New York fényei

Oké, nem volt hiábavaló az a sok évnyi torna. Viszonylag könnyedén vetem le magamról a támadót, miközben Leah elkobozza Liamtól a gömböt, hogy leszerelje a fegyverrel hadonászó srácot. Ám mielőtt nagyobb pankráció bontakozna ki néhány meglepetés ér minket. A rám támadóban felfedezem Lisat, eléggé elcsodálkozva, és a környezetünk is változik. Mintha csak valami lepel hullt volna le, felfedve az eddig rejtetteket.
- Szép egy kör - rázom a fejem hitetlenkedve, de nem igazán bontakoztathatom ki örömöm, mert valami riasztó indul be. Jobb, ha mihamarabb lelépünk, nem hívva fel magunkra a figyelmet.
Gyorsan a megkötözöttekhez lépek, az íróasztalról leemelve egy ollót és megnyirbálom a köteleiket. Még sem fogunk mindenkit kicipelni. Közben megakad a szemem a nevemen az egyik aktacsomónál, de időm nincs vele foglalkozni, mert valaki felkapja a kupacot, és én is így teszek egy másikkal, majd ha kell, hát valakinek segítő vállat nyújtok és megindulunk kifelé.
Amint távolabb értünk a teleptől megnyugodva sóhajtok fel, majd a saját aktám keresésére indulok, amit hamarosan Liamnál lelek meg.
- Még kilesed a legsötétebb titkaim - kacsintok rá vigyorogva, és orozom el tőle a személyes anyagom és összetekerve a pólóm alá rejtem. Még zsong bennem az izgalom és feszültség, és azt hiszem, ez tart is a birtokig. Ott majd igazán elmélyedek a gondolatban, kik voltak ezek és honnan tudnak rólunk?

//köszönöm a játékot, izgalmas volt //

Már éppen válaszolnék a kissrác kérdésre, mikor Leah kikapja a kezemből a gömböt és a gyerek felé hajítja. Megőrült ez a csaj? Egyrészt a srácot a gömb darabokra szedheti, és én nem fogom levakarni a falról, az biz’ isten! Másrészt pedig az a gömb már szinte a barátom, és a barátaimat ne dobálja senki sem, teljesen mindegy, hogy mennyire jó indokot tud felhozni a tettét magyarázni. Szinte lassított felvételbe látom, ahogy a srác arrébb ugrik, és a gömb a falnak csapódik. Nagyon remélem, hogy nem fog összetörni, vagy valami, mert úgy terveztem, hogy visszaviszem a birtokra. Odaadom a profnak, aztán amint kivizsgálta visszakérem tőle, hiszen én találtam, én foghatom meg, akkor meg minek legyen nála? Egy pillanatra hunyom csak le a szememet, nem akarom látni, ahogy a gömb a falnak csapódik, mert ha nézem, akkor  biztos szétfog törni, az élet már csak ilyen, szeret kibabrálni velem. Mikor újra kinyitom a szemeimet, már teljesen máshol vagyok, mint voltam. Mármint ugyanott vagyok, csak most…sokkalta több minden van itt. Iratszekrények mindenütt, és…hé, azok nem a tv-ben látott társaink, akiket megmenteni jöttünk? Legalábbis az egyik nagyon hasonlít rájuk, a koruk alapján elnézve a tanárt sikerült megjegyeznem, aki elég rossz színben van. Természetesen a társaink felé indulok el egyből, hátha az egyiknek komolyabb baja van és sürgető szüksége lenne mondjuk…újraélesztésre vagy valami. Az még megy is, tudok én élő defibrillátorként működni, ha szükséges. Azonban még mielőtt szemügyre venném őket magamhoz veszem a gömböt, és így már tényleg teljesnek érzem magam és a csapatot. Szólok Leahéknak, hogy segítsenek kivinni a többieket innen, Neilt pedig megkérem arra, hogy annyi ilyen iratköteget cipeljen ki innen, amennyit csak tud. Az ellenségünk közös, úgyhogy ami nekünk jó, talán  neki is az, nem igaz? Ahogy meglátom a falakon a repedéseket egyből kapcsolok, és amilyen gyorsan csak lehet eltűnök innen a gömbbel és a társaimmal együtt.
Ahogy kiérünk az épületből nagyot sóhajtok. Ezt is túléltük, most már csak vissza kéne kallódni valahogy a birtokra, odaadni a profnak a gömböt és a sebesült társainkat a gyengélkedőre szállítani. Mielőtt még elindulnánk átnézem az aktákat és legnagyobb meglepetésemre a saját arcom néz vissza rám. Miért van ezeknek a fickóknak aktájuk rólam? A képességem, az adataim és még az életem is fel van jegyezve ebbe a nyavalyás iratba. Gyorsan nézem át a többi iratot ismerős neveket keresve. Lensherr, Xavier, Roberts, Hannon, Howlett, Willow és a többi. Az első kettő ismerős, hiszen az alapítok nevei, illetve azt hiszem Tati családneve Roberts, de ebben már nem vagyok olyan biztos. Zavartan nézek fel az iratokból egyenesen a fiúra.– Öhm…hazavigyünk téged? – kitudja, talán nem is szabad neki egyedül rohangálnia  a városban, és nem tudja merre induljon haza. Ez esetben hazadobjuk őt valahogy, aztán indulhatunk is vissza a Birtokra.

