Boschetto péksége és pizzériája

First topic message reminder :

A pékséget 1895-ben alapította egy olasz bevándorló Mario Boschetto, és bár azóta már már más kezébe került, a név mégis megmaradt, ugyanis az itteni lakosok megszokták már és nem lett volna értelem változtatni. Barátságos és kedves helyről van szó, mint itt szinte minden üzlet. Rendkívül finom, ízletes és persze mindig friss péksüteményeket, apró sütiket vásárolhatsz itt. Az tuti, hogy amíg nem kóstoltad meg Boschetto kakaóscsigáját, addig nem is éltél igazán! A tészta annyira puha és az egész annyira csokit, hogy még tuti, hogy napokkal később is összefut majd a nyál a szádban, ha csak rá gondolsz.
Ezen kívül, akár egy gyors futólagos ebédet is elfogyaszthatsz itt, ugyanis alap üdítők, kávé is rendelkezésre áll, no meg szelet pizzát is lehet vásárolni. Szóval nem véletlenül fognak jó eséllyel ide irányítani azonnal, ha felmerül, hogy be szeretnél kapni pár falatot.

Boschetto péksége és pizzériája - Page 5 Pekseg

Jill & Simon

- Ebben van valami, nem volt gyerekszobám, de nem mintha lett volna bármim is. – nem volt családom. Apám bűnöző, anyámmal nem beszéltem, a nagyszülők utáltak…semmim nem volt azon kívül, hogy jól nézek ki. És ebből az egyetlen dologból milyen remek életet tudtam magamnak teremteni. Nem kell érzésekkel és más emberek bajaival foglalkoznom, elég csak a pillanatnak élnem, aztán kedvemre elfelejthetek mindent, amit nem akarok tudni. A piában nem rejlenek válaszok, de a kérdést legalább elfelejted, és akkor már a választ sem kell várnod. – De kimondta, hogy nem vagyok sorozatgyilkos? Egy erőszakos piás sorozatgyilkos. – miért ne lehetnék az? Az lehetek aki akarok, embert azért nem hinném, hogy tudnék ölni, de már tudjuk, hogy van az a mennyiségű alkohol, ami után bármit megteszek, úgyhogy inkább nem mondom azt, hogy nem tudnám megtenni. Csak pár liter vodka és már az vagyok, amilyen hangulatom éppen van.
-Gyakorlatilag is, nemcsak elvileg. De azt egy szóval sem mondtam, hogy nekem még nem kellett semmit sem elfojtanom. – ami azt illeti, nekem mindent el kell fojtanom magamban, mert nem engedhetem meg azt a luxust, hogy érezzek. Összezavarodnék, összeroppannék és ott már nem segítene rajtam az, hogy regenerálódok, mert belül esek szét. Akkor pedig aztán nem tudnám összeszedni magamat, nem keresem a helyes utat, én a könnyebbet járom, mert…gyenge vagyok én ahhoz, hogy egy egész életet érzelmekre, csalódásokra pazaroljak, ha így is élhetek. Mindig is a könnyebb utat választottam volt szó bármiről is. Kizártam magamból az érzéseket, így még attól sem kellett félnem, hogy megbánok valamit, mert…tökéletes közömbös volt minden, sokkal egyszerűbb az élet, ha nem kell semmire sem odafigyelned, ha úgy élheted meg minden perced, mintha az utolsó lenne, ha az életösztön hajt, nem pedig megtervezed előre minden egyes lépésedet. Az élete egy spontán dolog, nem lehet megtervezni, nem egy sakktábla, ahol kedved szerint lépkedhetsz a bábukkal. Egy dobásod van, és az a döntés meghatároz mindent. Én döntöttem, ő nem, hiába hiszi azt.
Legközelebb hozok magammal tartalékot az ilyen helyzetekre, mert ez így tarthatatlan. Se pia, se cigi, se semmi amivel eltudnám foglalni magamat. Megértem én ezt a kicsinyes bosszúját az öngyújtómon és a cigis dobozomon, de ez nem jelenti azt, hogy nem zavar a dolog. Gondolom a zsaruk miatt jött velem, biztos neki is volt már balhéja velük, de bármennyire is dühös és frusztrált, attól még legalább egy rohadt szálat meghagyhatott volna nekem. Nem értem, hogy miért ilyen makacs, miért nem képes felfogni azt, hogy ez az élet nem neki való, hogy nem így kellett volna történnie a dolgoknak. Én tettem ilyenné, pedig nem akartam, akkor az én dolgom is, hogy megmentsem magától. Fura, hogy emiatt ilyen szarul érzem magam, de amint végzek ezzel, már elmondhatom, hogy tettem valami jót, és akkor talán nem pokolra jutok, csak a Purgatóriumba.
Mást már rég az ágyamba cipeltem volna, azonban vele ezt nem tehetem meg, még egyszer nem, ennél azért…jobb vagyok, valahol azért nekem is van gerincem, még ha elég ferde is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs meg a kísértés, már hogy ne lenne meg, nagyon jó csaj, de…most kivételesen gondolkodnom kell azon, amit teszek. Segíteni akarok neki bármilyen hihetetlenül is hangzik, ebbe pedig nem fér bele most a szex. Legalábbis még nem. Furán érzem magam most ebben a helyzetben, nem szoktam ilyen lenni, de…ő amúgy is sok mindenben kivételt képez, akkor ez a plusz egy dolog már nem is számít. – Lefogok, amint látom, hogy ki is vagy. – mondom neki egy gyors mosoly következtében, aztán már csak a hátát látom. – Nem kell annak lenned, aki régen voltál, csak ne ilyen legyél, találd meg magad. – szólok utána, aztán utána sietek, hogy utolérhessem őt. Nem szólok hozzá, csak mutatom neki az utat, és alig egy utcát kell mennünk, hogy megérkezünk a lakásomhoz. Kinyitom az ajtót és előre engedem őt, azért akármekkora paraszt is vagyok, ezt még én is megtanultam. A lakásom amúgy nincs valami nagy rendben, de szerintem érthető a dolog. Férfi és női ruhák szétdobálva mindenütt, az ágy sincsen beágyazva, még a konyhában is ruhák vannak, sehol nincsen egy talpalatnyi szabad föld, igazi legénylakás, és még csak nagy sem. Két szoba van. A hálóm, amiben most állunk és egy másik nappalinak használt hely, ahova nem járok. A kék ajtóra mutatok, ami az ágyammal szemben nyílik. – Szedd rendbe magad, és amint végeztél hazaviszlek. – mondom neki, majd levetkőzöm, hogy áttudjak öltözni, a cuccaimon ugyanis mindenhol vérfoltok ékeskednek, ami nem valami impozáns dolog. Végül aztán csak egy új farmert kapok fel magamra, a pólót későbbre hagyom, előbb más létfontosságú dolgom van. Gyorsan kimegyek a konyhába és töltök magamnak whiskyt, majd rágyújtok egy szál cigarettára és mikor kijön majd a fürdőből, a whiskyt megiszom, a cigarettát pedig elszívom.

