Peach Lake

Tárgy: Peach Lake Kedd 10 Szept. - 14:02

First topic message reminder :

North Salem és Southeast között helyezkedik el ez a cseppet sem kis tó. Előszeretettel járnak ide túrázók, mert felettébb szép képet mutat minden évszakban. Nyáron fürdeni is lehet benne, de elsősorban a kialakított strandokon érdemes, ugyanis máshol a víz mélysége hirtelen növekedhet, vagy az esetleges örvények jelentenek veszélyt. Csónak bérlésre is lehetőség van, ha valaki romantikus csónakozására vágyik, vagy egyszerűen nem a part mentén akar horgászni, de természetesen ott sem kizárt. Télen, amikor eléggé lehűlt az idő a part menti vastagabb jég alkalmas korcsolyázásra is, de mindig külön táblákkal jelzik, hogy hol és mikortól nem veszélyes. Jó néhány kisebb nyaraló sorakozik a parton, de akadnak néhányan, akik konkrétan itt laknak. Afféle városi őrszolgálat is akad itt, akik nyáron az óvatlan fürdőzőkre, télen a korcsolyázókra figyelnek, bár természetesen ők sem tudják az egész területet folyamatosan megfigyelni.

Tárgy: Re: Peach Lake Kedd 12 Aug. - 14:48

18+

Egyre vadabbá váló játszmájuk közepette a lány orrlyukain egy pillanatra kikandikál a fekete rémség nyelvének két apró villája, mielőtt visszahúzódnának. Egy vallásosabb személy már minden bizonnyal végigélte volna a sokk, a fohász, félelem, könyörgés, rémület és ájulás állapotait. Szerencsésebb esetben érintve a szívroham fázist, elkerülendő további szenvedését. Nézősereg azonban sehol, csakis ketten küzdenek egymással, s részben önnön magukkal.
Szörnyünk egy percig sem tétlenkedik, hiszen nagyon is jól ismeri az embereket. Éppúgy az emberi testet, és annak működését, vágyait, érzékeit. Dereka táján sarjadó karmos mancsaival belemarkol a Főnixbe, s csípőjénél fogva rántja magához. Eközben megjelenik az izzó női test által óhajtott lényeg, mely ezen mozdulat következtében azonnal felnyársalja játszótársát. Kezei, melyeken szintén koromszínű karmok nőnek mindeközben kebleket veszik célba, hogy markukban s szorításukban tudják azokat.
A Szörny biztos benne, hogy a Főnixnek efféle - vagy tán kevésbé vad, de szintén szexuális töltetű - kalandban még nem volt része. Arról nem is szólván, hogy ilyen fiatalon képességeinek is kell, hogy legyenek korlátai. Arról nem is szólván, miféle újszerű érzés lehet számára az egész jelenleg rá ható jelenség. Elgondolása szerint mindenütt kín keveredik majd a kéj mellé, minden bizonnyal ezzel is csupán méginkább feltüzelve a tűz madarát.
Felkészül, hogy nyakán tátongó, sűrűn fogazott szájából kikandikáló nyelvszervének segítségével betakarítsa az ínyenc ráadásként szolgáló kiserkenő vércseppeket. Szorításából azonban sehol sem enged, karmait és nemzőszervét továbbra is áldozatába mélyeszti.
- Mielőtt könnyedet fakasztom, ezt a rózsát leszakasztom. Ne fogd vissza magad, hallani akarom állatias sikolyodat - dörmögi vigyorogva-vicsorogva.
Maga sem igazán ragaszkodik hozzá, hogy alkut kössenek, hiszen a lényeggel tökéletesen tisztában van. Amire szüksége van, megszerzi. Mindennek meg van a módja, s az ára. Ha kell, megismeri, más esetben megadja.
Felső kezeivel immár áttér a karcsú test hátának tájékára, hogy karmaival arrafelé játszadozzon, miközben magához szorítja a másik felsőtestét. Megnyalja szája szélét, mielőtt fogait lágy, elnyújtott mozdulattal annak nyakába mélyesztené.
Alsó kezei gyorsan engednek, gyorsan rántják vissza. Olybá tűnik, mintha egyre mélyebbre és mélyebbre kívánna jutni. Már amennyiben feltételezzük, hogy ilyesmi lehetséges volna.

Tárgy: Re: Peach Lake Csüt. 7 Aug. - 11:01

18+

Nikola & Jean

Nem én vagyok, ez most egyáltalán nem én vagyok, vagy pont hogy... ez vagyok én igazán és aki voltam az csak egy kényszer, egy börtön, amit rám erőltettek? Csak azt érzem, hogy tombol a vérem, hogy a szabadság szinte a végtelenségig felpezsdít, hogy azt tehetek, amit csak akarok, akkor és ahogy csak akarom. Gondolkodás nélkül vetem hát rá magam. Nem riaszt meg, sem a vicsora, sem a külseje, sem a tettei, hiszen erős vagyok, hogy tehetne kárt bennem? Túlságosan erősen fűt a magabiztosság ahhoz, hogy akár csak egy pillanatig is el tudjam képzelni, hogy bántódásom eshet, mint ahogy láthatóan ő sem sérül kicsit sem, amikor szinte feltúrom vele a talajt, amikor pedig megállapodunk cseppet sem fogom vissza magam. Előzőleg már egyébként is kellően felcsigázott, ott még a tóparton, amit fel tudok még most is idézni. Vadul harapom, szívom be az ajkait, nem törődve azzal, ami még történik, ahogy közelebb tart magához, de nem fojtogat azzal a másik nyelvvel, vagy minek is kéne mondani. Már-már dühösen kapok utána, amikor pár pillanatra megáll, hogy megszólaljon, de végül hagyom, hogy azt a néhány mondatot kiejtse a száján.
- Ha kevés az idő ne pazarold szavakra! - minek beszél még mindig, minek zavar meg mással, ami most nem ide tartozik. Alku... alku most nem érdekel, nincs más csak a bennem tomboló vad tűz, az összes többi lényegtelennek tűnik. Hátravetem egy pillanatra a fejem, amikor felfedező útra indul az a belőle induló nyelvszerű dolog, de aztán újra az ajkaira tapadok, a kezem pedig lejjebb siklik, hogy megtaláljam a lényeget... vajon egyáltalán az testfelépítése a hagyományos értelemben emberi, vagy úgy alakítja a formáját, ahogy csak akarja?
- Most csak a vad élvezetet akarom, majd utána kitalálom, hogy akarok-e alkut kötni! - akarok, nem szeretnék, azon múlik, hogy mit akarok és most tudom, hogy mit. Túlságosan erősen fűt a vad vágy és képtelen vagyok bármi másra gondolni, mint a beteljesítésére. Ha engedi rendesen a lábaimat, akkor immár a két oldalán térdelek a kemény földön, de nem fáj, nem érzem, hogy bármennyit is ártana a térdemben ez a testhelyzet, meg van az erős védelem, a burok, ami véd.

Tárgy: Re: Peach Lake Szer. 6 Aug. - 0:28

18+

Szörnyünk játékosan ringatózva várva várja, már-már óhajtja a riposztot új játszótársától. Halkan kuncogni kezd a másik kérdésére, mintha az olyat kérdezett volna, amit tökéletesen indokolatlan volt.
- Ketreced darabokban, itt vagy kint a szabadban. Ez volt érted, kérve kérted - szemei mintha nevetnének, bár mimikája kivehetetlen a sötétben. Kivéve természetesen, mikor végre újból vicsorrá nyílik vigyora.
Hangja kacagásba fordul, amint észreveszi, ahogy a Főnix lendületet vesz. Mintha még ki is domborítaná mellkasát, hogy úgy fogadja tárt karokkal a másikat. Kacaja addig sem törik meg, míg hosszú métereken keresztül túrják fel vele a talajt, hogy végül megállapodjanak egy kellemes kis gödör mélyén. A harapásszerű csókra hasonlóképp felel, villás, vérszín nyelve pedig hamar útra kel társa szájába. Nyakából újabb száj nyílik, melyből a vaskos nyelvszerv kicsapódva a lány nyakára tekeredik, megszorítva, közel tartva. Vicsorgó szája pedig az emberek legvadabb szexuális fűtöttségéhez hasonlatos állapotot idézve cuppan újra és újra a másikéra. Egyszer csak hátrahajtja fejét, mintha szünetet tartana.
- Megszüntettem léted, hogy újraalkossalak. Ezért vagy most szabad. Órák kérdése csupán, múlandó szeszély. Eljátszunk börtönöddel, mielőtt alkut kötünk?
Hangja visszhangos, embertelen, több síkon zengő. Alsó nyelve lassanként elengedi az eleddig fogva tartott nyakat, s felfedezőútra indul. Pajkosan vigigsiklik az apró kebleken, szándékosan meg-megállva, izgatva őket. Mielőtt magasabb szintre léptetné a vágyfokozás módszerét, még rátekeredik a lány egyik lábára, hogy az eztán fennmaradó méteres véggel folytassa játékát.
- Vagy most akarod az alkut, mielőtt folytatjuk a szórakozást?
Száraz szájú kacagása tompán, ám látszólag vég nélkül születve tart a semmibe. Billegteti, forgatja fejét, miközben vörös, egyszínű szemeivel úgy érezheti a másikkal, veséjébe és egyúttal minden porcikájába belelát. Bárhol érintkezik testük, annak nyomán forró zsongás, vég nélküli bizsergés támad az ifjú női testben.

