Tati & Gabriel

First topic message reminder :

Nem is olyan könnyű, mint gondoltam. Az ember azt hinné, csak bedobál néhány ruhát a bőröndbe és kész is a csomag. Persze, ha az ember kocsival megy, vagy busszal, vagy repülővel. De mi motorral szándékozunk, és oda azért nem pakolhatok fel két bőröndöt. Ki fogná?
Így marad egy hátizsák és a legszükségesebb cuccok. Végül is, anyáéknál maradt még ruhám, ha kell venni is tudunk. És a francba is, Gabe bármikor vissza tud teleportálni a birtokra!
Újult erővel szedegetem ki a ruhákat a degeszre tömött zsákból, hogy aztán nagyjából ugyanazokat vissza is pakoljam bele. Kész, nincs vita, ez marad.
Ezek után a tükörhöz fordulva kötöm a hajam kotnyba, és pillantok végig menetfelszerelésemen. Világoskék koptatott farmer, fekete bakancs. Felülre szűk fehér pólót húztam, aminek az elejét mintha összefröcskölték volna vörös festékkel. és erre jön rá a bőrdzseki, mert azért a motoron tud hűs is lenni. Elégedett hümmentéssel kapom a hátamra a zsákot, ölelem magamhoz Leaht, majd rohanok lefelé a garázshoz. Úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk, hogy elinduljunk a nagy amerikai túránkra a nyári szünetben. Persze megtehetnénk, hogy egyből odateleportálunk, vagy legalább is valami közeli helyre. De akkor hol az élvezet és a felfedezés öröme?

Ray Roberts szerepében

Széles mosollyal arcán nézz Tatira.
- Így igaz, kislányom. A legutóbbi vállalati partin is én sütöttem. Mindenki megnyalta mind a húsz ujját! - kacag fel a vén Ray.
A sült szárnyas próbája a szelés. Akárcsak Gabriel férfiúi ügyességének letesztelésére. Persze ha már volt szerencséje hálaadásnapi vacsorán serénykedni, talán jól állja majd a próbát. Formabontó ötlete persze a család tagjainak arcára meglepettséget varázsol. A jelek szerint nem bizonyult nehéz próbatételnek.
- Hüm... Micsoda finom illata van! - szippant a hús körüli légtérbe.
- Asszony! A te szakácstudományod sem elvetni való! Remélem kislányunkat is jól kiokítottad a háztartástan csínjára-bínjára! - emeli atyai tekintetét egy szem lánykájára, kit oly sok éven át szeretett és nevelt. Ám lassan kirepül ketrecéből a madárka.
Látva Gabriel tanácstalanságát megszólal barátságos dörmögő hangja:
- Együnk, fiam! Még kihűl! - villával szúr, késével vág, szájával rág, húsból nincs hiány.

Azt hiszem, imádni fogom ezt a családot, igaz úgy könnyebb, hogy harmad részben már eleve adott volt a dolog. Csak azt tudnám mitől féltem...nem mintha sűrűn fordult volna elő, hogy egy lány hazavitt, mondhatni soha, szóval talán ezért, de egyenlőre úgy tűnik, nincs mitől félnem. Leszámítva azt, hogy Tati-val túl messze vagyunk egymástól, lehet nevetséges, de a közelmúlt eseményei után megfogadtam, hogy többé nem távolodom tőle karnyújtásnál messzebb. Az ebédlőasztalnál ez nehéz, de odalent, az abrosz rejtekében azért a lábam óvatosan megindul, amíg át nem lr a másik félre, aztán oldalazva közelíti meg tati lábát, hogy legalább így érintkezzünk.
-Ó...Remek! Az eddigiek után úgyis ránk fér egy kis normális étel a változatosság kedvéért - jegyzem meg lelkesen, és közben remélem arra gondolnak, hogy a sok tanulás mellett nem volt időnk főzni, vagy ilyesmi...bár Tatjana saját bevallása szerint az veszélyesebb lenne mint bármi, amivel a sulink elő tud rukkolni.
-Akkor feltétlen igyekezni fogok!
Azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy hacsak nem a "só" a titkos összetevő, akkor mondhat bármit, soha nem találom majd meg a konyhában. Hiába, én sem főzök jobban mint kedvesem, sőt... a felém nyújtott kést viszont meglepetten fogadom, de aztán szinte már gyanúsan gyakorlott mozdulatokkal darabolom fel a húst, egyenlő szeletekre, és mivel fogalmam sincs az illemről, a velem szemben ülő kap először, de azért próbálom olyan gyorsan szétszórni, hogy ez ne legyen nagyon feltűnő.
-Tessék, ne éhezz - szólok tati-hoz, és közben megint hozzá dörgölöm a lábam. Ez után viszont kicsit tanácstalan vagyok. Otthon elvileg itt jönne az asztali áldás de...abszolút nem jelent problémát, ha ebben a házban ez nem divat, sőt...

Mintha nem is költöztem volna el, mintha nem lettem volna hónapok óta távol a szüleimtől olyan hamar veszem vissza a régi játékokat, szokásokat. Ahogy Gabe is csatlakozik a szokásos evőeszköz-szonátához elmosolyodom. Jó azért, hogy nem néz minket hülyének, sőt, még a fonalat is felveszi. Tudom, mennyire izgul, még ha nem is mutatja, és tudom, hogy a szüleim szeretni fogják.
- Apu grillje verhetetlen - súgom oda, míg a tányéromra egy nagy adag krumpli kerül, majd várakozón pislogok a késre, húsra. Tény, ma még nem sok mindent ettünk, mozogni annál többet mozogtunk, szóval a gyomrom most már rendesen követeli a magánakvalót. Ugyanakkor a szavakból Gabriel is leveheti, ahogy megjósoltam, a szüleim nem egy evésre vártak minket, hanem legalább egy hétvégére, hisz nem estére lett tervezve a grillezés, hanem holnapra. Márpedig azzal iszonyúan megbántanánk őket, ha előtte lelépnénk.
- Szét ne trancsírozd a húst, mert így is éhen halok - sóhajtok fel, ahogy a szeletelés átruházódik a kedvesre. Ugyanakkor anyu kedves meglepett mosolya és az én csodálkozásom is sejtetni engedi, nem megszokott családi eseményben van része épp. Bár igazából ő az első srác, akivel tényleg járok, akit hazahozok, szóval ki tudja. Lehet ez korábban is hagyomány lett volna.

