Étterem a három patkóhoz

Charles & Moira

Nem tudom, hogy milyen minőségben találkozunk most, munkavacsoráról lesz szó, nem vagyok túl szofisztikált a férfi-nő kapcsolatokban, ebből is látszik, hogy nem az öcsémre ütöttem. Még magamat is meg kell kérdeznem százszor, mit is szeretnék. Öltözködés közben a saját tükörképemmel veszekedtem, bizonygatva, hogy nem kell ennyi smink, mert még félreérti. Lehet, hogy nem is akar tőlem semmit, így értelmetlen az egész, és csak kinevettetem magamat, ha netalán mégis belenéz a fejembe. Végül úgy döntök, hogy látott már katonaként nyomozni, nőként is megkörnyékezett, így adom magamat, aztán majd kiderül, hogy milyen minőségben találkozunk ma. A napom munkával telt, fárasztó volt, de ez nem jelenti azt, hogy nem lennék energikus estére, végtére is nem minden nap hívnak ilyen találkára. Nem pirulok el, ahogyan megnéz, ebből már kinőttünk, csupán ragyogó arccal bólintok a puszik után, láthatóan nem is akarja visszafogni azt, hogy még még mindig hatással vagyunk egymásra. Ezek szerint nem csak én gondoltam így, és azt az egyetlen csókot sem felejtésnek szánta, hanem volt is mögötte valami. Azért a torkomat meg kell köszörülnöm egy ilyen pillantás után, miután kapok választ a kérdésemre.
- Nem bántásnak szántam, nem vagy katona, és a képességeid is inkább a békét szolgáják, mintsem a hadászatot. Ez így van jó, másoknak segítesz. – Igazából ő a legképzettebb, hiszen már akkor is igyekezett a társainak felnyitni a szemét, felébreszteni a szunnyadó, kihasználatlan erőt, amit legbelül birkokoltak, ám gát ült rajtuk, nem csoda, hogy mindig csodáltam őt, bámulatos vezető, és közösségi ember. Beülök mellé, és már úgy foglalja össze, hogy hova is megyünk.
- Istenien hangzik. Hajlamos vagyok kihagyni a főbb étkezéseket, az állandó rohanás, de hiszen tudod... – Mosolygok oldalra, keresztbetéve a lábaimat, na de nem cél, hogy elvonjam a vezetéstől a figyelmét. – Olykor fel kell keresnem a központunkat Washintonban, ám mielőtt jöttem, ez megtörtént, így jó ideig a kutasásaimmal foglalkozhatok, a heti jelentéseket elég faxon elküldeni. Szeretnéd, ha maradnék? – Kérdezek most én rá, szeretném, hogy ha őszintén válaszolna, ne csak az udvarissági választ vágná rá, tudja, hogy ennél azért jobban ismerem a kihagyott öt év ellenére is. – Milyen az új tanítványaid? Mesélj!

Made by

Charles & Moira

Moira csinos és meglehetősen okos nő is egyben. Épp e miatt valahol meglepő, hogy még nem keveredett senkivel sem közelebbi kapcsolatba. Talán a miatt, amilyen életet él és részben miattam is, hiszen megkevertem az emlékeit, a gondolatait, ami miatt talán kissé rögeszméssé vált, hogy mindenáron megakarja oldani azt a rejtélyt, ami őt övezi. Valahol persze érthető, hogy nem akarta csak úgy annyiban hagyni a dolgot, mégis csak elég sok idő esett ki az emlékei közül, még hozzá elég komoly emlékek. A helyében valószínűleg más se nagyon lépett volna csak úgy tovább, teljes mértékben megértem a dolgot. Most viszont újra tud mindent, itt van és talán még segíthet is nekünk. Hank épp eleget dolgozik az új problémán és nem becsülöm le őt egy pillanatig sem, de az ő ereje és tudása is véges és persze több szem mégis csak többet lát. Talán Moira olyan oldalról is meg tudja közelíteni a dolgot, ami Bestiának nem jutna eszébe, így talán ketten többre mennek.
Azért a külsejét egy pillanatra megcsodálom, hiszen meglehetőségen szépen kiöltözött és előnyére válik ez a szép zöld együttes, no meg persze a blúz és a dekoltázs sem utolsó. Mint említettem már Moira tényleg nagyon szép nő és e mellett én se tudok csak úgy elmenni. Nem vagyok érzéketlen és vak sem, még ha az utóbbi években fel is hagytam a régi szokásaimmal, és nem hajtom már úgy a nőket, ahogyan annak idején. Sokkal több és komolyabb dolgom van, hogy az iskolát egyben tartsam és hogy mások számára is reményt adhassak, hogy ez a világ még sem annyira vészes és veszélyes, mint amilyennek elsőre tűnik és hogy nekünk mutánsoknak nem abból áll az életünk, hogy örökké rejtőzködnünk kell. Hinni kell a jobb jövőben, és akkor az majd el is fog jönni.
- Terepen? Az ritka, hogy én megyek terepre. Mármint nem azért, mert nem merek, ne értsd félre, de... többet tehetek itt általában és vannak nálam képzettebbek is. - akik tényleg jobban harcolnak, jobban átlátják az éles helyzeteket és... talán egy kicsit keményebbek is. Én mindenkiben igyekszem a jót látni és ez nem minden élethelyzetben tökéletes hozzáállás. Van hogy muszáj erőseben szembeszállnod valakivel, mert ha nem teszed, akkor neked lesz véged és én erre annyira nem vagyok képes. Próbálok rábeszélni, hatni másokra... az valahogy jobban megy. Persze az ajtót nyitom neki, hogy beszállhasson, csak aztán ülök be én is, hogy ő már elhelyezkedett. Ennyire azért vagyok úriember, így neveltek, nem hagytam el csak azért, mert iskolát vezetek.
- North Salemben van egy kellemes kis étterem a lovarda mellett, de persze nincs kellemetlen szag, viszont az ételek isteniek és a berendezés is nagyon kellemes. - majd meglátja, ha esetleg útközben nem látta a helyet mondjuk a kocsiból. - Egyébként gondolkodtál már rajta, hogy meddig maradsz? - nem fogjuk ide kötni. Elég sokan tudnak már azt iskoláról olyanok is, akiknek nem lett volna szabad, vagy akik akár tovább is adhatják a kapott információkat. Persze azért óvatosak vagyunk amennyire lehet és majd amennyire tudom megpróbálom védeni az elméjét, de azt nem várom el tőle, hogy ideköltözzön. Meg van a saját munkája, egyébként sem hinném, hogy azt csak úgy otthagyná és ha valaki a kormánynak dolgozik, akkor nem is igen teheti meg.

♫ If you ever want to be in love ♫ ϟ Vacsora... randi? ϟ ©

Charles & Moira

Annyit tudtam meg Hanktől, amit egyébként Charles is elmondott, hogy jópáran eltűntek néhány napja az iskolából. De hogy hol lehetnek, arra még a Cerebro sem adott választ. Hank dolgozik valamiféle eljáráson, amely kiterjeszti a gép hatásait, ebben fogok tudni neki segíteni, mert bár a géphez nem értek, de a mutáns génkutatáshoz igen, és olyasmi ötlött a fejembe, hogy csak a jelen síkot vizsgáljuk, mi van, ha előre vagy hátra is kellenek néznünk az idősíkot, hiszen több mutáns képes is utazni az időben. Ám egy ilyen fejlesztés hónapokat vehet igénybe, így erre most nincs időnk, kutyafuttában kell cselekednünk, villám megoldásokkal. Így csak egy esti kimenőt engedélyeztem magamnak, a vacsorára szaladok el, amint Charles-szal megbeszéltünk. Hogy ez randi, vagy sem, még én sem tudom, pláne hogy én hívtam. Vegyük ezt csak egy beszélgetésnek, és ténylegesen vacsorának, habár amikor öltözködöm, és fésülöm a hajamat még melltartóban, akkor belepillantok a tükörbe, azon kapva magamat, hogy tetszeni akarok neki. Vajon ő is így gondolkozik, ez egy randi? Szemezek a tükörképemmel, bizonytalankodva hümmögök, és ki tudja alapon mégiscsak átveszek egy csinosabb fehérneműt, tényleg nem vagyunk már tinik, hogy nagyon kerülgessük egymást. Egy nő pedig készüljön fel minden eshetőségre. Charles amolyan barát féle, de nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire komoly, jóképű férfi lett, nem csak az a szívdöglesztő fiatal srác, aki volt. Nekem elég lett volna, ha Salemben találkozunk az étteremben, így meglep kissé, hogy már a főéület előtt van a kocsi, amit ő fog vezetni. Egy igazi angol lord, de annyira nem uriaskodó, hogy derogáljon neki a kocsi vezetése. Ezúttal mellőztem a kosztümöt, és mindent, ami arra utalna, hogy kormányügynök vagyok. Bár komoly témák is fognak felmerülni, ma nő akarok lenni, akit megnéznek. Méregzöld komolyan dekoltált blúzt vettem fel, térd fölé érő szoknyával. A hajam félrefésülve, s csattal lefogva, az ékszerek sem maradhatnak el. Csilingelő arany karperec, hosszúkás fülbevaló, és lapis lazuli medál. A dekoltázs ellenére a sminkem szolid, bézs szemfesték, és átlátszóan csillogós rúzs, hogy természetesnek tűnjek. Halovány bőrömre a járomcsont környékére némi pirosító, hogy kicsit élettel telinek hassak. Az illatot körültekintetően választom ki, ezúttal egy friss, üdén sportos parfümre esett a választásom. A topánka és a táska ezúttal márkás, holott az öltözékem sokszor konzervatív, elő tudok én húzni ilyesmit is. Meglökve az ajtót kilépek, hogy kedves mosollyal bólintsak a jelenlétére, na meg a bókra.
- Köszönöm Charles. Te is elegáns. Dehogy. Bírom a strapát. Ma tanítottál, vagy terepen voltál? – Kérdezek rá, utóbbit úgy értem, hogy diákokat kutattak fel ezúttal is? Közelebb lépve adok egy-egy puszit az arcára, majd beszállok az anyósülésre, amikor kinyitotta az ajtót. Nem várom el, hogy hátra ültessen, mintha ő lenne a sofőröm. Felhúzom a lábamat, kissé így kilátszik a térdem, de oda se neki. Oldalra mosolygok, ahogyan megkérdezem. – Hova megyünk, mit néztél ki?

