Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
New York teljesen kihalt, sok épület romokban, lakókat nem igen lelni. Az embereket kitelepítették, maximum bujkáló mutánsok, vagy veszett mutánsok bukkanhatnak fel elvétve, de előbbiek elég bizalmatlanok, hogy ne köszönjenek rá ismeretleneknek, főleg olyanoknak, akik még rendezett külsővel rendelkeznek.
Szerző
Üzenet
Rashid El-Attar
mutant and proud
ember
I just believe my eyes
Play By : Omar Sy
Hozzászólások száma : 113
Kor : 45
Tárgy: Re: New York Csüt. 26 Nov. - 7:54
¤Central Park¤
Kayla & Rashid
Az élet sava-borsa mindig egy szép nő
*Annak ellenére, hogy a bőrszínem gyakran gátol a párkapcsolatok kialakításában…megint hülyén fogalmaztam, de ez már csak így megy ha izgatott az ember fia, szóval fussunk neki még egyszer. A bőrszínem gátol egy normális és kívánatos párkapcsolat kialakításában de nem akadályként fogom fel hanem úgy, hogy az nem az igazi amelyik nincs oda értem. Magabiztos vagyok mert a nőknek ez tetszik és nem dőlök a kardomba ha valami nem úgy sül el ahogy én szeretném. Nem tervezek előre, Miss Kaylával sem, külön egyéniség, ami azt illeti pompás egyéniség csak visszafogja magát, nem hagyja, hogy az élet éltesse, szórakoztassa. Majd megteszem én, gyengéden belerángatom a magam világába és megmutatom neki, hogy élni igenis jó és szép, akkor is ha minden ellenünk van. Optimizmus, az a legfontosabb, nem szabad belesüllyedni a lelki mocsárba mert lehúz és csak húz tovább és eljön a pillanat amikor érzed, hogy már nincs visszaút, de akkor már nem is tudsz ellene tenni. Tapasztalatból tudom, az utolsó utáni pillanatban tértem észhez, Durya volt a megmentő csillagom én pedig, bármi is álljon Miss Kayla életének hátterében, leszek az ő megmentő csillaga. A fejem már elég fényes hozzá. Kockáztatni pedig érdemes, de mindig kellő odafigyeléssel, hogy soha ne legyen nagyobb a kockázat mint a várható veszteség. Szóval nem tervezek de érzéssel lavírozok a megpróbáltatás szigetek között. * -Dehogy! Fenyegetni már nagy kockázat lenne, ajánlatnak igen csekély. ígéret, na igen, annak pont jó. Szóval ígéret. *Vigyorogva pillantok rá de kellő komolysággal a hangomban ahhoz, hogy tényleg úgy hangozzon ahogy én szeretném. Ha visszagondolok a csókra tényleg nem volt az igazi, hiszen gyors voltam mint a villám, hogy elkerüljem az esetleges pofont, meg sem vártam, hogy viszonozza-e, ezért nem is viszonozta. Attól még persze most is érzem az ízét, ajkainak puhaságát ha rágondolok és isten engem úgy segéljen, mennyei volt még rohanva is. Milyen lehet, ha úgy istenigazából belemerülünk? Veszek egy mély levegőt és visszagyűröm a gondolataimat, nem szabad nagyon előrerohanni mert akkor félő, hogy hirtelen nekimegyek egy falnak, azt meg nem szeretném. A randinak tökéletesnek kell lennie, ezért töröm magam mint fakír a csontjait és az ágyán a szögeket, ajtót nyitok, kezet nyújtok és büszkén düllesztem a mellkasomat amiért felkészültem. Nem említem, hogy Durya segített, áldott egy gyerek a drága, hiszen utálhatná is Miss Kaylát amiért látszólag az anyukája helyére pályáztatom, de okos az én kincsem, hogy tudja, ilyesmi meg sem fordult a fejemben.