//Köszönöm, hogy benne lehettem, nagyon élveztem És mindjárt itt a nyári nagy mese is //

Most már talán kicsit magabiztosabban fogom a pisztolyt, de ezzel már inkább elkéstem. Látják rajtam, hogy félek a meghúzásától, ám az koránt sem jelenti azt, hogy nem is húznám meg. A srác rám morran, az egyik lány szintúgy. A másik, aki békésebb szándékokat mutat, kikapja a gömböt a srác kezéből, és rám céloz. Oké, ez így nagyon nem lesz jó, mert nem tudom, hogy mit is tud az az izé. Aztán még az egyik pillanatban két lábon vagyok, utána meg éppen lehajolni próbálok, hogy ne kapjon el az a vacak. Nem lenne jó elpatkolni ilyen fiatalon. Ha sikerül elkerülnöm, akkor leeresztem a fegyvert. Noha nem ez végett, hanem mert az engem megtámadott lány hitetlenkedve kérdezett valamit. Ezek szerint ismerik egymást a másikkal? Miért nem ezzel kezdték, és akkor elkerülhettük volna ezt az egészet... Jó, talán nem látták elsőnek a velem lévő lányt. Vettem egy mély levegőt, közelebb mentem hozzájuk, és a srác felé nyújtottam a fegyvert.
– Szóval, ha nem ellenük vagytok, akkor hogy keveredtetek ide? –mindvégig Liam-nek intézem a szavaim, látszólag ő nincs elfoglalva. Meg aztán inkább ő válaszoljon, mint egy harcias nő.

Ha viszont nem tudom elkerülni Leah támadását, akkor valószínűleg a földön heverek eszméletlenül, vagy nem is tudom, hogy mi lesz velem...

Társaim békésebb szándékot mutatnak, én még tartom magam. Nem vagyok az az elsőre bárkire az életem, még ha alapjában véve nyitott vagyok az emberek felé. Kivétel azok, akik fegyvert fognak rám. Mert a kölyök kétség kívül azt teszi. Az csak még rizikósabban festi le a helyzetet, hogy mindezt nem túl magabiztosan teszi, tehát még a végén véletlen süti azt el. Ám mielőtt ezt felvethetném valami meglepetésszerűen ugrik a nyakamba, körmei arcomba marnak, dühös fröcsögése értelmetlen szavakat bombáz felém. Ösztönösen a filmekben látott módszerrel tolatok hátra, falat keresve, melyre felkenhetem kéretlen púpom, vagy ha az nincs, hát a semmit, amiben elbotolva magam alá temetem. És talán Liam is segít, talán megszabadulhatok a ragadozómtól.
Az álca viszont közben megszűnik, felfedve valós alakuk, bár kérdés, a kérésre vagy csak az elvesztett koncentrációm okán.
- Tedd már el azt a rühes fegyvert mielőtt megölsz! - morranok a srácra, miközben megpróbálom kiseperni arcomból a hajam hogy láthassak is végre, és csak reménykedem, hogy az őrült nem ugrik újfent rám.

