Moira & Charles - Good morning!

Charles & Moira

Egy pillanatra megállok a kávém kortyolgatása közben, és a tűnődő, elrévedő pillantásomat most rá irányítom, én általánosságban beszéltem, erre mégis magára veszi. Nem tudok nem mosolyogni, s nem olyan visszafogottan, mint régen, már nem pironkodok annyira. Igaz, mindketten komolyodtunk, ám közben eltelt öt év, fiatalabbak már nem leszünk, felesleges úgy tennünk, mintha nem lett volna soha semmi köztünk. Már nem vagyok az a romantikus lélek, aki talán voltam a szívem mélyén, nem fogok sóhajtozva visszagondolni a csókjára. Sokkal inkább felnőttesen vonom fel a szemöldökömet, mintha némi incselkedés is csillogna benne.
- Még kérdezed? A fél világ rólad beszél, igazán mélyet viszont alig tud rólad bárki is. – Nem nevetem el magamat, csupán az ajkam széle rándul meg olyan szinten, nekem azért van olyan kivételes megítélésem az életében, hogy együtt kezdtük a pályafutásunk komoly részét, s most ismét egymáshoz sodort az élet. Meglátjuk, hogy ezúttal mire megyünk egymással. Szeretnék itt maradni, s tenni az ügyért, amelyet a sajátomnak is érzek, nem gondolom ugyanis, hogy ember, és ember között lenne különbség. Különben pedig jót tenni mindig fontos cselekedet, ezért lettem a kormány embere, majd orvos, hogy a képességeimet az emberiség szolgálatába állítsam. Úgy vélem Charles is így gondolkozik, ezért értjük meg egymást ennyire, hogy ne csak szövetségesek legyünk, barátok is.

- És hogy akarod megismerni Charles? Láthatod, testőrökkel veszi magát körbe, és ha túl is jutsz rajtuk, az erejét felismerni még a Cerebroval sem feltétlenül lehetséges. Vagyok annyira kiváncsi, hogy akitől csak lehet, vért veszek, nála viszont nem volt lehetőségem, és a kartonját se találtam meg sehol. Kértem hozzáférést még a CIA-nál, titkosított akta, senki nem férhet hozzá legfelsőbb engedély nélkül. Még Hendry ezredesnek sem volt olyan... – Rázom a fejemet, egyenlőre zsákutcának látom Appleton leleplezését. Csupán a megérzéseimre tudok hagyatkozni, miszerint valami nem stimmel körülötte. Nem mondom, hogy biztosan rosszindulatú, de hogy több, mint aminek elsőre látjuk, az biztos.
Eltűnődöm, lassan végeztem a reggelimmel, és a beszélgetésünk sem több felvetéseknél. Mennem kéne letusolni, hogy komfortosabban érezhessem magamat. Azért az, hogy megint ledrágáz, mégiscsak jól esik, talán nem teszi ezt mással Ravent leszámítva. – Jól van. Rendbeteszem magam, aztán megkeresem Hanket. Ha eltűntek, az valóban aggasztó. Ha nem komolyodtál meg nagyon, este bemegyek a városba vacsorázni, tarts velem. – Tolom el magamtól az asztalt, s egy kedves mosollyal intve a férfinek sarkonfordulok, és távozom, vélhetően Hank mellett hosszú nap vár rám, amilyen munkamániás. Akárcsak én.

