North Salem utcái

Hihetetlenül antiszociális vagyok alapjáraton is, de most még jobban kijött belőlem ez a dolog. Még otthon is azt csináltam, hogy bezárkóztam a szobámba aztán ha olyan kedvem volt, akkor egyetlen szó nélkül leléptem, de most ez még gyakoribb dolog volt. Ahova muszáj mennem oda megyek, de azért szeretem néha eltussolni az óráimat és a dolgokat, szóval igazából ilyen téren nem sok minden változott, ugyanúgy ellógom az óráimat, otthon, ugyanúgy be vagyok gubózva a szobámba, és nem keresem mások társaságát. Persze vannak napok amikor jó esik egy kicsit kimozdulni, és a mai is éppen ilyen volt. Szeretem ismerni a környezetemet, például Szöulban fejből tudtam az összes utca nevét és elhelyezkedését, így biztosan örültek volna a turisták ha velem futnak össze, mert mindent el tudtam nekik magyarázni, hogy merre találják. A hangsúly itt viszont a kedven és a nyelvtudáson van. Habár rengeteget fejlődtem, még így sem tudok tökéletesen angolul, ezért általában egyáltalán nem segítettem nekik, csak fogtam magam, és mentem szépen tovább. Persze alapból sem vagyok olyan jótét lélek, hogy turistákat igazgassak, szóval a nyelvtudásra inkább csak rákentem a dolgot.
A mai napra is ezt terveztem. Egy kicsit sétálgatok, hogy be tudjam lőni a helyet amit ismerek. Mivel én inkább voltam az utca gyermeke, mint anyámé, idegesít ha nem ismerem a környezetem. Persze nem hiszem, hogy olyan sok lehetőségem lesz ide kijönni, majd talán akkor ha elvégzem ezt a tetves iskolát… Ha egyáltalán el lehet végezni. Mikor lesz vége? Mennyi ideig fog tartani, hogy kijárjam? Vagy talán egész életemben ide fognak bezárni? Brrr, ebbe bele se akarok gondolni…
A nőre pillantottam, akinek a jóvoltából sikeresen volt egy szál cigim. A dobozom már tejesen üres, szóval nem kicsit voltam dühös. Úgy terveztem, hogy veszek valami szart amíg hazajutok jó lesz az, otthon meg van egy egész kartonnal abból, amit szívni szoktam, mert azért összeköttetéseim vannak és tudnak nekem csempészni Koreából némi dohányárut. Nem igazán szeretem azokat amiket itt árulnak, az otthonit már megszoktam és sokkal finomabb.
- És mit kezdjek a bocsánatkérésével? Attól még az leesett – mutattam a cigim felé, ami tiszta mocsok lett a poros földtől. Poros kisváros. Utálom az ilyen helyeket. Miért nem tudtak mondjuk akkor már Vegasba vinni, vagy hasonló helyre?
- Tudja mennyibe kerül egy ilyen doboz? Sokkal drágább beszerezni, mint egy amerikai szart, amit maguk szívnak, ez prémium cigaretta, amit csak nálunk otthon gyártanak, thaiföldi dohányból. Tudja mennyivel jobb az amcsinál? Most sikeresen elintézte, hogy kiessen a havi pénzemből 100 dollár… - füstölögtem. Nincsen már valami sok pénzem, ugyanis apámék alig valamit vágtak hozzám, amiből úgy normális esetben egy hónapig tudnék elélni. Nem volt valami nagylelkű, ami a helyzetet illeti… De már megszoktam tőle a dolgot, soha nem volt az.
- Nos számoljunk egy kicsit. Egy doboz ebből a cigiből 100 dollárba kerül, mert mint mondtam, ez prémium termék. Ezért akárhogy számolom, 20 szál van benne, szóval 5 dollár egy szál ára. Ami azt illeti, rohadtul nem vagyok jó kedvemben, szóval el fogom kérni azt a pénzt, mert nem az én hibámból esett le, viszont nekem kellett megvennem és ez így nagyon nem fair. Nem fog belehalni annyi pénzbe, szóval adja csak ide. – mondtam neki és a hangomból kiérződhetett egy kis fenyegetés. Alapból is utáltam az ilyet. Azt hiszik az emberek, hogy egy bocsánatkéréssel el tudnak intézni valamit. Most hogyan nézne ki, hogy ha én valakibe beléállítanám a kiskésemet, és bocsánatot kértem? Nálunk otthon is mindenért bocsánatot kérnek, szóval ott még idegesítőbb a dolog. Semmit sem lehet ezzel elintézni, egyáltalán nem. Attól még nem változik a helyzet.
- Na csipkedje már magát, nem érek rá szórakozni. Lassan indulnom kéne – mondtam neki, miközben csettegtem az orra előtt. Utálok sokat beszélni, de néha kihozzák belőlem, és akkor a helyzetet már még jobban gyűlölni kezdem, még utálatosabban kezdek el viselkedni. Amíg vártam a válaszára egy kicsit végigfuttattam rajta a pillantásomat, hogy azért felmérjem kivel is állok szembe. Nem nézek ki belőle valami sokat, elvégre csak egy nő, és abból sem az hentes fajta, sőt kifejezetten vékony. Még ha úgy is döntene, hogy megüt, akkor nem kerülne sokba, hogy kitérjek előle. Kicsit megborzongtam attól, hogy mit műveltem azzal a sráccal, ezért elvetettem az ötletet, hogy bármilyen módon megpróbáljak hozzáérni. Nem akarom, hogy az még egyszer megtörténjen…