Azt hiszem túl szép lett volna, ha csak úgy leengedni a fegyvert, azt reméltem, hogyha én leengedem akkor esetleg  ő is. Szerencsére sokat gyakoroltam lőni, így nem okozna olyan nagy nehézséget lelőni szegény srácot, de nem fogom. Esetleg sokkolhatnám, mint azokat a szerencsétlen őröket ott kint, de bármennyire is kedvemre való az ötlet, tudom jól, hogy nem szabad mindent erővel megoldani, néha nem árt azért gondolkodni. Viszont én nem nagyon szoktam túlbonyolítani a dolgokat, én csak teszek valamit, és megiszom a következményének a levét. Ha jól sejtem, akkor Tati nem tüntette el a minket takaró illúziót, pedig lehet, hogy nem ártana, akkor talán látná a kis srác is, hogy nem mi testesítjük meg a gonoszt. Tudom, elővigyázatosság, meg minden más, de néha azért nem árt kockáztatni, és azt is sejtem, hogy nem fog lelőni minket a kölyök. A fegyver remeg a kezében, és még kicsi ahhoz, hogy emberekre lövöldözzön. Ráér az még! Már nyitnám szóra a számat, mikor meghallom a lány visítását, majd Tati nyakába veti magát. Egy pillanatig habozok, mert nem szívesen okozok fájdalmat másoknak, nőknek még annyira se, úgyhogy beletelik néhány másodperc mire Tati segítségére sietek, ha addigra nem sikerült valahogy leszednie magáról a felettébb fura támadóját, aki sejtésem szerint kicsit talán megőrült. Kitudja mióta vannak itt, nem lenne csoda, ha bekattant volna. Amint Tatira már nem jelent veszélyt a lány, visszafordulok a fiú felé, és próbálok összeütni valami normális választ a kérdésére, mert…a jelek szerint összekever minket az elrablóival.
-Azt hiszem összekeversz minket velük. – kezdek bele, és megkérem Tatit, hogy engedje el az álcánkat, talán úgy könnyebben szót érthetünk a fiúval. Ha nem, akkor...hárman vagyunk kettő ellen, az erőviszonyok nekünk kedveznek.  Látva, hogy a srác nem igen akarja lejjebb engedni a fegyvert, és még mindig Leahra szegezve azt, kicsit talán durvábban szólom meg, mint kéne. – Tedd már azt le,  mielőtt lelövöd magad! – utálom, ha fegyvert fognak ránk, bár…ki szereti nem igaz? Remélem, hogy a fiú is belátja, hogy sokkal többet elérhet úgy, ha a pisztollyal valahova máshova céloz.

Két behemót meg egy vörös hajú alakváltó aki megpróbálja Neilt összezavarni testváltással. Basszus, most megint játszhatom a bokszzsákot amíg a srác összeszedi magát a pisztollyal. Fogom magam és kimeresztett műkörmökkel az egyik testőrgorilla, Tati, hátára vetem magam, hogy csimpaszkodás közben összekarmoljam az arcát a lehető legnagyobb ribilliót keltve. Lehetőleg ez pár pillanatig eltereli a másik két ellenfél figyelmét amíg Neil összekapja magát annyira, hogy már a pisztoly sem remeg a kezében. Csak egyelőre ne jusson eszébe lőni, mert a kényes részeim kilógnak a melák mögül. Ha átmegy rajta a golyó akkor lelő engem is.
- Szétázott a ruhám és csatornaszagú lettem! Ezt a magassarkú bakancsomért!
Visítom Tati fülébe, ezzel is fokozva kínjait. Lisa kész fenevad, ha a ruhatáráról van szó.