Simon & Jill

Csak dacosan felszegem az állam, mint aki direkt nem is akar figyelni arra, amit a másik mond. Igazából így is van, nem akarok figyelni rá, nem akarom hallani a szavait. Azt akarom, hogy hagyjon békén. Én jöttem vele, én voltam a hülye. Nem tudom, miért tettem, talán csak azt hittem úgy könnyebben le tudom ezt zárni, túl tudok lendülni rajta, a már az nem ért semmit, hogy elláttam a baját. Vajon... ha nem gyógyult volna, akkor most hogy érezném magam? Mondjuk jó eséllyel maximum egy karját töröm el, vagy kettőt, azt pedig rendbe teszik a dokik. De ő gyógyul, neki összeforrnak a csontjai, képtelen vagyok ártani neki és nem tudom, hogyan tehetném meg máshogy. Attól viszont még ugyanúgy nincs joga megmondani, hogy mit tegyek és végképp nem szólhat bele abba, hogy mit hogyan gondolok, mert az én életemmel én azt kezdek, amit én akarok! Egyszerűen nem akarom tovább hallgatni azokat, amiket mond, és nem is vagyok köteles.
- Olyan... olyan nincs, mindenki valamiért lesz olyan, amilyen. Biztos nem volt gyerekszobád, csoda, hogy nem sorozatgyilkos lettél, csak egy szimpla erőszakos piás. - nem hiszem, hogy eleve ilyen elfuseráltnak született. Valami ezt váltotta ki belőle, de az aztán végképp nem az én dolgom. Nem nekem kell változtatni az ő életén. Semmi közöm hozzá, sőt őszintén szólva ha tudnék, akkor még ártanék is neki, csak pont a miatt nem tudok, mert olyan baromi érzéketlen. Pedig milyen szép is lenne, ha valahogy elérhetnék nála valamit. Valami felszínre törne, akármi, amivel bánthatom. Szeretném... tényleg szeretném! A fizikai bosszú nem használ, mást viszont egy ilyen emberen nem lehet véghez vinni. Hiába mondok bármit, hiába vágok a fejéhez akármit, mintha nem érne semmit az ég világon, pedig igazán igyekszem. Igazán igyekszem valahogy belé rúgni, amit tényleg felfog, amit tényleg megérez, de persze, hogy semmi normális reakció.
- Te honnan tudnád? Elvileg érzéketlen vagy és nem fáj semmi, akkor nem is kell elfojtanod semmit nem? - úgy beszél, mintha lenne fogalma róla, milyen elfojtani a fájdalmat. Nekem pedig akkor is sikerülni fog. Inkább ez, mint hogy együtt éljek az egésszel, mint létező dologgal. Túl sok lenne, ezért kell ilyennek lennem. Egyszerűen... létfeltétel. Az a kislány, az a régi Jill nem bírná ki, ha minden hirtelen a nyakába szakadna, ha fel kéne dolgoznia azt, hogy milyen volt az élete, azokat a dolgokat, amik történtek vele. Nekem megy, mert nem veszek tudomást a dolgokról. Ez csak így lehetséges, másképp egyszerűen esélytelen lenne. Tudom én, hogy ezt úgyse fogom megértetni vele, csak nem értem miért ragaszkodik annyira nagyon ahhoz, hogy változzam, hogy olyan legyek, mint rég. Neki miért nem édes mindegy? Mehet tovább a dolgára, hisz úgyse érdekli, vagy... az amit velem tett olyasmi, amit neki is el kéne fojtania magában és tudja, hogy nem lenne rá képes, maximum egy időre háttérbe szorítani?
Egyáltalán nem érdekel, mennyire hiányolja a hülye cigijét. Meg lesz majd szépen nélkül, ha meg nem, hát... így járt. Igazán nem tud a dolog érdekelni, az viszont igen, hogy továbbra sem áll le a cseszegetésemmel. Nem kell, hogy bele szóljon az életembe. Azért jöttem el vele, mert ott döntésképtelen voltam és nem akartam a zsarukkal összetűzésbe keveredni, így is van már a rovásomon, de attól még nincs joga beleszólni semmibe, ami velem kapcsolatos. Lehet, hogy nem kezelem jól az életemet, de legalább kezelem valahogy és a többi nem számít, egyáltalán nem. Ha kell addig kiabálok vele, amíg végre fel nem fogja, hogy hagyjon békén, hogy menjen el, és... csináljon, amit akar! Csak megrázom a fejem a szavaira. Nem vagyok fuldokló, és nem fog annak beállítani. Én egyszerűen csak így élem az életem, így vagyok rá képes, hogy életben maradjak.
- De nem akarom, hogy érdekeljen! - talán az beválik, ami ösztönösen jön. Vadul csókolom meg, szinte már erőszakosan, de nem érdekel. Látszik, hogy már nem az a bizonytalan kislány vagyok, akitől elvette az első csókját, akitől elvette az álmait és az életét is egy este alatt. Már kicsit sem hasonlítok rá, és nem is fogok, akármennyire is töri magát. Tegye meg, mint bárki mással, aztán utána már nem kell velem foglalkoznia, hiszen így szokta, miért lenne ez most más. - De én ezt akarom... hogy leszállj végre rólam! - kiabálni akarok, de mégsem sikerül. Nem tudom miért, a simítás miatt az arcomon, vagy csak elfáradtam, hogy megpróbáljam meggyőzni, hagyjon békén, talán ez a csók... Nem! Nem válthat ki belőlem az ég világon semmit. Mégis erőtlen a hangom. - Nem tudok olyan lenni, mint voltam... Az a lány összetörne, ha minden rázuhanna, amin én keresztül mentem... nem bírná ki. - így tudok csak erős maradni, így tudok létezni, ha így élem az életemet. Hátat fordítok neki, és egyszerűen csak elindulok a járdán, arra amerre eddig is tartottunk, bár fogalmam sincs hol lakik. Azt hiszem csak egyedül akarok lenni, vagy csak... nem akarok vele, mert tényleg képes felszínre hozni azt, aki voltam, aki nem akarok lenni.

Jill & Simon

- Én jól tudom, hogy mit akartál, de ne mond azt, hogy nem akarsz mást, nem veszem be. – akármennyire is nem akarja magának bevallani a dolgot, legbelül nem akar ilyen életet élni. Látszik rajta, a személyisége küzd a külsőjével, ez a két dolog a mi fajtánknál nem fér meg együtt. A hozzám hasonlóaknak jól kell kinézniük, és körülbelül annyira kell érzelmesnek lenniük, mint egy fának. Azonban ő egyfolytában magával harcol, kétségbeesetten próbálja beadni magának azt, hogy ez az ő világa, nem kell neki a pián kívül senki más.
- Adottság, tudod én ebbe születtem bele, soha nem foglalkoztam másokkal igazán. – talán egy kis szomorúság is van a hangomban. Nem arról van szó, hogy én ezért utálom magam, magamnál jobban senkit nem szeretek. Egyszerűen csak…bántana a lelkiismeretem, amiért ilyen érzéketlen voltam. Főként anyámra igaz ez. A nagyszüleimre teszek, Aaronra és apámra úgyszintén, de anyámmal nem voltam fair. Nem szabadott volna őt egyedül hagynom, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Nem a piának,a buliknak, és a nőknek kellett volna az eszemben járnia, hanem ott kellett volna lettem mellette. Így pedig csak annyit láttam, hogy meghal. A szemeim előtt, éppen hazaértem a bulikból, mikor a földön fekve találtam rá. Egyből mentőt hívtam, de…pár másodpercen belül meg is halt. Azt akarta, hogy menjek el Olaszországból, mert nincs itt semmim, menjek Írországba Aaronhoz. Még akkor is foglalkozott velem, mikor a legkevésbé sem érdemeltem volna meg. A bűntudat megölne, éppen ezért elásom magamban jó mélyen, hogy véletlenül se jusson az eszembe, félek a fájdalomtól. Nem a fizikaitól, hanem a lelkitől.
- Kedves vagy, mondták már? – mosolygok rá. Ami a szívén, az a száján. Így szokás mondani, nem? Nem baj ez, sőt, talán még jó is, de mégis mit ér el a folyamatos piszkálódásával? Csak magát akarja megerősíteni abban, hogy utál engem. A legkevésbé sem érdekel az, hogy milyen szavakkal illet engem, nem tudna olyat mondani, amit nem kaptam volna már meg. Nem érdekel, hogy mit gondol rólam, legalábbis nagyon remélem, hogy így van, mert…ő sok esetben kivételt jelent az életemben, nagyon remélem, hogy az ő véleménye sem érdekel.
- Rossz helyen keresgélsz. Semmit nem lehet azzal semmisé tenni, ha elfojtod. – ha valakinek, akkor nekem aztán elhiheti ezt. Azzal, hogy elfojtok magamban egy érzést, nem fogom eltüntetni. Nem fog egyszer csak megszűnni és továbbszállni. Egy életen át velem marad minden, amit elfojtok magamban, egyre inkább növekedve, míg egyszer csak szenvedni fogok amiatt, hogy ne törjenek a felszínre. Soha nem fogom tudni elfelejteni azt, hogy mit tettem anyámmal, vagy éppen…nem is tudom, talán Jennának hívják, valami J betűs neve van. Elfojthatom magamban, nem foglalkozhatok vele, de végig ott van bennem, nem múlik el, és éppen ez az egyik nagy hátul ütő a magamfajtában. Az múltam tényleg árnyékként kísért, minden egyes lépésemet figyeli, és mikor jónak látja keresztbe tesz nekem. Kellett egy kis idő, mire sikerült teljesen kizárnom magamból minden érzést, de ez nem olyan dolog, amit meglehetne tanulni, ez egyfajta képesség. Az a harmadik képességem, hogy a világ legnagyobb parasztja tudok lenni, és a fura az, hogy ennek eddig több hasznát vettem, mint a valódi kettőnek. A regenerálódás miatt még nem haltam bele az életformámba, így talán mégiscsak elég fontos, de a csontkinövéseket, azokat aztán tényleg elég ritkán használom, főként akkor, mikor egy irigy pasival kell bunyóznom, azért olyankor nem jön rosszul az, ha az ember öklében a csontok szinte már törhetetlenek. – Az egy dolog, de így nincs mivel pusztítanom magamat. – nem is igazán gondoltam komolyan azt, hogy jön nekem az öngyújtóval és a cigivel, de akkor is kicsit idegesítő ez. Szeretem, ha van nálam valami, amivel szennyezhetem magamat, legyen ez cigi,pia, tökmindegy. Egyetlen dolog nem jön szóba : a drog. Azt mindig is messziről elkerültem. Az én életem az élvezetekről szól, a drogban pedig semmi élvezetes nincsen, csak a sok szánalmas barom, aki használja hiszi el, hogy a mennyországban vannak, mikor magukba fecskendezik azt a szart.
- Francokat, mint valami fuldokló olyan vagy! – ha nem is ordítok, de elég hangosan és dühösen beszélek vele. Én megértem, hogy ez az ő élete, és senkinek nincsen joga beleszólni, meg a többi szarság, de attól még, hogy nincs jogom beleszólhatok. Amúgy is egész életemben áthágtam minden szabályt, miért pont ez lenne a kivétel? – Nem tudom, fogalmam sincsen, hogy miért érdekel mi lesz veled, törődj bele és kész! – rohadt okok. Miért kell mindenhez okot mondani, hogy elhiggyék mások? Miért kell ok ahhoz, hogy tegyek valamit? Elegem volt már ebből, nem tudom a válaszokat. Fogalmam sincsen, hogy miért érdekel a sorsa, az lenne a természetes, ha hagynám, hogy halálra igya magát, de képtelen vagyok rá. És még elnyomni sem tudom magamban ezt, az egészben ez a legrosszabb.
Elégé meglep azzal, hogy megcsókol, de…már csak reflexből is visszacsókolok. Az évek alatt ez természetessé vált, megszoktam, belém rögződött. Ennek viszont már tudni akarom az okát, annak, hogy miért csinálta ezt, és mikor meghallom legszívesebben a falba verném a fejem. Végül aztán csak végigsimítok az arcán, és az elfolyt sminkjéből egy kicsit letörlök az arcáról. – Nem…- a szemébe nézve mondom ezt, szomorú arccal. Nehezen találom a szavakat, nem vagyok hozzászokva ehhez, de…abban igaza van, hogy szívesen lefeküdnék vele, de akármilyen hihetetlen is, van, amit megtiltok magamnak. Ez egy ilyen helyzet, nem így fogom megfektetni őt másodjára. – nem így, nem most.

