Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
New York teljesen kihalt, sok épület romokban, lakókat nem igen lelni. Az embereket kitelepítették, maximum bujkáló mutánsok, vagy veszett mutánsok bukkanhatnak fel elvétve, de előbbiek elég bizalmatlanok, hogy ne köszönjenek rá ismeretleneknek, főleg olyanoknak, akik még rendezett külsővel rendelkeznek.
Tudom én, hogy Rashid milyen, már épp elég jól kiismertem, még ha nem is hittem volna, hogy erre sor kerülhet. De azt sem gondoltam pár hete, hogy belemegyek egy randiba és végül tortasütés lett belőle és randi is, most pedig a jövőben keresgélünk ételt és megoldásokat arra, hogy hogyan jutunk haza. Azaz... ő a lányát keresi, bár én azon a véleményen vagyok, hogy hazautat kellene találnunk, nem pedig régi ismerősöket, hiszen elég sok idő eltelhetett már ahhoz, hogy ne találjunk itt senkit se, akit ő keres, de egyelőre ezt nem teszem szóvá, hiszen igaza van, inkább a vicces oldala, mint az előbbi kiborult állapot. Meg tudtam ugyan nyugtatni, de az tény, hogy azzal nem igen vagyunk beljebb, ha a semmivel kiabál, hogy mi van Duryával és hogy mi történt velünk. - Én a vékonyka karjaimmal úgy se tudnék ártani neked. - mosolyogva rázom meg a fejemet. Se perc alatt visszatér az eddigi stílus szerencsére. Viccelődik és minden úgy kezel, ahogyan szokta, ahogyan még az idekerülésünk előtt is tette. Az biztos, hogy úgy sokkal könnyebb átvészelni az itteni káoszt, hogy közben jó a kedvünk, bár azért elővigyázatosnak is kell lenni egyben, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi vár még itt ránk. Azok a katonák lelőttek egy embert akárhogy is nézzük, és nem tudjuk, hogy az az ember megérdemelte-e, hiszen utána engem is el akartak kapni és vinni ki tudja, hogy hová. Jó, ha óvatosak vagyunk. - Miből gondolod, hogy valaha is volt csipkés hálóingem és nem pedig inkább a pizsis fajta vagyok? - szórakozottan szökik a fel a szemöldököm. Egyébként tényleg nem hordok csipkés hálóinget, sokkal kényelmesebben érzem magamat egy laza nadrágban és egy ujjatlan felsőben. Meg hát számít, hogy mégis csak egy olyan házban élek, ahol rajtam kívül mások is vannak és nem kellemes, ha éjszaka kimész inni egy pohárka meleg tejet és mondjuk csipkés hálóingben bukkansz rá valakire a konyhában, miközben kint van a fél... hátsód, meg minden egyéb is. Annyira azért nem vagyok bevállalós és vagány típus, erre azt hiszem már régen rájöhetett. Közben persze összeszedjük a cuccokat és mindent, amire még szükség lehet. Még jó, hogy van egy hátizsák is, nem kell mindent kézben cipelni, de egyelőre majd úgy is lepakolunk, hogy ne cipeljünk mindent magunkkal. Aztán akkor hát irány a pince, bár én is talán attól tartok jobban, de legalább ahogy mondja, túlesünk rajta. - Szóval kislánynak nézek ki? Akkor távol kellene tartanod magadat tőlem, még félreérteném a pillantásaidat. - itt már felnevetek, csak akkor csendesedek el, amikor elindulunk lefelé. Világítani kell majd, mert hát áram nem igen van itt, és azért jó, ha látjuk hová lépünk. A lépcső kellően piszkos és itt-ott kissé be is van szakadva. Nem valami kellemes a kinézete az egész helynek, de nincs mit tenni, le kell menni és felmérni mindent. Az rosszabb, ha éjszaka jön valami meglepetés, ha már itt akarjuk meghúzni magunkat nem igaz? Az ajtó viszont jól láthatóan el van torlaszolva, vagy valami elé gördült, csak nem tudni, hogy szándékos-e. Fentről egy asztal, amit nem lesz egyszerű elmozdítani. - Mit gondolsz... érdemes egyáltalán megnézni? - talán ezt is el tudja mozdítani, de biztosan segítek azért neki, viszont kérdés, hogy az asztal véletlenül került ide, vagy direkt, hogy valamit... a pincében tartson?
♫ Con tu nombre ♫ ϟ Ruha ϟ Első randi ϟ
Hiranneth Sovngarde
mutant and proud
Törvényen kívüli
our time is coming
Play By : Ashley Benson
Hozzászólások száma : 85
Kor : 32
Tárgy: Re: New York Szer. 10 Feb. - 2:08
Apokalipszis
Ahogy elnézem nem izgatja a képességem. Ezt azért egy morcos grimasszal konstatálom, s össze is fonom karjaimat a mellkasomon jelezve nem tetszésemet. Komolyan, mit várt? Majd robbantgatni, meg épületeket mozgatni fogok? Ugyan kérlek, az ő képessége se lehet sokkal használhatóbb, még ha a célzással kapcsolatban egész tehetséges is. - Hogy visszajutunk? Belegondoltál már abba, hogy esetlegesen ez nem sikerülne? Fene tudja hogyan működnek ezek a kapuk, lehet, hogy veszélyes, te pedig alapjáraton ebben a világban élsz, éltél és talán fogsz is, amennyiben ide vagy láncolva. Az egy dolog, hogy én valamilyen úton átjöttem, de nem volt feltett szándékom ebbe a pokolba kavarodni. Szóval gondoljuk át, nézzünk utána. – itt lényegében nem is arra akarok kilyukadni, hogy ennek a pasasnak lenne valami baja, szimplán azt a kaput féltem. Vagy magát a múltat. Egyetlen cselekedettel megváltoztathat mindent, pillangó hatás, ha úgy tetszik. Mi van akkor, ha befolyásolni fog ezáltal mindent, és a múltunk, ahová visszatérünk, már nem lesz olyan, mint régen? Vagy ez inkább ránk vonatkozna, akik a múltban tettek dolgokat, amivel a jövő megváltozott? És az én múltammal akkor mi van? Az öregkori énem is itt lenne valahol? Naneeee. Isten ments, hogy találkozzak saját magammal, egyáltalán lehetséges ez? Mindenesetre meg kell találnunk azt a kaput. Egyáltalán hogy is néz ki pontosan ez a kapu? Nem rémlik már, túl zavaros minden. Ettől függetlenül, ha nem okoz maradandó kárt a kapuban és nem sajátítja ki önös érdekből, akkor tőlem jöhet. Végül is neki is jobb lenne egy jobb világban, amikor még nem ez a pusztítás uralkodott New York felett. - Nem szoktam szövetkezni. Régebben meséltek nekem valami szövetségről, de nem hinném, hogy ők a jó oldalon álltak volna. Az apám valószínűleg nem él, de őt alapból nem mondanám szövetségesnek. Úgyhogy nincs semmi ötletem, maradunk kétszemélyes csapat, aztán útközben hátha oda tudunk csapódni valakikhez. Nem akarok így meghalni. – hangom egy pillanatra megremeg. Azért egy-két plusz ember jól jönne, de így… Ketten az undorító hadsereg ellen aligha érünk valamit. - Lőttem már, de nem ilyen izékre. – ami azt illeti állatokra, még mikor apámék eldobtak maguktól. A célzás egy másik kérdés, az mindig is ösztönösen jött, aztán vagy eltalálom, vagy nem. – Akkor kapok fegyvert? – érdeklődök kíváncsian. Na igen, itt azért nagyon is felcsigáz a téma.
Nincs röpke csók, még ha annak is tervezzük. Hisz az adrenalin, a kétségbeesett vészhelyzetben még inkább követeli testünk, hogy bizonyosságot tegyünk arról, élünk. Erre pedig lehet-e ennél jobb módszer? - Én még mindig élek. Nagyon is - vigyorodom el, talán egy csipetnyi kajánsággal. De csak muszájok vagyunk elengedni egymást, helyette a járművekkel, a kijutási lehetőséggel foglalkozni. Remény a birtok, hogy ott talán biztonságban leszünk, nyugodtan, és legfőképp magyarázattal gazdagabban. Mert kell lenni magyarázatnak, mindig kell lennie, legfeljebb kicsit utána kell keresni. - Ha még nem is jött le a gyártósorról képek, adatok vannak. Beharangozzák előre, hogy mire piacra kerül legyen rá kereslet is, ne csak idegenül nézzék az emberek. De ezek közül nem láttam egyet se. Szóval.. passz... Egy vállvonás, ennyi a reakció, miközben már a kiválasztott darabbal foglalkozunk. Meghajlás, bókolás, üvegcsörömpölés. Aztán a kijózanító szavak, és már-már szégyenlős kisfiúként húzom be a nyakam, nevetem el magam, miközben megkerülöm a kocsit és helyet foglalok. - A megszokás nagy úr - motyogom a motor bepöccintése közben. Na igen, egyszerűbb lett volna, ha Serena besiklik a kocsiba, kinyitja az ajtót. De olyan ösztönösen jönnek a dolgok, gondolkodni amúgy se nagyon van idő. Csak így kissé huzatos lett a kocsi. - Őszintén szólva se nappal se éjjel nem szívesen sétálnék. Látod, most is nappal van - sóhajtok fel, immár a kapun túljutva az utcán gurulva. És mintha csak engem akarnának igazolni a szavak, jó néhány a házban látottal hasonlatos egyedet láthatunk immár kint is. Mintha a korábbi csend csak trükk lett volna, csalogató, elaltatva gyanakvásunk. vagy a késő délután hozza őket elő? Éjjeli életre rendeződtek volna be? Nem örülnék neki. - Elég bizarr a helyzet és egyre bizarabb - lépek a gázra, ügyesen kormányozva a kocsit az akadályok és mozgó egyedek között. Nem szeretném, ha utánunk jönnének, bár kétlem, hogy le tudnák verni a kocsi sebességét. De ezek után már ki tudja? - Azért előtte nézd át rendesen. Elv elég hosszú ideig jók maradnak, de most már nem tudok semmi biztosat mondani - húzom el a szám, miközben Serena a keksz után ered. Talán nem penészesek, nem romlottak meg. Nem véletlen effélét raktam el. Még ha nem is olyan hú de táplálóak, pillanatnyi éhverőnek jók, és tartósak. Remélhetőleg ez utóbbit még tartják mindig. - Örülök. Nagyon jól viseled - dicsérek újfent, hogy erősítsem, tartsam benne a lelket, bár eddig is roppant jól tartotta magát. De ki tudja, mikor sokall be, mikor pukkan ki a lufi. és nálam? - Most nem bánnám, ha megint szembetalálkoznánk azzal a másik párossal. Talán ők idevalósiak, vagy legalább okosabbak, mint mi. De kétlem, hogy újra ilyen szerencsénk lenne - húzom el a szám, miközben a városból kihajtva a Salem felé vezető útra kanyarodok. Ismerős minden, és még is másabb, lepusztultabb, mint egy elcseszett horrorfilm baljós díszlete. Borsódzik a hátam az egésztől. - Azon agyalok, vajon katonai vagy mutáns ballépés-e ez az egész. Mert azt valahogy egyre kevésbé hiszem, hogy egy telepata játszana velünk. Ahhoz már túl sok, túl összetett az egész - vallom be sejtésem, félszem. De nem titkolhatom a gondolatokat, muszáj beszélnünk róla, így talán könnyítve félszünkön, és persze összedugva a fejünk talán egymás apró észrevételeivel kiokoskodhatunk valamit.