Ray Roberts szerepében

Öblös, mély hangján megszólal a ház ura:
- Ej, ej, drága Chloém! Igazán tudhatnád, hogy grillen minden sokkal finomabb és természetesebb. A füstölt hús pedig nehezebben romlik meg, mint a te sütőben sült baromfivészes madarad! – évődik jót nejével kivel már hosszú évtizedek óta élnek boldog házasságban, jóban is, rosszban is, összetartva.
- Fiatal úr, a tálca marad. A grillezést pedig megejtjük holnap. Olyan finomat biztosan nem tudnak sütni abban a tehetséggondozó iskolában, mint amilyet én! Tati csak tudja. – nézz jobbján ülő lányára, kit neje után a legjobban szeret.
- És ha jól dolgozol, talán elárulom híres fűszerkeverékem összetételét. – fordul Gab felé, aki lassan, de biztosan kezd felkúszni a lista harmadik helyére.
Kezei közt a nagykéssel áll a madár felett. Tekintete az éles pengékre téved, majd Gab-re.
- Azt hiszem úgy illenék, hogy vendégünk szelje fel a madarat. – nyújtja Gab-nek a késeket visszaülve helyére. A család többi tagjának meglepő lehet ez a gesztus. Sosem fordult még elő, hogy a vén Ray kiadta volna kezei közül a madárszabdaló késeket.

-Ha olyan finom az étel, mint az illata sejteti, akkor én benne vagyok!
Mondjuk, a következő osztálykirándulások helyett meg is ejthetjük akár a dolgot. Azt hiszem a Xavier elsősorban azt tanította meg nekem, hogy közel sem vagyok annyira kalandvágyó, mint hittem. Ezerszer inkább vállalom a családi ebédet a mérges bennszülöttek, és pszichopata párducok helyett. Közben helyet foglalok én is az asztalnál, a kedvesemmel szemben, a kérdésre pedig, hogy Tati úgy néz-e ki, mint akit éheztetnek, egy kicsit biccentek. Annak ellenére, milyen ütemben írtjuk a csokit, hihetetlen, milyen jó alakja van...meg úgy egyáltalán is...tényleg valami másra kéne gondolnom!
-Ó... - mondom mosolyogva, aztán felkapom az evőeszközöket, és én is beszállok a törzsi rítusba, had szóljon az a koncert! Otthon mondjuk ha apám ezzel próbálkozott volna, tuti repült volna a tányér de...az én családom talán nem a legjobb példa, milyen egy normális vasárnapi ebéd...vagy mi van most, péntek?
-Nagyon, bár bevallom, olyan éhes vagyok,a tálcát is megenném. Azt a Grillpartit pedig majd később bepótoljuk remélem.
Érdekes...olyan kis helyes családja van Tati-nak, szinte már olyan, mintha valami illúzióba csöppentem volna. Hihetetlen, milyen aranyosak...igaz, nem kéne meglepődnöm ezen, de mégis...

Egy apró mosoly a válasz a bókra, majd már moccan is a kéz, terelve minket az asztal felé.
- Ray-el nagyon örülnék, ha máskor is tudnátok jönni. Hiányzik nekünk ez a nagylány - és már érzem is ismerős érintését, ahogy játékosan beleborzol a hajamba, ahogy tette mindig is, én pedig felvéve a játék szokásos menetét nevetve ellenkezem és húzódok, húzva magammal Gabriel-t is az asztal felé, ahol az asztalfőnél már apám ül, jobbjábna kés, baljábna villa, és a függőlegesen tartott evőeszközökkel kocogtatja az asztallapot.
- Ne hagyd tovább éhezni a gyerekeket - hallom apám hangját, mi nevetésre késztet. Elengedem Gabe karját és apám jobbjáb ülök le, mint mindig, bár most kissé szokatlan, hogy a velem szemben lévő üres hely foglalttá válik általa, de olyan kellemesen fura.
- Úgy nézek ki, mint akit éheztetnek? - fordulok nevetve apához, majd én is felkapom az evőeszközeim és lemásolva a mozdulatait immár ketten adjuk az alaphangot az ebédhez.
- Így szoktuk anyát cukkolni - kacsintok Gabe-re, csak hogy értse, nem apám kergült meg, és én is normális maradtam, noha egy pillanat alatt újfent "otthon érzem" magam.
- Jövök már - nevet fel anyám, és tényleg jön, kezén hatalmas tál, melyen hatalmas szárnyas trónol, szemérmetlenül lecsupaszítva, ropogósra sütve, és széttárt lábakkal. Mellette, akárha étteremben lennénk, gusztusosan körberakott törtkrumpli sánc, némi petrezselyemmel megszórva, csak a látvány kedvéért.
- Remélem szereted a töltött húst Gabriel. Ray mindenáron grillezni akart, de mondtam, hogy biztos éhesek lesztek, és mire ő elkészül a hússal - legyint mosolyogva, miközbne a tál az asztalra kerül, anyám pedig azonnal nyúl is sorba a tányérokért, hogy szedjen a köretből, ám a hús szeletelését és kiporciózását már apám vállalja magára.

-New York-ban képtelenség parkolóhelyet találni... - jegyzem meg halkan, ártatlanul mosolyogva, látva, mennyire megdöbbentette ez az információ, aztán még mindig egy kicsit feszengve követem őt befelé. Mondjuk a küszöböt átlépve kicsit javul a helyzet. Tatjana nevének hallatán azonnal mosolyogni kezdek, és valami kellemes melegség járja át a testem, majd halkan fel is nevetek.
-Szerencsés lány, nem minden iskolatársunknak voltak ilyen normális szülei.
Aztán végre megjelenik az emlegetett, én pedig lelkesen kulcsolom össze ujjaimat az ő ujjaival, az utána érkező illatra pedig nagyot kordul a gyomrom. Ha belegondolok, hogy azt a csokit leszámítva nem ettünk semmit hajnal óta...a gyomrom elég hevesen tiltakozik már, furcsa, hogy ezt csak most veszem észre.
-Csak majdnem - súgom vissza, és arcom a fejem búbjához simul, ahogy ő is hozzám bújik.
-Nagyon örvendek - nyújtom a kezem a hölgy felé - Tatjana nem is mondta, hogy van egy ikertesója. Amúgy nem, nem volt nehéz idetalálni csak messziről jöttünk, de legközelebb már gyorsabban megy majd.
~Kivéve, hogy folyton utaznak...ehh...na mindegy, azért még mindig könnyebb hazalátogatnia így a kedvesemnek, mintha tényleg repülnie kéne. ~

- Egy háztetőn? - kérdez vissza meglepetten a férfi, majd mintha egy aprót szusszanna, ekképp "nyelve le" az újabb információt.
- Hát persze - bólint azonnal is rá, és csak arcvonásai tükrözik, nehezen bár, de talán megszokja, hogy nem "egyszerű" emberek veszik körül. Közben persze beljebb lép a küszöbön, mintegy invitálva a vendéget is, hisz nem ácsoroghatnak az utcán, főképp, mert a nappaliban az asztal terítve várja már őket.
- Tati a mi lányunk. Bár elsőre nagyon fura volt, de mi csináltuk, tehát talán nekünk is közünk van hozzá - nevet fel vidáman, dörmögőn, egyre beljebb haladva a házban. A keskeny folyosó egy tágasabb nappaliba vezet, vagy is inkább étkező, mit csupán egy magasabb pult választ el a konyhától. A helyiség közepén a megterített asztal, a sarokban kisebb ülőgarnitúra. Egy ajtó bújik még meg, valószínűleg a fürdőé, mellette pedig keskeny lépcső vezet az emeletre.

