Purdy's vasútállomás

Nem tudom őt hova tenni. Egyik részemnek nagyon tetszik az a szomorú kék szeme a jóképű arca és ha nem ilyen lenne a helyzet, akkor már rávetettem volna magam, és talán már valami mást csinálnánk, de a másik részem még mindig tart tőle. Van egy hangstílusa, ami megijeszt, és ellenkezést vált ki belőlem. Ezért reagálok úgy, ahogy. egyszer tök kedves, aztán utána bunkó, vagy bántó hangnemet üt meg, és ez így elég nehézzé teszi az ismerkedést, vagy a beszélgetést. Mindenesetre láthatja, hogy minden szavát figyelem, és talán egy kicsit közelebb is ülök hozzá, jelezve, hogy nem fogom bántani, csak valahogy jól esik, hogy itt van mellettem. De a következő pillanatban úgyis elromlik minden. Mert mindig így van.
- Értem. Én nem akartam, ne haragudj, de van egy nézésed, ami megijeszt, amitől megrettenek. Tudod ilyenkor úgy érzem, hogy csapdába estem, és támadok... De ez feltűnt azt hiszem -húzom el a számat, majd kiiszom az italom. A poharat az ágy mellé teszem, és ismét csak őt nézem. Az arca megfáradt, simán ráver még pár évet az eredeti korára, ami olyan 27-28 lehet? Ha jól számolom, de most simán mondanék 35-öt is. Talán tényleg elfáradt. Megértem. Furcsa egy helyzet ez az egész és nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Valamit érzek iránta, és a szavai is tetszenek. Csak az nem, ahogy feláll mellőlem. Kellemetlen és belesajdul a szívem is, mert tudom, hogy most itt akar hagyni. Menekültem előle, pedig ő csak védelmezett. De honnan is tudhatnám én ezt? Csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy elmenjen.
- Demetrius ne... - nyöszörgök halkan, még ki sem mondta, de már tudom, hogy el akar menni. A szavai mindent elárulnak. Nem fogom tudni meggátolni, mégis felállok. Még beszélni akarok vele, és nem akarom, hogy csak úgy lelépjen. De az, hogy mit akarok, és mi lesz, az két külön dolog. - De nem mehetsz csak így el... - utánalépek, de az ajtó zárul. Felkapom a táskám, és azonnal utána erednék. A két őr tényleg itt van. Demetrius-t eltűnni látom a folyosón, és utána mennék. Arrébb lököm az egyik őrt, és a férfi után eredek, de már elvesztem a szemem elől. Nem tudom, hova lehetett, de el vagyok keseredve. Nem maradok itt tovább. Megadok egy címet a két őr egyikének, azzal az üzenettel, hogy adják át Demetrius-nak. Azt akarom, hogy felkeressen. De sajnos nem mindig kapjuk meg amit akarunk, nem igaz?

Talán eljött egy fordulópont mindkettőnk életében. Én képes vagyok magyarázatot adni, anélkül, hogy névtelenül, arctalan árnyékként üldözzem őt, míg a szőke szépség képes lassítani, hogy meghallgassa, átgondolja a magyarázatot. Sok mondatával csak szúr, belém rúg, amelynek nagyrésze jogos. Kissé furcsa helyzetbe kerülünk, hogy intim módon van lehetősége megnézni, legalább felülről, úgy gondolom hogy attól, mert pasi vagyok, ugyanúgy tekintem a testemet, mintha egy nőre nyitnék rá, aki felülről pőre. Gyorsan magamra kapom a törtfehér inget, hogy ne jőjjek zavarba. Szeretem őt, de ez nem jogosít fel arra, hogy mutogassam magamat előtte.
- Olyasmi. De ha területre hat mondjuk valami tűzzel kapcsolatos, vagy földrengés, akkor én is ott pusztulok. – Rántom meg a vállamat irónikus mosollyal, aztán folytatom a magyarázatot. – A rendőröknek semmi. A kormánynak már annál inkább. A mutánsok olyanok, mintha mondjuk egy bizonyos embertipust vennénk alapul, mondjuk a kínaikakat. Ez nem rasszizmus, de mégis... bizonyos szempontból külön kezelnek minket. Azokat, akik jóra használják az erejüket, mint mondjuk Te, meg kell védeni. Akik nem, nos azokat meg kell fékezni. Ennyi a különbség. – Leülök mellé a földre, de végül át is orientálódunk az ágy szélére, ott mégis kényelmesebben tud inni. A saját poharamat átfogom, és én is inni kezdek, bőven rám fér már. Figyelem, ahogyan a szőke lány megpróbálja átlátni, feldolgozni a hallottakat, igyekszem türelmesnek lenni, holott a karjaimba zárnám, csókolnám az ajkait, a nyakát, hogy közben beletúrjak az aranyszín tincsekbe, de semmi értelme még próbálkoznom sem, hiszen egyértelművé tette, megvet engem.
- Egyszer megpróbáltam, de akkor is támadó voltál, leráztál, úgyhogy... Valahogy feladtam. – Adok neki igazat, máshogyan nem tudok védekezni, nem is akarom már ezt. Talán tényleg itt az ideje, hogy azáltal, hogy elmondtam neki, meg is válok a társaságától. Az én italom is kiürül, már csak udvariasságból maradok vele.
- Most már úgy is mindegy. Komolyan mondtam. Fiatal voltam, azt hittem, hogy lehet köztünk valami, akár úgy is, hogy ha megkedvelsz, megszeretsz. – Legyintek, és leteszem az italt, miután felálltam mellőle. – Felejtsd el. Rég voltam, nem számít már. Csak az számít, hogy most biztonságban vagy, és addig maradsz, amíg csak akarsz. – Látom továbbra is, hogy azt hiszi, tökéletesen át akarom verni, nekem viszont a mai napból jócskán elegem van. Fáj minden tagom, de lelkileg még inkább magam alatt vagyok a magyarázkodástól, a vádaskodástól. Visszaveszem az öltönyt is, és a pisztolyt a fegyvertáskába tolom.
- Két ügynök áll majd a szobád előtt, hogy tényleg ne essen bajod. Ha szükséged lenne rám, rajtuk keresztül üzenj. Ha mégis elmennél, senki nem fog visszatartani. Sajnálom Joanne... tényleg. – Nem fűzök többet, nem mondom ki, hogy részemről ez az isten veled, de majd rá fog jönni. Biccentek még, aztán elhagyom a szobát.

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy távozzak. Aztán mégsem megyek, mert a kíváncsi természetem nem enged. Inkább meghallgatom félig rettegve az egész meséjét, minthogy ne tudjak semmit semmiről. Majd végül csak végig nézek rajta, cseppet sem szemérmesen, és látom, hogy van rajta egy törölköző. Eddig nem volt időm megnézni őt, elég magas, és habár nem mondanám egy kigyúrt pasinak, mégis látszik, hogy nem hanyagolja el magát. homlokán még mindig ott tündököl a seb, amit tőlem kapott, de még mindig jogosnak érzem, megérdemelte azért a sok évért, amíg üldözött. Mert ezt tette, és féltem tőle, és talán még most is félek. De persze nem annyira, hogy széttörjek valamit a fején, de azért mégiscsak majd 9 év volt. És azt nem lehet hipp-hopp elfelejteni pár kiütött óra alatt.
- Szóval ezért nem fog rajtad az erőm? Mert valahogy el tudod hárítani? És mi köze a rendőröknek a "mutánsokhoz"? - igen faggatom. Tudni akarom mi zajlik a háttérben, és tudni akarom, hogy mi volt ez az egész. Hamar el is mondja, és jókor időzített, pont, mikor italt töltök, így bele is iszok a hír hallatán. A fickó meg akart ölni. Erősen mar az ital, így egy kissé elvonja a figyelmem erről, hogy az az ember az életemet akarja venni, de még sem tudom teljesen figyelmen kívül hagyni. Még egy kortyot iszom, habár nem bírom úgy, mint szeretném, jobb erre az egészre inni, mint ismét feszültté válni. Hagyom, hogy marja a torkomat, miközben a gyomromba érve egyszerre hűvös és égető érzést kelt. Nem sokat ettem, csak azt a szendvicset a vonaton, de nem ez a legfontosabb. Visszanézek rá, majd mély levegőt veszek.
- És ezt nem akartad előbb közölni? Megkíméltél volna attól a sok év futástól, ha már az elején próbálsz segíteni - egy részről vádolom, más részről kíváncsi vagyok. Még mindig nem sikerült mindent megtudnom, és minél többet mond, annál jobban érzem, hogy semmit sem tudok az ég világon. Nagyot sóhajtok, és iszok még egy kortyot, így már elmúlik kezem enyhe remegése, és érzem a végtagjaimban azt a jó eső enyhe bizsergést, amit nem ismeretlenként fogadok el. Ezt akartam, hogy felmelegítsen az alkohol, és egy kicsit tompává tegyen. Nem tudom, miért kellett ez. Talán így könnyebb elfogadnom, amit mond? Nem. Csak feszült vagyok, és félek tőle... Legalábbis eddig azt hittem, de ez az érzés lassacskán tompább lesz. Ahogy beszél, nem szégyellem, kiiszom az italom, de nem is töltöttem sokat, hiszen alig volt 5 cl a pohárban, így hamar kiürült, én pedig újra töltöm. Ugyan annyit rakok bele, mert így is érzem, hogy az arcom kipirult. Épen az ajkaimhoz emelem a poharat, és ismét kortyolok, mikor befejezi a mondatait, én pedig hirtelen nyelek félre és felköhögök.
- Hogy mi? Ugye ezt most nem hallottam jól? Ez miféle játék? - még mindig köhögök, de már nem olyan vészes. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ő elvenne? Hát tény, hogy nem tud sem udvarolni, de még csábítani sem, legalábbis nem így képzeltem el egy első randit. Nem is az arcával van gond, vagy a megjelenésével, mert tényleg jóképű, de félek tőle. Még tompán, de érzem, és ha elmúlik az alkohol hatása, akkor vajon megint érezni fogom? Mindenesetre egy részemnek tetszik az, amit mond, és ha nem ilyen lenne a körülmény, akkor még nevetnék is, de ehelyett inkább még egy aprót kortyolok az italból... Már nem mar annyira, mégsem nézek a férfi szemébe...

