Peach Lake

Olvasás közben bólogatok a válaszaira. Nagyon jó helynek hangzik. Eddig csak egy bentlakásos suliban jártam, ilyen nyílt napon, de az rémes volt. Kis helyen sok gyerek összezárva és fű helyett mindenhol beton volt, mindemellett óriási falakkal volt körbevéve, aminek a tetején szöges drótok vannak. Inkább hasonlított börtönre, mint iskolára. Viszont amit ő mesél, nagyon szimpatikussá teszi számomra azt a helyet. Már éppen magam elé képzelem a kúriát egy nagy telek közepén, amikor megjelenik a kiszolgáló.
- Öhm. – elpirulok. Természetesen halványlila gőzöm sincs. – Én is forró csokit kérek, de tejszínhad helyett tennének bele nekem pillecukrot? – a pincérnő kedvesen bólint és megkérdezi, mit kérek még. – Hm… ez a házi sajtos perec meleg? – újabb biccentéssel válaszol. – Akkor kettőt kérek. – mosolygok és visszarakom az étlapot a tartóba. – Köszönjük.
- És szakos iskola? Van tehetséggondozás? – kérdem, mikor a pincér távozik.

- Éljen! Imádok nyerni. – vigyorgok rá és teljesen megfeledkezek önmagamról a siker mámorában. Jó dolog valakit találni, aki megért. Vagy legalábbis úgy érzed, hogy tudja, mi van veled. Nekem nincs ilyen ember a környezetemben, úgyhogy nagyon örülök az Emily-vel aló, találkozásnak. A nagy gondolkodás közepette persze le maradok. Arról nem is beszélve, hogy ösztönösen szeretek az emberek mögött járni, nehogy ők kerüljenek az én hátam mögé.
Érdeklődve hallgatom a történetét arról, hogy miként került be a suliba. Charles Xavier… ismerősen cseng, azt hiszem olvastam a nevét az egyik tanárunk újságában. Biztos egy híres tag lehet, ha még az újságba is bekerült. Elgondolkozom a hallottakon és közben betérünk a helyre, amit Ems mondott.
- Jó napot. – köszönök én is kicsit késve, elpirulva. Szociális élet. Vah. Soha nem voltam jó az alapvető közéleti atrocitások kezelésében. Annyi ember, annyi féle viselkedés. Újabb merengésemből a szőke lány kérdése ébreszt fel. Gondolkodás nélkül rábólintok a dologra.
- Oh, oké. – bólintok, és megint rápörgök a témára. – És van ebédszünetetek, amikor összeültök egy óriási ebédlőben? Vannak tanulószobák? Hányan vagytok egy szobára? Jár a szobákhoz külön fürdő? – jutnak eszembe a felszínes kérdések, majd úgy döntök, hagyom gondolkozni amíg, áttanulmányozom a menüt. De jó meleg van ide bent!

- Rendben tavasszal. –bólintok rá a dologra. Kedves lánynak tűnik, szívesen találkoznék vele máskor is. – Talán kipróbálom, de tényleg nem a szívem csücske ez a téli sport dolog. – rázom meg fejem.
Elbámulok a mutatott irányba, ahol látok is valami füstszerű dolgot. Lehet, hogy egy kisebb kávézó szerűség vagy valami ilyesmi. Viszont melegnek tuti meleg. A forralt bor gondolatára kiráz a hideg. Soha nem bírtam meginni, olyan keserű az, amit anya csinál.
- Nem baj. Szeretnélek meghívni. Ha már ide rángatnak a szüleim, legalább had költhessem el a pénzüket. – vigyorgok gonoszan. Nem, mintha nem imádnám őket. De tényleg a falra mászok tőlük néha. Nem értik meg a bajaimat, nem értik meg mit akarok. A legrosszabb az, hogy néha úgy érzem nem is érdekli őket.
- Naná. – pattanok fel én is és szomorúan konstatálom, hogy magasabb nálam. Nem mintha az olyan nehéz lenne, de… na. Jól esett volna, ha nem én vagyok a kisebb. Mindegy. Nyugisan sétálok mellette, egy picit talán lemaradva, de nem észrevehetően.
- És Emily… hogy kerültél be a suliba? – kérdezem izgatottan. Tudtommal New York-ban nem egy magán suli van… akkor mégis miért ide jött? Messze a családtól, a barátoktól, az otthontól. Érdekel mi az a plusz, ami erre a döntésre kényszerít valakit.

