Különös találkozás

Nyilvánvalóan egy akkora egóval bíró férfinak, mint Dr. Helmsman, igen nehezére esik felnézni egy siheder leányzóra, ám most kénytelen. És ahogy vigyorog… nagy az arca. Persze Zaneben ott dolgozik a maximalizmus, amit a lányból is ki akar hozni. Az a jelek szerint fogékony rá. Pár lépést hátrébb téve várja a fejleményeket. Nem kell türelmetlenkednie. Bár a koncentrálás miatti szemlehunyás folytán Dina nem látja a folyamatot, de Zane igen. Ahogy a lány nől, a férfi egyre kisebbnek bizonyul. Nem csak az emelet került közelebb Dinához, hanem a jó doktor is messzebb került. Mint egy kisgyerek anyukája mellett, úgy néznek ki most. Zavaróan érdekes. A férfi feje pedig jó ha a lány combközépéig felér. Ráadásul még egy hatalmas verejtékcsepp is ráesik. Mintha nyakon öntötték volna sós vízzel. Nagyokat pislogva törli meg ábrázatát.
Dina széles vigyorgással ékes nagy arca kerül közelebb hozzá. Miközben hővé alakítva energiáját szárítja magát, vállat von.
- Miért kellene félnem? – nagylány lett Dina, s bizonnyal ereje is megnőtt. De Zane meg tudná védeni magát. Így nincs miért tartania. És persze nyílván való, hogy Dina is csak heccelni akarta ezzel a kérdéssel. Most, hogy ilyen nagyra nőt a szája, bátrabb lett. Nem mintha eddig nem lett volna nagyszájú.
Amilyen nehézkes volt a növés, oly könnyedén sikerült a zsugorodás, eredeti méretére. Már megfordult a fejében, hogy a lány nem lesz képes rá és így marad. Akkor törhette volna a fejét, hogy mit is csináljon. Mert csak egy pohár vízhez legalább egy hordót kellett volna neki teletölteni.
- Ez szép volt. Szinte zsigerből jött. – bólint elégedetten a jó doktor.
- Hogy mi lesz? Nos, a jelek szerint méretváltoztató is vagy. S ha eredeti formádban vissza tudtál változni, talán az összemenés is megy. – javasol egy újabb kísérletet Zane.

Vicces ez az egész. De azért be kell vallanom, élvezem is. Lefelé pislogok a férfire, szélesen elvigyorodva.
-Milyen érzés? Elképesztő. Nem hiszem, hogy ki tudnám fejezni szavakkal.
Jegyzem meg, miközben ebből a magasságból is szemrevételezem a környéket. Kissé más távlatok nyílnak meg. Aztán persze, felveti a következő lépést. Még nagyobbra? Meghúzom a vállam.
-Meg lehet próbálni...
Teszem hozzá, aztán újra csak becsukom a szemem, és megpróbálom elképzelni, hogy még magasabb vagyok. Talán négy és fél, öt méteres. Elképzelem, ahogy a fejem egy vonalba kerül a második emeleti ablakokkal. Ezek olyan öt és hat méter közé esnek. Aztán felpattannak a szemhéjaim, és körül pillantok.
Valóban ott van a szemem, egy vonalban az ablakokkal. A pasas meg, épp csak a csípőmig ér. Vagy még addig sem. Kaján vigyorral a képemen pillogok le rá. Nem is veszem észre, ahogy vékony verejték cseppek gördülnek le a halántékomon két oldalt. A koncentrálás, és az erőfeszítés azért nem mutatkozik meg nyomtalanul. Ezt még gyakorolni kell.
Aztán lehajolok hozzá.
-Nem fél?
A kérdésben persze semmi komolyság nincs. Vigyorgok, tehát ő is érzékelheti, hogy nem gondolom komolyan. Játék az egész.
-Na jó.
Szem becsukás, és rövid koncentráció, majd amikor újra felpillantok, már megint normális méretűre zsugorodok.
-És akkor most mi lesz?

Sajnálatosan mostanság nemigen van ideje mozizni. Emmával ilyesfajta randevút nem is terveztek, nem is volt nekik. Túl póriasnak tarthatná. Pedig doktor Helmsman nem veti meg a tudományos-fantasztikus filmeket. Igaz, némelyik nem is fantasztikus, hisz már létező valóság, legfeljebb csak nem publikus. De mivel ő maga is feltalálóféle volna, így inkább éli ezen filmek történetét.
- Igen, teleportáció. Vagyis anyagátvitel. – mond egy másik, talán legalább annyira tudományos kifejezést, mint ami az első. Nem akar most a részletekbe belemenni. Sokkal jobban érdekli az, hogy mi rejlik a lányban.
Láthatólag a lány kezd megnyugodni, elfogadni a történteket, mutáns voltát. Erre utalnak testi reakciói.
- Igen, Homo Superior. Latin nevű kifejezés. Felsőbbrendű embert jelent tükörfordításban. – vág fel latinos műveltségével. A nevetést pedig egyértelműen a javulás jeleként fogja fel.
- Supermanek… Tulajdonképpen igen. – vonja meg vállát.
- De nagyon is valóságosak. – ugyan ő nem tartja viccesnek a dolgot, de ezt nem teszi szóvá. Az elgondolás, hogy képregényhősök lennének valóban komikus.
Komoly beszéd követi a humor perceit. Zane hallva egy újabb esetet, elmosolyodik.
- Valószínűleg akaratlanul használtad képességedet. Valami elől el akartál bújni. Védelmet kerestél. Érthető reakció. Gyakorlással megtanulhatod irányítani. Ahogy az autót is meglehet tanulni vezetni. – hozz egy hétköznapi példát, hátha úgy jobban megérti a lány mire is próbálja felhívni figyelmét.
Az elmélet lefektetését követi a gyakorlat, tanácsok formájában. Az első szándékolt kísérlet. Gyakorta balul szokott elsülni, azért is óvatos a doktor. Kíváncsian figyeli a lányt, ahogy koncentrál. A hatás nem marad el. Zane szeme kitágulnak a csodálkozástól, feje felfelé emelkedik, ahogy látja Dinit megnőni. Most alig magasabb a lány derekától.
- Ejha! Ez csodálatos! – meglepettségét csodálattal vegyes rajongás öleli át.
- Na, milyen érzés nagynak lenni? – kérdi mosolyogva.
- Gondolod, hogy tudnál még nagyobbra nőni? – veti fel a kérdést. Ha már kísérleteznek, hát menjenek el addig, amíg lehet. Éppen ezért megszünteti a láthatatlan védőmezőt is. Úgy hiszi, a lány már bízik benne annyira, hogy ne támadja meg.