Rashid El-Attar
mutant and proud
ember
I just believe my eyes
Play By : Omar Sy
Hozzászólások száma : 113
Kor : 45
Tárgy: Re: New York Kedd 9 Feb. - 6:58
Kayla & Rashid
Az élet sava-borsa mindig egy szép nő
*Mókás, még ebben az elcseszett helyzetben is ha arra gondolok, hogy nem rég – az én időérzékemet tekintve – még azon agyaltam és izgultam, hogyan ne rontsam el a randinkat és folytattam némi vitát Duryával a nyakkendő viselésével kapcsolatban. Most meg, mindennek ellenére még nevetni is tudunk pedig legszívesebben vagy magamba roskadnék vagy szétverném dühömben az egész házat. Egyik sem vezetne jóra és semmi értelme nem lenne, Kayla viszont jó érzéssel térített el attól az úttól, pedig még alig ismer. Ennyit a nők hatodik érzékéről. Ha észre is vette nem említette meg, hogy már nem Ms. Kaylának szólítom, nem mintha kevésbé tisztelném, inkább úgy érzem, hogy a kapcsolatunk lett szorosabb azzal, hogy egymásra vagyunk utalva és kisegítjük a másikat. Egy picit elveszítettem a fejemet az elején de azt hiszem ez érthető ha lelőnek a szemem láttára valakit, a szívem hölgyét megbilincselik ő meg egyetlen érintéssel jobb belátásra bírja a fegyveres katonákat, ráadásul a lányom eltűnt és ha igaz az amit Kayla mondott és én makacsul az agyam hátsó rekeszébe száműztem, nem is fogom megtalálni hacsak nem az öreganyámként. Csak helyre kellett rázni a fejem és már jól is vagyok, átvettem a vezetést amit anyám istene a férfiakra testált, én vagyok az erős ember, a legkisebb királyfi és megvédem a hercegnőmet. Az egérfogás úgy tűnik még sincs a tervei között, az elképedt arcocska láttán széles vigyort ejtek meg. Nem vagyok én kínai, hogy sült egeret egyek, nem gondoltam én komolyan csak a poén kedvéért úgy említés szintjén hoztam szóba, amivel kissé kibillentettem az egyensúlyból.* -Egyik sem elég a másik nélkül, így vagyok tökéletes. *Megemelgetem a szemöldökeimet kísérve ezzel a hallatlan és nem valós nagyképűségemet, de nem sokkal később kapok egy kis leckét a határokon való átlépés helyességének figyelembevételéről, amit megjátszott köhögéssel jutalmazok.* -Khhhmmm…hééé, óvatosan a habtestemmel, kelleni fog ez még neked. *Ha nyeregben érzem magam nem igazán használ a figyelmeztetés, főleg ha olyan ragyogó mosollyal és pimaszul kedves szempárral kísérve kapom mint amivel Kayla ajándékoz meg. Úgy hiszem átlendültünk a formalitásokon, nem vagyok bosszantóan szemtelen és tiszteletlen, a közvetlenségem és a pimaszságom pedig az én fűszerem. Ilyennek ismert meg, ennél alább nem adom. Ellépek mellőle és az összeszedett holmikat beledobálom a ruhás dobozba, majd intek neki, hogy amit ő talált azt is tegye a többi közé, kivéve persze a gázpalackot, elbírnám azt is, de a doboz talán nem és örülnék ha menet közben nem azzal kellene szembesülnöm, hogy a kiszakadt doboz alján keresztül a lábamra zuhan a palack. Felnyalábolom a rögtönzött bőröndöt és megindulok kifelé.* -Ne reménykedj, bár ha ezek itt maradtak talán meg van még a csipkés hálóinged, ebben a fejre állt világban senki másnak nem hasznos, de én szívesen megnézlek benne még egyszer. *Fülig érő vigyorral lépek vissza a garázsból a folyosóra majd megindulok a pince lejáró felé. Az elmaradt vacsora és az izgalmak miatt először a kajára gondolok, nem ártana némi feltét ahhoz amit Kayla talált és jó lenne tudni milyen a készlet, hogy beoszthassuk. Ki tudja mikor és hol találunk utánpótlást, nem ehetjük meg az egészet egyszerre. Viszem a dobozt amit kénytelen vagyok a pince lejárónál letenni, hogy tudjam mivel tartani az elemlámpát, remélhetőleg nem jön addig senki és nem viszi el a kincseinket. a pince nem egy régi, dohos és földdel körülvett lyuk, hanem majdnem olyan kiépített mint a ház többi része, a falak be vannak vakolva, rendes padló van és a kazán ami télen az egész házat befűti. talán működik még és akkor akár meleget is csiholhatunk ha éjszaka fáznánk. Sőt, akár még itt is alhatunk, nem leszünk szeme előtt, mégis védettebb a hely és nem is ablaktalan. Csak el kell sötétíteni, hogy ne jusson ki a fény este amivel magunkra vonhatjuk a figyelmet. * -Szóval a pince. Legyünk túl a nehezebbjén. Nem félsz a sötétben? A pince nem kislányoknak való hely, de majd én vigyázok rád, bízd csak Rashid bácsira. *Újfent széles szemkápráztató vigyort eresztek meg, magamban pedig azért fohászkodom, hogy találjunk valami hasznosat.*
Úgy tűnik, hogy az eddigiek nem igen keltették fel a fickó érdeklődését, mint a képessége, vagy akár csak a szavai, de úgy tűnik, hogy az a lehetőség, ami nem a harcból áll, hanem valamiféle értelmes világ megtalálásán már sokkal jobban tetszik neki. Talán érthető, hiszen eddig se harcolt, valószínűleg nem most akarja elkezdeni, viszont lelépni egy romhalmazról jóval könnyebbnek tűnhet, épp e miatt akarja inkább ezt meglépni. - Tehát keresnünk kell egy kaput, amin át visszajutunk a te idődbe. - itt már egyértelműen többesszámban beszél. Úgy fest tényleg az a határozott célja, hogy eltűnik erről az idősíkról, ha egyszer itt ilyen durva dolgok történnek. Alapvetően logikus lépésnek tűnik, főleg ha egyértelműen úgy látja, hogy az itteni helyzet teljességgel megoldhatatlan, akkor jobb, ha oda megy, ahol még minden rendben van. Hogy netán találkozhat akár a szüleivel is, megbontja a múltat, ha oda megy... úgy fest ez nem különösebben érdekli a fickót. - Nem tudom, hogy ki mondható szövetségesnek. Mármint... tudok pár alakot, de a saját dolgaikkal foglalkoznak leginkább. Te nem ismertél senkit a múltban, aki... a franc se tudja, de alkalmas lehet és még él? - na igen az se ártana, ha neki lenne valami ötlete, mert a pasas egyelőre még nagyon sötétben tapogatózik. Láthatóan maximum csak tippelget, de legalább összepakol és végül is ez is valami. Úgy fest hajlik rá, hogy tényleg megpróbáljanak tenni valamit, leginkább persze a menekülési utat keresi. - Lőni tudsz? - azt már Hira sejtheti, hogy erre szükség lesz, majd hiába reptet tárgyakat, fejbe tud kólintani egy fertőzött mutánst, de az nem biztos, hogy végleg kiüti és ha sokan vannak, akkor a lassítás nem biztos, hogy elég.
Kayla Silverfox
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : † Lynn Collins
Hozzászólások száma : 80
Kor : 42
Tárgy: Re: New York Szomb. 6 Feb. - 21:17
[Central park -> Jonathan háza]
Rashid & Kayla
Lehetséges, hogy visszatér lassacskán a pimasz viselkedés is, de közben legalább a jó kedve is meg van és egyértelműen inkább ez, mint az előző nagy kiborulás, amikor nem tudott mit kezdeni magával. Azt azért nagyon rossz volt látni és örülök neki, hogy most már jobban van. Remélhetőleg, ha már víz van, akkor találunk valami használhatót a garázsban is, mert ha itt nem lelünk semmit, akkor valószínűleg más házakban sem, és itt legalább ismerjük a felhozatalt és persze, hogy mi hol van. Azt persze azért figyelem, ahogyan felhúzza szépen a garázsajtót. Szó se róla már, amikor felkapott, akkor is jól látszott, hogy milyen izmai vannak. Efelől mondjuk eddig se nagyon volt kétségem, de most annál is jobban kivehető minden. - Dehogy fogok egeret! - na jó, azért itt egy pillanatra talán még is elképedek, még ha talán komolyan is gondolja. Nem mondom, hogy visítok, ha meglátok egy egeret, de mégis csak egeret sütni... Addig csak nem kell eljutnunk. Mrs. Potts annyi mindent almolt már be régen, hogy nem hiszem, hogy nem találunk valami vész-vésztartalékot. Valaminek kell még itt lennie egereken kívül is. És végül csak meglelem a konzerveket, bár nem sokat, de legalább valamennyi van és már ez is haladás. Az ijesztegetése viszont nem kimondottan tetszik. Ki tudja, hogy mi van ebben a lepusztult világban. Nem rég még katonák akartak elvinni bilincsbe verve, talán le is lőttek volna, annyira megijedtek tőlem, és le is lőttek valakit a parkban. Hát nem csoda, ha nem tetszik az efféle viccelődés, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor jön valami tényleg veszélyes. - Át kell gondolnom, hogy ez az énedet kedvelem jobban, vagy a csendeset. - nevetem el magamat azért finoman, de amikor közelebb lépek kap egy finom kis ütést a mellkasára. Épp csak olyan "Csak óvatosan a határok átlépésével." típusút, nem erőset. Amúgy se hiszem, hogy olyan erővel meg tudnám ütni, ami megártana neki és persze nem is akarom. - Nézzünk még körül, talán a pince, vagy a padlás. A ruháimban ne nagyon reménykedjek szerinted se? - azért megnézném a szobámat mindenképpen, hátha van valami, ami hasznos lehet. Hátha nem vittek el mindent. Kéne egy kényelmesebb cipő és valami más, ami keményebb helyzetekben is jó lehet. Nadrág teszem azt, blúz, vagy ing... valami hasonló, mert jelenleg a ruhám nem épp az efféle katonalegyőző akciókra való. Szóval elindulok szépen kifelé, de azért szétválni nem igen akarok, hiszen még most sem tudjuk, hogy nem futunk-e bele valami veszélyesbe, vagy akármi. - Te döntesz, pince, vagy padlás? - a szobám ráér. Ha van ott ruha, akkor ott lesz tíz perc múlva is és amúgy is az étel a fontosabb, vagy amit találhatunk.
♫ Con tu nombre ♫ ϟ Ruha ϟ Első randi ϟ
Hiranneth Sovngarde
mutant and proud
Törvényen kívüli
our time is coming
Play By : Ashley Benson
Hozzászólások száma : 85
Kor : 32
Tárgy: Re: New York Szomb. 6 Feb. - 2:21
Apokalipszis
A reakcióra kénytelen vagyok elvigyorodni. Jó, tudom, tudom, nincs most helye a humornak, vagy épp a színjátéknak. Abszolút nem is akarok én komédiázni itt neki, hálás vagyok amiért megmentett, de egy „köszi”-nél nem kap többet, meg talán ha a képességem a hasznára válna, akkor esetleg még be is vállalnám, hátha… - Tárgyakat élesztek fel, amik automatikusan körbevesznek, védelmeznek, odajönnek hozzám. Valami ilyesmi, egyszerűen megfogalmazva. Élőlényeknél nem próbáltam, az túl groteszk lenne. – húzom el számat. Még belegondolni is undorító lenne, ha egy macskát kellene élőhalottá változtatnom. Eww… Azért értékelem, amiért valami normális kérdés is elhagyja a száját és végre olyan irányba kanyarodunk, ami érdekel is. Hiszen’ sose voltam tisztában a mutánsok létezésével, nem is hittem volna, hogy vannak rajtam mások, de mint az kiderült, a Centar Parkos akciónál is összefuthattam eggyel. Ki tudja, a világ tele van meglepetésekkel. - Nem értem miért van mindenkinek hatalomvágya… - sóhajtok fel. Én mindig is elvoltam a kis zsákmányaimmal, sosem gondolkoztam azon, hogy meg kéne ölnöm az emberiséget, vagy épp riogatni a jó népet a képességemmel. Apám más szempont, de őt most nem lehet egy kalap alá venni a jelenlegi helyzettel. Gyorsan ki kell találnom valamit, mert még mindig csak találgatok. - Pontosan! – vágom rá határozottan, aztán egy kicsit elbizonytalanodva révedek a távolba. – Mármint… egész biztosan nem ezen az idősíkon kéne lennem… - szívom be a kellemetlen levegőt tüdőmbe, melyet szép fokozatosan fújok ki. Ijesztő ez a hely, főleg a távoli romos épületek sokasága, s mintha egy zöld fátyolt húztak volna a városra. Elrettentő látvány. Tekintetemmel követem a fickó mozgását, mialatt összefont karokkal hallgatom szavait. Nocsak, valami esetleg készülőben van? Érdeklődve vizslatom a pakolását, már épp nyitnám a számat, hogy akkor most mi van, amikor ő teszi fel a saját kérdését. – Nos… Gondolom kéne lennie valami időkapunak, ami elviekben visszavisz, arról viszont fogalmam sincs merre lehet egy, vagy hogy egyáltalán létezik-e ilyen. Bármi is legyen a megoldás, valaki biztosan tudja mi folyik itt, és tud adni valami infót. Valaki esetleg, aki szövetséges? Akárki?
