő nagyon fázik...
- Köszi - kaptam ki a kezéből, és nem csak kapkodó gyorsasággal bújtam bele, de még a gombjait figyelmen kívül hagyva magamra is hajtogatva, mintha még két karom lenne, amikkel eltakarhatom magam, főleg mell magasságban, mintha az igazik nem lettek volna elegendőek.
Azért az a puszi a lehető legjobbkor jött. Mintha azt mondta volna: ,,Nem baj, te még így is elég lökött vagy, hogy veled lógjak!" Persze a ,,jó arc" sokkal jobban hangzott volna, de tudtam, hogy azt sosem mondaná. Vagy talán neki a kettő ugyanazt jelenti. Vagy tényleg a lököttekre bukik, engem meg annak hisz. Mindegy a lényeg, hogy jól esett.
- Fene az ízlésedet - csóváltam a fejem. - Nem hiszem, hogy van még férfi, aki ilyet mondana, sőt, puszit is adna egy ennyire nedves nőnek. Mármint... - feljebb hajtottam a zakó gallérját, hogy eltakarjam az arcomat. - Én itt leszek lent,ha keresnél... és fejbeváglak, ha ki mersz röhögni!
Általában nem szoktam ennyire körültekintően fogalmazni.. vagyis egyáltalán, de most a körülmények között nagyon oda kellett figyelnem arra, mit mondok. Most nem tűnt helyénvalónak például csúnyát mondani. Ezt ugyan nem annak szántam, és bármelyik másik napon észre sem vettem volna, hogy menyire ügyetlenül is válogattam meg a szavaimat, de most mintha egy kis törpe rugdosta volna brutálisan a fejemet belülről, hogy ezt mégis hogy gondoltam!
- Áh, hagyd csak, hamar megszáradok - mosolyogtam rá a zakójából az ajánlatára, miután visszanyertem valamelyest a méltóságomat, amiből a kezeim ugyan nem lógtak ki, de így a vastag szöveten át is bele tudtam bokszolni a vállába. - Ne nézz ennyire nyámnyilának.
Mintha csak valaki erre a pillanatra várt volna, fény cikázott át az égen, majd hatalmasat dörrenés verte fel a békés esti csendet. Pár másodpercig csak a lágy, mégis fenyegető szellő felkavarta por és szétszórt szemét súrlódó hangjai utaltak bármi rosszra, de aztán a sok felhő, ami eddig gyülekezett, rákezdett a koncertre. Mintha a Hold lett volna a dugó, amit most azzal, hogy eltüntettek, valójában kihúzták volna a lefolyónyílásból, és az összes víz a nyakunkba zúdult. Kaján vigyorral fordultam Gus felé, és ahogy néztem, ahogy pillanatok alatt ugyanúgy bőrig ázott, mint én, nem is próbáltam visszatartani a nevetésemet.
- Kérsz belőle? - nyújtottam felé a zakója szélét, de nem vártam meg, mit válaszolt.
Könnyedén csusszant le a vállamról a túlméretezett ruhadarab, amit egy lendületes mozdulattal átvetettem a fején, hogy azért jusson belőle nekem is. Nem mintha sok haszna lett volna, de a hülye eső se higgye már, hogy csak úgy hagyjuk magunkat. Persze a ruhám hátrányait nem feledve a szabad karommal átkaroltam magam mellkas tájékon, míg a másikkal a fejem fölött tartottam a zakó rám esőrészét.
- Na, ebben is gyorsabb voltam - táncoltattam meg elégedetten a szemöldökömet. - Nekem még eső sem kellett hozzá, hogy megázzak. Valld be, hogy csak irigy voltál, amiért te csontszáraz maradtál, és kimaradtál a jóból! Nem szégyen az, ha egyszer... ha... ha... HAPCI!
Szipogva morrantam fel. Képes volt, és félbeszakított ez a szemtelen tüsszentés.
- Szóval... HAPCI! HAPCI! De bár... - forgattam a szemem. - Deb hiszeb el! Da... HAPCI!
Gusra kaptam a pillantásomat.
- Csak a por biatt vad - szögeztem le. - Deb lesz sebbi baj egy kis... HAPCI! Ilyed diccs!
Ismét szipogtam párat, és odadünnyögtem Gusnak:
- Azért te is tüsszedthetdél! Dehogybár csak éd... HAAAAAAAPCI!

Mélyet sóhajtottam Zoey okfejtése hallatán. Végső soron igaza volt, és mégsem. A legnagyobb feladatot persze az jelentette, hogy szörnyűséges fenyegetése hallatán megőrizzem a témához illő komolyságomat. Azt hiszem, egész jól ment, bár éreztem, hogy miközben farkasszemet nézünk, egyszer megrándult a szám sarka.
- Az összes többinél mindegy, ebben igazad van. De az első... Az más. Az különleges. Én nem érezném magam eléggé férfinek, ha az első csókot egy az egyben a nő kezdeményezné, azt hiszem. Akkor már legalább legyen valahogy közös, vagy nem tudom... Jó, tudom, fájdalmasan régimódi vagyok - nevettem kicsit zavartam.