Teleportáció! Atyaég! Mint a "A Légy" című filmben, amit nem régen láttunk a lányokkal. Ott egy gépet talált fel a főszereplő, és azzal akart utazni egyik helyről a másikra. Épp csak baki csúszott a dologba. Na de... gép nélkül... egyszer csak...
Pedig megtörtént. Ahogy visszagondolok, és lepörgetem magamban a dolgokat, valóban. Egyszer csak megszűnt a zuhanás, és én ott álltam a földön, szemben ezzel a pasassal.
-Szóval teleportáció?
Kérdezek vissza halkan, miközben lassan felállok. Kezdem összeszedni magam, és ez jó. Erőt ad. Aztán meg persze, a kíváncsiság is. Mert muszáj elismernem, hogy igazat mondott, és el kell fogadnom, hogy megcsináltam. Tehát akkor nincs miért hadakoznom tovább. Viszont annál inkább tudnom kell erről az egészről minél többet.
-Homo Superior?!
Felnevetek halkan. Ez elég viccesen hangzik.
-Szóval mi valamiféle Superman-ek vagyunk? Képregényhősök? Ez eléggé vicces.
Aztán komolyra fordítja a szót, így muszáj vagyok újra ráfigyelni. Ám mielőtt belekezd bármibe is, én is közbeszúrok.
-A múltkor a suliban, bebűvöltem magam az öltözőszekrénybe. Nem lehettem nagyobb sokkal, mint egy egér.
Csak úgy mellékesen. Mert az sem álom volt, az tuti. De aztán csinálom, amit mond. Becsukom a szemem, és koncentrálni igyekszem. De nem csak arra, hogy a lábam legyen nagyobb. Nem szeretem az aránytalanságot. Így aztán arra gondolok, hogy arányosan nagyobb leszek mindenhol.
És ha sikerül, amikor felpillantok, akkor lenézek a fickóra úgy három méter magasból. Mit tagadjam. Ez azért tetszik.

Az igazság felismerése gyakran fájdalmas, de szükséges, különben az ember a maga alkotta hamis illúzióvilágában kénytelen élni. Így élt Dini is, ám most feltárult a szeme, s a fény bizonyosan vakító. Ám amint hozzászokik az ember, megláthatja a világ szépségeit. Ilyen a mutánsképesség felismerése és annak használatának megtanulása. Hosszú ideig tartó folyamat, ám ahogy egyre többen vannak, tudnak az idősebbek segíteni a fiataloknak. Már ha hallgatnak a bölcs szóra.
A leányzó magzatpózt vesz fel, az őt ért felismerésből eredő sokkhatás folyományaképp. Könnyei eső módjára peregnek arcán. Szavai hatására elgondolkozva húzza fel szemöldökét.
- A furcsaságok nem véletlenül történtek. Képességed spontán megnyilvánulásai. Általában bizonyos helyzetek és körülmények hozzák elő az emberből. S ha szüleid nem is lennének mutánsok, a mutáció ettől függetlenül is megjelenhet. – magyarázza a jó doktor szakszerűen.
- Te az előbb eltűntél és máshol jelentél meg. Ezt teleportációnak hívjuk. Ám, hogy előzőleg a sikátorban mit csináltál és hogyan, nem volt teljesen világos. Mintha karod hosszabbá vált volna. – magyarázz a lánynak és emlékezteti rá mivel is keltette fel figyelmét. Meglehet két képessége is van. Nem ritka jelenség, bár Zanenél nem alakult ki második. De erről egyenlőre nem beszél, nem akarja túlságosan megijeszteni a lányt.
- Az én képességemet tapasztalhatod. – húzódik mosoly arcára. Nem részletezi jobban, hiszen ezen titkát jobb szeretné egyenlőre megtartani. Főleg ha tényleg rendős meg FBI-os szülei vannak. Nevét is titkolja a továbbiakban.
Az újabb kérdést hallva elégedetten bólint. A lányt végre kezdi érdekelni a téma, hiszen saját élete is érintet benne.
- Hogy sok mutáns lenne? Bizonyosan nincs. Ám vélhetőleg egyre több lesz. Mi vagyunk az emberiség jövője, a továbbfejlődött ember. Homo Superior. – igyekszik a válaszadás által is meggyőzni a lányt, immáron érvekkel. Erejét ismeri, felül kerekedet rajta. Talán végre a fajtársi felismerés közelebb hozza őket egymáshoz.
Szerencsére doktor Helmsman nem telepata. Igaz, néha jól jönne neki. Ennek ellenére igen jól bánik az emberekkel. Már ami a manipulálást illeti, s amikor sikerül is neki.
- Ha megnyugodtál, kérlek, kelj fel. Ürítsd ki az elmédet és gondolj arra, hogy a lábaid hosszabbak. De nagyon erősen! – közben a láthatatlan védőmezőt tovább szélesíti immáron egy méter átmérőjű köre, hosszában pedig négy méteres magasságig.

Úgy érzem, hogy soha nem volt még ilyen bizonytalan az életem, mint ebben a pillanatban. Mi volt az a sors által megírt pillanat, amely az utamba sodorta épp itt és most ezt a férfit? Kicsoda ez a férfi egyáltalán azon túl, hogy mutáns. Mert ezt már tudom. Meg azt is, hogy én is az vagyok. De miért?
Aztán persze leereszt vissza a földre, de azt a különös burkot, mely fogva tart, nem tünteti el. Úgy gondolom, erős mutáns. Erős? Vajon vannak nála is erősebbek?
A szavai hatására meginognak a lábaim, és leülök a földre. Felhúzott térdeimet átölelem, és a homlokomat megtámasztom rajtuk. Sírok. Képtelen vagyok visszafogni. Én nem akarok mutáns lenni. Én csak élni szeretném a nyugodt kis életemet. Aztán felpillantok rá.
-Én nem... már régebben is... voltak furcsaságok... Amikor leestem a fáról... És az én szüleim nem is mutánsok.
Bököm ki szinte összefüggéstelenül. Mert valahogy most válik világossá a számomra mi is történt akkor.
-És... és... nekem most mi a képességem? Én Önnek?
Ezernyi kérdés tolul még fel bennem.
-Sok mutáns van?
Közben visszatér a gondolatom a szüleimre. Apa és Anya. Vajon ők tudják? És ha igen, miért nem beszéltek eddig nekem erről? De hát... Samuel és Polly... nem is az igazi szüleim! Apa magyarázott valamit, hogy az FBI... Felügyelet lenne, nehogy bajt okozzak? Akkor ők tudták rólam? És most mi lesz? Elvisznek valami laborba vizsgálgatni?
Na persze, ezeket a kérdéseket nem mondom ki hangosan. A félelem a jövőtől belém fojtja a szót.