Magam is tisztában vagyok vele, hogy megint csak a bajt keresem és egyszer nem fogom tudni elkerülni a következményeket. Eddig nagyon jó voltam az ilyesmiben, de ki tudja meddig van a sikeresem, meddig tűr Charles. Attól nem félek, hogy az utcára kerülök, mert az neki sem jó ha felfedezik a képességem, de azért biztos vagyok benne, hogy a tetteimnek előbb utóbb meglesznek a következményei. Ennek ellenére abban is teljesen biztos voltam, hogy engem nem fognak érdekelni ezek, mert sose érdekeltek. Egyszerűen csak tisztában voltam azzal, amikor rosszat tettem, de ennyi. Ennél többet nem voltam hajlandó beismerni soha. Mindig kimásztam valahogy a helyzetetkből – kisebb nagyobb segítséggel – ezért tudtam, hogy meg fogom oldani ezt a kis kilógást.
Mivel még engedéllyel se nagyon lehet elhagyni a birtokot, biztos voltam benne, hogy hamar feltűnik majd a hiányom. Na nem mintha egy feltűnő személyiség lennék, a leggyakrabban csendben hallgatok, de azért kevertem már némi bajt itt, ami miatt felfigyeltek rám. Talán az épp elég ahhoz, hogy hamarosan észleljék a hiányom. Addigra pedig már vissza szeretnék térni, csak egy két óra levegőzést szeretnék beiktatni az életembe, meg úgy egyáltalán… Tudni akarom, hogy hol élek.
Sokkal jobb lett volna ha éjszaka indulok neki. Még be sem értem North Salembe, de már ilyen gondolatok jártak a fejemben. Szerettem napnyugta után járni a városokat, főleg ha esett az eső. Akkor valamivel tisztább volt a levegő, meg kicsit lehűlt, meg kevesebb volt az ember, sokkal kellemesebb volt annál a tömegnél, amin napközben kellett magam átverekedni. Persze amikor beértem az itteni kisvárosba akkor nem találkoztam ilyennel, de még így is több volt az ember, mint amennyivel elbírtam volna. Egyáltalán nem szeretem az emberek, phfejj, kifejezetten undorodom néha az egész emberiségnek csúfolt dologtól, és most épp olyan kedvemben vagyok, hogy megint utálom őket. Persze ha nagyon muszáj akkor közösködöm velük, de az általában akkor történik meg amikor szükségem van valamire amihez ők elengedhetetlenek. Általában soha nem megyek oda senkihez azért, hogy bratyizhassunk egy jót, ez nagyon nem az én stílusom… Ezért is terveztem úgy, hogy a városnézésem magányos lesz. Egyedül, csak én meg a cigim szépen körbejárjuk a helyszínt és ennyi. Csak kirakatokat akartam nézegetni, hogy hol tudom elverni azt a kevés pénzt amit sikerült megtartanom, aztán beülök valahova enni valamit, mert mindjárt éhen halok… Talán be kellett volna kapni valamit mielőtt elhagyom a birtokot? Lehet nem lett volna rossz ötlet, legközelebb majd úgy járok el.
Igen, pontosan ilyen kis apróságokat akartam csinálni. Sétálni egy kicsit, dohányozni, nézegetni a kirakatokat, teljesen egyedül. A hangsúly most a teljesen egyedülön volt, ugyanis pár pillanat múlva már ki is zökkentettek a harmonikus állapotomból, ráadásul még a cigimet is elejtettem, ami kicsit sem segített a hangulatom javulásában, sőt ami azt illeti kifejezetten rontotta a közérzetem. Most megint elpazaroltam egy majdnem teljes szálat, amikor olyan kibaszott drága ez a szar… Az biztos, hogy addig nem fogom békénhagyni ezt a nőt amíg nem vesz egy egész dobozzal, mert lassan már koldus leszek, szóval igazán megszánhat.
- És ha nem bocsátok meg? Akkor mi a faszom van? – kérdeztem tőle és karbafontam a kezeimet a mellkasom előtt. Nem fogok egyhamar tágítani az biztos, szóval nagyon remélem hogy van ideje. Figyltem ahogy az almák után nyúl és újra megszólaltam – Az lenne a fair, hogy ha én is összetaposnék egyet, nem?
Hogy nyomatékosítsam a szavaimat, rögtön rá is léptem egyre, ami könnyedén, szinte azonnal összenyomódott, de azért megjátszottam egy kicsit az erőlködést, hogy ne tűnhessen fel neki, hogy nekem ez nem jelent gondot. Belegondolva, hogy képes voltam arra, hogy egy srácnak leszakítsam a karját… Nos azt hiszem ez igazán nem jelent számomra gondot, szóval muszáj úgy tennem mintha nehéz lenne. Én még a szerencsésebbek közé tartozom, mert legalább a mutációmnak nincsen semmi jele, amit külső szemlélő is észrevehet. Azt hiszem elég jól színészkedtem, szóval biztosan nem veszi észre a dolgot. Ezt sokat gyakoroltam a szobámban is, mert az én érdekem a dolog, hogy ne leplezzenek le.
- Ide vele – nyújtottam ki a kezem felé és szinte biztosra vettem, hogy tudja mire gondolok. Ha meg nem… Akkor én nagyon szívesen felvilágosítom, végül is idő mint a tenger… Na jó, azért nem, vissza kéne majd érnem valamikor a birtokra, de azért nem most rögtön terveztem az utat. Biztos, hogy nem mennék el, hiszen végre történik valami izgalmas, nem pedig csak a gyakorlások mennek, meg a hasonló hülyeségek.