Azt hiszem majd utólag próbálom meg ezt feldolgozni, most marad az ösztön, mint amikor átestem majdnem gyerekként az üvegajtón és azért úsztam meg, mert simán jött magától a képességem bekapcsolása és átestem rajta. Most is valahogy így van ez. Legszívesebben azoknak az izéknek a mennyiségéről sikítanék ijedtemben, de azzal most semmit sem érünk. Marad a futás és az átfutás rajtuk, ami még számomra is kissé morbid, pedig én már csináltam hasonlót, még ha nem is gyakran közlekedem át embereken... már ha ezeket a valamiket nevezhetjük egyáltalán annak még. Én is elég szaporán kapkodom a levegőt, nem csoda, hogy első körben csak egy apró bólintásra futja. Ilyen futásban még nekem se nagyon volt részem, de most nincs mit tenni, túl kell élni ezt a rémséget valahogy és nekem sem szabad csak úgy kiakadni félúton. Nem várhatom el tőle, hogy ő oldjon meg mindent helyettem is, mégis csak ketten vagyunk bajban, nem akarok szende megmentendő lánykát eljátszani, az már meg volt, amikor bedrogoztak, most viszont józan vagyok. - Nem maradhatok el nagyon mögötted. - halvány mosoly, de csak akkor szólalok meg, amikor azt a röpke csókot is megkapom. Röpke... röpkének szánja, de nem tudom ennyivel most beérni. Olyan nagyon szükségem lenen legalább egy ölelésre, hogy bármennyire is nem alkalmas most a hely, vagy idő, de hozzá simulok legalább pár pillanatra és kicsit elmélyítem azt a röpke csókot. Ennyi kell, mert egyelőre még fogalmunk sincs, hogy mi vár minket kint, milyen hírek és hogy mi lesz a birtokon. - Talán még nem jöttek ki a gyárból, amikor... éltünk. - tudom, hogy igaza lehetett és talán lehetséges, hogy ez nem is a mi időnk. Mi van akkor, ha a jövőben vagyunk, vagy az idő változott meg, vagy mi kerültünk máshová. Viszont... akkor hogy a fenébe kerülünk vajon vissza? Valahogy muszáj, mert ez a világ valami rettenet! Még sincs időm elveszni az aggodalom mocsarában, mert bohókásra veszi a figurát már csak a kérdésével is és ahogyan meghajol a kocsi előtt, hogy ajtót nyisson nekem. Édes... komolyan iszonyatosan édes pofa. - Tökéletes lesz uram, viszont ezúttal... - nem tudom befejezni a mondatot, mert már töri is be az üveget, csak most háttal, és már nem tudom megállítani benne. - Tudod ugye, hogy én e nélkül is bejutottam volna? - mosolyogva csóválom a fejemet, de igazság szerint cseppet sem zavar, hogy betörte az üveget. Mielőtt még megkerülném a kocsit végigsimítok a vállán, hogy érezze nem komoly ez. Igen én bejutok ablaktörés nélkül is, ő viszont szeret cselekedni és támaszkodhatok is rá ezzel azt is mutatja, úgyhogy nem is szabad őt visszafognom. Egyébként is biztosan kevésbé érzi magát elveszettnek, ha tehet is valami ebben a rémes helyzetben. - Jelenleg az a mázlink, hogy értesz ehhez. - hát igen azért lássuk be, hogy most kimondottan jól jön, hogy ért a kocsik beberrentéséhez kulcs nélkül is, mert én lehet hogy bejutnék, de hogy azon túl nem tudnék mit kezdeni vele, az biztos. Persze láttam már ilyesmit filmekben, de attól tartok az nem teljesen egyezik azért a valósággal. - Egy kis séta belefér, csak ne éjszaka kelljen. Odakint is lehetnek ilyen valamik. - és félek tőle, hogy a kocsi azért nem védene meg tőlük, főleg, hogy az egyik ablakunk már be van törve, tehát könnyen bejuthat rajta bármi. A birtok azért messze van, pár óra kocsival, el is fáradunk addig és mi van, ha nem lesz ott se semmi? Nem akarok már előre pánikolni, haladjunk lépésről-lépésre. Az is elég egyelőre, hogy át kell jutni a kapun, amit sikerül kinyitnia, majd vissza is csukni. Igen, ez a hely még jól jöhet, ha addig nem törnek be ide azok a valamik, mert mondjuk átjutnak az ajtón, amin mi átszaladtunk. Ide is óvatosan kell majd visszajönni, ha tudunk egyáltalán, ez is biztos. - Megpróbálom a kekszet legalább és a birtokon talán tényleg jobb a helyzet. - mégis csak sok ott a mutáns, de nem tudjuk, hogy ez az egész miből indult ki és kikre hat egyáltalán. Halványan azért elmosolyodom amikor a kezem után nyúl és finoman megszorítja. - Jól vagyok. - úgy érzem, hogy ezt muszáj megjegyeznem, hogy bírom még, komolyan. Nem omlottam össze, kitartok, mert ő is bírja és ez nekem is erőt ad. Persze ő eleve jobban visel egy ilyen esetet, de most nekem is muszáj erősnek lennem.
//Útközben: 1-2. Látunk egy csomó rémséget, de elmegyünk mellettük, mert szét vannak szóródva. 3-4. Nagyobb hordába ütközünk a városban, ami miatt kerülni kell és nehezebben jutunk át rajtuk. 4-5. Alig látunk mozgást, gond nélkül elérjük a birtokot a hosszas kocsikázás után.
Serena Pierce carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
*A jó kedve rám is átragad, pedig pár perccel ezelőtt még magam sem gondoltam volna, hogy képes leszek nevetni, ám az, hogy olyan remek érzékkel rángatott ki az elkeseredés szülte dühömből, végül úgy vezetett át egy másik útra mint a vakvezető kutya a gazdáját.* -Arra vágytál csak igazán, de még magadnak sem vallod be. *Bólogatok lelkesen és áldom őt azért amit értem tett. Adok-kapok, nem csak a kémia működik kettőnk között, bár azt még nem igazán sikerült rendesen bekapcsolni és egy ideig nem is fogjuk tudni. Ám már az is elég, hogy minden baljós érzés és a történtek ellenére tudunk nevetni, erőt ad és nem hagyja, hogy elássuk magunkat az önsajnálat mocsarában. Nem is tudom mit szólna ha most még egy kis terápiát bevetnék és táncra perdülnék vele, de azt hiszem az már sok lenne, és épp elég dolgunk van a házban, különben meg az sem ártana ha halkabban lennénk, szóval a táncot idő előtt lefújom amihez ugye zenei aláfestést is szolgáltattam volna remek testemnél nem különb hangommal. A garázs felé lendülünk, keze a kezemben amit igyekszem nem nagyon szorongatni, hogy maradjon még ép ujja, de hiába a korábbi nevetés azért még ideges vagyok. A víznek mindketten örülünk de feltételezhetően csak ő gondolja és tervezi tovább a talált kinccsel való foglalatoskodást, én simán beleiszom egy kis kiengedés után, nem dicsekvésből mondom de csorgott le a torkomon annál rosszabb is és még itt vagyok. Annyira aranyos ahogy örül, hogy tovább szítom a tüzet egy újabb vigyorgással egybekötött bólintással. Mondtam már, hogy milyen jól áll neki ha dühös de amikor kislányként lelkesedik az csúcs. Sajnálatos, hogy itt ragadtunk ebben a miazmában, különben már kivetkőztem volna magamból és feldobom egy asztal tetejére. Asztal nincs csak a konyhapult, vagy még a garázsban a fiókos szekrények és nem vetem el a gondolatot, hogy ma még azok tetején látom őt. * -Eeeej, tanul a kislány! Ezt nevezem, csípőből visszavág. Nem mondom jó tanárod volt. *Megbillentem a fejem, karcos kacagás tolakodik ki a torkomból elismerésképp és ha már itt tartunk és egymást cukkoljuk, hát miért ne legyen ez a fő csapásvonal? Kayla remek partner ebben, igaz az ismeretségünk elején még szúrós szemeket meresztett rám és állandóan komor volt meg néha szomorú is amikor azt hitte nem látom, de anyám istenére mondom sokat változott és ez kis szerénységgel nekem köszönhető. Azt hiszem teljesen belém zúgott. A garázsajtó emelgetése közben ezen agyalok és hátra- hátrapillantok, hogy szemmel tartsam. Értékelném ha legalább csodáló szemeket meresztene rám amiért súlyemelőket megszégyenítő mozdulatokkal próbálok a helyiségbe fényt varázsolni, ha már nem pörgeti azt a puskát mint egy mazsorett lány a botját. * -Ha látsz egy egeret fogd meg, lesz vacsoránk. *Nem tudom mi ütött belém, de nem olyannak gondolom aki irtózik az egerektől, Kayla nem az a székre ugrálós, de ki tudja. talán nem értékeli a megjegyzésemet, de én igen azt amikor megszorítja a kezem. Aprót pusszantok rá mielőtt elengedem aztán nekiállok keresgélni. gyorsan végzek mivel nem sok holmi maradt amit elvihetnénk magunkkal, a lényeg megvan, a jointok a zsebemben lapulnak és ha szerencsém van a kocsiban van szivargyújtó. Ha nincs majd feltalálom magam, bár áram híján nem tudom a villanykörtén meggyújtani, de ha kell csiholok két faággal. Mindent felpakolok a karjaimba, nekem nincs szerencsém táskához, de jó lesz a ruhás doboz is, a kocsi csomagtartójában remekül elfér majd. Az elemlámpát úgy tartom az arcom alá, hogy közben tartom a többi cuccot is, égzengésszerűen nevetek fel mikor megkapom a jutalmam a produkcióért, bár egy kis sikkantásnak jobban örültem volna de beérem az ijedt arcával is. aztán persze meglepődöm mikor a kaját emlegeti, felvonom a szemöldökeimet, mert azok vannak nem úgy mint hajam és annak hiányában a két seprűs ív jobban elfér a homlokomon.* -Fogtál egeret asszony? Nyárson esszük vagy főve? *Mutatom én mit találtam és most már kereshetnénk egy főhadiszállást is ahol mindent egy helyre lepakolhatunk. Talán vissza a konyhába és onnan a ház többi részébe és a padlást is meg kell nézni, oda nem sokan mennek mert megelégednek azzal amit lent találnak, és a pince. Eléggé ijesztő hely, azt is kihagyják. nem is tudom Jonathan mit tárolt lent a pincében de azt hiszem Mrs. Potts oda rakta az almát télire. A fejemmel intek visszafelé ahonnan jöttünk.* -Még egy kis felfedező körút kis kincskeresőm?