A meglepetés ereje. Ez az egyetlen mód amivel kijátszható szinte végtelen hatalma. Sajnos már ismeri a lány. De nem biztos, hogy lesz rá esélye tovább adni.
Visszanyerve higgadtságát a doktor teljes figyelme újfent a lányra terelődik, ki immáron a foglya és a jelek szerint nem tud menekülni, nem tud eltűnni úgy mint az előbb. A jelek szerint ebben a blokkoló mező is megakadályozza. Így ismeretes az ő gyengesége is. A már meglévőkön felül. Fojtogatása is jó hatással van a lányra. Készségesebbé teszi. Így kell egy kamasszal foglalkozni! Mit neki liberális nevelés…
- Az ellenállás hasztalan. – jegyzi meg, látva a lány gyatra menekülési kísérletét. Persze érthető. Amint valaki halál közeli helyzetbe kerül, ösztönösen igyekszik szabadulni onnan. Sajnálatosan erre most semmi esély. Csak Zane-en múlik, hogy él avagy hal az áldozat.
Hiába a kiabálás, nem hallja más, csak a doktor. Ő pedig most elfoglalt. Orrvérzése elállt, bár a nyoma megfog látszódni. Kénytelen lesz beugrani egy orvoshoz. Sajnos a fizikai eltorzulást egyenlőre még nem tud gyógyszerrel helyrehozni.
A lány már odáig jut, hogy sír. Milyen megható! A jó doktor agyában felvetődik az elgondolás, hogy csak megjátssza, de végső soron kevéssé valószínűnek tűnik. Ahhoz a körülmények nagyon is valóságosak. És a feltörő kérdések… Végre kezdi foglalkoztatni a téma. És önmaga. Ez megenyhíti a doktort, hisz kezdi elérni célját. A lányt szépen leteszi maga elé a betonra. A testét körülölelő védőmezőn lazít, így már nincs leszorítva teste, és van egy fél méter átmérőjű mozgástere is, mert a burkot azért fenntartja.
- A jelek szerint mutáns vagy. Egy olyan génnel születtél, amely révén különleges tehetség alakul ki. Vélhetőleg az egyik szülőd is mutáns volt, attól örökölhetted. Vagy környezeti hatás folytán jelentkezett. Mindenkinél másmilyen formában jelenik meg és általában a kamaszkorban. Te is abban az életkorban vagy. – reméli a lány megnyugszik tudományos magyarázatától és készségesebbnek bizonyul a továbbiakban. Nem szereti fajtársait bántani, de ha nem adnak mást választást, akkor él hatalmával.
- Érted most már miért akartam még beszélni veled? – szegezi Dinanak a kérdést. Nem biztos benne, hogy logikusan fog hozzáállni a dolgokhoz, de ad egy esélyt a lánynak. Neki annak idején nem állt ott senki sem, hogy megmagyarázza a változás okait. Most tehet egy ilyen szívességet ennek a lánynak. Ha az engedi.

Nem gondoltam volna, hogy el is találom az orrát. Még engem is meglep az az erő, amivel jól orrba vágom. Még a vére is elered. Ettől legalább annyira meglepődöm, mint ő. Ám sokáig nincs időm arra, hogy csodálkozgassak a történteken. Máris erős szorítást érzek magam körül, és a nyakam körül még inkább. Felhördülve kapok oda, megpróbálva letépni a láthatatlan kezeket. Fuldoklom, és a lábaim a levegőben kalimpálnak.
Csak azt tudnám, miért teszi ezt velem?
Kétségbeesetten próbálok szabadulni, de nem megy. A szemeim előtt már vibráló karikák járnak táncot őrült pörgésekkel. Megfojt ez az őrült! Mikor már úgy érzem, hogy végleg elfogyott a tüdőmből minden levegő, és el fogok ájulni, enyhül a szorítás a nyakamon, de még továbbra is a levegőben lebegek.
Zihálva próbálom visszanyerni az önuralmamat. Nem megy könnyen. Legszívesebben belefojtanám egy kanál vízbe a pasast.
-Engedjen el! Tegyen le!
Kapálózok tovább, remélve azt, hogy megteszi, amit kérek. Utálom ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Főleg azt a megmagyarázhatatlan félelmet, melyet az okoz, hogy... igaz, amit állított. Mutáns lennék én is?
Mit is csináltam az előbb? És mit csináltam amikor felugrottam a papírjaiért. Nem emlékszem... nem emlékszem.
Könnyek futnak ki a szememből, ahogy a kétségbeesés eluralkodik rajtam.
-Hát... Mi vagyok én valójában? És mi a fene történik velem?
Kellően elkeseredett a hangom, és az vagyok én is. Ezúttal ettől a fickótól remélek magyarázatokat kapni.