Tárgy: Re: Peach Lake Kedd 5 Aug. - 15:09

Nikola & Jean

Nem tetszenek a szavai, ahogy mintha csak irányítani próbálna, meg mondani, hogy nekem mi a jó, amikor én tökéletesen tisztában vagyok vele. Ezért szorítok rá a karjára, és talán az egyébként is bennem tomboló düh miatt, amit az eddigi elnyomottság okozott, az a zárka, ami a testem, amiből csak mint egy szárnyaszegett madár tekinthetek ki néha, amit nem én irányítok, hanem irányítanak helyettem. A szavaira csak kissé oldalra döntött fejjel, talán érdeklődve pillantok rá, hogy vajon mit is szeretne ebből kihozni. Figyelem, ahogy a keze átfordul, ahogy rászorul az enyémre és a kezdeti néhány másodpercben csak érdeklődve figyelem azt, ami történik, csak kíváncsian személem, ahogy húzódnak az inak, ahogy ropogni kezdene a csont, de az utolsó pillanatban megállítom, felfénylik az engem körbeölelő vörösesen izzó fény, és csökkent a szorítás intenzitása is. Aztán hirtelen veszítem el a lábam alól a talajt, ahogy a fának hajít. Még csak meg sem nyekkenek, a fa jóval nagyobb kárt szenved el, mint én magam. Az első pillanatok után végül mosoly szalad fel az arcomra.
- Játszani vágysz hát? Mit adnál még érte? - kíváncsian pillantok rá, talán már-már játékosan. Gyorsan változom, gyorsan változik a lelkem állapota is, az előbbi düh valami másba csap át, a végtelen erő érzetéből fakadó magabiztosságba. Cseppet sem érdekel még most sem, hogy a ruháim a parton hevernek, főleg hogy a társam még csak nem is mondható a hagyományos értelemben vett embernek és miért korlátoznának akár csak ennyivel is? Miért hagynám a világnak, hogy bármilyen burkot is húzzanak körém, legyen az ruha, vagy egy elme, ami csak részben az enyém? A rímekbe szedett beszédre már-már elnevetem magam, de végül csak a szélesebb mosoly marad meg az arcomon.
- Nagyon unatkozhatsz, ha ennyi mindent megtettél azért, hogy játsszam veled. - elrugaszkodom a fától, erős lendülettel, amitől szinte megreccsen az erős törzs, pedig most nem direkt akartam ártani neki, hanem egyszerűen csak lendületet vettem. Érzem, ahogy az erő tombolva járja át a testem, ahogy egyszerűen rávetem magam, mint ragadozó a prédára, vagy inkább ragadozó a másik ragadozóra? A cél, hogy lenyomjam a puszta földre, hogy szinte belepréseljem a talajba ezzel az ugrással, hogy valahol a mellkasa táján állapodjak meg. Nem kifejezetten nehéz a súlyom, a nem is nehezedem rá teljesen, csak akkor volt nagyobb a nyomás, amikor megérkeztem. - Szabadon engedtél, talán... segíthetek neked, hogy ne légy olyan nagyon... egyedül... - egy hirtelen mozdulattal találom meg az ajkait, szinte harapom, sem mint rendesen csókkal illetném. Vadság és szenvedély, semmi más nincs ebben, annak az érzetnek a kiteljesedése, amit ő gerjesztett ebben a testben még percekkel ezelőtt, s ki tudja mi lesz a következő lépés, hiszen szeszélyesen váltogatom az érzéseimet. Az mutatom, amihez épp kedvem van, egy szó, egy mozdulat újra átfordíthat egy más irányba.

Tárgy: Re: Peach Lake Hétf. 4 Aug. - 16:17

Ez az ébredés bizonyos szempontból a Szörny számára is valamiféle új állapot lehet, még ha nem is oly meglepett, mint a kicsi Főnix. Mert bármennyire is vad, gyermek még. S a gyermek egyesülve a ragadozóval továbbra is egy kivételesen erős gyermek csupán. Bár húsának rostjai a szorításra halkan roppannak, továbbra is rendületlenül szemléli új játszótársát. Szemeibe vérszín szökik, fogai pedig ragyogó fehér színt vesznek fel. Arcáról nehéz megmondani vicsora okán, de mintha egészen mosoly- vagy még inkább vigyorszerű lenne az a kifejezés, ami felvett. Határozottan úgy tűnik, örül a jelen fejleményeknek.
- Kezdetnek ezt. Érzed már a szabadság szelét, lánytestű fenevad? Szórakozzanak csak a szörnyek, a szabadok, mielőtt visszatérünk arra a bizonyos másik arcodra!
Kézfeje alkarja végén természetellenesen könnyedén, akadálytalanul fordul körbe, hogy végül ráfogjon az őt tartó kézre csukló tájékán. Termetéből közel sem következne az az erő, melyet kifejt, már amennyiben emberként kívánná bárki is kezelni. Kajánul kuncogva ropogtatja meg társa kezét viszonzásul, melyet az eleddig nem érzett inger lévén akár még élvezhet is. Egészen addig szorítja, míg a lány fájdalma következtében ösztönösen ellen nem áll erejével az őt érő erőhatásnak. Amint kellő intenzitással beburkolta ez a láthatatlan fátyol testét, olybá tűnik, még az eddigieknél is lelkesebbé válik a fekete.
- Törjünk össze egymást, s mást! - mondja többszólamú, földöntúli hangján, mégis halkan - Adj nekem örömöt, szórakozást! Cserébe kapsz tőlem te is, s mást.
Gyíkokat megszégyenítő reflexszel perdül, hogy abból a lendületből hajítsa a kezében szorongatott lányt egyenesen a legközelebbi vastagabb törzsű fa felé. Még ha amaz egészen meg is reped, törzsében nyomot hagy a karcsú test, Főnix burka nem szenved jelentős kárt. A szörny guggolva ringatózik, maga mellett támaszkodva két kecses, négyujjas kezével. Közben valamit mormol, dúdolászik. Láthatóan lelkes, várja a folytatást.
- Nem kell melléd senki más, ezért olyat nem találsz, aki mégis beléd mász' - mintha csak versikét skandálna - Nem kell senki, nem tudsz félni, egyedül vagy, tiszta az agy - ritmusra ringatózik, butácska rímei fürgén pattognak szájából - Tiszta az agy, szíved befagy, hogy ebből kitörj, kell másik szörny - mint legendák, rémmesék koboldképű ördöge, ki igazat szólván tökéletesen összezavarja, kétségbe ejti az egyszerű embereket. Itt azonban szó sincs egyszerű emberekről, a kobold külső pedig igen kellemes, megnyugtató látvány volna ehhez a lélekbe maró feketeséghez képest - Tetszel nekem, múlik telem, kellesz nekem, játsszál velem!
Mindkét test körül irtóztató, ember számára felfoghatatlan intenzitású, átható vibrálásként ölt formát a temérdek indulat, iszonytató hatalom. A szörnyeteg mondókája éppen abban a pillanatban ér véget, mikor ezen két rezgés határa összeér, dallamként egyesülve, s létrehozva valamiféle új, borzongató összhangzatot.
Bár eleddig nem mutatta jelét, hogy szüksége volna rájuk, izmai - avagy ahhoz hasonlatos szervcsoportjai - megfeszülnek, koromszínű erek pókhálószerű hálózatát domborítva ki teste felszínén. Mosoly sehol, mégis vicsora vigyor. Ugrásra kész, a megfelelő pillanatra vár. Tudja, hogy a másik is így van ezen érzettel. Nem ereszti hát, az utolsó cseppig kiélvezi ezt a feszült, vihar előtti csendet. Még ha az imént dördült is egyet kettejük ege, éppen az ő keze által. Most minden tisztának, nyugodtnak tűnik. Bárki számára, rajtuk kívül. Már amennyiben nincs alkalma megszemlélni a két tűzben illetve vérben úszó szemű fenevadat.