Már egy ideje az X-birtokon tanyázok, ami nem tölt el örömmel, viszont különösebb szomorúságot se okoz nekem. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy fogalmam sincs mit gondolok a dologról, de ez van. Majd csak megszokom a helyzetet és beletörődök abba, hogy nem szabad mások karját még akaratlanul se leszakítani. Fogalmam sincs arról, hogy hogyan lettem gazdag és elit bajkeverőből hirtelen mutáns, de szerintem még van időm feldolgozni a helyzetet.
Ahogy ígértem Charles-nak, nem tervezem megkönnyíteni az életét, ezért is döntöttem úgy, hogy se szó, se beszéd fogom magam, és egy szép reggel elhagyom majd a birtokot. Persze nem örökre, azért én sem vagyok teljesen hülye, tuti nem származna semmi jó abból, ha ilyenre vetemednék, de mi izgalmas van abban, hogy ülök a seggemen, mint a jó gyerekek? Nem vagyok jó gyerek, ezért nyugodtan elmehetek és kész, nem tartozom innentől senkinek másféle magyarázattal. Mondjuk itt már apám pénze és befolyása nem fog megvédeni, sőt rá már akkor se számíthatnék, ha esetleg idáig is elérne a keze. Nem kezelte valami jól azt se, hogy problémák vannak velem, azt pedig még nehezebb volt elfogadnia, hogy valószínűleg ha nem csinál még egy gyereket – akire csak 50% esély van, hogy fiú lesz – akkor a cége örökös nélkül marad. Azt mondta, hogy soha többé nem akar látni, mert szörnyszülött vagyok, és ezt nem tudja elfogadni. Hát mit ne mondjak, valóban nem esett jól amit mondott, illetve az sem, hogy anyám se állt mellém, ő is csak fújta, hogy biztosan megfertőződtem, mert annyira felelőtlen vagyok, hogy nem vigyázok magamra. Hát mi vagyok én egy rohadt vérfarkas, vagy vámpír? Vagy a mutáns gének valami kolera féle járványban fejlődnek ki? Brrr, inkább nem is gondolok erre, mert ismét csak felidegesítem magam és szétverem –a már amúgy is kissé romos – szobámat.
Talán egy kicsit feldúltabb voltam, mint amennyit képes lettem volna bevallani. Ha rajtam múlna akkor azt mondanám, hogy szó szerint leszarok mindent, de nem ilyen egyszerű a dolog. Tisztában voltam vele, hogy a családom nem igazán szívlel, amire talán volt is egy pici okuk, de teljes megtagadásra sosem számítottam. Hiszen ott van a cég amit örökölnöm kell… De aztán jön a hopp, és mindent elveszítek, ők meg ezt ennyire könnyedén veszik. Szomorú, hogy mennyire felszínes emberek között éltem.
Talán pont ezért akarok elmenni most. Nem ártana amúgy se körbenéznem egy kicsit, most pedig szükségem van a friss levegőre, szóval pont jó az időzítés. Az pedig, hogy Charles nem tud róla… Ki a francot érdekel? Semmi bajom nem lesz abból, hogy sétálok egyet.
Annyi jó viszont mindenképpen van a mutáns életben, hogy azt vehetem fel, amit csak szeretnék, nem kell figyelnem az örökös elegáns megjelenésre. Ezért is bújtam teljesen feketébe és bőrdzsekibe. A hajamat nem fésültem meg, tökéletesen jó lesz kócosan, nem bálba megyek, csak járkálni egyet. A telefonomat is magamhoz vettem, hátha mégis észrevennék, hogy eltűntem. Na nem mintha meg akarnám nyugtatni Charles-t, inkább csak az orra alá szeretném dörgölni, hogy semmi bajom, megint feleslegesen spilázza túl a dolgokat, holott szándékosan akartam bajt kavarni.
Kerestem egy hátizsákot amibe beleraktam a pénztárcám és a hatalmas tégla fazont, ami nem igazán fér el a zsebemben, de legalább van. Másnak nincs mobilja, nekem viszont megadatott ez is, a családi hátterem miatt.
Szerváltam egy térképet, amire rá volt rajzolva az útvonal, hogy hogyan juthatok el North Salem-be. Nem volt messze, ezért gyalog is simán elérek oda, meg amúgy sincs kedvem zötykölődni, friss levegőt szeretnék csak szívni.
Vettem egy hatalmas, mély levegőt, majd elmosolyodtam.
- Áh, friss levegő – sóhajtottam elégedetten és úgy éreztem majdnem repülök – Rá kell gyújtanom.
Nem is szaroztam, rögtön elő is vettem egy szál cigit, és a maradék utat szinte végigfüstöltem. Olyan normálisnak éreztem ettől magam, mintha el se mozdultam volna Dél-Koreából. Annyi különbség azért volt, hogy ott diákként bujkálni kell, de itt szinte senkit se érdekel, hogy dohányzok. Ez a város maga a Mennyország ilyen szempontból.
Lassan, ráérősen sétálgattam az utcákon, nem törődve a siető tömeggel, akik munkába indulnak. Én igen is ráérek és ki fogom élvezni a mai napot. Nézelődtem, próbáltam memorizálni a boltokat és kirakatokat, hogy ha legközelebb erre járok, jobban ki tudjak igazodni a városon.