Nem az a kérdés mit tud a lány. Hanem az, hogy megtudja, a doktort nem lehet átverni, ismeri a dolgok működését és azt, hogy blöffölt, nem tudja átverni, ahhoz nem elég okos. Az informatív tudástájékoztatás pedig a delikvens javát használja. Már ha megfogadja a jó tanácsot. És köszöni, elmeállapota kiváló. Még nem vált belőle őrült tudós és nem is tervezi azt. Élete sínen van. Csak épp ráfutott egy mutáns lányra. Aki kicsit makacsul kitart tudatlansága és értetlensége mellett.
- Én sem akarom. De másképpen nem derül ki az igazság. – feleli szenvtelenül. Sajnálatosan a lány nem könnyíti meg a dolgát, ezért hatásosabb módszerrel kénytelen erre késztetni.
- Hamarosan megtudod. És köszönöm, papírom van róla, hogy normális vagyok. – feleli a riposztra mit ő jól hall, de más nem, az energiatompítás továbbra is működik. Nem szeretne alkalmatlankodókat, noha az ő megjelenésükre is van már terve. A lány kiabálását is csak ő hallja.
Nem először folytat kísérletet emberen, mutánson. Igaz, ilyen intenzívet nem alkalmazott még, mint most. És többnyire készségesek az alanyok. Ám minden egyed egyéni, így reakcióik is azok lesznek. Ám hogy konkrétan micsoda, azt még számára is ismeretlen.
A kísérlet elkezdődött. Látható érzelmi reakciók, főképpen félelem. Normális reakció jelen helyzetben. És pontosan ez a cél. A képesség aktiválásához gyakorta erőteljes érzelmekre van szükség. Ez megvan. És már esik is. Futó pillanatra jut eszébe, hogy esetleg mégis tévedet. Ha így is van, ki fog derülni. Embert nem fog ölni, azért a láthatatlan védőmező. Ám nem volt rá szükség. Megtörtént, aminek meg kellett történnie, még ha nem is olyan formában, ahogy a doktor várta. Egy pukkanás, némi füst, orrba vágás. A nem várt teleportálást váratlanul érte, nem készült védekezésre. Az ütéstől hátra tántorul, ösztönösen kap orrához, miből vér fröccsen ki.
- Azt a k… - törnek fel nem túlzottan kedves szavak ajkai kerítése mögül. Kis időre elveszti önuralmát, de a felcsillant sikert nem akarja elszalasztani. Egyik kezét előre nyújtva vonja körül a lány testét energiamezővel. Kicsit megemeli, majd nyaktájon szorítani kezdi, ezzel meggátolva a levegő bejutását.
- Ezt az orrba vágásért. – emeli fel fejét, ezzel próbálva csökkenteni a vérzést. Közben továbbra is fogva tartja a lányt.
- Nos, ezek után is azt mondja, hogy nincs különleges képessége? – vágja a lány fejéhez, miközben szabad kezével zsebkendőjéért nyúl, hogy letörölje magáról a vért. Közben enyhít a lány nyaka körüli szorításán, de az energiamezőt továbbra is fent tartja körülötte, a levegőben lebegtetve.

Szemforgatok... Hát persze, hogy nem kezdhet az apám például Írországba nyomozásba. Ezt én is tudom. De attól még az Egyesült Államok összes nyomozója a fickó sarkában loholhat. A kávé említésére újabb fintorgás születik az arcomon, és csak legyintek egy kicsit. Ez tényleg elhitte, hogy kávézni szoktam a sarkon holmi mutánsokkal? Atyám! Ez valóban nem normális, csak éppen másképpen, mint ahogy mondja. Még hogy mutánsok! Emberek, akik különleges képességekkel bírnak. Na persze.
Igaz, némi motoszkálás azért ott van bennem. Mert hát én sem vagyok épp makulátlan, ha azt veszem.
-De én nem akarom!
Azonnal tiltakozásba kezdek. Mi az, hogy neki kell engem rávennie. Miféle képességet kell használnom?
-Azt sem tudom, miről beszél! Maga nem normális!
Kiáltok rá, bár hangomat még mindig elnyeli a paplan burok. Azért remélem, ő legalább hallja. Aztán valami különös történik. Elemelkedem a földről. Ez annyira megijeszt, hogy először kapálózni kezdek. Azonnal szeretnék valamibe megkapaszkodni.
-Neeee! Ne csinálja! Engedjen el!
De csak tovább emelkedek. Most már úgy a második emelet magasságában lebegek, alig másfél méterre a faltól. Mit tagadjam, halálra vagyok rémülve. Alig jut el hozzám, hogy még tovább beszél. Valamit mond arról, hogy ez egy kísérlet, és jó lenne, ha használnám a képességem. De atyaég! Hát ez h*lye! Fogalmam nincs, hogy van-e képességem. És hogy mi az! És hogyan kell használni! Ez nem normális! Meg akar ölni engem!
Félek. Rettegek. Össze fogom zúzni magam a betonon. Ez a dilis képes, és tényleg leejt engem oda. Miért csinálja ezt velem? Hiszen nem is ártottam neki semmit. Inkább hálás lehetne, hogy levadásztam a hülye papírjait.
Váratlanul ér a zuhanás. A távolság nem nagy, egy szempillantás, és máris a földön leszek. Összetörve, holtan. Vagy ha nem halok meg, örökre nyomorék leszek. A rémület eluralja a tudatomat, és csak egyet szeretnék. Elérni biztonságban a talajt.
Nem tudom, hogy mi történt.
A következő villanásban már ott is állok előtte. Elég közel ahhoz, hogy dühömben jól orrba vágjam ököllel.

(Ezúttal a teleportáló képességet használta Dina. Ahogy zuhanni kezdett, apró, alig hallható pukkanás után, eltűnt a levegőből, és a kövezeten jelent meg. Ahonnan eltűnt, alig látható halvány füstpamacs lebegett néhány másodpercig a levegőben, majd nyomtalanul eloszlott.)