Tárgy: Re: Peach Lake Vas. 3 Aug. - 17:46

Nikola & Jean

Egyre bizonytalanabb vagyok abban, hogy ez egyáltalán valóság-e és nem valamiféle furcsa álom esetleg, hiszen minden annyira kusza és annyira furcsa, hogy egyszerűen képtelenségnek tűnik, hogy valóságos legyen. Túlságosan sok mindent érzek, túlságosan sok minden zajlik bennem és körülöttem és egyáltalán hogy lehetne valóságos az, hogy még csak nem is érzékelem a saját testemet?
- Furcsán... nagyon furcsán. - nem tudom, hogy mit mondhatnék ezen kívül, mert azt hiszem jól, felszabadultan, de közben mégis felettébb furcsán, amit nem tudok hová tenni, egyszerűen nem megy. Képtelenül, talán ez is jó meghatározás lehet, de egy álomban szoktak történni olyan dolgok is, amik elrugaszkodnak a valóság mezejéről igaz? - Ugye álmodom? - balga kérdés, de mégis kicsúszik a számon. Ha ez egy álom, akkor az álomkép nem fogja azt válaszolni, hogy igen, vagy mégis? Talán elaludtam azon a padon, de talán már magát a vásárlást is álmodtam.
Bizonytalan vagyok, túlságosan is, amikor magához hív. Ha ez csak egy álom, akkor... nincsenek következményei, akkor nem jelent semmit nem igaz? Akkor csupán olyasmi, amire majd reggel emlékezni fogok és talán el sem hiszem, hogy tényleg ilyesmiről álmodtam, de az is lehet, hogy meg sem marad bennem ez az emlék, hogy ébredéskor egyszerűen tovaszáll, mint egy könnyed fuvallat.
- Kíváncsi... de félek az lenni. - még most is, még ebben az állapotban is, de mintha még a félelem is tompább lenne, mintha én magam is tompább lennék magamban, akármennyire is képtelenül hangzik el. Mintha szinte csak távoli szemlélője lennék annak, ami történik, mintha nem is én akarnám ezt, hanem csak úgy magától közelednék felé, és mintha tényleg külső szemlélőként nézném végig, ahogy a színek izzanak, ahogy a tűz lángra lobban a levegőben.
Csak akkor térek magamhoz újra, vagy legalábbis fogjuk rá, hogy ez talán már tényleg én vagyok, amikor érzem a fű csiklandozását az oldalamnál. Akkor riadok csak meg a ténytől, hogy ölel valaki... netán valami, miközben a ruháim még most is a parton hevernek pár méterrel odébb. A fekete bőr furcsa, szinte már bűvös, vagy ezt a szellő miatt érzem, netán az én bőröm hőfoka csökkent és azt érzem ilyennek? Értetlenül pillantok rá, az újabb szavak hallatán. Már megint ezzel jön a magányossággal, mintha csak tényleg sokkal jobban tudna mindent nálam, mintha csak mindent megmondhatna, irányíthatna... irányíthatna, ahogy mások is próbálnak. Hirtelen önt el a furcsa érzés, és lassan tűnik el a többi, a zavar, netán a félelem. Felemelkedem, de csak egyszerűen ülő helyzetbe és erősen markolok rá a kajára. Egyértelműen bántó szándékkal, egyértelműen pusztító erővel, dühvel, ami mintha csak folyton ott bent tombolna, elnyomva a félelem által, de most mégis szabadulni akar.
- Nem vagyok magányos... magányos csak az lehet, aki társakra vágyik. Én tökéletesen meg vagyok így, elég erős vagyok, hogy ne kelljen mellém senki más. Mégis mivel ajándékozhatnál meg te engem? - fogalmam sincs honnan jön ez az erő, ez a magabiztosság, ami soha életemben nem volt jellemző rám és most végképp úgy érzem, mintha furcsa... de helyet cseréltem volna velem... azzal, aki eddig bent volt, aki most kicsit felszínre tört, aki tombolni vágyik.

Tárgy: Re: Peach Lake Pént. 1 Aug. - 22:07

Egészen kusza minden, mintha ezernyi szemmel láthatna, milliónyi füllel hallhatna, milliárdnyi illatot érezhetne és megszámlálhatatlan apró ujjal tapinthatná, ízlelhetné a világot. Tudatában van annak, hogy ez nem megszokott, mégis ezen gondolattal szemben előtérbe kerül az érzés túláradó, mindent kitöltő volta. Tán nem is oly nagy fájdalom, hogy nem birtoklója már tulajdon testének, hiszen az legalábbis a halál mezsgyéjére sodródhatna a belé furakodó világtól.
- Hogy érzed magad? - kérdezi szellemhangon, bár igazinak hat még ha a levegő rezgéseinek hátrányos tulajdonságait nem is hordozza magában - Kölcsönadtam érzékeim egy részét, hogy megláthasd a szabadságot.
Teste lassanként kirajzolódik, bár továbbra is kontúrja van csupán. Emberforma, még sincs arca, bőre fényes fekete obszidián. Jean is megfigyelheti, mikor annak kinyújtott kezéért nyúl, az övé hófehér, tejszín. Nincsenek határjai, nincsen súlya. A semmi közepén lebegve közelednek egymáshoz, miközben valahol a létezőben megannyi dolog történik, melyek közül igen sok eljut hozzájuk is. Másik kezét is a lány, avagy a lény felé nyújtja, mintegy ölelőn. Minden bizonnyal annak közeledésére vár, bár ezt rövidesen szavakkal is megerősíti, nem kell sokáig várnia a másiknak.
- Folytassuk ezt a gyönyörű, lidérces álmot, hogy meg is ízlelhesd! Ez az, amit mások szabadságnak hívnak, bár sohasem tudhatják igazán magukénak.
Közedésükkel színük is változik. A lány szellemalakja lassanként sárgába tolódik át, mielőtt lángvörössé válna. Mindeközben a setét szív teste világosabbá válik, s vérszín karmazsinba fordul át. Szinte érezni, ahogy a szilárdnak tűnő anyag áramló, lüktető, életet adó folyadékból épülne vel. A lányé pedig mintha bármelyik pillanatban táncra kelhetne, mint megannyi lángnyelv. Ha összeérnek, élet és természet izzása lobban fel, éled újjá.
- Kíváncsi vagy már?
Ha Jean beleegyezik, s sejti, a másik pedig tudja jól, így tesz, végtelennek tűnő energiák katlanja fűti a bekövetkező történések hevét. Tűzből születő Főnix, vérből születő Végzet, megérzed, ha bevégzed. A szavak kevesen vannak, a színek kifogynak, ha elbeszélni, netán lefesteni igyekeznénk azt, ami eztán történik. Annyi bizonyos, hogy egy csillag kihuny a távolban, majd létének minden energiáját egyetlen pillanatba sűrítve új és minden irányokba szórja szerteszét. Pontosabban így tenne, ha nem lopná fényét két együtt kavargó, zabolázhatatlan erő. Mintha egyszerűen elcsenték volna őt az égről.
Sötét van. Sötét van, a lány mégis tökéletesen érzékeli környezetét. Nem kizárt, hogy attól a koromszínű lénytől kölcsönzi ezen ingereket, kivel pőrén ölelkezve hevernek a fák között néhány nagyobbacska bokor takarásában. Egészen embernek tűnik, vele egykorú gyermeknek, színe azonban tetőtől talpig fekete. Szíve erős, teste minden egyéb porcikája nyugodt, mintha ezzel is egyfajta békét sugározna a lány felé. Még ha benne már nem is a béke dominál. Sokkal inkább az a vadság, az a szenvedély, amit végre kiengedtek. Igaz, sejti, időleges állapota. Sejti, ha egyáltalán figyelmet szentel efféle gondolatokra. Mint az oroszlán, melynek megpiszkálták a bajszát. Éppen csak nem éhes, illetve nem húsra vágyik. A fekete lény mosolya vigyorba vált, felfedve hegyes, obszidiánszínű ragadozófogait.
- Most már nem vagy magányos. Fogjam be, igaz? Mutasd meg az igazi éned, és megajándékozlak - fűzi hozzá vicsorogva.
Mintha pimasz volna, bár eddig efféle érzéseket nem mutatott. Most mintha ő is vadabb lenne, kevésbé gyermek és kevésbé fennkölt. Az álom még mindig lidérces, a Főnix azonban most nem akar félni.

Tárgy: Re: Peach Lake Pént. 1 Aug. - 12:39

Nikola & Jean

A formája szabad, ezt nem is tudom, hogy pontosan mit jelent, talán azt, hogy nincs is igazi alakja? Gondolom legalábbis, hogy azért egy kavargó foltot látok, nem pedig egy tényleges alakot, de azért ez a kéz akkor is hátborzongató, ha valaki megkérdezné, akkor tuti biztos, hogy nem hinné el, ha elmesélném. Ha jó... a mi sulinkban talán igen, de az egész sztorit akkor sem, bár őszintén szólva ezt az egészet még csak el se merném mesélni senkinek, főleg azokat, amiket éreztem, még Alexnek sem, pedig vele aztán tényleg nagyon sok mindent megosztok.
Tényleg fogalmam sincs, hogy miért nyúlok végül felé, nem kéne, valahol belül érzem, hogy nem kellene, mert igenis veszélyes lehet, bármit is mond, mégis túlságosan erős a késztetés és talán a kíváncsiság is bennem. Azt be nem merném vallani, hogy azért van, mert talán tetszett az a túláradó szabadság, amit éreztem. - Nem vagyok... magányos... - milyen jó is lenne ezt határozottabban kimondani. Igazából nem vagyok az, inkább csak bizonytalan és van egy részem, amit nem tudok megosztani másokkal, ami valahogy olyan elzárt és én magam sem ismerem eléggé még, és talán nem is akarom, e miatt is félek ettől az egésztől, ami most történik. Mintha csak egy álom... egy rémálom lenne, ami próbál berántani oda, ahova nem akarok menni és közben mégis. A szavaira újra megriadok kicsit és egy tétova mozdulattal húznám vissza kezem, de akkor már megfogta és húzza be a vízbe. A szívem hevesen dobol, és hiába tudom, hogy el kéne rántanom, hogy el kéne mennem végre, de még sem teszem.
- Persze, hogy félek. Nem tudom, ki vagy és... mit is akarsz és... nem akarom, hogy akarjam ezt. - bizonytalan vagyok most is és egyre inkább tartok az egész helyzettől, tőle... az itt léttől. Csak akkor kezd múlni az érzet, amikor újra előtérbe kerül az előbbi, a kellemes része, amit nem szabadna éreznem, aminek nem kéne örülnöm, ami nem kellene, hogy jó érzéssel töltsön el és mégis ez történik. Akaratlanul is egyre erősebben szorítom a kezét és jó eséllyel, ami csak van körülöttem egyszerűen a levegőbe emelkedik. Kisebb kavicsok, lehullott levelek, túlságosan irányíthatatlan és elsöprő az érzés. Lehunyt szememet szorítom, ahogy kavarognak a fejemben a gondolatok, millió, mintha egy egészen nagy, új világ tárult volna ki, nem úgy, mint amikor folyton elzárom magam mindentől meg úgy biztonságosabb. Szaporán veszem a levegőt, a testem valahogy önkéntelenül feszül meg és akármennyire is próbálok, képtelen vagyok megnyugodni.
Csak akkor eszmélek fel, amikor már állok, vagyis ez nem jó kifejezés, mert nem érzem a cipőmet, a talpam alatt sem a füvet, aztán kiszúrom a ruháimat a parton és ösztönösen kap...nám magam elé a kezeimet, de ez sem ért semmit, hiszen nincs mit takarnom. - Mi ez... mit csináltál? - jó, most már tényleg kezdek baromira megijedni. Lehet, hogy tényleg álmodom az egészet. Azt már meg sem merem kérdezni, hogy mégis mi a fenét akar adni nekem.