És azt nem is említettem, hogy igazából a délutánok nagy része is szabad, kivéve persze, amikor éppen képességhasználati és taktikai órákat veszünk. Na igen, ezért nem említettem. Figyelem a lányt, miközben arról beszél, hogy a szülei itt randiztak, és elképzelek egy párocskát tavasszal, ahogy ezen a helyen üldögélnek egymás mellett és csókolóznak, majd csak a másik vállára téve fejüket nézik a tó tükrén megcsillanó lemenő napot. Szerintem romantikus lehet. Ráadásul van itt egy étkezde is, eljöttem mellette, mikor idefelé tartottam. Szóval el tudom képzelni, hogy ez egy szép hely lehet, de így, ősszel az időjárás és a sok szürke miatt kicsit komor. Persze a környező fák sárguló levelei sokat dobnak a hangulaton.
- Majd találkozzunk itt tavasszal. Biztos szebb lesz a táj. - mondom mosolyogva, és válaszolok a korizós mondatokra is. - Igen, korizni jó, sok jégpályát csinálnak télen New Yorkba. Bár az mesterséges jég, és általában jó sokan vannak, hacsak nem éjszaka szöksz be valahogy, azért egész jó tud lenni. Egyszer ki kéne próbálnod. A fürdést is megértem. Én is jobban szeretem a meleget. - a sok réteges ruhára vigyorgok Callával, valahogy átragadnak rám az érzelemkifejező gesztusai. Vagy az érzelmei is. Persze észre sem veszem tudatosan. A kérdésre elmutatok az egyik irányba.
- Arról jöttem, és elmentem egy étkezde mellett. Tuti árulnak valami ilyesmit, ha más nem, forralt bort. És igazad van, ehetnénk is valamit. Pénz meg az hiszem van nélam valamennyi... - itt felállok, és farmerom zsebébe túrok, ahonnan két papírpénz húzok elő. 10 dollár összesen. Hát nem egy nagy pénz, de enni még lehet belőle. És van nálam még egy kis apró is. És mivel úgyis felálltam, rá is kérdezek.
- Induljunk? - és ha Calla igent mond, mutatom merre van a hely, amire emlékszem. Nem egy nagy táv, talán 8-10 perc séta a Xavier suli felé.

// Szerintem ne váltsunk területet, minek? //

Elég szabadnak hangzik. Tetszetős a dolog. Minden hétvégén kijárás plusz az ünnepek, szabályok szinte egy se. Szívesen járnék oda. Elgondolkodva kémlelem a környéket. Vajon képes lennék itt élni legalább 4 évig? Nem. Alig bírok magammal New Haven-ben is, pedig az annyiban hasonlít az otthonomra, hogy óceán mellett van. Vagyis nagy víz van a közelben.
- Igazából most vagyok itt először. De már rengeteget hallottam erről a tóról. A szüleimnek kedvenc randi helye volt. Sok mézes-mázas történetükben szerepelt ez a hely, de őszintén szólva egészen másnak képzeltem. – elnevetem magam. Az nem kifejezés. – Na, igen az idő mindent megszépít.
- Korcsolyázni? – elhúzom a számat. – Még soha nem próbáltam. Nem vagyok téli sportrajongó. Te tudsz korizni? A fürdés viszont jól hangzik, bár jelen pillanatban elég távolinak tűnik számomra ez a lehetőség. – mosolyodok el. – Nem tudom. Igazából 5 réteg ruha van rajtam. Szóval mínusz 30 fokig védve vagyok. – vonok vállat vigyorogva.
- Nem tudod, hogy hol lehet errefelé valami meleg italt kapni? Lehet, hogy nem fázok, de egy forró csoki mindig jól jön. – mosolyodok el és leteszem talpamat a földre. – Szívesen meg is hívlak. Meg ehetnénk is valamit. – gondolkozok el. – Reggel óta semmit se kajáltam.

Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet az élet Európában. Persze gondolom, hogy más, mert teljesen mások ott az értékrendek, és minden, de akkor sem tudom, milyen lehet. Én csak ezt ismerem, nem voltam máshol. Egyszer nyaraltam Mexikóban. Mondjuk az is nagyon más volt, mint az USA, de talán még sem ugyanolya. Calla kérdéseire persze szívesen válaszolok. Hát persze, a szépséghiba az egészben, hogy minden tanuló, tanár, felnőtt, gyerek, alapító egy-egy különleges képességeket eredményező mutációval él. És hogy egy jó vagy rossz? Hát én meg nem mondom. Látom a lányon, hogy ismeri az érzést, amit megpróbáltam kissé szerencsétlenül leírni, így küldök neki egy kis mosolyt. De beszélgetek tovább a szünetről, hogy nem álljon be a kínos csend.
- Persze, igazából minden hétvégén haza utazhatnék, ahogy az ünnepek alkalmával is. És vannak mindenféle szünetek, mint mindenhol, bár hogy ugyanabban az időpontban-e azt nem tudom. Aki szeretne, az haza megy, aki nem, az persze bármikor maradhat. Tényleg nem egy rossz hely, elég nagy a szabadság, nincsenek olyan nagyon kőbevésett szabályok. - mosolygok egy kicsit, és azon gondolkodom, mit kellene kérdeznem a lánytól. Nem vagyok a társalgás mestere, így inkább egy kicsit kinézek a tóra, és erről jut eszembe, hogy mit tegyek.
- Más szünetekben is jársz ide? Vagy most is csak véletlenül tévedtél pont erre? És tudsz korcsolyázni? Egyszer ez a tó befagy, és akkor biztosan lehet. Gondolom nyáron meg lehet fürdeni. Szerinted nincs hűvös? - biggyesztem még a végére, mert feltűnik, hogy fázik a kezem, szóval előhalászok a zsebemből egy szürke kesztyűt, és felveszem, majd még zsebre is dugom a kezem, had melegedjen. Próbálok csacsogni, hogy ne legyen kínos csend köztünk. Aztán vagy beválik, vagy nem.

Annyira nem szép. De persze, ha az embernek egy egzotikus mediterrán országhoz kell hasonlítania az új otthonát, akkor semmi sem elég jó. Elgondolkodva meredek a tóra. A görög partok kékek, az amerikai vizek fáradt szürkék. Élettelenek. Görögország olyan, mint egyetlen nagy élő és dobbanó szív. Amerikában nincs meg ez az elevenség.
- Igen, csak a szünidő alatt. – bólintok.
Érdeklődve hallgatom. Szép hely, kedves emberek. Túl tökéletesnek hangzik, biztos van benne valami gikszer, csak még nem találta meg. A problémák mindenhol ott vannak, a legkisebb élőlényben is, nemhogy egy olyan helyen, ahol rengeteg gyerek él! Kész káosz lehet.
- Igen. – szomorúan elmosolyodok. Nem is sejti mennyire tisztában vagyok ezzel az érzéssel. Valami, ami csak félig az ami. – De van lehetőséged meglátogatni őket nem? Szünetekben, karácsonykor meg egyéb ünnepek alatt. – kérdem, vagy mondom, vagy nem is tudom. Mindenesetre ez is érdekel. – És amúgy nálatok hogy van ez a szünet dolog? Aki akar itt marad, aki akar elmehet? És rendesen akkor van, mint más sulikban?

Hát tény, hogy New York egy forgalmas hely, de egyben hatalmas is, jó sok része van, és nem csak a manhattani felhőkarcolók léteznek ott. Kertváros is van, ami nagyon is szép. A mi házunk is Staten Islanden van. Persze erről most nem beszélek, nem téma. Bólogatok Calla szavaira, de inkább csak azzal a szándékkal, hogy reagáljak valamit a lány szavaira. Persze ülök vele szemben, és nézek rá, és mosolygok, mert mindig ezt csinálom, ha jó kedvem van. És most a társaság egy kicsit megint feldobott. Nem is tudom, mi van velem. Most mindenkinek élvezem a tárasaságát. Talán a tudat, hogy nem vagyok egyedül.
- Nagyon szép lehet az óceán partján egy kisvárosban élni. Hm, szóval akkor csak a szünidő alatt leszel itt? - kérdezem, és mikor Calla kérdez, és törökülésbe felül, valahogy izgatottság fog el, és utánozom a mozdulatát, hogy úgy meséljek az új iskolámról. Persze csak nagy vonalakban, nem akarom elárulni, hogy mutánsok lakják. Nem si tudom hol kezdjem, mert ugye én is csak pár napja vagyok ott.
- Az az igazság, hogy én sem vagyok itt régóta. Úgy három napja érkeztem csak meg, de annyi biztos, hogy innen nyugat felé van egy nagy birtok, amin áll egy kúria, és abban működik a suli. Nem vagyunk olyan sokan, de kevesen sem, és az egész hely nagyon szép. Van egy erdő, egy tó, rendeget udvar, és a hatalmas ház két emeletes, és talán padlás is van, de nem tudom, nem jártam ott. A tárasaság is nagyon kedvesek, bár nem beszélgettem olyan sokkal. Az alapítókat és még néhány embert ismerek. - megered a nyelvem egy kicsit, majd hirtelen elhallgatok, pedig mesélnék még, de nem jut több információ az eszembe. szóval végül csak elmosolyodom, és még hozzáteszem a végére a konklúziót.
- Szóval összességében jó hely, de meg kell még szoknom. Sosem éltem távol a családomtól. Nem mintha olyan távol lennénk most New Yorktól, de akkor is. Érted. - újabb mosoly, olyan biztató, megmosolyogtató fajtából.