Felfrissülés közben pont azon tűnödöm, ami őt is foglalkoztatja, csupán más aspektusból. Talán tényleg annak van értelme, hogy egy nyugodt, befogadó közösség része legyen, mint amilyet Xavier professzor is tud biztosítani számára. Nem tudom, hogy mit mondhatnék ennek a gyönyörű szőke lánynak, nyolc évnyi történést nem lehet pár mondatban összefoglalni. Ettől nyilván még megpróbálom. Elindulok befelé, és látom, hogy az ágyat támasztja, ott roskad össze. Felülről nincsen rajtam semmi, csak a törölköző a nyakam körül, nem akarom még ezzel is zavarba hozni, viszont nincsen jól, úgyhogy az a legfontosabb. Segítek visszaülni az ágyra, és gyorsan hozok neki egy pohár vizet. Leülök én is az ágyra, nem nem közvetlenül mellé, nehogy még inkább megriadjon. Bólintok a szavaira, megértem, hogy már mennyire ki van készülve, de nem tudom, mennyire roppanna bele, ha még inkább többet tudna.
- Ahogy mondtam, Demetrius Jones vagyok. Rendőrbíró. Mutáns, mint te. Egykor ráébredtem, hogy mit tudok, és felkértek, hogy segítsem elkerülni a konfliktust az emberek, mutánsok között. – Még mindig próbál a valóság talaján maradni, el kell ezt fogadnom. Így tudja talán feldolgozni. Nem lesz könnyű, mellette fogok állni, ha nem küld el. Próbálom én továbbra is magyarázni, kitartani, amit már a pályaudvaron is erőltettem, mégis ugyanott tartunk még mindig. Talán már nem akar tőlem elmenekülni, de a kérdései ugyanazok.
- Nincs olyan, hogy akartok. Én azért vagyok, hogy megvédjelek. A baseball sapkás fel akart használni. A képességedet akarta elvenni. Merthogy ő ezt tudja. A haláloddal erősödne. – Feláll, és megindul, hogy igyon, nem tartom magam mellett. Sőt, még nekem is tölt, amit egy meglepődött mosollyal veszek át, hogy elmerüljek gyönyörű szemeiben, ahogyan visszaülök az ágyra. Egyszerűen nem tudom visszafojtani a rajongásomat, még akkor sem, ha gyűlöl. Most már az is elég, ha itt van, és meghallgat. Senkit nem tudnék már magam mellett elképzelni, de biztos vagyok benne, hogy elriasztottam, még évekkel ezelőtt. Már nincsen visszaút, legjobb esetben is csak egy fájdalmas pont leszek az életében. Továbbra is magyarázatot követel. Felsóhajtok, meg kell adnom neki.
- Én is fiatal voltam. Alig tizenkilenc. Gyakornokként dolgoztam az FBI-nál, amikor ráébredtem a tudásomra. Felkértek, hogy tegyem, amit most, de ez nem ment egyszerűen. Volt, aki a kezemben halt meg, mert még nem tudtam hogyan kezelni a helyzetet. Jobbnak láttam, ha kevés a kontaktus. – Az ajkamba harapok, aztán beleiszom az alkoholba. Oldalt nézek, nehéz ezt most így folytatom. – Aztán ismertelek meg téved. Rád pályázott az, akit az FBI már évek óta körőz. Önként ajánlkoztam, mert nem akartam, hogy olyan sorsra juss, mint aki miattam halt meg. Borzasztóan tetszettél. Az első hónapokban próbáltam még odamenni hozzád, miközben másokra is vigyáztam, és akkor láttál meg, amikor az az illuzionostát kapcsoltam le. Onnantól már nem működött. Rettegtél tőlem. Pedig... kölyök fejjel még arról is ábrándoztam, hogy ha megismerkedünk, és tetszenék, megkérem a kezed...

Nem tudom, miért történik ez velem mindig akkor, amikor azt hiszem,hogy végre nyugtom lehet. De nem. Ahogy most is, én húzom a rövidebbet, pedig eléggé agyafúrt vagyok, de nem az olyan agresszív idiótákkal, aki leütött, és el akart vinni valahova, ami sajnos számomra még ismeretlen. Demetrius sem könnyíti meg a dolgom, mert nem mond semmit, sőt alig lehetett kihúzni belőle néhány szót. Hát nem így terveztem az estémet. Őszintén szólva semmit sem terveztem, és most itt vagyok valami szállodába, és nem tudom, hova mehetnék most ez után. Már azt sem tartom jó ötletnek, hogy visszamenjek arra a birtokra, ahová eddig menni akartam. Magam sem tudom, hogy mit akarok, azon kívül, hogy hasogat a fejem, és valami új cuccban vagyok. Az első gondolatom Demetrius volt, de nem látom őt sehol, a fürdő zárva. Vajon ki lehet az ajtó mögött? Vagy a képzeletem játszik velem, és csak álmodom ezt az egészet. Hogy még mindig a pasi cipel valamerre, és ez is csak egy álom, ami nem enged felébredni.
Az ajtó nyílására összerezzenek, és hagyom, hogy segítsen nekem a férfi. Talán félig át is karolom. Nem tudom, hogy lelkileg, vagy testileg vagyok rosszabbul?
- Akkor végre beavathatnál, mi ez az egész, amit ma este át kellett élnem. Kezdjük a legelején. Joanne Shadows vagyok... Mit akartok tőlem? -  a makacs stílusom még mindig megvan, de nem érdekel. Hangomban egy cseppnyi fáradtság csendül, de amíg mellette ülök, és várom, hogy válaszoljon, elég erőt érzek ahhoz, hogy elsétáljak a bárig, és felmérjem a kínálatot, majd a számomra szimpatikus bourbont leveszem a polcról két pohárral, Töltök mind a kettőbe körülbelül félig, majd átnyújtom a férfinak. Körbenézek a szobán, a táskámat keresem, és a cigimet, mert ideges vagyok. Attól, hogy itt vagyok valamilyen helyen, még nem múlt el a félelem sem, és nagy önerő kell, hogy Demetrius mellett üljek. A kíváncsiság nagyobb. És azok kék szemek! Megrázom a fejem, majd rájövök, hogy a táskám a lábam mellett van. Ha Demetrius nem veszi el az italt, akkor leteszem a lábam mellé a földre, ahogy az üveget is.
- Ne sajnálkozz, hogy közel kilenc év rettegésben tartottál. Inkább örülj neki, hogy sikerült ezt elérned egy akkor még csak tizenöt éves lánynál. Inkább avass be, vagy valami ilyesmi, mert semmit sem akarok jobban, csak tisztán látni - hangom ellentmondást nem tűrő, és remélem nem jól érzem azt, hogy minden magyarázat nélkül le akar lépni. Próbálok kedvesebb lenni, de még mindig félek tőle, és nem akarom, hogy csöbörből vödörbe kerüljek.