Made by

Charles & Moira

Nem tudom, hogy jutottak-e valamire Hankkel, de felettébb kíváncsi vagyok. Igazság szerint nem vagyok benne biztos, hogy a mai estéhez passzol-e majd egy efféle beszélgetés, mármint, hogy Moira a vacsorát pontosan minek is szánja, hiszen nem a birtokon eszünk, hanem mégis csak egy konkrét étteremben, ami lássuk be, hogy inkább randiszagú, mint sem valami más. Az , hogy vajon belefér-e az életembe egy randi, vagy épp az övébe... egyelőre még halvány sejtésem sincs róla. Tény és való, hogy régen volt azért köztünk valami... plusz is, nem csak a puszta munkakapcsolat, vagy barátság. Moira nagyon szép nő és a tetejében még okos és talpra esett is és nem tart a mutánsoktól, ahogyan sokan. A mai napig is visszhangzik néha a fejemben, amit Eric mondott. "Nem mindenki olyan, mint Moira." Tudom, ahogyan mindenki tudja, de ettől még a remény hal meg utoljára, én most is hiszek abban, hogy a világ idővel elfogadhat minket és hogy idővel jól is alakulhat az, amiért küzdünk.
Most viszont azt hiszem nem ez a lényeg, épp e miatt várok a kocsival az épület előtt. Mégis csak így illik, hogy ne kelljen buszozgatnia, vagy hasonló, netán saját kocsival mennie. Visszafelé pedig majd... nem iszunk sokat, vagy végső soron tudok én hatni egy rendőrre, hogy ne akarjon minket lemeszelni. Na nem mintha olyan sok közúti ellenőrzés lenne North Salem környékén.
Egyelőre tehát várakozom. Azért én is kicsíptem magamat, nem tudom, hogy ő hogy van ezzel. Nem vittem túlzásba, van rajtam egy egyszerű öltönynadrág, sötét szürkében, egy halvány kék kissé csíkozott ing, nyakkendőt azért nem kötöttem, de egy mellény van még rajtam, és felette zakó. Egyelőre nem fázom, nem rég álltam csak ki a kocsival a garázsból. Nem a legmenőbb darab, átlagos ford, amivel bárki járhatna, de persze azért minőségi és szépen karban tartott. Futja rá no, akárhogy is nézzük. A kocsinak dőlve figyelem a bejáratot. Látszik a levegőben a lélegzetem, azért hűvös van, de pár percet kibírok így is, Moira pedig nem az a típus, aki olyan nagyon késni szokott volna. El is mosolyodom, amikor megérkezik és nyílik az ajtó.
- Csinos vagy és remélem nem túlságosan fáradt. - nem tudom, hogy mennyit dolgoztak, de a bók azért alapvető. Nem célzok arra, hogy netán látszana esetleg az arcán bármi is a fáradtságból, fel sem merül bennem ilyesmi. Az ajtót pedig nem is kérdés, természetesen kinyitom neki. Mégis csak úriembernek neveltek és habár évek óta nem igen foglalkoztam olyan tekintetben a női nemmel, azért volt idő, amikor nagyon is jól ment nekem az udvarlás.

♫ If you ever want to be in love ♫ ϟ Vacsora... randi? ϟ ©

Távol álljon tőlem a cimborálás, úgy vélem, ezt hozzáállásomból eddig képes volt kiolvasni, hagytam, hogy így legyen, mert, ahogy sok mást, ezt sem szeretem hosszan taglalni.
Szociopata azért nem vagyok.
Megölni sem fogom.
Számomra az ilyesmi kivitelezhetetlen, hiányát sem érzem. Ő csak eszköz.
Másnál szívből jövő szívélyesség fogadott volna talán, te azonban a Patkót választottad, vele pedig engem. Én pedig nem az őszinte szeretetemről váltam híressé.
Szavaim aligha voltak finomnak mondható, inkább, bumm bele a közepének tűnt. Az elmúlt hetekben összeharácsolt türelmetlenségem még bennem lappangott, ezen Devanté sem tudott segíteni. Hallani akartam, tudni az okokat, a miérteket, plusz még egy apróság is foglalkoztatott, amit semmiképp sem hanyagolhattam el. De ahogy a csajt néztem… mintha ő tényleg semmit sem tudna erről az egész mindenségről. Talán be sem avatták? Akkor tényleg csak egy pótolható darab!
Foghatnám arra, hogy ennek így kell lennie, mert ez a dolgok rendje, de az ilyesmi sosem érdekelt annyira, hogy csak ezért tegyek meg valamit. Döntöttem. Már nem állíthatnak meg ebben. Végig visszük ezt a mini háborúnak titulált dolgot. Analizálj mást.
- Tudod, hogy ha ezt most más intézné, már halott lennél, és fogalmam sincs, mit fogsz tervezni ezek után, de ezért egyelőre hálás vagyok. - az "egyelőre" is csak annak szólt, számomra tökéletesen ismeretlen a jövő. A képességem lassan oldódik le róla, az ajtó felé lépek, hogy ő még csak véletlenül se akarjon szökni. Feszített az érzés, undok módon szaggatott és ma annyira telibe szartam mindent, hogy nevetni kezdtem. Tudati szinten addig jutottam, hogy kíváncsi voltam, mit szólhat mindehhez Ő. És a csaj kis barátai.
Látod? Ilyen egyszerű elmenni, eltűnni mások életéből.
Csak el kell indulni és a többi jön magától. A művelet semminemű erőlködést nem jelentett nekem, az egyetlen zavaró tényező a csaj volt. Aztán, mintha semmi sem történt volna az imént, fogtam magam és kiléptem a mosdóból. Végül elmentem. Senki sem figyelt fel rám, senki se akart megállítani sem. Az egyetlen aki tudja, hogy itt jártam ma… most eszmélhet még csak fel.

/Köszönöm a játékot. :bigeyes:

/

Cassidy & Moira

Nem rezzenek meg túlzottan, ahogyan nyílik az ajtó, a női mosdókba vélhetően nem jönnek férfiak, hiszen a takarítók szinte mindegyike nő. Fordítva persze megesik, biztosan bosszantó lehet, velem szerencsére még nem történt meg, hogy rámnyissanak. Miközben próbálom kisikálni a kosztümből a ráömlött szószt, valaki bejön, és a fiatal nő lép be, aki az előbb szólt hozzám,
- A barátaimnak? Elnézést...? – Kérdezek vissza értetlenkedve, és baljós érzéssel nyúlok az oldalamhoz, ahol a fegverem rejlik, ám már nincsen időm elővenni, annyira megzavar a szőke lány tekintetéből sugárzó gyülölet, így megrökönyödve hallgatom, anélkül hogy gyorsabban tudnék mozdulni. Amikor döntenék, hogy lépek már pedig itt az ideje, hogy félbeszakítsam, már nem tudok moccanni. Szinte sóbályványnak érzem a karjaimat, még a szemöldökömet sem tudom feljebb vonni, holott megtenném, főleg az alja néptől kifejezés kapcsán. Nem tudom, hogy kikről beszélhet, s már tudom, hogy kivel is van dolgom. Egy szép, ám nagyon is veszélyes mutánssal, aki ellen most nincsen esélyem. Az elmém ugyan cikázik, a testem mégis neki engedelmeskedik, ahogyan kihúzom magamat, s felé fordulok. ~Charles! Charles segíts!~ Kiáltom némán, holott a professzor messze van, ekkora távolságból, nem lát, nem hall, nem tudja, hogy hol vagyok, hiszen csak annyit mondtam, hogy bemegyek a városba. Ha a lánynak ekkora hatalma van, bőven el tudja tűntetni a nyomainkat, s Charles sosem talál meg. Egyenlőre annyit tehetek, hogy elfogadom a sorsomat, s ha lehetőségem lesz, valahogy kibújok az akarata alól. Ahogyan közelebb lép, és végigsimít rajtam, még annyit sem tehetek, hogy megborzongjak. S ahogyan kimondja, hogy halál; a tekintetemben az eddigi zavart immár a rémület váltja fel. Meg sem tudok szólalni, mégis azt sugárzom felé, hogy szólnék, ha egy pillanatra legalább beszélni engedne.