- Már azt hittem, leragadtatok az ajtóban - sietek elő a konyhából, némi gyomorkorgató illatot vonva magam után, miközben Gabe-hez lépek, összekulcsolva ujjaim és húzva magammal. Hamar felfedeztem a házat, legalább is ami az alsó szintet illeti. Anyámék többnyire hasonlómód rendezik el/be a házakat, főképp, ha huzamosabb ideig maradtunk valahol.
- Anya, ő itt Gabe - simulok mosolyogva a vállához, mintha csak bátorítani akarnám őt, noha tudom,a szüleim nem eszik meg, főképp, mikor ennyi íncsiklandó kaja vár ránk.
- Már féltem, hogy eltévedtetek, és egy hétig csak melegítenem kell az ételt - csendül egy nevetős hang, majd fordul felénk. Sokat nézegettem vonásait, elmélázva, vajon őt látom-e, vagy az én húsz évvel későbbi képem. Ugyanazok a barna tincsek, bár már némi vegyi rásegítéssel, ugyanazok a vonások, néhány nevetős ránccal tarkítva. Csak a szeme szürkés, ezt az egyet örököltem apámtól.

Kicsit meglepve pislogok Tati után, ahogy úgy viharzik el, mintha meg szeretné dönteni az én sebességi rekordom, de szerencsére anyátlan képem elrejti egyenlőre a sisak, amit amikor már leveszek, megint vagánynak, és magabiztosnak tűnök...izé...legalábbis remélem.
Aztán ahogy leszállok a motorról, természetesen kihúzom magam, és próbálok úgy csinálni, mintha a kezemben tartott sisak nem lenne legalább olyan szokatlan, mint a tudat, hogy egyedül fogok ma aludni. Ehh...remélem nem gondolatolvasók Tati szülei...na jó, ideje összeszedni magam...jesszus, mik nem jutnak eszembe. Szóval, ott tartok, hogy kihúzom magam, és elfogadom a felém nyújtott kezet, majd igyekszem megtalálni az arany középutat az idegbeteg alfa hím, és a selyemfiú között, ami a szorítás erősségét illeti.
-Jó napot, és köszönöm. Valóban strapabíró járgány, és könnyebb vele leparkolni egy háztetőn.
A kézfogás után ellenállok a kísértésnek, hogy megvakargassam a tarkómat. Tati apja túl...normálisnak tűnik. Ez engem feszélyez...persze nem valami alkoholista gladiátorra számítottam, de na...amiket mesélt róla, az alapján rendes pasas...élőben is annak néz ki elsőre...én meg itt aggódok, hol a csapda? Létezne, hogy egy ilyen szép lányt nem őriz egyetlen sárkány sem? Tényleg le kéne szoknom arról, hogy ha izgulok, hülyeségekre gondolok...
-A lánya egyébként nagyon sokat mesélt. Eleinte eléggé csodálkoztam...nem sok embert ismerek akik...elfogadják a....nos tudja.
Az utcán azért mégsem beszélek erről na. Nem mintha orosz ügynökök figyelnének minden kuka mögött, de mégis. Ki tudja ő mennyire érzékeny erre a titokra.

- Persze, hogy elfelejtetted. Nem a te szüleid - nevetek rá minden feddés nélkül. Nekem is csak azért volt eszembe, mert nem akarom anyáékra hozni még jobban a frászt. A csók pedig... mintha hallottam volna egy-két nem túl diszkrét füttyöt is a távolban, de nem foglalkozom vele. Úgy se ismernek itt minket.
Aztán csak vigyorogva kapaszkodom Gabe derekába, és bár akad még rózsaszín darab az üzletben, nem tudom rátukmálni, szóval marad mindkettőnknek egy egyszerű fekete. Tényleg összeöltözünk nagyon...
És minél közelebb vagyunk, annál jobban dobog a szívem. Nem félek, nem is izgulok, színtiszta öröm ez. Mert olyan rég láttam őket, és be kell valljam, nagyon hiányoztak. Szóval amint megáll alattam a motor pattanok is le. De még fel se szaladtam a lépcsőn, mikor nyílik az ajtó és egy magas, őszes halántékú férfi lép ki rajta. Gabe-nek talán ideje sincs szemrevételezni, mert azonnal a nyakába ugrom, veszem le a sisakot és nevetve ölelem át, hagyva, hogy magához szorítson.
- Nagyon pontosak vagytok Csöppem - hallom fülemnél apa kellemes mély hangját, majd kibontakozom az ölelésből, hogy végre helyet adjak Gabrielnek is.
- Apa, ő Gabe. De úgy is tudod - vonom meg a vállam nevetve, és már furakszom is be mellette, ismerkedve az ideiglenes otthonnal és persze keresve anyát. Tuti, hogy a konyhában lesz!

- Üdvözöllek nálunk - nyújtja az idősebb férfi a kezét. Sötétbarna rövidre nyírt hajában már megbújnak az árulkodó ősz szálak, alkatra magas, mégis vékony. Mint aki többnyire asztal mögött ül. Mégsem tűnik nyeszlettnek vagy gyengének, erről árulkodik határozott kézfogása is.
- Szép motor. Bár én inkább a Chevi-ket részesítemelőnyben...