Hangulatkeltő zenénk

A tanuvédelmisek a fejsérülésemre is ránéztek, szerencsére nem ütöttem meg annyira magam, hogy komolyabb bajom legyen, csak felszakadt, ettől volt a rémületesnek tűnő sok vér. A lány ellenben azóta is eszméletlen, de megnyugtattak, hogy az ájuláson túl nincsen komolyabb baj. A karját, és az esésből eredő horzsolásokat ellátták, és miután figyelemmel kisérték az akciót, megkaptuk a holmiját. Mialatt én zuhanyoztam, őt is átöltöztették, nyilván női ügynökök, és már az ágyba is került. Azt hiszem ez lesz az utolsó akcióm, jószerivel mással már nem is foglalkoztam, de úgy vélem, már nem is tudnék valamit előlről kezdeni. Ha rendbe jön, egyedül elkapom azt a vadállatot, és visszavonulok valami horgásztanyára, vagy ilyesmi. Nem vagyok öreg, de már belefáradtam a vég nélküli rohanásba, hiszen fiatalabb sem leszek. Az iskolát ismerem, ahova a lány is állást kapott. Főleg Charles-szal, és Hankkel tartom a kapcsolatot, lényegében elég jól össze tudunk dolgozni. Ha tudom, hogy ott majd biztonságban lesz, az elegendő a megnyugvásomhoz. Felhúzom a hófehér inget, amit kaptam a fekete vászonnadrág fölé, még egy pillantást vetek nyúzott tükörképemre, aztán nyitnék ki a fürdőszobaajtón, ahol éppen a másik oldalról próbálta előbb a szőke szerelmem, éppen most az ágy széléhez roskad. Odapattanok hozzá, és átkarolva visszaültetem az ágyra.
- Most már nincsen semmi baj. Itt nem találhat rád. Ez a tanuvédelmisek bázisa. – Ha kipillant, akkor láthatja, hogy egy szállodai szobában vagyunk, igazi luxuskörülmények között, mert lent több fbi ügynök figyeli a bejáratokat, medence, étterem, és amire csak szükségünk lehet. Nyilván edzőtermek, szaunák is tartoznak a benti részleghez. Biztosan nincsen most olyan állapotban, hogy mindezt értékelje, talán már csak véget akar vetni mindennek.
- Igazán... sajnálom, hogy nem volt hamarabb erőm tisztázni... ezt az egészet. Minden az én hibám. – Horgasztom le a fejemet, és csak tétován nyúlok a keze után, hogy megsimogassam. Tudom, hogy gyűlöl, és nem ért semmit, mert nem lehet nyolc év ellenségeskedés után egy csókkal lezárni mindent, de most már így alakult, nem csinálhatom vissza, de a kollégáimra bízhatom őt, aztán ha jól van, akkor nem tartjuk vissza. Ez most a búcsú pillanata.

Éjfekete sötétség ölel körül, és én csak zuhanok. Nem tudom, mi történik velem, csak meg akarok kapaszkodni valamiben, hogy ne zuhanjak tovább, fel akarok ébredni, de nem tudok szabadulni, így hagyom, hogy elnyeljen a sötét ájulás, mely végül valamiféle mentsvárat állít, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, ami odakinn történik. Egy mentsvárat, ahol még gyerek vagyok, ahol apa él, és boldogok vagyunk. Ahol elmondtam neki a képességemet, és nem nevetett ki, hanem segített, és tanított, mert ő is olyan volt mint én. Legalábbis az álmomban telepata volt, aki képes arra, amire én. Tőle örököltem, aki vagyok, és az álomban mindig velem van. Ezen a helyen iskolába járok, egy helyre, barátaim vannak. Szülinapi bulik. Ezen a helyen boldog vagyok. Majd tompa morajként jut el hozzám a fegyver dörrenése, de ismét valami keményre esek magatehetetlenül, és a sötétség ismét magába szippant. Ismét itt vagyok ebben a védelmező álomban, ahol gimnáziumba járok, és boldog vagyok. Szerető családom van, és nem üldöz senki. ahol nem menekülök egy férfi elől, aki állítólag csak meg akart védeni. Ahol nem akadtam egy illuzionistába. Itt akarok maradni. Enyhe rázkódás, majd megint az álom, fel sem fogom, hogy Demetrius felemel, és magával cipel, azt sem, hogy a kezem magatehetetlenül ring minden egyes lépésére, miközben a fejem hátra csuklik. A vérem enyhén folydogál, hiszen a második esés hatására felhasadt, de nem érezhetem. Mintha kiütöttek volna valami erős altatóval, csak ehhez képzelődés is jár. boldog élet. Ahol tanár vagyok egy iskolában. Gyerekeket tanítok. Az egyik kisfiú bemutatja az apját. Demetrius. Felismerem őt, de mit keres az álmomban? Egyáltalán neki van fia? Valami puha felületre tesznek, de még nem vagyok kész kiszakadni ebből a képből. A kisfiúval játszom. És sietek valaki felé, és terhes vagyok. Nem látom az arcát, de már nem is láthatom. hirtelen a szoba tompa fénye erősebb a sötétségnél. Ahogy az éles fájdalom is. Nem tudom hol vagyok, csak azt, hogy ez rettenetesen fáj. A fejem, és minden tagom. Végül hunyorogva, de kinyitom a szemem. Halk nyögéssel fordulok oldalra, és a fejemet fogom. Rettenetesen fáj. Felülök, de szédülök. Nem tudom, hogy egyedül vagyok, vagy sem, egyelőre fel sem fogtam, mi történt. Erre próbálok rájönni. Vajon az a férfi hozott ide? Vagy Demetrius. A fejemet fogva indulok el a fürdő felé, majd nehezen elbotorkálok az ajtóig, amit nehezen, próbálok kinyitni. Nem megy. Vissza kellene sétálnom az ágyhoz, de a falnak támaszkodni biztonságosabb. Leroskadok. Azt hiszem ezt az estét eléggé eltoltam... 

A rázkódásra megrebben a szempillám, de még nem térek teljesen magamhoz, túl sötét van, az éles fájdalom még tompult állapotban tart. A hangja eljut hozzám, de nem annyira, hogy válaszolni is tudjak. Csak egy ideig szólongat, ez azért erőt ad, hogy nem hagy itt azonnal, azok után, amiken keresztülmentünk, vagy akár azt is mondhatná a közös ismerősünknek, hogy felajánl engem maga helyett cserébe. Az lenne csak az izgalmas. Valahol mégis érzek benne valami gerincességet, nem lenne képes ilyesmire. Egy tisztességes lány, aki számára még van út a rendes élethez, ha végre egyszer lezárul ez az ügy, és nem kezdődik másik. Ha ehhez nekem is meg kell halnom, hogy ő végleg új életet kezdhessen, akár még vállalom is. A pofont ellenben elég komolynak érzem, a fájdalmaim mellett még bánt is, nem a legbölcsebb lépés, én biztosan így kezdeném észhez téríteni, vannak ennél finomabb módszerek is. Tovább nem tudja folytatni, mert lerángatják rólam, de még ekkor sem moccanok, mert fontos, hogy a meglepetés erejével tudjak majd lecsapni. Kisandítok a pilláim alól, nem lépek közbe, amikor dulakodnak, tudom, hogy az illetőnek élve kell a lány. Joanne elég gyorsan elveszíti a kilátástalan küzdelmet, a fickó pedig a vállára kapja, és megindul vele. Kissé szédelegve ugyan, de megmarkolom a pisztolyomat, és háthalövöm, ezúttal gondosan célozva, hogy ne találjam el a lányt. A gyilkos térdre esik, válláról lecsúszik a szőkeség az aszfaltra, lejjebb már nem eshet. Hátrafordul a férfi, mire én két kézve fogva a mordályt még kétszer lövök. Majd még háromszor. Beleeresztettem szinte a teljes tárat, az utolsó immár a fejébe megy. Sajnos csak lelassítja, tökéletesen be fog gyógyulni minden, de nem olyan gyorsan, hogy ne tudnék lelépni a drágámmal. A karomba veszem a lányt, és megindulok vele vissza a sikátoron át. Szerencsémre elég gyorsan találok egy telefonfülkét, amibe bezárkózunk. Letámasztom őt az üveghez, én pedig kicsavarom a kagylót, beleillesztek egy apró pótalkatrészt, és már tárcsázom is a különleges számot. Pár percig ott zihálok, amíg meg nem jön a felmentő sereg. Egy fekete páncélozott autó, sötét ablakokkal. A sofőr nem kérdez semmit, majd alig húsz perccel később már a lányt a tanuvédelmisek fektetik az ágyba a részünkre fenntartott szállóban, én pedig az arcomat mosom. El akartak látni, most nem akartam ezzel vesződni. Félmeztelenre vetközöm, és megpróbálom én magam kismosni az arcomra alvadt vért, azalatt hátha a lány is magához tér az ágyban.