//Nagyon jóóó volt, köszike^^//

Made by

Charles & Moira

Ha észre is venném biztosan nem tenném külön szóvá, azért olyan nem vagyok, hogy direkt hozzak valakit kellemetlen helyzetbe, de jól sejti, nem veszem észre. Már csak azért sem, mert a diákokra figyelek és mert nem mászom bele mások fejébe soha sem, ha nincs rá feltétlenül szükség, mert teszem azt fenyegetve érzem az iskolát. Egyébként nem korrekt dolog bárkivel is ilyesmit tenni, épp e miatt nem is teszem. Ezt tanítjuk itt is a diákoknak az iskolában. Csak azért, mert erősebbek másoknál, vagy mert többre képesek még nem kell ezt az előnyt kihasználniuk. Nem kell fitogtatniuk a hatalmukat. Pont azzal van esélyünk idővel elfogadtatni az emberekkel azt, hogy nem vagyunk rájuk veszélyesek, ha nem mutatjuk ki túlzottan gyakran azt, hogy mit tudunk. Az emberek félnek az ismeretlentől, félnek attól, amit nem tudnak kezelni, irányítani és a mutánsok pontosan ilyenek, főleg azok, akik nem nálunk tanultak, hanem az ellentétes oldalon állnak. Tőlük természetesen az emberek okkal félnek, veszélyesek is.
- Én is titokzatos lennék? - azért erre elmosolyodom. Talán egy pillanatra még a fiatalkori énem incselkedő mosolya is felvillant, amire emlékezhet még... legalábbis most már és amit oly ritkán veszek elő, hiszen már nincs rá módom, hogy olyan legyek. Rengeteg teher és felelősség nyugszik a vállamon, azokkal kell törődnöm és persze az iskolával, a diákokkal. Nem tehetem azt, amit akarok akkor, amikor akarom, ez mára már teljesen egyértelmű. - Megértelek Moira, nehéz lehet, épp e miatt kellett a védelem az elmédre, és másképp nem tudtam megoldani. A doktor talán tényleg kihasználni akar, amíg nem tudunk róla szinte semmit, nem érdemes hibás következtetéseket levonni. - nem tudjuk, de épp e miatt nézünk utána, hogy kicsoda és mit akar pontosan. Talán szövetséges, talán ellenfél, nem tudhatjuk. Az is lehet, hogy ismeri az ellenségeinket is, vagy talán olyan kormányhivatalokat, akik veszélyesek ránk. Annyi biztos, hogy ő sem csak egy átlag ember, de hogy pontosan mi az, amit tud, na azt egyelőre még nem tudjuk, épp ezért kell óvatosan viszonyulnunk hozzá, Moirának is. Sőt neki főleg.
- Talán sosem lesz igazán az. Mindig lesznek ellenzőink, mindig lesznek akik úgy gondolkodnak mint mi. Sokaknak olyan sérelmeik vannak már most az emberektől, hogy nem tudni valaha képesek lesznek-e megbocsátani nekik egyáltalán, vagy együtt élni velük. Nehéz drága Moira... egyre nehezebb. - megoldást találni, olyat, ami mindenkinek jó. Nem tudom, hogy egyáltalán létezik-e ilyen, néha azért én magam is elbizonytalanodom, de tudom hogy legalább nekem mindenképpen hinnem kell benne. - Segíthetnél Hanknek. Néhányan eltűntek az iskolából, tanár is van köztük, diákok... nem tudjuk, hogy hová, de olyanok, akik megbízhatóak és nem jelezték, hogy távol maradnának. Őket keressük, Hank próbál állítani a Cerebron, de talán a te tudásod is segíthet. - ebből talán sejtheti, hogy az én elmém bármilyen erős is ezt most nem tudta megoldani. Hiába a gép, ami felerősít, nem volt elég ahhoz, hogy megtaláljuk azokat, akik eltűntek, mintha nem is lennének... egyáltalán sehol. Hasonlót akkor tapasztaltam, amikor a szigeten tűntek el, de ez mégis más, akkor érzékeltem őket felületesen, csak tudtam, hogy valami gátolja a kutatást. De most... sehol sincsenek.

♫ Reality ♫ ϟ Közös reggeli ϟ ©

Charles & Moira

Követem a professzor pillantását, ahhoz képest, hogy régen én voltam a komolyabb, ő pedig barátságos volt, most hihetetlenül nagy a tekintélye. Ha akkor a viccességét és az empátiáját néztem, most akaratlanul is meglátom benne a férfit, a kora okán elmélyülő ráncok is jólállnak neki, sikerül egy pillanatra elpirulni, ám ha szerencsém van, nem veszi észre, ahogyan a diákjait vizslatja, vagy ha véletlenül felém is nézne, betudhatja a futás okozta pírnek. Nekem már nem lenne meg ez a hatékonyságom, az itteniek nem ismernek, Hank maradt meg egyedül, hiszen a felnőttek a maguk útját járják ahogy hallottam, Eric az örök bútordarab még a professzor mellett. Ravent jó régen nem láttam, bár úgy tudom még mindig megvan a szobája, lehet, hogy itt lakik még olykor. Mosollyal jutalmazom, hogy megint ledrágáz, valami sosem változik. Példának okáért az, hogy nem tudom eldönteni, hogy barátként kezel, vagy a nőt látja bennem, de ügyes skót hagyományérzőként inkább elrejtem az érzelmeimet, bezzeg Evan mindig rácáfol a spórolós érzelemnyilvánításokra, annyi barátnője volt már, hogy húsz körül feladtam a számontartását.
- Azt hiszem kémkedni. Ostoba bábnak érzem magamat. Azt akarták hogy én legyek a szemük és fülük, akinek az elméjéből majd kiolvasható minden, amit itt tapasztaltam. Nem tudom, hogy a doktor ellenséget lát benned, vagy leendő szövetségest. Tulajdonképpen mindig zárt ajtókba ütköztem, még nálad is titokzatosabb... – Nem tudom első körben, hogyan is jöhetnénk rá, hogy kicsoda Appleton valójában, Charles úgyis belenéz a fejembe, ha akar, ebben nem is gátolnám meg, ha ezzel tudnék segíteni neki, és a birtok jelenlegi lakóinak. Nem tudnám állítani, hogy a doktor rossz ember, de hogy árad belőle valami nyugtalanító, az biztos. Bármennyire is udvarias volt velem ő, meg Nathan is, valahogy Charles mellett a helyem, a józan ész és a régi barátság is ezt mondatja vele, ez nem is lehet másképpen.
- Nem tudom, ez az egész mutánskérdés továbbra sem lefutott ügy. Naponta jelennek meg magukat istennek képzelő alakok, akik ellen a békés megoldás aligha jelent megoldást, holott én is ennek a híve lennék, hiszen ismersz. Most mivel foglalkoztok? Ha maradok, tudod a hasznomat venni? – Végzek lassan a reggelimmel, felmennék letusolni, átöltözni, mára egészen tevékenynek érzem magamat, hátha be tudok kapcsolódni az itteni életbe.