Büszke vagyok magamra, amiért sikerült alkalmaznom a képességem. A sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét, bár bevallom, hogy kicsit féltem attól, hogy nem fog sikerülni. Az irodában semmi szokatlan nincs, ellenben a léptekkel, amik hallatszódnak. Pechemre nem találok semmi vizet, de az egyik fiókban van egy pisztoly. A lány, aki velem van, elrejtőzött, én azonban felkaptam a pisztoly. Nehéz így elsőnek, de az ajtó felé fordulok, és felemelem azt. Nehezen tartom meg, hiába tűnik könnyűnek. A filmekből ellestem, hogy mit kell meghúzni, ha tüzelni akarok, abból nem lesz baj.
Hamarosan nyílik az ajtó, és három személy lép be rajta: két nő és egy férfi. Utóbbinál valami gömb van, de nem tudom, hogy mi is az. Ujjam a ravasznál, hiszen fogalmam sincs, hogy kik is ezek. Valószínű, hogy ők állnak e mögött, és most könnyedén le tudnám puffantani őket. Azonban eszembe jut, hogy őket nem láttam a parkban, de ez nem bizonyítja azt, hogy nem lehetnek közülük valók. A srác feltartja a kezeit, az egyik lány pedig kérdez, a másik meg nem csinál semmit. Nem tudom, hogy megbízhatok-e bennük, ezért sem eresztem le a fegyvert, hanem a kérdező lányra szegezem azt.
– Ezt én is kérdezhetném maguktól, meg azt is, hogy mi a fenéért tettek be egy csatornába, hogy fulladjak meg? –teszem fel mérgesen a kérdést, és türelmetlenül várom a választ. Azt nem tudom, hogy ők voltak-e, de jobb mindenre felkészülni. Ha valamelyik közelebb akar jönni, akkor lövök egyet. Természetesen nem rájuk, hanem eléjük, hogy meg ne próbáljanak közelíteni, ameddig nem tisztázódik a helyzet.

A kutyák reagálnak rám, ami azért jó érzéssel tölt el. Nem feltétlen az, hogy be tudom őket csapni, bár kétségtelen hogy ebben a helyzetben jó ez is. Hanem az, hogy tudok rájuk hatni, és ezek szerint az állatok többségére is. Mert talán az agyuk nem annyira bonyolult, nincs teli annyi ármánysággal, mint az embereké. Gondolataik egyszerűek és egyértelműek. A létfenntartás alapjai és semmi több.
- Én voltam - vigyorgok Leahra, ahogy Liamot dcséri, nem mintha szükségem lenne a fényezésre. Csak szurkálok neki játékosan. Ám a dícséret később utat lel tőlem is, hisz míg én a lenti vízcsobogást fülelem, addig a srác vagy talán a gömbje megoldják az ajtó kérdést. Remek, amúgy sem lett volna kedvem a sok szűk hely után most még vízben gázolni is. Nincs kedvem megfázni.
Utolsóként lépek a szobába, picit talán helytelenül csóválva a fejem, ahogy Liam a fegyvert engedi le, Leah pedig az álcáját. Attól, hogy valaki gyerek kinézetű, még nem jelenti azt, hogy veszélytelen is. Ezért én inkább maradok hátul, és bár tartom Liam és a saját álcám, közben megpróbálok ráhangolódni a srácra is, hogy szükség esetén inkább vele játszadozzak.

[Central park - > Csatornák - Erwan(Lisa), Neil, Lindsay]

Ha a csápok nem jönnek be, akkor én megyek utoljára. Elég erős vagyok hozzá, hogyha megtámasztom magam mindketten a nyakamba tudjanak venni, majd a végén amennyire a hely engedi nekifutásból ugorjak egy ziccert. Mint kosarazás közben amikor még a palánkba is bele akarok kapaszkodni egy kis majomkodás kedvéért. Lindsay talán fel bír majd húzni, ha Neil besegít neki. Ha egyik módszer sem jönne be akkor természetesen nem jutok fel. Bár remélem ez az opció nem játszik most.
Ha feljutottunk akkor hagyom, hogy a többiek kutakodjanak én addig kijáratot keresek. Amikor meghallom a lépteket, akkor a hang irányába fordulok, majd az ajtó mellé húzódom szorosan a falhoz. Bárki jönne is be, kikaparom a szemét. Ma dühös vagyok.

[Central park - > Csatornák - Erwan(Lisa), Neil, Lindsay]

A fal tapogatásával nem értem el semmit, de a padlón való lépegetés meghozta a gyümölcsét. A fejünk felett kinyílt egy ajtó, ami túl magasan van ahhoz, hogy fel lehessen ugrani a széléig. Ide csapatmunka kellene, de a rácsrúgdosó lányban nem bízok, a másik meg nem csinál semmit sem. Magamra vagyok utalva, de persze, ha közben segítőkészek lesznek, akkor nem mondok ellent. Ki akarok innen jutni, és ha ehhez velük kell együttműködnöm, akkor megteszem.
Addig viszont lehunyom a szemeimet, és az alattunk csordogáló vízre koncentrálok. Remélem, hogy a fal még nem takarta el a feljárót, és sikerül egy keveset vételeznem. A célom egyszerű: ha sikerül vizet nyernem, akkor csápot formálok belőle, hogy arra felmászva megformálok még egyet. Mivel nem süllyedek el a vízben, így könnyedén át tudok menni a másik csápra, ami már van olyan magasan, hogy gondtalanul felmászhassak a csapóajtón. Ha már fent vagyok, akkor a csápok segítségével megpróbálom felhúzni a többieket is.
Amennyiben nem tudok vizet szerezni, akkor neccesebb a feljutás. Nyilván én vagyok a legkönnyebb, de a leggyengébb is. Ha én megyek fel elsőnek, nem biztos, hogy fel tudom húzni a többieket, ha pedig én megyek utoljára, akkor nem tudok felugrani elég magasra, hogy a lányok felhúzzanak. Patt helyzet, de remélem, hogy valahogy megoldjuk.