Made by

Igazán csinos a nő ruhája a bor és egyéb italfajtákkal a ruháján.
Nem mostanában fogja elhagyni a helyet, abban biztos vagyok. Tekintetem végig őt követi, le sem veszem róla azokat. Utána megyek, merő „jóindulatból”…meg egyéb indulatból.
Igen, jól látom, teljesen elázott. A terv ezen része sikeres. Már csak az üzenet van hátra.
Finoman adagoljam?
Vagy zúdítsam rá az egész mindenséget? A gyilkosság nem megoldás.
Az erőszak sem lehet az.
Amit most csinálok, az rossz, meg kell állnom, lehiggadni, kitisztítani a fejem, és... Ezt akarja tőlem Devanté, hogy elboruljak, és én éppen megadom ezt neki. Tudtam, hogy egyszer eljön az idő, mikor választanom kell, ki akarok lenni. De most a sors választott helyettem.
- Adj át a barátaidnak egy üzenetet. - el kell fogadnom, mer magam nem hoztam döntést. A szeretet nem volt elég erős hozzá, hogy nyugalmat hozzon az életembe, legalábbis tartósat biztos nem. Mi a másik véglet?
A gyűlölet. A világgal szemben, ami tönkre tett, már kicsiként is, ami kitaszított, csak mert más voltam. Amire emlékszem legalábbis. Ők is gyűlöltek engem. Aztán féltek tőlem, sose voltam elég jó nekik. Devanté megadta a löketet ami naggyá tehet. Nem lágyultam el, csak félek. Na jó, ez se gyakori, de az ellágyulástól nagyon messze van. Nyíltan nézek végig rajta, de nem tart tovább fél pillanatnál, mégis alaposan méregetem. Kissé jobbra biccentem fejemet, úgy vájom szikrázó íriszeimet lélektükreibe.
- Elmegyünk és megtisztítjuk az alja néptől a kis csapatukat. - komolyan beszélek, veheti eskünek, vagy akár ígéretnek is. A képességem lassan körbeöleli őt, megfosztja a szabadság örömétől… egyenesedj ki és fordulj felém. Szépen, lassan. Olyan, mintha az oceánban lenne és egyre csak nem tudna mozogni. Közelebb sétálok és végig simítok arcán. Hát ez volt az elvárás, én pedig a legjobb formámat akartam hozni. – Tudod, a barátaid gyengék. Elhozzuk nekik mindazt, mely a legjobb lesz számukra. – Devanté azt mondta, hogy ha a gyengék elhullnak, akkor a maradék mutánstársadalom már győzhet. Az emberek ellen, a még erősebbek ellen. Mi erősek vagyunk és ha összefogunk az erősekkel, legyőzhetjük a fentieket. Ő legalábbis ezeket a paramétereket írta le a csajról. Közéjük tartozik. Egy oldalon harcolnak. - A halál megváltás lesz nekik!
Látom a szépséges lány arcán, hogy meglepődött, talán megdöbbent – legyen bármennyire is offon, ő is érzi, hogy valami nincs rendben, valami nem oké, van valami puskaporos a levegőben, a rezdüléseimben, melyek körülölelnek immár mindkettőnket.

Cassidy & Moira

Estére jó lenne visszatérni a birtokra, mert annak ellenére, hogy most eljöttem, még egy jó ideig az lesz az otthonom, a CIA-n pedig tudják, hogy továbbra is a génkutatással foglalkozom, és ha üzenet hagynak a laborban, akkor eljut hozzám, hiszen ott is szóltam, hogy hol leszek egy ideig. Lecsüccsenek hogy kiélvezzem a szabadon járást, és magányosan, de civilizáltan költhetem el a vacsorámat. Igaz, hogy rendkívül finomat tudok enni a Xavier-birtokon is, viszont mégiscsak tömegkoszt a sok diáknak, kell valami személyreszóló. Rendelek tehát, és előveszek egy újságot, amit útközben szereztem, hogy legalább a napi sajtóról tudomást szerezzek, igaz, van tévé is, de nem árt valami, ami megmozgatja az agyamat. Aztán találkozik a tekintetem a szőke lányéval, aki nagyon méreget, nem véletlenül kérdezek rá, hogy mi is a helyzet. Nem nagyon kapok választ, csupán nő köztünk a kellemetlen feszültség. Kelletlenül megvonom a vállamat, és az újságba temetkezem, néha pillantok rá fel, hogy nem szólal meg ismét. Még bort is akartam volna kérni, az így teljesen elmarad. Víz kancsóban van az asztalon, abból töltök magamnak, aztán pár pillanattal később már nem is emlékszek a történtekre. Hogy aztán pár pillanattal később az arra járó pincér a nyakamba öntse az egyik rendelést. Szerencsére csak italok, és nem forró leves, vagy húsdarabok. A hajam is olyan lesz, még a kosztümöm is. Ráadásul alkoholos poharak voltak, olyan szagot áraszthatok, mint egy idült alkoholista. Remélem állják a tisztítószámlát. Gyorsan ki kéne szaladnom a mosdóba. Bosszús képpel emelkedem fel, de nem üvöltöm le a pincért, vélhetően előfordul. Szólok neki, hogy hívjon egy taxit, amíg rendbeteszem magamat. Fogom a táskámat, és kisietek tehát a mellékhelységbe. Nem sokkal később nyílik az ajtó, amikor melltartóra vetkőzve próbálom megmosni az arcomat, és a hajamból is kiszedni az üvegszilánkokat. Csoda, hogy az arcom nem sérült meg a csapódástól. Felnézek a mosdókagylóból, az előbb látott szőke lány jött utánam.
- Igazán kedves... Nem, szerencsére nem, csak még azt nem tudom, hogyan fogok távozni... mindenem elázott. – Mutatok a szoknyára is, nem éppen a legjobban sikerült este ez. Mondhatni ilyen az én formám.

Made by

Devanté és jómagam félelem nélkül szálltunk szembe az alacsonyabb szintű mutánsokkal. Ők csak selejtek ezen a bolygón. Az ilyeneknek halniuk kell. Jó páros vagyunk mi, ha valamit, akkor túlélni nagyon tudunk.
A steak megjön, a nő is érkezik és szintúgy rendel. Megvagy. Élveteg képpel figyelem:
a, fogalma sincs róla, hogy ki ő.
b,miért van itt
c, itt vagyok én is. Ki vagyok én?
Kérdésére felvont szemöldökkel pislantok rá. Járom az utat, mely nekem adatott. Mint egy jól beprogramozott robot. Az ő tanítványa vagyok.
- Oké… – nyögöm ki megdöbbenve. Ekkor lesütöttem a pillantásomat és igazán tökéletesnek próbáltam mutatni magamat, szelídke - szolidka fehérnépnek. Olyasvalakinek mutattam magamat, aki nem voltam – soha. De ez volt az elvárás, én pedig a legjobb formámat akartam hozni.
Illendő volna elmesélnem neki, nem igaz? Mármint, hogy mi történik. Jó volna, ha tudná, hogy miféle szerzet vagyok, hogy mi vár rá az elkövetkezendő órák alkalmával, és, hogy bizony van egy bizonyos egyenlet. Érdekes lesz.
Megmásíthatatlanul.
Megváltoztathatatlanul.
Az eset azért vicces, mert igazából nem az. Olyan gyönyörű, elképesztő, csodálatos, értékes, és nagyon is igazi, mint cseppet sem szerény személyem. Tehát sokat ér, nagyon is. Főleg Devanténak. Nem a nő, hanem a jelen események. Na de fokozzuk is. Kérdésére nem válaszoltam, inkább vágtam egy szeletke húst és bekaptam, lassan a közeledő pincérre pillantottam, energiáimat felé küldtem, köré csavartam, "megfojtva" őt ezzel és az intim szférájába hatolva láthatatlanul.
Szóval egy hatalmasat esett a saját lábaiban. Rádöntve a tálca teljes tartalmát a hölgy ruháira. A férfit elengedem, ő pedig csak hajtja a bocsánatkérő szavakat.
Ha a csaj lelép a mosdóba, hát követem pár másodperces előnyt hagyva neki. És csak miután beértem őt, akkor szólaltam meg oda bent. - Minden rendben? Nem sérült meg? - én és a jó pofizás, te atya ég. De ki kell derítenem pár dolgot, nem mehetek a vak világba!

Cassidy & Moira

Muszáj egy kicsit kiszellőztetnem a fejemet. Hát léteznek! Visszakapott emlékeim egyértelmű bizonyítékul szolgálnak, hogy Charles Xavier nem csak alapítványi magániskolát működtet, sejtésem beigazolódott, mutánsokról van szó. Eddig is tudtam, hogy valamit elvett tőlem, ködös gondolatfoszlányok, visszatérő álmok, s most, hogy öt év után végre indokot találtam, hogy felkeressem, és rábírjam, adja vissza, amit elvett. Rá kellett ébrednem, hogy egyrészt engem védett, hogy ne zaklassanak, hogy el tudjam titkolni a nyomukat, másrészt magukat is, hiszen ha hozzá hasonló telepata mászna bele a fejembe, egykönnyen meg tudná őket találni, a titkaikkal együtt. Most viszont már enyém a felelősség, és lehetünk ismét szövetségesek, sőt, barátok is. A csókról, amely öt éve csattant el, megpróbálok nem is tudomást szerezni, rég volt, tán igaz sem volt. Most viszont kell egy kis távollét a birtokról, mert nyomasztónak ugyan nem éreztem, de ki akartam mozdulni, ne úgy tűnjön, hogy én is a sok bentlakó vendég egyike lettem. Még nem döntöttem el, hogy meddig maradok, és mihez kezdek, hiszen segíthetném Charles-ék ügyét, csak éppen nem sikerült rájönnöm, hogyan. Így a civil életembe vagyok kénytelen kapaszkodni. Legyen egy étterem, ahol vacsorázhatok. Mi is legyen... Steak! Az mindig megnyugtat, mi skótok imádjuk az ilyesmit, jó véresen, és ilyen tekintetben nem számít, hogy nő vagyok, egy igazi nő enni is tud, főleg, ha felföldi. Átlépem a salemi Három Patkó küszöbét szokványos sötét kosztümös, fehér blúzos, nadrágszoknyás összeállításommal. Az övemet ott a CIA jelvénye, ha véletlenül valaki nem tudná, hogy ki vagyok. Most nem szükséges beépülnöm, vagy álcáznom magamat. Az itteniek már amúgy is ismernek, mint a rossz pénzt, még Appleton-nak is tartozom némi számadással. Leülök egy üres asztalhoz, és megrendelem a vacsorámat. Kár, hogy nem hoztam magammal valami újságot, amíg várok, ám végülis ezt nem érzem gondnak, pont azért jöttem, hogy emberek között legyek. Így amikor úgy vélem hogy a szomszéd asztalnál ücsörgő szőke lány engem bámul, kissé meglepődve emelem fel a szemöldökömet.
- Parancsol? Ismerjük egymást? – Elvileg visszatértek az emlékeim, vagy mégsem, és ő is az életem része volt, csak nincs róla tudomásom, hogy kicsoda? Vagy nem is hozzám szólt, hanem közeledik mögöttem valaki? Kissé mintha paranoid lennék az elmúlt időben.