* -Csak ötletet adott. Nem vagyok túl gyakorlott a randevúzásban. Rég volt amikor valakiért ennyire törtem magam. *A kis gondolatolvasó, hogy egyem a szívét. Ennyire látszana, vagy ennyire szerencsétlennek tűnök, vagy ennyire jól ismer? A magam lelkének megnyugtatása végett a legutolsó lehetőséget hagyom meg, a többit pedig egy képzeletbeli könnyed csuklómozdulattal elhajítom. A lélegzetemet is visszatartom mikor választás elé állítom és picit beáll közénk a vákuum, de végül megkapom a kicsi kacsóját és madarat lehetne velem fogatni, tisztán látszik a hirtelen, szélesre nyúló vigyorgásomból. Finoman, határozottan és kicsit birtoklón hajlítom a kezére a hosszú ujjaimat, kihúzom magam, düllesztek mint a hímgorilla, épp csak nem döngetem meg a mellkasomat. Kétség sem férhet hozzá, hogy villogok vele, nem is kell hangosbeszélővel végigordítanom a parkot, hogy mindenki tudja, a nő az enyém. * -Jobb mint a te Chopin-ed. Egyébként a jazz is elég ritmusos és sok mindent lehet beleképzelni, főleg az improvizációt szeretem benne, de nem hallgatom meg minden nap. A jazz életérzés, hangulat kell hozzá míg a Kool & The Gang magától meghozza a hangulatot. A jazz amolyan fordított zene. *Legalább megtaláltam a kettőnk ízlése között az arany középutat, így ő is szórakozhat kedvére és nekem sem kell fojtogató nyakkendővel a nyakamban karótnyelten végigülni egy koncertet. Durya díjazná, legközelebb majd elvisszük őt is egy ilyen komoly randira és amíg élvezik a zenét én odakint elszívok egy jointot. Aztán jön a villanás és a csend. nem lehet nem észrevenni hiszen az imént még hallottuk a távolból a muzsikát és a szél kicsit susogtatta a fákat, a madarak vitatkoztak egymással. Most meg csend van és minden olyan komor, pedig nem szívtam semmit mielőtt idejöttünk. Lehet, hogy már elég ha csak rágondolok és máris betéptem? ~ MI A FRANC?~ *Miss Kayla megtorpan, egy röpke pillanattal lemaradok a megállással ezért húzom magammal. A park fái kókadtak, minden olyan szürke, sehol egy normális szín, mintha füstön keresztül látnám a világot. Szabad kezemmel el is hessegettem a füstöt ami nincs, rá kell jönnöm, hogy tévedtem, amit látok azt úgy látom amilyen és a levegő bár nem olyan illatos mint fél perccel ezelőtt volt, azért még tiszta. Csak állok és próbálom összeszedni az emlékeimet az elmúlt fél óráról, legalább arról tudjak, ha valaki ennyire betép az nem órákkal ezelőtt szívta a jointját, annál erősebbet pedig sosem próbáltam, szóval most kellett történnie, de mivel Miss Kaylával vagyok és előtte a világért sem, csak más nyomhatta erőszakkal a számba, akkor viszont leütöttem volna, szóval sehogy sem áll össze a kép.* -Nem tudom mit láttam, azt sem tudom most mit látok, de hogy nem az a park ahova beléptünk az hétszentség. Tutira megrohadt itt minden. Biztos valami trükk, bár a jazz-hez nem illik. *Na most akkor mi is van? Előremutatok az ujjammal, nem hiszem amit látok és megerősítés kell.* -Ez az előbb még nem így nézett ki. *Még nem gyanakszom a valóságra, egyelőre a kandi kamera biztosabb elképzelés, ezért a hirtelen döbbenetem után széles vigyor húzódik az arcomra, kivillantva mind a harminckét hófehér fogamat.* -REMEK VICC! JÓ VICC! HOGY CSINÁLTÁTOK? *A hangom robbanásként hallatszik a nagy csendben, ez kezd kissé aggasztó lenni, de még mindig nem gondolok rosszra, legalábbis tudatosan nem, viszont Miss Kaylát ösztönösen húzom közel magamhoz és elengedve a kezét átkarolom. Úgy biztosabb.*