Mikor felérünk (akármelyik módszerrel), körbenézek az irodaszerű valamiben. Az első dolgom az, hogy szétnézzek az asztalon valami térkép vagy bármi olyan nyom után, amiből rájöhetek, hogy merre vagyunk. Ha ott nincs semmi, akkor jöhet a polc, ám léptek zaja csapja meg a fülemet. Máris rájöttek volna, hogy kiszabadultunk? Azonnal vízforrást kezdek keresni, hogyha kell, akkor azt alkalmazva tudjak támadni.

Egy pillanatig attól félek, hogy esetleg a kelleténél kicsit keményebb voltam, de nem füstölögnek és még mindig emberi formájuk van, úgyhogy szerintem egész jól elvégeztem a dolgom. Vagyis inkább a dolgunk, mert új barátom nélkül nem kaptam volna ennyi energiát csak úgy a semmiből. Ha lesz rá lehetőségem, akkor biztos, hogy visszaviszem a birtokra, és kitalálok valamit, hogy mondjuk elférjen a zsebemben, mert egy ilyennel sétálgatva a zsebembe legyőzhetetlenek érzem magam. Most kicsit magabiztosabb vagyok a kelleténél, de szerintem minden okom meg van rá.
Tatinak igaza van és meg is ragadom az utolsó fickót és inkább dobom őt a helyére, minthogy vonszolom. Még szerencse, hogy jó kondiban vagyok, mert ezek a szerencsétlenek sem éppen pálcikaemberek, így talán a gömb nélkül is kiütöttem volna őket, bár…volt fegyverük, kettő is, így már nem is olyan csábító ötlet az ökölharc. Leah előadását egy mosollyal és felmutatott hüvelykujjammal meg is dicsérem, nem lesz itt gond a szerepjátszással. Gyorsan felkapom a fegyvert a földről, bár elég hülyén festhetek vele, mert még a párnahuzatot is magammal kell cipelnem, de szerintem mondanom sem kell, hogy nem fogok nélküle elmenni.
Az előttünk lévő fémajtót meglátva eszembe jut, hogy esetleg berobbanthatnám, de…mivel most besurranunk csendesnek kell lennünk, amibe nem hinném, hogy beleférnek a robbangatások, talán majd kifelé jövet kipróbálhatom, hogy mégis mire vagyok képes gömb úr segítségével.
Dühösen morgok egyet a kutyákat megpillantva, mert erre aztán nem számítottam. Miért nem őrök , vagy macskák vigyázzák ezt a fránya helyet, azokat szívesen a Holdig repítem, de azért nekem is vannak elveim.
-Felejtsd el! Nem fogok kutyákat sokkolgatni, inkább keresek nekik valami macskát. – vagy esetleg leolvaszthatnám a kint fekvő fickókról a bőrt, hogy a kutyusok játszhassanak a csontjaikkal. Esetleg Tati talán eltudja velem hitetni, hogy esetleg két ronda és agresszív disznó van ott, azokat megsütöm, de…nem működne, mert tudom, hogy mi a valóság, vagyis gondolom, hogy így lenne, annyira azért nem ismerem Tati képességét. Mindegy is, de az ziher, hogy nem fogom bántani ezt a két szegény jószágot. Nagy kutyabarát vagyok, inkább elszaladok a boltba és veszek nekik valami megkergült macskát, amit üldözhetnek. Remélem, hogy Tati sikerrel jár, mert én ezt a két jószágot nem fogom bántani az biztos!