Az igazság az, hogy tényleg szerettem volna megcsókolni. Éreztem viszont, hogy ez a kihívása még nem igazi engedély, ha rávágnám, hogy akkor csinálja, és meg is tenné, az valahogy nem lenne az igazi. Türelemre intettem magam. Zoey nem az a lány, akit bármiben is sürgetni lehetne.
Ahogy Zoey történetét mondtam, megszűnt körülöttem minden, még maga a lány is. Csak a mese létezett, mindig a következő szó, egymás után, szinte már könnyedén. Sokkal nehezebb volt így, mint írásban, de mégis könnyebb, mint elsőre hittem.
Ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Zoey arcát, nagyon, nagyon közel az enyémhez. A szemei csillogtak, és az a pillantás ült bennük, amit soha, egyetlen férfi sem ért félre. Ujjai gyengéden az arcomhoz értek, és én éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Ez volt az engedély. Ez az, amiről beszéltem, amire vártam. Bár ő közeledett, mégis... Mégis jó volt ez így. Talán neki volt igaza. Talán tényleg mindegy, ki csókolja meg előbb a másikat. Pillantása fogva tartotta az enyémet, miközben lassan odahajoltam hozzá, egész addig, míg le nem hunyta a szemét. Ajkaink már csak centiméterekre voltak egymástól.
Láttam megcsúszni a kezét, és tudtam, mi következik. Még akár meg is akadályozhattam volna, ha a lány varázsa nem bódít el ennyire. így viszont lelassultam, hiszen a világom leszűkült Zoey ajkaira, és egyszerűen képtelen voltam időben mozdulni.
A lány nagy csobbanással pottyant a vízbe. Ha ez néhány órával ezelőtt azzal a kócos, nagyszájú, bosszantó nőszeméllyel történik, valószínűleg jót kacagok az eseten. Így viszont aggodalmasan ráncoltam a szemöldököm, és néztem, ahogy kifelé kászálódik. Nem tűnt sérültnek, aminek örültem.
- Nem, az sajnos nincs - mondtam, ahogy a kezemet nyújtottam neki, hogy segítsek kimászni, noha sejtettem, hogy inkább a sugaraival fogja megoldani, de hát az udvariasság, az udvariasság - De gyere ide.
Levettem a zakóm, és a vállára terítettem, közben pedig magamhoz öleltem, hogy melegítsem, amennyire a lehetőségeimtől tellett. A haja kócos volt, a ruhája szinte feketére sötétedett, pont, ahogy a mesémben, és a testéhez tapadt. A smink nagy része eltűnt az arcáról, de ezt nem sajnáltam.
- Csodaszép vagy, Graham - mondtam, nem is gondolkodva - És igen, így, most, ázottan, vacogva vagy az.
Megcsókoltam a homlokát, aztán még hozzátettem:
- Csak egy szavadba kerül, és hazaviszlek.

- Na, ne mond - húztam fel az orrom. - Nem ismerem a pontos szabályokat, de ha egy pasival eljutok arra a pontra, akkor meg fogom csókolni. Miért várnék rá? Nem is nagyon hinném, vagy volna jelentősége annak, hogy ki hajol előbb a másikhoz. Ugyanaz a vége, nem? Akár első, akár a sokadik, egy lány is megcsókolhat egy pasit. Ha továbbra is elnyomod a nőket, még le is smárollak, hogy bebizonyítsam, mekkorát tévedsz.
Mire kimondtam, már rá is jöttem, hogy mi is hagyta el a számat (hogy még mi minden hagyná el a számat!), de túl büszke voltam ahhoz, hogy visszakozzak. Elszántan néztem a szemébe, és bár semmi kedvem nem volt bárminemű testnedvcseréhez, határozottnak akartam tűnni, úgyhogy a szemhéjam sem rezdült. Persze azért ugrásra, riposztra készen álltam, de ezt igyekeztem nem mutatni.
Az íráshoz való zsenialitására felnevettem. Nem volt olyan finomkodó, hogy ilyesmivel ne viccelődjön, én meg elég tapintatos, hogy ne nevessek, bármi is volt az őszinte véleménye. Pláne, hogy vitatkozni sem tudtam volna vele, mert ha sokat nem is olvastam tőle, az a kis apró részlet tényleg tetszett. Ehhez pedig még hozzáadódott az a rögtönzött egyperces, amit rólam költött csukott szemmel, de mégis engem látva. Egészen szívhezszóló volt, még ha nem is cifrázta túl. Sőt! Éppen azért tetszett. Egyszerű szavakkal, fordulatokkal is gyönyörű képet tudott festeni. Mint a művész, aki egy hajszállal festette meg a Mona Lisat egy gombostű fejére. Hétköznapi eszközöket használt, sehol sem látszottak harsány színek, sem gigászi hasonlatok, mégis, ahogy a részletekből összeállt az egész, egy gyémántnál is tündöklőbb remekművet kaptunk.
Mire kinyitotta a szemét, már ott voltam előtte. Négykézláb másztam végig a kút káváján, és most megindulva hajoltam egészen közel az arcához. Arcom enyhén kipirult, de nem azért, mert zavarban voltam. Szám résnyire nyitva volt, de nem azért, mert bármit is mondtam. Szemeim lassan lecsukódtak, fejemet enyhén oldalra döntöttem, egyik kezemet pedig felemeltem, hogy megérintsem az arcát. Még soha senki nem bűvölt el ennyire, ő pedig pár egyszerű szóval lényegében hipnotizált, tűzforró lávával öntötte el a testemet, amíg már szinte én sem tudtam, mit csinálok. Az agyam volt az egyetlen, akinek senki nem kérdezte a véleményét, minden más porcikám magától cselekedett, egyre közelebb juttatva Gushoz, amíg...