Tudom, hogy igaza van abban, hogy talán nem olyan jó ötlet kísértésbe esni, hisz ha egymásról van szó, az önuralom terén eddig nem sok sikert könyvelhettünk el, de nem megcsókolni egész hétvégén? Azt hiszem kezdek megvilágosodni, az idősebb unokatesóim miért mentek el állandóan "sétálni" családlátogatáskor. lehet mi is körbenézünk majd reggel.
-Ne vesszünk el a részletekben... - legyintek könnyedén arra, hogy ki tart fel kit az öltözködésben, és kockáztat újabb több órányi késést, s közben továbbra is vigyorgok, menthetetlenül.
-Aha... - jegyzem meg fél perc után, mikor már úgy érzem, eleget bámultam ezt az iskolai egyenruhát, ami valamiért csak rajta ilyen szexi, hogy majd kiesik tőle a szemem. Komolyan, mázli, hogy nem kocsival megyünk, így van legalább egy kis esélyem az utat figyelni. Annak mondjuk nem örülök, hogy útbaigazítást kell kérni...a franc sem érti, biztos bele van kódolva,a férfi dns-be, hogy az rossz, de miután elmondja mi van a fagyizó után, felnevetek.
-Te vagy a legjobb! Én már el is felejtettem teljesen.
Aztán, hogy ezt nyomatékosítsam, hátra fordulok, és hosszú csókolózásba kezdek vele 1...2...3...a fene tudja hány percen át. Végül ajkaink nagy cuppanással válnak el egymástól, véget vetve a mókának, én pedig gázt adok, hogy oda is érjünk végre. Több sikátornál, és kihalt utcában is levágom az utat, biztos ami biztos, és végül még a sisak vásárlással együtt is időben érünk oda...fél perccel dél előtt!
-Ez a cím! Megcsináltuk!
El sem hiszem...olyan kalandos volt az ide út, hogy már-már furcsa, véget ért.

- Azt azért még igen - bólintok a kézfogásra, és bár érzem a játékos gúnyt, tudom, hogy úgy is az enyém lesz az utolsó szó.
- De a csókot hanyagoljuk. Nem azért, mert esetleg megbotránkoznának a szüleim, hanem mert félek, nem bírnánk abbahagyni - kacsintok rá pajkosan, kissé hozzá is simulva, mintha csak sejtetni, érzékeltetni akarnám, pontosan mire gondolok. Mintha anélkül nem tudná.
- A te hiányod ugyanúgy feltűnik, mint az én ottlétem - nevetek rá, és ez csak erősödik, ahogy "kiugrik" az ölelésemből. Imádom, mikor ilyen. Mikor tudja, hogy most nem alkalmas, hogy most más dolgunk van, és mégis.. mintha már csak a gondolat, hogy kettesben vagyunk is ilyen őrjítően hat rá. És persze örülök, hogy így érez, hisz ugyanezt érzem én is. Hajaj, tényleg jobb, ha anyáéknál még csak egymáshoz se érünk!
- Én épp öltöztem, te akadályoztad meg a befejezést - jegyzem meg, miközben belebújok a szorongatott pólómba, aztán a felesleges cuccokat visszagyömöszöl a táskába, az elázottakat egy törülközőbe csavarva.
- Iskolai egyenruha - húzom fel én is vigyorogva a dzsekim, majd egy utolsó búcsúpillantást vetek a szobára, ahogy kisétálunk a motorhoz. És ülök is mögé, ölelem át a derekát, és bár kíváncsi lennék, ez miért másabb, bízok annyira benne, hogy megfogadjam a tanácsát. Így hát behunyom a szemem és arcoma hátának szorítva ölelem, míg szavai vissza nem rángatnak a valóságba, immár San Francisco utcáinak egyikén.
- Talán meg kéne kérdezni valakit. Nem vagyok idevalósi - nevetek rá, és amint megáll, leszállok, és azonnal útbaigazítást kérek az egyik gyalogostól. És persze kérdezek még valamit, amire az ipse csak elmosolyodik, majd újfent mutogat valamit.
- Azt mondja, menj egyenesen és majd lesz egy fagyizó az után kell jobbra kanyarodni. És még azt, hogy egy utcával a fagyizón túl pedig tudunk venni sisakot - teszem még hozzá vigyorogva. Végül is.. nem állíthatunk be anyáékhoz motorral anélkül. Elé gnekik a teleportálás is.

Néha az az érzésem, hogy Tati élvezi, ha zavarba jövök, vagy csak úgy általában megrökönyödöm. Nem is tudom, mi vezetett rá erre. Talán az, ahogy vigyorog, amikor pedig már nem bírja tovább, olyan édesen kárörvendőn kacag? Komolyan, annak ellenére imádom hallgatni, hogy néha közben azt kívánom, pukkadjon meg az én szerelmem.
-Nem fogunk elkésni... - jegyzem meg halkan, de azért elszántan. Azt, hogy van még 20 percünk odaérni inkább nem említem meg, mert már így is az jár a fejemben, hogy 20 percbe beleférne még egy kis...
-Ó...a kezed azért foghatom majd? - Kérdem, kissé gúnyosan, de aztán ahogy jobban belegondolok...lehet tényleg cseppet gyorsan haladtunk. Összeköltöztünk, mielőtt találkoztunk volna, aztán meg tartott vagy negyed óráig, amíg egy pár lettünk...hmm...na igen, negyed óra sok mindenre elég...például, hogy elkészüljünk, de csak ha végre nem ezen jár az agyam! EGEK!
-Szóval akkor sunnyogjak fel én hmm? Áh...igazad van...valahogy majd csak...kibírom...izé..felvennél végre valamit? - jegyzem meg, és teleportálok ki gyorsan az öleléséből, ugyanis a szoros ölelés közben nyilvánvalóvá válik mindkettőnk számára, hogy igaza van, ha így folytatjuk, tényleg elkésünk...pláne, ha zuhanyozni szeretnénk is utána. Gyorsan felkapkodom magamra a farmerem, és egy fehér pólót, aztán a bőrdzsekimért nyúlok, amikor megtorpanok, és hátra sandítok Tatjana-ra...
-Össze öltözünk édes? - Kérdem nevetve, aztán befejezem az öltözést, és a kulccsal a kezemben már indulni készülök. A csomagokat persze én viszem egyik kezemben, a másikkal pedig őt karolom át, a motorba való bepakolás után pedig felpattanok rá, és amint mögém ül azt mondom:
-Kapaszkodj...de most aztán nagyon! És talán jobb, ha becsukod a szemed most.
Újabb teleportok, ezúttal az égbe, fél perc múlva pedig újra a talajon vagyunk, csak épp egy másik városban.
-Most már kinyithatod édes...szóval..merre is kell itt menni hmm?