Dorothy & Scarlett

Szerintem visszafelé még felszabadítónak is fog hatni a séta. Vagy az is lehet, hogy akkor már nem lesz ilyen tömeg a buszon és hajlandó leszek felmenni. De az egyszer biztos, hogy körbe fogom járni a buszt, hogy biztos kevesen legyenek rajta aztán, ha esetlegesen kezdene megtelni, akkor fogom magam és nemes egyszerűséggel leszállok onnan pedig tovább haladok gyalog. Lehet, hogy később már lehűl a levegő és az emberek nem eresztenek olyan szagokat, mint az előbb, de akkor sem vagy hajlandó senki közé bepréselődni még egyszer. Egyszerűen csak elég volt. Nem kell nekem ennél több. Tudom, hogy nem vagyok túlságosan fontos személy, hiszen engem még egyszer sem raboltak el én mindössze a hátramaradt kis hulladék voltam, vagy nem tudom, hogyan nevezzem magam, de azért nem kellett volna ilyen keserű sorsra ítélni, hogy még a buszon is megszenvedjek azért, hogy eljussak valahová, ahová igazából nem is kötelességem menni csak úgy érzem, hogy ott kell lennem és támogatnom kell a nővéremet. Mert tudom fordított helyzetben lennénk ő pontosan ezt tenné. Habár nem vagyunk ugyanolyanok nem vagyok teljesen kegyetlen, hogy hátat fordítsak neki. Plusz meg kell próbálnom nyitni felé. Mert nem léphetek hátra kettőt állandóan, ha ő lép egyet felém.
- Természetes rendben van.. - Már a számban éreztem a fagylalt izét és úgy éreztem, hogyha nem kapom meg az elkövetkezendő percekben, akkor valami őrületes hisztit fogok leverni itt helyben nem törődve azzal, hogy ki néz engem, vagy éppenséggel ki nem. Azt a pár embert, aki előttünk állt még azt hiszem képes leszek kivárni, de már egyre intenzívebben érzem a számban a nyamvadt bogár ízét. Legközelebb már levegőt sem fogok venni azon a nyamvadt buszon. Nem ez az első alkalom, hogy buszon vagyok, de ez volt az eddigi legvisszataszítóbb élményem a buszokkal.
Már békésen vizsgálom a kínálatot és legszívesebben mindegyikbe belenyalnék. Azt hiszem, hogy édesszájúbb vagyok, mint azt gondoltam. Lehet, hogy nem vagyok a legpozitívabb ember, sőt mondhatni a világ egyik legkeserűbb személyiségével rendelkezem, de talán pont ezért szeretem annyira az édes dolgot. Az, hogy az ellentétek vonzzák egymást, hát tökéletesen illik rám.
A tekintetem úgy kapom el a kínálatról, mintha Scarlett most szúrt volna az oldalamba egy kést. Köpni nyelni nem tudok, de a szemeim határozottan a meglepettségemet tanúsítják. - Ööö, kettő? Esetleg nem három?. - Nem tudom, hogy ez engem sokkol jobban, vagy inkább őket. Mármint nem tervezték és kettő is lesz. Én meg kezdtem lenyelni, hogy nagynéni leszek egy kisfiúnak, vagy egy kislánynak most már kettő is lesz? - Hát ez.. Meglepő.. Vagyis.. Gratulálok ehhez is? Vagy nem tudom mit kellene mondom, de wáóó. - Kettő folyamatosan síró kisbaba és, ha felváltva sírnak fel, akkor a másik sírására felkel az is amelyik éppen nem sír így nem lesz olyan beosztás, hogy egyszer az egyikük utána pedig a másik megy ki a gyerekhez. Dupla energia elvétel.