- VÁÁÁÁÁÁÁÁÁ... Placcs!
Hát igen, a szökőkút, az már csak olyan, hogy vizes, az meg tetszik, nem tetszik, csúszós. Mikor már majdnem összeért a szánk, egyszer csak csusszant a perem belsején kapaszkodó kezem, elvesztettem az egyensúlyomat, és mielőtt még ki tudtam volna mondani, hogy ,,Menjafrancbatemocsok!" már csobbantam is a hideg vízben. Amilyen meleg volt, még talán jól is esett volna, de az időzítés elég rossz volt. Mondjuk, ahogy vesszük, mert csókolózásra utána már egyáltalán nem gondoltam, kellőképpen lehűtött ez a kellemes esti pancsi.
Miután szanaszét dörzsöltem az arcomat, hogy lejöjjön rólam minden smink, ha már úgyis szétázott, a szökőkút vízsugarainak hála, amik folyamatosan ostromolták a fejemet, szóval a szerencsésen kibomlott hajamat is kényelmesen szétráztam, megszabadulva a maradék hajtűktől is, és reméltem, hogy ez legalább annyira szerencsés volt, mintha aprópénzt dobáltam volna a vízbe.
- Felteszem nincs radiátor képességed - néztem Gusra, ahogy felé gázoltam a nekem térdig érő vízben.
Időjárás ide vagy oda, picit azért kezdtem dideregni, mert a víz viszont állati hideg volt, és én sem voltam éppen túlöltözve.

Láttam, hogy hatással vagyok a lányra, de ezt nem tettem szóvá. Legalábbis nála egészen biztosan nem szabad ilyesmit megemlíteni, hiszen amilyen büszke teremtés, még ezt is valamiféle kihívásnak veszi.
Hagytam, hogy összekócolja a hajam, nem utolsó sorban azért, mert nem láttam be, mit tehetnék ellene, és persze azért is, mert a hajamba fúródó ujjak igencsak kellemesek voltak. Egyedül annak nem örültem, hogy ilyen felelőtlenül használja a nagyon is látványos képességét New York utcáin, de egyelőre szerencsénk volt és nem buktunk le. Ráadásul eszemben sem volt ezt megemlíteni neki, nem akartam hangulatromboló lenni.
Kérdése hallatán csak a fejemet csóváltam.
- Ehhez nem kell ok, Zoey. Ha akarsz, megcsókolsz, ha nem, akkor nem. Ez nem logikus döntés kérdése.. És különben is... Áhh, mindegy.
Inkább derűsen hunyorogva figyeltem azt az ámokfutást, amit az építőmunkásnak kinéző fickóval művelt. Meg voltam győződve róla, hogy nem fogja megcsókolni, de a férfi zavara már önmagában megérte, hogy szó nélkül nézzem végig a jelenetet. Sok férfitársam nem tud mit kezdeni az erős, magabiztos nőkkel, gondoltam.
Mélyet sóhajtottam a konklúzió hallatán, amit Zoey a bamba fickóval lezajlott közjátékból levont. Megint eszembe jutott az, amit a tetőn gondoltam: bár vonzó, okos és önálló, Zoey sok tekintetben szinte még gyerek.
- Nem ez a lényeg. Ráadásul ez nem is így működik, ennek megvan a menete. Nemi szerepek. Nem a nő kezdeményezi a csókot, hanem a férfi. Neki kell elérnie, megküzdenie azért, hogy a nő akarja, hogy megcsókolják. Ti ebben a fogadó fél vagytok, érted? Persze, hogy bárki szívesen csókolózna veled, mivel gyönyörű vagy, és önként ajánlkozol, de ez semmit sem bizonyít.
Egészen megejtő látvány volt, ahogy Zoey lábával a vizet szántva, ezerszínű sugarait felvillantva lebeg a szökőkút felett. Csak azt bántam, hogy olyan messze landolt tőlem. Túl messze, mintha félne valamitől.
- Nyilvánvalóan nem kell attól tartanunk, hogy egy rakás szarnak fogod találni, elvégre én írtam - mondtam magabiztos mosollyal.
Ha csak egyvalami volt a világon, amihez igazán értettem, az az írás. Meg a teleportálás. Meg Gabriel szívatása. Meg mindenféle bajbajutott emberkék megmentése. Meg az, hogy zavarba hozzam Zoey-t. És az irodalom. Meg persze a történelem. Ja és a fizika. És... Na jó. Nem csak egyvalamihez értettem.
Zoey kérése egy kicsit meglepett. Bármikor írtam egy remek történetet bármiről, ami megőrzésre érdemes volt, de írni egészen más, mint szóban mesélni. Azonban sokkal okosabb vagyok annál, hogysem visszautasítsak bármilyen kihívást, amit Zoey elém állít. Lehunytam a szemem.
- Csak egy perc.
