Hope Town - Eredetkutatás

Másnap délután van, a kocsi végre döcög alattunk, megúszta némi horpadással, de már az aksi is rendben van. Túléltük azt a pokoli éjszakát, amely ha lehet, még jobban összehozott minket Rubyval. Megint kölcsönösen megmentettük egymás életét, már az sem érdekel, ha teszem azt tényleg a testvérem. Egymásra vagyunk utalva, és azt kell mondanom, ütőképes párost alkotunk. Még mindig meghökkenek, ahogyan olykor a legváratlanabb pillanatokban kezdeményez felém, talán én voltam túlságosan sokáig elszigetelve a nőktől az önként vállalt remeteségem miatt, ám nem engedi, hogy túlzottan engedjek az önsajnálatnak, és az ügyetlenkedésnek, sőt, mintha még előnyként is fogná fel, hogy ennyire vannak tartalékaim, és rá igenis oda tudok figyelni. Most, hogy magunk mögött hagytuk az őrült gróf és szektájának birtokát, nincsen más dolgunk, mint hogy átlépjük Hope Town határát. A városka jellegtelen, szinte csak egy főutca, néhány vegyesbolt, egy rendőrség, talán még valami városháza is lehet, mert ott magasodik egy két emeletes épület, annak tippelem. És feltűnik is a levélben említett Friendly Joe’s Pub, amely valami panzió lehet. Bekanyarodok elé a kocsival, és keresek egy üres helyet, hogy parkoljunk.
- Na akkor már csak ezt a Jeremyt meg Andie-t találjuk meg valahogy. Náluk keresztnév volt, de elképzelésem sincsen, hogy Gethin honnan tudhatta ezt tizenkét év távlatából.
– Nem akarom megbántani Rubyt azzal, hogy még abban is reménykedek, hogy a két új társunk talán többet tud majd az ügyről, mint amit ő tudott. Igenis meg vagyok elégedve azzal, ami kettőnk között kisült, végtére is nem baj, hogy nem az apját találtam meg. Jobb ha hasonló korúak vagyunk. Ráadásul különböző neműek. Így tudunk igazán csak nagyot alkotni. Azért most mégsem fogom meg Ruby kezét, ugyanis nem tudhatjuk, hogy mit várhatunk a két idegentől, valahogy a magánügyünknek tekintetem, hogy van köztünk valami. Nem titkolt izgatottsággal lépek be a panzió ajtaján, még csak azt sem tudom, hogy kiket keresünk.
- Na mi legyen? Kérdezősködjünk?
– Vetem fel az ötletet, de akár meg is ebédelhetünk, vagy az már lassan vacsora? Most a női találékonyságra bízom magamat, legalább lesz kit hibáztatni. Ez a pasi mentalitás.

 

A két lány hamar lelép, az egyik a szállást intézi, a másik pedig bevágódik az egyik helyi nyanyánál. Most Jeremyvel szem elől veszítjük őket, és végre a sok szereplő közül tényleg rá tudok koncentrálni, amikor ismét megköszörüli a torkát. Odapillantok, és igyekszem nem jót vigyorogni, ahogyan izgazgatja a kesztyűjét, mert pont úgy néz ki, mint egy babaarcú bérgyilkos, aki arra készül, hogy hidegvérű tömeggyilkosságot hajtson véghez, de azért ujjlenyomatokat nem hagyhat. Áh nem, tudom én, hogy Jeremy mennyire érzelmes, galamblelkű, senkinek nem tudna ártani, csak őt hagyják békén. Ezért hát a kesztyű. Hozzám hasonlóan nem egy pusztító alkat, mindketten az átkunk rabjai vagyunk, és csak azért nem dugom a fülembe a walkment a komolyzenével, mert nem akarom a szokásosnál jobban magunkra vonni a figyelmet.
- Valóban! Elnézést! – Ez utóbbit már nem neki mondom, hanem egy harcsabajszos öregúrnak, aki eddig se nézett minket jó szemmel, tehát ő aztán a szabályok nagymestere lehet. – Elnézést, a kollégámmal arról érdeklődnénk, hogy hol nem lehet fényképezni. – Az öreg mordul egyet a kérdésre, aztán a válla felett mutat egy messzi, sárga épületet a hegyoldal felé vezető úton. – A panoptikumunk helyi látványosság, teljességgel kizárt, hogy képek készüljenek ott. Másról nem tudok. – Feleli, majd köszönés nélkül lelép. – Megnézzük? – Kérdezem Jeremy felé fordulva, remélve, hogy igent mondd, végülis nincsen messze, pár perc séta addig. Az épület amúgy igen impozáns, kiemelkedik a többi közül. A bejáratnál tábla írja le, hogy mindenki, aki a falucska halottja, temetés helyett viaszbevonást kap, és végleges helyet a tárlatban.
- Basszus.. ez kissé beteg dolog, nem gondolod? Na bemenjünk, vagy megkeressük a lányokat? – Kérdezem a társamtól. Gethin komoly küldetést sózott a nyakunkba, de talán még ő sem láthatta előre, hogy mivel kell majd szembenéznünk.