Dorothy & Scarlett

Volt egy-két pillanat, amikor már úgy voltam, hogy leszállok a buszról és visszasétálok, mert nem fogom én ezt az egészet végigszenvedni, mert egyszerűen nem ér annyit, de aztán végiggondoltam, hogy nem magam miatt csinálom, mert ha magam miatt tenném semmi okom nem lenne arra, hogy ne forduljak vissza. Önmagamért azért ennyit nem küzdenék. Eldönteném, hogy amiért elindultam azt megszerzem valahogy máshogyan. Nem tudom, hogy pontosan hogyan, de igyekeznék. Viszont az illatok, a finom bogár táplálékkiegészítő elrettentő tapasztalat volt a busztól egy életre. Ezentúl már előbb sétálok el idáig nem számít, hogy mennyi időbe telik, de én buszra még egyszer fel nem ülök. Főleg, hogy egész idő alatt álltam és mondhatni rám ragadt mindenkiből valami, amitől már a gyomrom is kavarog. Komolyan, mintha én lennék terhes olyan szívesen dobnám ki a taccsot valahová, de összeszedem magam és próbálok a legkevésbé úgy kinézni, mint akinek már most elege van ebből az egészből és alig várja, hogy visszajuthasson a megszokottság tökéletes bugyraiba, ahol nem igazán érheti különösebb váratlan. Maximum annyi, hogy kiderül a testvére terhes és nemsokára bővül a család, vagy éppenséggel egy gyerekkori ismerős bukkan fel a színen. Egyik sem olyan kellemetlen, mint ez a kis út volt, amit egy darabig határozottan nem felejtek el. Csak tudnám, hogy miért ítéltek engem a buszra. Nem vagyok túlságosan hisztis és finnyás sem, de ez határozottan a határaimat csiszolgatta.
De nem hagyhatom, hogy ez megbélyegezze a napot, amit habár spontánnak terveztünk most még is szinte pontról, pontra kiterveltté vált. De én nem bánom. Scarlett-et boldoggá teszi valamennyire a helyzet és hát milyen testvér lennék, ha bele akarnék gázolni a boldogságába, vagy az életébe?  
- A fagyira tökéletesen megvettél. - Jelentem ki most már kicsit őszintébb mosollyal az arcomon. Hát az egyszer biztos, hogy az segíteni fog elmosni a bogárnak még az emlékét is. Na, meg persze az sem hátrány, hogy egy kicsit segítene abban, hogy elviseljem ezt a meleg levegőt. Egy idő után hozzászokik az ember, de annak még nem jött el az ideje azt hiszem. De mire hozzászoknék majd jön az eső és a lehűlés, aminek egy darabig örülök a végén meg már vacogok. Mindig is utáltam az időjárást. Annyira szeszélyes.
- Rendben van. A kiságy méretről már végeztél kutatást? - Tudom, hogy mennyire nem tudtuk megmondani, hogy mit hogyan is kellene, de azóta már jó idő eltelt, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy tökéletesen felkészült a feladatra és minden egyes kérdésre tudja a választ egy szempillantás alatt.

Dorothy & Scarlett

A spontán elhatározás varázsát elég könnyedén porig rombolták. Megértem, hogy a nővéremet egyszer már elrabolták, de nem pont a spontán dolog teszi veszélytelenebbé az egész helyzetet? Mármint ki a fene gondolná, hogy egyszer csak fogj magát és kiteszi innen a lábát? Nem hiszem, hogy folyamatosan lesben ücsörögnek és azt várják, hogy végre mikor fogja kitenni a lábát. Ez annyira nevetséges lenne. Bár sosem árt paranoiásnak lenni, mert nem szeretném elveszíteni a nővéremet és, ha ehhez az kell, hogy átrágják magukat ezen az egész ötleten ezerszer is, akkor legyen. Bár az, hogy úgy vitték autóval, mint valami aranykalitkába zárt madarat az nem volt annyira az ínyemre. De leginkább azért, mert nem lehettem ott vele. Mintha én hoznám rá a bajt, vagy tudjam is én. Nem. Nekem a buszon kellett nyomorognom. Ahol egy dohos öregember és egy óceánt is kiizzadó pasas közé szorultam. Végül úgy döntöttem, hogy a számon keresztül veszem a levegőt, mert úgy nem érzem a szagokat, amihez egy idő után hozzászokott volna az orrom, de féltem nem elég hamar ahhoz, hogy ki ne dobjam a taccsot. Aztán az ablakot is kinyitották , amitől az összes hajam az arcomban landolt. Próbáltam kiszedni az arcomból, de valahogy újra és újra utat talált magának.
Még mielőtt véget érhetett volna ez a kellemes út azt hiszem sikerült még egy bogarat is benyelnem, ami már tényleg több volt a sokknál. Végre mikor lekecmeregtem a buszról fellélegeztem és úgy éreztem, hogy ezer évnyi rabszolgaságból szabadultam volna. Vagy valami ahhoz hasonló érzés kapott el, mert már elegem volt a mai napból egy életre azonban már azzal is jobb kedvem lett, hogy érezhettem, ahogy a szellő cirógatja az arcomat és friss levegő jut a tüdőmbe a hajam pedig igaz eléggé kócosan, de a helyén van és nem akarja megetetni magát velem.
Mikor megpillantom Scarlett-et, akkor próbálok valami mosoly félét erőszakolni az arcomra, mert még mindig nem vagyok az a típus, aki állandóan vigyorog, mintha nem lenne jobb dolga. - Szóval, akkor mi legyen az első? - Nem akarom elrontani a kedvét meg hát, ha már belementem, akkor a legkevesebb, hogy rendesen végigcsinálom. Még mindig rettenetesen furcsa, hogy már kerekedik a pocakja, de ez is csak azt bizonyítja, hogy sokkal komolyabb ez az egész, mint elsőre gondolná az ember. Bár én talán egy kicsit túl is gondoltam a helyzetet, de mára már sikerült lenyelnem, akár csak az előbb azt a bogarat. Nem volt kellemes, de ha már lenn van remélhetőleg nem akar felrepülni belőlem.