Hát nem tudok teljesen boldog lenni attól, hogy paranoiámnak hasznát vesszük. Nem mintha a készleteket nem értékelném, sokkal inkább nem vágyom ebben a helyzetben. Nem mintha bárki vágyna, vagy épp önként lennénk itt. Igazából még mindig fogalmunk sincs, hol is vagyunk. Mármint nem helyileg, azt elég jól be tudjuk tájolni. Sokkal inkább a változások zavarnak be. Vajon még mindig a jó nyolcvanas éveket éljük? És ha nem, akkor mi történhetett? És legfőképp az emberekkel mi történt, akik így néznek ki, mint ez a négy is a folyosón, és akik úgy zabálják fel egymást, mint az a három a lakásomban? Mi lehet ez? Valami betegség? Vírus? Szándékos, esetleg a katonaság egy balul elsült kísérlete? Túl sok a kérdés, és a pillanat nem alkalmas az agyalásra. Jobb lenne minél hamarabb eltűnni innen, lehetőleg autóval, nem pedig a sarkunkban lihegő kannibálokkal. Így hát megnoszogatom Serena-t, futva indulunk lefelé. Az első szint még gond nélkül mögöttünk marad, de ahogy egyre lejjebb érünk, úgy sokasodnak az izék is. És ekkora tömegben már lehetetlen észrevétlennek maradni. Igyekszem többnyire Serena-val egy vonalban haladni, ám ahogy előttünk tobzódnak a kannibálok, megelőzöm, megtorpanás vagy lelki hasadás nélkül emelem a fegyverem. Nagyjából ez az a pillanat is, mikor megérzem jéghideg ujjait a karomon, elér tudatomig a hangja. Fussunk tovább.. Remek, át ezeken az izéken. Efféle aktusra sose vágytam, áthaladni ilyeneken, nem mintha valaha is megfordult a fejemben, hogy létezhetnek. Ugyanakkor egyértelműen takarékosabb módszer és talán hasznunkra is lehet ez a különlegesség. Kissé misztifikál minket, hogy nem tudnak belénk kapni, a levegőt markolja kezük. Azért persze nem vagyok jóságos szamaritánus, egybe golyót eresztek, mielőtt az ajtón is áthaladunk. Hátha lefoglalja őket a friss hús a fent látottak alapján, némi előnyt vagy legalább egy lélegzetvételnyi időt hagyva nekünk. - Na, ilyen maratont se látott még senki - mosolygok erőtlenül Serena-ra, miközben igyekszem újfent egyenletesen lélegezni. Nem mintha ennyi kis futás megártana, sokkal inkább a helyzet furasága zavarta össze a szervezetem. - Ügyes voltál - dicsérem meg, újfent arcán simítva végig, talán egy léha pillanatig még röpke csókot is engedélyezve magunknak. Végül is, tudományosan alátámasztott tény, hogy vészhelyzetekben az ember vágya sokkal erősebb, már-már az illetlen és legfőképpen alkalmatlan határt súrolva. De azért ennyire nem ragadtatom el magam, csak egy csók, egyetlen egy, még ha kimerítő, mámorító is. Aztán tenyerem továbbra is arcán tartva tekintek először körül, már-már dalra fakadva örömömben. Hisz akad itt kocsi, rozsdás mind, de annyira talán nem leromlottak, mint a vidámparkban. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ráakadunk egy használható darabra is. És mivel a zárt ajtó mögött egyre erősödnek a zajok, neki is indulok a keresésnek, kézen fogva vonva magammal a bátor kísérőm. - Ezek közül néhány darabot még életemben nem láttam - jegyzem meg, elhaladva a parkoló járművek között. Persze nem ismerhetek én se minden autófajtát, de azért ezek valahogy furábbak. Valahogy másabbak, mint amiket ismerek. De ez most kit érdekel? Csak menjen és vigyen el minket a birtokra, ahol remélhetőleg normális embereket találunk, olyanokat, akik válasszal is szolgálhatnak. - Ez megfelel, kisasszony? - hajlok meg mókásan az egyik látszólag jó állapotú előtt, meg is hajolva, miközben kezem a kilincsre fonódik. De persze nem nyílik, miért is nyílna? Így hát összezúzva az udvariasság illúzióját tolom el újfent, talán már tudja, mi következik. És zúzom be a hátsó ablak üvegét, előrenyúlva nyitva ki az ajtót. Így talán nem lesz annyira huzatos és nem is kell üvegtörmelékben ülnie. Aztán megkerülöm az ajtót, remélhetőleg eddigre Serena itt is felhúzza a gombot, hogy immár üvegtelenítés nélkül foglaljak helyet. A zsákom a hátsó ülésre dobom, pisztolyom a sebváltó mellé, hogy kéznél legyen. - Kezdem azt hinni, nem vagyok más, mint egy piti autótolvaj - vigyorodom el hangulatoldásként, miközben újfent a gyújtással babrálok, míg csak fel nem berren a motor. Könnyebben megy, mint a parknál, a hangja is jobb. kétségtelen, hogy ezek itt jobb állapotúak, talán kitart Salem-ig. És mintha csak erősíteni akarna, mintha igazolna, diadalittasan bökök ujjammal az üzemanyag órára, ami barátságosan emelkedik egyre feljebb. - Ezzel szerintem kihúzzuk a birtokig. Vagy legalább is nagyon röpke séta lesz belőle - jelentem ki örömmel. Tényleg nincs kedvem sokat sétálni, főképp hogy már sejtjük, mifélékbe botolhatunk. Aztán még kipróbálom a lámpákat, nem óhajtok selejtes autót vinni, ha már adott a választék. És ha minden passzol, végre meggördítem, irányba állítom. - Talán végre szerencsénk lesz. Már csak a kapun kell túljutni. nem akarom lelombozni, de akad még akadály. Ami zárva van, miért is lepődöm meg. Másként hogy maradtak volna meg így ezek a járgányok? Át zúzhatnánk rajta, de mi értelme azonnal összetörni a kocsit. A motort nem állítom le, még az ajtót se csukom be magam után, ahogy a pisztolyt magamhoz véve kiszállok, hogy megvizsgáljam a zárat. Nem nagy cucc, igazából csak az nem töri fel, aki nem akarja, bár sejthető, nem sok mindenkit vonzott a garázs, mikor az egész épület tiszta huzat. Egyetlen pontos találat, és annyi is neki. Persze sejthető, hogy az elsunnyogáshoz megint hangosak voltunk, de valamit valamiért. Viszont előbb csak résnyire nyitom a kapuszárnyat, szétnézek, és ha üres a terep tárom ki annyira, hogy kiférjünk rajta. Aztán visszaszaladok, beugrom az ülésbe és óvatosan kigurulok, majd ha adott a lehetőség, visszafutok behúzni az ajtószárnyakat. - Sose tudni, mikor vesszük még hasznát a helynek - magyarázom Serena-nak, mikor már újfent a kocsiban ülök, és végre megindulhatunk North Salem felé. Nagyon remélem, hogy eddigi sikerszériánk nem pártol el tőlünk. - A zsákban van némi keksz, ha meg mered kísérelni. Meg víz a kulacsban, de annak még idő kell. Fertőtlenítettem - teszem még hozzá, ha netán értetlenül pislogna. És nyúlok a keze után, már ha nem nyújtózkodik épp hátra, finoman, bátorítón megszorítom. - Remélem a birtokon jobb a fogadtatás - húzom fanyar mosolyba a szám, miközben az elsuhanó tájat fürkészem. Minden olyan lepusztult, már-már ijesztően elvadult. Vajon mi történt, és a legfőbb kérdés... van még normális ember a földön?
Serena Pierce
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : Zooey Deschanel
Hozzászólások száma : 189
Kor : 35
Tárgy: Re: New York Hétf. 1 Feb. - 12:19
[Nathan lakásán]
Nathan & Serena
Végül is megértem. Nem épp békés hétköznapi munkája van. Nem csoda, hogy ilyen szinten felkészült arra, ha netán a dolgok rosszul alakulnak. Valószínűleg, ha az ő életét élném, én is ezt tenném, de erről nincs szó. Én a saját életemet élem, ami most fenekestül felfordult, de mázli, hogy azért fiatalon voltam nem is egyszer kissé vadabb, így aztán most sem rezelek be egy szintnél jobban. Persze riasztó a helyzet és félek is, de az apró kedveskedések segítenek, látszik, hogy odafigyel rám és nem várja el feltétlenül, hogy tökéletesen kezeljem a helyzetet. Bár pisztolyom már van, de... azért nagyobb az esélye, hogy inkább áteresztem magamon a... dolgokat, mint hogy lődözni kezdjek. Mégis csak emberek voltak ezek a valami gondolom, mert úgy néznek ki, nem tudom, hogy képes lennék-e bármelyiket is lelőni, hiába láttam, hogy mit művelnek és mennyire veszélyesek. - Az biztos, mázli, hogy felkészültél. - legalább kettőnk közül ő, mert ha rajtam múlna most fogalmam sincs, hogy mi a fenét tennék, vagy hogy egyáltalán hogyan oldanék meg egy ilyen helyzetet egyedül. Valószínűleg sehogy, futnék és felzabálnának azok a... valamik, ha már nincs erő a képességemet használni. Mázli, hogy nem vagyok egyedül. - Jól van, ha te elhiszed, akkor én is. - bólintok egy halvány mosollyal azért. Igen, nagyon sokat segít az, hogy ő legalább bízik ennek az egésznek a pozitív kimenetelében, ha már én egyelőre nem igazán. Azt se tudom mit kellene tenni, hogyan ússzuk meg ezt, vagy pontosan mi történt. Ő sem, de legalább igyekszik ezt nem mutatni. Hát nem véletlenül kettőnk közül ő a testőr, én pedig egy szimpla tanár, aki nagyon szeret varrogatni. Jelenleg mondjuk egyik se túl hasznos. Megállunk, én is hallom a zajokat, ami őszintén szólva nem valami biztató így elsőre, sőt... nagyon nem az. Elkerekedik a szemem, amikor felmutatja a négyest. És ki tudja hány van még akár fentebb, akár lentebb, vagy a lakásokban... nem jó hír. Igyekszem mélyeket lélegezni, persze nem túl hangosan, és csak akadozva bólogatok, amikor kiadja az utasítást. Oh, hát eszem ágában sincs más tervjavaslattal élni, a futás tényleg jó alternatívának tűnik, csak ne vegyenek észre! A válasz adás csak ennyiből áll, félek, hogy ha most beszélnék, akkor nem tudnám rendesen kontrollálni a hangomat, hogy ne legyek túl hangos, vagy túl halk. Koncentrálok, hogy bármikor átengedjek bármit, ha kell, a pisztolyomat pedig odaadom neki. Őszintén jobban is érzem magamat nélküle, én is féltem, hogy netán még eltalálom őt, vagy magamat. Komolyan mázli, hogy felfelé jövet nem találtunk ilyen rémségeket, biztosan a lövések miatt élénkültek meg. Megindulunk, próbálok csendben futni. Egész jó most a cipő, ami egyébként is vékony és puha talpú. Na most lett volna rém kellemetlen, ha magassarkúban jövök mondjuk. Nem nézek vissza, de hallom a motoszkálást mögöttünk. Nem tudom, hogy utánunk jönnek-e vagy sem, de szedjük a lábunkat. Csak pár emelet van a garázsig és mintha emeletenként lefelé egyre több ilyen izé lenne a szinteken és persze van olyan is, ami felfigyel ránk. Valahol az utolsó kanyarnál látom meg az előttem lévő hármat, vagy talán a Nathan előtt lévőket, mert ő ismeri jobban a terepet, talán ő van elől. Automatikusan nyúlok a karjáért, ha netán lőni akarna, hogy egyszerűen átszaladjunk rajtuk. - Fuss tovább! - és ha jön végre valami garázsajtó, akkor azon is ugyanígy át tudunk suhanni és ha akármi is jön utánunk, akkor már csak az ajtóra kenődik fel.
Láthatóan kissé forgatja a szemét a megjegyzésre. Szemekért valószínűleg nem igen kockáztatja az életét a fickó. Nem véletlenül rendezkedett be itt, ahol nagyjából biztonságban van, nem akar valószínűleg felesleges kockázatot vállalni, ha nem muszáj. - Szóval a képességed, az mi is pontosan? - kérdez vissza, hiszen erre eddig még nem igen derült fény és láthatóan legalább most kíváncsinak mutatkozik. Persze ez még mindig nem garancia a sikerre, vagy a tényleges érdeklődésre, de talán legalább valamelyest mutathat valami pozitívumot az eddigi negatív hozzáállása után. Ez is valami végül is. - Valami olyasmi jah... elkezdtek nagyon félni tőlünk, amikor kiderült, hogy létezünk. Végül is érthető voltak olyan marhák, akik minden áron fitogtatni akarták a hatalmukat, de rég volt... olyan mindegy már. - megrántja a vállát és továbbra is a lányt vizslatja. Talán most először láthatja rajta, mintha... mintha tényleg kicsit elgondolkodott volna valamin, vagy a lehetőségeken, vagy ki tudja, ez egyelőre még nem nyilvánvaló. Segíteni úgy fest még mindig nem igen akar, de legalább vannak kérdései. Vélhetően azért ő is a saját hasznát keresi leginkább, azt pedig úgy lehet igazán könnyen megtalálni, ha olyasmikbe is belekérdez az ember, amik eddig nem érdekelték annyira, vagy amiket eddig nem tartott olyan fontosnak. - Szóval azt mondod, hogy 1988, amikor még nem volt semmi gond és... a múltból jöttél, vagy mi? - igen tényleg először az eddigi beszélgetésük alatt elgondolkozik a pasas, az állát simogatja és végül fel is áll. Nem válaszol azonnal, de az épület széléhez lépdel és lenéz az utcára, ahol időnként fel-, feltűnik egy-egy olyan kellemetlen kinézetű dög. - Tehát azt mondod nem vágod mi van itt és ha kiderül, hogyan akkor visszamész oda, ahova jöttél gondolom. - láthatóan tényleg szöget üt valami a fejében, ezért agyal annyit, és mintha az eddigi nagy ellenállását a szél fújta volna el végül megfordul és az egyik nagyobb hátizsákhoz lépdel, abba kezd bepakolni ezt-azt, konzerveket, fegyvereket, töltényt úgy néz ki mindent, ami fontos. - Na látod ennek már van értelme. Bármi tipp, hová is megyünk? - tényleg mintha kicserélték volna, de talán érthető. Katonákkal harcolni nem akart, ellenben ha el tud tűnni ebből a világból úgy, hogy visszamegy a múltba és ott éli le az életét... jobb alternatívánaj tűnik, mint egy kihalt, vagy haldokló földgolyón kínlódni.