Tárgy: Re: Peach Lake Pént. 1 Aug. - 0:30

Jean kérdésére a hang eddigi aktivitásához képest meglepően gyors tempóban, kellő folyamatossággal felel. Formánk szabad. Éppúgy, mint a szellemünk. A setét szív biztos ugyan nem lehet benne, hogy a leány érti szavai mögöttes tartalmát, hanglejtése alapján azonban legalábbis úgy sejti. Érdekes, hogy a fekete folt nem rendelkezik arccal, mégis így mimika híján is kiérezhető valamelyest néhány egyszerű hangulat homályos gondolatai közül.
Türelmesen, különösebb sürgetés nélkül tűri a bizonytalanságot. Tán mégsem oly gyermeki lélek, mint azt elsőre hihettük volna. Kavarog csendesen, sötéten. Keze rendíthetetlenül, s mozdulatlanul várakozik a víz felett. Tisztán kiérzik, élő, mégis valószerűtlenül türelmes és nyugodt kitartott pozíciójában is. Kimérten felel az újabb kérdésekre, megfelelően hosszú hatásszünetekkel tűzdelve mondandóját. Hangja továbbra is visszhangos, belülről felszólaló, bizsergető.
Kíváncsiak vagyunk rád... Tetszenek a gondolataid és a formád... Te is magányos vagy belül... Ujjai finoman zárulnak, ahogy lassacskán megfogják egymás kezét Jeannel. Óvatosan szorítja meg a lány kezét, mint egy gondoskodó barát, vagy egy gyöngéd szerető. Szinte észrevehetetlenül lassú mozdulattal húzza be a kezét a vízbe, egészen csuklóig. Félsz tőlünk? Szavaiból kiérzik, hogy kiválóan érzi kíváncsisága tárgyának heves szívverését, fokozatosan felforrósodó testét. Nem bántunk nagyon. Tetszeni fog. Ha ellazítod magad, a kéj elnyom minden fájdalmat. Miután hallotta az első összetett mondatot attól a bizonyos valamitől, mellyel kéz a kézben készül az ismeretlenbe, újból túláradó érzéseket élhet át. Testét elönti a kéj, miközben elméjét túláradó, felfoghatatlan mennyiségű gondolat és érzet taszítja fojtó zsongásba. Olyan ez, mintha egy egyszerű gondolkodó csupán sétálna saját tudatában, Jeant pedig valaki éppen megajándékozta volna a repülés képességével. Ez a fajta repülés talán kevésbé félelmetes így, hogy fogják kezét.
Az érzések garmadája még azt is feledteti, hogy létének szilárd porhüvelye lassanként kezdi feladni az őt érő hatások ellenében. Mielőtt azonban végleg leállna, összeroskadna a terhelés alatt, Jean érezheti, amint minden porcikája apró darabokra hullik. Szétoszlik, megszűnik egységként létezni.
A tó partjára hullik egy teljes öltözet ruha, gondosan betakargatva a pár női cipőt.
Ekkorra már réges rég nem érzékeli környezetét. Körülötte ragyogó, fehér fény. Előtte fekete alak, ki hozzá hasonló magasságú ember sziluettje, részletei nem láthatóak a vakító világosságban. Adok neked valamit, ami egyszer megmentheti a léted. Hangja egyértelműen a fekete sziluett felől szól, mely Jean megfoghatatlan lénye előtt lebeg, ki szintén nem érezhet maga alatt talajt. Épp úgy, ahogy önmagát sem pillanthatja meg. Amennyiben beszélne, szavak nélkül, szellemhangon fogja tenni ő is.

Tárgy: Re: Peach Lake Szer. 30 Júl. - 13:36

Nikola & Jean

Elcsendesedik, legalábbis egy kis időre, de nem végleg, hogy megnyugodhassak végre. Nem értem az egészet és fogalmam sincs, hogy ki teszi, talán tényleg olyan valaki, mint mi, egy másik mutáns? De mégis hogyan képes ilyen zavarba ejtő érzeteket kelteni bennem? Nem tudom, hogy hogyan kéne rá reagálnom, egyelőre még az is nehéz, hogy végre megint magamra találjak, hogy végre megint egy kicsit jobban legyek, mert... mert az egész túlságosan felkavaró, már csak azért is, mert annak ellenére, hogy nem akarom, hogy újra megtörténjen, valahol mélyen mégis. Valahol mélyen jól esett, ahogy az elmém szabadon szállt, ahogy minden kitárult előttem arra a pár percre és a többi... az még inkább zavarba ejtett, most pedig mint egy szenvedő gyerek azt kell mondanom a kedvenc süteményemre, hogy nem kérek belőle többet, pedig igen, de tudom, hogy nem kellene, hogy nem szabad, hogy... hogy az rossz, ha túl mohó vagyok.
- Nem értelek... csak... csak ez vagy? Egy folt, vagy van formád is? - nagyot nyelek, amikor a bőröm szinte zsibongva bizsereg. Próbálok elvonatkoztatni tőle, próbálok nem figyelni arra, ami történik, de nagyon nehezen megy. Talán csak akkor, amikor meglátom azt a... komolyan egy két nyúl ki a vízből, csak így önmagában, minden más tartozik nélkül. Próbálok megnyugodni, de nehezen megy és elsőre kissé hátra is hőkölök. Nem akarom... nem akarom megfogni... de igen! Összeszorítom a szám, még a kezem is ökölbe szorul, amit szinte észre sem veszek, csak akkor, amikor már a körmöm túlságosan mély nyomokat kezd vájni a tenyeremben.
- Miért csinálod? Nem fogsz... nem fogsz bántani? - hevesen zakatol a szívem és képtelen vagyok lelassítani, képtelen vagyok lassabban venni a levegőt, pedig próbálom, nagyon is. Előre nyúlok, aztán visszahúzom a kezem és ezt még sikerül párszor eljátszani, mint a kaméleon, ahogy előre-hátra leng a fán, amikor előre halad, az én mozdulatom is kissé darabos most, ahogy a fejemben vetekszik egymással a két hang, mintha csak egy kis ördög és egy kis angyal ülne a két vállamon és próbálna meggyőzni az igazáról. Észre sem veszem, hogy mikor érem annak a kéznek a kezdetét, mikor érek hozzá az ujja végéhez. Nem kéne, tudom, hogy nem kéne, a vészharang szinte visít a fejemben, hogy álljak fel és tűnjek el innen, és mégis visszatart valami, valamiféle erő, magam sem értem, hogy mi.

Tárgy: Re: Peach Lake Szer. 30 Júl. - 0:40

Jean láthatóan újra és újra kétségbe vonja saját érzékelésének valódiságát, ahogyan már-már tulajdon eszének épségét is. Nem meglepő, hiszen az iménti extázis, melyet az a soha nem tapasztalt szintű mentális egyesülés szintén lehetne képzeletének műve. Képzelete pedig nem a valóságot, sokkal inkább elképzeléseit, vágyait tükrözi. Amennyiben pedig vágyai ilyen pajzánok volnának, nos az még ha nem is illendő, tán kevésbé volna félelmetes számára. Ezt a fajta megnyugvást azonban nem tudhatja ilyen könnyedén magáénak, ugyanis még élénken él szellemében és testében is az érzés emléke. Sőt, mondhatni maga az érzés is. Arról nem is szólván, hogy mennyire kedvelte ezen érzeteket, és ezt a setét szív láthatóan nagyon is jól tudja. Továbbra sem tágít, ám egy rövidke időre mintha lassulna mozgása, s kommunikálni sem próbál. Egy rövidke ideig. Éppen elég ideig ahhoz, hogy az imént említett, kedvére való érzés okán a lány hiányolni kezdhesse az ismeretlennel való kommunikációt. Nem tűnt el örökre, hamarosan ismét megbolydul az a bizonyos fekete folt.
Ki vagyok? Senki, és sok mindenki, mindenki. Visszhangozza újabb szavait, miközben a fiatal lány előtti vízben kavarog. Mi vagyok? Nem tudjuk. Te mi vagy? Hasonlítunk. Egyszerű, könnyedén értelmezhető mondatok, ha mégoly sejtelmesek is. Minden szava, mely szinte biztos, hogy hang formájában nem anyagiasul, folyamatosan enyhe bizsergést okoz Jean bőrének felületén. A jelenség talán összeköthető a korábban tapasztaltakkal. Ami azonban ezután következik, az tán még sokkalta hátborzongatóbb minden eddigi jelenségnél, amit a kiismerhetetlen jelenés produkált. Egy gyönyörű szép - mondhatni, tökéletes, lágy tapintású - kéz emelkedik ki a feketeségből, mely természetesen tökéletesen valószerűtlen jelen pozíciójában. Mindössze csukló felett néhány ujjnyival ér ki a vízből, láthatóan nyúl valamiért. Avagy valakiért?
Engedély. Kérünk engedélyt. Visszatér a fekete, visszhangos, borzongató hang. Így már illik. Ne félj... Gyere... Minden bizonnyal értette, amit a lány mondott, és láthatóan alkalmazkodni is igyekszik hozzá valamilyen módon.