 

Igenis hiszek, hogy ez az utazás áldást hoz ránk. Rubynak elég pocsék volt az élete, én is komolyan magányos, elhagyatott voltam, sőt, azt hiszem újdonsült társainknak is jót tehet, ha fény derül rá, kik is valójában. Jeremy átokként fogja fel a képességét, és kétségkívül erős, hogy nem érhet csak úgy senkihez, de hátha át lehet ezt valahogyan fordítani. Valami.. igazán pozitívra. Andie még kissé szkeptikus, nehezen hiszi el, hogy mi négyen valamire hivatottak vagyunk. Én viszont vakon megyek utána Gethin hagyatékának, és ha úgy vélte, hogy ki vagyunk választva, akkor tennünk kell, amit kijelölt számunkra..
- Fel se tételeztem mást. Azt hiszem a többiek sem.. – Vigyorgok a lányra vissza, tudom, hogy ő ilyen, és ez nem baj, kimozdít a megszokott ábrándozásból. Bent vagyunk, és reménykedek benne, hogy a birtokukon belül sem lesz nehéz a dolgunk. Nem nézhetem le a helyieket, de hogy egyszerű lelkek, az biztos. Ha nem szegjük meg látványosan a szabályokat, talán még a barlangokig is eljuthatunk. Megrándul az ajkam Ruby sivalkodása hallatán, ez aztán jó ötlet volt, csak a bokáig érő ganéjt kell kerülgetnünk, a gumicsizmára nem készülhettünk, de igaz is, miért lennének itt kiépítve utat? Csoda, hogy van egy-két kocsijuk, meg némi traktor, hiszen alig használnak áramot. Az öreg nő végül kelletlenül bólint, és maga után inti Rubyt, miután mi be lettünk mutatva.
- Intézd a szállást Adrienne. – Szólok a másik lányra, most kissé szét kell vállnunk, maradok egyenlőre Jeremyvel, aki láthatóna a fotósom. – Nos igen, Mr. Bane vagyok. – Nyújtok kezet a banya egyik tenyerestalpas gorillájának. A magas, kopasz alak jó sok káposztát fogyaszthat helyben, olyan a kézfogása, mint a satu. – Ahogy mondtam, riportot készítünk, de kívánunk felforgatni semmit. Az életvitelük érdekel, ha nem sértjük meg vele. Tudnánk valahol beszélni? – A fickó bólint, és maga után int minket. Mivel itt nem lehet telefonálni, ezért remélem, hogy Andie és Ruby megtalálnak minket. Egy magasabb épület felé megyünk, a fala fehérre mázolva, és még egy emelete is van. Áh, a kopasz valami előljáró? Alaposan törölgetem a szaros talpamat a lábtörlőbe, de hát ez van, mégse léphetek ki a cipőmből, ha valami dolgozószobába megyünk. Beljebb lépünk egy fogadószobába, ahol puritán székek vannak, csak egy hímzett párna jelenti a kényelmi faktort a közepükön. Ledobom magamat az egyikre, s megigazgatom a nyakkendőmet. – Köszönjük. – Magas szőke nő lép be az egyik oldalsó helységből, és tisztán csengő hangon szólít meg minket. – Üdvözlöm önöket, Marybeth vagyok, Franklin felesége. Ő az előljáró. A helyi musttermést megkóstolják az urak? – Nagylelkűen bólintok mindkettőnk nevében, s Franklin felé sandítok, aki egy olvasószemüveget tisztogat, mielőtt az orrnyergére illesztené.