Magam elé képzeltem a lányt, ahogy az előbb láttam, lábaival a vízben, kezeivel a szökőkút peremén támaszkodva. Félretettem mindent, amit tudtam róla. Lány, egyedül a szökőkútnál, piros ruhában.
- Meleg nyári este volt - kezdtem, még mindig csukott szemmel, halkan - A nap már rég lement. Nem pislákoltak csillagok a város fölött; fényüket magába szippantotta New York lenti ragyogása. A neonok ezerszínű, rikító fénnyel égtek, éjszaka is nappali világosságba öltöztetve az utcákat. Az emberek sápadtnak tűntek a színek észveszejtő táncában. Nem úgy a lány, aki elbújt, elmenekült a pulzáló város színorgiája elől. Halkan csobogott a szökőkút vize, felsebzett lábának fájdalmát csak tovább szította, mielőtt csitította volna, amint a lány belemerítette. Vörös ruhája szétterült a szökőkút káváján, és néhol, ahol ráhullott egy-egy csepp víz, feketévé sötétült az anyag. -persze tudtam, hogy Zoey ebbe bele fog kötni, hisz az ő ruhája nem terült szét, de felkészültem rá, hogy a művészi szabadság fogalmával védekezzem - A lány felsóhajtott. Persze számítania kellett volna rá: a férfi túl jóképű volt. Túl jól állt neki a farmerdzseki, a fekete ing, túl hetyke volt a cigaretta a szája sarkában. Visszagondolva nem is értette, miért gondolta, hogy rendes srác. Nyilvánvaló volt, hogy csak egy újabb trófeát akar. Épp ezért a lány egyáltalán nem is bánta, hogy amikor randevúpartnere keze tánc közben illetlen helyekre kalandozott, ő térdét nőiesen megemelve válaszolt, majd faképnél hagyta kínlódó lovagját. Most meg itt ült, apró lábfejeivel a vizet kavarva, egyedül, és rá kellett döbbennie, hogy ez eddig az este legkellemesebb része. Talán, gondolta a lány, miközben lábával magasra rúgta a vizet, és a cseppek felvillantak az utcalámpa sárgás fényében, talán nem az ilyen nagydarab, erős férfiakkal kellene randevúznia. Talán keresnie kellene egy okos fickót, aki rendes, és aki nem a megszokott bókokat sorolja kötelességszerűen. A lány elképzelte, hogy itt ül egy ilyen fiúval. Nem lenne cigaretta a szájában, és nem farmerdzsekivel próbálná lenyűgözni, hanem legalább egy zakóval. Megtisztelné őt ennyivel. És nem taperolná, ráhagyná, hogy eldöntse, mit szeretne. Furcsa és érthetetlen bókokat mondana, olyasmiket dicsérne meg, amit ő maga pont, hogy a hátrányának tartott. És másodszor is látni akarná, de akkor már nem ebben a gyönyörű, vörös ruhában, nem szépen kifestve... Másodszorra szakadt farmernadrágban akarná látni, és kinyúlt pólóban. És akkor is gyönyörűnek nevezné. A lány felsóhajtott. Kár, hogy ilyen férfi nem létezik.
Kinyitottam a szemem, Zoey-ra sandítottam. Vártam, hogy mondjon valamit, ha mást, azt, hogy folytassam.

Durcásan pillantottam rá, mert igencsak sérelmeztem, hogy még rám is szól, mikor bevallottan elhiszi, milyen kényelmetlen ez a ruha, és akkor még nem is próbált fel ilyesmit soha, ráadásul képes a leghajmeresztőbb ötlettel előállni, hogyan jussunk árengedményhez legközelebb (na jó, ezen azért kicsit vigyorogtam). De nem tettem szóvá, mert ha már kérdeztem, úgy volt a logikus, ha odafigyelek a válaszra. Nem tudnám megmondani, hogy ez bölcs dolog volt-e, mert nem egészen ilyen fejtegetésre számítottam. Én azt akartam tudni, hogy úgy általában milyen szempontokat vesznek figyelembe a pasik, ő meg célzottan rólam beszélt, és hát hiába is tagadnánk: nagyon értett ahhoz, hogyan kell zavarba hozni. Nem éppen klasszikus, mégis nagyon hatásos bókjai nyomán egyre inkább behúztam a nyakam, és szinte már perzselt az arcomból áradó hő. Nem csak azért, mert olyan szép dolgokat mondott rám, hanem azért is, mert így máris más szemmel néztem a megjelenésére. Tényleg ennyit fáradozott volna, hogy tetszen nekem? Ráadásul ő nem is versenyként tekintett erre a ma estére, hanem igazi randiként, vagyis komolyan gondolta. Tényleg fontos volt neki, hogy milyennek látom.
De nem éreztem magam valami kényelmesen így, úgyhogy miután megköszörültem a torkomat, ismét kihúztam magamat, és a sugaraimmal magasabbra lökve magam a feje fölé lebegtem.
- Ne csak prédikáld azt a vizet - vigyorodtam el, és két kézzel elkapva a haját jól összekócoltam. - Tessék, természetes. Így sokkal jobban tetszik.
Visszalibbenve a földre, a másik oldalára, tovább battyogtunk előre. Elég hamar kiderült, hogy tényleg nagyon keveset tudok a randikról, de abban biztos voltam, hogy az én engedélyem nélkül nem fog történni semmi, még akkor sem, ha a nagy könyvben nem így vagyon megírva.