Tárgy: Re: Peach Lake Szer. 23 Júl. - 14:27

Nikola & Jean

Az a legrosszabban ebben az egészben, hogy szeretném, ha vége szakadna... épp annyira, mint amennyire nem szeretné és ez zavar a leginkább. Már kihúztam a kezem a vízből, még sem volt ez elég, mégis újra és újra érzem a testemen végigcikázni azt a felszabadító érzést, amitől akármennyire akarom képtelen vagyok végre normálisra csökkenteni a légzésemet. Nem nyugszik a szervezetem, pedig nagyon szeretném, mert akárhogy is, de ilyet akkor sem illik. Így kezelni a másikat, mert akármennyire is abszurdnak tűnik egyre inkább biztos, hogy ezeket valahogy ő... az... mindegy, de ki váltja belőlem valami, és nem csak úgy magától történik. Továbbra is szinte már kapaszkodóként markolom meg időnként a füvet, amíg végül el nem csendesedik, amikor felteszem az utolsó kérdésemet. Abban sem vagyok biztos hogy a kérdésem nem totális marhaság-e, de amikor még válaszol is... és ahogy teszi, hátborzongató, mégis... szomorúnak tűnik. Hogy a fenébe lehetne egy halraj szomorú? Ez csak egy lüktető fekete sötétség nem igaz? Nem más, csak ennyi, nem lehet szomorú!
Döbbenten nézem pillanatokig az egészet, ahogy közelebb jön, majd távolodik és valahogy ösztönösen rezzenek meg, amikor megint meghallom azt a sok hangot. Illik, ha jó... de akkor sem, mert nem kérdezett és ez olyasmi, ami... Ezt akkor sem illik, csak ne dobogna olyan hevesen érte a szívem, hogy újra átéljem, mint valami eszelős tűzijátékot a fejemben és... másutt. A víz felé nyúlok, talán az utolsó pillanatban áll csak meg a mozdulat, talán csak alig néhány milliméternyire a víztől, én pedig csak megrázom a fejem. Hiába tetszik valami nagyon, ha tudod hogy nem jó, akkor nem szabad, akkor vissza kell fognod magad, ennyire egyszerű.
- Mondd meg, hogy ki vagy... hogy mi vagy... Ha magányos vagy barátkozhatsz máshogy is, nem csak... így. - egyre inkább kezdem úgy érzeni, hogy nem vagyok teljesen normális, hogy még mindig egy fekete folttal, tulajdonképpen halakkal beszélgetek. Ez egyszerűen... teljesen irreálisnak tűnik úgy, ahogy van. - De, ha barátkozol... ne tegyél olyat mással, amire nem kaptál engedélyt. - olyan furcsán gyermetegnek tűnik a gondolkodás módja, azért próbálok én is úgy beszélni vele, mint egy gyerekkel, aki nagyon szeretne játszani a kedvenc játékával, de nem lehet, mert várja az ebéd és ezt el kellene fogadtatni vele valahogy.

Tárgy: Re: Peach Lake Kedd 22 Júl. - 23:05

Jean érezheti, hogy ha csupán - leginkább - mentális érzelemben, de valamilyen különös módon a setét szív együtt lüktet azzal a szívvel, ami az ő mellkasában dobban egyre erőteljesebben minden apró rezgésre, melyet a pillanat vagy még inkább pillanatok heve gerjeszt töretlenül testében. A bizsergés nem szűnik, sőt! Mintha ez a különös erő még ösztökélné is, hogy hevesebben, őszintébben reagáljon minden impulzusára. Győzködésére, amennyiben létező dologról van szó, egyértelműen nem csenddel felel. Legfeljebb ideig-óráig tartó szünetekkel, melyek akár vihar előtti csendként is értékelhetőek, hiszen utánuk minden alkalommal villámcsapásként cikáznak szerteszéjjel testében azok az elméjéből kiinduló hatások, melyek buja módon vonzó, csodás, mégis végletekig zavarba ejtő érzetekkel ajándékozzák meg.
Utolsó kérdésére mintha megszeppenne, vagy legalábbis eltöprengene az a fekete folt, az a lény, az a valami. Avagy azok a valamik. Hosszas pillanatok telnek el, míg a halak igen egyszerű, ám folyamatosan ismétlődő mozgásmintát követnek. Semmiféle változatosság, semmiféle interakció.
Tán fél perc vagy egy egész is eltelik eseménytelenül, mikor végül mintha újra reagálna valami módon, ha nem is túl gyorsan. Kórusuk kimért, már-már óvatos hangon felel. Pontosabban visszakérdez. Hangjukban kíváncsiság, némi zavar.
Magányosak vagyunk? Lehetséges, hogy valóban eltöprengett ezen a kérdésen. Magányosak vagyunk. Visszajössz hozzánk? Bár formája kérdés, mégis sokkal inkább hallatszik kérésnek, még inkább kérlelésnek. A koromszínű halraj is meg-megmozdul a lány felé, majd minden alkalommal visszaáramlik korábbi helyére. Illik. Ha jó, illik. Ne félj! Suttognak, végtelen sokan. Magányos.
Újból csend áll be, s lassan kavarog tovább a fekete folt.

Tárgy: Re: Peach Lake Szomb. 19 Júl. - 8:37

Nikola & Jean

Egyszerűen csak próbálok megnyugodni. Nem mondom, hogy könnyen megy, azt sem, hogy egyáltalán sikerül. A szívverésem nem akar lassulni, pedig próbálom szabályozni a lélegzetvételemet. Így kell, azt hiszem így láttam egy filmben. Az ember tudja szabályozni a testi funkcióit, ha nagyon koncentrál rá, csak épp nekem ebben nincs gyakorlatom, ezért nem érem el úgy és olyan gyorsan a kellő hatást, ahogy szeretném és ahogy kellene. De tovább próbálkozom és igyekszem meggyőzni ezt a... valamit, valakit, ha ilyet nem teljesen őrültség kimondani, hogy hagyja abba, mert nem jó ez. Nem akarom ezt érezni, mert félek tőle, de túlságosan jó volt és ez nagyon is riasztó. Már egyértelműen hallom a szavait, nem csak káoszos suttogás, ki tudom venni a kánonból pontosan, hogy mit mond, ez pedig nem lehet akkor csak valami képzelgés, hiszen nekem válaszol, direkt nekem. Csak megrázom a fejem, csak lenne ez határozottabb, csak tudnám azt mondani, hogy nem volt jó, de arra képtelen vagyok, nem tudom kimondani szóban.
- Akkor sem illik! - tényleg nem megy, nem tudom azt mondani, ami nem igaz, de attól még nem teheti, akárki is, vagy akármi, egyszerűen nincs joga olyasmit tenni velem, amit én nem akarok. Nem szabad így... befolyásolni a másikat. Az újabb szavakra csak mintegy védekezőn ölelem magamhoz a kezem, talán azért is, hogy visszafogjam, hogy még véletlenül se akarja újra a vízbe nyúlni.
- Én nem... nem kóstoltam meg semmit. - komolyan megőrültem? Itt beszélgetek a vízzel, halakkal és valami hanggal, ami tőlük származik, vagy nem is tudom honnan. Ez az egész... túlságosan furcsa, néha már abban sem vagyok biztos, hogy ébren vagyok még és nem álmodom-e. Talán elaludtam a padon. Észrevétlenül csípem meg akarom, mint ahogy az a mesékben is működni szokott, hátha attól sikerül végre felébredni. Elszundíthattam a padon talán... remélem. Nem történik semmi, félő, hogy nem változik tőle semmi sem.
- Nem vagyok magányos. Vannak barátaim, van családom. - rázom meg a fejem. Persze mindent, amit érzek nem érthet meg mindenki, de mindenkinek vannak olyan gondjai, amiken nem lehet segíteni, vagy javítani nem igaz? - Talán... igazából te vagy magányos? - te... már komolyan személyként kezel őt? Nem vagyok normális! Ez nem... ez nem lehet valóságos!