 

Belenyugszom végül a krumplipürébe, legalábbis akkor bólintok, amikor az hangzik el Jeremy szájából. Végülis mindegy, csak el ne felejtsük. Ha már ennyit beszéltünk a kajákról, akkor csak megragad bennünk. Remélhetőleg ha le kell lépnünk, nem fogunk bepánikolni annyira, hogy elkezdjük darálni a változatait, mint burgonyakása! Staekburgonya! Anyám, mi lehet? Azért magamban itt elmosolyodom, Ruby nagyon is szeleburdi, bár ebben Andie sem marad nagyon el mögötte. Mindegy, elindulunk, hogy közel a hegyekhez elrejtjsük Jeremy kocsiját. Jelentőségteljesen nézek a lányra, amikor csak magunk vagyunk, de nem, ez a két perc nem elegendő bármi tartalmasabbra, szóval csak a fülén simítok végig, jelezve, hogy kezd már nagyon távolinak tűnni az a motelszoba. Meghallgatom Andie javaslatát, aztán nevetve megrázom a fejemet.
- Asszisztens? Izgága? Szerintem pont akkor lennénk igazán meglepőek, ha azt adnánk be, hogy Ruby a főnök. – Vigyorodom végül el, ezzel nem akarom megbántani a lányt, de kétségkívül igaza van Andie-nek, hogy a csajszi eléggé beskatulyázható, egyszer tényleg ki kéne lépni mindabból, amit mutat. Hátranézek Jeremyre, aki mögöttünk ül, hogy neki mi a véleménye, aztán közeledünk a sorompóhoz. Letekerem az ablakot, és kiadom az igazolványomat, bár szóban összefoglalva, hogy riportot készítünk. Az őr morgolódik, hogy őt erről nem értesítették, míg én a bürokráciát szidom. Végül beenged, mi pedig csordogálunk a traktorúton. Hozhattunk volna minimum gumicsizmát is, akkor itt a sár. Valahol le kéne cuccolni.. Kiszállok a kocsiból, a fejem tetejére tolva a napszemüveget, s megszemlélem a hegyoldalt, amely a házak mögött húzódik, oda kéne eljutni feltűnésmentesen, a folyosók homálya csak rejt valamit. Ahogyan megállok a kocsi mellett, fehér hajú, kontyos öreglány tart felénk, két megtermett helyi pasival.
- Kis asszisztensem, intézd a hivatalos részét.. – Mosolygok a lányra, remélve, hogy megugorja ezt az akadályt. Bízom benne, hogy amíg megejtjük ezeket a köröket, a többi kettő társunk is nyitva tartja a szemét.

 

Nem tudom, hogy mennyire lenne átverés a hely, ahova megyünk, de hogy valami igazán sötét dolgot rejtenek azok a barlangkok,  abban biztos vagyok. Ha már Ruby nem ért a jelzésemből, hát mindegy, rá hagyom, annyira még nem vagyunk összeszokott páros, hogy swatos jelzésekből is értsük egymást. Viszont furcsa mód ebben a rövidke időben is hiányzott a lány, mert bármennyire is nagyhangú, vagy lényegretörő, engem kiegészít, és ez így van jól. Még akkor is, ha Jeremynek úgyszólván belegázolt a lelkivilágába. Mindegy, nem azért vagyunk itt, hogy istápoljuk egymást, hanem hogy kiderítsük, mi is köt össze minket. Az arany középút a megfelelő, hogy bizonyos fokig mindenki odafigyel a többire, és Ruby legalább nem tesz most mindenre megjegyzést. m
- Nem is tudom, és mi van, ha kakukkot tálalnak fel? Vagy.. a vacsoraasztalnál ha inkább menni akarunk, akkor savanyú pofával kérdezzük meg? Csirke? Kakukk nincs? – kérdezem inkább már vigyorogva, és átkarolom Rubyt, a fenébe is, hát tényleg hiányzott a közelsége, és itt nem csupán az ágytornára gondolok, furcsán jó érzés, hogy van valakim, aki nem fél attól, hogy felrobbanunk, vagy netán széttépem. Eddig szándékosan elmartam magamtól mindenkit, s tettem ezt úgy, hogy nem tudták rólam, mire vagyok képes. Ruby viszont minden tekintetben más, ismeri a titkaimat, és nem fél osztozkodni bennük.
- Mindkettő jó, de teljesen furcsát nem választhatunk, mert akkor az is gyanus lehet. Túl hétköznapi nem jó, mert azt elfelejtjük.. Vagy észre sem vesszük. Maradjon a krumlipüré, és ha meghalljuk, direkt ne mondjuk ki, csak egymásnak, az adott helyzetben. Ha az a menü, akkor ninoszímákkal írjuk körbe. – Na igen, továbbra is vicces kedvemben vagyok, tekintve hogy még nem tartoztam semmilyen csapathoz, még az iskolát tekintve is magántanuló voltam, hogy ne legyen zűr, ezért lettem most ilyen lezser, hogy direkt hülyeségeket beszélek. Viszont a feladat adott. Beülünk hát a két kocsiba, hogy aztán a hegyoldalban hagyjuk a bokrok között Jeremy autóját, és mindenki átüljön az enyémbe némi pakolászás után. Hamarosan fel is tűnik a nagykapu, amelyen afféle lőtornyok vannak, két vadászpuskás alak bámul lefelé. Amikor odaérünk, akkor előkészítem az igazolványomat, és a legkisfiúsabb mosolyomat. Egy magas, lófarkas nő közeledik, meglehetősen szigorú arccal. Ómamám!