Túloznék, ha azt mondanám, nem félek az itteni helyzettől. Nagyon is kifog rajtam a lakás állapota, az onnan jövő zajok pedig még inkább előcsalogatnak belőlem egyfajta félelmet. Poros és dohos levegő szállingózik, ami szintén nem bír maradásra, ezért is sietek le a tűzlépcsőn, mely az épület hátsó részéhez vezet. Na, ott még inkább kihalt a környék, nem is kell ragoznom. Egy grimaszt vágok, ahogy átlépkedem a rohadt, rozsdás és törött maradványokat, mely akár évek óta is itt helyezkedhet. Mi történt itt? Undorító és mocskos minden. Ami még durvább, hogy egyedül vagyok. Sehol senki, s még a sikátorból is jól látom az utcán lévő káoszt. Mintha egy atomrobbanás söpört volna végig, ezzel együtt elpusztítva New Yorkot. Fel sem fogom igazából, hogy mi van. Álomként tekintek erre, egy rossz álomként, melyből nehéz feléledni, és amely túlságosan is valós. A neszre és egy idegen hangra viszont felkapom a fejem. Apró reménysugár villan fel bennem, ahogy az ismeretlen női hangot felfedezem. Már indulnék is el a hang forrása felé. Kikerülve a kisebb szemétkupacokat majdnem ki is érnék, azonban valami visszatart. Megtorpanok, s tekintetem azonnal a bokámat szorongató valamire tapad. Elkerekednek szemeim, ahogy felfedezem azt az undorító „lényt”. Hát… Pfuj. Csoda, hogy nem hányom el magam. Szerencsére a félelmem sokkal nagyobb ettől a valamitől, mint az undorom, így csak cibálni próbálom a lábamat, hogy azért eressze már el. Pánikszerűen próbálom levakarni magamról, a következő pillanatban viszont egy csattanás. Automatikusan csukom össze szemeimet, ha netán az arcomra is kerülne abból a meleg trutyiból, amit lassacskán érezni is kezdek a lábamon. Az az undorító agyvelő szétterül rajtam. Próbálok higgadt maradni, mikor vetek egy óvatos pillantást arra az undormányra. - Ú… ez…ez rémes. – finnyás arccal állok mozdulatlanul. Egyszerűen megmozdulni sem merek, annak a valaminek az agya beterít, ha pedig mozdulni szeretnék, érzem, ahogy az apróbb darabok végigcsúsznak a lábamon. A fehér ruhámnak lőttek, úgy nézek ki, mint aki most kaszabolt le egy fél várost, a csupasz lábaimról meg ne is beszéljünk. Persze nekem ilyen alkalmakkor kell ezt viselnem, még ha alapjáraton nem is rajongok a szoknyáért. Na, most akkor már csak azért se fogok felvenni több ilyet. Marad a jó öreg nadrág, én nem fogok szórakozni. Az idegen hangjára ugyanazzal az undorodott arckifejezéssel nézek. - Hogy mi? – nézek furán, felvont szemöldökkel, ám az intésre egy kicsit halkabbra veszem a stílust. Felfogtam, hogy az előbbi kis figyelemfelkeltésem nem volt jó ötlet, az utcán lévő helyzetről nem is beszélve. Ha megtalálnának azok a valamik én tényleg szörnyet halnék. Meg úgy egyáltalán. Mik ezek? Bizonytalanul kerülöm ki az agydarabkákból álló „tócsát”, majd egy óvatos lépést teszek az idegen felé. Kissé be is hajolok, s körültekintően fürkészem a falak melletti szemétkupacokat, mint aki egy újabb támadásra számítana. Mert hát, az előzőt se vettem volna észre, ha nem ragadja meg a lábamat, aztán meg fene tudja mennyi ilyen undi dolog rejtőzik a kukák alatt. A titokzatos alak felé próbálok valahogy kavarodni, faltól-falig próbálok lapulni. Az utcán lévő helyzet kicsit sem nyugtat meg, na már csak ezért is próbálok bujkálni, még ha azt vicces formában is teszem. Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem. Még menetközben pillantok az idegenre, s egy kérdő arckifejezéssel meredek rá, hátha el tudja magyarázni mégis mi a frászkarika folyik itt. Nem, nem tudok várni, nekem most kell a válasz, hogy azért felkészüljek, ha valami még mindig szeretne az utamba állni és esetleg megcsócsálni.