Tárgy: Re: Peach Lake Pént. 18 Júl. - 15:52

Jean jól sejti, mikor kezdi úgy hinni, az itt folyó történések nem valamiféle tréfa tárgykörébe tartoznak. Veszélyes, igazán veszélyes az, amivel éppen ismerkedik. Különösen számára, hiszen nyilvánvaló, hogy nem ússza meg egyszerű táplálékként. Az túl könnyű, korai végezetű sors volna számára. Amennyiben létezik ilyesmi, egyenesen lelkébe hatolva igyekszik az ismeretlen jelenség hatni rá. Tán nem is csupán hatni rá, sokkal inkább... elcsábítani? Nem teljesen alaptalan a felvetés, hiszen a történések ebbe az irányba sodorják a fiatal lányt. Olyasmivel küzd és olyan módon, melyet eddig nem ismert. Ráadásul hiába riasztja, hiába minden félelme, továbbra sem hagyja magára a különös jelenséget. Mintha vágyná a borzongást, melyet ez a félelmetes, eleddig ismeretlen érzés okoz számára.
Miután átélte, mit át kellett élnie, mintha még sokkalta barátságosabban és simulékonyabban viszonyulna hozzá a különös raj. Ahogy kihúzza kezét a vízből, visszafogottan, ám továbbra is könnyedén kelleti magát az a bizonyos fekete folt. Olyan, mintha játékosan, mégis magabiztosan, már-már fölényesen mosolyogna. Ugyan, miként? Hiszen egy halraj nem képes mosolyogni. Tán a képzelet műve volna ismét? Avagy most is valóságos, ahogy mindeddig is így volt?
Nem illik? Visszhangozza a lány fejében végtelennek tűnő, legalább tucatnyi szólamot harmóniába rendező kánon. Nem szabad? Fűzik tovább, mintha akadna még mondandójuk. Illik, nem illik. Nem volt jó?
Időről időre tér vissza hangjuk, önmagukkal azonos ritmusban, mintha egyazon vers sorait skandálnák. Rímeik nincsenek, mégis összetartozóak e gondolatok. Ez így nem illik. Megkóstoltál, mi is kóstolnánk. Hangjukon nem hallatszik követelőzés, harag, vagy bármiféle negatív érzelem zöngéje. Inkább kissé alul-hangsúlyozott, kérlelő gyermek hanglejtése az, amire haloványan hasonlítható. Gyere... Ne légy magányos! Teszik hozzá némi várakozás után.
Érdekes, hogy az emberek folyton meg nem értettségük okán panaszkodnak, mikor éppen nincs jobb kifogásuk arra, miért nem értenek szót egymással. Ennek ellenére azok, akik valami módon könnyebben megfejtik mások motivációit, gondolatait, nos ők tán még a többieknél is sokkalta inkább egyedül vannak. Egyedül a tömegben.

Tárgy: Re: Peach Lake Pént. 18 Júl. - 9:59

Nikola & Jean

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy már az elején el kellett volna mennem, és közben mégis bizonytalanul szemlélem a helyzetet. Ha ez csak egy tréfa, akkor unalmassá válik annak, aki műveli, ha már nem foglalkozom vele nem igaz? Ellenben, ha nem csak egy tréfa... ha valami rosszabb, valami veszélyes, akkor nem hagyhatom csak úgy itt, mert másokra ártalmas lehet. Ha viszont csak a képzeletem játszik velem a fáradtság miatt, akkor végképp butaság megijednem bármitől is.
Valahol érzem, hogy nem kéne, de mégis közelebb megyek. Riasztó, az ahogy az a valami folyamatosan mozog, kavarog és mintha mosoly játszana benne, pedig ezek csak halak... igaz? Mégsem annak tűnnek, és talán a legostobább tett, amit elkövethetek mindezek után azzal, hogy a vízbe nyúlok, de mégis ez a késztetés vonz. Mint egy gyereket, amikor tudja, hogy a tűz éget, hiszen mondták még neki, de mégsem tudja megállni, hogy ne érintse meg a gyertya lángját, akár csak egy pillanatra, mert a saját bőrén is meg akarja tapasztalni, hogy amit sejt, amit mondtak neki, az tényleg úgy van-e.
A halak közelebb úsznak, én pedig ösztönösen rántanám vissza a kezem az első pillanatokban, amikor megérzem a gyenge csípéseket, de valami mégis arra késztet, hogy ne tegyem. Úgy érzem, hogy meg kell kapaszkodnom attól, amit átjár. Mintha csak tűzijáték zajlana a fejemben, mintha túl sok lenne a gondolat és az érzés, amit képtelen vagyok befogadni. Egyszerűen eláraszt és kénytelen vagyok becsukni a szeme, összeszorítani, hogy el tudjam viselni. A szívverésem többszörösére gyorsul, főleg mikor ugyanezt a bizsergető érzés értem meg valahol a hasam tájékán is, ahogy végigfut végig felfelé, és lefelé is, cikázva a testemben. Szaporán veszem a levegőt, és nem sokon múlik, hogy nem dőlök előre a vízbe, hogy meg akarjak támaszkodni, így csak a lábaim engednek el és huppanok le a földre az eddigi guggolásból, hogy a mellettem megbújó fűcsomókba kapaszkodhassak. A legrosszabb az egészben, hogy riasztóan jó érzés.
Próbálom lenyugtatni a szívverésemet, amikor végre abbamarad, olyan kellemetlen érzésem van, mintha valaki... valaki olyasmit csinált volna velem, ami igazán nagyon nem illő. Ültömben összehúzom magam, összeszorítom a lábaimat magam előtt és kihúzom a kezem a vízből. - Igen! Hagyja abba... ez... ilyet nem illik. - egyiket sem. Az erőmtől amúgy is tartok, mindig is tartottam, nem csoda, ha nem akarom többet, bármennyire is jó érzés volt, épp e miatt nem akarom, mert... élveztem, egy részem élvezte.

Tárgy: Re: Peach Lake Szer. 16 Júl. - 23:17

Különös, ám valami oknál fogva mintha a raj reagálna Jean hangulatára. Végső soron ez nem is annyira rendhagyó jelenség, hiszen telepata, ezt már ő maga is tudja. Az viszont mégis furcsa, hogy amaz is ilyen erőteljes hatással van őrá. Már ha feltételezzük, hogy egy egyszerű halraj az, ami így összezavarta szegény lányt. Egyáltalán nem biztos. Jelenleg semmi sem biztos, bármely apró momentum lehet a képzelet szüleménye.
Ez a fekete örvény cseppet sem zavartatja magát, bárhogy is féljen, bárhogy is csodálkozzon egyetlen nézője. Ugyanolyan játékos módon tréfálkozik alakjával, mozgásával, színével, változásával. Fáradhatatlanul jelen van, folytonos kavargásban.
Jean félelmével mintha megváltozna, s lassulna vele együtt minden. Minél meredtebben bámulja, annál inkább mozdulatlanná dermed. Ám sohasem egészen, egy kevéske mozgás mindig jelen van, sosem válik állandóvá a kép. Egészen olyan hatást kelt, mintha mosolyogna, bármennyire is ostobán hangozhat ez hétköznapi ember számára. Hiszen ezek halak, egy rakás ostoba állat. Vagy mégsem? Akár egy setét szív, mely újra és újra dobban. Találó, mégsem bizonyítható.
Érintése nyomán a halak finom kerülővel állnak újból össze, mintha el kívánnák kerülni kezének sodrát. Ezt azonban ügyetlenül teszik, lévén egy-két aprócska test hozzáér a lány ujjaihoz. Mintha enyhe csaláncsípés érné bőrét, miközben újból megrohanja az érzések és gondolatfoszlányok impulzusának tömege. Akárha egy magányos lélek hirtelen csakis rá figyelő tömegbe csöppenne.
Valódi mentális orgazmust élhet át, s ha ez nem volna elég, teste is ennek megfelelő érzetet kezd produkálni. Hosszú pillanatokig tart az érzés. Jó, ha bele nem esik a vízbe, míg megrohanja a különös jelenség érzékeit. Annyi bizonyos, hogy kezét nem akarja majd eltávolítani a rajból, míg tart. Aztán csak véget ér, ahogy egyszer mindennek vége szakad.
Abbahagyni? Biztosan ezt szeretnéd? hangzik ismét az alig-alig érthető suttogás. A raj ismét mosolyog.

Tárgy: Re: Peach Lake Szer. 16 Júl. - 10:30

Nikola & Jean

Fogalmam sincs, hogy mégis mi a fene folyik itt. Ha valaki szórakozna velem, akkor már előbukkant volna nem igaz? Ha egy másik diák az, aki meg akar tréfálni teszem azt, akkor már előugrott volna egy bokor mögül, hogy ő volt, hogy jót nevethessen és végre én is jót nevethessek az egészen, de nem történik ilyesmi. Hiába várom, hiába remélem, csak tovább mocorognak a halak, mintha csak egészen együtt mozognának és mégsem... furcsa. Amikor pedig közelebb lépek és egy pillanatra a húgom arca rajzolódik ki meg kell dörzsölnöm a szemem, hogy jól láttam-e, de aztán el is tűnik onnan, mintha nem is lett volna. Tényleg ennyire elfáradtam? Nem tudom... igazán nem értem az egészet.
A szívem mégis hevesebben ver, mint kéne, mert azt hiszem... félek. Igen, a helyzet, az egész ismeretlen szituáció, a furcsa hangok és képek egyszerűen riasztóak, és nem tudom, hogy mit kéne kezdenem vele. Nem ér semmit a vízbe hajított kő, nem ér semmit egyetlen mozdulatom sem, fogalmam sincs, hogy mégis mi a fenét kéne tennem. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha egyszerűen csak hátat fordítanék az egésznek és távoznék végre. Igen... igen az lenne a legjobb. És itt a döntés körül veszem észre újra a vízben azt a jelenést, ahogy mintha valamiféle arc állna össze a rajból, a felhőből. Újra megtorpanok, és és kissé reszketeg kézzel nyúlok bele a vízbe, miután leguggoltam a parton. Egyszerűen csak fel akarom kavarni, mert láttam ott valamit, és nem tudom, hogy mi volt az oka, hogy csak a szemem káprázott, vagy mégis mi a fene volt ez.
- Kérem... hagyja abba. - fogalmam sincs, hogy ennek van-e értelme, de mégis olyan érzésem van, hogy ez a valami okkal történik. Nem tudom ki csinálja és miért, de nem szoktam látomásokat látni, nem szoktam annyira elfáradni és most mégis ez történik és nem is csak egy, mintha nem akarna abba maradni, pedig igazán szeretném, ha nem játszana velem valaki... valakik... még csak a képzeletem sem.