 

Elmosolyodom, Ruby megint hozza a formáját, de nem tudok rá haragudni. Ő az én rosszabbik felem, már összenőttünk. Szó sem róla, komoly húzásai vannak, amire én csak hüledezek, de mit szépítsem, jó vele, így elnézhetőek a dolgai, kárpótol a társasága. Megfogjuk egymás kezét, és direkt nem nézem a fagyievős műveletet, azért én tapintatosabb vagyok mint ő, tudom, hogy a másik párnak esélye sincsen rövidtávon, hogy együtt legyenek, nem tudom, hogy akkor Ruby miért játszik rá, de ezt majd kettesben megbeszéljük. Valahogy rá kell bírnom, hogy ne húzza a többiek idegeit, mert hosszú út áll még előttünk, bosszantó lenne, ha állandóan a rossz hangulat miatt kellene aggódnom. Nem tudom, hogy Jeremy mit akar venni a gyógyszertárban, hiszen nem Afrikába megyünk, csak a hegyekbe. Netán kígyómarás elleni szert?
- Részünkről igen. Nem mondom, hogy tökéletes hiradós stábnak tűnünk, de a mormonok sem hiszem, hogy szakavatottak a témában. A látszat alapján működhet a dolog. – Ezt csak azután mondom, hogy Andie is megerősítette előzőleg, hiszen nem vágok a szavába. Én azért kicsit jobban kifejtem, szeretek tudálékos lenni, az ensznél valahogy megszoktam. Jeremy érkezik, és a finom érintések amiket váltanak ők ketten, számomra nagyon is bensőséges, intim. Rubyra vetek egy jelentőségteljes pillantást, lehet ezt így is csinálni, nem kell mindig harsánynak lenni.
- Hogyne, mehetünk az enyémmel. – Bólintok, és rákulcsolom az ujjaimat Rubyéra, s megindulunk kifelé. Kifizetem a cehhet, amivel tartozunk, Jeremy és Andie fogyasztását is, szerencsére az anyagiakkal részemről nincsen gond. A kocsim hátsó üléséről két kevésbé használt táskát Jeremy kezébe nyomok, át kéne raknia a saját járgányába, hogy ebben elférjenek a „hiradós” cuccok. Az ENSZ igazolványom végtére is valódi, ilyen formában hivatalos személynek számítok, más kérdés, hogy nincsen jogom forgatni, vagy behatolni valahova, ami magánterület. Elsőre vezetek én, de akár a többiek közül is átvehetik, ha úgy alakulna. Korábban már kinéztem a térképen az utat, nem tart sokáig, alig egy óra, hiszen a mormonok hetente legalább egyszer lejönnek néhányan, hogy utánpótlást vigyenek a hegyi faluba.
- Meg kéne beszélni valami kimentési szót, ami azt jelenti hogy menekülünk. Ha így lenne, akkor ne itt a városban találkozzunk, hanem arébb, van húsz mérföldnyire egy szálló, egy szarvasos cégérrel. Mi legyen akkor a kimentési szó? – Kérdezem meg a többieket is, hiszen a lőtávolban már megjelenik a hatalmas sorompó, amin majd át kell mennünk, egyetlen be- és kijárat van, ezért nem tehettük meg, hogy eleve a barlangokkal próbálkozunk.