Nem zavarja a nyelvöltés. Olyan gyerekes. De mit is várhatna mást egy kamasztól? Akit ráadásul le is bénítottak. Hogy próbálkozik kiabálni, érthető. Ő sem tett volna másképp. Így legalább biztosan tudja, hogy nem viccelt: tényleg nincs aki meghallaná. Jobb ráébreszteni az elfogott személyt a történtekre. Akkor talán hamarabb belátja, hogy válaszokat kell adnia a mielőbbi szabadulásért. Már ha van elég okos, hogy belássa.
- Hogy ki vagyok, az nem lényeges. Hogy te milyen vagy, az már annál inkább! – kitérő válasz, de mi másra is számíthatott a lány? Kilétét úgy sem árulná el. Így sokkalta kevésbé bizonyulhat hihetőnek az itt történek.
- Gyengén megy a füllentés, ifjú hölgy. – csóválja meg fejét.
- Szövetségi ügynökök egyébként sem nyomozhatnak az USA határain túl. – mutat rá fenyegetőző szavai hibáira. Nem mintha megijesztette volna. Még ha igaz is lenne, akkor is tudna megfelelő intézkedéseket tenni, hogy az FBI-nak ne legyen bizonyítéka ellene. Így a fenyegetőzés nem jött be. Rossz pókeres válna a lányból. Legalábbis amíg mérges. Talán a nyugalom meghozza józan eszét is.
Reakciója a mutánsok kifejezésre igen meglepő. Ezt Helmsman szemöldökráncolása is jelzi. Nem hiszi azt, hogy a lány ennyire jól megtudná játszani magát. Tényleg nem tudna a mutánsokról? Sem arról, hogy ő az lenne? Vagy talán mégis rosszul látta? Ezt még ki kell vizsgálni.
- Kicsit több komolyságot kérnék. Egyébként pedig a kávé nem való gyermekeknek. Gátolja a növekedést. – jegyzi meg doktori kioktató hangnemében.
- Tehát nem tudja mit csinált? Nincs tisztába képességével… Az nem jó. – sóhajt fel Helmsman. Nem tehet más, próbára kell tennie a lányt.
- Így nekem kell rávennem, hogy használja képességét. – anélkül, hogy kezét használná, Dina a levegőbe emelkedik, köszönhetően a Zane által mozgatott energiamezőknek. Egy kis lökés és a lány táskája lepottyan a földre.
- Hogy lássa nagyon is valósághű az állapot és nem álom. – mondja a férfi. A lányt a fal mellé lebegteti, párhuzamosan vele, úgy 1-1,5 méteres távolságra. Sem karja, sem lába nem érhet el odáig normál körülmények között. A magasság pedig amelyben lebben 5-6 méter. Elereszti a lábait megbénító energiamezőt, de a lebegtetés így is fogva tartja Dinát.
- Nos, ifjú hölgy, íme a kísérlet: mikor befejezem ezt a mondatot, maga szépen le fog zuhanni. Hogy szétkenődik-e a betonon, vagy túléli, csak magán és a képességén múlik. Ám jobban örülnék, ha életben maradna. – vesz még egy nagy levegőt, ennyi haladékot adva Dinának a felkészülésre. Majd energiamező kikapcsol, immáron a Föld természetes gravitációja hat a lányra. Persze a jó doktor ismét tréfált. A beton felett pár centiméter magasságban generált egy energiamezőt, mely felfogja a lányt, ha esetleg elbénázza a dolgot. Nem szeretne embert ölni, ha nem muszáj. De a lány valóban jobb ha azt hiszi meghalhat.

Akaratlanul tör ki belőlem a további mimika, ahogy gúnyosan fintorogva elismétlem csupán csak magam elé motyogva: "Pedig beszélni fogunk." Még a nyelvemet is kiöltöm rá kissé. Gyerekes, de kényszer helyzetben vagyok, és hirtelen nem jutott jobb eszembe. Következő szavai azért, kiváltják belőlem a kényszert, hogy meg is próbáljam.
-SEGÍTSÉG!
Torkom szakadtából ordítom a világba segélykérésemet, mégis olyan, mintha ezt paplan alatt tenném, egy kút mélyéről. Még én is alig hallom vissza. Mintha bizony nem lenne körülöttünk levegő réteg, ami továbbítja a hangomat. Ez megdöbbent, és ha lehet, még jobban félni kezdek az idegentől.
Mi a jó fene történik mégis? Ki a csoda ez az alak? Tekintetem most már kissé jobban megfigyelve őt, szánkázik végig a képén.
-Kicsoda maga?
Na persze, erre nem jön egyből válasz. Amikor apát említi, azért visszavágok még neki.
-Az én apám FBI nyomozó. Ha kell az egész világot magára uszítja.
Fenyegetőzöm. Mégis úgy érzem, feleslegesen kikiáltott szavak ezek, mint az iménti ordításom. Persze, rám kontráz. Még hogy türtőztessem magam! Könnyű azt mondani. De a lényeg az, hogy végül is, valamennyire lenyugszok. Ha már nem tudom ezt kikerülni, próbáljak meg jó pofát vágni hozzá. Ez is egy megoldás.
Aztán amit mond...
Első reakcióm, hogy úgy nézzek rá, mint valami eszement idiótára. Bizonyára dilis a fickó. Valami elmegyógyintézetből szabadulhatott ki.
-Mutánsok. Na persze. -Gúnyos a hangom, ahogy megszólalok.- Minden sarkon áll egy. Együtt szoktunk kávézni.
Ám a mondat vége már nagyon nem tetszik.
-Tessék? Mit csináltam én? Én nem csináltam semmit, csak felugrottam, és aztán meg le a kuka tetejéről. Nincs ebben semmi különös.
Értetlenkedek. Valóban nem tudom, hová akar kilyukadni. Nem csináltam én semmi különlegeset.
Vagy mégis?...

Fintor. Milyen egyszerű és diszkrét arcmimika az undor kifejezésére. És ez nem csak a rossz étel kapcsán hanem az unszimpatikus emberrel szemben gyakorolva is hatásos. Persze egy Dr. Helmsmant ennyivel nem lehet kimozdítani magabiztosságából. S hogy aki csőbe mászik, ne lepődjék meg ha benne ragad… Persze hamar ott a segítség.
Az emberi viselkedésre épülő logika ismételten remekelt. Nem kell ide telepátia meg pszichológusi diploma! Kitalálja ő mindezek nélkül is mások lépéseit. Hiszen igazi sakkjátékos ő. A futó pedig gyorsan üt, illetőleg cselekszik.
- Pedig beszélni fogunk. – szólal meg hűvösen. Elteszi a mappát, majd lassú léptekkel a deréktól lefele lebénult lány elé sétál.
- Hozzád se nyúltam. És kiabálj csak nyugodtan. Nem fogja senki sem meghallani. – simán meggátolhatná, hogy mozogjon a szája, de az kommunikációs problémákat eredményezne. Helyette inkább csak a hanghullámok energiáját nyeli el. Hozzá még eljut Dina hangja, ám azon túl nem, mert elvész az ereje. Mint egyfajta csendburok.
Látja a félelmet a lány arcán. Érthető reakció. Ha empatikusabb alkat lenne, most megpróbálná megnyugtatni. Sajnos nem az.
- Nem fog bajod esni. És apád nem árthat nekem. – sem fizikailag, sem jogi úton. Minden eshetőségre be van biztosítva. Nem véletlen, hogy garázda alkat.
- Kérem, türtőztesse haragját fiatal hölgy! Egyszerűbb lesz az úgy mindkettőnknek. – próbálja némileg nyugtatni. Más körülmények között beinjekciózna valamit, ám most nem állnak rendelkezésre eszközei.
- Hallott már maga a mutánsokról? Olyan emberekről, akiknek különleges tehetségük van a szó nem észbeli értelmében. Hanem olyasféle, melyet az imént kiskegyed is produkált. – vág bele a beszélgetésbe. Remélhetőleg készségesebb lesz partnere. Nem szeretné fajtársát komolyabban megkínozni.