Simon & Jill

- Én nem akartam ilyen lenni! Én csak... Már nem is tudom mit akartam, de már nem is akarok mást, már jó így. Ahogy te is mondtad, egyszerűbb. - ha nem kell lelkiismeret furdalást érezned semmi miatt, amit tettél, hanem kell átgondolnod a tetteidet, mert úgyse érdekelnek a következmények, az végülis egész egyszerű. A rossz csak az, amikor végül nem tehetsz róla, de aztán mégis érdekelni kezdenek, mégis csak fontossá válik valami, vagy valaki, és akármennyire is el akarod nyomni valahol mélyen mégis csak kellemetlen érzés motoszkál benne. - Hogy csinálod? Hogy... űzöl ki mindent a fejedből, ami nem kell oda? - talán van rá egy praktika, egy jó trükk, amivel el lehet mindent tüntetni, amire nincs szükség odabent. Valaminek kell lennie! Senki sem születik érzéketlennek. Gyerekként még mindenki vágyik a szeretetre, csak aztán ha huzamosabb ideig nem kapja meg, akkor végül eltévelyedik és már nem is akarja megkapni, vagy legalábbis elég jól bemeséli magának, hogy már nincs rá szüksége. Valahogy én is így vagyok ezzel, nem kaptam meg a szüleimtől, ami járt volna. Nem kaptam gyerekként öleléseket, jó éjt puszit, mesét... semmit. Annyira akartam, hogy ez végre változzon, hogy képes voltam még ennek a szemét fickónak is elhinni, hogy tényleg érdekelem őt, hogy tényleg akar tőlem valamit és nem csak ártani. Aztán persze az egészet jól megszívtam. Nem hiszem, hogy csoda, ha ezek után már nem vágyom a szeretetre, hiszen a végén úgyis csak csalódna az ember, akkor meg minek?
- Igaz, a múltat már nem tudom megváltoztatni, de a jelent igen, most lehetek átlagos, épp olyan semmirekellő, mint te. - vágok vissza azonnal felszökött szemöldökkel. Igen, ennyire egyszerű. Majd most más lesz, már nem keltem fel úgy senkinek sem a figyelmét, mert nem akarom és kész! Azt teszek, amit és ahogy akarok és nem érdekel, hogy mások ebből mit látnak. Aztán majd lesz valami, mert hogy engem nem érdekel, hogy a jövő mit hoz, az teljesen biztos. Sosem volt igazán fontos az életem, most sem az, nem is értem, hogy neki miért lett hirtelen olyan lényeges, hogy velemi mi van.
- Pedig nem érdekel! Vagy... majd idővel elmúlik, hogy érdekel. Így kell csinálni nem? Elfojtani, amíg tényleg nem lesz fontos. - megrántom a vállam. Nem érdekel a véleménye, tudom hogy túl tudok lépni a gondjaimon, a fájdalmakon, bármin amin csak akarok. Nem fogok folyamatosan agyalni, hogy vajon milyen nehéz is lesz megmondani, hogy lelépek, hogy sok volt, mert túl közel engedtem magamhoz egyeseket. Nem szabadott volna, mert a végén úgyis pofára esel, ha elbízod magad. Az a fontos, hogy soha ne bízz senkiben, még magadban sem és akkor biztos, hogy nem érhet semmi baj. Nem akarok, nem tudok senkihez sem közel kerülni, mert tudom, hogy milyen fájdalommal járhat. A bizalom nem olyasmi, amit nekem találtak ki, az a naivaknak való, én pedig már rég nem vagyok naiv. Mondhatni, kinőttem belőle. Nem is érdekel, hogy mit mond, a cigit pedig laza mozdulattal taposom el, az öngyújtóját pedig akkor se szedném ki a kukából, ha kényszerítene rá. Megteszi magának, ha netán fontos volt, bár kétlem, hogy bármi is lenne, ami neki olyan nagyon sokat jelentenek. Bár lehet, hogy egy tárgyhoz sokkal jobban tud ragaszkodni, mint emberekhez, nem lepne meg. - Francokat! Gondolom tudsz szerezni magadnak másikat egyedül is. - nem fogok neki cigit venni, meg öngyújtót sem, ebben teljesen biztos lehet. Majd megoldja szépen, örüljön neki, hogy most épp nem valamijét törtem el. Lehet, hogy begyógyul, de attól még igenis neki is ugyanúgy fájni tud, én pedig határozottan élvezem, ha fájdalmat okozhatok neki, mert... valahogy elégtétellel tölt el, még ha nem is olyan mértékűvel, amire vágyom.
- Nem kell segítened, nekem... jó így! - az utolsó két szót már szinte ordítom. Nem kell beleszólnia az életembe, nem döntheti el helyettem, hogy hogyan éljek, hogy nekem mitől lesz jobb. Egyszerűen csak nem teheti! Azért, mert ő tett ilyenné, attól még igenis semmi köze hozzá, hogyan teszem tönkre magam. - Olyan nagyon aggódsz értem? Nem kell... majd én megoldom, miért is érdekel téged egyáltalán, hogy csinálom ki magam? - követek el hibákat persze, belemegyek olyasmibe is, amibe nagyon nem kéne, de neki akkor sem kell beleszólnia, hogy mit és miért teszek, mert az csakis és egyedül az én dolgom. Ha tönkre akarom tenni az életemet még a mostaninál is jobban, akkor meg fogom tenni, és ő szépen tovább állhat a fenébe. Nem érdekel, hogy ennyire az arcomba mászik, állok előtte felszegett állal és eszem ágában sincs megmoccanni.
- Majd én tudom milyen vagyok, vagy majd... olyan leszek. Hagyj békén! - nem fog megváltoztatni, mert ő se tudna. Még nem próbálta, lehet, de ha jól sejtem, akkor nem is akar. Végül pár pillanatnyi gondolkodás nélkül egyszerűen a feje után nyúlok és vadul megcsókolom. Nincs ebben semmi kedves, semmi romantikus, szinte már túl erőszakos is, de hidegen hagy. Csak akkor szólalok meg, amikor szó szerint szinte elrántom tőle a fejem. - Gondolom, ha megdöntöttél egy csajt, akkor utána már messziről elkerülöd, hát akkor csináld! Csak ahhoz értesz nem, fektess meg szépen, aztán menj a francba! - nem fog megváltozni, kétlem, hogy tudna, én pedig szintén nem akarok, mert nincs rá semmi okom sem.