Képtelen vagyok komoly maradni látva Gabriel meglepettségét. Ezt eddig nem említettem volna neki?
- Hónapok óta nem láttak, és ráadásul az ebédre is késve érkezünk. Gondolod csak úgy délután el is jöhetünk? - fejtegetem le neki kacagva a várható eseményeket. A szüleim minimum egy hétvégére várnak minket, de ha tovább maradnánk, ők azt se bánnák. Főképp, mert tényleg nagyon kíváncsiak rá.
Közben végre kimászunk mindketten a zuhanyzóból, egy törülközővel gyorsan végigszárítgatom magam, majd a szobába sietve kezdem feltúrni a zsákom, míg elő nem szedek néhány tiszta darabot.
- Zsákba? Nem hiszem. De ha abból indulok ki, hogy tizenhét éven keresztül igazából még barátom se volt.. nem hinném, hogy ilyen gyors tempót feltételeznek rólam - kacsintok pajkosan Gabe-re, miközben már a farmerom húzakodom fel. Aztán jön a melltartó és épp a hófehér póló következne, mikor megérzem ölelő karjait, játékos puszijait nyakamon.
- Kizárt, hogy lesunnyogjak a nappaliban. Szerintem apának még mindig adott a jó szokása, hogy az éjszaka közepén felkel meginni egy pohár vizet - lohasztom le vigyorogva hősöm szenvedélyét, de azért csak megfordulok az ölelésben, h ogy immár ne csak a nyakam érjék el ajkai.
- És szerintem már Charles előtt is rég lebuktunk, csak amíg mi diszkrétek vagyunk, addig ő is - teszem még hozzá mosolyogva, karjaimmal átfogva a nyakát, apró, inkább csak játékos, mintsem szenvedélyes puszit nyomva a szájára.
- Csak túléled valahogy... Ám ha így folytatjuk, akkor még jobban elkésünk - hívom fel a figyelmét a helyzetre. Hisz álatlában elég könnyen elcsábulunk, főképp, ha egy zárt szobában lehetünk kettesben.

Elzárom a vizet, miután sikerült jó alaposan lezuhanyozni, aztán adok egy puszit a halántékára, amíg a vállát vizsgálgatja. Imádom, azt a huncut csillogást a szemeiben, amikor gondolkodik, még akkor is, ha az én káromra teszi.
-Hmm? Na várjunk csak, ott fogunk aludni? - Kérdem csodálkozva. A képességem megjelenése óta valahogy...nem sűrűn fordult elő, hogy máshol kellett volna aludnom.
-Nem, nem hiszem, hogy franciaágyat vetnek nekünk...igazad van...
Segítek neki feltápászkodni, nehogy elcsússzon itt nekem, aztán követem én is, hisz tényleg ideje öltözni már. Nem szeretném még egy késéssel is rontani a jó hírem, már az is bőven elég, ha valahogy a szülei megsejtik, milyen szokatlan lesz kivételesen egyedül aludni.
-Bőven elférünk egy sima ágyon is...na mindegy. De ugye zsákba varrni nem fognak, vagy ilyesmi igaz? Ehh...
Kezd remegni a hangom, meg megint érzem magamon, hogy izgulok, nagyjából annyira, amikor először kellett felülnöm arra a repülő koporsóra, amit az X-menek Blackbird-nek hívnak. Mély levegőt veszek, és próbálok megnyugodni. Nem könnyű.
-Bocs, csak valamiért nem fordult meg a fejemben, hogy nélküled kell aludnom.....nem nagyon vonz a gondolat. Bár...
Amíg öltözik, mögé lépek, és átkarolom, ezzel meggátolva a készülődésben, de nem érdekel, olyan jó a nyakát puszilgatni.
-Ha a gondolatolvasó igazgató sem fülel le minket soha, csak ki tudjuk cselezni őket is nem? - búgom a fülébe - Naaaaa....csatlakozol hozzám a kanapén hmm?

Igazából engem nem zavar annyira, hogy mondhatni iődszűkében vagyunk. Anyáék nem fognak frászt kapni, ha nem pont a megbeszélt időpontra érünk oda, végül is tudják, milyen messziről jövünk, a sajátos módszert viszont nem. Szóval könynedén incselkedem Gabriel-lel. Meg azt hiszem, sokat old a hangulatunkon, hogy kicsit kiszakadunka suli közegéből. Nem mintha be lettünk volna zárva, vagy ha úgy akartuk, ne tudtuk volna megoldani a magányt. De ez azt hiszem egészen más. Nekem nem kell órára menni, őt nem hívják valami feladat miatt. Nme nyitnak ránk szobatársak, nem sétálnak át a falon. Szóval olyan hétköznapi.
Illetve lenne, ha édesem képes lenne olykor a lábát is használni. Persze könnyű szerrel lebukik, a zuhanyfüggöny árulkodón lebben meg érkeztekor, mégis meglepetten sikkantok fel, ahogy beránt a kabinba.
- Még nem akartam be... - jegyzem meg akadékoskodva, hisz még csak az ing került le rólam, de aztán bentreked a szó, ahoyg rámnyitja a vizet, ami szerencsére kellemesen langyos. Vele ellentétben a csempe kissé hűs, ahogy nekiszorít, de igazából nem tud zavarni, hisz elég intenzíven hat rám a közelsége.
- Legfeljebb majd újramelegítjük az ebédet - felelem, kezemmel átölelve nyakát és ugyanezzela mozdulattala függönyt is behúzva. Ne pocsoljuk össze az egész fürdőt....

-Eddig érted őrültem meg, nem tőled - morgom felé, de aztán villámgyorsan túlteszem magam a dolgon. Sokáig úgysem tudok rá haragudni, még viccből sem, pláne ebben a ruhában...
-Most már tudom... - jegyzem meg halkan mozdulat közben, aztán hagyom az őröket, had csinálják továbbra is a...semmit. Helyette inkább kíváncsian nézek kedvesemre, és a borítékra amit talált.
-Mi az nálad? Csak nem a...várjunk, ezek a zsetonjaid tegnapról?
Sokáig mondjuk úgysem maradunk. Miután mocistól kiteleportálok a szigorúan lezárt garázsból, már húzunk is innen. Először mondjuk nem értem, hogy kerül ennyi mazsola az autópályára, akik valamiért képtelenek az útra figyelni, de aztán csak leesik mi a helyzet, és megrázom a fejem.
-Ha ez így meg tovább, katasztrófafilmet forgatnak majd a kiruccanásunkról Vegasban! - Kiáltom hátra, és gázt adok.
Azért örülök, hogy Tati szerint nem lesz semmi gond, bár azt jó tudni, hogy a politikát nem szeretik. Ezek szerint, jobb, ha nem hozom szóba azt, amiről amúgy sem szoktam beszélni soha...a végén még kiderül, hogy tényleg nem lesz itt semmi gond. Semmi, semmi gond...minden a legnagyobb rendben lesz...Fura amikor az ember agya kikapcsol a látványtól, azt hiszem ha vezetnék, most én is fának mennék.
-Várj csak! - Pattanok fel, de persze már csak az ajtóhoz szólok. Gyorsan lekapom magam a felsőmet, és egy huzattal később a fürdőben már félmeztelen rántom be magam mellé a zuhanykabinba.
-Te...ha így folytatjuk, a teleportálás sem segíthet majd abban, hogy ne késsünk el.
Nem törődve azzal, hogy gyakorlatilag még ruhában vagyok, megnyitom a vizet, aztán őt a falhoz passzírozva csókolom meg hevesen, a fenekénél fogva emelve fel őt magamhoz.