- A majdnem, az mindig nem - nyújtottam ki rá a nyelvem. - És ki mondta, hogy egyáltalán lesz csók? Nagyon elbíztad magad. Kezdjük ott, hogy én még csak nemrég tudtam meg, hogy egy randin vagyok, és nem sokkal régebbóta ismerlek téged. Mi okom volna csókolózni veled? Ennyi erővel bármelyik jóképű srácot lekaphatnám, aki velem szembe jön.
Az emlegetett szamár éppen ekkor fordult be az egyik sarkon. Zsebrevágott kezekkel menetelt előre, szája sarkában cigi billegett, arca borostás volt, haja kócos, tekintete hűvös és komor, szóval igazán macsó, nyers férfias kisugárzással bírt.
- Hé - állítottam meg, mire azonnal megtorpant.
- Hm? - mért végig tetőtől talpig.
- Smárolunk?
Erre már némiképp felolvadt az unott arckifejezése.
- Mi van?!
- Smárolunk? - kérdeztem ismét némiképp türelmetlenül. - Igen vagy nem?
- Hát... - pillantott Gusra. - A pasid szerintem féltékeny lenne.
- Ő nem a pasim.
- Ó - jelent meg egy halvány vigyor a képén, és felém hajolva már nyúlt is a cigiért, hogy szabaddá tegye a száját. - Ebben az esetben... végül is...
- Látod? - fordultam Gus felé. - Ilyen egyszerű lenne, és vele még csak nem is randiztam.
- Hahó - kopogtatta meg a vállamat. - Most akkor szabad vagy, vagy nem?
- Nem - vetettem hátra. - De kösz a közreműködést. Csá!
Hallottam, hogy még morgott pár nem túl kedves jelzőt az orra alatt, de szerencsére nem erősködött, hanem azonnal eltiplizett. Jó volt arra gondolni, hogy azért, mert nem mert ujjat húzni velem. Ki is hibáztathatná ezért?
A szökőkútba lógatva a lábam először felszisszentem, mert a nyílt sebbe zúduló víz bizony csípett, mint a veszett fene, de lassan megszoktam azt is, a fájdalom elmúlt, amihez nagyban hozzájárult, hogy Gus sikeresen elterelte a figyelmemet.
- Ne aggódj, ha egy rakás szar, azt is meg fogom mondani - biztosítottam könnyed legyintéssel. - De tudod mit?
Felemelkedve arrébb libbentem, és mivel a lábaim a vízben voltak, a sugaraim okoztak némi örvényt, de alig fröcsköltek le minket. Mikor ismét helyet foglaltam kicsit arrébb ugyanabban a pózban maradva, nagyjából két méter lehetett köztünk.
- Mesélj rólam - kértem kíváncsi mosollyal. - Úgyse tudsz rólam valami sokat, nem lehet nehéz legalább részben elfogulatlannak lenni. Ha most látnál először, mit mondanál rólam a történetedben? Hogy szólna a rólam írt rész?

Zoey egy igen fogós kérdést tett fel nekem. A férfiak sosem gondolkodnak azon, mitől jó nő egy jó nő. Egyszerűen csak tudják. Nehéz ezt szavakba önteni. Egyedül abban voltam teljesen biztos, hogy semmi köze ahhoz, hogyan és merre fésüli a haját. Vagy ahhoz, milyen ruha van rajta, vagy mennyi festék.
- Először is, alapvetően rossz irányból közelíted meg a kérdést. - kezdtem - Hagyd már békén azt a ruhát! Jó, jó, oké, elhiszem, hogy kényelmetlen. Őszintén szólva annak is tűnik. És ha legközelebb tényleg ruha nélkül jössz, legalább biztosan nem kell fizetnünk semmiért az étteremben. Na figyelj.
A felhívás után mégis én szenteltem inkább némi figyelmet a fagylaltomnak, ami a nélkülözöttsége felett érzett sértődöttségében olvadozni kezdett. Amint orvosoltam a problémát, újra beszélni kezdtem.
- Tehát. Te szép vagy, szépek az arcvonásaid, a szemed, jól áll, ha lükén vigyorogsz. Szerencsésnek mondhatod magad, de ez csak a gének játéka, és annyit sem számít, mint a szélben táncoló tegnapi újság. Magadra ne vedd: nagy tisztelője vagyok a szépségednek, épp csak nem ez tesz jó nővé.
Beletúrtam a tarkómon a hajamba, próbáltam szavakba önteni azt, amit még sosem kellett. Na, Augustus, szedd össze magad, elvégre író lennél, vagy mifene!
- Tájékoztatásul közlöm, hogy ez már a megfésült változat - intettem a hajam felé - Ez a... Ööö... Tervezetten kusza fazon. És zakót sem hordok minden nap. Igenis igyekeztem jó benyomást tenni rád. Tehát, ha meg kell fogalmaznom, azt kell, hogy mondjam, a belső tulajdonságok tesznek valakit jó nővé, és például, ha személyes példát akarsz, az én szememben széppé téged. Izgalmas vagy és érdekes, totál őrült, és nem érdekel mások véleménye. Okos vagy és van humorod, lehet veled beszélgetni, és tudod, mit? A randinak azok voltak a legbénább részei, amikor átlagos nőnek akartál tűnni. Az benned a legjobb, hogy kicsit sem vagy átlagos.