Jill & Simon

Alapjaiba véve nem vagyok valami bonyolult jellem. Annyi érzés van benne, mint egy maroknyi lepkében, és körülbelül annyira is foglalkozok másokkal. Megértem azt, hogy ő most elégé…furának tarthat, hiszen amit mondok és teszek teljesen egymás ellen van, de ez azért van így, mert magam sem tudom, hogy mit csinálok. Továbbléphetnék, itt hagyhatnám őt a kétségeivel együtt, nem kéne hogy érdekeljen mégis érdekel. Nem tudom, hogy miért, csak…nekem miért nem lehet egy olyan napom, mikor foglalkozok valakivel? Tudom, hogy azt akarja hallani, hogy volt oka, előzménye annak, amit vele tettem, de…nem volt. Valamiért túl sokat ittam és elveszettem a fejemet, ez az igazság. Nem volt semmi jelentése ennek, azon kívül, hogy igazolta az élet azt, amit eddig is tudtam, és most már ő is tud rólam. Nem szeretem, ha az emberek próbálják bennem a jót keresni, mert ha véletlen találnak valamit, akkor elvárják, hogy aszerint cselekedjek. Azt hiszik, hogy ez olyan egyszerű. Letenni a piát, a cigit, normális életet élni…ez lehetetlen. Belepusztulnék, nekem ez az élet lett kitalálva, szinte már rám szabták.
-Igen, talán az vagyok, de nem értem, hogy miért zavar ez téged, úgyis ilyen akarsz lenni, nem? – a hangomból egyértelműen kivehető a gúny. Igaz, hogy én tettem őt ilyenné, de…azért azt lássuk be, hogy nem csak én vagyok itt a hibás. Én csak meglöktem, elindítottam egy úton, de ő nem fordult vissza, inkább ment tovább és megpróbált olyan lenni, mint én, és félő, hogy nem fog rájönni arra, hogy ezt az életet nem neki találták ki, ezt az életet csakis érzelmek nélkül lehet igazán jól élni, amiben pedig én nagyon jó vagyok, ő azonban már kevésbé. Nem foglalkozok a múltammal, sem a jelenemmel, a jövőre pedig még csak nem is gondolok. Nem veszem a nyakamba mások dolgait, kihasználom őket, eltaszítom magamtól azokat, akik túl közel kerülnek. Ilyen vagyok, és szeretek is ilyen lenni, sokkal egyszerűbb így az élet, és magasból teszek arra, hogy ez nem a megfelelő út, vagy mi. Ameddig én élvezem, addig számomra a legmegfelelőbb ez az élet.
- Már késő szívem. – mondom neki és megrántom a vállamat. Általában mindenkinek fontos az, hogy különleges legyen, de…mégis mit érnek el vele? Ő mit ért el vele? Megerőszakoltam, csak mert különleges volt, nincsen semmi jó abban, ha valaki különb, mint a többség. Jobban szeretek átlagos lenni, de az átlagosak között a legjobb. Soha nem éreztem magam olyan különlegesnek és ez így is van rendjén. Apámat nem ismerem, a nagyszüleim nem voltak túl jó véleménnyel rólam, anyámat pedig hagytam meghalni, azt hiszem sok mindent lehetne rám mondani, de azt hogy különleges, na azt nem.
- Meg se próbáld nekem beadni azt, hogy ez egyáltalán nem érdekel. Előbb magadat kéne meggyőznöd erről, csak utána tudsz erről profin hazudni. – nem értek a kapcsolatokhoz, azokhoz nem, amik túlélik a 6 órás időtartamot, de annyit már láttam, hogy a legtöbb embernek fontos az, hogy…valaki módfelett rajongjon érte. Jobban ismerem magam, mint bárki a világon, ezáltal még talán őt is jobban ismerem, mint ő saját magát. Látom az arcán, van egy olyan megérzésem, hogy bármilyen könnyen is akarja ezt venni, nem képes rá. Nekem ez könnyű, túl rég nem foglalkozok senkivel sem, ezért is nem érint meg annyira, ha valaki túlzottan érdeklődik utánam. Ő viszont…friss hús, neki ez még nem fejlődött ki, és ne is fejlődjön. Fogalmam sincsen, hogy a szüleivel milyen kapcsolatot is ápolt, a halottak alapján az apjával nem volt valami jóban, az anyja pedig lelépett, de…ebben kicsit hasonlítunk. Apám már kiszabadult, legalábbis Aaron ezt mondta, mégse keresett meg. Anyámmal nem sokat találkoztam, a nagyszüleim pedig egyértelműen a tudtomra adták, hogy gyárilag hibás vagyok. Mondhatnám, hogy engem is hibaként kezeltek, de minek mondjam? Teszek rájuk, nem attól lesz valaki hibás, hogy mások ezt mondják neki.
- Mondogasd csak magadnak, rajtad kívül ezt amúgy sem hallja meg senki. Ez most komoly… - Kedvtelenül nézem, ahogy összetapossa a cigit és az öngyújtómat is a kukának ajándékozza. Még szerencse, hogy nem a kedvenc öngyújtómat hoztam el. Azért aztán már ölni tudnék, még Olaszországban szereztem az első hódításomkor, az amolyan…kabala vagy mi. Száz évvel később talán majd ereklyeként kiállítják valahol, kitudja. – Jössz nekem egy doboz cigivel és egy öngyújtóval. – mondom a kukára mutatva. Nem hiszem, hogy kifizetné, és nem is várom igazából ezt el, van a lakásomban még egy csomó. A lakásomban igazából vízipipán, alkoholon és dohányon kívül nem sok minden van. Nekem ez a három dolog elég a megéléshez. Nem is tudom, hogy mikor ittam utoljára olyat, amiben nem volt alkohol. Talán a 13. születésnapomon…igen, akkor még Colát ittam, de már 15 évesen biztos, hogy piáltam, ezért akartak a nagyszülők beadni valami javítóba, de végül semmi nem lett belőle, mert mikor jobban kivizsgálták a dolgot, látták, hogy semmi baj nincsen a suliban, otthon pedig nem tartottam piát és dohányt, arra voltak a bulik.
Dühösen rúgom fel az egyik mellettem lévő kukát, még párat belerúgva annak a kiboruló tartalmába. Miért ilyen nehéz megértetni valakivel azt, hogy abba kell hagynia azt, amit csinál. Mintha egy kisgyerekkel beszélnék, komolyan mondom! Makacs, önfejű és azt hiszi, hogy ő mindent megtud oldani. Elég ránézni, hogy lássad azt, semmit nem tart a kezében, a pasijai tökén kívül. – Miért ilyen nehéz megérteni azt, hogy segíteni akarok?! – mondom neki dühösen, majd hozzávágom a falhoz az elszívott cigit. A francért kellett eltaposni azt a dobozt. – Fogd már fel, hogy nem neked való ez! Előadhatod nekem a gondtalan csajt, de jobban ismerem ezt bárkinél, jobban ismerlek, mint hinnéd! – kicsit megállok, hogy kifújhassam magam. Elég rendesen feltudom magam húzni ezen a csajon. Ennyire idegesítő lennék én is? Mert, ha igen, akkor sajnálom azt az ostobát, aki nekem segíteni akar. – Megváltozni? Honnan tudjam, soha nem próbáltam még. – elég közel vagyok hozzá, közelebb, mint kéne, de nem nagyon érdekel, csak nézek a szemébe, kissé dühösen. – Te nem vagy olyan, mint én. – mondom neki lassan. Nem sértés, ez inkább bók. Ami nekem való, az neki nem, és ilyen egyszerű.