Illuzionista. Talán még logikus is lehetne, de most nem ez a legfontosabb gondolatom. Fulladozok a füsttől, és ráadásul még Demetrius sem válaszol. Egy pillanatra teljesen elhiszem, hogy elment, és magamra maradtam. Még abban is reménykedek, hogy a másik figura is lelépett, és végre elmehetek innen haza, vagy abba a kastélyba, ahol Charles-ék vannak. Ott biztonságos, legalábbis ezt mondta. Hogy meg tud védeni. Elhiszem, most valahogy jobban szeretnék ott lenni egy szobában, mint itt, ahol bárki rám támadhat, és akár az életemet is veheti.
- Demetrius! - szólítom ismét a nevén, mikor elég erőt érzek magamban, hogy a nyitott ajtóba kapaszkodva nagy nehezen felálljak. Először el is vesztem az egyensúlyomat, és nekiesek a kocsinak, de ez remélem, hogy csak a megrázkódtatás miatt van. Lassan átbotorkálok az autó másik felére, és nagy meglepetésemre az az ajtó könnyebben nyílik. Még mindig nem fordítok nagy figyelmet a sofőrre, csak Demetrius ájult testén nézek végig.
- Demetrius! Kelj már fel, nem érünk rá aludni - rázom meg a kabátjánál fogva, hátha használ valamit. Végignézem, mert most van alkalmam, látom a sebét, most már szinte az egész arca véres, de nagyon remélem, hogy nem komoly, és nem hagy most itt, vagy nem hal meg. Még azt kéne, hogy ezt is az én nyakamba varrják. A rángatás után nem sokkal egy nem túl erős pofonnal próbálom magához téríteni, ami remélem tényleg sikerülni fog, mert nem érzem elég stabilnak a lábaimat ahhoz, hogy egyedül neki vágjak az útnak ismét. Önzőség? Megeshet. - Kelj már fel! - emelem meg a hangom, de már nem tudom megvárni a reakciót, mert ismét egy kéz nyúl felém, aminek csak az erejét érzem. A hajamba kapaszkodik, és annál fogva ránt ki a kocsiból, ahová be voltam hajolva, majd erőteljes rántással a földön találom magam. Az aszfalt már a könyököm is felhorzsolta, ahogy tompítani akarom az ütést, és a táskámért nyúlnék, ami a kocsiban maradt. Ez is csak az én szerencsém lehet.
- Végre megvagy! És már az a szerencsétlen sem védhet meg! - vigyorodik el, és már fogja is meg ismét a hajam, én pedig a kezére markolok, ahogy próbálom tompítani a fájdalmat, és ismét csak furcsa képeket látok, embereket fogságban. Pénzt azért, mert leszállít valakit. Nem értek semmit, de nem is akarom, hogy magával rántson. Próbálok kiabálni, de csak egy halkabb sikoltás hagyja el ajkaimat, majd a magassarkúmat leügyeskedve bokán vágom a férfit, elsőre nem sikerül, csak talán harmadjára, melyre a hajamat szorító kéz enged, én pedig egy pillanatra ledermedve figyelem a feldühödött férfit, aki olyan gyorsan mozdul, hogy időm nem lenne reagálni, érzem érdes és erős kezét az arcomon csattanni, és a következő kép az, hogy zuhanok, és olyan erővel és olyan szerencsétlenül esek a földre, hogy lefejelek valamit, talán a padka, vagy egy kavics, sötétségbe borul minden. Fel sem fogtam, hogy a homlokomon egy seb keletkezett, mely vérrel áztatja arcom, és búza szőke fürtjeimet. Azt pedig végképp nem érzem, hogy a férfi a vállára kapva indul el velem. Ha Demetrius nem tér magához, akkor nem tudom, mi lesz velem.

Nehéz ez így. Az egyik pillanatban feladom, a másikban együtt akarok lenni vele, megismertetni a múltunkkal. A közös múltunkkal. Csak éppen ő még nálam is szeszélyesebb, szintén változtatja a véleményét, és pont eltérően mint én, így az egész úgy tűnik, mintha egy véget nem érő vita lenne köztünk, mert rendíthetetlenek az érveink, nem tudjuk meggyőzni egymást.
- Nem tudom, hogy mit akarsz. Még te magad sem döntötted el. – Naná, hogy zord vagyok, mert olyanokért kárhoztat, amelyet talán sosem akart hallani. Nem is tudom, hogy mi lett volna a jó megoldás, de kétlem, hogy az lenne a természetes, hogy halálosan kedves legyek vele, amikor ő a pokolba kíván engem. Feloldhatatlan ellentét. Csodálatosan szép lányról van szó, megható tettekkel, és jelenleg kibírhatatlan nyafogással. Keményen meredek bele a szemébe, hiszen valóban én ajánlottam segítséget, aztán még elkezdett gyanusítgatni, hogy összejátszom a valódi üldözőjével. Azért ez már tényleg sértő. Ha el akar menni, akkor menjen. Nyolc év több mint elég volt az életemből, hogy őt pesztráljam, miközben holmi vadállatnak gondol. Miközben szemezek vele, az arcáról a nyakára is rátéved a tekintetem, általánosságban van egy csodálatos alakja, arra született, hogy valaki dédelgesse, csak éppen ez sosem én leszek. Kár, de úgysem passzolnánk, csak kinyírnánk egymást.
- Fenéket. Azt láttad, amit az illuzionista láttatott veled. De különben is mit magyarázkodom? – Legyintek bosszúsan, a karbafonásnál viszont helyke melleit is meg tudom figyelni. Francba, miért olyan bonyolult ez? Valahol érthető, ha kiakadt, retteg, de nem is látom, hogy ez kicsit is csökkenne. Bár a félelme mintha heves utálatba menne át. Ettől még nem áll jobban a szénám. Bepattanunk a taxiba, és tovább folytatjuk az árnyékboxot, és közben még célállomást sem mondtunk be, ami egyenlőre fel sem tűnik, csak száguldunk el az állomásról, és már túl késő, mire észreveszem, hogy valami sikátorfélén vágunk át, egyenesen neki a falnak. Az utolsó pillanatban még lenyomom a lány fejét az ölembe, mert a légzsákkal együtt is nagyobb az eséllye, hogy így megússza. Mivel én a vezető mögött ülök, az enyémen nincsen ilyen, az övé pedig tökéletesen el tud így oszlani, védi a fejét, engem pedig nem. Sikerül jól lefejelnem valami fémeset, és már csak valami éles fájdalmat érzek, elhomályosul minden, csak a sötétség vesz körül, így nem láthatom a fickót, aki már kint van a kocsiból, és megkerülve azt, közeledik.

Nem tudom, mit akarok jobban. Hallani a teljes igazságot, vagy lelépni, amilyen gyorsan csak lehet. De nem megyek el, inkább maradok a férfi mellett, aki eddig üldözött, aki eddig mindig a nyomomban volt, és nem értem, hogy miért teszem. Simán megtehetném, hogy elillanok a mellékucták egyikében, és vissza sem nézek. Vajon, ha abban a kastélyban maradok, ahol Charles-ék, akkor is utolért volna? Tudná, hogy hol vagyok, és betört volna, hogy elvihessen? Már magam sem tudom, hogy melyikük a rosszabb.
- Nem gondolod, hogy ennél több magyarázatra várok? - vágok vissza, de megvallom őszintén, nagyon rosszul esik ez a zord beszédstílus, és legszívesebben itt és most felképelném, amiért így beszél velem. Nem elég, hogy a nyomomban volt éveken át, még egy csepp kielégítő választ sem ad nekem. Csak letol, és szinte már én érezném magam kellemetlenül, hogy egyáltalán élek. Komolyan nem értem ezt a fickót. Pedig ha nem így állna a helyzet, akkor még tetszene is. Azok a jégkék szemek, a borosta az arcon. De mindegy is, rá kell jönnöm, hogy ez neki csak egy hobbi volt.
- Na várj! Te ajánlottad fel, te hangoztatod, hogy segíteni vagy itt, most pedig visszakoznál? - Kérdezem, és a kelleténél hevesebben reagálok arra, hogy ő itt is hagy, hogy egyedül nézzek szembe azzal az idiótával, aki szintén üldöz. Mi van ma mindenkivel? Csak egy szimpla emlékmanipuláló képességem van, ami igazából nem jó semmire, miért üldöz az a fickó? Vagy igazából nem is engem üldöz, hanem ezt a hős védelmezőt, aki az én nyomomban van? Azt hiszem már semmit sem értek. Egy pillanatra a halántékomhoz kapok, mintha hasogatna a fejem. Túl sok ez az információ egyszerre, és már látom, hogy hülyeség volt arra mennem, ahol ma voltam. Most mindketten tudják, kiket figyeltem. A borostás fazon emlékeit láttam is, ő is figyelt. Miért nem tud mindenki békén hagyni? Talán magamnak kerestem a bajt. Bár ne halt volna meg apa, most minden sokkal másabb lenne. Nyugodtabb. Talán segített volna uralni az erőmet. Talán ha kértem volna aznap reggel, akkor nem megy el dolgozni, és még ma is élne. Túl sok a talán, és ez egy cseppet sem segít az amúgy is labilis lelkivilágomon.
- Bántottad azt a nőt, mégis mit vártál? Hogy majd hagyom? Nem mellesleg előtte fojtogattál, nem hagyhattam, hogy megölj. Te sem hagytál sok választást! Egyértelmű volt azok után, hogy fussak - fonom keresztbe a karomat, és egy pillanatra én is megragadom az alkalmat, hogy a szemeibe nézhessek, majd letéved tekintetem az ajkaira, és ismét vissza a szemeibe. Hogy tetszhet valaki, aki üldöz, és akitől rettegek? Egyáltalán hová akar vinni? Semmi úti cél, és nem úgy szokott lenni, hogy a taxis addig nem megy sehová, amíg meg nem mondod az utca nevét, vagy valami?! De már túl késő, nem figyelek semmire, csak hatalmas csattanást érzek. Valami az arcomba csap, nem voltam bekötve, talán egy rövid időre el is vesztem az eszméletem. Hirtelen ért az ütés, de szerencsére észhez térek, habár a füst miatt köhögni kezdek, szinte fuldoklani. Az ajtó kilincsét keresem, és nekiesek, hogy ki tudjak jutni. A légzsák nagyjából leeresztett, én pedig teljes testtel nekifeszülök az ajtónak, ami váratlanul nyílik i, így félig a földre esek. A felsőtestem fáj a légzsák miatt, és azt hiszem ez a nadrág is a múlté, azt hiszem felhorzsoltam a térdem. Visszanézek a kocsira, és a sofőrt nem látom, csak a hatalmas füstöt, ami még itt kinn is fullasztó. Alább hagy az éberségem, ahogy a köhögési roham is, de még mindig képtelen vagyok felállni.
- Demetrius! Itt vagy még? - szólítom a nevén a férfit, akitől eddig rettegtem. Talán beütöttem a fejem, de valamiért túlságosan is csendes és ijesztő az éjszaka, és ráadásul azt sem tudom, hogy jutok el a kastélyig, ahol elvileg biztonságban lehetnék, így a sors fintora, hogy csak Demetrius-ra számíthatok. Talán ő jobban bírta ezt az ütközést, mint én.