Made by

Moira MacTaggert

Viselet

Az elmúlt időszakban mondhatni békés csendben húzódtam meg odahaza, könyveim árnyékában, szabadidőmet pedig ahelyett, hogy a saját szinten tartásom, ne adj isten fejlődésem érdekében mozgósítottam volna, Devanténak szenteltem. Hogy örömére vagy éppen bánatára, azt nem az én tisztem megítélni.
Hol vannak a határaim fizikálisan és mentálisan? Mikor éri el a pontot, amikor nem szeszélyből, az első erősebben elméjébe nyilalló fájdalom esetén üvölti, hogy elég...Ahhoz, hogy egy bizonyos határt átlépjek bizonyosságra lenne szükségem. Rajtuk gyakorolni? A jégszivű hercegnő? Ne már!
Vagy egyszerűen csak alkalmazkodom a társadalom adott helyzetben elvárt viselkedési formájához és igyekszem jobb fej lenni a külvilággal, mint amúgy viselkednék, a sokat emlegetett jégpáncéltól pedig kilométerekre van a másik. Ki tudja... Én a tények, a kézzel fogható eredmények embere vagyok. Elfogadom a szellemek létezését, tisztelem őket. Ijesztő egy kiszámíthatatlan világ képe, ahol tényleg bármi megtörténhet...
A bokszkesztyűmet felvettem, mert unalmamban már nem tudok mit tenni és püfölni kezdem a zsákot.
Biztos lenne most pár kritikus megjegyzésed. Ne így csináld, keményebben üsd... Sosem voltál teljesen megbékélve azzal, aki vagyok. Magadnak akartál teljesen, a saját képedre formálni akaratlanul is. Ha most itt lennél, látod, ez remek lehetőség volna erővel szerezned érvényt akaratodnak.
Nem idegen tőlünk a társas némaság, nem először állunk így kettesben egy légtérben. Mégis fagyos, idegen az egész most... mintha minden szó tompán pattanna le a másikról, lemondóan gyászos sóhajjal hullva alá körénk a padlóra.
Mosolyát akaratlanul is viszonozom, de megkeseredik képemen a gesztus, mikor a bejárat felé megy és elmegy. A kocsiajtó csapódik, a motor búg és elhajt. De az a mosoly... Valóban nem a mosolyával fog kikergetni a világból, láttam már ettől börtönviseltebb fejeket is. Bár én magam is ékes bizonyítéka vagyok annak, hogy sokszor az angyali arc ezerszer rosszabbat rejteget, mint némelyik öt év letöltendőt ígérő fizimiska. A külső nem minden.
Egy órát még elidőztem a lakban, majd lefürödtem, felöltöztem és elmentem én is.
A tegnapi utasítása szerint.
Vagy az a tegnapelőtti volt? Mindegy is.
A térkép alapján tájékozódtam, nem vagyok ismerős ezen a területen nah...az éttermet meglátva besétáltam. Sok ismeretlen arc, alkohol szag és sok minden más...Hogy nekem miért kell ezt csinálnom. Asztalt kaptam és leültem, előhúztam egy fényképet a táskámból és közben rendeltem valami töményet és egy kis steaket. - Csak tudnám, miért pont Steaket kellett szeretnie ennek a libának...- morogtam az orrom alatt, hiszen nem nekem kellene itt lennem, hanem egy másik hasonló korú és kinézetű fruskának, kinek dolga lenne egy bájgúnárral. Vagy mással? Valami olyasmit beszéltek meg, hogy steaket fog enni...utálom a steaket...a rendelést 15 percen belül kihozzák, mosolyogva köszönöm meg és most már csak várnom kell. Devanté én ezért még megnyúzlak! Lassan emelem fel a fejem és az itt lévőkön nézek végig, de egyik sem gyanús...de mégis. Az a nő...erre tart...egy kicsit feltűnően bámultam, szóval el kezdtem falatozni. Csak akkor pillantottam fel újból, mikor mellém érkezett.... - Hm?

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Folytatás: ITT

Serena & Nathan

No igen, abban nem kételkedem, hogy Serena igazán ügyesen tudna babusgatni. Ugyanakkor jobb, ha ezeket a gondolatokat és a témát is hanyagolom, hisz sejtem, egészen mást értünk a dolog alatt most épp. Ha meg még sem, akkor meg azért jobb odázni a dolgot, hisz nagyon nem a megfelelő helyen vagyunk.
- Nem is tudom - sóhajtok fel, hisz a játékos szavak nem segítenek elsimítani a korábbi gondolatokat, sőt a képek is, miket hessegetni szándékoztam újabb, élesebb kontúrt kapnak.
- Gondolod jó ötlet lenne az én lábamra fektetett tányér felé hajolnod? - vetem oda, kissé talán szemtelenül, igazából választ sem várva. Hisz olyan pimasz és kétértelmű célzás volt, talán ha maga Serena is mélyebben belegondol a képbe újrafontolja ötletét, esetleg némi arcpírral spékelve meg a látomást. Mert hát azért valljuk be, még ha nagy nehezen nevén neveztük is a dolgot, azért az az intimitás, vagy épp már-már intim közelség, mit a lehetőség, az általa vázolt lehetőség ad, azt hiszem, már jelentősen túllépi azt a határt, miket engednénk magunknak. Nem mintha gátlásos volnék, vagy nehezemre esne elképzelni a dolgok olyan irányú alakulásának folytatását. De még is nehéz, hisz Serena, még ha még nem is tudom megnevezni miért, másabb mint az eddigi nők, és talán pont ezért, másabb elbánás illeti. De az is meglehet, pont magamat védem az óvatoskodással.
- Többnyire felkészült vagyok és ez kiterjed mindenre. Mivel sokszor a főnök is csak úgy hirtelen, be nem tervezettként indul meg muszáj, hogy mindenre kész legyek. Egy pokróc, egy üveg víz, váltás ruha... Ezek alapfelszereltségek nálam - magyarázom vigyorogva végleg eltüntetve az ételt, túllépve a lóhús alapösszetételű kérdésen is. Serena gyermeki kikötése viszont újfent mosolyt csal arcomra, hisz olyan nehéz néha eldönteni, egy naiv lelkű felnőtt vagy egy nagyra nőtt gyermek ül velem szemben. Persze csak is a felfogás és hozzáállás tekintetében, hisz a külsőségeknél nem kérdés, mit látok.
A sütemény döntésre is csak bólintok, és bár az érkező pincérnek a csokitortát említem, egy finom intésre magamhoz hajoltatom, még valami mást is súgva neki, persze a boron kívül.
- Leitatnia? Miért tenném? A bor, ha az ember mértéktartón fogyasztja nem olyan kártékony. Főképp, hogy telt hassal tesszük, hisz van minek felszívnia az alkoholt - magyarázom, majd csak úgy megszokásból a szalvétába törlöm a szám és azt az üres tányérra dobom. Dicséret a szakácsnak. Majd a zsebemből előveszem a tárcám, és a csomaggal érkező vendégtől átvett kicsiny keményfedeles tokba csúsztatom az ebédünk árát, plusz némi barátságos jattot is. Végül is a hely remek, az étel finom volt. Megérdemlik.
Aztán elsőként felállva Serena-nak nyújtom a kezem, hisz ha már randi miért is ne karolhatna belém. Ám alighogy feláll, apró, játékos sóhaj kíséretében mérem végig az eddig takarásban hagyott, de már említett végtagokat.
- Még hogy nyeszlettek. Szerintem nem ugyanazt látjuk - jegyzem meg, majd elfordulva rejtem el vigyorom, hogy elvehessem a csomagot és végre megindulhassunk kifelé. Senki nem néz, nem követnek érdeklődő pillantások és ez roppantul tetszik ebben a helyben. Itt nem bámulnak meg, mint a legtöbb New York-i helyen, ahol mindenki azt vizslatja, ki vagy, kivel vagy és mennyi pénzed lehet.
Aztán ahogy a kocsihoz érünk újfent kinyitom előtte az ajtót, majd a táskát a hátsó ülésen helyezem el, ügyesen kitámasztva, nehogy felboruljon, aztán végre magam is az ülésbe süppedek, és bár a motor egy pillanat múlva már dorombol, még nem indulok, türelmesen pillantok útitársnőmre.
- Nos, merre az a békés park, ahol elpiknikezhetünk az első randinkon? - kérdem, szinte már kölykös szégyenlősséggel. De immár valóban kár rá más nevet aggatni, hadakozni a dolog ellen. Egyre inkább látom magam is, miért is utaztam le _csak_ egy baráti beszélgetés kedvéért.