Mosolyogva figyelem, ahogy Gabe akarata ellenére előre lódul, felrúgva az egyik cserepet. Ő persze azonnal harci állásba, míg én csak mosolygok.
- Mert eddig még nem jött össze? - pillantok rá ártatlan, majd a pulthoz sétálva figyelem, miképp bohóckodik a két őrrel.
- Édes, ugye tudod, hogy csak ők nem látnak, mindenki más hülyének néz? - kérdem vigyorogva, miközben ujjaimmal egy doboznyi boritékot lapozok át, belepillantva olykor egyikbe-másikba. Célirányosan keresek valamit, hisz nem csak a vendégkönyvből kell eltüntetni magunkat. Azt persze Gabrielre hagyom, amint befejezte önön szórakoztatását.
- Megvan! - emelem ki diadalittasan az egyik boritékot, ám anélkül, hogy megmutatnám mi is az beledugom a zsákomba. Közben Gabe is végez, incselkedő hívására mrá lépek is hozzá, a megszokott mód ölelve át derekát, míg "leérünk" a garázsba a motorhoz. Itt már hümmentek egyet, hisz nem biztos, hogy a ruhaként definiált ing a megfelelő öltözék, ám egye fene, legfeljebb okozunk némi balesetet. Így hát különösebb macera nélkül ülök fel mögé, átfonva derekát, arcom hátára hajtva, rábízva, merre indulunk. Persze a végcél ismeretes, anyáék várnak ebédre. De tuti megállunk valahol út közben, mert így még se jelenhetünk meg,a kármilyen lazák is a szüleim.
Mintha csak egy rugóra járna az agyunk, a motor az egyik útszéli poros motel parkolójába kanyarodik. Messze nem az a színvonal, mait Vegas-ban tapasztaltunk, de a célnak megfelelő. Megvárom, míg kivesz egy szobát, majd a nyomában lépek be az ajtón, mintha csak attól kéne tartanunk, odabent némi hívatlan vendégbe botlunk. Persze ez képtelenség, a szoba üres, már ami a személyek számát illeti. A bútorzat egyszerű, kicsit kopottas, de legalább tiszta. A táskám az egyik fotelba lököm, majd gyorsan behúzom a függönyöket és a bakkancsom lerúgva indulok meg a fürdő felé.
- Micsoda ötleteid vannak - torpanok meg vigyorogva, megoldva az övem.
- Háziállatot csak Kormost tarthattam, az állandó költözés miatt csapdákat nehéz csinálni. Apám max a politizálásra allergiás - sorolom, minden kitételnél megoldva egy-egy gombot.
- Az erőszakot és a fegyvereket pedig kifejezetten ellenzi. Szóval a mellényt is elhagyhatod. Csak légy kedves és mosolyogj - nevetek rá már az ajtóból, majd eltűnöka másik helyiségben, csupána levetett inget hajítom ki az ajtón incselkedve.

-Őh.... - jegyzem meg, amikor meglátom felém közeledni, ruhában.
-Te Tati...hogy is mondjam...pucéran is kevésbé voltál provokatív... - jegyzem meg pirulva, aztán amikor már pár másodperce ölelget, akkor esik le, hogy ja igen, teleportálni kéne, azért mondtam neki, hogy kapaszkodjon. Huhh....
Azért amikor a vállam alatt furakszik ki selymes hajával, kap egy puszit a feje búbjára, amíg én még mindig a két őrt figyelem. Kárörvendő vigyorral figyelem, mi fog történni a két őrrel, de amikor apró, de erős kezei kilöknek a sufniból, meglepetten kerekednek el a szemeim.
-Mi a... - harapom el, és nézek az ezüst cserép után, amit kaktuszostól rúgtam fel, és most csörömpölve gurul el a két fazon közt. Morogva nézek vissza a vállam felett kedvesemre.
-Egyszer még az őrületbe fogsz kergetni anyjuk.
De aztán további morgás helyett a két mukihoz sétálok, és elkezdek integetni az arcuk előtt, nagyjából úgy, ahogy a Buckingham palota őrei előtt szoktak a turisták. Még összekötöm a cipőfűzőjüket, és kioldom az öveiket, mert sosem állítottam, hogy nem vagyok gyerekes, de aztán irány a pult, ahol rövid keresés után megtalálom az adatainkat. Felül vannak...valakit nagyon érdekeltünk. Lehet örülnöm kéne, hogy kivételesen nem arról van szó, hogy élve akartak boncolni, hogy megnézzék, hogyan csinálom azt amit, csupán csak a kedvesem akarták elrabolni, mert dögös, de ehelyett inkább még egyszer eltörném Max orrát, ha újra felbukkanna.
-Na jó, a zuhanyod is mindjárt megkapod csak...kapaszkodj.
Egy utolsó kacsintás, nem sokkal később pedig a város határában száguldunk San Francisco felé, sokkal gyorsabban, mint illene, de ezek után annyira nem szeretnék a közelben maradni. Remélem nem rajzolnak rólunk fantomképeket, gáz lenne, ha a családi látogatás közben felbukkannának a TV-ben...
Közel a dél, még pár óra, és ott kell lennünk, de előtte még meghúzzuk magunkat egy Motel-ben, hogy Tati el tudjon készülni, és igazándiból rólam is van mit lemosni...szóval ebből megint páros tevékenység lesz.
-Na jó...van valami amit tudnom kell, mielőtt oda érünk? Allergiák, rejtett csapdák, szadista háziállatok, vagy...tuti bölcs dolog, hogy nincs rajtam Kevlar?

- A feleséged? Mégis megjártuk azt a kápolnát? - suttogom felvont szemöldökkel, bár nehezen fojtom el kuncogásom. Persze értem én az okfejtését, de attól még az esti felvetés után igen humorosan jön ki a dolog. Bár lehet pont az adta neki az ötletet.
A megnyíló ajtó és a bekukkantó fej viszont halk, meglepett sikkantást eredményez, és csak áldani tudom magam azért, hogy a lepedőt tógaként tartom magam elé.
- Mocskos perverz kukkoló! - förmedek tökéletes színésznőként az időközben lepezsgőzött fejre, majd nevetve kapom fel a fehérneműm és Gabe tegnapi ingét, mielőtt begyűrhetné a zsákba. Aztán a saját ruhám viszonylag szépen összehajtva teszem a cuccaim közé, kikapva onnan egy övet, kisruhát csinálva a férfiingből. Kiegészítve még a toalettem belelépek a kényelmes bakkancsomba, majd a táskámba seprem a maradék apróságot és a vállamra kapom. Kezem nyújtom Gabrielnek, vele együtt lépve ki a terazsra, aztána már megszokott módon fonom körül karommal derekát.
- Jössz egy reggeli zuhannyal - rebegem vigyorogva, és hunyom is le a szemem, míg újra biztos talajt nme érzek a lábam alatt.
- Egyszer a kamra, most meg valami lomos. Hogy te mindig ilyen helyekre hozol engem - kuncogok fel, az ajtó felé somfordálva, majd a akrja alatt átdugom a fejem, hogy én is szétnézhessek, egyben belőve helyzetünk. Rögtön feltűnik az üres recepciós pult és az előtta álldogáló két gorilla.
- Simán - biccentek, és amint ráhangolódtam a két csoda agyára, egy könnyed mozdulattal lököm ki Gabrielt az ajtón. Bár mindez tuti jár némi hanggal, a két őr meg se moccan, mintha ott se lennénk. Hisz nekik tényleg nem vagyunk ott.