Bár nekem elsőre fogalmam sincs, mit csináljunk a megérkező trióval Leah máris két lehetőséget vázol. Aztán csak bólintok Liam szavaira. Célszerűbb, ha kiütjük őket, ki tudja, odabent mi vár ránk. Nem kéne még tetőzni a lehetőséggel, hogy összefutunk saját magunkkal.
Talán egy gyors perc az egész, és a hármas már a földön fekszik. kicsit talán sajnálom őket, nem lehet kellemes egy áramütés, de aki fegyverrel mászkál egy ilyen különösen őrzött lepukkant gyár környékén, jó ember nem lehet. Az én véleményem alapján.
- Húzzuk be őket a bokorba, mielőtt feltűnne valakinek a három test - szólok Liamhez, míg Leah a nő alakját próbálgatja. És máris megfogom az egyik mamut vállát és húzni kezdem korábbi búvóhelyünkre. Közben persze jól megjegyzem a vonásait, ahogy a másikét is. Ha valóban magunkra kell varázsolnom, jó ha tudok minden apró részletet.
Amint eltüntettük az árulkodó nyomokat a társaimat követve sétálok be az épületbe, és bár számolok őrökkel, mint az áramellátóban, itt sehol senki.
- Csak nekem tűnik úgy, vagy ez a hely belülről kisebb, mint a külseje után hinnéd - szólok meg, kissé zavartan attól, ahogy hangom visszakoppan a szűk falakról. Ma már a második alkalom, hogy egy szűk helyen botorkálok. Kezdem nem szeretni ezt a napot.
Óvatosan lépkedek előre, aon törve a fejem, hogy is lehetne azt a vasajtót kinyitni. Ennél nem látok szkennert, én hiába bájolnám, agya nincs. A vas pedig... bár tudtommala fém jól vezeti az áramot, kinyilni nem igen nyílna ki Liam ügyeskedésétől. Legfeljebb mi éreznénk magunkat egy mikróban. Nem jó ötlet.
Elmélkedésem talán, mi egy kicsit lelohasztja érzékeim, így tuti, hogy nem én vagyok az első, aki észreveszi a lépcső alján gubbasztó két szépséget. Ám amint eljut hozzám is a morgás, vagy valamelyik társam nem figyelmeztet rá.
- De szép dögök - morgom az orrom alatt egy apró fanyar mosoly kíséretében. Szeretem a kutyákat, ahogy minden állatot. De valamiért az az érzésem, ezt a szeretetet ez a két példány nem viszonozza.
- Talán hatok rájuk. Ha mégsem.. Liam talán őket is kiütheted. De csak finoman - figyelmeztetem. Az emberekkel nem volt gondom, de ez a két szegény kuyta csak a munkáját végzi.
Állatokkal még nem próbálkoztam igazából, hisz nem láttam értelmét befolyásolni a gondolatuk. De talán megy, talán nem annyira bonyolultak, mint az emberek, talán pont "primitívségük" segít. Vagy az lesz a gond...
Ha sikerül, hát "elvonom" magunk előlünk. A látványunk, a szagunk, a hangunk. Mintha ott sem lennénk. Talán sikerül.. Ha nem.. marad Liam és a gömböcskéje.

[Central park - > Csatornák - Erwan(Lisa), Neil, Lindsay]

Egyre jobban azt érzem, hogy feleslegesen jártatom a számat. Kérdezett, én válaszoltam, legalább némi reagálást adhatott volna a lány, de nem. Helyette felkelt, és rugdalni kezdte az ajtót. Szuper, vagy kinyílik vagy nem, de ez lehet a legkisebb gondunk. Ugyanis, ha a rács meg is adja magát, két kutyával találjuk szembe magunkat, akik nem valami barátságos fajták. Oké, hogy néznek minket, de ezek így lettek tanítva...
A következő gond az a fal, ami közeledik felénk. Először fel sem tűnt, és azt hittem, hogy a szemeim, és a füleim csapódtak be valami trükknek, de nem. Mégis csak közeledik felénk a folyosó vége, így az időnk meg van számlálva. Vagy felken minket a rácsra, vagy széttép minket két kutya. Nem így képzeltem el a halálomat, és remélem nem is dobom fel a pacskert.
Felkeltem a földről, és hagyva hogy a lány tovább püfölje az ajtót, én inkább abban reménykedtem, hogy lesz valahol egy titkos gomb. Remélhetőleg megállítja a falat, vagy kinyitja a rácsot. Az előbbinek kicsivel jobban örülnék, de már az is valami, ha sikerül jó dolgot cselekednem. A fal mentén haladok, és amennyire felérek, tapogatózni kezdek. Egy olyan pontot keresek, ami szokatlan a többitől, ami megfelelő lenne egy gombnak, vagy bánom is én minek, csak segítsen ki minket a slamasztikából. Ha a falon nem találok ilyet, akkor a közeledőn is megnézem, illetve a földön is végiglépkedek minden apró szegletet, hátha a padlóba van rejtve. Persze azért mindezt sietve teszem, nehogy kifussak az időből, vagy nehogy itt maradjak, miközben a többiek lelépnek.