Igyekszem minél ügyesebben célozni, de a gyilkos kiszámíthatatlanul mozog. Aggodalom csillan a szemeimben, amikor észreveszem, hogy a pulcsija alól vér szivárog, és csak remélhetem, hogy felületi sérülésről van szó, amit egy egyszerű sebtapasszal el lehet majd intézni. A rém ellenben képességei között tudhatja a spontán regenerációt is, és még fogalmam sincsen, hogyan pusztítható el véglegesen. A képességét nem tudom blokkolni, mert nem rám, hanem saját magára hat. Elkapom a lányt, és magammal húzom, de biztos vagyok benne, hogy ez is csak ellenem hangolja még inkább. Sejtettem én, hogy nem lesz egyszerű az első valódi találkozásunk, de őszintén szólva kicsit finomabbnak gondoltam őt, túlságosan megkeményítette a túl sok stressz.
- Most már késő. – Felelem zordan, elvágva a vitát. Nincs visszaút, hiszen most már itt tartunk, kár arról papolnia, hogy mi lett volna ha. Itt és most az adott helyzettel kell szembenéznünk. Le kell gyűrnie a félelmét, az idegenkedését, mert csak én lehetek az, aki megmentheti. Ha ebből nem kér, akkor magára fog maradni, tovább nem tudok az ősellensége lenni. Elegem volt a gyűlöletéből.
- Nem versengek senkivel. Ha nem kérsz belőlem, akkor ennyi, innentől kezdve rád bízom. – Vonom meg a vállamat közönyösen. A gúnyolódása egyenesen gyerekes, fel sem veszem, ettől aztán nem fogok megsértődni. Igyekeztem hatni rá, kiengesztelni, de én ugyanúgy szenvedtem ebben a helyzetben, engem nem fog kárpótolni senki. Szépen elhúzok, és elfelejtem őt, meg mindent, ami történt. Az állásomat is feladom, mert hozzá köthető, a többi ügyem már régen feledésbe merült. Most még együtt vagyunk a taxiban, neki és magamnak is adok időt a visszakozásra, hogy megbocsássunk egymásnak, vagy akár a saját lelkiismeretünkkel is elszámoljunk a történtekért. Útvonalat nem is mondok be a taxisnak, és fel sem tűnik, hogy merre megy.
- Miután leütöttél azzal a vasdarabbal, nem sok választást adtál magyarázkodni. Rámcsaptad a telefont, ha megláttál, azonnal támadtál, vagy futottál. Ki is beszél itt gondolkozásról? – Fonom karba a kezeimet. Nem kérdőre vonom, egyszerűen elmagyarázom neki, hogy hiába próbáltam volna, minden esélyt elvágott. Összeforr a tekintetünk, egy pillanatra ismét az ajkaira pillantok, amely olyan édes, hívogató, de nem. Eljátszottam az egyetlen esélyemet. Szeretem, de itt fogom elengedni. Tovább nem jutok a gondolatmenetben, mert a sofőr egy elhagyatott gyártelepre hajt be, ahogy egyenesen a falnak vezeti az autót. Hatalmas csattanás, még szerencse, hogy hátul is volt légzsák, mert valami fehér nyomódik az arcunkba, de a kocsi füstölögni kezd, és mintha füstölni is elől. A sofőr sehol sincsen...

Ahogy a fegyvert ránk szegezte, belém fagyott a szó, és ledermedtem. Hagytam, hogy a férfi rángasson, mint egy rongybabát, majd éreztem a csípő fájdalmat, de nem figyeltem egészen addig, míg ez a másik férfi el nem kezdett rángatni. Úgy éreztem, mintha valami eszköz lennék, mint aki nem dönthetne a sorsa felett. A félelmet hirtelen letarolja a harag. Nem hagyhatom, hogy ezek ketten itt rajtam veszekedjenek, az egyik állítólag meg akar védeni, a másik pedig minden bizonnyal meg akar ölni. Nem akarok én lenni a középpont. Így legalábbis nem. Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén, én pedig szépen összepakolok, és lelépek, mintha itt sem lettem volna. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán Charles-hoz kellene mennem, de nem lehetek ilyen. Csak kihasználnám őt, hogy békén hagyjon ez a két idióta.
- Megbízni? Te melyik bolygón élsz? Ezt nyolc évvel ezelőtt kellett volna mondanod! - förmedek rá, hiszen úgy érzem, nekem van igazam. Hogy bízhatnék meg benne? A helyemben ő sem bízna meg saját magában. Felháborodva vizsgálom a sebem, miközben fél szemmel nézek vissza rá, ahogy könnyedén kijelenti, hogy nem vészes.
- Nem vészes? Neked akkor mi a vészes? Ha félholt leszek? - emelem meg a hangom, mert nem tetszik nekem ez az egész, majd ő is megemeli a hangját, amitől én hátrahőkölök, és hangosan felnevetek, amolyan kényszeredetten egy kis gúnnyal, miközben követem őt. - Már ne is haragudj, de ez nekem inkább tűnik versengésnek, mint védelmezésnek... Kezdem úgy érezni, hogy én vagyok a vad, és ti meg vitatkoztok fölöttem, kié legyek - nem veszem figyelembe a bocsánatkérő pillantását, ahhoz kissé túl rémült vagyok, és ideges, amit most éppen rajta töltök le, hiszen a másik fickó jelenleg eltűnt. Leszállok vele a vonatról, mert a félelmem ellenére bennem van az a rettenetes kíváncsiságnak nevezett szörny, és tudni akarom a meséjét, amit majd vagy elhiszek, vagy nem. Cigarettát keresnék, de ő taxit fog. Hezitálok, mikor beszállunk a taxiba, rossz megérzésem támad, mégis beülök, nem is figyelve a baseball sapkás taxist, csak a férfira nézek, amikor meghallom a hangját.
- És kedves Demetrius Jones arra még nem gondoltál már a legelején, hogy letámadás helyett ezzel kezd? Nagyon hihető mesét kell beadnod, hogy elhiggyem, de hallgatlak - figyelek rá, és nézek bele a kék szemeibe, miután megnéztem újfent a sebem, amihez hozzáértem, és egyből fel is szisszentem. Soha nem lőttek még rám, de már tudom, hogy nem valami kellemes érzés. Várom, hogy Demetrius mondjon valamit, bármit, s közben egy pillanatra a taxis sapkáját kezdem fixírozni tekintetemmel. Ismerős, de nem tulajdonítok neki nagy szerepet, hanem Demetrius kék szemeibe nézve várom a történetét...