Kayla Silverfox
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : † Lynn Collins
Hozzászólások száma : 80
Kor : 42
Tárgy: Re: New York Szomb. 30 Jan. - 19:18
[Central park -> Jonathan háza]
Rashid & Kayla
- Tudom ez... nagyon nehéz most. - neki főleg. Persze nekem is. Nem tudom, hogy mi történt, félek, tanácstalan vagyok. A legrosszabbra gondolok, mert abból talán könnyebb jól ki jönni, de mi van, ha igazam van és tényleg a legrosszabb következett be? Mi van akkor, ha tényleg valami időugrás történt? Akkor hogyan megyünk vissza, hogyan találjuk meg a mi időnket megint és egyáltalán mi lesz? Én se vagyok biztos most semmiben, de azt tudom, hogy őt meg kell nyugtatnom, azért ölelem át és ezért igyekszem visszarántani a jelenbe, mert mert muszáj, mert most csak egymása támaszkodhatunk, senki másra, hiszen nincs itt senki, pont ez a baj. Az a fő, hogy végül csak visszatér hozzám, a jelenbe és összeszedi magát és ez most nekem is erőt adott, hogy megölelhettem, hogy belém kapaszkodott, hogy megcsókolt, nem is akárhogy. Ez nem olyan volt, mint az a kis játékos incselkedés a konyhában, sokkal inkább igazi, amivel kimutatta, hogy mennyire fontos is vagyok neki és az mostanra már egyértelmű, hogy nagyon. - Nem is tudom, hogy a szemtelenségedre is vágytam-e. - mosolyogva rázom meg a fejemet, de igen még ez is hiányzott, és persze az egész valója. Rashid a jó kedélyűségével azért nekem is rengeteg erőt tud adni és erre szükségem is van, hogy jobban érezzem magamat és én is tudjak bizakodni a jövőben, vagyis... hogy visszajutunk a múltba? Az is lehet, hogy nem is kellene megkeresnünk Duryát, csak visszajutni a saját időnkbe, de ezt egyelőre nem pedzegetem meg neki, nem hiszem, hogy értékelné a megközelítést, hiszen az időutazásban nem igen hitt eddig sem. - Jól van, akkor megnézzük a garázst, hátha nem feszítették fel. - én is remélem, hogy találunk valamit, mert hiába van egy kocsink, ami még működik, de attól még nem lesz se étel, se más. Amikor viszont meghallom, hogy folyik a víz a csapból még majdnem tapsolni is elkezdek. Komolyan nem sokon múlik. Azért ez több, mint lelkesítő. A víz finoman szólva is nagyon fontos és szerencsére folyik! Még ha nem is tökéletesen tiszta, de majd megoldjuk. Forraljuk, ahhoz csak tűz kell, azzal már kiöljük belőle azt, ami veszélyes lenne ránk nézve, legalábbis a nagy részét. - Ez víz? Oh.. ez már valami! - persze én is azért körülnézek közben, de nem nagyon akarok eltávolodni tőle, inkább csak megyek utána, mert még azt sem tudjuk nincs-e itt bármi, ami veszélyes, netán nincs-e az épületnek már pár hátránya és nem lenne jó leszakadni a pincébe egy rossz lépésnél. Jobb óvatosnak lenni. - Ne tégy olyat, ami miatt okom lenne rá. - persze csak viccelek, leeresztem a puskát, nem akarok én semmi olyat tenni, ami megnehezíteni a dolgunkat a szükségesnél jobban. Óvatos vagyok, mint mindig. Voltam már húzós helyzetekben, nem csoda, hogy most is figyelek, hogy ne legyen baj. Várok, amíg küzd a garázsajtóval. Nem kezdek el pompomlánykodni, azt most biztosan nem értékelné, inkább csak csendben drukkolok neki. Nem lenne hasznos, ha most roppanna meg a háta, vagy tudom is én. Ez a világ túlságosan veszélyes ahhoz, hogy sérülten kelljen léteznie benne. Végül csak lesz annyi fény, hogy legalább nagyjából belátjuk a helyet. Úgy fest nem fosztották ki teljesen és ez mindenképpen jó jel, hiszen már az első pillantásnál több mindent is meglátok. - Ennyi távolság belefér. - mosoly, de azért megszorítom a kezét. A fene tudja mi van itt, nehogy nekem előugorjon valahonnan egy agresszív emberekre éhes patkány... vagy tudom is én. Keresgélek én is, időnként hátrapillantok, hogy ő hol tart. Az összes polcot megnézem, van egy szerszámos láda. Nem nagy, de alapdolgok vannak benne és a gázpalack is megkerül, úgy már akár készíthetünk is valami... ha találunk olyat, amit lehet. Lentről kihúzok egy hátizsákot is, van benne pár konzerv, bicska és egy rendesen összeszáradt kenyér, mintha valami túrázásra készültek volna vele, de végül itt maradt. Azt eleve a vállamra kanyarítom. Van egy üveg desztillált víz és olaj is a kocsihoz, talán az is jól jöhet. Fordulok is meg, de persze a riasztó arcával találom szembe magamat, amire majdnem felsikítok. Elég feszült most a légkör egy ilyen tréfához. - Jesszus! Ez most... nem vicces, a végén nem kapsz kaját. - csak elmosolyodom és ebből tudhatja, hogy azt is találtam. Meg is paskolom kicsit a hátamon pihenő táskát.
♫ Con tu nombre ♫ ϟ Ruha ϟ Első randi ϟ
Nathan Jones
mutant and proud
Törvényen kívüli
our time is coming
Play By : Paul Walker
Hozzászólások száma : 229
Kor : 40
Tárgy: Re: New York Szomb. 30 Jan. - 10:35
[Nathan lakása]
Serena & Nathan
Örülök, hogy ebben a fura helyzetben is képes józanul és logikusan gondolkodni. Itt nem maradhatunk, és ezzel azonnal egyet is ért. Nem nyavalyog, nem hisztizik, nem sír a kényelem után. A felkínált ruhadarabokat is zokszó nélkül ölti fel, és bár nézhetne ki mulatságosan is a lényegesen nagyobb darabokban, nem találom annak. Inkább csinosnak. Bár ez lehet kissé perverz vagy bizarr ebben a helyzet. De hát maga az egész helyzet bizarr, nem? - Lehet van némi paranoiám és üldözési mániám. De most talán még jól is jön, nem? - nevetek rá kevés vidámsággal. Igazából nem effélére készült ez a vésztartalék, hanem ha esetleg a főnöktől gyorsan kell lelépni, de hát nem válogatunk. Közben elkészülünk, mind a ketten, így lefelé indulhatunk. Igyekszem, de ugyanakkor igyekszem a lehető legkevesebb zajt is csapni. Ki tudja, mennyi olyan van még a házban. Elég sok a lakás, elég sok helyre befészkelhették magukat. - Nyugi, mindenképp megoldjuk. Ha nem a garázsból, akkor máshonnan. Lesz autó - bólintok határozottan. Kell lennie, úgy kell tennem, mint aki teljességgel biztos a dologban, így talán némi reményt és bátorságot önteni Serena-ba is a továbbiakra. De miért is ne találnánk, hisz találtunk a vidámparknál. Lehet, nem az első autó lesz, lehet nem épp egy kényelmes verda. De most nem is ez a lényeg, hanem hogy menjen, legyen benne nafta és elvigyen a célunkig. A több csak mellékes. Már-már bizakodóvá válnék, vagy inkább megkönnyebbültté, mikor úgy a második emelet magasságából zajok kúsznak felénk. Egyértelmű morgások, mint mikor acsarkodó állatokat hall az ember. Mintha emberek lennének, mintha különös torzultságú vitát hallanánk. Persze elsunnyoghatnánk, a gond viszont az, hogy pont ennek az emeletnek az ajtaját tüntette el valaki. Óvatosan tapadok a falhoz, egyetlen mozdulattal intve Serena-t is csendre, miközben az ajtókeretig oldalazok, egyetlen, gyors pillantást vetve be. Hát, nem kap el az örömtánc a látványtól. Jobbomba a pisztoly sikamlóssá válik, miközben a balom elengedi az eddig szorongatottat, hogy négy ujjam mutassam fel, elárulva a látottakat. Négy, már amennyit láttam. De vajon hány van a lakásokban, esetleg a lentebbi szinteken. Lehet, hogy a mi emeletünkön lévő három csak amolyan felderítő egység volt, már ha ezek képesek az ilyen szervezettségre. De lehet, csak úgy spontán járják be az épületet, esetleg ez már az ő területük. - Futás lesz, kapaszkodj a nadrágodba és koncentrálj, hogy szükség esetén áteresztő légy - suttogom amilyen halkan csak tudom, balom az eddig nála pihent fegyverért nyújtva. Jobb, ha ezek nálam vannak most, még a végén elesik és elsül. Nem mintha magam félteném, inkább attól tartok, felhívja ránk a figyelmet, ne adj isten saját magát lövi lábon. Persze megtehetném, hogy leölöm ezeket is, mint fent. De vajon van-e annyi golyóm, mint célpont, és van-e idő tárat cserélni. Mert ki tudja, milyen lavinát indítunk el jelenlétünkkel. Újra belesek, és mikor úgy látom, egy sem figyel az ajtó felé, finoman megtolom Serena-t, futásra ösztökélve, magam is nekiindulva. Ügyelek, hogy ne maradjon le, tartsuk a lépést, még is próbálván nesztelenül, nem érintve a talajt. Ej, ha repülni tudnék. És közben csak imádkozom, ne halljanak meg, ne vegyenek észre, ne akadjunk másik csapatba a garázsig. Mert ki tudja, mi lesz akkor?
//1 - észrevétlen leérünk a garázsba és a kínálat is kecsegtető 2-3 - észrevétlenül 4-5 - észrevesznek a folyosóról 6 - a folyosóról nem vesznek észre, a garázsban viszont akad néhány nem kívánt személy //
Nathan Jones carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
Hiranneth Sovngarde
mutant and proud
Törvényen kívüli
our time is coming
Play By : Ashley Benson
Hozzászólások száma : 85
Kor : 32
Tárgy: Re: New York Pént. 29 Jan. - 2:48
Apokalipszis
- Pedig elég szép szemeim vannak – biggyesztem le ajkaimat tettetett sértődöttséggel, majd komolyabbra fordítva a szót köszörülöm meg torkomat. – Ha nem is a szememért, a képességemmel tudok szolgálni. Ebben a számomra „új” világban csak ennyim van. Bármi kell odakintről, el tudom intézni. – azért remélem nem von kérdőre, hogy akkor mi a frászért nem megyek egyedül és zsákmányolom be magamnak a cuccokat. Gondolom ez evidens, hogy baromira félek a kint garázdálkodó lényektől, amik mint kiderültek eredetileg mutánsok. Voltak… valaha… - Na látod! Pont ezért nem akarok egyedül kimenni oda, de az, hogy egy tetőn tétlenkedjek… ez se sokkal jobb lehetőség. – sóhajtok fel már-már kínlódva. Nem tudom mi tévő lehetnék, sem azt, hogy ebben a fickóban meg lehet-e bízni. Egyelőre hagyatkozok a korábbi jótettére és nem vonok le téves következtetéseket róla. – Ez a vírus talán valami ember által gyártott dolog ellenünk? Idáig fajult ez a világ...? – itt halkabbra veszem, elgondolkozva mindazon, ami ebben a világban folyhat. Ki tudja mennyi idő kell ahhoz, mire a vírus engem is elkapna, vagy netán ezt a fickót itt. Ez azért eléggé megijeszt, még se ragaszkodok túlzottan a tetőn való ácsorgáshoz, valamiért…fel akarom fedezni mi van odakint. Felszerelést keresni, amivel túl lehet élni. - Hahaha, örök hálám – ironizálok széttárt karokkal. Jó, tényleg hálával tartozom, amiért nem ragadtam ott. Ki tudja, talán én is ilyen undormánnyá formálódtam volna, vagy ami még rosszabb, kínok között haltam volna meg. Oké, tévedtem, az első a legrosszabb. Amikor elkezd kérdezősködni egy pillanatra megszeppenten pillantok le rá, végül egy halk sóhajt eleresztve ülök le mellé, még mielőtt elkezdeném a kis sztorimat. – A szobámban feküdtem, aztán… mintha, lett volna egy képkiesés, és mire pislogtam egyet a szobám romokban állt. 1988 volt, a város egyben volt, nem voltak fertőzött mutánsok , se semmi ilyen baljós tényező. És ami még furább, azt mondod 2037 van, mégis hogy telt el 49 év a tudtomon kívül? Talán… valamiféle időutazás, egyelőre nem tudom összerakni a képet, sem azt, hogy miért kerültem ebbe a világba, ami…merőben más, mint ahonnan jöttem. – kissé reménytelen arckifejezésre váltok, fogalmam sincs, hogy ő tud-e valamit, de jó lenne minél előbb a végére járni. Nem akarok itt ragadni, egy ilyen idegen világban.