 

- Dehogy szajháztam. Az apánk volt az, aki úgy fest nem állt le egy nőnél. Mégis, szerintem ez máshogyan működött... nem vértestvérek vagyunk... A mutációja lehetett volna hogy sokakra lehetett hatással. – Mélázom el, aztán a mosolyánál magamra is találok, és visszavigyorgok, még véletlenül sem akartam megbántani, nem vagyok én olyan, éppen ellenkezőleg. Rubyt is a tenyeremen hordoznám, ha tetszene neki ez az udvariaskodás. De nem, nála éppenhogy a vadság a nyerő. Furcsa lány, de valahogy mégiscsak összeillünk.
- Én viszont nagyon is félek tőle, hogy ez a dolog túlmutat rajtunk. Nem csak a négyünk sorsa fonódhat össze. Bárki is volt az öreg, túl erős, ha én ilyesmit örököltem tőle. És Jeremy sem semmi.. Téged meg még nem ismerünk túlzottan, ki tudja, hogy mi rejlik benned. – Ezzel nem akarom megbántani, hiszen hasonlítunk, egy lehet a célunk, még ha Andie jelenleg kívülállónak is gondolja magát. Nem, valamiért találkoznunk kellett, és a társaink most éppen nincsenek egy hullámhosszon, mégis úgy érzem, hogy valamit majd sikerül kihoznunk ebből az egészből, közösen! Visszatérünk a kiindulási ponthoz, ahol egy szem Rubyt találunk csak, Andie pasija sehol. Felvont szemöldökkel nézelődök, hátha Jeremy lemaradva toppan be, mert mondjuk legugolt megkötni a cipőjét, de semmi. Élnem kell a gyanuperrel, hogy Ruby akasztotta ki egy cseppet. Ez már megint az én hibám. Amíg Andie válaszol a feltett kérdésre, gondolterhelten lehuppanok a helyemre, pókszerűen összefűzöm a kezemet, és felsóhajtok.
- Azt hittem, hogy jó ötlet lesz, és máris indulhatunk, amint visszajöttünk. Most akkor.. nem? – Azért én mégiscsak reménykedek benne, hogy Jeremy sürgősen felbukkan, mosolyogva jelzi, hogy nincsen semmi baj. Ellenkező esetben máris megbuktam Andie csapatkapitányos felvetésén.

 


Ahogyan elbeszélgetek Andie-vel, valahogy van egy olyan érzésem, mintha Ruby is ilyen lenne, ezért ismerős a helyzet, nem érzem magam kellemetlenül. Jeremyhez hasonlóan én is a képességeim hátrányaitól szenvedek, és jó mellém, mellénk valaki, aki lazább, mégis támogató szerepkört tölt be. Ráadásul most már kettő is van belülük. Ha Andie más lenne, mint Ruby, akkor egy újabb személyiséget kéne megtanulnom, de így nem érzem nyomasztónak a társaságát.
- Ahha, de mi van akkor, ha az apád nem is az apád, hanem valahogy mindannyiunké? – Ez nem filozófikus kérdés. Egyértelmű, hogy nem vagyunk testvérek, de azt simán el tudom képzelni, hogy valami módon ugyanabból a gémálományból származunk. Egy nagy erejű mutáns leszármazottainkét fogantunk meg, és ezáltal a sorsunk is összefügg. Valamire hivatottak vagyunk. De hogy mire, azt még én sem tudtam kitalálni. Úgy fest, Jeremy és én nagyon is veszélyesek vagyunk, Ruby inkább lökött a maga módján, de nem ártana senkinek, Andie-vel még csak ismerkedem, de róla sem feltételezném, hogy mondjuk gyilkossá váljon. A zöld szempár nem ezt sugalja, noha pocsék emberismerő vagyok, jobb szeretek visszavonulni a csigaházam magányába.
- Megértelek, de nem hiszem, hogy ez pár nap alatt megoldódik. Lehet, hogy nem is lesz alkalmunk visszamenni. – Hívom rá fel a figyelmét, hogy ez az ügy sokkal komolyabb, mint amennyire a felszínt kapargatva sejthetjük. Én vállalom a kockázatot, hogy akár bele is halok, de másokra nem akarom ezt a terhet róni. Csakis saját magáért tudok felelősséget vállalni. Az órámra nézek, lassan lejár a vegyespárosra szánt idő, így bólintok, hogy elindulhatunk visszafelé. Útba ejtjük a kocsimat, és bepakoljuk hátra a kamerát, aztán irány a panzió, ahol eredetileg is találkoztunk. Lehuppanok, miután Andie-nek kihúztam egy széket, aztán jöhet egy kávézás, amíg megérkeznek a többiek.