Még hogy jó tanács. Egyáltalán nem annak szántam. Valamiért fintorgok egyet a szavaira, aztán lassan megindulok a sikátor kijárata felé. Elég volt a kis kalandból. Legközelebb majd szépen megkeresi a pasas, amit elveszített. Tulajdonképpen tök feleslegesen strapáltam magam, felmászva a kukahalom tetejére. Miért érzem úgy, hogy csőbe húztam magam?
A hirtelen gondolat felbosszant. Legszívesebben bokán rúgnám.
Vállamon a táskával az utca felé lépkedek. Már-már elérem, amikor meghallom a hátam mögött a hangját. "Ne siess! Beszélnünk kell!"
-Nekünk semmit sem kell beszélnünk egymással.
Dobom hátra a vállam felett, majd döbbenten veszem tudomásul, hogy a lábaim két lépés között megtorpanásra késztetnek. Még jó, hogy nem vágódtam képpel az aszfaltra. Az lett volna csak szép. Persze az első a pánik. A gyomrom megugrik, riadtan pislantok lefelé.
-Hagyjon engem békén!
Kiáltok rá, megfordulva derékból. Mintha valami ragacsos vattába süllyedtem volna. Egy óriási láthatatlan paplanba, mely szorosan körülzár és nem enged mozogni.
Félelem kúszik fel a torkomban, nem tudom mi történik. Valamiért mégis a tudatom legmélyén ott motoszkál bennem a tény: A fickónak erősen köze lehet ahhoz, hogy nem tudok mozdulni.
-Az apám zsaru. Ha bajom esik, magát biztosan kiheréli.
Szinte fröcsög belőlem a düh az ismeretlen férfi irányába. Szabadulni szeretnék, csak nem tudom, hogyan tegyem. Mintha a talpaim odaragadtak volna a talajhoz.

Az önzetlenség igen ritka tulajdonág. És magányos is, ha nem viszonozzák. Noha dr. Helmsman hajlamos jó tett helyébe jót adni, ám más kérdés, hogy amit ő jónak gondol, az a másiknak is javára válik-e. Főleg mert saját érdekei szerint igyekszik jót tenni, amire nem fogékony mindenki.
A lány fintorát immáron nyugodt ábrázattal fogadja. Kézbe kapja a mappát, mely már egyáltalán nem érdekli. Sokkal inkább a lány személye és képessége. Távozni igyekszik. Ez nem volna jó dolog, mert elszalasztja a lehetőséget. New York túl nagy ahhoz, hogy az újratalálkozásnak számottevő esélye legyen. Még úgy is, ha mutáns kereső készülékét felhasználja.
- Köszönöm a jó tanácsot. – feleli szenvtelenül a lány után fordulva. Le nem veszi smaragd íriszeit róla. A köszönést ellenben nem hagyja szó nélkül.
- Ne siess! Beszélnünk kell! – persze sejti, hogy szavai meg nem állítanák a lányt, ki bizonyára maga is tudja, hogy látta amint karja meghosszabbodott. Ezért is tűnik úgy, mintha próbálna mielőbb elmenni. A menés mozgási energiával jár, mely Zane képességének alapja. Így nemes egyszerűséggel elszívja. A következmény igen látványos: Dina mozdulata megreked, mintha csak lebénult volna. Persze ez szájára nem vonatkozik, sem képességére. Eleven szoborként áll, kiszolgáltatva dr. Helmsman kényének-kedvének.

Szerencsésen érek földet, pedig meg is üthettem volna magam. Mi a fenének másztam fel azért a vacak papírért? Ha az ürgének annyira fontos, majd visszajön érte. Ő is lehalászhatta volna onnan. Ha elérte volna persze.
Na de ezen rágódni már késő, hiszen túl vagyok a dolgon, és a papírköteg kissé gyűrötten a markomban pihen. Én pedig az utca felé fordulok, hogy elhagyjam a sikátort. Ekkor pillantom meg a férfit. Elfintorodom kissé, majd megindulok feléje, odanyújtva neki a mappát.
-Elhagyta.
Csupán ennyit fűznék hozzá, és már mennék is el mellette, tovább a dolgomra. Van elég. Menet közben persze, felkaptam a korábban földre dobott táskámat, benne a füzeteimmel. Még tanulnivalóm is van. És nem mondtam Apáéknak, hogy késni fogok. Szóval esélyes, hogy idegesek lesznek, ha nem érek haza időben.
-Legközelebb jobban vigyázzon a holmijára.
Dobom oda neki csípősen. Ez még kijár a korábbi lökdösődésért. Igyekszem elhaladni mellette, főleg, ha kivette már a kezemből a paksamétát. Abban a reményben, hogy ez sikerül is, és valóban elválnak útjaink, toldom még meg.
-A további viszont nem látásra.
Tudom, hogy nem épp szívélyes, de mit tegyek? A pasas sem éppen az. Különben is, nem szeretek ismeretlenekkel ismerkedni egy sikátorban.