Dorothy & Scarlett

Jean, Hans & Victory

Keksz? Most komolyan, ember! Segítségkérően a lányra nézek, de ő csak a kisfiú folyó orrára figyel. Ez… Kész. Nevetnem kell.
Valahogy… Sosem voltam kisgyerekkel túl sokat, így nagyon furcsa a reakciója számomra. Végiggondolva, korához képest értelmes. Vagy lehet, hogy alulfejlett… Tényleg, egy ekkora gyerek hány éves? Normális esetben mit kellene tudnia? Mert az oké, hogy az emberdobálás nem tartozik bele az általánosba, de azért mégis.
Szerintem rájön a fiatal nő, hogy velem nem sokra megy, így elkezdi magyarázni a KRESZ jelentését. Valójában döbbenten állok a tény előtt: hogyan lehet valaki ennyire kedves. Komolyan, minden elismerésem neki.
Miután végeznek az orrtörléssel lehajolok a kiskrapekhez, és a jobbomat nyújtom felé.
- Barátok? – kérdezem, és huncutul elvigyorodom hozzá. Valamiért olyan érzésem van ezzel a kis mutánssal kapcsolatban, mint egy… Cinkostárs. Cinkostárs?! Ez érdekes.
Az orrtörlés utómunkálatainak befejezésével a lány figyelme felszabadul, és felém fordul. Figyelmesen hallgatom végig. Annak ellenére, hogy az öccsével - vagy gyerekével, vagy nem tudom – mennyire goromba voltam az elején, hamar túllépett a dolgon. Én nem tudnék ennyire hamar túllépni az ilyenen.
- Köszönöm, de a motorom dolga elintézett – mondom. Szerintem a kölcsönzős külön örülni fog, hogyha pénzt kap helyette. Szerintem hosszú idő óta én vagyok az első, aki nem a quadjait választotta.
- Rendben, a taxit én állom. Haza is vinnélek titeket, de most ugye nem autóval jöttem… - morgom a mondat végét. Nem mintha a motorért lennék dühös, vagy rájuk haragudnék.
- Vic – mutatkozom be, jobbom nyújtva felé. – Hívok egy taxit – szólok, és pár métert távolodva tárcsázom a helyi taxiállomás számát. Ingerülten teszem le, a most szolgálatban lévő autóik közül a legtöbb a város túlfelén található, várnunk kell majd rá.
- Jön majd az autó, de minimum egy tíz perces várakozásra számítsatok – nézek Jeanre. Én ellébecolok itt akár egy órát is, de remélem, hogy Hansnak a plussz tíz perc a hidegben nem lesz sok. Nem szeretném, ha miattam fázna meg. Bár az se biztos, hogy ez a kisfiú képes ilyenre. Semmi sem biztos…
- És merre laktok? – kérdezem érdeklődve, elvégre… Furcsa páros, annyi szent. Illetve végre egy normális, emberibb kérdés. Emberi, ez jó – és nevetnem kell a saját hülyeségemen.

MUSIC:Nocturne

Jean, Hans & Victory

Sok mindenre számítok, de arra nem, hogy a kisfiú szabadkozni, majd bömbölni kezd. Most beteg? Valamit tettem vele? – gondolom riadtan.
Segélykérően nézek a mellette álló lányra, de az nem reagálja túl a dolgot, mindössze nyugtatni igyekszik a fiút… A fiát…? Nem igazán értem a kettejük közötti kapcsolatot.
Miután felfogom, hogy igen, egy kisgyerek képes bőgni, és ezen nem kell azonnal szívszélhűdést kapni, kicsit megnyugszom. Bár ennek lehet az az oka, hogy végre csendben marad a kis mutáns. A kis vasgyúró. A kis rohadék, embereket eldobáló.
Hé! Azért ne durván!
Igazat kell adnom a jobbik eszemnek. Bár ezentúl biztos, hogy nem megyek közelebb hozzá három méternél, főképp ha nem muszáj. Szerintem még ő maga sincsen tisztában az erejével. Nehezen is lehetne, nem ő repked a levegőben…
Amikor torka szakadtából üvölteni kezdi a bocsánatkérését, egyszerűen nem bírom tovább, és röhögni kezdek. Vihogok, mint egy hülye, átlagos tinédzser lány. Én meg aztán minden vagyok, csak nem hülye. És nem tinédzser. Elmúltam már tizennyolc.
Az csak egy szám… Egoistának az maradtál.
Dühödten vágom rá az ajtót a tudatalattimra, és abbahagyom a bizonyára fülsértő vihorászást.
- Semmi gond – nézek a fiúra. – Van még időd megtanulni a KRESZ szabályokat, nekem pedig itt az ideje megtanulnom betartani őket… Legalábbis a sebességre vonatkozóakat… - dörmögöm a végét, szinte csak magamnak.
Amikor felajánlom az új motort, a sírástól nem kapok választ, de később a lány szócsőként funkcionálva, vagy csak határozottan döntve az ő… A mellette lévő kisfiú sorsáról, visszautasítja az ajánlatomat. A gond csupán annyi, hogy én határozottan ragaszkodom az általam okozott kár megtérítéséhez. Vagy legalább a jóvá tételéhez.
- Akkor kifizetem a javítást – mondom azonnal, picit talán erőszakosan. – Vagy ha semmiképp sem engeded – veszek vissza egy kicsit -, akkor is szeretném jóvá tenni valahogy. – Biztosan idegesítő vagyok, de ebből nem fogok engedni.
Kezdeti dühöm már alább hagyott, és most sokkal inkább érdeklődéssel vizslatom a furcsa párost, North Salem utcáin, a Hold fényében.