Nagy, cuppanós puszit kap a homlokára, amikor még öt percet kér, és bele is nevetek a műveletbe. Tőlem aztán alhatna délig is, de sajnos a látogatóink nem hiszem, hogy egyetértenének ebben. Hiába na, itt nagyon lelkesen próbálnak kiszolgálni minket.
-Várj...szólok nekik. Khmmm.... Hé, verőlegények! A feleségem teát kért, nem robbanócukrot!
Aztán mosolyogva fordulok felé, és rá kacsintok.
-Ha később házaspárt keresnek, pláne nehezen akadnak ránk - suttogom neki, viszont abban igaza van, hogy nem ártana felkelni végre. Kipattanok az ágyból, és a táskámból az ágyra öntöm a ruháim, hogy gyorsan felkapkodjam őket. Alul már megvagyok, amikor résnyire kinyílik az ajtó,m és benéz rajta egy kopasz fej, meg egy derék méretű kar is a szobában csápol, hogy arrébb tolja a romokat.
-HÉ! Nem láttátok a ne zavarjanak táblát???
Menet közben magamra húzom a pólóm, aztán kikapok egy üveg pezsgőt a minibárból, jól felrázom, és kibontom. A kupak arcon találja a nagy darab betolakodót, az üveget pedig az ajtónak vágom, hogy csörömpölve törjön szét rajta. Most már biztos, hogy a takarítók utálni fognak.
-Tényleg jobb, ha megyünk, nem tudom, meddig tudom még feltartani őket.
Magamra kapom a motoros Dzsekim, aztán gyorsan bedobálom a földön heverő ruhákat a hátizsákomba. Eh, pedig nemrég mennyire aggódtunk, hogy összegyűrődnek. Miután végzek, szélesre tárom a teraszra vezető ajtót, és ha Tati is elkészült, átkarolom a derekát, és kivezetem oda, hogy a következő bekukucskáló fej láthassa, amint arra menekülünk.
-Na jó, kapaszkodj - valamiért nem tudom nem mosolyogva kimondani ezt, ha ő is hallja. Egy pukkanás, és ezek után hiába keresnek itt minket. Ahol nem, az a szertár lenne a recepció mellett, de ott miért is keresnének. Most én nyitom résnyire az ajtót, hogy kikukucskáljak, és a tegnapi események után elég kihaltnak tűnik ez a hely. Csupán két őr van, és a pultnál sem áll senki. Tökéletes.
-Mit mondasz, meg tudjuk oldani, hogy kiszedjük magunkat a nyilvántartásból? - Kérdem, sejtelmesen vigyorogva.

- Hát szerintem akkor már egyértelmű lenne, hogy mit akarsz tőlem. De azért ne siessünk ennyire előre - nevetek rá, és talán csak egy csipetnyi meglepettség van a hangomban. Nem, eddig nem beszéltünk efféléről, mármint házasság meg ilyesmi. Igaz, úgy tűnik Gabe megindult előre, ezt jelezték a lakással kapcsolatos szavai is. Én pedig azt hiszem, sodródok az árral.
- Szerintem már a vonatozás után furán néztek ránk. Olyan bágyadt mosolyt keveset látni - nevetek rá, immár "felülről". Csak magamból kiindulva tudom, hogy az első találkozás után, hacsak eszembe jutott Gabe olyan bamba vigyor futotta el az arcom, mint soha. És elég sokat gondoltam rá. Ennek kölcsönösségét pedig erősen sejtem. A mosoly persze azóta is megmaradt, csak immár olyan különös örömöt sugároz, hisz immár tudjuk, mi lesz, legalább is a közeljövőt már ismerjük, akkor még csak sejtettük.
Merengésemből mosolyogtató szavai, kezének apró mozdulata ébreszt fel, újfent azt a bizonyos mosolyt varázsolva képemre.
- A te öltönyödért is kár lenne...


Mint azt már melítettem, nekem nem probléma sehol sem aludni, legyen az kocsi, lakókocsi, szállóda vagy a saját ágyam, esetleg Gabrielé. Így hát gond nélkül, kipihenten szuszogok a vállán, lassan már a megszokott mód, és csak mocorgása ébreszt fel, igaz, csak annyira, hogy elmosolyodjam és még közelebb húzódjak hozzá.
- Még öt perc - nyöszörgöm álomittasan, mint minden reggel, mikor egymás mellett ébredünk. És igazából dünnyögöm ezt akkor is, ha Leah kelteget, bár az egész másképp zajlik. Az ajtótól érkező hangokat viszont nem tudom kizárni elmémből, akármennyire is szeretném, így kénytelen vagyok kinyitni a szemem, szemrehányónm pislantva a zajforrás felé.
- Ha szobaszervíz, akkor teát kérnék. Ébresztést viszont nem rendeltem, ahogy gorillákat sem - dünnyögöm morcosan felülve, magam elé szorítva a lepedőt.
- Azt hiszem, ideje mennünk - fordulok szomorkásan Gabe felé, és lustán felkelek az ágyról, még mindig magam elé szorítva a takarót, hisz ha netalán hamarabb bejutnak, minthogy mi lelépjünk, még se legyen meztelen. Az a látvány csak igen keveseknek jár.