Made by

Charles & Moira

Már van annyi tiszteletük felém, hogy elég egy szúrósabb pillantás és visszafogják magukat, legalábbis a többségnek. Persze ez nem feltétlenül mindenre igaz, de szerencsére a srácok most csendben maradnak és nekem sem kell komolyabban rájuk pirítanom, hogy maradjanak szépen csendben és nyugton. Na nem mintha egyébként Moira ne tudná megvédeni magát. Emlékszem még rá, amikor ő volt az, aki rápirított Ravenékre, mert kissé leamortizálták a berendezést a nagy szórakozásban, pedig ő volt itt az egyedül ember, mégis olyan szépen leteremtette őket, hogy simán elérte a kellő hatást, mi még csak nem is igen kellettünk támogató erőnek sem Erickel.
- Dehogy nem drága Moira. Talán a véremben van, de másoknak is sok minden és semmi sem teljesedik ki, ha az ember nem tesz érte. - kellettek hozzá a többiek is és az én eltökéltségem, hogy most itt tartsunk, de nem működött volna, ha nincs az összetartó erő és nem támogatnak ők is engem. Lehet, hogy nem is vették észre, hogy megteszik, de számított, hogy bíznak bennem és hogy előre tudtunk lépni és Hank is nagyon sokban közrejátszott, hogy aztán sem veszítette el a hitét és a reményét, hogy a kísérlete nem pont a legjobban alakult.
- Talán nem ismertek annyira és nem ismerték a részleteket, nem tudhatod, hogy miért küldtek ide egyáltalán. Erre kellene rájönnünk. - nem akarom megijeszteni azzal, hogy akár olyan oka is lehet, hogy teszem azt itt legyen megfigyelőnek, vagy rajta keresztül tartsa szemmel az a valaki a birtokot. Az a fő, hogy óvatosnak kell lennünk, és még mindig nem tudhatjuk, hogy mit akar pontosan tőlünk ez az Edward. Valamit biztos és az sem biztos, hogy rosszat, de jobb, ha mindenre felkészülünk, mint ha később ér a meglepetés és akkor már nehezebb cselekedni. A kérdésére csak sóhajtok egyet. Láthatja az arcomon a gondterhelt vonásokat, amik érthetőek, hiszen nem egyszerű mindent összefogni és talán lehetetlen is. Sosem tudhatjuk, hogy mikor robban a bomba, azaz mikor derül ki, hogy létezünk. Örökké nem titkolhatjuk el, ezzel sajnos én is tisztában vagyok, de muszáj minél jobban előkészítenünk a terepet, hogy minél kisebb legyen a visszhang, amikor kiderül az igazság.
- Nem tudom, nem hiszem. Ők mindenről másképp vélekednek és nem gondolom, hogy meg tudjuk értetni velük azt, hogy rosszul gondolkodnak, hiszen eddig se ment. Radikálisok és csak egyre inkább azok, mégis hogyan győzhetnénk meg őket, hogy az emberek nem veszélyesek ránk nézve, amikor újra és újra bizonyítják? - nem, nem veszítettem el a hitemet, hogy amit csinálunk az jó és így kell cselekednünk, de nem tudunk meggyőzni erről másokat, mert még itt a birtokon is vannak, akik tartanak az emberektől, akik félnek, hogy az életük fenekestül felborul, ha kiderül, hogy létezünk és az emberek majd ellenünk fordulnak. Volt már rá példa és ez sajnos nem a mi malmunkra hajtja a vizet.