Tárgy: Re: Peach Lake Kedd 15 Júl. - 12:35

Csend, nyugalom. Hűvös szellő fújdogál. A tó vize finoman fodrozódik, ahogy a szél simogatja felszínét. Tovatűnt a fekete folt. Az a fekete folt. Nem tudni, ott volt-e egyáltalán, vagy csupán a képzelet szüleményeként létezett egy lélegzetvételnyi ideig. Amennyiben létezése valódi is volt, mostanra múlandóvá vált.
Helyébe halak érkeznek. Egészen aprók, melyek rajban úszkálnak. Így alaposabban megszemlélve őket, tán akad közöttük néhány ebihal is. Sőt, a halraj talán éppen őket vadássza, már amelyik még kellően apró hozzá. Végül mégiscsak halrajnak tűnik. Lehetséges, hogy ezek a csöppnyi békaivadékok is hasonlóan múlandók voltak, mint a fekete folt. Az a bizonyos fekete folt. Vagy mégsem?
Mikor gyorsabban, sűrűbben kavarog az ujjnyi állatokból álló raj, egészen olybá tűnik, mintha egyetlen sötét voltot alkotnának. A pillanat műve mindössze, azután újból szétválnak. Szabályosnak tűnik, mégis valódi káosz uralkodhat közöttük. Vagy mégsem? Egészen úgy pulzál rajuk, akár egy setét szív. A folt minden összehúzódása, majd szétterülése egy-egy újabb dobbanás. Újabb jeges, lélekbe markoló dobbanás. Mintha tömegek sóhajtanának egyszerre, s hajtanák maguk mögött a víz egymáson gördülő molekuláit. Nem tucatnyian, vagy százan, se nem ezren. Milliók, milliárdok, billiók, megszámlálhatatlan sokaság. Megannyi érzés- és gondolatfoszlány átláthatatlan tömkelege, melynek puszta érzete is az extázis és a fájdalom határán billeg.
Ahogy együtt gondol- és érez néhány röpke pillanat erejéig ezzel a különös, kavargó forgataggal, mintha tulajdon húgának mosolyát pillantaná meg az előtte úszó halrajban. Tova is száll a látomás, mintha ott se lett volna. Bizonyára elméje játéka volt, válaszként az eleddig ismeretlen behatásra. Avagy mégsem?
Tovább kavarog a feketeség, újra és újra dobban a setét szív. Mintha mosolyogna. Nem úgy, mint egy ember. Inkább mint egy felhő, netán egy misztikus, árnyakban rejtőző szörnyeteg. Vagy angyal. Esetleg egy bujkáló, félénk tündér vagy kobold. Olyasmi, aki még nem döntötte el, hogy bajt kever vagy barátkozik. Még az is lehet, hogy a számtalan eszébe ötlő talány és meseelem közül egyik sem.
Mintha mosolyogna. Nem, ezúttal nem úgy, mint egy felhő. Sokkalta inkább úgy, mint valami, aminek arca van. Mosolyog is. Elmúlik hamar. Mégis, mintha az imént valóban mosolygott volna. Mintha most tényleg, igazán...

Tárgy: Re: Peach Lake Pént. 11 Júl. - 9:24

Nikola & Jean

Valahogy úgy érzem mielőbb el kéne tűnnöm innen, de még sem teszem és nem értem, hogy miért. Azt hiszem tényleg arra tippelek, hogy valaki csak így akar megtréfálni és e miatt nem visz tovább a lábam, mert akkor... ő nyerne, én pedig tényleg és látványosan beijednék csak azért, mert valaki szórakozik velem. Ellenben egyre furcsább kezd lenni az egész, a suttogó hang és... létezik, hogy azt hallottam ki az egészből, hogy gyere? Azért rémes, ha a képességed az, ami mert néha nem lehetsz biztos benne, hogy hallod, amit hallasz, vagy csak odabent a fejedben? Mi van, ha csupán távoli gondolatok szöktek be a fejembe, de messziek ezért nem jut el hozzám minden szó pontosan? A professzor azt mondta, hogy sok mindenre képes vagyok, csak koncentrálnom kell, csak meg kell tanulnom irányítani és kezelni, ami persze időbe telik, de sokat gyakorolunk és menni fog. De hiába nézek körbe nem látok senkit, talán távolabb vannak? De akkor miért a víz felől érzem ezt a furcsa bizsergető érzést?
Fázósan karolom át magam, amikor szinte kiráz a hideg, pedig nem támadt fel erősen a szél, és még annyira hűvös sincs, mégis csak nyár van. Bizonytalanul nézek körbe újra, de még mindig nem látok senkit, csak a karomon végigszaladó libabőr jelzi, hogy valami nagyon nincs itt rendben.
- Ez egyáltalán nem vicces... - suttogok, de miért? Ha nincs itt senki, akkor nem is zavarnék meg senkit a rendes hangerővel, mégis ez az, ami most megy, nem tudnék hangosabban beszélni, valahogy az egész helyzet riasztónak kezd hatni. A tekintetemet pedig egyetlen pont vonzza folyamatosan a víz felszínén, kicsit a parttól távolabb. Talán csak tényleg egy ismerős, valaki a suliból, mondjuk aki jóban van a vízzel, vagy... nem is tudom. Nagy levegőt veszek és végül bármennyire is ostobaságnak tűnik közelebb lépdelek a parthoz. Csak az ujjaim ne lennének már szinte fehére attól, ahogy a táskám pántját szorongatom. Nem akarom, hogy hetekig járja körbe a sulit a sztori, hogy Jean Gray milyen nagyon berezelt egy kis tréfa miatt a tó parton. Nem, én nem fogok berezelni!
- Jól van, most már... elég lesz! - félúton kissé megköszörülöm a torkom, hogy a kissé rekedtes kezdés után határozottabban tudjam folytatni. Megy, siker! Aztán csak felveszek szépen egy kisebb kavicsot a partról és azt dobom oda, ahonnan ez a fura érzés áramlik felém, ahogy az árny eltűnt, ahol mintha... mintha lenne valami, vagy csak tényleg nagyon elfáradtam mára már a mászkálásnak hála.

Tárgy: Re: Peach Lake Szer. 9 Júl. - 21:59

Csend következik. Néhány rövidebb szélfúvás zavarja meg csupán a nyugalmat, mind a víz felszínén, mind a környezet némaságában. A tó apró fodor-hullámai alatt azonban ismételten elsötétül a víz, akárha lebegő olajfolt volna a felszín alatt, mely folytonos kavargással tartja meg helyzetét. Újból suttogás, neszek, töredékszavak hallatszanak. Olyan, mintha beszédhangok és nyögések keveréke volna érthetetlenségig rövid darabokra szabdalva, egészen lehalkítva. Gyere, hallik ki közülük egy pillanatra. Vagy csupán úgy tűnt, s érzékei játszanak a fiatal lánnyal? Talán. Újból csönd lesz. Ahogy kisimulnak a víz fodrai, nincs már sehol az árnyék-káprázat sem, hiába meresztgeti szemeit. Lehetséges, hogy beleképzelte abba, amit látott s hallott. Többet, mást. Ő azonban mégsem hiszi. Van egy érzet, mely hasonló a korábbi suttogó hangokhoz, melytől libabőrös lesz tetőtől talpig. Olyan érzés, mintha ezernyi szem pillantana rá. Mintha százezer ujj simítaná végig minden porcikáját. Érzés, melyet még sosem érzett. Hívogató, s félelmetes. Édes, mégis jeges és lélekbemarkoló.
Lelkében is csend lesz, s csöndes marad az eddigi vélt zajforrás is. Nem tér vissza az árnyék képzete sem, hiába fodrozódik a víz tükre. Hiába susog a szél lélekben szinte gyermek hősnőnk fülébe. Hiába zúgna is, ha győzné erejéből. Csend lesz. Fúj a szél, mégis csend van. Oda az imént még alant kavargó, félelmetes csodákat ígérő, fekete misztikum. Tán a képzelet hozta, s az is vitte vissza magával a távoli nemlétbe. Egyetlen dolog bizonyos. Utolsó kapcsolata a talán sohasem létezett, különös ismeretlen érzettel az a pont maradt. Az a bizonyos hely, karnyújtásnyira a part szélétől. Most hirtelen hideg lett a csend. Az a hely ott lent a vízben most egészen olyan, mint kialudt tábortűz után az utolsó meleget adó parazsak. Az a kevés hamu, mely még őrzi azt a csodát, ami melegséget hozhat az ember lelkének. Vagy testének? Egészen összekeveredett az újabb képzet a korábbival. Ez vajon korábbi képzelgésének hatása, s ilyen mélységben felkavarta? Ugyan, miért? Létezett egyáltalán? Talán.
Az az egy pont. Az a hely. Nincs is oly távol. Karnyújtásnyira mindössze a parttól. Legfeljebb néhány lépés...