Hira talán jól sejti, hogy a kinti állapot nem mondható cseppet sem normálisnak, sőt felettébb hátborzongató, de a benti se jobb. A villany nem ég, az áram sehol, az egész hely kopott, mintha már jó régóta porosodna itt minden, az ablaknál is vastag porréteg jelzi, hogy itt aztán már jó ideje nem volt semmiféle takarítás. Ellenben, amíg ő kifelé indul bentről is mozgást hall, jó eséllyel okos ötlet lesz megszaporázni a lépteit. Az utca is lepusztult és az ismeretlen hang, amely felé közelít még elég távol van ahhoz, hogy a hangját ne csak az az illető hallja meg, akinek szólni akar. Alig veszi észre a mozgást bal oldalt a sikátor szélénél, az egyik szemétkupac alól nyúl ki a kéz és ragadja meg a bokáját. A valami ember...szerű, de a bőre alatt sárgásan dagadnak ki az erek és a fogait csattogtatja. A bőre sápatag, egyáltalán nem valami megnyerő a kinézete, a szorítása ellenben olyan erős, mintha satuba fogták volna a lábát, akárhogy is rázza. A lövés hirtelen jön, nem is hallani, csak a becsapódást és láthatja ahogyan a valaminek szétrobban a feje, egy adag véres agyvelővel beterítve a lány ruháját úgy derék magasságig. - Ne kiabálj, ha jót akarsz. - a szemközti sikátorban láthatja meg az alakot. Az arca előtt kendő, a fején kapucni és alig hallani a hangját, ő nem vonja annyira magára a figyelmet, ellenben a kezében még mindig füstölög a pisztoly, miközben a mutatóujját az arca elé teszi. Ha Hira kinéz az utcára ahová eredetileg indult láthatja, hogy vagy egy tucat az előbbihez hasonló valami van a távolban. Elég messze ahhoz, hogy még nem indultak el erre, de kérdés, hogy vajon nem fognak-e, ha még tovább beszél. Valószínűleg az előbbi hang vonhatta el a figyelmüket, amit előzőleg hallott és azért nem erre figyelnek.
Rashid tényleg nem a tipikus szőke herceg fehér lovon, maximum feketén és a szőke nem állna jól neki ehhez a bőrszínhez, de azért sose mondanám róla, hogy ne nézne ki jól, a külseje nem akadályozna abban, hogy... Nem is tudom, ennyire nem gondolkodom előre, ez csak egy randi, akármennyire is tudom, hogy Rashid többet szeretne belőle, de azzal még nem vagyok tisztában, hogy én mire vagyok már készen. Szépen lassan lépésekben, már a készülődést is így indítottam. Először csak kiválasztani, hogy mit veszek fel, aztán felöltözni, rendbe tenni a hajamat, elindulni... túlélni a kocsi utat, kiszállni a kocsiból, sétálni, zenét hallgatni, szépen sorban, ahogyan jönnek és majd a végén meglátjuk, vagy majd a következő randi után, vagy... majd. Túl sok tervem volt már, ami végül kútba esett, épp e miatt nem tervezek már feleslegesen, soha sem tudhatom, hogy mi az, ami működik és mi az, ami nem. - Néha talál igen. - szolid mosollyal pillantok oldalra. Igen, talán néha van értelem kockáztatni, de én magam sem tudom, hogy milyen gyakorisággal. Azért mégis csak jobb, ha az ember óvatos, mert soha sem tudhatjuk, hogy mit szül a nagy igyekezet, vagy a sietség, mint most is. Azért tudom én, hogy Rashid nem teljesen komolytalan, nem annyira, mint aminek mutatja magát, hiszen van egy lánya, nem történtek vele valószínűleg kellemes dolgok, ha egyedül van vele, de talán könnyebben átvészelte őket, mint ahogyan nekem sikerült, vagyis ahogyan nekem nem sikerült, inkább ez lenne a jó megfogalmazás. - Ez most fenyegetés, vagy ajánlat. - szélesedik ki a mosolyom a csókot emlegetve. Végül is igaza van, még meg sem csókolt úgy istenigazából, ahogyan én sem őt, de biztos vagyok benne, hogy most majd megérik rá a pillanat, de nem akarok folyton erre