Féloldalasan sandítottam rá, szám is ugyanilyen görbe mosolyra húzódott. Tetszett, hogy ilyen kis méregzsák.
- Nos, ami azt illeti, igen, a csók emlegetésére akár el is pirulhatnál. Ildomos volna, tekintve, hogy egyszer már majdnem megtörtént. Sőt, kétszer.
Néztem, ahogy próbálkozik, de ezt végül nem koronázta siker. Elnézően legyintettem, végül is senki sem lehet tökéletes. A parancsra pirulás hiánya még nem kizáró ok.
- Nem, sajnos nem sikerült. Hm... Szóval szeretsz minden olyan filmet, amiben előbb lőnek, és aztán kérdeznek. Meglepődtem. De komolyan. - mondtam faarccal.
Elnéztem a kis mutatványát, aminek végén aztán kénytelen volt felvillantani a szivárványszín fényeket is, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen a szökőkút káváján. Leültem mellé, a fagyim utolsó falatjait pusztítva.
- Egy kellemes vacsora után egy szökőkút szélén üldögélni kettesben... Dehogy, hová gondolsz, hogyan is lehetne ez "randis"? - forgattam a szemem.
Be kell vallanom, egészen zavarba hozott a kérdése. ami azt illeti, nem sok ember van a világon, akinek valaha is megmutattam az írásaim. Gabe persze látott párat, Celeste meg az összeset, de ennyi. Rajtuk kívül Zoey volt az első, aki beleolvasott egy készülő történetbe, és ő is az engedélyem nélkül.
- Nos... Mindenféléről. Tudod, ha látok valami érdekeset, és megragad a fejemben, akkor történetet kerítek köré. Itt vagy például te, fagyizol, a lábad a szökőkútban, szép ruhában vagy... Ha csak erre sétálnék, és látnálak, biztosan elképzelném, ki lehetsz, milyen lehetsz, és írnék rólad egy történetet. Szeretek például stílusokat vegíteni. Nem szeretem, ha valami csak dráma, vagy csak krimi, szerintem egy jó történetben kell, hogy minden elemből legyen egy. Írtam például egyszer egy novellát, ami... De tudod, mit? Inkább adok majd neked valamit, amit elolvashatsz. De csak ha őszinte véleményt mondasz róla akkor is, ha nem tetszik. Mit szólsz?
Ahogy itt ültünk, éreztem, hogy közeledik a pillanat. Ennél romantikusabb és alkalmasabb nem is lehetne egy csókra, de még nem tettem semmit. Nem akartam elsietni.

Még jó, hogy rám szólt, hogy ne üssem meg! Nem mintha szándékomban állt volna, de azért egy metsző tekintetet kiutaltam neki. Hát pukkadjon meg! Bár az elég furcsa volt, hogy el kéne fogadnom, hogy tetszem valakinek. Erre az egyszerű válasz az lett volna, hogy ,,He?!" Soha nem foglalkoztam a másik nemmel, vagy a romantikával, annyira lekötött a hajtás, hogy mindenben a legjobb legyen. Eszembe sem jutott, hogy jó nő vagyok-e, bejövök-e valakinek, meg ilyesmik, és amikor az ismerőseim ekörül is forgolódtak, szépítkeztek, kitárgyalták a pasikat, azzal sem igazán tudtam mit kezdeni, mert értelmetlen időpocsékolásnak tartottam. Tulajdonképpen kit érdekel! Hm... érdekel ez engem egyáltalán? Tényleg! Jó nő vagyok én? Egyáltalán mik a szempontok? És mi a rossebért próbálom magamtól megtudni? Én úgyse tudom!
- Mitől lesz valaki jó nő? - kérdeztem Gust. - Nem igazán szoktam törődni vele, hogy mennyire vagyok dögös, erre az estére is az egyik barátnőm alakított át, ő eléggé ért ehhez. Szóval... hogy megy ez? Merre kéne igazgatnom a hajamat, meg ilyesmik. Hadd tanuljak én is valamit.
Nem mintha sok esélyt láttam volna, hogy ezután az este után én is úgy fogok viselkedni, mint egy... egy normális lány, de legalább tisztában leszek az okossággal, hogy mégis mire fel ez a nagy felhajtás.
- Azt előrebocsátom, hogy ha esetleg az ilyen ruhát imádjátok, azt inkább hallgasd el vagy hazudj róla - dünnyögtem, miközben megpróbáltam egyszerre lefelé ráncigálni, hogy a lábamból többet takarjon, fölfelé, hogy a dekoltázs is kisebb legyen, meg oldalra, hogy kevésbé feszüljön. - El nem tudod képzelni, mennyire kényelmetlen. És... ennyi... erővel... fel sem... öltözök... legközelebb... - csikorgattam a fogamat minden egyes rántásnál, de csak nem akart átalakulni macinacivá meg melegítő felsővé. - Áh, mindegy! Bezzeg neked elég magadra rámolnod, ami először a kezed ügyébe kerül. Se fésülködés, se smink! Valami azt súgja, hogy sosem leszek elég nőies.