♫ Reality ♫ ϟ Közös reggeli ϟ ©

Charles & Moira

A füttyögés nem igazán zavar, meg sem rezzenek, csak hátranézek, hogy ki volt ilyen bátor. Felnőtt nő vagyok, itt az iskolában vélhetően dúlnak a hormonok. Pedig a csapzott-izzadt hajam nem igazán dögös, és a melegítő sem túl csábos, habár ha lejebb húznám kissé a zippzárt, bőven meglódulna a srácok fantáziája. De nem, ha már Charles kéretett, jövök, hogy tudjunk beszélni, reggelizünk, aztán majd felmegyek rendbetenni magamat. Engem nem zavar, hogy az edzéstől ilyen vagyok, ám kell a komfortérzet. Látom, hogy Charles nem is azt nézte, hogy én milyen vagyok, csupán a pillantása volt tiszteletet parancsoló a diákok irányába. Többre nincs is szükség, megszünt a helyzet, amint leültem.
- Tudom, egy csapat vagytok, én is a részese voltam még az őskörban. De Charles... tévedsz, neked nem kellett ahhoz csiszolódni, hogy ilyen legyél. A véredben van. Szó szerint. – Viszonzom a mosolyt, nem feltétlenül arra értem, hogy belelát mindenki fejébe, így a félelmet könnyedén tudja kezelni. Sokkal inkább úgy látom, hogy a magány, és hogy egyedül kellett felnőnie szülők nélkül, igen empatikussá tette. Na jó, nem egyedül hiszen befogadta Ravent is, aki az elején mintha féltékeny lett volna rám. Bár tudnám miért.. Aztán nem én tehetek róla, hogy az a testvéri vagy milyen kötődés lazult, Raven a vége felé már Eric felé is bőven kacsintgatott. Vajon most milyen a viszonyuk? Nem akarnék rákérdezni, úgy vélem az tapintatlanság volna.
- Számomra mindez... érthetetlen. Ha ennyire ismernek, hogy-hogy nem tudták, hogy ha visszakapom az emlékeimet, képtelen leszek ártani neked? – Jó nyomozó vagyok, és tudósnak is egyre ügyesebb, na de ez nekem magas. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy friss ismeretséghez kevésbé kötődöm, még ha Appleton zseniális elme is, és a kutatásaimat komolyan támogatná, ám a valódi céljait Charles-éval ellentétben alig ismerem. Titokzatos, azt pedig nem szeretem. Az egyenes út az enyém. És tudom, hogy a professzor is ilyen. Nagyon hasonlítunk, ezért is működünk ennyire jól együtt. Ezért tud zavarba hozni, ha rám mosolyog. Igaz, már korántsem annyira, mint régen.
- Hogyne. Mindig is kedveltem azt a kölyköt... – Széles mosollyal bólogatva lekvárt is kenek a pirítósra, és elkezdek falatozni. Hank pedig bár szemtelenül fiatal, egy géniusz, Charles igazán sokat nyert vele. Ha Eric nem lenne, Charles akkor is minden tekintetben támaszkodhatna a másik doktorra, hiszen úgy tudom, ő is disszertált nem olyan régen. Lassan már mindenki doktor lesz, kiváncsi vagyok, hogy Raven mikor lát publikálni. Ez utóbbi csak jó vicc, még ha nem is nézem le a szőkeséget.
- Nem lehet megint... valami módon összefogni őket? Beszélni velük? Ezért vagyok itt. Számíthatsz rám. – Nyúlok most előre, és ráteszem a kezemet az övére, s komoly pislantással bólogatok. Mivel sem őt, sem magamat nem akarom zavarba hozni, gyorsan el is engedem, és rákapcsolok a reggelizésre, nagyon kéne már az a zuhany.