Nathan & Serena

Nehéz témák vannak terítéken, de végül is egyszer ezekre is sor kellett, hogy kerüljön nem igaz? Az a baj, hogy egyszer úgyis előjöttek volna és jobb, ha minél előbb. Tudom, hogy néha fárasztó, hogy sokat beszélek, vagy hogy túlságosan könnyen kimondok mindent, ami eszembe jut, de nem is lenne értelme megjátszanom magamat, hiszen ilyen vagyok és ezt ő tudta. Talán pont e miatt jött el most,hogy találkozzunk. Ha nem tudná elviselni a stílusomat, akkor esze ágában sem lett volna ennyit kocsikázni New Yorkból, ez biztos.
- Oh, pedig... én határozottan jól tudok babusgatni. - döntöm kicsit oldalra a fejemet egy szórakozott mosollyal. De persze nem vagyok túlzottan naiv, vannak sejtéseim róla, hogy ő mire gondolna inkább babusgatás helyett. Azért mégis csak egy pasiról van szó és még a jó kedve is visszatért. Épp e miatt örülök neki, hogy a nyelvöltést is jól reagálja le. Azért reméltem, hogy nem szúrom el véglegesen az estét egy ártatlan kérdéssel. Túlságosan jól indult és én szeretném még élvezni. Mindegy, hogy a vacsi keretin belül, vagy sütizgetve, csak az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat.
- Miért pont az én lábam? A te lábadon nem lehet enni? Az enyém vékony és... nyeszlett. - vigyorodom el. Simán leesne róla egy tányér na, az övé tuti, hogy kényelmesebb és kettőnk közül én vagyok a hamaribb jellem, a végén még felállnék úgy, hogy az ölemben van a tányér, és a végén nem csak én, hanem ő is sütis lenne. Biztos, hogy olyan bátor, hogy ezt meg merje kockáztatni?
- Akkor ebből piknik lesz, ez már nem is kérdés, ha már ilyen praktikus dolgok is vannak a kocsidban. - mosolyodom el. Én egészen jól pusztítottam eddig. Kis termetem ellenére egyébként egészen sok kaja fér belém, de elhízni se nagyon szoktam, szóval ezzel sincs gond. Most is szépen lapátolom be a maradékot, miközben időnként felpillantok és azért... hát na talán egy kicsit sikerül zavarba jönnöm attól, ahogy rajtam ragad a tekintete. Nem baj, csak... tényleg kicsit olyan, mintha vizslatna, hogy nincs-e rajtam valami furcsa, vagy az egész helyzet talán új neki és ezért figyel így. Nem azt mondom, hogy ez olyan nagy baj, csak az eddigiek után... szokatlan.
- Oh, hát azért remélem, hogy nem lóhús... azért akkor kissé kiakadnék. Lovat nem eszünk és... édes nyuszikat sem. - mosolyodom el. Jó azért vannak még állatok a listán, amiket nem ennék meg, de most a nyúl jutott eszembe először, pedig állítólag finom, de nem is tudom, túlságosan cukik. Mondjuk kutyát sem ennél, vagy macskát... de ez egy lovarda étterme, itt csak nincs lóhús, hiszen szeretik a lovakat, csomó lovas kép van. Az enyémnek amúgy is határozottan csirke íze volt... nem ló.
- Egy kiadós csokitorta? Arra vágyom most, valami jó tömény csokisra. - oh még a nyál is összefut a számban, tuti, hogy van itt ilyesmi. Nem gyakran eszem effélét, túl édeset, de azért van amikor annyira jól csinálják meg, hogy az embernek tényleg összefut a nyál a szájában, hacsak rá gondol és most a hús után tényleg jól esne valami ilyesmi. A kérdésre bólintok, tökéletes lesz mellé egy kellemes ital, a fehérbor pedig szerintem is passzol.
- Szóval... le akarsz itatni? - csipkelődő megjegyzés csak, hiszen már így is kóstolgattam itt, és már rá jön a parkban is az ital, azt hiszem azért lesz rendesen mit feldolgoznia majd a szervezetemnek, nem szoktam én hozzá a túlzott alkoholfogyasztáshoz. - Dehogy! Mehetünk, szívesen tűnök el kicsit a tömegből. - főleg, ha már ezt így kitaláltuk. Szóval szépen fel is állok, miután megtöröltem a számat és megkaptuk az elvitelre szánt dolgokat is. Azért mégis csak kellemesen romantikus a parkban borral és csokitortával. Ezek után végképp nem mondhatja azt, hogy ez nem randi igaz?

Serena & Nathan

Igen, elég mély nyomot hagyott bennem Grace és a hozzá fűződő történések. Végül is, évekig ott voltunk egymásnak az árvaházba, ahogy gondolkodó fiatal felnőtt lettem mindent úgy alakítottam, hogy ahhoz ő is tudjon csatlakozni. csakhogy neki más elképzelései voltak, vagy tán az ő érzelmei nem voltak irányomba annyira határozottak. És a szilárdnak hitt alapok néhány nap alatt megrepedeztek majd végleg összeomlottak.
- Babusgatni... Nem vagyok benne biztos, hogy egy felnőtt férfi erre vágyna - vigyorodom el, immár eléggé kétértelműen. No igen, azt hiszem, ha arról lenne szó, mire is vágynék Serena társaságában nem a babusgatás lenne, ami elsőként eszembe jut.
közben örülök, hogy a félreérthető, akár még sértőnek is titulálható poénom nem sül el rosszul, bár kezdem úgy látni, Serena mindent a poénos oldaláról közelít meg, mintha tudatosan akarná védeni magát a félreértés sértődésétől. A kinyújtott nyelv viszont már nevetésre késztet, míg a fejem is finoman megcsóválom, ahogy egy helytelenítő apa tenné, ugyanakkor szabad kezemmel gyors mozdulattal felé kapok, mintha elmarnám az incselkedő izomdarabot. A reflex és a mozdulat gyors, végül is, évek óta képzem testem, még se kapom el, nem fogok rá, az talán még is túlzás lenne egy étteremben Inkább csak incselkedőn jelzem, hogy megtehettem volna, ha akarom.
- Még szép, hogy a magam állítását akarom alátámasztani. De egyébként gondolom kérhetünk villát, asztalnak pedig ott van a lábad - javallom, miközben újból visszatérő étvággyal fogom meg a villám, hogy végre valóban eltüntessem az ízletes, de már kissé hűlt húst. Igazából bár kitűnő, amióta felvetődött, sokkal inkább vágyom a desszertre.
- Egyébként ha jól emlékszem, az autóban akad pokróc. Végül is, hosszú úton az embernek mindenre fel kell készülni - kacsintok rá, mondhatni vidáman, hogy aztán néhány röpke perce elhallgatva újfent csak az evésnek szentelhessem figyelmem. Legalább is úgy tűnik, mert azért elég nagyfiú vagyok már ahhoz, hogy az evés különösebb odafigyelés nélkül is menjen, így lehetőségem van többnyire Serena-t figyelni, tanulmányozni, mintha valami különös újdonság lenne. És számomra talán tényleg az, hisz olyasmiket hozott ki belőlem, ami eddig mondhatni senkinek sem sikerült és olyanféle gondolatok magvát vetett el bennem, amikre eddig nem óhajtottam rezonálni.
- Hát azt hiszem, ha ezek után a pincér azt mondaná, ez valóban lóhús volt, még talán azt is megbocsájtanám - mosolyodom el, az üres tányérra fektetve az evőeszközöket, felcserélvén azokat a pohárra, apró korttyal csúsztatva le az utolsó morzsákat.
- Nem, inkább még sem. Nem szeretném elrontani az emlékeket - vágom rá rögtön a lenyelt kortyok után, ugyanakkor továbbra is vigyorgok, hisz csak szójáték, vicc az egész.
- Nos, miféle süti az, amit be mernél vállalni egy parkban, pokrócon ülve? - kérdem, persze csak miután Serena is befejezte az evést, hisz nem sürgetem, nem szaladunk sehova. A sütiválasztást viszont mindenképp rá hagyom, én igazából nem vagyok olyan túlzottan édesszájú. De amint a döntés megszületett magamhoz intem a pincért és rendelek, megtoldva azzal, hogy elvinnénk és ha szükséges, mellékeljen hozzá elvihető villákat is.
- Esetleg innivalót? - fordulok asztaltársnőm felé, és ha bólint, rendelek egy kellemes fehérbort, immár saját választásból.
- Persze ha maradni szeretnél még, maradhatunk - kapok hirtelen észbe, miután újfent ketten maradunk az asztalnál. Nem akarom, hogy azt érezze, haladni akarok, mint valami sorban a hivatalban. De mióta feljött a park és a kinti lehetőségek jobban vágyom oda, mint ebbe a bár kellemes, de akkor is beszédfoszlányoktól, emberektől zsúfolt helyre.