Simon & Jill

Nem is tudom, talán csak válaszokat akarok, igazi válaszokat, mert az, hogy igen szar alak vagyok és be voltam rúgva, de istenesen valahogy nem az igazi. Főleg, hogy ezek után meg hagyta, hogy levezessem rajta a haragomat, ami persze nem igazán világos számomra úgyszintén. Az egészet nem értem, mintha zavarná, hogy ilyen vagyok, ami hülyeség, mert ő is ilyen, akkor miért jelent neki gondot, ha én is így élem az életem? Az én dolgom nem? Nem reális, hogy pont az aggódik értem ennyire, aki egyébként megerőszakolt, aki miatt ilyen lettem. Egyszerűen furcsa az egész, és nem tudok napirendre térni felett, ezért megyek vele, ezért vitázom vele, aminek persze szintén nincs semmi értelme. Nagyon nem tetszik nekem ez a cinikus duma, meg az egész, ahogy beszél velem, meg a helyzetről. Sértő és bántó is, mert... mert nem is tudom, talán csak szépen el kell tanulnom tőle ezt a stílust és akkor minden oké lesz. Ha eléggé figyelek, akkor menni fog.
- Érzéketlen vagy... erre nincs más magyarázat, totál érzéketlen, és engem is sikeresen azzá tettél, remélem örülsz! - ez persze nem igaz, bennem túl sok érzés kavarog, csak igyekszem elnyomni, igyekszem úgy tenni mint ő, hogy ne érdekeljen semmi, ne érdekeljenek igazán a dolgok, mert akkor nem is fájnak. Ezért nem tudok magamhoz igazán közel engedni másokat. Lisának is csak azért meséltem a múltamról ennyi idő után, mert megjött az a levél. Ha nem történik, akkor jó eséllyel sosem mondom el neki, hogy milyen életem volt az előtt, hogy ilyen lettem, hogy milyen voltam régen. Fura... Lisában szinte két ember él, de ő váltogatja hozzá az alakját, bennem viszont tényleg két ember él, csak épp egyforma alakkal, és az egyik nagyon régi már, akire nem is akarok igazán emlékezni, mert nem bírja a fájdalmat, én viszont igen. Én el tudok vonatkoztatni tőle, én képes vagyok figyelmen kívül hagyni mindent, ami rossz és úgy tenni, mintha az életem így lenne tökéletes.
- Nem vagyok különleges, nem is akarok az lenni. - jelentem ki határozottan. Nem hozott nekem semmi jót, csak rémes tetteket, azt hogy megöltem az apámat, azt hogy ezt tette velem, csak mert felkeltettem az érdeklődését. Én nem akarom ezt, nem akartam ezt! Ha tehetném, akkor megváltoztatnék mindent, csak épp... pont az apám miatt voltam más, pont miatt nem voltam átlagos és ez az egész épp azért történt. Ha nem tart túl rövid pórázon, akkor nem lett volna semmi baj, ha engedi, hogy normálisa éljek, nem akarok minden áron kitörni a nyomorúságos unalomból. De megtörtént, már... nem számít.
- Igen... én fogom, mert tudom, hogy idővel úgyis megtenné, ha nem most, hát később, ha nem most, hát egy hiba után, amit elkövetek. - megrántom a vállam, mintha nem is lenne fontos, pedig nagyon is az. Én a vagány csaj... nem sok önbizalmam van. Komolyabb érzelmekhez nincs. A felületes kapcsolatokhoz van. Tudom, hogy jól táncolok, tudom, hogy jó vagyok az ágyban és gond nélkül fel tudok szedni bárkit, de biztos vagyok benne, hogy senkinek se kellenék hosszú távon. Nem kellettem a szüleimnek sem, nem kellettem neki sem, miért változna ez meg hirtelen? Nem vagyok rá érdemes, az apám is megmondta nem egyszer, hogy élnem sem kellene, nem kéne léteznem, mert én csak egy hiba vagyok, egy ballépés és ezt az anyám is jól tudta, azért ment el, azért hagyott ott. Aki pedig nem más, mint egy hiba... az kinek kellene?
- Miért lenne? Te teremtettél, ez lehet, de most már önálló élete van, azt teszek, amit én akarok és úgy ahogy én akarom. Semmi közöd hozzá! - nem mondhatja meg hogy mit tegyek és azt sem hogy hogyan. Elindított egy úton, de nincs szükségem rá, hogy velem is tartson rajta. Menjen csak szépen a sajátján és engem hagyjon békén a fenébe, mert nincs szükségem rá, soha nem is volt. Meg vagyok én magamban, úgy ahogy eddig is, és ez nem fog már soha az életben változni. Elkapom a dobozt, aztán egyszerűen csak leejtem a földre és úgy istenesen megtaposom. Az öngyújtót meg a legközelebbi kukába ejtem. Nem kell, ezúttal nem, nem akarok elszívni egy újabb szálat. Ő csak mérgezze magát én azt mással teszem, többnyire alkohollal, nekem az való. - Én pedig megtanultam, hogy kell élni, és menni fog továbbra is, nélküled is. Ne akarj beleszólni. - soha nem leszek már olyan, mint régen voltam. Nem is akarok olyan kis szánalmas alak lenni. Többet akarok, azt hogy ne érezzek, hogy ne tudjak a fájdalomról, ne tudjak semmiről sem, ami kellemetlen, ami rémes emlék. Csak élni akarom az életem, nem számolva a jövővel, nem számolva a következményekkel, mint ő.
- Te meg tudsz változni? Ne prédikálj nekem addig, amíg neked így jó, addig nekem is. - határozottan bólintok és most először talán nem zavar annyira, hogy közelebb lépet, nem akarom azonnal eltörni a legapróbb porcikáját is. Nem bizonyíthatja be nekem, hogy a változás fontos, ha egyszer ő így éli az életét és azt mondja, hogy milyen jó.