Made by

Charles & Moira

Szó se róla sokat változtam azóta, hogy az elején találkoztunk és a segítségemet kérte. Azt hiszem arra még ő sem gondolt, hogy mi lesz majd abból, amit eredetileg szeretett volna. Csak beszélni és tanácsot kérni és a végére ez az iskola forrt ki belőle. Akárhogy is, de lényegében Moirának köszönheti az intézmény is a létezését, hiszen ha ő nincs, akkor nem jövök ide vissza, nem keressük meg Alexet, vagy nem találkozom Hankkel. És mégis ennek ellenére is ő volt az, akit végül kénytelenek voltunk ettől az egésztől megfosztani... Rossz megfogalmazás. Én tettem meg, nem többen, én döntöttem így, én voltam az, aki végül arra jutottam, hogy megvonom őt ettől, mert úgy gondoltam, hogy akkor lesz nagyobb biztonságban, ha nem folyik bele az egészbe. Talán most már más a helyzet, de aggasztó, hogy úgy küldték ide, talán azért, hogy nekem okozzanak fejtörést, talán azért, hogy többet tudjon meg az az illető rólunk. Ennek még feltétlenül utána kell járni.
A füttyögés azért belőlem is vált ki egy határozottabb odapillantást. Moira a vendégem és tudom, hogy vannak nálunk olyan diákok, akik kezelhetetlenebbek, vagy épp nehezebb esetek, de ettől még nem szabad elengedni a gyeplőt, tudniuk kell, hogy mi az, amit megtehetnek és mi az, amit nem.
- Köszönöm Moira, de egyedül nem értem volna el ezt, és egyedül nem váltam volna jó vezetővé sem. - kedves mosoly, mielőtt még nekiállnék a croissantomnak. A reggeli fontos étkezés, lehetne most erről is beszélni, de nem érdemes, a beszélgetésünk most a lényeg és nem pedig a reggeli. Ki kell találnunk hogyan védjük meg őt, ha elmegy innen, mert abban teljesen biztos vagyok, hogy nem marad itt a végtelenségig, azt nem is igen viselné el. Várja a munka és a testvére is.
- Úgy értem szerintem arra számítottak, hogy majd továbbra is úgy vélekedsz, mint amikor idejöttél és így hasznos szövetséges leszel, de ha jól sejtem már nem adnád ki nekik önként az iskola és a birtok titkait. - bízom benne ez nem is kérdés. Bár ettől még mindenről nem beszélnék neki. Ennyi védelemre ugyanis szükségünk van. Nem tudhatjuk, hogy milyen következménye lenne annak, ha esetleg kitudódna itt pár apróság, ami nagyon is vont. Moira elméje betörhető, ha olyan próbálkozik vele, aki tudja, hogyan kell az emlékek között kutatni, épp ezért kell óvatosnak lennünk, hogy mi az, amit megtudhat és mi az, ami a saját érdekében is jó, ha rejtve marad előtte.
- Megleptél, de jól állhat neked a génkutatás, Hank biztosan szívesen beszélgetne el veled néhány kutatásáról. Úgy is ritkán mozdul ki innen, örülne, hogy benéznél hozzá. - az arcom mégis a barátságos szavak ellenére gondterheltté válik, hiszen igaza van. Egyesülni kellene, de kétlem, hogy ez működnek. Emma és a társai egészen mást akarnak, mint amit mi, és ezt úgy vélem szinte lehetetlen lenne összeegyeztetni. Halkan sóhajtok hát egyet mielőtt megszólalnék. - Pont e miatt nem közösködhetünk velük. Ők úgy gondolják a mutánsok többek, mint egy ember, uralkodni akarnak... nem együtt élni, hiába hogy a bolygó mindannyiunké. Nem tudom, hogy mi lesz Moira... nem tudom mikor tudunk majd nyilvánosság elé állni úgy, hogy ne sérüljön senki sem. - a jogaink, a lehetőségeink és láthatja rajtam, hogy felettébb gondterhelt vagyok. A sóhajom, a szavaim, a ráncok az arcomon. Azóta, hogy találkoztunk évekkel ezelőtt sokkal több ráncot sikerült magamra szedni. Érthető... sokkal több a gondom, mint régen, amikor még csak az egyetemmel foglalkoztam.