Magán iskola? Hm… újra ezúttal kicsit jobban megvizsgálom a megjelenését. Nem tűnik se sznobnak, se rossz gyereknek. Az istenháta mögötti katonai suli kizárva, a felsőbb tízezer gyerekeinek létrehozott magán oktatóintézete szintén. Normálisnak tűnik akárcsak én. Szóval New York. Jó kis hely, folyik ott az élet, ami jó, de gyakran okoz kisebbség érzetet a hozzám hasonló senkiknek.
- Nem, de én se jövök olyan messziről. New Haven-ben lakok, rögtön az óceán partján. – mosolyodok el. Mindig is vonzott a sok víz, tetszik a benne rejlő erő, ami valahogy mégis simulékony és békés. – A szüleim rángattak el ide, hogy még véletlenül se tölthessem úgy az őszi szünetet, ahogy terveztem. – vállat vonok. – De ez van. És milyen ez a magán suli dolog? – régebben is sokat gondolkodtam azon, hogy visszaköltözöm Görögországba egy magán intézetbe. De valahogy mindig az árvaház jutott eszembe róla, így minduntalan elvetettem az ötlete.
Most viszont izgatottan várom, hogy mit fog mondani. Annyira, hogy még pozíciót is váltok. Lábaimat törökülésbe húzom és ezt tényleg csak akkor szoktam csinálni, ha nagyon figyelek vagy koncentrálok valamire. Remélem, nem ijeszti meg hirtelen feltörő érdeklődésem.

Örülök, hogy Calla válaszol, és a nevére biccentek egy kicsit, és megpróbálom elraktározni a fejemben az új információt. Kb egyidősnek tűnünk, most, hogy jobban megnézem a dolgot. Mostanában mindenkiről eszembe jut, hogy mi van, ha mutáns, mint én. Miközben erre jöttem, minden emberben azt figyeltem, hogy vajon mit rejt el a sok maszk és álca alatt, vajon tényleg az-e akinek mutatja magát, vagy csak ő is olyan, mint én, aki próbálja elfedni titkait. Vajon ez a lány is olyan? Gondolataim közben az arcát fürkészem, de valójában ez nem feltűnő, mert amúgy is őt nézném, mert hozzám szólt, és jó szokásom a beszélgetőpartnerem szemébe nézni.
- Hát majdnem. Egy itteni magániskolában tanulok. New Yorki vagyok, szóval nem áll olyan messze tőlem ez a hely sem. Bár ebbél a tónál most vagyok először. Te idevalósi vagy? - fordítom vissza a kérdést, és kíváncsiság vegyül a tekintetemben játszó kedvesség mellé. Újra társaságban vagyok. Bár ez valójában annyira nem ritka tőlem, főleg, hogy Calla jött hozzám, és bunkó meg nem vagyok, hogy elküldjem. Szóval inkább kihasználom a helyzetet egy kis társalgásra.

Mosolyogva invitál maga mellé. Király nem egy pszichopata. Ez nálam már fél sikernek számít. Óvatosan visszamosolygok és lecsüccsenek. Hátradőlök és egyik farmer borította lábamat átvetem a másikon. Közben pedig igyekszem nem zavarni. Mozdulataim visszafogottak, hirtelenségnek nyoma sincs. Nem akarok beszélgetést kezdeni, mert ki tudja? Lehet, hogy nincs kedve társalogni vagy valami. Szóval egy kicsit feszülten ülök és bámulom a tavat.
Még nincs befagyva, de látszik, hogy a téli szünetre már vastag jég fogja borítani. Korcsolyázás, uh. Sose tudtam, görög országban nem egy őshonos sport. Ahogy a többi téli dolog sem az. Elgondolkodva vizsgálom a vizet. Szürke, zavaros… talán jobb lesz neki, majd a jég alá bújva.
- Örvendek Emily. – nézek rá féloldalas mosollyal. – Calla vagyok. – viszonzom a bemutatkozást. Akkor beszélgessünk. – Te itt élsz North Salem-ben?
Természetesen nem akarok tolakodó lenni, de most minek cicózzak? Ez a kérdés jutott eszembe, ergó ezt fogom feltenni. A kapcsolat fent tartást állítólag nem befolyásolja a kérdés minősége, úgyhogy nem aggódom. Legfeljebb nem válaszol. Nagydolog…