-El tudom képzelni, hogy inkább aggódva tennék fel a kérdést, hogy ugyan mi a tervem veled a jövőben, mint sokat mondóan mosolyogva.
Aztán kisimítok egy tincset az arcából, és biztos ami biztos, megsimogatom az arcát még vagy hússzor, amikor látom, hogy megint elmélyed a gondolataiban. Imádom nézni ilyenkor, ilyen aranyos, ahogy szemei színe mélyebbre vált, és csak néz a semmibe.
-Annyira azért nem lenne ijesztő...ha nem is ilyen gyorsan, de téged elvennélek józanul is.
Megpuszilom a homlokát, aztán amikor valami furcsa ninja mozdulattal az ágyra küld(vagy én húztam volna magamra? kezd zavaros lenni) boldogan fogadom el a csokit, és az ajkait is. Főleg az utóbbit.
-Ugyan...Tokió után még alig néztek ránk furán...jó, mondjuk Logan az edzőteremben elég érdekesen mosolygott rám, amikor egyedül hagyott veled, de...múltkor ugyanígy mosolygott rám, meg veregette meg a vállam biztatóan, és súgta, hogy kapd el tigris, amikor Gus-al hagyott minket egyedül az ebédlőben, szóval nála nem tudom. Ha jobban belegondolok, majdnem mindig ezt műveli velem, mintha élvezné, hogy ilyenkor zavarba hoz...A furcsa az, hogy általában sikerül is neki, csak akkor nem voltam vörös mint egy rák, amikor veled maradtam kettesben. Jesszus, mennyit tudok dumálni egyszerre...asszem legközelebb lemondok a pezsgőről.
Helyette inkább mosolyogva nézek végig rajta, kezem pedig megindul lefelé, hogy a ruhája pántját szépen lassan lehúzzam a válláról.
-Le kéne ezt venned, még összegyűröd.

Másnap reggel kicsit még fáj a fejem, és picit riadtan nézek körbe az idegen, és nem kicsit feldúlt szobában. Az, hogy valaki fekszik mellettem többé már nem lep meg, az utóbbi hónapok alatt inkább az volt furcsa, ha Tatjana nem szuszogott itt velem, kispárnának használva a vállam. A szanaszét dobált ruhák sem lepnek meg különösebben, igaz most nem az ágyhoz vezető ösvényt jelzik, csak...úgy elvannak mindenütt. A plafon ventilátoráról lelógó nadrágra azért felhúzom a szemöldököm. A barrikádomra pláne, és a dörömbölésre is, ami inkább emlékeztet arra, hogy valaki megpróbálja feltörni az ajtót, mintha illedelmesen kopogna.
-Édes...azt hiszem megjött a szobaszervíz.
Valami nagyot reccsen, és megmozdulnak a bútorok egy kicsit. Egy mély hang nagyot káromkodik a folyosón.
-Nem emlékszem, hogy bérgorillákat rendeltem volna...esetleg te voltál hmm?

- Egy kápolnában? - pislantok Gabe felé meglepetten. Majd mosolyba húzódik a szám, miközben a mellettem lévő semmi felé nyújtom a karom, akárha egy kedves ismerősömhöz fordulnék.
- Anya, apa, ő Gabriel, akiről már sokat meséltem. Ja, és tegnap hótrészegen összeházasodtunk Vegas-ban, miután gallyra vágta az egyik kaszinó elektromos rendszerét... Biztos értékelnék - fordulok újfent kedvesemhez, immár valóban nevetve. Képtelen egy ötlet, bár amennyi bolondságot mi már megcsináltunk! Csont nélkül el tudom képzelni, hogy megcsinálnánk. Már csak a hecc kedvéért, alkoholos oldottságban. AZ már más kérdés, hogy másnap mit szólnánk az egészhez. Bánnám-e? Nem, azt hiszem, a mostani állapotomban nem. Mármint nem úgy értem, hogy enyhén becsípve, inkább érzelmileg. Mert épp úgy bele vagyok zúgva, mint vak ló a gödörbe. Az más, hogy ez lehet idővel múlni fog, és hogy azért szín józanul nem tervezgetnék most esküvőt. A frászba is, minek gondolkodom én ilyeneken?
Játékos visszaszólására csak mosolygok, majd hamarosan már mindketten az ágyon pihenünk, édességet majszolva. Nem is olyan rossz a helyzet, nem?
- Napokig, mi? Szerintem már Tokió-ból hazaérve tudta mindenki. De minimum a fél suli - vigyorodom el elégedetten.Bár nem akartuk nagy dobra verni, lévén azt hiszem, mindkettőnknek újdonság volt a helyzet. Nekem tuti. De szerintem sütött rólunk, és csak a vak nem láthatta.
És már nyúlnék is az utánpótlásért, amikor keze derekamra fonódva billent ki egyensúlyomból. Szerencsére roppant kényelmes helyre pottyanok, hisz Ő mindig vigyáz rám.
- Reméljük ezt a helyiek is így gondolják - kontrázok kuncogva, és csak azért is elveszek egy csokit. Ám a meghámozás után csak a felét csípem a fogaim közé, a másik felét neki kínálom, mintegy játékos csókot is lopva. Legalább is remélem, hogy összejön, bár eddig sose tiltakozott ellene.

-Vadítóan - felelem kerek perec, mert tényleg az őrületbe tud kergetni egyetlen pillantásával. Egyszerűen megveszek érte. Ennél csak azt imádom jobban, hogy emellett valami hihetetlenül aranyos is, mint most, amikor ráveti magát a csokira, de úgy, hogy annak esélye sem lenne a menekülésre, ha szárnyakat növesztene sem.
-Talán igazad van. Ha jobban bepiálunk, a végén valami rossz hírű vegas-i kápolnában kötünk ki, reggel meg karikagyűrűkkel ébredünk fel.
Felnevetek az ötleten, bár...kinézném magunkból. Hiába na, az alkohol furcsa hatással van az agyra. Mázli, hogy ennyire oda vagyunk egymásért, és mindig túl elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy valam9i igazán nagy hülyeséget csináljunk. Bár, azért volt pár rázós húzásunk...még akkor is, ha a többségét éppenséggel józanul követtük el.
-Rendben szívem, de azért vigyázz magadra! És öltözz fel melegen!
Aztán hanyatt dőlök az ágyon az építkezés végeztével, és csak mosolyogva figyelem őt a csokijával. Megfordul a fejemben, hogy lehet tényleg az ágyat is oda kéne tolnia többi cucc elé de...áhh, csak meghalljuk, ha ezen átjön valaki. Ráadásul, ha ránk robbantják az ajtót, jobb, ha nem vagyunk a repeszek útjában. Erre mondjuk nem sok esélyt látok de...á, kit akarok átverni? Értünk hozzá, hogyan húúzzunk fel valakit, és ez a Max elég elvetemült pofa. Csak azt remélem, hogy nem kora reggel jut majd eszébe robbantgatni, nem szeretem, ah nem hagynak aludni.
-Ó, én nagyon diszkrét vagyok. A kapcsolatunkat is el tudtam titkolni...napokig....ami igen is sok, ha azt vesszük, hogy azóta csak rád tudok gondolni!
Elkapom a csokit, aztán annak befalása után elkapom őt is, és közelebb húzom magamhoz, úgy, hogy rám feküdjön, arcunk pedig egy szintbe kerüljön.
-Ne aggódj, ez a mi kis titkunk marad. ÉS egyébként is, ami Vegas-ban történik, ott is marad, nem igaz?