[Central park - > Csatornák - Erwan(Lisa), Neil]

Szóval választhatok a között, hogy megfulladok és a között, hogy elkezdek szórakozni egy talán bezárt rács zárjával, majd hagyom, hogy két felingerelt kutya széttépjen. Igazán lélekemelő kilátások. Nps jól nevelt lány vagyok, így nem azzal kezdem, hogy berúgom az ajtót, hanem miközben a kutyákat próbálom csitítgatni, megpróbálom kinyitni az ajtót erőszak nélkül. Arra apellálok, hogy a kutyák hamarabb észrevették a közeledő falat és az emelkedő vízszintet, így a túlélési ösztön hátha felülír bennük mindent és elszelelnek. Ha nem, akkor már csak az a kérdés, hogy egy szétmarcangolt emberi maradvány megfulladhat-e... Gyönyörű vízi hulla leszek az fix. Nos, ha az ajtó nem nyílik akkor kénytelen vagyok addig rugdalni amíg ki nem nyílik.
- Na most akkor...
És most jön az a pillanat amikor agyonnyom a fal miközben szétcincál két dög...

Örülök, hogy magunkkal hoztuk a gömböt, mert így a párnahuzaton keresztül is érzem az energiát, ami belőle árad, és ettől valahogy sokkal jobban érzem magam. Ez amolyan legyőzhetetlen vagyok érzés, mintha nem lenne lehetetlen előttem. Csak merítenem kell egy kisenergiát és akár a Holdra is fellőhetem magam. Na jó, azt azért talán nem, de akkor is sokkal erősebbnek érzem magam a gömbbel a kezemben, nem szívesen hagynám itt, vagy adnám át másnak. Könnyedén elirányítom magunkat a címhez, amit találtam, és már szinte meg sem lepődök az elhagyatottnak tűnő romos gyár láttán. Már készülődnék is, hogy kisüssem a zárat, de meggondolom magamat, megnézve kicsit jobban a zárat. Valószínűleg elégé ki van találva a  rendszer, könnyen beindíthatok valami védelmi funkciót, vagy még valami annál is rosszabbat. Meglepve kapom fel a fejemet, mikor Tati szól az autóról,kicsit kevesebbet kéne foglalkoznom a gömbbel, de nehéz, mert olyan, mintha beszélne hozzám, legalábbis olyasmi érzés keringet mikor hallom a zümmögését. Ez nekem olyan, mint komolyzenésznek Beethoven örömódája.
-Hmm…- kicsit elgondolkodok Leah javaslatán. Szívesen elverném őket, de mivel fegyverük van ez kicsit megnehezítené a dolgomat. Várjunk csak, viszont nekem itt van a gömb! Még hozzá sem értem, de úgy érzem, hogy mentem szétrobbanok a bennem felgyülemlő energiától. Ki kell őket ütni mindenképp. Inkább feküdjenek itt eszméletlenül, minthogy ott bent járkáljanak. – Az első jobban hangzik. – remélem, hogy ezzel Tati is így van, bár már mindegy mert kibújok a fedezékünkből és támadok. Remélhetőleg nem csapom őket agyon, de most elég nagy energiákat mozgósítok hála a kis gömb alakú barátomnak, így nem igazán figyelek oda a testi épségűkre, a lényeg, hogy a földön feküdjenek kiütve. Talán pár másodpercbe telik el, és az utolsó fegyveres fickó feje is koppan a földön. Na, ez egész könnyen ment. Szerintem haza fogom vinni a gömböt, jó kis párost alkottunk. Már csak azt várom, hogy Leah felvegye a vöröske alakját, és az ő szavaival élve, hogy Tati ránk boszorkánykodja a másik kettőjét.