Beszámolóját a randi folytatásáról figyelmesen hallgattam. Nem mondom, hogy néha-néha nem villant meg a szemem, de tudtam uralkodni magamon, hogy ne nyomjam a képébe a fagyimat. Mondjuk lehet, hogy javarészt azért sikerült visszafogni magam, mert túl finom volt a fagyi, de a lényeg, hogy nem ragadtattam el magam.
- Te már most lefixálnád, hogy csókolózzunk? - emeltem fel a fél szemöldökömet. - Meg hogy... mikor piruljak el? Minden pasi ennyire megalomániás? Jézusom!
Bár forgattam a szemem, erre mondhatott bármit, kis habozás után azért közelebb hajoltam hozzá:
- Most piruljak el?
Ha nemmel felelte, egy vállvonás után tovább baktattam mellette, ha igennel, akkor szorosan összezárt szemekkel, hangosan nyögve próbáltam összehozni, miközben kívülről úgy nézhettem ki, mint aki épp egy kifejlett elefánt családot próbál a világra hozni. Végül egyik szememmel rásandítottam:
- Sikerült?
Ami a filmekre vonatkozó kérdését illette, nem kellett sokáig gondolkodnom rajtuk:
- Minden Steve McQueen film. Főleg A Hét mesterlövész meg A Nagy szökés. Mondjuk leginkább a westerneket szeretem, szóval azokkal nagyon nem lehet mellényúlni nálam.
Eddigre egy kisebb térre érkeztünk, aminek a közepén egy kerek szökőkút ontotta az ég felé a vízsugarakat. Mivel ez a vacak cipő még így is képes volt feltörni a lábam, meg egyébként is elég meleg volt, azonnal betámadtam, de csak ha Gusnak nem volt ellenvetése.
- Nem tudom, mennyire ,,randis" - karcoltam az ujjaimmal a macskakörmöket a levegőbe, majd az enyhén vérző sarkaimra mutattam -, de ezeknek szerintem jól esne.
Ha odaértünk, nagy lendülettel próbáltam átdobni a lábaimat a szökőkút peremén, de ennek két akadálya is volt: egyrészt a ruha annyira feszült, hogy ez egyszerűen reménytelen vállalkozás volt, másrészt annyira rövid, hogy még annyira sem emeltem fel a lábamat, amennyire tudtam volna, mert már mozdulat közben megéreztem, hogy miért is sokkalta diszkrétebb egy nadrág. Szóval inkább lazán fellibbentem a sugaraimmal, aztán visszaereszkedtem a kút peremére, hogy ott ücsörögve lógassam a lábamat a vízbe.
- Most te mesélj valamit - néztem Gusra tele szájjal, miután a számba tömtem az olvadt fagyival teli tölcsér maradékot. - Mondjuk miről szoktál írni?

Tetszett a spontaneitása, az, hogy mindenféle megjátszás nélkül, csak úgy simán mezítláb indult el mellettem az utcán, a cipőit a kezében lóbálva. Meg tudtam érteni ezt a döntését, azok az izék szörnyen kényelmetlennek tűntek. Már majdnem megható volt a gondolat, hogy ezt vállalta azért, hogy nekem tetsszen, még akkor is, ha ő versenynek gondolta.
- Nem, nincs semmiféle furcsa fétisem, megnyugtatlak. - nevettem - És igaz, ami igaz, valóban nehéz eset vagy. De most mit csináljak? Megtetszettél, és most már meg akarlak ismerni, akkor is, ha dilis vagy, betegesen túlteng benned a versenyszellem és néha nehéz téged elviselni. Nem kizárt, hogy ezekkel a hibákkal együtt kedvellek, bár lehet, hogy ez a saját mentális károsodásomat vetíti előre... Nem, ne üss meg, csak viccelek. Szóval rendes lány vagy, és ennyi. Ne tipródj folyton a miérten. Fogadd el, hogy megtetszettél valakinek.
Inkább semmit sem reagáltam a morgására a csókról. Az volt a benyomásom az emlékek alapján és amiatt, ahogy a tekintetemet kerülte, hogy végső soron nem is bánta volna annyira, ha "ellopom" az első csókját, még ha utána, a presztízse megőrzése érdekében fejbe is vág a cipőivel. Ez azonban ingoványos terep volt, és a legbölcsebbnek azt találtam, ha ezt most szó nélkül hagyom.
Én csokoládét és citromot kértem, amik ugyan nem illenek össze, de világ életemben lázadó voltam. Nagyon igyekeztem nem mosolyogni Zoey virágládás mutatványán. Bár én végtelenül édesnek találtam, úgy láttam, őt tényleg zavarja a testmagassága, ezért eldöntöttem, hogy ezzel mostantól nem szívatom. Vagy csak nagyon ritkán...
- Nyugi, Graham, ne feszülj be. - mondtam, miután fizettem, és szabad kezem a vállára tettem, hogy megfékezzem a forgolódását - Az lesz, amit szeretnél. Sétálunk, oké? Nem kell pánikba esned. Elmondom, hogy lesz.
Vessen meg, aki akar, és tartson gonosznak, de nagyon élveztem a helyzetet.