*Ha most a szokásos humoromnál lennék és nem kellene Durya miatt aggódnom, azt mondanám, hogy egészen izgalmasra sikeredett az első randevúnk. Sajnos egyik helyzet sem áll fenn. Dühös vagyok és tehetetlennek érzem magam, de akkor sem lenne jobb ha tudnánk mi történt, Durya, Jonathan és Mrs. Potts akkor sem lenne itt velünk. Kayla azonban itt van és ő az egyetlen aki még a valósághoz köt, ahhoz a valósághoz amit eddig a magaménak tudtam és amibe kapaszkodhatom. Az ő hangja rángat ki abból a vérszomjas rossz oldalamból amibe a helyzet taszított. Nem ismer még, eddig csak a mindig vigyorgó és állandóan valamilyen gyerekes csínyen törő Rashidot látta, azt ismerte és megtanulta már kezelni, ám a pocsék hangulatomra is ösztönösen érez rá, mintha rám lenne hangolódva. Ennek minden más tekintetben képes lennék örülni, ám ez az érzés most háttérbe szorul, valahol a lelkem mélyén elvackolja magát. * -Tudom, megtaláljuk őket. Csak olyan….tehetetlen vagyok és ez dühít. *Morgom még mindig a nyakába de végül kezdem megtalálni önmagam és ez neki köszönhető. Több okom is van arra, hogy megcsókoljam de egyiket sem említem, csak megteszem, hogy ha meg kell halnom ne úgy menjek el erről a francos árnyékvilágról, hogy nem ízleltem meg az ajkait, amiket nem mellesleg eléggé kívánok már jó ideje, és azért, mert egyszerűen jó, valóságos és biztonságot ad. Érzéki és szenvedélyes de mégsem annyira, hogy ne feleljen meg a helyzetnek, most inkább arra jó, hogy erőt merítsünk egymásból, hogy támaszt nyújtsunk a másiknak a bizonytalanságban, hogy tudjuk együtt maradunk a végsőkig. Elmerülök az édes ízben és halványan még el is gondolkodom arról, hogy mitől olyan alma ízű. Átölelem és érzem a karját magamon, szorosan hozzám bújik és ez jó, nagyon jó. teljesen észhez térek és megtalálom önmagam és ezt ő is tudja. Meg is jegyzi miután szinte egyszerre vetünk neki véget és ez az apró, rá jellemző cukkolás felráz. A mosolya engem is vigyorgásra ösztönöz, megengedek magamnak egy kis régi Rashidot, egy picit eltolom magamtól de továbbra sem engedem el, csak a szemeibe nézek és kacsintok rá.* -Ó, hogy nem gondoltad, hogy ennyi elég? Meg visszatértem? És ennek láthatóan örülsz, szóval erre vártál már régóta. *Naná, hogy egyből jobban érzem magam, most már kezdem érteni, hogy a filmek főszereplői miért állnak meg smárolni amikor körülöttük ropognak a fegyverek és hullnak az emberek. Korábban hülyeségnek tartottam és nem reálisnak, de most be kell látnom, hogy van némi stratégiai alapja. Újra harcra készen állok és elszántabb vagyok mint valaha, nincs magamba süllyedés és siránkozás, nincs ész nélküli rohangálás. Kapom is a kezét és a fegyvert s már a tettek mezejére lépek. * -Előbb a garázs, ott korábban sok olyan holmi volt ami most jól jönne, utána jöhet az egész ház. *Eszembe jut, hogy talán ha megvannak a bútorok, vagy bármi, még a füves cigimet is megtalálhatom amit jól eldugtam a bejárónő elől aki a szobámat takarítja, mert azt én nem, soha, nem leszek ronggyal törölgető házitündér az biztos. Ja és persze a garázsban is van, vagy volt az tuti. A konyha azonban elég siralmas állapotban van, a spájz ajtaja tárva-nyitva és üres. Na persze ebben a világvégében mindenki a kaját keresi meg előbb. Próbaképp megnyitom a vízcsapot, és lőn víz. Igaz, hogy kicsit rozsdásbarna, de víz.* -Heuréka! Kiengedjük és jó lesz. *Tovább megyek a garázs felé ami a konyhához vezető folyosóról nyílik. Az ajtó csukva de nincs zárva. Ez jó jel. Benyitok, és sötét van mert a garázsajtó csukva, a villanykapcsolót próbálom de semmi, viszont valamennyi fény azért bevándorol és ha sikerül felhúznom egy kicsit a garázsajtót akkor látni is fogunk. Még mindig Kayla kezét fogom, el nem eresztem ha már megvan, persze nem úgy húzom magam után mint ősember az asszonyát, csak finoman. Sokkal finomabban, nehogy a következő csóknál képen töröljön. A gondolataim is mosolygósabbak annak ellenére, hogy aggódom a lányomért, de muszáj elterelnem a figyelmemet a vak dühtől, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Szóval a garázsajtóhoz megyek az én Kaylámmal, úgy ismerem a helyiséget mint a tenyeremet és amiről úgy tudom, hogy ott kell lennie azt elkerülöm, de van egy olyan érzésem, hogy már nincs ott. Csak most engedem el, hogy az ajtóhoz érünk és a puskát is rábízom. * -Vigyázz rá, de ne fogd rám, jó? *Leguggolok és megpróbálom megemelni, mivel villany sincs gondolom az egész házban kiment az áram. Lassan megy és csikorogva, centikként emelem de már látható egy vékony fénycsík alulról ezért tovább próbálkozom, míg végül sikerül úgy fél méterre felemelni. addigra már lihegek az erőlködéstől, szerencsére sötét bőröm van, nem látszik, hogy kipirult az arcom, ezért jó feketének lenni, sosem pirulok el a szaftosabb témáknál. Már nem mintha zavarba lehetne hozni ilyesmivel.* -Na, most már látunk is. Nézz körül ezen az oldalon én megyek a másikra, hacsak nem akarsz rám tapadni félelmedben. *Vigyorgok, nem tudom mennyire látja, azt hiszem a fogsorom rendesen világít, szóval kétsége sem lehet afelől, hogy éppen százkarátos vigyorgásaim egyikét villantom rá. Muszáj egy kis bolondozás, hogy ne gondoljak mindig arra, hol lehet a lányom. Most cselekedni kell és nem siránkozni. Átmegyek a másik oldalra, autó nincs a garázsban tehát csak az maradt amivel ide jöttünk, de az legalább működik és remélem nem találja meg senki. Kihúzom a fiókokat ahol korábban szerszámok voltak és minden más ami a garázsba való és olyan is ami nem. Persze nem véletlen, hogy én jöttem erre az oldalra, a második fiók aljára ragasztottam egy zacskót füves cigikkel, amit meg is találok és felsóhajtok. Ha Kayla nem figyel ügyesen kicsempészem a zsebembe, rosszabb időkre, de remélem ennél rosszabb már nem lesz. Találok még működő elemlámpát, csavarkulcsot és egy jó nagy vadászkést tokostól. A házból idenyíló ajtóra pedig kabát van akasztva meg egy pulóver, és van még a szekrény mellett egy doboz amibe régi ruhák vannak amit elfelejtettem elvinni az üdvhadseregnek jótékonyság címén. Egy másik fiókban takarót találok ami piknikezéshez szoktak használni bár mióta itt vagyok még nem láttam senkinél. Ott ahol Kayla keresgél talán meg van még az a kis hordozható gázpalack ami egy mini tűzhely és vannak arra gyufák is ha minden igaz.* -Találtál valamit? *Kérdezem s ahogy felé fordulok a felkapcsolt elemlámpát az állam alá tartom felfelé és eltorzítom az arcomat mint a kölykök Halloween-kor horrofilm nézés közben.*
Egyelőre rendesen le vagyok sokkolva és még nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Ez az egész... hát finoman szólva is rettenetes, amit azok az emberek műveltek... már ha egyáltalán embernek mondhatjuk őket, de abban sem vagyok biztos, hogy tényleg teljes mértékben azok voltak egyáltalán. Egymást ették az istenért! Ilyet maximum csak valami rossz horrorfilmben láthat az ember, de most a való életben vagyunk és még csak nem is valami rémálomban, ahogyan arra már Nathan is rávilágított a kocsiban, pedig mennyivel jobb lenne! - Az biztos, hogy itt nem maradhatunk. - én is megrázom a fejemet. Amúgy se hiszem, hogy képes lennék aludni, miközben az ajtóban három rettentően festő hulla pihen, meg aztán ki tudja hány van még a házban, aki így néz ki és ha azok is rájönnek, hogy itt vagyunk. Ezek egyértelműen nekünk akartak támadni. Nem fegyverrel, puszta kézzel. Ha elérnek, akkor... minket is elkezdtek volna enni? Már magába a gondolatba is beleborzongok. Az biztos, hogy itt nem maradhatunk, de akkor hová menjünk? Ilyenkor az után, éjjel, sötétben, miközben az emberek így néznek ki... na az nem lenne okos ötlet, az biztos. - Igen ahhoz kocsi kell és hátha találunk ott valakit, aki segít nekünk. Csak van még... bárki a birtokon. - mégis csak mutánsok élnek ott, erősek és nehéz nekik ártani, főleg ha összefognak. Csak nem olyan a helyzet, mint itt. Vagy ahol Nathan dolgozik... de azt nem vetem fel. Nem ismerem annyira, hogy oda akarjak menni, meg egyébként is a birtok mindig biztos pont volt az életemben egy ideje már, most is reménykedem benne, hogy az még. Jól esik, amikor végigsimít az arcomon. Tényleg nem kellene pánikba esnem, pedig csak egy hajszál híja, hogy megtörténjen. Jobban esne egy kiadós ölelés, de tudom, hogy most innen minél előbb el kell tűnnünk, tehát arra nincs idő. Már ez is valami, mindenképpen pozitív hatással van rám. - És melegebb is, éjszakára lehűlhet az idő. - bólintok és átveszem a ruhákat. Eszem ágában sincs e miatt nyafogni. Szerencsére a saját cipőm se magassarkú, szóval ezzel nincs gond, tudok benne futni, ha kell, bár nem véd annyira, mint egy zárt, rendes cipő, de több, mint a semmi. Nem nagyon teketóriázom, azt hiszem a hullámvasútban történtek után nem is lenne okom rá feltétlenül. Gond nélkül kibújok a ruhámból és odaadom neki, aztán veszem fel a többit. Tény kicsit bő, de mivel a dereka gumis nem esik le róla. Nem divatos, de most nem is az a lényeg. Felhajtom a felső ujját és persze a nadrágot is, mert hasra esni se nagyon kellene, amíg ő pakol. - Szépen... felkészültél. - igen ez most nekünk mázli és dicséret is. Végül is amilyen életet élt és él, nem csoda, hogy ilyen tartalékai voltak. Bár gondolom nem valami világvégére épített, de legalább készült. Én semmire, ha megnéznénk a szobámat a birtokon, valószínűleg nem sok minden lenne benne, amit fel lehet használni sajnos. - És ha nem találunk kocsit... Majd megoldjuk igaz? - hogy legalább lássa rajtam igyekszem. Nem akarok összeomlani, amikor ő olyan szépen tartja magát. Persze ettől még állatira meg vagyok ijedve még mindig, de azzal nem jutunk előrébb úgyhogy tartani kell magamat. Keresünk egy kocsit és megnézzük a birtokot. Talán legalább a kocsiban rendben leszünk, jobb mint itt a lépcsőházban, ahol ki tudja hány ilyen izé van még. Kicsit azért időnként megszorítom a kezét, minden kellemetlen neszt hallva, ami talán csak madár, vagy egér, de... attól még az idegeim nincsenek a legjobban.
//Páros - Lesz akadály lefelé menet. Páratlan - Gond nélkül lejutunk a garázsba
Serena Pierce carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
Rettenetes látni azt, hogy a mindig vidám és jó kedvű Rashid most ilyen állapotban van. Persze nem várhattam el tőle, hogy nyugodt marad végig, hiszen mégis csak a lányáról van szó, aki eltűnt, és akiről semmit se tud. Hát persze, hogy ki van borulva és nem tudja hogyan kezelje a helyzetet, hiszen egyedül van. Én itt vagyok, de nem olyan vagyok, mint ha a felesége lennék, aki jól ismeri, aki tudja minden rezdüléséből, hogy mit érez és gondol. Mi még csak az első randinkra mentünk el és az sem épp úgy sikerült, ahogyan kellett volna. El se jutottunk a vattacukorig, helyette láttuk, ahogyan lelőnek egy ember, katonák üldöztek, kocsit loptunk... nem olyan ez, mint egy rendes randi és most nincs meg Durya és Jonathan és nem tudjuk, hogy mi történt a világgal. Én is úgy érzem, hogy össze akar roppantani ez az egész, de ő most sokkal jobban ki van borulva és most nekem kell erősnek lennem, ezért ölelem át és próbálok segíteni neki, hogy jobban legyen és reménykedem benne, hogy sikerül is megnyugtatnom valahogy... mert muszáj, mert tejesen ki van szegénykém borulva. - Semmi baj, én... én megértem. Tudom milyen elveszíteni azt, aki a legfontosabb neked és milyen érzés... hogy tudod bármit... tényleg bármit megtennél azért, hogy visszakapd, én.. Megtaláljuk jó? Megtaláljuk! - az utolsó szót már tényleg egészen határozottan ejtem ki, habár nem vagyok magamban teljesen biztos, de ezt neki nem kell éreznie most. Tudom milyen ez. Amikor rájöttem, hol van Emma, amikor kiderül, hogy kik vitték el és tartják fogva... mindent megtettem azért, hogy kijusson róla, ő pedig még csak nem is tudja, hogy én voltam az, hogy mi történt, mit áldoztam fel azért, hogy ő szabad legyen, de ez nem számít. Ezt kellett tennem, ahogyan Rashid számára is elsődleges az, hogy kimentse a lányát akárhol is van és meg is teszünk mindent azért, hogy megtaláljuk és rájöjjünk, hogy mi a fene folyik itt. Eszem ágában sincs elhúzni, amikor megcsókol. Ez most nem olyan pajkos játék, amit a konyhában művelt ezzel én is tisztában vagyok. Átölelem a nyakát és szorosan hozzá simulva merülök el az érintésében, a csókjában, a telt ajkakban. Halkan felsóhajtok, hiszen nyugodtnak mutatom magamat, de én sem vagyok az teljes mértékben, hiszen én is aggódom, én is félek, én sem tudom, hogy mi történik, de semmi értelme se lenne, ha mindketten kiborulnánk, így próbálom tartani magamat, de ez most nekem is jót tesz. Egy cseppnyi biztos talaj ebben a hatalmas káoszban, ami körül vesz minket. Halvány mosoly kerül az arcomra, miután elszakadtam tőle. - Visszatértél. Nem gondoltam, hogy ennyi elég. - persze inkább csak cukkolom most, ha már így sikerült magára találnia. Egy csók elég volt, hogy összeszedje magát és ez mindenképpen jó hír, örülök neki. A mosolyom épp e miatt nem csökken, akkor sem, amikor elindulunk, csak vele tartok és kész. Át kellene öltöznöm, de ahhoz meg kellene lennie a ruháimnak és semmi esélyt nem látok rá, hogy a házat nem rámolták ki teljesen, vagy hogy bármi meg van még. - A garázs tökéletes, Jonathan mindig jól zárja, van rá esély, hogy ott találunk valamit, de a szobákban... Körül kellene nézni a házban, hátha van itt valami, ami hasznos lehet. - vagy ami válaszokat ad. Hátha találunk újságot pl. Jonathan mindig mindent rendesen elpakolt, talán pont a garázsban találunk majd pár sócot és a konyhát is megnézhetjük, hátha maradt ott valami rejtett tartalék. Nem lenne rossz.