Nathan & Serena

Határozottan meglep, amikor azt mondja, hogy az első kategóriába tartozik, azok közé, akik ragaszkodóak inkább, nem pedig magányos farkas típus. Nehéz ezt elképzelnem róla, főleg, hogy most is megijedt már csak a miatt, mert azt mertem feltételezni, hogy esetleg ez egy randi. Még csak nem is azt mondtam, hogy innentől összekötjük végleg az életünket, csak hogy ez randi és nem egy baráti ebéd, mert nem vagyunk barátok és egy idegen miatt az ember nem utazik több órát és főleg nem vezet ennyit, nekem legalábbis ez a logikám, bár lehet rossz is.
- Ez tényleg meglepő, de azt hiszem inkább jó értelemben, csak eddig nem vettem észre. - bár mondjuk butaság, mert attól, hogy ragaszkodó, nem feltétlenül látom ezt én, mert hát nem feltétlenül hozzám ragaszkodik, hanem lehet hogy valaki máshoz, akit én mondjuk nem ismerek, vagy jó eséllyel ahhoz, akit említett. Pedig nehéz róla elképzelni azt, hogy túlzottan ragaszkodna és ezzel akár elijesztene mást. Nem is tudom... valahogy nem hiszem, hogy van olyan, hogy túlzott ragaszkodás egyáltalán.
- Persze gondolom, főleg ha ilyen mély nyomot hagyott benned, mert... az egyértelmű, hogy így volt... van. - általában az élet amúgy is hajlamos zavaros lenni és összetett és réteges, ahogyan ő fogalmazott, csak hogy ne igazodjunk ki rajta túl könnyen. Igazából rám nézve azt hiszem a legfőbb kérdés itt és most az, hogy vajon mennyire ragaszkodik még ahhoz a bizonyos lányhoz, akit keresett, vagy hogy szereti-e még most is, de ezt azért nem merem nyíltan kimondani. Ha már attól is megijedt, hogy ez esetleg egy randi, akkor mennyire ijedne meg, ha komoly témákat kezdenénk el részleteibe menően boncolgatni?
- A szomorú kisfiúkat szeretik a nők legjobban, őket lehet babusgatni. - nevetek vele együtt. Felszabadultam, hogy sikerült ezt a kellemetlen részt valahogy áthidalni. Azért aggódtam én rendesen, hogy sikerül elrontani az egészet csak azzal, hogy felvetettem egy olyan témát, amit nem szabadott volna, de szerencsére nincs erről szó, végül talán tényleg jól alakul minden és nem lesz gond. Legalább a mélyére láthattam kicsit és úgy fest, hogy a morcos külső mögött nem csak a humor van meg, hanem még az érzelmek is, csak azokat még keményebben rejtegette, mint minden mást.
- Ha lenne papagájod el is várnám, hogy rólam nevezd el! - még egy pillanatra a nyelvemet is kiöltöm. Tudom, határozottan gyerekesen tudok viselkedni, de nem zavar, ilyen vagyok és talán... pont azért van most itt velem, mert ez tetszik neki, hogy egy kis kötetlen lazaságot viszek az életébe, és én igyekszem ennek meg is felelni. Akár még akkor is, ha piszkál kicsit ezzel a papagáj dologgal.
- A parkban megint az a kockázat, hogy nincs villa és asztal... igazából direkt a statisztikádat akarod növelni, tudom ám! De... jól hangzik, van egy szép nap parkja a városnak, és kocsival itt semmi sincs messze. Már csak egy pokróc kéne. - az lenne az igazi, kiülni a fűre mondjuk, de az idő ahhoz most nem ideális, hogy leüljünk csak úgy. Végső soron persze marad egy pad, bár azon szét fog menni a hátsónk, és hát na tényleg sokkal romantikusabb lenne egy pokrócon, főleg ha már azt hiszem ő is elfogadta, hogy ez mégis csak egy randi.

Serena & Nathan

Fura, szokatlan, és meglepő. Leginkább meglepő, főképp önmagam számára, hogy ennyit beszélek, főképp hogy magamról és a múltamról. Közvetve Grace-ről. Senkivel sem beszéltem a dologról, még Ms. Mary-nek sem, most meg szinte várom, hogy Serena a maga cserfes kis módján belekérdezzen, firtatózzon, mintha nem is magamtól akarnám mesélni, csak az ő kérdéseire adok választ.
- Meglepő, de pont hogy az első kategóriába - javítom ki továbblendítő közbeszólását, még egy mosolyt is megejtve mellé. Igen, én is ragaszkodtam, kapaszkodtam valakibe, szinte már fojtogatón. Talán ez volt a probléma, bár ki tudja. Sose kaptam valós magyarázatot vagy választ. Meglehet, ezért is volt olyan nehéz lezárni a dolgot, továbblépni.
Az újabb epizód, az újabb közbeszúrás vagy inkább újfent megállapítás most apró biccentést kap helyeslés gyanánt. Igen, szerettem őt, a magam esetlen módján azt hiszem, szerettem. Vagy lehet, valóban nem volt több, mint erőszakos ragaszkodás, magát a szeretetet szeretve?
- Ennél egy kicsit összetettebb és rétegesebb volt - sóhajtok fel, zavartan sütve le a szemem egy pillanatig. Nem bele akarok taposni Serena érzelmeibe, már ha egyáltalán táplál felém valamit. Bár ha nem, miért jutott volna eszébe a randi? Persze nem eget rengető első látásra holtomiglan szerelemre gondolok, nem. De azt hiszem, immár hogy peddzük ezt a témát kétségtelenül előtérbe került az a finom vonzódás, mi vibrál közöttünk. Meglehet, mindketten azért jöttünk ma el, hogy kiderítsük, mi is ez.
- Látod, titkoltan magam se vagyok több, mint egy szomorú kisfiú - biggyesztem le a szám, mint egy kivert kölyök, már-már elszipogom magam, ám végül nevetés lesz belőle, pajkos kötözködés. Nem sajnáltatnám magam, nem szeretném, ha efféle érzelmekkel pátyolognának körül. A múlt elmúlt, legfeljebb alakítója életünknek ám már nem szerves része.
Ugyanakkor tán mindkettőnk számára meglepő mód a gyengéd simítástól nem rezzenek el, sőt, ahogy visszahúzódni igyekszik a kicsiny kacsó, saját ujjaim fonják körül, mintegy maradásra bírva azt. Persze nem erősen, ha visszavonná, akár a helyzet, akár a póz kényelmetlensége okán, nem tartom vissza. Ugyanakkor mintha a megnyílás egy újabb lépcsőfokára hágtunk volna fel. Fárasztó, izzasztó lépés, még is könnyűvé téve a következőket.
- Fecsegsz. Ha lenne papagájom, rólad nevezném el - incselkedek vissza, jelezvén, szívesen lavírozok vissza a korábban fellelt hangulathoz, hisz a pillanatnyi kihágás után nem óhajtok lehervadni, elkomorítani a napot, estét. Mert mindettől függetlenül, a riadalom után is élvezem, főképp a társaságát.
- Esetleg kérhetnénk valami elvihetőt. Ismersz itt valami parkot vagy hasonlót, ahova kiülhetnénk? Csak hogy ha úgy alakul, ne legyen más szemtanúja az újabb balesetnek. Én meg legfeljebb csak tovább erősítem magamban az eddigi statisztikát - teszem még hozzá kaján vigyorral. Talán fura, de hogy túlestünk az első döcögésen, hogy Serena nevén nevezte a dolgot egyre tetszetősebbé válik, és egyre inkább nyújtanám a dolgot. Mintha attól tartanék, hogy holnap, ha felkelek majd visszariadok az egésztől. Vagy ő tőlem, hisz nem vagyok egy egyszerű eset ahogy maga is rávilágított.

Nathan & Serena

Kár lenne tagadni, hogy azért egy kicsit talán elkámpicsorodom, amikor kiderül, hogy ijesztő számára az, hogy ez egy randi, hogy ennyire riasztó a tény, hogy velem randizik. Nem tudom, világos, hogy neki ez nem megszokott, de attól még nem valami jó érzés, hogy ennyivel el lehet őt ijeszteni, pedig nem vagyok én azért olyan nagyon félelmetes igaz? Egyszerűen csak jól éreztük magunkat eddig és most egy ártatlan szóval simán elrontottam mindent? Bár... talán jobb ezt még az elején tisztázni, akkor én se gondolok semmibe sem többet.
- Pedig azért örülnék, ha megpróbálnád, mert ez így eléggé... - elhúzom a számat. Hát na kellemetlenül érint a dolog. Oké, hogy nem miattam van, talán mindenki mással is így viselkedne, de mégis csak rossz érzés, hogy ilyen rémes felvetés az, hogy esetleg ez egy randi. Elég sokat utazott csak azért, hogy egy baráti vacsira üljünk össze azt hiszem... vagy azt hittem, de már én se vagyok biztos teljesen abban, hogy most akkor mi is van. Én se folytatom azonnal az evést, most valahogy jobban érdekelnek a szavai, és remélem, hogy ki tud ebből hozni valami használhatót is, amitől mondjuk... kevésbé érzem magam pocsékul.
Sok mindent azért kezdetben nem is tudok hozzátenni, csak csendben bólogatok a szavaira, és várom a... nem is tudom azt a nagy csattanót, amitől mondjuk kevésbé érzem magam pocsékul, mert most nagyon nem jó a helyzet. Ahhoz képest, hogy nem rég még közös sütizésen gondolkodtam most annak is meg volt az esélye, hogy felpattan innen és... eltűnik a szemem elől akár végleg, csak mert azt mertem mondani, hogy esetleg ez egy randi.
- Eddig világos és, te ha jól sejtem, akkor nem az első kategóriába tartozol. - no azért valamit csak hozzá kell tennem, mert a végén még a nagy meséléstől teljesen elmegy a lelkesedése, ha teszem azt nem mondok neki az ég világon semmit sem, és azért ezt sem akarom. Jó lenne, ha megpróbálna kicsit megnyílni előttem, akkor én is megnyugodnék kicsit, hogy nem velem van baj. Sokkal egyszerűbb kezelni valamit, ha tudod, hogy miért van, mintha csak úgy kapsz a képedbe egy nemet mindenféle indoklás híján.
- És gondolom ez a keresett személy egy nő volt, aki fontos volt neked, vagy... szeretted? De... azt hiszem értem akkor a lényeget. - igen, világos. Valaki megbántotta és könnyebbnek gondolta inkább eltaszítani mindenki mást, mert így nem bánthatja meg többé más. Végül is van ebben is ráció, még ha elég rossz érzés is belegondolni, hogy mondhatni én szenvedem el azt, amit más követett el ellene. - Végül is én is azért voltam a lakásodon, mert nem voltam épp beszámítható állapotban. - rántom meg a vállamat mosolyogva. Nem tudott hova elpakolni engem akkor, azért kötöttem ki végül a lakásán, nem azért, mert annyira fel akart vinni magához. Bár ezek után most mégis itt van, eljött egy... nem randira, vagy amiről nem merjük kimondani legalábbis.
- Nem mondanám, inkább szomorú. - halvány mosollyal pillantok rá, miközben most már én is kortyolok a boromból. Hát azt hiszem túl vagyunk a legkeményebb témán, bár aztán a fene tudja, ezt balgaság lenne csak úgy kijelenteni, ki tudja, hogy mi van még a tarsolyában. Mindenesetre finoman előre nyúlok, és egy pillanatra azért megfogom a kezét, megállítva ezzel a mozdulatban, ahogy a poharat tologatja ide-oda. Nem viszem túlzásba, azt hiszem kettőnk közül ő e téren a visszafogottabb, aztán a végén tényleg elrohan itt nekem. - Tudod... az már eddig is lejött, hogy nem vagy egyszerű eset. - rántom meg a vállamat finoman. Szóval e miatt nem fogok elmeneküli, azt reméljük, hogy ő sem fog igaz? Később sem lehetőség szerint.
- Mondd csak ki, hogy folyton össze-vissza fecsegek. - szélesedik ki a mosolyom, és azt hiszem próbálom ezt az egészet egy kicsit elviccelni, legalábbis amennyire lehet, hiszen jó lenne visszatérni az eddigi kötetlen beszélgetéshez, a komoly témát már egészen szépen kiveséztük és ez... talán tényleg egy randi. - Rendelünk majd valami isteni sütit ketten igaz? Szigorúan persze, ha már az isteni husi lecsúszott. - mert a főétel mesés, nem hagynám csak úgy itt, de még egy közös süti lecsúszna a torkomon.