gondolni, mintha csak tartanom kellene tőle. Majd megtörténik akkor is, ha nem beszélünk róla folyton nem igaz? Így csak sokkal inkább frászban vagyok az egésztől és az nem jó ómen. Inkább az utat figyelem, és hamarosan sikerül épségben megérkeznünk a parkba. Nem várok szándékosan, de még így is gyorsabban érkezik meg a másik oldalra, hogy kinyissa nekem az ajtót. Illedelmes és igazi úriember, de hát ezt eddig is tudtam. - Nagyon profi, látom készültül, no és Durya mennyit segített? - széles mosollyal pillantok rá, mert azért abban biztos vagyok, hogy a kicsi lány elég sokat segített neki abban, hogy ez az út zökkenőmentes legyen és hogy mindent megtaláljunk. Nem lenne jó addig keveregni a parkban, amíg véget is ér a koncert ugye pár. Amikor felajánlja a karját, vagy a kezét nem hezitálok túlságosan sokáig. Egy fél pillanat csak, amíg hagyok magamnak időt, hogy átgondoljam melyik is lenne a jó mozdulat, aztán egy mosollyal a kezébe csúsztatom az enyémet. Erős tenyere van, de ezt eddig is tudtam és egyelőre itt a szélén még nagy tömeg sincs, de ha lesz sem fogok így elsodródni nélküle és sétálni is így a kényelmesebb. - Tényleg szereted a jazzt? - nem gondoltam volna róla, hiszen mindig is a gyorsabb, táncosabb dallamok csaptak ki a szobájából, azokat dúdolta, a jazz egész más, de talán tényleg valahol a kettőnk ízlése között húzódik, vagy közelebb az enyémhez, ő pedig inkább csak lovagias és áldozatkész volt, hogy így is vállalta? Épp rá figyelek, észre sem veszem az előttünk lévő furcsa fénytörést a levegőben, amerre épp haladunk. Pár lépés és a zene úgy vált csendre, mintha elvágták volna, pedig a távolból hallani lehetett beszélgetést, talán már a koncertre való gyakorlást is, és most semmi. Minden más, a fák is, kopottak, sötétebbek, az egész... környezet mintha egy szemvillanás alatt változott volna meg, én pedig értetlenül állok az események előtt, szó szerint állva, megtorpanva. - Ez... te is látod? - nem engedem el a kezét, talán csak az én szemem káprázik, vagy utol ért valaki és az elmémmel játszik? Ha az enyémmel, akkor talán Rashidéval is, de hát ki lenne? Már nem tartozom Strykernek... más ellenségem nincsen.
♫ Con tu nombre ♫ ϟ Ruha ϟ Első randi ϟ
Hiranneth Sovngarde
mutant and proud
Törvényen kívüli
our time is coming
Play By : Ashley Benson
Hozzászólások száma : 85
Kor : 32
Tárgy: Re: New York Kedd 13 Okt. - 0:48
Eris & Hiranneth
A pillanat, amikor minden egyszerre válik köddé körülöttem, lesokkol. Egy leharcolt, omladozó falakkal körbevett szobában ülök, ami hajdanán a hálószobám volt. Nem kicsit lep meg a dolog és bármennyire is igyekszem összerakni a képeket, semmi logikus nem jön össze. Mi a fene folyik itt? Alig pár perccel ezelőtt még a lexikonokat bújtam, térképek vettek körül, hisz az apám utána nyomozásomat még mindig nem adtam fel. Legyen bármennyire is nehéz elérni a célomat én meg fogom találni őt, ha belepusztulok is. Így hát a térképeimnek lőttek, az a tipikusan régi papírrá váltak. Besárgulva, elszakadva, tele lyukacskákkal. A lexikonokról ne is beszéljünk. Szanaszét dobálva a földön fekszenek tetejüket vastag porréteg fedi. A szobában lévő levegő poros és valamelyest ijesztő hangulatot nyújt. A korábban kintről jövő zajok megszűntek, s helyüket csak a nyomasztó csend vette át. Csak nem valami harmadik világháborús dolog ez? De akkor miért tűnik úgy minden, mintha csak itt hagyták volna a dolgokat? Az ablakon kinézve elképedek. Autók sokasága egymásnak torlódva az úton, lámpaoszlopok kidőlve és egyéb olyan jelenség, ami