MUSIC:Nocturne

Jean, Hans & Victory

NYANYA?! – sikít a tudatalattim. Nyanya?! Én?!
Hát, szóval, öhm… Vagyis… Nem. Pont. Kevés. Dologgal. Lehet. Ennyire. Kiakasztani. Pont. Vége.
Azt hiszem, hogy a józan eszem határán túllépek a nyanya szó említésére, és értelmesebbik felem mindennél boldogabb, amiért jelenleg energiaraktáram megcsappanva áll. Hogyha csak egy hajszálnyival több erő lenne bennem, a gyerek már nem élne…
Indulnék felé, hogy adjak neki egy nyaklevest, úgy igazából, amikor a kis szaros még jobban meglódul. Még mit nem! Pff! – gondolom, és hamar rá kell jönnöm, hogy jelenleg közel sem én vagyok a legerősebb.
Éppen menet közben adnék neki egy olyat, hogy a betontól kapja a másikat – elvégre semmi baja nem lesz tőle, vagyis remélem -, amikor a kisfiú erősen megmarkolja az övemet, és… Egyszerűen felkap. Úgy érzem magam, mint egy testtelen, tömeggel nem rendelkező részecske, mondjuk egy foton (bár fogalmam sincsen, hogy milyen lehet fotonnak lenni), és el sem tudom képzelni, hogy „hány G-vel” gyorsulok függőlegesen felfelé. Mert hogy igen, repülök.
Van valami kellemes ebben a különös „utazásban”, a szellő lágyan vesz körül, a Hold sokkal közelebbinek tűnik – még akkor is, ha csak jelentéktelen távolságot teszek meg felé.
Hamar be kell látnom, hogy a hajítás nem függőlegesen felfelé zajlik, enyhén a párostól távolodok, így valamilyen szögben dobhatott el a fiú. A kisfiú. Egy baba. Vagyis majdnem. Még belegondolni is őrültség az egészbe. Ilyen fiatalon ennyi hatalma legyen valakinek! Nem semmi, minden elismerésem.
A holtponton először csalódott vagyok, hiszen annyira jó volt emelkedni! Mintha csak hátrahagyhattam volna minden bajt, ami ehhez a bolygóhoz köt. Beugrik a ferde hajítással kapcsolatos fizikai tudásom, és elgondolkozom a közegellenállás befolyásán, és hogy miért kell emiatt negyvenöt foknál kisebb szögben hajítani egy kicsit, ha a legmesszebbre szeretnénk adott erővel eljuttatni a tárgyat. Őrület, hogy mekkora hülyeségek tudnak eszembe jutni!
Abban a századmásodpercben, amikor elindulok lefelé, jövök rá, hogy azt az erőt, amit tőle kaptam, valamilyen formában a földnek fogom átadni. Ráeszmélek, hogy szinte semennyi energia sincsen bennem, és hogy a Hold kékes fénye és az utcalámpák távoli derengése vajmi kevés; és legfőképp arra jövök rá, hogy jó eséllyel is mindkét lábam töröm ripityává.
Halálos félelem markol a bensőmbe, hiszen az idióta, az általam megölt nevelőapám miatt már sosem épülhetek fel teljesen, ha ez megtörténik.
Ugyan lebegésem csak másodpercekig tart, nekem óráknak, kínzó napoknak tűnik, elsősorban a landolás végiggondolása után.
Ám mielőtt sikíthatnék páni félelmemben, egy láthatatlan erő megállít, és finoman leereszt a földre. A kisfiú mellett álló lány keze felém mutat, biztosra veszem, hogy ő tette. Hogy ő… A fenébe is! Hogy ő mentett meg.
Utálom a dolgot, de a becsület azt diktálja, hogy emiatt kérjek elnézést tőle, és a… A kis sátánfajzattól is. Miközben a lány a fiút korholja, lassan, kezeimet magam előtt, jól látható helyen, jelzésértékűen tartva közeledek feléjük lépésről lépésre.
Mikor már mindketten észre vesznek megállok, jó öt méterre vagyok tőlük. A lány szemébe nézek.
- Köszönöm – mondom, és tényleg meg is köszönöm, nem csak a szót ejtem ki. Ez fontos. Az árnyalatnyi különbségekben világok különbsége jelenik meg.
Bármennyire is tombol a bennem lakozó oroszlán, fogom az altatólövedéket, és lelövöm. Igen, akármennyire is ellene vagyok, bocsánatot kell kérnem a fiútól is. Sajnos, vagy nem sajnos, édesapám nevelése hatásos volt. Ó, apa!
Hogy éreztessem, hajlandó vagyok lejjebb ereszkedni, féltérdre ereszkedem, mielőtt a kisfiúhoz szólnék. Bal térdem van a földön, a jobbra kezem támasztom.
- Sajnálom – nézek a kis krapek nagy bociszemeibe. – Veszek neked egy új játékmotort, rendben? – kérdezem tőle. Annyi pénzem van, hogy egy igazit is vehetnék, minden további nélkül. De persze most nem ez a lényeg.
Remélem, hogy beleegyezik az új mociba. Ha nem, akkor tuti, hogy el fog durranni az agyam, és az oroszlánom seggébe nem fogok tudni elég altatót lőni.