Tárgy: Re: Peach Lake Szer. 9 Júl. - 15:29

Nikola & Jean

Kissé megborzongok, amikor apró hűvös szellő cikázik végig a bőröm felszínén. Azt hiszem ez is arra mutat rá, hogy lassan ideje lenne távoznom. A halak egészen jól el vannak, én viszont a végén még fázni fogok. Sejtelmem sincs, hogy mit kéne vennem, vagy tovább mászkálok a városban, hátha megszáll valami isteni szikra, vagy marad az, hogy mára feladom és szépen az első busszal visszamegyek a birtokra. Megkérdezhetnék valakit, hátha találok olyat, akinek van valami ötlete. Tuti, hogy mással is elő szokott fordulni, hogy olyan valakinek kell ajándékot vennie, akivel annyira nincs jóban és nem tud róla sokat, tehát nem hiszem el, hogy nem lehet találni valami általános izét, amit lehetőség szerint az ajándékozott nem vág ki az ablakon, mert béna, vagy mert amúgy totálisan felesleges és csak porfogónak lenne jó. A végén veszek neki egy doboz bonbont, ha nem lesz semmi ötletem és kész... azt legalább megeszi, remélem. Miért dobnál ki egy dobozni finom csokit? Csak azért, mert nem bírod a nővéredet, akitől kaptad? Annak semmi értelme sem lenne, butaság, nem a csoki hibája. Oké, az enyém sem, de... mindegy.
Tényleg nem veszem észre, hogy eltűnnek a halak, túlságosan lekötnek a fények, no meg a gondolataim. Csak az tűnik fel, hogy a távolban valami átsuhan a víz felett, vagy legalábbis elsőre úgy tűnik, de... ennek mégis mennyi realitása van? Biztosan árnyék, pont úgy fújta egy víz fölé hajló fa árnyait a szellő, hogy ilyen fura következménye lett. Pislogok párat és már épp rávenném magam, hogy felálljak, amikor újra meglátom, most már egyértelmű, hogy valami ott mozgott, és nem csak egy árnyék, mintha valami lenne, alaktalan, de mégis... valami. Füst, vagy csak egy kósza fekete paca, tudom is én, de... Na jó, nincs de! Fáradt vagyok és azért látok ilyesmit. Van, amikor az embernek káprázik a szeme és foltokat lát, ez most lehet hogy annak pont az ellentéte. Az érzékek szépen tudnak játszani az emberrel. Megrázom a fejem, és tényleg ráveszem magam, hogy felálljak. Akkor fogom csak meg erősebben a táskám pánját, amikor meghallom a különös suttogást is a víz felől. Jó, meg tudom magyarázni, hogy a fáradtságtól káprázik a szemem, de... ezt?
- Hahó! Van... van itt valaki? - komolyan fejbe kéne verni magamat, már miért lenne itt valaki? Ez nem a suli, ahol mindenféle hülye tréfákat szoktak űzni egyesek, ez a város és a tó part, itt nem történnek különös dolgok, vagyis olyanok nem, amiket tuti, hogy más valaki okoz. Mégis állok még mindig a helyemen, a pad előtt és meresztgetem a szemem pár pillanatig. Mi van, ha valaki... nem is tudom, bajba került, csak már annyira erőtlen, hogy kiabálni sem tud?

Tárgy: Re: Peach Lake Hétf. 7 Júl. - 23:55

Néhány aprócska hal összegyűlik a morzsák érkezésére, és oda-oda kapva csipegetni kezdik a lassanként aláhulló táplálékot. Időről időre a nagyobbacska halak arrébb lökdösik a kisebbeket, bár jól láthatóan az étel jobban érdekli őket, mint hogy kivel kell összedörgölőzniük táplálkozás közben. Nem kifejezetten okos állatok, ám az ösztönös funkcióikat - tán pont ezért - igen gyorsan, késlekedés nélkül hajtják végre. Azaz táplálkozás, menekülés. Alkalmas időszakban pedig szaporodás, természetesen.
Aranyból vörösbe forduló színben pompáznak a tó apró fodrai, midőn az esti szellő végigsimítja felszínét a lenyugvó nap fényében. Az ember egészen bele tud merülni ezen napról napra ismétlődő, érzésre mégis megismételhetetlen, minden alkalommal új élményt nyújtó jelenségbe. Olyannyira, hogy alkalmasint észre sem veszi, az imént általa táplált primitív állatok távoztak. Minden bizonnyal az időtájt, míg a naplementében gyönyörködött.
Még úszkál néhány darabka a nekik kiszórt ételből, így valószerűtlennek tűnik távozásuk. Nem szokásuk addig eltűnni, míg akár egy egészen kevés táplálék is maradt a helyszínen. Lehetséges, hogy aludni mentek, ha szoktak olyat. Esetleg valami megzavarta őket. Lehetséges, hogy az a fekete árnyék, ami villámgyorsan átsuhan a sekélyesen. Hogy mi? Mintha mi se történt volna, ugyanaz a csend, nyugalom. Talán csak káprázat volt, vagy a fáradtság teheti. Avagy tényleg elúszott arra egy hal, és a gyenge fényviszonyok mosták el ilyen különösre képét. Ezek bármelyike válasz lehet az iménti különös látványra. Azaz lehetne, merthogy újból megismétlődik, ezúttal gyorsabban. Mégis a vizet lesve Jean sokkalta könnyebben elcsípi azt a bizonyos pillanatot, mikor átsiklik a vékony fénypászmán ez a különös árny.
Nagyobb egy macskánál, de tán nem nagyobb egy kutyánál. Bár ezt igencsak nehézkes így megállapítani, hogy két kósza pillanatra tűnt fel csupán. Főleg annak fényében, hogy látszólag nem mutatja többet magát. Hiába várja a lány, hogy újból elsuhanjon előtte az a valami, nem történik meg. Igaz, mintha eközben valami különös suttogást hallana a vízfelszín felől...

Tárgy: Re: Peach Lake Pént. 4 Júl. - 9:01

Nikola & Jean

Időnként természetesen ki kell mozdulni és nem lehet mindig nagy tömegben tenni igaz? Ez most nálam is egy ilyen nap, főleg mert az egyik legnehezebb feladat vár ma rám, amit még nem tudom hogyan oldok meg. Ajándékot kéne vennem Saranak, a húgomnak, aki ki nem állhat, pedig nem vétettem ellene semmit, legalábbis semmit sem szándékosan, de ha egyszer szülinapja lesz mégis csak illene vennem neki valami, de mit, ha nem is ismerem igazán? Megkérdeztem anyát persze telefonon, de neki se sok tippje van, azt mondta, hogy egyre inkább nem tud ő se semmit a testvéremről. El van a szobájában, meg a barátaival, és az utóbbi időben teljesen átment ilyen rocker, fekete rucis verzióba, pedig 15 éves és nem rég még imádta a Barbijait, mostanában pedig még a szobáját is átrendezte, hogy ahogyan anya mondta kivágjon onnan mindent, ami túlságosan gyerekes, mert ő már nem gyerek. És akkor ezek után vajon mit vegyek neki ajándékba, amit nem fog az első mozdulatával kivágni a kukába, vagy az ablakon, vagy feldarabolni... tudom is én.
Halk sóhajjal huppanok le az egyik part menti padra, miután már vagy négy üzletet végigjártam és egy béna bögrén kívül kb. semmit nem találtam, ami pedig megint elég rossz választás, lenne, hiszen a régi kedvenc bögréjét én törtem ripityára a falon. Az a baj, hogy Sara még csak nem is valami ékszer kedvelő, és amúgy is attól félek, hogy akármit adok neki, még ha esetleg tetszene is, akkor se is eltüntetné, mert tőlem van. Halvány sejtésem sincs, hogyan tudnám jobb belátásra bírni. Azt hittem, hogy ha nem vagyok otthon, ha a szüleink többet foglalkoznak majd vele, akkor jobb lesz, de nem így alakult, pedig már lassan három éve nem vagyok otthon, ennyi idő alatt már normalizálódnia kellett volna a helyzetnek, de csak rosszabb lett. Merengve bámulom a vizet, ahogy a part mentén a sok apró kis hal úszik szépen egymás után. Biztosan kaját keresnek, így aztán a kezemben lévő pizzaszelet széléből - amúgy is kissé száraz - egy keveset előre hajolva a vízbe morzsolok. Jó tudom, a pizzatészta nem pont az, ami a legtáplálóbb a halak számára, de... most ez van nálam, nem hoztam halkaját.

Tárgy: Re: Peach Lake Csüt. 3 Júl. - 9:45

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Peach Lake

» West lake