Jill & Simon

Az a kérdés már bennem is felmerült, hogy miért van még mindig itt. Azt hittem, hogy amint kijövünk a pékségből faképnél hagy, de nem így lett. Talán csak kíváncsi, talán csak a következő lépést tervezi, vagy egyszerűen csak sodródik az árral. Mindenesetre a lakásom felé megyünk, ami elég fura lehet majd neki, nem hinném, hogy túl sok kedve lenne pont az én lakásomba feljönni, de ő az első lány, akinél nem az első szándékom az,hogy megfektessem. Majd visszaviszem oda, ahonnan jött, hazaviszem újra, csak ezúttal nem iszok annyit. Feljön, rendbe szedi magát, aztán visszaviszem őt, nem tudom, hogy él, kikkel, de nem hinném, hogy kedve van magyarázkodni, én pedig…jobb lesz a lelkiismeretem, ha kivételesen valakivel megpróbálok valamicskét törődni. Ebbe még nem haltak bele igaz?
Felnevetek arra, miszerint én egy szar alak vagyok. Ennél azért durvább jelzőket is lehetne használni rám, de most nem ez számít, hanem az, hogy haladunk szépen lassan, lépésről lépésre. Nem direkt utáltatom meg magam vele a kelleténél is jobban, már ha egyáltalán ezt csinálom, ez csak jön, mint mondtam, könnyedén megsértek és semmibe veszek másokat, ez a tulajdonságom nem sokat segít a barátok szerzésében. Arra pedig egy idő után rá kell jönnie, hogyha továbbra is ilyen életet akar, akkor elengedhetetlen az, hogy olyan legyen, mint én. Előbb-utóbb túl sok érzés fog felgyülemleni benne, és akkor képtelen lesz úgy viselkedni, mint én, semmibe venni másokat, mert ezt az életformát csak így lehet rendesen élni. – Rossz emlékeket? Drágám, a legtöbben akarják ezt tőlem, a többiek pedig…kit érdekel mit gondolnak, úgysem találkozok velük soha többet. Nem az számít amit gondolnak, hanem amit tesznek. – jót mulatok rajta. Egyszerűen csak élvezem azt, ahogy a képembe vág mindent, és igaza is van. Nem gondolok bele abba, hogy mások mit élnek át miattam, mert nem érdekel, az ő gondjuk. A legtöbben akarják azt a bizonyos sebet, hogy legyen valami csodálatos, amire visszaemlékezhetnek, én pedig megadom nekik azt a felejthetetlen néhány órát. Amiről nem veszek tudomást, az nem is fájhat, éppen ezért nem gondolok másokra, néha még magamra se, sokkal egyszerűbb az életet fájdalmak nélkül leélni, csalódások nélkül. Ha valamiben nem hiszel, akkor nem is csalódhatsz benne.
-Igen, én. Úgy látszik gyengéim a különleges lányok. – ezt most egy csepp gúny nélkül mondom, inkább amolyan tényként mondom neki. Nem mondom, hogy nem fordultak meg olyan nők az ágyamban, kik nem fogtak volna meg, akik nem voltak különlegesek. Velük a szex csak még jobb volt, pár órával még el is húztam az együtt töltött időt, hazavittem őket, elvittem reggelizni és hasonló, de aztán akárcsak a többieket, őket is útjukra engedtem. Tudnék, de nem akarok senkihez sem kötődni. Persze, sokan mondanák, hogy szánalmas élet ez, hogy nem venné senki észre azt, hogy eltűntem, de…mégis ki a francot érdekel ez? Nem azért élek, hogy mások emlékezzenek rám, azért élek, hogy nekem jó legyen, a legkevésbé sem érdekel, hogy miként emlékeznek az emberek rólam.
- Nem, nem fog rájönni. Te fogod neki elmondani, megmutatni. Te lököd el majd őt magadtól, nem ő hagyj el téged. – elég büszke vagyok magamra, ezek szerint remekül megéreztem azt, hogy valaki gyengédebb érzelmeket táplál iránta. Biztos vagyok abban, amit most mondtam neki. Hogy miért? Mert ezt csinálom nap, mint nap. Hány olyan nő futott már utánam, akik halálosan szerelmesek voltak belém, annak ellenére, hogy naponta más nőkkel feküdtem le. Volt, hogy akaratlanul tettem, előttük szedtem fel egy csajt, és a többi, de volt, hogy én mondtam el nekik, hogy felejtsenek el, hogy ez nem fog menni, mert én nem vágyok semmi ilyenre. Az ilyen…szar alakok, mint én, ellöknek maguktól mindent és mindenkit, nem hagynak semmi olyat meg az életükben, ami fontos lehet, mert fájna az elvesztése. Nem tanultam meg soha kötődni másokhoz, úgymond beleneveltem magam ebbe az életformába. De legalább a hallottak alapján ő próbálkozik, én ezt nem mondhatom el magamról, soha nem próbáltam senkit sem magam mellett tartani, inkább azon vagyok, hogy mindenki meneküljön a közelemből. Ha egy életre kell ehhez megbántani, akkor megteszem.
- Oh, tudod, az életedbe még nekem van legtöbb jogom beleszólni. – ez így elég furán hangzik, de…igaz. Az apja halott, a rokonairól nem tudok semmit, de nem hinném, hogy olyan nagyon beleszólnak az életébe, ha vannak neki. Én vagyok az, aki megváltoztatta őt, aki tönkretette, aki ráébresztette arra, hogy van az életnek egy könnyebb útja, amit azóta is jár. Úgyhogy, nem, van jogom ahhoz, hogy beleszóljak az életébe, én teremtettem őt!
Ahogy rágyújtok odadobom neki a cigarettás dobozt és az öngyújtót is, szolgálja ki magát, ha akarja. – Azt hiszem nem értettél meg engem igazán. Nem neked való ez! Én már a kezdetek óta így élek, beleszülettem ebbe! – felemelem a hangomat. Komolyan mondom senki nem tud az egyik percben így szórakoztatni, majd a másikban ennyire felhúzni. Már az alapból egy vesztett ügy, hogy egy rossz ember akar egy másik kevésbé rosszat jóvá tenni, de ha meg sem próbálom, akkor ebbe fogok beleőrülni. Lassan fújom ki a füstöt és pár lépést előre lépek, hogy közelebb legyek hozzá. – Tehát csak akkor vagy hajlandó meghallani engem, ha… - itt egy kicsit elakadok, mert nem találom a szavakat, de már előre irtózom tőlük. – ha én is megváltozom?

Simon & Jill

Szinte azt sem tudom, mikor vagyok itt, miért jövök vele, amikor nem lenne kötelező, amikor egy szemét alak. Egyszerűen csak visz a lábam, mert nem tudom, hova hova kéne mennem. Még nem döntöttem el, hogy mi legyen a következő lépés, azt sem tudom, hogyan kéne eldöntenem. Elmenjek végleg? Hagyjam a hátam mögött ezt az egészet, mert úgysem nekem való? Nem tudok igazán jól alkalmazkodni, nem tudom, hogy a jövőben menne-e. Inkább jobb még akkor megszüntetni a dolgokat, amikor még nem kötődsz annyira nem? Ha túl sokáig húzod, akkor már nem megy, akkor sokkal fájdalmasabb azoknak is, akiket elhagysz és neked is. Örökre pedig úgy sem maradok itt. Nem leszek X-men, vagy mi a szösz, nem vagyok hozzá elég komoly és baromira nem érdekel a világ sorsa, hiszen még a saját jövőmben sem látok semmiféle kilátást, miért gondolkodnék kismillió vadidegen emberén? Semmi értelme. De mégis nehéz elmenni, mert akárhogy is, de itt volt egy kis nyugalmam, tehettem, amit akarok, igazán kemény következmények nélkül, és mindig visszamehettem a birtokra, a szobámba. Meg van a... helyem, azért ez sem rossz. Sejtelmem sincs, hogy mit tegyek, hogy mi lenne a jó megoldás, és ha én nem tudom, akkor ki tudja helyettem?
- Nem számít, hülyeség volt, akkor is egy szemét alak voltál és... most is az vagy. - élvezte, hogy mennyien epekedtek utána a mostani mosoly is azt mutatja és ki is használta. Senkivel sem volt kedves, vagy más, csak mindenkivel ugyanolyan. - Bele sem gondolsz hány emberben hagyták túl mély nyomot, sebeket, rossz emlékeket. Lehet, hogy akkor sokan voltak oda érted, de... akik visszagondolnak rád, szerintem ki nem állhatnak. - ezt muszáj a képébe vágnom, mert még most is olyan fene nagy önbizalma van, mintha csak körülötte forogna a világ, ami nem így van! Nem ő a világ közepe, rémes egy alak, aki engem tökéletesen tönkre tett és egyben fel is nyitotta a szemem, hogy az az élet, amit éltem nem alkalmas semmire. Nem is értem, hogy miért pesztrál, ha annyira nagyra van magával, akkor örülhetne, hogy követem a példáját, hogy én is olyan akarok lenni, mint ő nem?
- Nem különb, csak furcsább. Csak kilógtam a sorból és kész. És mit értem vele hm? Semmit az ég világon! Csak annyi volt az következménye, hogy te... te... - összeszorítom a szám. Még mindig nehéz kimondani, még mindig nem tudom ezt normálisan kezelni, annak ellenére sem, hogy az előbb úgy nekimentem, hogy bosszút állhattam valamilyen szinten, de az akkor sem változtat igazán semmit. Akkor is itt vagyok, akkor sem tudom megoldani az életemet és igazából nem is akarom. Kinek hiányoznék? Talán Lisának egy ideig, talán Erwannak, de ez nem számít. Egy ember, vagy másfél, lényegtelen, ő pedig majd tovább lép, hiszen Lisa erős, eljár majd bulizni mással, meg tudja oldani. Nem vagy igazán fontos, nem vagyok különleges, vagy különb és nem is akarok az lenni.
- Majd ő is rájön, hogy ez mekkora marhaság, hogy nincs értelme engem szeretni, hogy... nem is lehet. - rántom meg a vállam. Nem változom meg e miatt hirtelen, csak idő kérdése, hogy mikor bántom meg Erwant, hogy mikor borítom ki, hogy mikor teszek olyat, amivel ártok neki. Ennyire egyszerű ez az egész. Nem vagyok megfelelő senkinek, hiszen soha nem is voltam. Ha az ember nem kell a saját szüleinek, ha nem érdekel senkit éveken át, akkor nem hisz benne, hogy ez valaha is változhat. Egyszerűen csak van bennem valami hiba, valami defekt, ami miatt nekem nem jár, hogy fontos legyek valakinek hosszú távon, ennyire egyszerű. És még ha így is lenne, jó eséllyel képtelen lennék kezdeni vele valamit, képtelen lennék kezelni azt az irreális helyzetet, hiszen nem volt benne részem gyerekként. Nem tanultam meg milyen, ha fontos vagy, ha figyelnek rád, ha valaki megpuszil elalvás előtt, vagy betakargat, meg véd ha rémálmod van. Engem senki se védett meg se a rémálmoktól, se a valóságtól, most pedig már túl sok idő múlt el ahhoz, hogy értelme legyen.
- Én döntöm el, hogy mit csinálok, nem pedig te! Én döntöm el, hogy mibe döglöm bele, neked már semmi jogod beleszólni. - nézem, ahogy elpöcköli a cigit, lassan az enyém is végére ér, amit szintén a földre ejtek, és csak figyelem, ahogy egy újabbra gyújt rá. - Ha neked jó így, akkor nem tudsz rábeszélni arra, hogy én máshogy tegyem, te vagy az élő példa, hogy az élet így egyszerű. - teszem még hozzá, de most nem mondom hangosabban, mint eddig, csak lazán megrántom a vállam igazán nem törődöm módon. Ne mesélje be nekem, hogy más életet kéne élnem, csak azért, mert ő úgy gondolja, amikor így jó. Neki is így jó, akkor nekem miért kéne a sokkal bonyolultabb és felelősségteljesebb utat választanom? Hülyeség!