Néma ücsörgésem, és gondolataim száguldozását egy csendes hang szakítja félbe. Fejemben szóló melankolikus zene megszakad, mintha leesne a tű a bakelitlemezről, és hirtelen nincsen körülöttem más, csak a szél csendje, a hullámok nesze. És a mellettem álló lány. Arcomat, még a tenyereim között felé fordítom, majd finoman elmosolyodom, és bólintok, miközben kiegyenesedem.
- Persze, gyere nyugodtan. - hangom kedves, segítőkész, nyoma sincsen benne semmi rossz szándéknak. Immár hátam a padnak támasztom, és kezeimet combomon pihentetem, miközben még egyszer megszemlélem a tavat, hogy utána teljes figyelmemet az új ismerősöm felé fordítsam. Persze nem csendesednek le gondolataimban dúló viszálykodások két felem között, ahogy a démonaim próbálnak győzködni, hogy az én hibám, hogy tegnap Ace elment csak úgy. Próbálom kiverni a fejemből őket, de inkább megszólalok, hogy ne legyen csend.
- Emily vagyok. És Te? - nem vagyok egy nagy ismerkedős, vagy ha tegnap az is voltam, a csalódás elvette a kedvem tőle, de a sablon kérdéseket még fel tudom tenni. Ha végeztünk a formaságokkal, majd kiderül, hogy mennyire leszek bajban. De most még biztató mosollyal arcomon figyelem a lányt, és várom válaszát.

Őszi szünet. Előreláthatólag sok teával, meleg pulcsikkal és avaros járdák társaságával fogok tölteni. Vagyis én azt hittem ma reggel, amikor végre nem kellett hatkor kelnem. De persze a szüleimnek megint más tervük van. Kaja közben adagolták be a dolgot, mivel olyankor vagyok a legmeggyőzhetőbb. Tudtam én, hogy nem hiába kaptam csokis palacsintát reggelire….
Így történt, hogy unottan kémlelhetem a North Salem-i utakat, miközben egy hotel felé kocsikázunk. Valami Phoenix Inn vagy micsoda. Sóhajtva nézem a családomat. Anya magyarázza az útvonalat, mintha apa nem tudná, hova is kell menni. Látszik rajta, hogy nem is figyel rá, csak a hangját hallja, a szavak már nem jutnak el hozzá. A húgom pedig alszik. Izgalmas.
Szerencsére megérkezés után szabad program következik. Hurrá. Azonnal lelépek és a tó felé veszem az irányt. Hogy honnan tudok a tó létezéséről? Apámék mesélték, hogy régebben oda jártak randizni meg minden. Romantikus. Séta közben figyelem az embereket. Párokat, kutyát sétáltató családokat és aranyos gyerekeket. Mennyi ember van itt a rossz idő ellenére. Sokáig tart mire találok egy nyugodt helyet.
Egy rozoga fapad néz ki a legszimpatikusabbnak számomra, de már ül rajta valaki. Jól van. Szedd össze a bátorságodat. Ő is csak ember.
- Szia. – szólítom meg a lányt. – Nem baj, ha leülök?

Az idő már őszbe fordul bőven, és nem tudom miért indulok felfedező útra a közeli North Salem felé. Reggel felkeltem, elvettem egy edzőcipőt, egy farmernadrágot, egy kék pólót és egy szürke kardigánt, egy sállal, és nekiindultam a nagyvilágnak. Azt hiszem Ace hozta ki ezt belőlem, ahogy megmutatta, olyan mutánsok is vannak, akiknek a képessége gyönyörű, ahogy az övé is. Asztrálséta. Bárhova eljuthat. Nekem csak ez a közeli hely van. Szóval nekiindulok, zsebre tett kézzel sétálok a borult időjárást szemlélve. Csak repkednek a fejemben a gondolatok, mint tegnap a fénygömbök. Tegnap? Nem is, már ma volt. Egy félbehagyott biliárdmeccs... Mélyen beszívom a tó körüli hideg levegőt. Egészen ki vagyok pirulva a csípős levegőtől. A szél enyhén lengedez, és hajamat borzolja. Ahogy a part mentén sétálgatok, megállok egy elhagyottnak tűnő helyen, és leülök egy összetákolt kis fa padra, hogy onnan bámuljak ki tó víztükrére. Előre dőlök, és a saját térdemre könyökölök, fejemet a tenyereimbe támasztom. Szép ez a táj. Csak olyan szürke...