Nem tudom, hogy jófiúnak számítok egyátalán. Ha az lennék, akkor teljesen máshogyan kezeltem volna. Egyszerűen csak felvilágosítom már az elején, ha kell, akkor durván. Így a nyomában voltam, és bár óvtam, ahogyan lehetett, mellette pedig a saját önzőségemet tápláltam azzal hogy nem engedtem őt el. Vele akartam lenni, még ha ilyen különös módon, hogy gyűlöljön, rettegjen tőlem, amikor csak meglát, rám gondol. Még ez is sokkal jobb, mint amikor feladtam, és megpróbáltam elfelejteni. Talán ha két napon bírtam ki nélküle, aztán ismét a nyomába eredtem. A rabja lettem, nem tudok tőle szabadulni. Mégis, neki van igaza. Nem élhetek a múltban. Nem hagyhatom, hogy egy roncs legyen a perverzióim miatt. Az emberünk végül utólér, mielőtt még belebonyolódnánk a magyarázatba. Egy pillanatra kihagyott az éberségem, de utána pattanok fel, és lövök is, hogy aztán odalendüljek, és a sokkolóval is kiüssem. Kiválóan célzok, de ha a lányt is maga előtt rángatja, nehéz úgy intéznem, hogy minden tökéletes legyen. Joanne továbbra sem ért semmit, egyenlőre pedig nem szólalok meg. Nem is tudnék mit mondani.
- Hagytalak volna elmenni. Volnál szíves csak most az egyszer megbízni bennem? – Kérdezem oldalra pillanatva, amikor lelassítunk egy kicsit. Elengedem a kezét, amit eddig rángattam, talán ő rántja ki, ahogyan a vállát tapogatja. Képtelenség, hogy ennyire rosszul sikerült volna a célzás, ahogyan nézem, felületi seb lehet, de így kockáztattam keveset.
- Semmi baj, nem tűnik vészesnek. – A fickó valóban eltűnt, ettől még nem lassíthatunk le. – Ha biztonságban leszünk elmondok mindent. Nem a társam, fogd már fel. – Rivalok most már rá. Ha valóban válaszokat akar, akkor térjen észhez. Ha meg akartam volna ölni, akkor már megtettem volna. Elhallgatok, és elnézést kérősen hajtom le a fejemet. Legszívesebben átölelném most, de csak eltaszítana. Talán a legjobb az lenne, ha visszamenne a családjához, és magát mentené. Rám nincsen szüksége, el kéne tűnnön. A válaszokkal még tartozom. Most már nem fogom meg a kezét, csak intek neki, hogy szálljunk le. Ha már lent vagyunk, és hajlandó velem tartani, akkor fogok egy taxit. Zihálok a megerőltetéstől, mert míg a lánynak csak engem kellett lezárnia, én állandó harcot vívtam az üldözőivel. Már nem vagyok annyira fiatal, hogy bírjam a tempót. Kezdek belefáradni. Ha mellettem ül a taxiban, bemutkozom.
- Demetrius Jones vagyok, rendőrbíró. Az a dolgom, hogy megvédjelek a hozzánk hasonlóktól. – Suttogom, hiszen a taxisofőr előttünk ül.

Nem tudom, miért hiszek neki, miért állok meg és fordulok felé, azt pedig végképp nem értem, miért esett jól a közelsége. Talán valami elromlott a fejemben, és már nem tudok különbséget tenni a jó és a rossz között, vagy talán a félelem megzavarta az elmém. Az adrenalin miatt lehetett, de végül is ha annyit beszélt arról, hogy nem tőle kellene rettegnem, akkor valamit csak tudhat. Talán ő a jófiú? De akkor lennie kell egy rosszfiúnak is, aki valahol itt ólálkodik a sötétben, hogy közre kerítsenek.
- Inkább kíváncsi lennék a... - fogalmam sincs, hogy miért hátráltam ki a nyitott ajtón. Talán a félelem tette ezt, talán elvesztettem az egyensúlyomat, nem tudom, csak annyit, hogy a kéz, amely a torkomra fonódott, alig hagy utat a légzésnek, és ahogy maga előtt tart megrémülök. De nem csak tőle, hanem a másik férfitól is, a rendőrtől, aki fegyvert fog rám. Legalábbis én így látom. a másik férfi pedig ide-oda mozog, ahogy észreveszi a fegyvert, mintha valami élő pajzs lennék. Hallom a halk süvítést, majd csípő, égető fájdalom hasít a karomba, de nem merek odanézni, csak azt érzem, hogy a kéz enged, én pedig köhögve veszek levegőt. Éppen zuhannék a térdemre, az egyensúlyom elvesztése miatt, mikor újabb rántást érzek magamon, mintha valami rongybaba lennék. hol az egyik, hol a másik rángat, és érzem, ahogy a félelem helyét düh kezdi átvenni. Nem szeretem, ha csak így játszadoznak velem. Nem vagyok egy felhúzhatós báb. Érzem, ahogy a másik férfi húzni kezd ismét, valamerre vezet, és megmakacsolva magam rántom el a kezem, és megállok. - Ne rángassatok! Ki a fenék vagytok? Párban dolgoztok? Egyedül képtelen lennél elkapni? - igen, a helyzeten rontott a másik fickó megjelenése, és az is, hogy halvány gőzöm sincs, mi lehet a neve ennek a rendőrnek. Ha egyáltalán az. Semmit nem tudok, mert nem beszél. - Hova akarsz vinni? És miért nem beszélsz? - kérdéseim sürgetőek,és nehéz nyugodtnak maradnom, főleg így, hogy ők ide-oda dobáltak, mintha valami zsákmány lennék. Félek. De nem mutathatom ki, mégis egy ideges könnycsepp folyik végig arcomon, majd a sajgó vállamhoz nyúlva valami ragacsos melegséget érzek. A vérem. - Eltaláltál! - persze honnan is tudhatnám, hogy csak súrolt a golyó? Mégis nyoma maradt, hiszen a fekete pulóverem azon részén megcsillan a félig megalvadt vér. Hátra fordulok, és csak annyit látok, hogy a fickó, aki eddig a földön feküdt, eltűnt. - Hová lett? A társad? Mit akartok tőlem? - fordulok vissza hevesen , és nem vagyok hajlandó egy tapodtat sem mozdulni, de ő az erősebb, és kicsit félek, hogy vissza is él majd vele...

Tudom, hogy tönkretettem az életét, ezzel együtt a sajátomat is. Túl sokan vannak a világban, akik nem állnak meg itt, mutánsvérre szomjaznak, az ártatlanok védelmére szerződtem, pont az ilyen sötét alakok ellen. De valakik, mint mondjuk Joanne is, nem fogadja el, ha már ismert a kiléte, azt hiszi, hogy mindenki őt üldözi, őt akarja bántani. Meg tudom érteni, rengeteg mutánssal beszéltem már, nehéz elfogadni a sorsukat, hiszen azt hihetik, vagy a halál vár rájuk, vagy az örökös rabság. De ez a gyilkos más. Nem egyszerűen meg akarja szerezni a szőke lány képességét, már évek óta azon van, hogy véglegesen elkapja, és folyamatosan egy félig élőhalotti állapotban tartsa, hogy megismerje a tudását. Ezt nem hagyhatom, ezért kellett a nyomában lennem, inkább féljen, rettegjen tőlem, mintsem szembeszálljon a sötétség teremtményével, és aztán soha többé ne lássam. Inkább gyűlöljön, menjenek szét az idegei, de mindig legyen éber, és ami fő: élje túl, bármi áron. A csókom talán már egy lezárás, ami után soha többé nem fogunk találkozni, és talán halott is lesz pár órán belül. Ha nem védem meg, esélyes. De a sorsát ő választja, nem dönthetek helyette. Végül mégis visszakérdez, amikor már tökéletes letargiába süllyedve leültem, menjen csak, ha ez a legfontosabb. Felnézek, arcomon bizonytalan kifejezés ül.
- Most már tudni akarod? – Nem állok fel, nem akarom már kicsit sem megijeszteni, véget kéne ennek az egésznek vetni. De úgy, hogy most az elejétől kezdve mindent elmesélek, úgy, hogy előtte durván letámadtam... nem tudom mennyire volna hozzá gyomra. Felém fordul, őszinte kiváncsiságot érzek belőle, talán lenne értelme elmondani, de mégis kinyitja az ajtót, hogy kilépjen, amikor rájövök: utólért! Azonnal pattanok fel, ahogyan a lány nyakára kulcsolja a kezét. A baseball sapka alatt mélyen ülök sötét tekintet az enyémbe mélyed, ahogyan ujjai megfeszülnek Joanne bőrén, rámvigyorog. Mindkét kezem a zsebembe mélyed, egyikből a sokkolót veszem elő, másikból a pisztolyt, és halálos tökéletességgel célzok. A hangtompítós fegyverből vállon találom a fickót, aztán elrántva a lányt már szúrom is mellkason a sokkolóval, hogy ő egy hang nélkül essen össze. Egy pillanatig még bámulom a testet, amelyet talán érdemes lenne megölnöm, de még nem találtam meg a módját. A halálból is tud regenerálódni. Egyenlőre marad a menekülés. Kézen fogom a szőkét, és finomon ráncigálva megindulok vele kifelé. Még nem döntöttem el, hogy a vonaton maradjunk, vagy siessünk le a pályaudvarra. A fickó máris mocorogni kezd.