Serena & Nathan

Hogy rosszat mondott-e? Gyerekes lenne rávágni, hogy igen. Mert ugyan, két felnőtt között miért is lenne olyan borzasztó dolog, ha egy kellemesen eltöltött vacsorát randinak neveznek. Mindketten felnőttek, függetlenek vagyunk. Nem teszünk semmi rosszat. Ugyanakkor még is ijesztő a dolog, hisz valahogy igazat kell adnom Serena-nak. Ez már szinte olyan, mint egy randi. És hogy ez rossz-e? Még nem tudom.
- Igen, azt hiszem, egy kicsit ijesztő - sóhajtok fel, bár közben játékos grimasszal torzítom vonásaim, mintha csak beleszagoltam volna a borsba és tüsszentés húzná össze az arcizmaim.
- Persze nem miattad, nehogy félreérts. Egyszerűen csak.. Eh, nehéz ezt elmondani - vallom be, turkálás helyett inkább a tányérra téve a villám. Nem ment el az étvágyam, nem is szándékszom felpattanni, már nem. Pusztán nem bírok, hogy tétlenül lóg a levegőbe a kezem, hisz beszéd közben még sem ehetek, még sem tárhatom el bizalmas gondolataimat, miközben a következő falat húscsimbókon rágódom. Bár meglehet, akkor rögtön visszavonná a randi jelzőt.
- Nem hinném, hogy csak az életmódom, vagy a másságunk tartott volna vissza a dologtól. Azt hiszem, én magam rendeztem így. Végül is, nem egy harcostársamnak volt normális kapcsolata, olykor még felesége is. ha valaki akarja, akkor efféle dolgok, mint a munka nem állíthat akadályt - kezdek bele, és bár kissé zavarba hozom saját magam, még se kapom el a tekintetem róla, nem kezdem el a többi vendéget stírölni. Kíváncsi vagyok a reakcióira, az arcára kiülő gondolatokra, hisz oly nehezen titkolja azokat, mint már volt lehetőségem megtapasztalni.
- Az árvaházban élő gyerekeknek két fajtája van. Az egyik kézzel-lábbal akar valakibe kapaszkodni, szinte már erőszakkal törtetve arra, hogy szeretve legyen. A másik pont hogy eltaszít maga mellől mindenkit, hisz nem tanulta meg, miképp bánjon a közelséggel, az érzelmekkel.
Egy korty borral szakítom félbe mondókám. Kétségtelenül zavarban vagyok, mostanra lassan már megszokottá válik az érzés, noha eddig nem igen sikerült senkinek és semmilyen szituációnak sem ennyire beletaszítani ebbe a kellemetlen gödörbe. Bár az is igaz, hogy nem is igazán volt senki, akinek mesélhettem volna magamról, az életemről. A már említett lányokat nem én érdekeltem, csak a tény, hogy villoghatnak velem, hogy eldicsekedhetnek az éjszakával a többieknek. Utána pedig szépen lassan én zárkóztam el attól, hogy efféle helyzetbe keveredjek másokkal.
- Igazából azért kezdtem el ketrecharcolni, mert minden pénzem felemésztette az, hogy megtaláljak valakit. Aztán lassan rájöttem, hogy feleslegesen töröm magam, hogy semmi értelme, ha te nem vagy olyan fontos, hogy megadják a lehetőséget a megtalálásra. Ezek után viszont pont hogy én húztam meg egy éles határvonalat, amin senki nem léphetett rá. Talán pont ezért van, hogy a lakásomba se nagyon jártak nők. Talán egy vagy két vendégem volt. Persze téged is beleszámítva - szúrom a végére, kissé fesztelenebb mosollyal. Nem titkolom, nem is lenne értelme, jórészt a másik nem pusztán a testi szükségleteim csillapítására szerepelnek az életemben. Nem érzem bűnnek, én legalább sose áltattam a lányokat, sose suttogtam szerelmes szavakat, elhitetve, hogy lehet az éjnek folytatása. Tiszta ügy volt, egyértelmű. Puritán.
- Riasztó és hideg, ugye? - nevetek rá enyhülten, játékosan tologatva a borospoharat oda és vissza néhány centiméternyi távon az abroszon. Mintha csak a mérleg nyelvét himbálnám, azon morfondírozva, mondjak-e még valamit, egyáltalán kell-e még ennél több, vagy most épp talán őt kapja el a menekülési láz.
- Másrészről... Ahogy a bárban is felvetettük. Te miért hívtál és én miért jöttem el? Fogalmam sincs. Talán ez tényleg egy randi, csak még nehezen akaszkodik a nyelvünkre a szó. mármint az enyémre, mert a tiéden elég sok minden kicsúszik.
És most talán az enyémen is, de nem bánom. Olyan érzés, mint mikor vége a kemény edzésnek, mikor a súlyok a helyükre kerülnek, mentesítve izmaim a tehertől. A boldog felszabadultság, megcsináltam. A gyermek, aki elfutott az utca végéig és vissza.

Nathan & Serena

- De csak mert szórakoztatóan adod elő még a sértést is. - vigyorodom el és nem sokon múlik, hogy ne öltsem ki még a nyelvemet is felé. Tudom, túlzás lenne, de hát na komolyan jól érzem magam és nem vettem én komolyan azt, hogy bármivel is meg akart volna bántani. Ez az este sokkal jobban alakul, mint ahogy eredetileg gondoltam, hogy fog, pedig eredetileg még abban se voltam biztos, hogy egyáltalán eljön majd és most ennek ellenére mégis itt van és határozottan jól érzem magam.
- Hát jó, majd most bebizonyítom, hogy rendesen is tudok sütit enni, rendben? - amúgy is villával könnyebb, de az ottani eset a kézzel evős fajta volt és azért nagy hátrányt jelentett, hogy a süti nem volt éppenséggel alkalmas arra, hogy az ember tányér nélkül egye, én pedig voltam olyan balga, hogy megpróbáltam. Igazából annyira nem kentem össze magam vészesen, no meg azt hiszem, hogy nem ez volt a legkellemetlenebb incidens, amibe keveredtem vele szemben, csak a másikra hál' istennek nem emlékszem teljes mértékben.
Azt viszont látom, hogy az eddigi jó hangulat ellenére eléggé megfagy a mozdulat közben és mintha nem igazán tudná, hogyan reagáljon arra az elejtett félmondatra. Nem kellett volna ezt mondanom igaz? Igazából csak úgy kicsúszott... nem volt teljesen szándékos.
- Rosszat mondtam igaz? - oké azért kissé félve pillantok rá, mert a szavai után már egyértelmű, hogy rosszul tettem, pedig tényleg csak egy ártatlan megjegyzés volt, nem akartam én, hogy e miatt teljesen befagyjon a beszélgetés és... láthatóan az egész este. - Nem tudom Nathan, talán ez egy randi, az annyira ijesztő? - bár a választ már tudom, hiszen láthatóan eléggé megijedt tőlem, vagy attól, amit mondtam. Olyan nagy baj, ha ez egy randi?
- Az életed miatt nem? Eléggé... nem olyan, mint az átlagé és gondolom így nehezebb is ismerkedni, vagy randizni. - mondom ki óvatosan, amit aztán pár pillanat múlva ő is megerősít. Igen az élete nem pont olyan volt, amibe olyan sok randi illet volna be.
- Én nem várok virágokat és bókot, jól érzem magam most is, még a piszkálódással együtt is. - vonom meg a vállamat egy félmosollyal. Igazából talán egy kicsit túllihegi a dolgot, túlságosan komolyan veszi azt, hogy mi is ez az egész, mintha már egyből véglegesen elkötelezné magát, pedig... ez tényleg csak egy randi, és az még nem olyan nagy ördöngösség. - Egyébként mögöttem sincs olyan hű, de sok komoly randi, pedig nem ketrec harcoltam. - teszem még hozzá. Azért remélem, hogy nem akar ezek után tényleg elmenni csak úgy, mert annak nem örülnék. Tőlem aztán vehetjük ezt baráti vacsorának is, engem nem számít.