//Próba cseresznye. 1. Találunk pár ruhát elszórva és néhány kósza konzervet. 2. Találunk konzerveket a spájzban, amit nem rámoltak ki. 3. A garázs ép és nincs feltörve, ott találunk pár hasznos holmit. 4. A garázs ép és nincs feltörve találunk ott sok hasznos holmit. 5. A garázs ép, és nincs feltörve van étel, ruhák és még kocsi is teli tankkal. 6. Nem találunk szinte semmit, teljesen kifosztották a házat, csak néhány újságot.
Kayla Silverfox carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
//
♫ Con tu nombre ♫ ϟ Ruha ϟ Első randi ϟ
Nathan Jones
mutant and proud
Törvényen kívüli
our time is coming
Play By : Paul Walker
Hozzászólások száma : 229
Kor : 40
Tárgy: Re: New York Hétf. 25 Jan. - 15:42
[Nathan lakása]
Serena & Nathan
Nem normális. Nos, azt hiszem, ez roppant diplomatikus megfogalmazás. Hisz ez minden, csak nem normális. Inkább bizarr, ijesztő, undorító, és még sorolhatnám. De persze nem teszem, épp elég sokkoló a látvány és az új információ, nem kell ezt még tovább ragozni. - Egyelőre nem tudom Serena. Igazából az volt az elképzelésem, hogy az éjszakát itt tölthetnénk, akármilyen is a körülmény. Jobb, mint a sötétben mászkálni ebben a fura városban. De ezek után - vonom meg a vállam, hisz nem kell ragozni. Miután eldurrantottunk három puskagolyót é sleöltünk három kannibálszerű izét, nem hinném, hogy nyugodtan álomra tudnánk hajtani a fejük egy magas kalitkában. Mert itt a sokadik emeleten még az ablakon át menekülés sem adott, ha a helyzet szorulttá válna. - A birtok? - fordulok felé kissé meglepetten. Nekem eszembe se jutott a dolog, persze nem is az én otthonom. De ott az a zseni prof, ő talán tudna némi magyarázatot adni, hogy mi is történt itt valójában. Mert abban egyre kevésbé hiszek, hogy ez valami szürreális álom lenne, esetleg egy unatkozó telepata játszana az elménkkel. Nem, ez kezd ahhoz túl bizarr és bonyolult lenni. - Legyen a birtok... Csak előbb autót kell szerezni, az túl hosszú séta lenne, főképp sötétben - teszem még hozzá, mintha egyéb veszély nem is leselkedhetne ránk, mint hogy a sötétben kelljen botorkálnunk. Ám szavaim ellenére nem az ajtó felé veszem az irányt, hanem vissza a szobába. Menet közben bátorítón végigsimítok Serena arcán is, mintegy hívva, kövessen, ne maradjon a folyosón azokat az izéket bámulva, egyre mélyebbre taszítva önmagát a félelembe. - De ha már itt vagyunk, nem hagyjuk veszni a cuccot - magyarázom, miközben lépek a páncélhoz. A pisztolyom a nadrágkorcba tűzöm, aztán az alsó polcról kirángatom a katonai hátizsákot, Tartásán látszik, hogy nem üres, hamarosan ki is derül, némi ruha, pokróc van benne, mind új, még benne a tasakjában. Persze nem komplett úri glanc, csak két váltás melegítő pulóverrel és póló. Egy garnitúrát azonnal Serena kezébe nyomok, az így megürült helyre pedig elkezdem bepakolni a pénzt, a tartalék tárakat, persze kettő kivételével, amit a zsebembe süllyesztek. - Vedd át, vagy rá a ruhádra. Sajna a sportcipőmbe csónakáznál, de ezeket fel tudok hajtani, vagy akár le is vághatunk belőlünk. De mindenképp praktikusabbak és kényelmesebbek is. Nem sérteni akarom, vagy a ruháját fikázni. Nagyon csinos, a randira roppant megfelelő darab volt. De most már talán ő is kényelmesebben érezné magát egy zártabb ruhában. Talán itt vetkőzi, talán a fürdőben, de én közben folyamatosan pakolok. Az egyik dobozból kicsi elsősegély doboz kerül elő, kötszer, fertőtlenítő. Aztán egy kulacs is előkerül, ezt ha lehet, megtöltöm a fürdőben. Viszont nem kortyolok a vízbe, fertőtlenítőt csepegtetek bele, majd lezárva felrázom. Legalább egy fél óra kell neki, addig meg kell tartóztatnunk magunkat. És még néhány száraz keksz is előkerül, kissé bizalmatlanul méregetem, ki tudja, mi történt, és jó-e még. Bár ezek elvileg igen sokáig elállnak. De ki tudja mire jó alapon a zsákba kerülnek, majd ha váltott, akkor Serena ruháit is begyűröm az egyik oldalzsebbe. Talán nem sértődik meg érte. Az elfoglalt zsebből pedig kisebb kést veszek elő, némi zavart keresgélés után egy leszakított anyagdarabbal az övemhez erősítem. - Jobb lesz, ha körülnézünk használható autó ügyében. Talán a garázsban nem mentek annyira gallyra - vetem fel, a hátamra kapva a megtömött zsákot, majd balomba invitálom Serena kezét a jobba pedig a fegyverem, és így indulok meg kifelé. Folyamatosan fülelek, figyelek minden apróbb neszre, miközben lefelé kaptatunk a lépcsőházban, most eggyel lentebbi szintet célozva meg, mint idejövetelünkkor.
Rashid El-Attar
mutant and proud
ember
I just believe my eyes
Play By : Omar Sy
Hozzászólások száma : 113
Kor : 45
Tárgy: Re: New York Vas. 24 Jan. - 6:32
¤Central Park – Jonathan háza¤
Kayla & Rashid
Az élet sava-borsa mindig egy szép nő
*Na persze, hogy dühös vagyok és egyáltalán nem nyugodt, de míg a házhoz nem érünk tudom tartani magam már csak Ms. Kayla miatt is. Nem akarom megijeszteni, pedig ha kitör belőlem az elkeseredettség és a tehetetlenség akkor ijesztő leszek. Csak bólogatok összeszorított szájjal arra amit mond. Mondhatnám azt, hogy könnyű mondani, de jelen helyzetben neki sem könnyebb szóval inkább csendben maradok, ráadásul kettőnk közül mégis csak ő tudhat többet, már csak azért is mert egy olyan világ képviselője melyben én még nem tettem látogatást álmomban sem. sajnálatos módon hiába próbál halkan beszélni és nyugtatólag, nem ér el nálam semmit sem, Durya jár a fejemben állandóan és azt hiszem ez természetes, most ő a fontos hiszen nincs mellettem és fogalmam sincs, hogy ebben a világban mi történt vele. Egy percre kiesik minden és ész nélkül rohanok be, Kaylát is kint hagyom, az aggodalmam nem hagy gondolkodni és eszembe sem jut, hogy talán vannak kint olyanok akik ránk leselkednek, akiknek nem kell idő, hogy ideérjenek mert már a közelben voltak és a helikopter pont azért fordult vissza mert tudták, hogy jó kezekbe futunk, mármint az ő részükről. Egyelőre még csak ámulok azon ami körülöttem folyik, próbálom befogadni az információt és rendszerezni de nem sikerül, csak rettentő dühös vagyok attól amit látok és aggódó attól amit nem. Amikor Kayla bejön mögöttem és én felé fordulok kibuggyan belőlem mindaz amit érzek, ami a szívemen az a számon és most gyilkos hangulatban vagyok. Rá nem jelentek veszélyt de bárkinek nekimennék aki ártani akarna nekünk vagy neki, vagy megtudnám, hogy Duryának, Jonathannak vagy Mrs. Pottsnak ártott és ezt ki is mondom a maga éles, őszinte és kegyetlen valójában. Persze nem tudom képes lennék-e arra amit oly érzékletesen közöltem, de a hangulatom azon a ponton megrekedt és jó ideig nem is halad tovább. Csak állok ott és nézek rá, a csend sűrűn kettőnk közé feszül, a tekintete értem nyúl oda ahol a lelkemnek abban a sötét cellájában létezem most és lassan húzni kezd kifelé. Ahogy megmoccan olyan mintha megcsíptek volna, észhez térek tőle de nem enyhülök meg, az indulatok lobognak bennem és még nem vagyok képes tiszta fejjel gondolkodni, de már látom azt a helyzetet amiből nagyon ki kellene mászni. Eddig jutok el mikor hozzám lép és a karjait nyújtja felém, hogy átöleljen. Le kell hajolnom hozzá, hogy megtehesse és anyám istenére mondom erre vágyom. Ez az ami még normális ebben a felborult világban, az egyetlen biztos pont amibe kapaszkodhatok, amit érzek, érezhetek, ami valóságos. A derekánál fogva húzom magamhoz és szorítom úgy, hogy még kapjon levegőt, de érezhetően ő az utolsó szalmaszálam amibe kapaszkodom. Lehunyom a szemeimet és beszívom az illatát, belefúrom az arcomat a nyakába és hagyom, hogy a hangja bekússzon az elmémbe és lecsendesítsen. Talán egy percig vagy még tovább állok így vele mire érezheti ahogy a testem lassan de biztosan ellazul és lerázza magáról a feszültséget amit a tehetetlenség vágott belé. Nem engedem el és nem húzódom el tőle, továbbra is a nyakába bújok és odamormolom a szavaimat mint egy gyerek aki szégyenli a könnyeit, bár az enyémek nem buggyantak ki. * -Ne haragudj…csak tudod….irtó nehéz…..és féltem őt és nem tudom mi a szar van…..bocsánat….. *Mint egy durcás gyerek ejtem ki a szavakat, veszek egy mély levegőt és azzal együtt a feszültséget is kifújom magamból. Végül eltolom magamtól de csak annyira, hogy bele tudjak nézni a szemeibe és megint csak nézem őt, hogy világom helyre billenjen, végül két tenyerembe veszem az arcát és ha nem húzódik el megcsókolom. Szebb és jobb alkalmat képzeltem az első igazi csókunknak, de szegény ember vízzel főz. Nekem most erre van szükségem, rá van szükségem és a nyugodtságára amin tudat alatt ámulok és bámulok. Hosszan és érzékletesen veszem el azt amit akarok, elmerülve abban a normális és szép, hosszú pillanatban amit a csókja nyújt. Kóstolgatom és ízlelgetem az apró szájat, a nyelvét, alaposan feltérképezem az édes, alma ízű barlangot. Nehezen válok meg tőle de muszáj és mire újra a szemeibe nézek már határozottságot és némi nyugalmat láthat a szemeimben, neki köszönhetően. * -Ez volt az élet vize. Most mehetünk a harcba babám. *Megemelem a szemöldökeimet, majd időt sem hagyva neki arra, hogy meglepődjön kézen fogom és elindulok a nappalin át, vagy ott ahol régen szoba volt, hátra a konyha felé. Menet közben felveszem a földhöz vágott fegyvert, határozott lépteim közben körülnézek, és immár gyakorlatiasan.* -Nézzük meg a garázst milyen állapotban van, le kellene táboroznunk valahol és felszerelkeznünk. Tudsz ennél jobb helyet?