- Szóval. Nem, nem fogok énekelni, még akkor sem, ha kéred, ellenben te tedd meg nyugodtan, amit az étteremben csináltál, az nagyon jó volt. Ez a randi arról szól, hogy jól érezzük magunkat. ennélfogva tedd nyugodtan azt, amihez éppen kedved van, és tudd, hogy semmi sem kötelező. Egy ilyen este nem az elvárásokról szól. Tehát most sétálunk. néhány perc múlva majd megfogom a kezed, és te ha úgy gondolod, engedni fogod. aztán majd valamikor biztos meg akarlak csókolni, de azt is csak akkor, ha megengeded. És nem, nem nyerek meg semmit, ha nem engeded. Közben te kérdezgetsz dolgokról, meg én is. Mondok majd szép dolgokat, te pedig elpirulsz tőlük. Egymás zenei ízlését már ismerjük. Szóval... Mi a kedvenc filmed?
Szürreálisnak éreztem, hogy randizni tanítok egy lányt, aki alig fél órája már teljesen lenyűgözött azzal, mennyire nagyon tud randizni. De hát mutáns vagyok. Az egész életem úgy, ahogy van, szürreális.

Nem úgy néztem, hogy a pincér nagyon meg lenne elégedve az összeggel, amit kapott, sőt, kimondottan csalódottnak tűnt, de elég volt csak feljebb löknöm a szemöldökeimet, hogy azonnal értsen a szóból, és visszasompolyogjon a pult mögé a szerzeményével. Mi is nekiindultunk kifelé. Gus zsebre vágta a kezét, szerény véleményem szerint azért, hogy jelezze, eszében sincs megfogni a kezemet, de ilyesmin nem akadtam fent, tisztázni tudtam magamban azzal, hogy nem gond, nekem úgyis tele van a kezem a cipőmmel. Nem volt kifogásom az ellen, hogy mezítlábazzak, mert elég meleg volt, ha pedig hazaértünk, úgyis vár rám egy második zuhany, hogy lemossam ezt a tengernyi sminket és várost magamról, úgyhogy nem zavart, hogy már egyre inkább fekete volt rózsaszín helyett. Itt kint inkább nem lebegtem, még olyan picit sem, mint eddig, mert nem akartam, hogy valami fanatikus idióta nekünk essen. Ez mondjuk azzal járt, hogy így egymás mellett bandukolva már kimagyarázhatatlanul nagy lett a kettőnk közti függőleges távolság, de hát Alistairen edződtem, úgyhogy ezt még elviseltem.
- Tetszik a kitartásod - válaszoltam ,,leszögezett" kedvességére. - Meg a türelmed. Tudom, hogy néha nem könnyű velem, de... aztán mit tudom én - vontam vállat, nehogy túl szirupos legyek. - Lehet, hogy csak valami perverz fetisiszta vagy, aki szeret szenvedni.
Amit a randiról mondott, arról, hogy miért is volt ez az este az, sőt, miért még mindig az, nagyon is igaznak hangzott. Biztosa nem vehettem, mert én még tényleg csak hallásból ismertem ezt az elfoglaltságot, de nagyon úgy tűnt, hogy jól mondta az okosságot. Én most tényleg éppen randiztam. És nem volt rá szükségem, hogy emlékeztessen, hogy majdnem megcsókolt.
- Ha abból is lenyúltad volna az elsőt, még a fétised sem mentett volna meg, ugye, tudod? - morogtam gondosan kerülve a tekintetét.
Még a gondolata is felháborított, hogy az első csókomat egy versenyre pazaroljam. Annyira azért voltam én is romantikus, hogy tudjam, az annál sokkal fontosabb.
- Puncsot és kókuszt kérek, meg egy műanyagkanalat kérek!
Hogy elkerüljem a szokásos megalázó felállást, vagyis hogy nem érem fel a pultot, és nem is látszom a túloldalról, óvatosan felléptem az előtte felállított virágosládára, miután kijjebb rugdostam egy picit.
- Nincs kedvem megint beülni valahova - fordultam Gushoz, mikor a kezembe nyomták a fagyimat. - Még egy hülye pincér, és ünnepélyesen megreformálom a randizási etikettet. Ráadásul... minek kellett mondanod, hogy mi most éppen randizunk?! - fakadtam ki szerencsétlenül döfködve szegény kókuszos gombócot, visszaugorva a járdára. - Most ideges lettem. Jobb ha kisétálom magamból az ideget.
A cipők szíját a karomra húztam, így úgy tudtam vinni őket, mint a táskát, és mindkét kezem felszabadult, hogy tudjak foglalkozni a fagyival. Mondjuk az is leginkább azért kellett, hogy egy kicsit lehűtsön. Ha már ő is végzett a pultnál, kissé lámpalázasan forgolódtam.
- Most merre menjünk? Meg... most mit csináljak? Nem éppen randira készültem fel. Mármint arra csak nem igazira, szóval... ilyenkor mi van? Szerenádot fogsz nekem adni? Tőlem az is jöhet, de előre szólok, hogy nem fogom letenni érted az óvadékot, ha bekasztliznak csendháborításért, de még a fagyidat is megeszem.
Aztán ezt azért jobban át kellett gondolnom. Hümmögve csócsáltam a jókora falatot, amit számba tömtem.
- 'ivéve, ha a e' Himon and 'arhunkel hámot nótázol - pontosítottam.