Serena & Nathan

- De azért nevettél rajta - jegyzem meg a leszúrás hallatán, mit egy pillanatig sem veszek komolyan. Hisz látom Serena-n, milyen nehezen fogja vissza a mosolyát, és különben is. Eddig sem olyannak sejtettem, aki egyetlen kétértelmű, de főképp viccnek szánt mondaton vérig sértődik. Talán pont ez tetszik benne igazán, hogy látja a dolgok humoros élét, és a tőle oly gyakran látott kétbalkezűséghez is ekképp viszonyul. Nem elkeseredik miatta, nem kap minden alkalommal hisztirohamot, inkább poénként vészeli át. Akárcsak a bál mosdójában, pedig az aztán lehetett volna kínos a javából.
- Hát ki máson? - tárom szét tehetetlenül a kezeim, illetve csak imitálom a mozdulatot, hisz érdekes helyzetet eredményezne, ha a villámon lévő falat a mozdulattól lerepülne, esetleg valamelyik másik vendégében érve célt. Komikus, vígjátékba illő szituáció. csak nem biztos, hogy a másik érintett fél is így állna hozzá.
- Egyszer láttalak az összesen egy alkalomból. Igazat kell adnod, hogy statisztikailag azért ez elég erős arányszám - teszem még hozzá, egyre szélesedő vigyorral. Fogalmam sincs, miért élvezem, hogy "kínozhatom" a magunk játékos módján, de akkor is mérhetetlenül élvezem a szituációt.
Egészen a felkínált falatomra érkező szavaiig. Azt hiszem, letagadhatatlan az arcomra kiülő merevség, már-mrá mondhatni rémület, ugyanakkor nem kapom el a kezem, hagyom, hogy levegye a felkínált falatot és amíg elrágódik rajta, talán én is elrágódhatok szavain, megemésztve azokat, tán csillapítva is a hirtelen késztetést.
- Azt hiszem, most kemény másfél percig elkapott az inger, hogy felpattanjak és hazaszaladjak a kis kuckómba - vallom be, mondhatni lányos zavarral kotorászva a saját tálamba, hisz az övében még sem lenne illő.
- Úgy gondolod, hogy ez egy randi? - emelem rá a tekintetem, hisz még sem bámulhatom a tányérom. Ugyanakkor láthatja, kissé kellemetlenül érint a dolog, mintha nehezen társalognék efféléről, mintha a korábbi önfeledt játszadozásokat elfújta volna a szél. Vagy a szavak...
- Be kell valljam, nem emlékszem olyan esetre, amit egyértelműen a randi szóval illetnék. Ez azért elég bizarr harminc évesen, nem? - kérdem, újfent hangomra, lelki nyugodtságomra lelve. Talán annyira nem is rossz, hogy felmerült a téma, még ha nehezen is beszélek a magánéletemről. De így talán Serena is megismerhet, tudhatja, mire számítson.
- Amíg ketrecharcoltam, a lányok önként hullottak a karomba, nem kellett virággal és bókokkal bajlódnom. gondolhatod, hogy ingert sem éreztem rá. Azóta meg.. Á, inkább nem boncolom, nem akarom elvenni az étvágyad ösztönlétemmel - legyintek a kezemmel, immár a korábban elképzeld gesztikulációval, ám mivel szerencsére a villahegyen épp nincs falat, így a sitcom is elmarad.

Nathan & Serena

Nem is vagyok benne biztos, hogy nekem menne a normális emberek módjára való időtöltés, az valahogy nekem nem áll jól. Lételemem az, hogy valami balhéba keveredjek, mindig sikerül, mint azon a bálon, vagy a kocsmában. Nem keresem én direkt a bajt, megtalál általában magától és most kész csoda, hogy eddig még nem történt semmi furcsa. Már csak az kéne, hogy valami megvadult ló betörjön az étterembe... vagy ilyesmi.
- Héj, ez csúnya vicc volt Nathan! - de persze az arcomon játszó széles mosolyból látszik, hogy nem gondolom ám ezt komolyan. Nem bánom, tudom, hogy eléggé érdekesen alakultak az eddigi találkozásaink és úgyis tudom, hogy ő nem csempészne semmit sem az italomba, főleg, hogy azt hiszem azt már eddig is láthatta, hogy nem nehéz hatást elérnie nálam a nélkül sem. Elég csak lekapnia mondjuk az inget... bár persze azt nem itt helyben várom el. Mármint... úgy értem, eleve nem is várom el, meg van még a fejemben az a csini kis kép a teraszon való edzéséről, jó időre elraktároztam.
- Jól van, határozottan úgy érzem, hogy ma rajtam köszörülöd a nyelved, pedig tudok sütit kulturált módon is enni... komolyan! Eddig csak egyszer láttál ellenpéldát. - és amúgy is csak egyszer látott sütit enni, és akkor nem figyeltem oda, de ez azért nem olyan gyakran esik meg, szóval nem ér, hogy ilyesmit hoz fel itt ellenem. Nem vagyok én annyira malac típus, csak néha sikerül kissé megkevernem az evési ritmust és amúgy is... a süti volt a hibás!
- Jesszus, még szerencse! - jó, nem tudom megállni, hogy röviden ne nevessek fel. Lehet, hogy már most megártott az a kevés ital, de egyszerűen az is benne van a pakliban, hogy jól érzem magam vele és kész. Azért ezt az első alkalommal nem gondoltam volna, amikor még olyan morcos volt folyamatosan. Tud ő kedves és határozottan szórakoztató is lenni. És még meg is lep azzal, hogy a saját villájáról kínálja nekem a falatot.
- Ez így már majdnem olyan, mint egy randi, nem? - jól van, nem tudom megállni megjegyzés nélkül, muszáj kimondanom, miközben egy széles mosoly után állok neki megrágni a falatot. Azért hát na az ember randin szokott a másikkal egy tányérból eszegetni. - Lehet, hogy még a desszerttel se gyűlne meg a bajom, ha valaki... segítene. - teszem még hozzá a röpke kis piszkálódó célzást. Ennyi kell most, csak hogy egy kicsit húzzam, ő már így is épp eleget csinálta velem.

Serena & Nathan

No igen, eddigi találkozásink mind hoztak magukkal valami különöset, vagy olykor maga ez a különös hozta össze a találkozást. De tény, hogy így, normális emberek módjára még nem nagyon volt alkalmunk eltölteni az időt.
- Cserkész becsületszavamra esküszöm, hogy nincs nálam drog- emelem fel mutatóujjam, bár a pajkos vigyor sokat ront az összképem. Végül is, sose voltam cserkész, de persze a drogokat se pártolom. Szóval ez egy érdekes ellentmondásos állítás volt.
- De azt azért fájlalom, hogy ezek szerint le kell majd mondanunk a desszertről. Persze csak is a biztonság kedvéért – teszem még hozzá kötekedőn. Noha meglehet, Serena sem az a fajta, aki minden alkalommal lepöttyözi magát a sütivel, meglehet, eddigi találkozásink a sors furdancs tréfái, ahol szerencsétlenebb napjait ragadta ki.
- Egész finom. És nincs lóíze – tréfálkozom, majd mintha csak olvasnék a gondolataiban, vagy inkább kíváncsi-sóvár pillantása érne el hozzám kínálom felé a villámra szúrt falatot. Igazából nem szokásom mással egytányérozni, bár meglehet ez pusztán azért van így, mert nem is nagyon szoktam senkivel ilyen jókedvű étkezést eltölteni. Persze Appleton birtokán a srácokkal olykor egész jól elhülyéskedünk, de azért őket még sem fogom a villámról kínálni?! Serena-val meg úgy tűnik, minden más és egyáltalán nem zavaró. Mintha esetlensége oldaná a görcsöket, komolytalanná vagy legalábbis kevésbé vérmessé téve a szokatlan szituációkat.

Nathan & Serena

- Ezt igazán nehezen tudom elképzelni. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Nem hiszem, hogy bármikor is unalmasnak találnék egy olyan fickót, aki olyan felsőtesttel rendelkezik, mint Nathan, arról nem is beszélve, hogy lényegében életveszélyes munkája van, no meg ketrec harcolt... egyáltalán nem mondanám unalmasnak, főleg ha még főzni is tud, még ha nem is olyan jól esetleg, bár nehezen tudom elképzelni, hogy bármiben is rossz lenne. Oké... azt hiszem le kéne állni azzal, hogy esetleg elkezdem itt bálványozni, a végén még rájön, hogy mit gondolok és akkor aztán veszítettem a mi kis csipkelődős játékunkat.
- Igen, ezt én is láttam. - bólintok és hát nagyon igyekszem mindenfélét eltüntetni az arcomról, aminek nem kéne ott lennie. Tényleg láttam, amikor a teraszon gyakorolt hogy nagyon is precízen visz véghez mindent, ehhez kétség sem fér és biztos vagyok benne, hogy minden más téren is precíz és figyelmes és... Igen még mindig a főzésre gondolok, meg az edzésre!
- Hát... akkor majd óvatos leszek. - nevetem el magam. Komolyan jól érzem magam, pedig ahhoz képest, amilyen morcos első alkalommal volt, nem igazán gondoltam volna, hogy aztán ez lesz a vége, hogy majd képes lesz megnevettetni és úgy vacsizom fele együtt, hogy tényleg jól érzem magam majd. Igazából az eddigiek miatt lepett meg az is, hogy egyáltalán eljött, de határozottan örülök neki, hogy itt van és még az is jól esik, hogy afelől érdeklődik, hogy van-e valakim, bár azt hiszem sejthető volt, hogy nincs, hiszen ha lenne, akkor nem lennék most itt vele igaz? Azért az ember ritkán vacsorázik mással akkor, ha van valakije, jó eséllyel a másik pasi ezt nem igazán díjazná, én pedig nem vagyok az a kicsapongó típus.
- Tökéletes tószt! - széles mosollyal koccintom a poharamat az övének. Na igen, reméljük hogy nem kavar be se süti, se csúszós padló, és még mogyoró, vagy drogok sem. Eddig legalábbis egészen átlagosan indult ez a mai nap, tehát tényleg remélem, hogy nem lesz itt semmi gond. - Isteni! A tiéd is? - nem vagyok én az a más ételébe turkáló típus, de... azért jó az illata annak is, amit ő eszik és akár még meg is kóstolnám szívesen, de az is biztos, hogy én szívesen adok neki az enyémből, ha esetleg kérne egy kis kóstolót, amúgy közös a salátánk, tehát már-már mondhatni egy tányérból falatozunk így is úgy is igaz?

Tárgy: Re: Étterem a három patkóhoz

» Peekskill Brewery étterem és pub