Lássuk be számíthattam rá, hogy majd fegyver kerül a kezembe és hogy használnom is kell majd, főleg akkor, ha ilyen veszélyes a helyzet. Nem tudjuk, hogy kik vannak ellenünk, hogy mi történt és hogy a kutyán kívül lesz-e veszélyesebb, amivel összefutunk, főleg hogy a kutya még önmagában nem is volt annyira veszélyes. Az a mázlim, hogy ha kell, akkor át tudok engedni magamon másokat, de azért ez még sem minden esetben olyan egyszerű, főleg ha meglepnek és nem számítok rá. Az az egy a megnyugtató, hogy ha elszúrom, rossz felé lövök, akkor legalább nem lesz baj, ha ne adj isten őt találom el. Nagyon remélem, hogy mindenhol védett a golyóktól. - Oké, két kézzel és célozni sem árt nagyjából gondolom. - oké gondolom azért kb. célra tudom tartani, de hogy pontos lövéseket nem várhat tőlem senki sem, az is teljesen biztos. Mondjuk annak örülnék a legjobban, ha nem is lenne rá még csak esély sem, hogy netán valakit le kell lőnöm, vagy valamit. Megnyugtató lenne, ha nem kéne használnom a pisztolyt, csak biztonsági okokból van itt nálam. Ami viszont ez után jön olyan szinten meglep és sokkol, hogy még ha akarnék se nagyon tudnék most célozni, vagy lőni. Esélytelen. Ahhoz meg kellene moccanni és én most még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ez menne-e nekem egyáltalán, nem hogy pisztolyt emeljek bármire is. A véleményét nagyjából osztom, csak nem mondom ki nyíltan, mert ahhoz beszélni kellene, az pedig most még nem igen menne nekem. Hátrálni is képtelen vagyok, maradok a helyemen és dermedten nézem azt a rémséget, ami történik előttünk. Hihetetlennek tűnik. Ehhez képes az, hogy romos a környék semmiség... de ez... jó ég! - Nem ez... nem normális. - rázom meg én a fejemet még mindig a pisztolyt szorongatva, még azt se tettem el és újra csak megrezzenek, amikor a másik kettőt is lelövi és összesnek előttünk. Még csak nagyon halottat se láttam, mármint olyat, akit előttem lőnek le, most pedig... egyből három is, plusz a tény, hogy egymást kezdik el enni... - De hová fogunk menni egyáltalán? - persze abban igaza van, hogy itt nem maradhatunk, de akkor hová megyünk majd? Bárhol lehet ilyesmi és még csak azt sem tudjuk hol lehet valami fedezékféle és még csak kocsink sincs. - A birtok... a birtokon talán jobb a helyzet. - hiszen mégis csak erős, sok mutánssal és... de mi van, ha nem? Nem tudom, ha kell megyek vele, főleg ha húz maga után, vagy elindul, de hogy hová menjünk arról fogalmam sincs és arról sem hogyan jutunk ide. Mert ha vannak még ilyen emberek... lények az utcán is, akkor késő este gyalog odakint... kétlem hogy túlzottan biztonságos lenne.
- Szóval csak úgy adjak a készleteimből a két szép szemedért? Ezt se se gondolhatod komolyan. Mit adsz érte? - na nem, ez már nem olyan világ. Jól látszik a tekintetén, hogy nem fog csak úgy jótékonykodni. A fickó láthatóan úgy van vele, hogy megtette már, amit megtehetett, ami mondhatni elvárható volt tőle, megmentette a lány életét és kész. De hogy még a nehezen megszerezett készleteiből is adjon neki... - Emberek igen, mutánsok. Azt hiszem valami vírusból indult ki az egész. A jó nép nem értékelte, hogy többet tudunk, mint ők, de azt hiszem ők se ezt akarták. - lazán megrántja a vállát, hiszen amint látszik eléggé világvége állt be a nagy változás hatására. A vírus a mutánsokra hat ezt már ebből értheti Hira is, tehát ennek fényében rá is hatással lehet, ami talán még inkább elrettentheti attól, hogy csak úgy minden felszerelés nélkül egyedül kezdjen el bóklászni. - Ezért nincsenek oda értünk jelenleg még inkább az emberek, meg a katonáik, meg úgy mindenki. - mert hogy a mutánsok érthető módon egymástól is tartanak, így azért jóval nehezebb a világmegváltó terveket kivitelezni. - A lepukkant pasas megmentette az éltedet drágaság, azt azért ne felejtsd el. - látszik rajta, hogy azért rendesen el van telve magától. Végül is az övé most a hazai pálya előnye, ő tudja, hogy mi történik itt, hol vannak pontosan, hogyan kell védekezni és ki tudja, ha agresszívabb fajta lenne, akkor fizikai erőből lehetséges, hogy le is nyomhatná a lányt, bár valószínűleg szándékosan nem próbálkozik a dologgal, hiszen azt nem tudja, hogy mire képes. - Egyáltalán mit akarsz, vagy... hogy a fenébe kerültél ide? - nem, láthatóan ezt az alvás dolgot nem vette be. Csak nem alhat valaki évtizedeket át, és még nem sokat hallott a lány történetéről. Talán azért valamelyest mégis csak érdeklődő, még ha arrogáns és elutasító is nagy általánosságban, de Hira arra apellálhat, hogy itt van egyedül a tetőn, senkivel se beszélt ki tudja mi óta. Az ember azért mégis csak társas lény, még a világvége idején is.
Kayla Silverfox
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : † Lynn Collins
Hozzászólások száma : 80
Kor : 42
Tárgy: Re: New York Csüt. 21 Jan. - 16:12
[Central park -> Jonathan háza]
Rashid & Kayla
Talán igaza van, úgyis visszakanyarodnak majd, csak sejtik hogy ha erre jövünk, akkor mi a célunk, netán ami rosszabb esetleg azonosítottak minket valahogy és azért tudják, hogy hová tartunk, de képtelen vagyok most mindenen egyszerre gondolkodni, nem megy. Egyelőre le kellene higgadni, utána járni, hogy mi történt, rájönni, hogy mi van a világgal és persze arra is, hogyan oldjuk meg ezt a teljesen képtelennek ható helyzetet. Meg kellene keresni azt a másik kettőt talán, akiket láttunk a kocsiból, de azt sem tudjuk, hogy hol vannak, és merre tartottak, de talán ők is meg akarnak keresni minket, nem tudhatjuk. Egyelőre viszont az első lépés mindenképpen Durya, nekem pedig el kell érnem, hogy Rashid lenyugodjon, mert így képtelen lesz okosan és logikusan gondolkodni, ahogyan eddig próbálta és mivel még mindig nem tudjuk, hogy ez a világ mennyire veszélyes - nagyon, vagy még jobban -, így hát nem rohanhatunk csak úgy fejjel a falnak, mert abból komoly baj lehet. - Igen, lehet, pont ezért kell jól átgondolni, hogy mit csinálunk. - igen ezért kellene, de úgy fest, hogy ahogy elérjük a házat már nem igen hatnak rá a józan szavak, a nyugtató hangom, mert úgy pattan ki a kocsiból, mintha tű lett volna az üléshuzatban. Pedig sok minden kellene még, élelem és víz minimum. Legalább fegyverünk van és egy biztos hely, ahol ellehetünk. Nem sokára sötétedik és mivel minden teljesen megváltozott, nem tudjuk, hogy mi van még ami veszély leshet ránk a katonákon kívül, jó lenne estére tényleg valami biztos helyre húzódni, ahol nem találnak meg és ahol nem futunk bele... nem is tudom éhes állatokba, vagy épp más emberekbe, akik rossz helyzetben vannak, mint mi, mert a kétségbeesett ember sok mindenre képes. Én már csak tudom, én is tettem olyasmit a húgom érdekében, amit később megbántam, de nem volt választásom. Vannak pillanatok, amikor a lelkiismeretedet egyszerűen egy időre háttérbe kell szorítanod, mert csak úgy oldhatod meg a problémát és nem akarok olyan emberekkel találkozni, akik épp ezt teszik. Szalad be, én pedig utána, de mint tudjuk a lába hosszabb, a kétségbeesése is nagyobb és rajtam magassarkú van. Csak akkor érem utol, amikor már ő maga áll meg végre és hagyja, hogy utolérjem. Először nem is igen tudok mit mondani, vagy merek közelebb menni, mert nem tudom, hogy hogyan kellene kezelnem. Lássuk be ez az első randink és én még Rashidot eddig csak a komolytalan és vicces állapotában láttam és ez most... egészen más. Durya anyja biztosan tudná mit kell tenni, de nekem fogalmam sincs, hiszen még nem igen volt olyan kapcsolatom sem, ami hosszú távon működött volna, Logant se nekem kellett megvigasztalnom miután azt hitte... meghaltam... kétszer. Végül csak rászánom magamat, hogy megmoccanjak, hogy közelebb lépjek végre és ha nem ellenkezik látványosan megölelem, vagy legalábbis megpróbálom, mert ehhez ő is mindenképp kell, hiszen méretesebb nálam, ha ellenkezne esélyem se lenne, de azért megpróbálom. - Tudom, hogy... mit érezhetsz, de megtaláljuk rendben? Nem tudom hogyan még, de... először túl kell élnünk ezt, aztán megkeressük Duryát és Jonathant és rájövünk, hogy mi történt, de... meg kell nyugodnod először, mert bármikor visszajöhetnek. - a katonák, de ezt ő is tudja, ahogyan azt is, hogy most nem szabad kiborulnia, nem szabad elengedni magunkat, mert akkor biztos, hogy nem tudjuk megoldani ezt, akkor biztos, hogy nem találjuk meg Duryát.
♫ Con tu nombre ♫ ϟ Ruha ϟ Első randi ϟ
Nathan Jones
mutant and proud
Törvényen kívüli
our time is coming
Play By : Paul Walker
Hozzászólások száma : 229
Kor : 40
Tárgy: Re: New York Hétf. 18 Jan. - 14:22
[Nathan lakása]
Serena & Nathan
Kissé felemás szituba kerültem. Egyrészt itt van Serena, aki még ha nem is hisztérikusan, nem is akadékoskodón, de egyértelműen a tudtomra adja, nem ért a fegyverekhez. Nem mintha eddig az ellenkezőjét feltételeztem volna róla. Viszont így eszembe juttatja azt is, hogy nem csak a fegyverekhez nem ért, hanem magához a harchoz vagy önvédelemhez sem. Bár legalább képes áteresztővé válni, és nem csak a levegő számára. Ez azért némi megkönnyebbülést ad, mert legalább nem kell folyton rá is figyelnem. Persze ez a másik oldal, ami miatt szintén nem kéne meglepődnöm, hisz végtére is, testőr vagyok. A testőr dolga pedig az, hogy megvédjen egy védtelen személyt. Igen, csak hogy úgy tűnik, a főnök mellett ilyen téren kissé kikoptam. HHisz bár ott vagyok, bár ugyanúgy ellátom a feladatom, azért valahol belül érzem, nem is igazán szorul rám. Hát ez aztán remek... - Nem rúg, ez nem mordály - mosolyodom el Serena óvatos kérdésére. Persze logikus is, nem ismerheti a Browningot- - Csak tartsd két kézzel. Pici lökés, de nem vészes. Mármint két kézzel. Azért ha már így emlékeztetett rá, neki nem ajánlom, hogy lazán, vadnyugatiasan egy kézzel lövöldözni kezdjen. Főképp, ha célozni sem tud. Tudok én, ezt azonnal bizonyítom is az elsőként feltűnő izén. Ennél pontosabb megfogalmazást még nem tudok rá adni. A következő pillanatban történő dolgok viszont megerősítik bennem ezt az elnevezést, valamint, hogy valóban nem csak ember volt, amit kilőttem. - Mi a szent szar? - hördülök fel egy lépést hátrálva, ahogy a másik két tag nekiesik a halottnak. De nem ám siratás vagy életben tartás a cél, nem mintha a szívlövés gyógyítható lenne. Nem bakker, ezek ebédhez látnak. Vagy ez már az uzsi? Kissé dermedten hátrálok tovább, azért ez némiképp engem is sokkol. Persze tudok, hallottam kannibál törzsekről, de valahol a mély Afrikában. Nem itt, New York kellős közepén! Mi a fene történik itt? És mintha csak meghallották volna gondolataim, mintha csak válaszolni akarnának, a másik kettő felemeli fejét a kóstoltról, gyanúsan méregetve minket, lassan megindulva. Ám rossz lapra tettek, nem hagyok nekik időt túl közel jönni. Újfent elsül a fegyver, a lehetőségeihez mérten gyors kétszer egymás után, mindkét izének golyót repítve a szívébe. Hát ilyen nincs, bakker! - Mi a fene van itt? Láttad te is, hogy enni kezdték? Ez nem emberi... Nincs az az éhség, ami ilyenre késztetne - fordulok értetlenül Serena felé, ha már biztos elmúlt a vész. Talán csak az én szemem káprázott, talán csak én véltem másnak a történéseket. - Minél hamarabb el kell tűnnünk innen. Ha több is van, tuti, hogy a fegyverzajra felfigyelnek...
Kezdőlap 
by 
ϟ 