♫ Reality ♫ ϟ Közös reggeli ϟ ©

Charles & Moira

Határozottan örülök neki, hogy bizonyos fokig komolyabb lett, már nem fordul meg minden lány után a folyosón, ahogyan pár éve tette, sikerült valóban azzá a professzorrá válni, akit csak néhányan láttunk benne egykor. Meglehet; a keserű tapasztalatok formálták, akárcsak engem, a szövetségünk az emlékeim feloldásával ismét megerősödhet, barátok voltunk, talán egy kicsit több is, hiszen bevallom, imponált a felvillanyzó, örök omptimista szövege, amelyet gyorsan el tudott dobni, ha komolyra fordult a helyzet. Ő volt az, akit sosem láttam szomorkodni, mindig inspriált másokat. Remek szervezőkészséggel megáldva, amely talán a képességéből adódóan empátiát jelent, mindig tudta ugyanis nem csak azt, hogy mi jár az emberek, vagy mutánsok fejében, az volt a nagy szó, hogy segített is megvalósítani azt. Csodáltam, igen, és még mindig csodálom, tulajdonképpen az sem zavar, ha ezt is tudja rólam. Megkérhetném, hogy többé ne nézzen a fejembe, ám úgysem ez a lényeg, ha tisztel eléggé, nem teszi, ha pedig szükségem van rá, hogy mégis meg tudjam vele osztani, fel fogja ismerni a gesztusaimból. A testhezálló melegítőt most szívesen ledobnám, hogy tusoljak, de ha beszélni akar velem, akkor megyek, nem váratom meg. Miután már az épület tele van diákokkal, nem én vagyok az egyetlen felnőtt nő az iskolában, mégis füttyent utánam vagy két kamaszkorú diáksrác, amin a vállam felett visszanézve némítok el, belül azonban jól esik, hát kinek ne esne jól?
- Az valóban nem. Arra értem, hogy te fogtad össze őket. Jó vezető vagy Charles, ebben rejlik az erőd. – Bólintok, hiszen igaz, hogy a többiek itt vannak, voltak, de mindenki a saját munkájához ért, nem túl kezdeményezőek, még Hank sem, pedig ő kifejezetten feltalálói vénával van jelen, Charles nélkül ellenben sokszor elmegy az önbizalma. Kell ide valaki, aki pontosan átlátja az összefüggéseket, és az élére áll a mutánsok mozgálmának, amelynek akár én is a részese lehetek, mint kutatóorvos. A CIA még ráér, az ilyen típusú munkák évekig tartanak, nem sietek vissza, vegyük csak példának okáért az 51-es körzetet, amin évtizedek óta szöszmötöl a hivatal.
- Milyen kimenetelre gondolsz? – Talán arra, hogy idejövök, és felszámolom a birtokot? Netán arra, hogy Charles majd behódol Appleton hatalma előtt? Nem igazán értem, Charles vélhetően ebben is előttem jár már. A sótartóért nyúlok, itt összeér a kezünk, hiszen ő is elindult, csak nem biztos, hogy ő is azért, lehet, hogy csak szalvétát vett volna. Felhúzkodom a szemöldökömet és cinkos mosolyt vetek, ahogyan ő csinálta megismerkedésünk éjszakáján, amikor azt hitte, hogy könnyen ágybavihető fiatal lány vagyok, aki leborul a nagysága előtt. Most kicsit vicceskedve viszonzom az akkori gesztust, holott már közel sem vagyok annyira karótnyelt, mint egykor.
- Évek óta foglalkozom a génkutatással. Átláttam, amit tenni akartál a mutánsokért. Kevésbé kapok már terepmunkát, sokat tudok gondolkozni, és látok olyan gyerekeket, akiknek a sorsáról a feje felett döntenek. Ez szörnyű. Egyesíteni kéne a két csoport erőit, mint régen, mégis, egyre zavarosabb. Sokan úgy ismerik fel az erejüket, hogy megittasulnak tőle, és ez... aggaszt. – Megrántom a fejemet, ahogyan a számba emelem a piritóst, ha már itt vagyok, akkor csatlakozom hozzá a reggeliben. Nem válaszoltam tényszerűen, hiszen magam sem tudom, mi lenne a legjobb.