A felnőttek vannak elég okosak ahhoz, hogy szavakkal is meg tudják magyarázni tetteiket. Különösen igaz az egyetemet, illetőleg doktori iskolát végzettekre, mint amilyen maga Doktor Helmsman is. Főképpen ha a kioktatás egy sihedernek szól.
Csak vállat von a leányzó riposztján. Nincs különösebben kedve, ideje további eszmecserét folytatni ebben a témában. Még ha nem sietne akkor is így érezne. Mit neki egy siránkozó kiscsaj azon dolgokhoz képest mikkel foglalkoznia kell. Például megváltani a világot. Abba belefér egy kis nyarvogás.
Valóban oly tempóval siet, hogy már nem hallja amint Dina utána kiált. Hiába, a süketség időskori ártalom. Ez nem fogja elkerülni, hiába is mozog oly energikusan. Ám a tudomány még megoldhatja ezt a problémát is, mikor az igazán aktuálissá válik számára.
A bejárat előtt gyorsan belenéz táskájában.
- Ejnye. – fedezi fel a hiányzó dokumentumot, miben igen fontos és pontos statisztikai adatok szerepelnek. Valahol elkeveredhetet vagy a leányzó vitte magával gonoszul udvariatlansága folytán. Egyik variáció sem tetszik neki. Nincs más mit tenni, gyorsan visszaindul a tetthelyre, méghozzá futva. Hűlt helyét találja csak a lánynak és a papíroknak. Koránt sem süket fülét azonban megüti valami zaj a közeli sikátorból. Ezen már ne múljon, elindul megnézni, hátha valami hasznosat talál ott.
Összeomolni készülő kukarengeteg, a tetején Dinával, ki épp kezével nyúl a fennakadt és eltűnt mappáért. De ez a kéz valahogy aránytalanul hosszúnak tűnik. Legalábbis az előbb nem tűnt fel neki, hogy ennyire messzire érne el a lány keze. Vagy csak képzelődne? Főleg amilyen ruganyosan ér földet, mikor összeomlik alatt a kukatorony.
Szemöldökét felhúzva nézz csodálkozva:
- Hínye! -  mutáns a lány. Ez szinte biztos. Esélytelen, hogy elnézte volna az előbb. Ekkora véletlent! Vagy talán mégsem az. Egyre többen vannak, ez nem kétség. A jövő immáron egyre bizonyosabban az övékké. Csak meg kell szerezni az irányítást.

Részlet kérdés. Na persze. A felnőttek mindig ilyen szöveggel hárítják el magukra a felelősséget, és tolják át másra.
-Egyáltalán nem. Jobban is kinyithatná a szemét, mielőtt fellök másokat. És az sem szép, hogy ezt a hibáját, rám próbálja kenni.
Durcásan megvonom a vállam, miközben a kezébe nyomom a papírjait. Ő pedig összecsapja a táskáját, és már rohan is tovább. A tekintetem természetesen követei a paksamétából elröppenő iratok útját.
-Hé Uram!
Pördülök meg, hogy szóljak neki, elveszített valamit, de máris messze jár. Tekintetem újra a papírok felé fordul, melyeket felemel a szél, és felhelyez egy magasabb pontra.
-A túróba!
Szalad ki a számon a bosszúság. Miért is foglalkozom vele? Hagyhatnám is. Ha annyira kell az ürgének a papírja, menjen utána. Még sem megyek tovább, hanem lépteim bevisznek a sikátorba. Nem nagyon szeretem az ilyen helyeket, és Apa is mindig óva int tőle.
Közelebb lépek a falhoz. Az akta úgy három méter magasságban akadt meg. Tiszta sor, hogy ezt csak úgy, nem érhetem el. Felugrani sem tudok odáig, így aztán máris egyéb megoldáson töröm a fejem. A sikátorokban az a jó, hogy mindig tele vannak szeméttel, és az ehhez szorosan kapcsolódó kukákkal is. Van belőle itt is, csak kicsit távolabb. Bosszúsan morranok egyet, de a legközelebbihez baktatok, és lassan eltolom odáig, ahol a papírlapok fennakadtak.
Jó lesz. A falhoz nyomom a kukát. Ez még persze nem elég, kellene valami lépcső is, hogy feljussak a tetejére. Hamar a szemembe akad egy roggyant szék. Tökéletes. Nem kell sok idő ahhoz, hogy máris készen álljon a kényelmes felmászási lehetőség. A földről a székre állok, onnan pedig a kuka tetejére lépek. Nem mondom, hogy egyszerű, de azért sikerül. Óvatos apró léptekkel araszolok el a megfelelő pontig, és felnézek. Jó.
Bal kézzel támaszt keresek a falon, és jobbommal nyúlok fel, de sajnálattal veszem észre, hogy még vagy tíz centi így is hiányzik.
-A fenébe!
Ugrani nem merek, mert azért attól tartok, hogy beszakadok a kukába. Rühelleném, ha a szemét között kötnék ki. Újra átvillan a fejemen, hogy miért is foglalkozom ezzel az egésszel? Ettől függetlenül lábujjhegyre emelkedem, és megpróbálom így elérni a papírokat. Még mindig hiányzik jó pár centi.
Tovább nyúládozom. Közben persze, percek telnek el. Már-már elérném, amikor érzem azt, hogy hirtelen kissé elgurul a faltól a kuka. Dobban egy erősebbet a szívem.
-Franc.
Elrugaszkodom, hogy megkaparintsam végre a papírokat. A szemetes edény elválik a faltól, és messzire gurul, ki a sikátor közepéig, én pedig elérve a legmagasabb pontra, lefelé indulok. Hiába, ez a gravitáció. A papírok pedig még mindig a régi cégér mögött vannak. Mielőtt azonban lefelé zuhannék, a nem túl nagy magasságból, még egyszer odakapok, és egyszer csak ott érzem ujjaim között az akta sarkát.
A következő pillanatban talpam a kövezeten csattan, én pedig kissé lihegve támaszkodok neki a falnak.

(OC: Külső figyelmes szemlélő talán láthatta, ahogy mintegy fél métert nyúlt a jobb karom...)

Azon a napon amikor valaki karambolozik már nem fognak jól alakulni a dolgok. Még ha ez a járdán történik is meg. Főleg doktor Helmsmannal. Épp fontos tárgyalásra sietve. Ráadásul egy kamasz leányzóval ütközött. Ráadásul még a nyelve is csípős.
- Részletkérdés! A baj megtörtént. – próbálja rövidre fogni a történteket és véget vetni a ki a hibás értelmetlen szójátékának. Inkább a megoldáson dolgozik. Vagyis a széthullott dokumentumok mielőbbi összeszedésén. Láthatólag a szél is ellene dolgozik. De a leányzó igen segítőkésznek bizonyul. Így hamar meglesz.
- Köszönöm, kisasszony! – gyömöszöli bele aktatáskájába s már robog is tovább. Siettében nem veszi észre, hogy az egyik mappát a szél befújta a sikátorba. Dina még éppen észreveheti. A felfelé szálló levegő nekicsapja a falnak a pihe könnyű papírcsomagot, ami meg is akad egy ósdi, rozsdás cégértáblában, mely egy néhai borbélyüzleté lehetett. A probléma csak az, hogy jó három méteres magasságban található.