Jill & Simon

Nem hinném, hogy én bárkit is átverek. Mikor felszedek egy nőt, nem ígérem meg neki, hogy feleségül veszem, nem ígérem meg, hogy mindig együtt leszünk, így hazugság sincsen. Annyiban tévesztem meg őket, hogy másnak mutatom magam, ha ez kell ahhoz, hogy megdöntsem őket. Ezen kívül viszont nem igazán követek el semmilyen főbenjáró bűnt. Van, hogy maguktól mennek el, akkor meg használnak ki engem, nem? És itt van az egyik legszembeszökőbb különbség : engem nem érdekel, ha kihasználnak, ha élvezem, akkor nem. A nők valamiért mindig áldozatként látják bele magukat mindenben, pedig néha pont, hogy férfi az áldozat. Nem arról van szó, hogy a férfiakat pártolom, szerintem ez inkább emberfüggő, de akkor meg ne általánosítsanak! Néha engem vernek át, néha én verem át őket. Olyan ez, mint a szemet szemért elv. Azt pedig nem hinném, hogy törtem össze bárkinek is a szívét olyan mérhetetlenül. Persze, ennek a lánynak a kivételével. Senkinek egy szóval nem mondtam még, hogy szeretlek, vagy valami hasonló ömlengős baromságot. Ha a legtöbb nő nem lenne ilyen mérhetetlenül naiv, akkor nem kéne több ezer hektár fát kivágni zsebkendőnek, és egy csapásra megoldódna két problémánk. A környezetvédők végre befognák a szájukat, a nők pedig megkímélnének engem a könnyeiktől.
-A lényeg az ugyanaz, odavoltál értem. – nem tudom megállni a dolgot mosolyogás nélkül. Nem igazán tudom, hogy mit jelent a tinimarhaság, meg tiniszerelem meg minden tinikkel kapcsolatos hülyeség, de nekem ebből egyik sem, vagy legalábbis nagyon kevés volt meg. Soha nem voltam szerelmes, és nem is valószínű, hogy leszek, de nem is nagyon akarok az lenni. Tinédzserként nem voltam oda senkiért, mások voltak odaértem, és ez így tökéletesen meg is felelt. Gondolom abban merül ez ki, hogy próbáltak sokan mellém ülni, volt aki még direkt nekem is jött, csakhogy ránézek, és néha még a meccseken is adták nekem a vizet, hogy köszönjem meg nekik, hogy egyetlen szavam legyen hozzájuk. A meccseknél erre csúnyán ráfáztak, mert olyan fáradt voltam és úgy lihegtem a sok futástól, hogy beszélni volt a legkevesebb kedvem. Mikor nekem jöttek két lehetőség volt. Ha fiú volt, akkor megszóltam, és utána már az egész suli ezzel cseszegette őket. Ha lány volt, akkor csak mosolyogtam és mentem tovább. Volt ráhatásom az iskolai életre. Valakinek bearanyoztam, másnak pokollá tettem, de attól még mindenki szeretett, és végső soron ez a legfontosabb.
- Nem tudom! De nem voltál olyan, mint a többség, különb voltál, nekem különb voltál! – mondom kicsit felemelve a hangomat. – Most örülsz? Hagyd ezt abba, mert rajtad kívül senki nem hiszi el. – most erre volt szüksége? Hogy azt mondjam, hogy láttam benne valamit, ami miatt különlegesebb volt, mint a többiek? Így volt, de jól elrontottam az egészet, ha nem piálok, akkor most minden rendben lenne, de én…már nem tudom visszacsinálni a dolgokat, és a tudat, hogy mit tettem vele, csak még mélyebbre lök az életformámban. Én nem tudom ezt befejezni, túl régóta élek így, hiányozna túlságosan is minden az életemből, ezért nem tudok újrakezdeni, éppen ezért fogom minden bizonnyal magányosan végezni, de ez már nem igazán izgat, mert csak nappal vagyok magányos.
- Biztos van valaki, aki más mint te, aki…szeret, annak ellenére, hogy miként élsz. – azt a bizonyos szót elég nagy nehézség volt kiejteni, de sikerült. Ő még szerencsés helyzetben van, mert ha jól látom, akkor valamelyest próbál törődni az emberekkel, biztos van egy pasi, akinek nagyon tetszik( még egyszer ki nem mondom) mindannak ellenére, hogy milyen életet élt, és él most is. Ilyenek mindig vannak, bár az enyémben sincsenek. Olyanok százával, akik szerelmesek belém, de egyik sem tud elfogadni, és nem is kell elfogadni. Ha megtennék, akkor én lökném el magam tőlük. De engem most hagyjunk figyelmen kívül! Mindig van egy szerencsétlen fickó, aki belezúg az elérhetetlen lányba, mégis megszerzi. Csinálják ezt, menjenek a Bahamákra nyaralni, teszek rá, csak értse már meg ez a lány, hogy semmi értelme sincsen kinyíratni magát egy olyan élet miatt, amit nem neki kéne élnie.
Érzem a kérdő tekintetét magamon, ezért meg is állok. Eldobom a cigit, és azonnal rá is gyújtok egy újabbra. Megértem őt. Komolyan. Fura lehet neki ez az egész, hogy pont én mondok ilyeneket, nekem is elég furcsa helyzet ez, de sajnos ez van, ezt kell szeretni. – Neked nem így kéne élned. Jó vagy benne, látom rajtad, de akkor sem neked találták ezt ki. Én tettelek ilyenné, felelősnek érzem magam miattad. Márpedig te nem fogsz velem együtt beledögleni ebbe! – nem arról van szó, hogy megakarom őt változtatni. Dehogyis, így tökéletes ahogy van. Nem magától kell megszabadulnia, hanem az életformájától, az én árnyékomtól kell megszabadulnia. És ha bele is döglök, akkor is megszabadítom őt ettől, legalább valami izgalmasba törik majd bele a bicskám.