Félek és rettegek tőle. Tönkrement az életem akkor és ott. Egy baráti társaságot hagytam el, egy srácot, aki nagyon tetszett. Azóta biztos talált valaki mást, aki normális, nem olyan különc, vagy mutáns ami én vagyok. Nekem meg maradt a menekülés. Menekülés egy férfi elől, akinek már a gondolatától is kiráz a hideg, hiszen félek tőle. Akkor és ott azt hittem, hogy meg fog ölni, és nekem annyi, de nem sikerült neki, már magam sem értem, hogyan tudtam elmenekülni, de sikerült. Egészen idáig. De ez alatt a közel nyolc év alatt több helyen jártam, mint azt bárki el tudná képzelni, és rosszabb dolgokat átéltem, mint amit más el tudna viselni. Az éjszaka közepén hívogatott egyszer-egyszer, de letettem, és menekültem. Persze a kagylót mindig félreraktam, nehogy ismét el tudjon érni, de mire ő oda ért én már nem voltam sehol. Mégis kiderítette ki vagyok, szinte... Nem szinte, hanem biztosan mindent tud rólam. De mégis miért csókol meg? Hiszen meg akar ölni? Még most is össze tud zavarni annak ellenére, hogy azt hittem már csak gyűlöletet érzek iránta. De nem, hiszen a félelem is itt van. Régebben azon elmélkedtem, ha nem így találkozunk, talán lehetne is valami közöttünk, hiszen mint férfi... De mára ez nem érdekel. Csak le akarom zárni.
- Akkor miért üldözöl, ha nem a bosszúd miatt? -Kérdezek vissza, és arcomon őszinte meglepettség tűnik fel. Hiszen amikor legutóbb találkoztam vele, amióta menekülök, csak azt láttam a szemében, hogy a harag elvette az eszét, az ölést láttam, és a saját halálomat, aztán valahogy mégis megszöktem. Talán az a nő vonta el a figyelmét, aki meg akart szökni előle.
- Akkor avass be... - fordulok felé hirtelen az ajtóval való küszködés közben legalábbis azt hittem, hogy szembe, hiszen mögöttem termett, és én majdnem bele is ütköztem, viszont ismét közel vagyok hozzá. Szinte hallom a szívverését, ahogy szinte érzem a légvételét is, és ahogy hátrál és leül egy pillanatra nem olyan fontos a menekülés. Érdekel, hogy mit akar mondani, érdekel, hogy mi az ő titka, de félek tőle annyira, hogy meg is kérdezzem nyíltan. A kilincsre fonódik a kezem, és csak őt nézem, miközben lassan kinyitom az ajtót. Nem köszönök, s nem mondok semmit, csak megindulok ki az ajtón, vagyis indulnék, miközben egy nagyobb kezet érzek a nyakamra fonódni, és már ránt is magával, s torkomból csak egy apró sikoly szabadul fel. Ahogy érdes bőre a nyakamhoz ér, akaratlanul is látom, hogy végig követett engem a nagynénémékig, majd ide vissza, sőt még régebben is, amikor menekülni kezdtem a másik férfi elől.
- Engedj el! -
tépem ki magam a férfi emlékeiből, miközben kapálózok, és a fejemben egy újabb elmélet ölt testet. Vajon együtt dolgoznak?

Túlságosan régóta vagyok már a nyomában, hogy óvjam mindentől, de igaza van, ezt nem így kell. Ha hagytam volna, hogy a saját kárán tanuljon, talán már halott lenne, én pedig egy hatalmas lelkiismeretfurdalással legbelül, de meghagyva a szabad akaratot, az önnön életemet élném. Ezt visszacsinálni már nem lehet, egyszerűen túl nehéz volt, hogy elválljak tőle. Azt is megpróbáltam, hogy megbeszélem vele, de amint meglátott, elfutott. Nem lakott sehol sokáig, egyszer felhívtam, rácsapta a kagylót. Túl sok esélyt nem adott rá, hogy legalább tisztázzam. Így maradt ez az út, hogy amikor már nagyon komolyra fordul a helyzet, akkor egész egyszerűen a képébe vágom az igazságot, aztán ő dönt. Már ha ez döntés, hiszen ismerem már annyira, hogy tudjam, továbbra is makacskodni fog, nem érdekli majd az igazság, és úgysem hiszi el. Mindegy, a kocka el van vetve. Támad, próbálok védekezni, de csak úgy tessék lássék, már én is belefáradtam az egész helyzetbe. A halántékom csak úgy lüktet az egésztől, de ez a legkisebb hajom, amíg nem csorog a szemembe a vér. A csókot még megejtem, hiszen soha többé nem lesz alkalmam látni őt, ennyit úgy gondolom megérdemlek. Csak némán hallgatom őt, a válaszon tűnődve.
- Soha nem én voltam az, aki holtan akart látni. Túlságosan hosszúra nyúlt már ez, így...  – Nem is folytatom a magyarázkodást, csak legyintek. Érzem belőle, hogy retteg, gyűlöl, mindössze ezt sikerült nála elérnem. Akkor itt az ideje elengednem. Talán ha látja, hogy lemondok a bosszúról, ahogyan ő hiszi, teljes életet élhet, akár még családja is lehet. Már az is elég, ha ő boldog lesz. A pofonja betalál, pedig nyilvánvaló volt, hogy ez fog következni, de már védekezni sincsen erőm. Ellök, én pedig hagyom magam, beletörődően engedek neki utat. Ő előre lép, én pedig bólintok.
- Nem öllek meg. Nem ezért követtelek. – Rázom most meg a fejemet, és amikor az ajtóval küszködik, odalépek mellé, és a felső kallantyút is elhúzom, amit vélhetően nem szándékosan zárt be a próbálkozás közben.
- Menj csak, sajnálom... hogy így alakult. – Ülök le a fülkében, sok mindent kell átgondolnom. Ha meghal, azzal már nem tudok mit kezdeni.

Csak nyugodt életet akartam. Végre félelem nélkül, és menekülés nélkül, de sajnos nekem ez nem jár. Olyan nagy bűnt követtem volna el, hogy nem érdemlem meg azt a "boldog" életet, amit sokan megkapnak? Ilyen nagy árat kell fizetnem azért a botlásért? Nem direkt volt, ha ezt tudom előre talán nem tenném, és akkor nem kellene futnom, de azt hiszem itt a vége a futásnak. Mert itt és most végezni fog velem, és akkor már nem kell ezzel foglalkoznom. Csak azt sajnálom, hogy nem ismerhettem meg Charles úgynevezett csapatát, ahol nem lógok ki a sorból. Vajon befogadtak volna? Végül is Gabriel rendes volt velem. És szerinte még különc sem vagyok, csak elveszett. De már sosem tudhatom meg, hogy milyen lett volna az az élet. De mégsem adhatom csak így fel ezt az egészet nem? Nem véletlenül próbálom támadni, és használni a paprikaspray-t, ami persze, hogy nem talált. Hiszen rendőr. Ezeket kiképzik, és nem tudod átverni, vagy becsapni, ők ha akarnak, akkor el is kapnak. Amikor a csonka baseball ütőt lendítem, akkor már mintha feladtam volna a reményt, hogy egyáltalán eltalálom, de mikor kiegyenesedik, látom a halántékán végigfolyó vért, és egy diadalittas mosoly játszik arcomon. Persze a szökési tervem sem sikerül, és csak azt az idegesítő suttogó hangját hallom a fülemben. Gyűlölöm őt, és ez nem is lesz máshogy.
- Megvédtél mi? Érdekesen fejezed ki az üldözést - Hitetlenkedem, hiszen nem tudok hinni neki és nem is akarok. Megvédeni, persze. Azért üldözött államokon át. Helyesbítek, kontinenseken át. Hiszen nem itt élek, csak ide menekültem előle. De persze ide is követett. Hülyeség volt azt hinnem, hogy végre lekopott. Nem akartam látni, sőt hallani sem. És most itt vagyok egy rohadt fülkében sarokba szorítva, menekülni sem hagy.
- Igen valószínűleg én értem félre az üldözés szó... Várj mi? - Ráncolom össze a szemöldökömet. Hogy szeret? Kedvem támad felnevetni, de nincs rá időm, mert ami ezután következik, meglep. Csók? Na abból nem eszik. Éppen hogy az ajkai az ajkamhoz érnek, csak egy pár másodpercig érintik egymást, s ez elég idő arra, hogy meglendítsem a kezem, hogy olyan pofont adjak neki, hogy ezt az akciót ne legyen kedve többet megismételni. Már ha pofon tudom vágni. Mindegy, hiszen ha sikerül ha nem, akkor is ellököm magamtól, miközben hátrál tőlem. - Nem tudom, miféle perverz és beteges játékot játszol velem, de ebből nem kérek. Csak hagyj végre békén, vagy ölj meg! Mindegy mit döntesz, csak legyen már vége, elegem van! - Emelem meg ismét hisztérikusan a hangom, és most én lépek felé kettőt széttárt karokkal. Öljön meg vagy hagyjon elmenni. Belefáradtam ebbe az egészbe. Remélem eléggé megdöbbentem ahhoz, hogy ne sok szóhoz jusson, de nem hagyok neki sok időt. - Pont így gondoltam - fordítok neki immár másodszorra hátat, és remélem most tudok szerezni egy kis helyzeti előnyt de az a rohadt zár beragadt. Rávágok egyet az ablakra dühösen, itt ragadtam... Nem tudom kinyitni az ajtót, szóval szembe kell nézzek ezzel az eszelős őrülttel...