Jól indult a reggelem. Apa már korán elhúzott otthonról szokás szerint, így Anyával töltöttem el a reggelit. Szeretem ezeket a reggeleket, olyan jókat tudunk beszélgetni. Különösen aggódtam a fizika dolgozat miatt, de anya megnyugtatott, hogy menni fog. Valóban ment, bár bizonyára nem lesz jeles. Nem baj, fizikából jó nem a közepes is. Vagy még sem. Jó lenne ráerősíteni kicsit, hiszen az egyetemhez kell a magasabb pontszám. Igaz, még van addig ez az év, meg a következő is. Anyával meg is beszéltük reggel, hogy ha kell, hát majd eljárok egy magántanárhoz. Anya azt mondta, ezt ki tudják fizetni. Csak a többi tárgyból kell magamtól jónak lenni. Ezzel nem is lesz gond.
Szóval, túl vagyok a fizika dogán is, és az ebédidő alatt, jól szórakoztunk a csajokkal. Az osztályból ugyanis négyen járunk kézilabdázni, és ketten a szurkoló csapatban is benne vannak. Így elég sűrűn vagyunk együtt, és igen jó hangulatban szoktak telni a közös programok. Nigel persze, kerülgetett, de nem adtam neki túl sok esélyt. Örültem, hogy a lányok annyira körül vettek. Nem akarok vele többet beszélni.
Végre hazafelé tarthatok. Az Ötödik sugárútra fordulok. Kirakat nézegetés a program hazáig. Szeretem a kirakatokat nézegetni. Nem mondom, jó lenne olykor betérni az üzletbe és megvenni, amire vágyik az ember, de azért nem vagyok elszállva. Jó ideig álltam egy Chanel bolt előtt. Azt hiszem már tudom, hogy az idei évzáró bálra, milyen ruhát veszek fel.
Épp elfordulok a kirakattól, hogy tovább lépjek a következő felé, amikor egy pasas nekem jön. Elég nagy lendülettel. Még a táskáját is elejti, miközben lesodorja a vállamról az enyémet.
-Maga jött nekem.
Vágok vissza csípős nyelvvel. Lehajolok, és felkapom a táskámat, vállamra lendítem. Csak a tekintetemmel követem, ahogy a papírjait szedegeti. Néhánynak alá kap a szél, odébb lebbenti. Sóhajtva lépek utána, s csippentem ujjaim közé őket.
-Tessék.
Nyújtom felé.

Nem ritka jelenség Doktor Helmsmannál, hogy sátrat állított pizsama alsójában. Az ellenben már fehér holló gyakoriságúnak számít, hogy emlékezzék is az álomra, ami ezt a jelenséget okozza nála. Ez a reggel ezen kivételek közé tartozik. Mert amint feltárulnak zöld íriszei, emlékei között frissen szerepel egy különös történet képei. Mintha csak valami filmet nézet volna az agyában. Persze fekete-fehér kiadásban. Az egyik régi barátnőjével álmodott. Az elsővel, akivel járt mikor New Yorkba került az egyetemre. Igen, akkor még nagyon élt benne vad természete. Ezzel is nyerte meg a lányt. No, meg a jó kis kábszerrel, mit előszeretettel fogyasztottak. Talán szerelmük is így alakult ki. Fura volt a lány, Zane azt hitte, hogy azért mert a nyugati partról való. San Diegoból vagy Franciscoból… már nem emlékszik rá. Valamelyik San helyről. De ezek emlékek, nem maga az álom. Mert azaz álom… Hát igen egy szerelmeskedés. Agypornó. Nem csoda a testi reakció. De ez nem magyarázza meg azt, miért borította egész testét izzadságcseppek, s miért érez szájában keserű ízt. Mert bármennyire is kellemesen indult az álom, horrorban ért végett. Mi is történt? A kellemes együttlét után a lány bejelentette, hogy terhes. Hasa hihetetlen gyorsasággal nőtt, míg végül eljött a szülés ideje. Normális gyermek született, akit arctalan idegenek elragadtak. A lány sír, Zane tehetetlen és itt az álom vége.
Felül ágya szélére, karjával törli le homlokáról a nedvességet. Fejében még kavarog minden. Az álom fantáziája és az emlékek valósága. Mert semmi ilyesmire nem emlékszik. Tény, hogy a lány egyszer túladagolta magát, kórházba került, majd szülei hazavitték, többé nem látta, nem hallott róla. Akkoriban igen könnyedén vette az ilyesmit. Jó, ma sem sokkal különb, csak sokkal kifinomultabb, s már nem drogokkal szerez nőt.
Megrázza fejét, mintha csak feledni akarná zavaros álmát. Felkell, elmegy a fürdőszobába megtisztálkodni. Szobájába visszatérve nekilát felöltözködni. Szokásos hószín ruházatát ölti magára. Kedvenc bíbor csokornyakkendőjével bajlódva tekintete óhatatlanul a fáraómaszkra téved. Mindig megnyugtatja eme ősi relikvia látványa. Most arra szüksége is lenne, hiszen a víz sem tudta kimosni fejéből a zavaros álmot. És a maszk sem tette meg. Mi több, újra és újra felidéződik elméjében az arctalan csecsemőrablók képe. Morcosan hagyja hátra szobáját és lakását, elindulva munkahelyére.
Rossz hangulatban telt napja. Ráadásul még egy tárgyalással is megbízta a vezérigazgató. Nem a legjobbkor. Felkészülnie rá nem nehéz, ahhoz elég rugalmas és okos. Érzelmi instabilitásán uralkodnia ellenben sokkalta nehezebb. Össze szedve a szükséges dokumentumokat aktatáskájába indul meg a találkozóra egy közeli irodába. Persze gyalog, mert úgy az egyszerűbb. A forgalom nagy, New Yorkban ez nem meglepő, a doktor pedig szórakozott. Összekoccan egy lánnyal, ami elég ahhoz, hogy lazán kezében tartott aktatáskája földet érjen, kiszórva a benne lévő okiratokat.
- Hogy a macska rúgná meg azt a vaksi szemedet! – morogva kezdi el gyorsan összekapkodni a papírokat.