Made by

Charles & Moira

Úgy vélem eltelt már annyi idő, hogy nyugodtan tudjunk beszélni egymással, legalábbis arról, ami a jövőben várható majd, hiszen az még önmagában nem elég, hogy itt van és tud mindent. Gondoskodni kell róla, hogy ez ne keverje bajba és persze arról is, hogy ez másoknak se okozzon bajt, ne adjon ki akár akaratlanul se ki olyan információkat, amik veszélyt jelenthetnek az iskolára. Cseppet sem lep meg, hogy már eleve edzéssel kezdte a reggelt, talán az lenne a furcsa, ha nem így lenne. Moira mindig is kemény nő volt már akkor is, amikor megismertem. Lepattant róla az akkori szórakozott tudós stílusom is könnyedén, azóta csak talán még komolyabb lett és én is valahol felértem a szintjére, de erre szükség is volt, hiszen egy komoly iskolát vezetek, már nem engedhetem meg magamnak, hogy olyan legyek, mint évekkel ezelőtt. Sok minden változott itt és jól mondja ez sok energiába és időbe került.
Cseppet sem zavar a külseje, a mozgásra szükség van, még ha én magam nem is szoktam ilyesmit tenni. Néha igen, ha az oktatás miatt szükség van rá, de úgy vélem, hogy a melegítő nem különösebben áll jól nekem. Neki annál inkább, de én nem festek jól mackónadrágban, már túlságosan hozzám nőtt az elegánsabb stílus, mások is azt szokták meg tőlem. Mindenki furcsállva nézne rám, ha megjelennék az udvaron laza futószerelésben valami fejpánttal a fejemen, hogy pár kört fussak az épület körül.
- Köszönöm Moira, de úgy mondanám, hogy dolgoztunk. Nem csak egyedül az én érdemem, hogy ez az egész létrejöhetett. - dehogy, nem csak azért ilyen az iskola, mert én tettem érte, hanem azért, mert sokan fogtunk össze és talán nem hinné el, de Ericnek is épp úgy szerepe van benne, ahogyan nekem vagy épp Hanknek. Mindegyikünk fontos építőköve ennek az egésznek, nem hiszem azt, hogy csak rám épülne itt minden és a többiek ereje ne tett volna hozzá. - Ez nem meglepő, valószínűleg más kimenetelre számítottak, bár ezt nem tudhatjuk. Érezteti, hogy valamit valamiért. - ez sok kapcsolatban így működik, főleg egy ilyenben, ami jó eséllyel érdekekre épül. Az a valaki, aki segített Moirának biztosan nem csak szimpla kedvességből tette, hanem azért, mert oka volt rá és mert akart is vele valamit. Talán ezt így nem kapja meg, de valószínűleg nem számolhatott előre mindennel, azzal teszem azt, hogy a nő milyen emlékeket kap vissza és azok majd hogyan változtatják meg a vélekedését rólunk, vagy erről az egészről.
- Van azóta valamilyen fontos kérdés, ami felmerült benned? Terv a jövőre nézve? - nem akarok ráerőltetni semmit sem és tudom biztosan most szívesebben enne, én is harapok időnként és kortyolok a kávémból, de ettől még ezt meg kell beszélni és tisztázni is. Moira nem olyan ember, aki ne tudna kezelni egy komoly helyzetet és zokon venné azt, hogy nem arról kérdezem azonnal hogy van. Soha sem volt az az érzékeny típus, akire vigyázni kell, sőt talán pont a érintené kellemetlenül, ha túlságosan óvni kezdeném a miatt, amit tud, vagy épp a miatt, amilyen hatással mindez lehet rá.

Charles & Moira

Elég szellemileg pihennem, amit a gondolataim rendezésével megoldok, napközben is ki tudok kapcsolni, így a szokásos fél hatos kelésem van meg. Végső soron még mindig katonának, kormányügynöknek tartom magamat, annak ellenére, hogy az elmúlt öt évben a tudományok terén jeleskedtem, de a sok éves megszokott rutint nem akartam csak úgy levetkőzni. Így felkeltem, és egy konyhában talált tojásokból nyers koktélt ráztam magamnak, és ittam fel. Kell reggel a fehérje. Még sötét volt, amikor elindultam futni. Nyakamban a dögcédula, hiszen katonai besorolásom van még ebben a percben, csak már nem Hendry ezredesnek jelentek, hanem új katonai vezetőm van, akit alig látok, csak a kutatási eredményeket küldöm neki, na meg amikor elküldött Evannal nyomozni. Vagyis nem szó szerint vele, véletlenül futottunk össze. Csak úgy, mégis jó volt látni a testvéremet. S most itt vagyok, kissé még leterelt gondolatokkal, a testemmel azonban nincsen semmi gond, ezdett vagyok, mint mindig, hiába hiszi rólam a többség azt, hogy gyenge nő vagyok, akinek állandóan törölgetni kell az orrát. Charles érettebbnek tűnt tegnap, az öt év ugyanúgy nyomot hagyott rajta, mint rajtam. Ám a férfiaknak jól áll, ha benő a fejük lágya, míg én csupán gondterheltebb lettem, ahogyan nyomonkövetem, hogy szétesőben van a világ, és nekem nincsenek olyan természetfeletti képességeim, csakis a józanságomban bízhatok, meg a fegyveremben. A birtokot már ismerem annyira, hogy a sötétben sem törjem ki a bokámat. Végignyargalok a főépület mentén a fehér ösvényen, a sövényállatok mellett, de nem nézek oldalra, csak magamra, s a gondolataimra koncentrálok. Nem öltöztem nagyon melegen, csak egy melegítő, egészen kinyitva, hogy ne izzadjon rám, s egy kötött sapka, tornacipő. Az egyik diák úgy nyolc körül vár rám a birtok bejáratnál, hiszen kifutottam a közeli zöldbe is, hogy Xavier professzor vár rám. Nos igen, van mit megbeszélnünk. Az órámra pillantok, a pulzusom, és a vérnyomásom úgy tűnik rendben van, elégedetten mosolygok a fiatal fiúra, s követem őt. Megtehetném, hogy felmegyek még a szobámba, hogy lezuhanyozzak a találka után, ám nem akarom sokáig váratni Charles-t, és hát végtére itt oly sokan edzenek, csak nem gond neki, ha egy kicsit lihegve érkezem, s nem szalonképesen. Kopogtatok, amint megmutatták, hogy hova kell, s benyitok. Charles már ott vár az ajtóban, meg sem lepődök, minden gondolatomat ismeri. Ezért remélem a zuhanyzás közben nem motoszkál az elmémben.
- Rendben volt. Kényelmesek az ágyak, látszik, hogy minden kényelmesebb lett. Keményen dolgoztál érte. Elhozta igen, de volt valami a tekintetében, amit nem értettem. A korábbi... barátságossága fura módon... nincs meg. Megváltozott a viszonyunk. – Veszem le a sapkát, s a melegítőfelsőt, nem akarom, hogy megfázzak attól, hogy rámtapad a nedves felső. Alatta csupán trikó, és sportmelltartó van, de hát szövetségesek vagyunk, nem fogok szégyelősködni. Miután előtte alaposan letusoltam, és szagtalanítóval is bekentem magam, csupán piciny természet illat száll fel, amint kiszabadulok a ruhámból. Leülök egy közeli székre mellé, és tányér után nyúlok.