Tudom, hogy mindig félt tőlem, és nem is lehet köztünk semmi, de már csak azért élek, hogy őt megvédjem. Sokszor kell magyarázkodnom, hogy miért pont ez az ügy élvez ekkora priortást a mutáns kérdésben, azzal szoktam érvelni, hogy mindenki ugyanolyan fontos, de egy ilyen képesség, mint az emléktörlés, nem maradhat lezáratlanul, ezért kell a nyomában lennem. Miután családom nincsen, a hobbim pedig a munkám, már csak azért élek, hogy őt megvédjem. Nem is baj, ha nem tud az igazi motivációmról, de most, hogy a szadista gyilkos ilyen közel került hozzá, már nem rejtegethetem az igazi kilétemet, fel kell fednem, hogy valójában a lánnyal vagyok. Figyelem a finom vonásait, ahogyan rágyújt, és állandóan benne van az a fajta éberség, amely az őzekre jellemző, ha ragadozót sejtenek a közelben. Én lennék az a ragadozó, de nem rá fáj a fogam, éppen ellenkezően. A szájára tapasztom a tenyeremet, aztán lágy erőszakkal húzom be őt az egyik fülkébe, hogy ott engedjem csak el, magam felé fordítva, fel is emelem a kezemet, hogy nem akarom bántani. Biztosan nevetségesnek itéli meg a helyzetet, hiszen évek óta fél tőlem, és nem lehet csak úgy félredobni mindent. Én most megteszem, de felkészülök a legrosszabbra.  Nem fogtam rá a fegyvert, csak szabaddá tettem az övemet, hogy lássa, rendőr vagyok, nem holmi útszél baltás gyilkos. Egyből nekem esik, először csak szavakkal, amire talán válaszolhatnék, de gyorsan a spray elé kapom a kezemet, így az alkaromra spriccel, a baseball ütő elől kissé le tudok hajolni, így valahol a halántékomon csattan, egyből vérbe borítva néhány tincsemet. Zordan egyenesedek fel, ennyitől még nem esek össze, de lüktet, mint az istennyila. Rámarkolok a kezére, amint a zárral küszködik, odahajolok mögé, és a fülébe sziszegem.
- Ezt megérdemeltem. Igazad van, tönkretettelek, de legalább élsz, megvédtelek.  – Többet nem is mondok, csak magam felé fordítom, ismét. Egy pillanatig szemezek fel, egyszerűen úgy vélem, hogy, ha a szemeimből kell, hogy olvasson, többre most nem vagyok képes, még keresem a szavakat. Az őrült talán mindkettőnket perceken belül megöl, így nem érdekelnek a következmények. Visszakattintom a zárat, és megrázom a fejemet.
- Soha nem akartalak bántani. Félreérted. De erre most nincs időm... Én... szeretlek! – Aztán talán a meglepetés erejével élve villámgyorsan szájon csókolom, talán ledermesztettem annyira, hogy moccanni sem tudjon. Megértem azonban, ha már annyira szabadulni akart volna, hogy egyátalán nem sikerül az akció. Mindenképpen hátrahúzódok, akár sikerült, akár nem a dolog. Csak merőn nézem őt, és nem tudok most mást mondani. kiadásban. Hátrébblépek, és felemelem a kezemet, tényleg nem akarom bántani.

Furcsa alakok, és elsuhanő árnyak, de én mind láthatom, mi mozog a sötétség leple alatt. Valamiért a szemem sokkal jobb, mint bármilyen emberé, és így nem bújhatnak el a sötétségben, mégis félek. Valami rossz fog történni velem. Ahogy lassan sétálok, meggyújtom a cigarettámat, és nagyot szívok belőle, majd kifújva egy apróbbat engedek a tüdőmbe. Pedig le akartam szokni, tényleg, de a múltkor is olyan érzésem volt a zárt házban, mintha valaki leselkedne. Ha valaki tényleg figyelt, akkor el is rejtőzött, de akkor és abban a pillanatban meg mertem volna esküdni rá, hogy láttam valakit. Vagyis valamit. Rettegek tőle. Egy részem nagyon örül, hogy beköltözhetek abba a kastélyba, és tudom, hogy egy darabig biztonságos lesz. Fáradt vagyok és rendkívül kimerült. Valahogy most is így el tudnék aludni, de az ösztön, hogy vigyázzak, riaszt, jobban mint eddig. A kalauz kedvesen mosolyogva előz meg, gondolom mára befejezte a munkát, én zavart mosollyal viszonozom a kedves gesztust. Többre nem futja. Megfordulok, de nem látok senkit, mégis mintha ezer szem figyelne, én pedig itt sétálok valami elhagyott peron legvégén, hogy egy taxit fogva végre haza tudjak menni aludni. Bezárkózom, és beülök egy kád vízbe azt hiszem, valami tökéletes könyv társaságában. Még szerencse, hogy a tulaj a könyveit itt hagyta, rengeteg jó olvasmány rejtőzik a polcokon. Ez a gondolat megnyugtat, és egy halvány félmosoly akar előbújni ajkaimon, de inkább csak szívok egyet a cigarettámból és megyek tovább.
Majd egy kéz kerül az arcomra, és már érzek egy rántást, mely olyan erővel hat rám, ha a támadó nem tartana, valószínűleg elesnék. A cigaretta kiesik a kezemből, majd őrült gyorsasággal zuhan a földre, s amint leért egy sercegő hang eljut még elhalón a fülemig. Ahogy a vizes talajra ért kialudt. Én pedig szabadulni akarok a kezek közül, melyek túl erősen tartanak. Azt hiszem magassarkúmmal a férfi lábát érem, majd megfordít. Először a jelvény és a fegyver tűnik fel, majd felnézek az arcára, és jeges rémület uralja el az arcom. Itt a vége, már nem tudok hová menni. e nem adhatom fel ilyen könnyedén. Hátrálok, de az ablak és az a kis lehajthatós asztalka megakadályoz, miközben az egyik kezem a zsebembe csusszan, ahol megérzem a paprika spray hűvös flakonját.
- Miért maradjak csendben te szemét? Tönkretetted az életemet - Emelem meg a hangomat, de válaszra sem hagyok időt, előrelendülök, hogy az arcába fújjam a spray-t, amitől egy rövid ideig nem láthat semmit, már ha eltaláltam, de ha nem, akkor sem várhatom meg a hatást, meggondolatlanul cselekszem, hogy védem magam, így előkapjam a félbevágott baseball ütőt, amit mindig magamnál hordok, és kérdés nélkül lendítek. Azt hiszem a nyakát találom el, de nem volt elég erős az ütés, mégis tudom, hogy ettől össze kell rogynia, ha másért nem, akkor a fájdalom miatt. Reményeim szerint. Persze sosem töltöttem elég időt azzal, hogy kiderítsem ki ez... Mégis remélem, hogy ez a kis akcióm elég időt hagy, hogy kérdés nélkül elvegyem a fegyverét, ami az imént villant fel, és rá szegezzem. Legalábbis remélem, hogy van elég időm hozzá, és erőm is, mert ez a fickó megijeszt. A szívem ki akar ugrani a helyéről, de csak el tudok menni az ajtóig, még akkor is, ha a fegyvere nincs nálam. - Miért nem tudsz végre békén hagyni? - Török ki hisztérikusan, miközben az ajtót bezáró kis kart keresem, hogy ki tudjam nyitni, és legalább küzdeni az életemért. Viszonylag hamar megtalálom, és már érzem a győzelmet, ahogy kattan a zár, én tolom az ajtót, és szinte kiesve rajta próbálok minél messzebbre kerülni ettől az embertől. - Ha engem akarsz rendben, de nem könnyítem meg a dolgod - Sziszegem gyermeki daccal, majd hátat fordítok neki. Ez az egész alig két perc lehet, bár nem nézem az órát mégis hosszú óráknak tűnik, mire meg tudok indulni gyorsabb léptekkel, hogy minél távolabb kerülhessek tőle. Vajon sikerül? Talán... De lehet, hogy nem, mégis megpróbáltam...