//Sajnálom, hogy ennyit késtem, igyekszem majd kárpótolni Titeket //

MUSIC:Nocturne

Jean, Hans & Victory

Szörnyű, borzongató hang kíséretében ér földet legelőször a crossmotor – fém, műanyag és az aszfalt harca ez. A hang emlékeztető a repülés kellemes, lágy pillanatában, hogy hamarosan a becsapódás fog következni…
Minden megáll, szinte századmásodpercenként képekre bontva pörög le a fejemben az egész: a kisgyerek már csak méterekre van a fától, a motorja reccsenéssel kettétörik, a hang csatlakozik a még mindig tovacsúszó motor súrlódásának hangjához, a fém és az aszfalt szikrázik, én pedig nyíl egyenesen tartok egy házfal felé…
Az út és a kanyar viszonylag keskeny, így a járda sem túl nagy. A sárga ház, aminek pillanatokon belül neki fogok csapódni közvetlen a járda mellett áll, nincsen semmilyen kerítés, amin átrepülhetnék. A túloldalt a kisfiú a fának ütközik, egy fiatal nő kiabálását viszi tova a szél, érthetetlenné formálva azt.
Éééééés… Tudatom felkészül a fájdalomra, ösztönösen tartom kezeimet és lábaimat, de képességem a segítségemre van, hosszú idő óta először. Nem sokkal az érkezés pillanata előtt úgy érzem, hogy fel fogok robbanni: előre kinyújtott tenyereimből a bennem felgyűlő, le nem adott energia robban ki akkora kék fény kíséretében, hogy egy pillanatra az egész utca fehérbe borul. Pontosan úgy vakít el mindenkit, még engem is a fény, mintha egy óriási vaku lenne.
Az energia a ház falának ütközik, majd a mozgásom energiájával szummázódva engem hanyatt lök a faltól. Nem látok semmit sem, azt sem tudom, hogy milyen magasan vagyok, így csúnyán hanyatt esem. Hála annak a rohadék nevelőapámnak megtanultam esni, így pár horzsoláson kívül más sérülést nem szerzek.
Miután a landolás megvolt, ülök támaszkodva abban a helyzetben a földön, amibe gördültem. Veszek pár nagy levegőt, és felnézek a gyönyörű, csillagos égre. A Hold fénye halványan bizserget: így, hogy energiakészletem ennyire lemerült, ez az energia is… Jól esik. Ha fel vagyok töltődve, akkor észre sem veszem ennek erejét.
Felállok, leporolom a ruhámat, és őrült dühvel veszem tudomásul, hogy bőrkabátom hátán a gyönyörű fekete anyag felszakadt. A fa felé kapom a fejem, és rájövök, hogy fogalmam sincsen, hogy mi lett a fiúval.
Megöltem egy gyereket?!
Jeges borzongás fut végig rajtam, majd egyesülve a kabát miatti bosszúsággal féktelen indulattá válik. A kisfiú mutáns – máskülönben már halott lenne -, és a motorját siratja bömbölve, miközben a neki kiáltó nő vigasztalja.
Kettejük, a saját, és a környezetemben lévők szerencséjére a Hold fényén kívül semmilyen olyan forrás nincsen a közelünkben, amely feltölthetne. Ha lenne, biztosan nem tudnék uralkodni a képességeimen. Hisz az indulataimon sem tudok.
Felkelek, és ökölbe szorított kézzel indulok el feléjük. remegek az indulattól. Kabátom csak lóg a vállamról, hajam kiszabadult, szemeimben – amik a hold fényétől világosabbnak tűnnek, mint nappal -, jéghideg méreg ül.
Elsétálok a crossmotor roncsai mellett, és biztos távolban, félve, hogy tényleg elszalad velem a ló, megállok úgy öt méter távolságban tőlük.
A kisfiúra nézek, és megvárom, míg tekintetünk találkozik. A nőt teljesen figyelmen kívül hagyom. Remélem, hogy hangomra egy pillanatra legalább abbahagyja a bömbölést a gyerek. Ha majd beszéltem, akkor folytathatja.
Ha nem fejezi be, akkor a kiabálós hangerőre még rákapcsolva üvöltök, hangom North Salem utcái felett visszhangzik:
- Hogy lehetsz ennyire hülye, te kis szaros?! – süvítem, szemeim pedig villámokat szórnak a kisfiúra.