Made by

Charles & Moira

Úgy gondoltam hagyom aludni addig, amíg kedve van hozzá, hiszen van mit kipihennie, vannak gondolatok, amiket most rendeznie kell a fejében, hogy tiszta legyen számára mit is akar, maradni, vagy távozni. Nem védhetem meg, ha elmenne, de nem fogom újra ezt tenni vele. Már épp elegen vannak odakint, akik tudnak rólunk, volt diákok, nem az a helyzet, mint az elején, amikor még tényleg nagyon óvatosnak kellett lennünk, mert az sem volt biztos, hogy rendben meg tudjuk-e nyitni az iskolát. Azóta sok minden tisztázódott és rendbe jött és én sem aggódom már annyira. Ettől még persze remélem, hogy helyesen dönt, hogy tudunk majd együtt dolgozni és talán lehet hasonló baráti viszony közöttünk, mint régen.
Ezért üzentem neki, hogy ha készen van, ha felébredt és éhes, akkor várom az étkezőben. A diákok nagy része már régen távozott, nincsen tömeg, csak néhányan kószálnak, ők is többségében inkább elviszik a reggelit. Köszönök mindenkinek, aki egy-egy mosollyal üdvözöl, majd leülök az egyik félreeső asztalhoz. Nincs külön tanári asztal, soha sem gondoltam úgy, hogy el kellene különülnünk, nem vagyunk többek, mint a fiatalabbak, maximum az életkorunk több, de nincs szükség efféle megkülönböztetésre, az csak szakadékot képezne, amire nincs szükség. Egység kell, hogy idővel majd ha a nyilvánosság is tudni fog rólunk, ne kelljen még egymás előtt is titkolózni, épp elég az, hogy mások előtt sajnos nem tehetünk mást.
Türelmesen várok és egyelőre csak a kávémat kortyolgatom. Elég forró, eltart egy ideig, amíg iható állapotúra hűl annak ellenére is, hogy tettem bele tejet, ami azért enyhíti a hőfokát. Az asztalra azért pakoltam ezt-azt, van friss kalács, zsemle is, felvágottak, sajt, egy kis zöldség, szimpla vaj is, ha a kalács mellett döntene, sőt még egy kis mézzel is szolgálhatok, ha esetleg teázna a kávé helyett, vagy azt kenne a kalácsra. Nem akartam túlzásba vinni, mindenből csak egy kevés van, én saját magamnak egy zsemlét pakolok a tányérra, azt kezdem el felvágni, kitalálni, hogy mivel is egyem. Ráérek, elmotoszkálok itt addig, elmerülök a gondolataimba, amíg meg nem érkezik, csak akkor pillantok és állok is fel, amikor nyílik az ajtó és közelebb ér.
- Jó reggelt Moira! Minden rendben volt? Jól aludtál? Nathan elhozta azt, ami kellett? - oh persze tudom, hogy járt itt a birtokon, nem véletlenül került a nyomkövető a kocsijára. Épp azért, hogy tudjuk merre jár és hogy figyelhessünk rá. Ennek így kellett lennie, így védhetjük meg a birtokot, ha minél többet tudunk az ismeretlen egyénekről, akik ide merészkednek.

Tárgy: Re: Moira & Charles - Good morning!

» Cain & Charles
» Moira MacTaggert
» Charles és Lara
» Moira & Waylon
» Charles & Sarah