megerősíti a tényt. Itt bizony vagy háború folyt, vagy valami egész misztikus dolog. Talán az egyik mutáns szórakozott a képességével és átröpített minket egy másik dimenzióba, ami pont az ellentéte a mi világunknak. Magány, szürkeség, pusztulás. Ez a három szó illik leginkább az itteni helyzetre. Az ablaktól eltávolodva kifelé veszem az irányt. Az ajtót se kell használnom, mivel valami oknál fogva hiányzik a helyéről. A lépcsőt se választhatom, lévén, hogy a fa be van szakadva vagy épp el van korhadva. Egy esést pedig nem szeretnék átélni, bármennyire is kiakarok innen jutni. A lépcsővel szembeni betört ablakhoz lépek. A maradék szilánkot is kitöröm a biztonság kedvéért, majd kimászok a tűzlépcsőhöz vezető erkélyre. Ha nincs még annyira berosdásodva, akkor le tudom nyitni és szép óvatosan lemászni a sikátorba onnan pedig az utca felé ballagok. A félénk "van ott valakire" felfigyelek és óvatosan kukucskálok ki az épület mögül - már amennyi megmaradt belőle-. - Öhm... Helló! - csápolok ki a fal mögül. Gőzöm sincs ki az, de jelenleg ő az egyetlen személy, akivel összefutottam és lehet ő az utolsó is. Elég para a hely, az autókból ítélve pedig sokan elmenekülhettek. Én is azt tettem volna, de nekem nem volt lehetőségem rá. Vagy mondjuk időm? - Csak pár gyors kérdés. Láttál e zombit? Vagy bármi mást ami mozog, mert akkor én inkább visszamennék a szobámba.
- Jace, betennéd ezt a centrifugába, kérlek? - újabb, a saját véremmel téli kémcsövet nyújtok át a barátomnak, aki idejét nem sajnálja segít megint. Ahogy szinte minden szabadidőmben, most is itt vagyok a laborban. De semmire nem jutok. Addig nem, míg nem fejlődik tovább a képességem, mert tudom, hogy ennél többre is képes vagyok, és ha képes lennék a molekulákat, a DNS részeit is látni, talán sikerülne meggyógyítanom magam, még mielőtt a betegség teljesen eluralkodna rajtam. Épp ezért nem használok mikroszkópot, pedig van itt a laborban nem is egy, de ha a saját látásom használom, egyszer csak javul majd. Én legalábbis nagyon remélem. De egyenlőre még semmi, és ma már olyan sokat használtam a képességem, hogy kezdek rosszul lenni. Szédülök, de elindulok lassan kifelé, egy kis friss levegőért. Össze is szorítom a szemem, jó szorosan, és egy kicsit megrázom a fejem, hátha attól valamivel jobb lesz, de nem. És mikor kinyitom a szemem, csak egy gyors villanást észlelek. Aztán minden sötétebb, és a légkör is olyan más, rémisztőbb. Zavarodottan nézek körbe, és a labor, ami még egy pillanattal ezelőtt tiszta volt, és rendezett, most poros, törött, és teljesen nyomasztó. Mégis mi történt itt? Kimegyek az utcára, és hát ott sem szebb a helyzet. A reggel még forgalmas utcák most teljesen kihaltak, az épületek romosak. Sehol egy árva lélek, és pedig kezdek félni. El sem merem képzelni, hogy mi történhetett itt... Gyakorlatilag egy másodperc alatt. - Van... Van ott valaki? - kérdezem felemelte hangom, mikor valami neszt hallok meg a közelből. Talán mégsem vagyok egyedül... De remélem, hogy egy ember lesz az a valaki.
Charles Xavier
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : James McAvoy
Hozzászólások száma : 1244
Kor : 39
Tárgy: New York Hétf. 5 Okt. - 19:37
New York
New York teljesen kihalt, sok épület romokban, lakókat nem igen lelni. Az embereket kitelepítették, maximum bujkáló mutánsok, vagy veszett mutánsok bukkanhatnak fel elvétve, de előbbiek elég bizalmatlanok, hogy ne köszönjenek rá ismeretleneknek, főleg olyanoknak, akik még rendezett külsővel rendelkeznek.
Kezdőlap 
by 
ϟ 