Simon & Jill

Eszméletlenül beképzelt, aminek éppenséggel nem kellene meglepnie tudom, de... attól még ugyanúgy zavar, nem tehetek róla. Nem rég nekimentem és ennek ellenére és ilyesmiket mond, pedig sejtheti, hogy ha arról lenne szó, akkor megtenném most is újra gondolkodás nélkül. Akár a nyílt utcán is, pedig már a pékségben is elég szépek felhívtuk magunkra a figyelmet. Én nem vagyok ilyen... ugye nem vagyok ilyen? Nem vagyok végtelenül nagyképű, csak élem az életem és nőként igazából viszonylag nehéz átverni a pasikat, vagy kihasználni, mivel... szeretik, ha egy lány nyitott és könnyen beadja a derekát. Ez nekik csak jó, nem volt még rá példa, hogy egy pasi belém zúgott volna, aztán átverem, arra pedig főként nem, amit ő csinált velem. Én ennél sokkal több vagyok, sokkal többet hozok ki magamból, nem vagyok pontosan olyan mint ő, nem ártok ezzel másoknak, inkább csak magamnak. Ebben térünk el, de attól még nem akarok újra az a szende és könnyen megtörhető lány lenni, aki voltam, mert ez az élet könnyebb. Sokkal kevesebb a felelősség, nem kell foglalkoznom a következményekkel, hogy mit szól az apám, mit szólnak mások, csak teszem, amihez éppen kedvem van.
- Nem epekedtem utánad! Az csak... ugyanolyan voltam, mint bárki más, általános tinimarhaság. - rántom meg a vállam. Hát igen, amikor apró szívecskéket rajzolsz a füzetedbe a másik nevével és folyton figyeled minden lépését, tudod az órarendjét és megpróbálsz tenni róla, hogy együtt járjatok kémiára... Hülye voltam, meg sem kellett volna, hogy forduljon a fejemben, hogy egy kicsit is érdekelhetem, és a legrosszabb, hogy mégis így lett és végül még ebből is rosszul jöttem ki. Akár hogy is nézzük az életem kész katasztrófa, nem érdekeltem soha senkit, akit igen, azt pedig... túlságosan is, vagy hogy kéne ezt megfogalmazni. Most pedig csak azért érdeklek bárkit is, mert olyan lettem, amilyen. Nem magam miatt, a stílusom miatt, mert rámenős vagyok és adok a külsőmre, nem is kicsit. Nem érdekel... Aztán már inkább csak csúnyán nézek rá. Kezd visszatérni a haragom, hogy ilyeneket mond. Átlépte a határt, igen ebben igaza lehet, csak ne mondaná ki ilyen könnyedén.
- Akkor milyen voltam? Nem vett észre soha senki, nem érdekeltem soha senkit, és valahol érthető is volt, hiszen apa soha nem engedett el sehova. - hogy nem voltam szürke... nevetséges. Ő se vett volna észre, ha nem kényszerül rá és még abból se jöttem ki jól, hiszen az egésznek mi lett a vége? Az, hogy simán átgázolt rajtam, gondolkodás nélkül, miután a maradék eszét is sikerül elinnia. Igazán gratulálok neki hozzá, főleg ahhoz, hogy ezt csak így kimondja és hogy még nevetni is képes rajtam... a helyzeten, nem számít, hogy melyik, akkor sem lehet ilyet csinálni. Összeszorítom a szám, hiszen érzem, hogy az eddigi üresség helyett újfent kezdek morcossá válni. Hogy lehet valaki mellett ennyit ingadozni?
- És ha nem akarom elhagyni? Ha amúgy se lenne értelme? - rántom meg újra kissé tehetetlenül a vállam. Amikor újra magasra szökik bennem a düh, akkor megint visszavált normálisabb üzemmódba és újra nem tudok mit kezdeni vele. Amikor le akarnám ordítani a fejét, akkor megint mond valami olyat, amivel ezt visszafogja bennem. Akkor mégis mit tehetnék, mit kéne tennem? Nem látom azt az okot, vagy célt, ami miatt élnem kéne, hiszen úgy régen, átlagosként nem érdekeltem senkit. Ha olyan lennék újra, nem érdekelnék senkit, és nem is tudom, hogy képes lennék-e rá. Nem akarok egyedül lenni, jobbak a hamis barátok, mint ha egyáltalán nincsenek. Nem izgat, ha fiatalon halok meg, mert amúgy is mi lenne az ok, amiért sokáig kéne élnem? Az élet nem jó, az élet kegyetlen és nehéz, csak akkor élhető, ha tojsz mindenre nagy ívben, akkor viszont nem foglalkozol azzal, hogy mi fog végezni veled pár éven belül. Amúgy is bármikor elüthet egy autó, nem hiszem hogy van értelme annak, hogy épp a tüdőráktól, vagy akármitől féljek.
- Nem értelek... - sóhajtok végül egyet. Nem túl nagyot, csak egy aprót, de akkor is sóhajtok. Annyit ingadozik a kedélyállapotom, hogy a végén már én se tudok mit kezdeni vele, csak hagyom. - Miért érdekel téged ez az egész egyáltalán? Amikor elmondtad többször, hogy milyen önző vagy, akkor meg? Nem értem. - megrázom a fejem és most először pillantok rá menet közben hosszabban. Tényleg fel sem foghatom, hogy mi ez az egész, hogy pontosan mit is akar ebből kihozni, hogy miért mondja, amit mond, miért teszi, amit tesz... furcsa.

Jill & Simon

Nem vagyok valami nagy alkalmazkodó. Utálok másokhoz, a világhoz alkalmazkodni, én nem akarok olyan lenni, mint a többség, nem akarom, hogy a sok hülye szabály és elvárás megkösse a kezemet. Szerintem az élet olyan, mint egy kártyajáték. Ki vannak osztva a lapok, de csakis rajtunk áll,hogy miként játsszuk ki őket, én pedig ebben vagyok a legjobban, szabad vagyok, mint bárki. A szabályok csak irány mutatnak azoknak, akiknek nincs szabad akaratuk, akik nem merik felvállalni magukat, ezért inkább egy egész életet élnek le törvények mögé bújva, mert félnek az élet igazi arcától. Az élvezetektől, mert végső soron ez az élet. Ki kell élvezni mindent, amit csak lehet, a napjaink megvannak számlálva.
Elmosolyodok a szavaira, sőt már-már felnevetek. Nem mondtam olyan komolyan, inkább cinikusnak szántam a dolgot, de igaz, ami igaz. Szemétalak vagyok, ezt tagadni is kár lenne, de nem nagyon érdekel, hogy mások mit mondanak, amíg én cserélgetem úgy a nőket, mint mások a zoknijukat. Elszállva pedig nem vagyok magamtól, csak tisztában vagyok azzal, amim van. Nem mondanám ezt, ha nem akarna mindenki engem, ha nem akarná mindenki az én életemet élni. És bizony, régen ő is így volt ezzel, akart engem, nem értem, hogy miért kéne szerénynek lennem. – Ezek tények, úgy beszélsz, mintha te nem epekedtél volna utánam. – talán kicsit túllövök most a célon, de a legkevésbé sem érdekel. – Azt a határt én már rég átléptem. – itt komolyabbra fogom a hangomat, mert…akármekkora rohadék is vagyok, nagyon szarul érzem magam amiatt, amit vele tettem. Ez volt az a bizonyos határ, hogy ne kényszerítsek nőt semmire, hogy ne bántsak egyetlen nőt sem. Én pedig megtettem, és észre sem vettem, hogy már átléptem a saját határaimat. Azóta pedig azon túl élek, addig megyek el míg csak tudok, nem tudom visszacsinálni a dolgokat, akkor pedig miért vegyek tudomást a határokról?
Mosolyogva nézem a döbbent arcát, majd ahogy a cigire veti magát. Erre biztos nem számított, és én sem, hogy ezt fogom mondani. Azt kellett volna, hogy mondjam, csak megakartam dönteni, úgy talán még jobban utálna, de legalább nem adna magának esélyt arra, hogy megbocsásson nekem. Én szeretném, hogy megtegye, de tudom, hogy nem teheti, és ha egyszer helyesen kell cselekednem, akkor legyen az a pillanat most. Inkább legyen tele gyűlölettel, minthogy üres legyen, mert nem ezekre a válaszokra számított. – Talán nincsen, de akkor is így van. Nem voltál te olyan szürke, mint amilyennek hiszed magad. – igaz, hogy csak azon a kémia órán vettem észre őt először, de…akkor jól meg is jegyeztem őt, láttam benne valamit, nem akartam ilyenné tenni. Magam sem tudom, hogy pontosan mit akartam, de fájdalmat okozni biztos, hogy nem, mégis sikerült.
Elnevetem magamat és még köhögnöm is kell a cigi miatt. Egyszer-kétszer megesett, hogy elgondolkodtam miként halok majd meg, mert a doki szerint is legfeljebb 30 évem van ilyen életstílussal, de aztán jött ez a…képesség, ami miatt akár 90 éves koromig pöröghetek a táncparketten. Az viszont biztos, hogy ha meg kell halnom, akkor úgy haljak meg, ahogy éltem, más kikötésem nincs. Nem kell, hogy mentőt hívjanak az emberek, lehet, hogy én se hívnék, kitudja.
-Na, láttod! Próbálkozol, meg lehet menteni téged, el tudod még hagyni a süllyedő hajót! – kicsit megemelem a hangomat, mert végre talán észreveszi, hogy magát teszi tönkre. Az én szervezetem gyógyul, nem tudok belehalni az életformámba, azonban ő nagyon is beletud. Az életét megkeserítettem, nehogy abba haljon már bele, hogy próbál olyan lenni, mint én. Keressen inkább valakit, valamit, amiért megéri változtatni, amiért megéri még plusz 20 évet élni. Nem fogok vele együtt elsüllyedni, akkor már inkább kidobom őt a partra, felelősnek érzem magamat az élete miatt. Talán azért mert olyan akar lenni, mint én, de jól tudom, hogy mivel jár ez az egész, ettől akartam őt megóvni. Másrészt miattam lett olyan, amilyen, én tettem ezé, ha úgy tetszik, akkor én vagyok az alkotója. És büszke is lennék rá, megalkottam a számomra tökéletes nőt, de sajnos van lelkiismeretem, ezért is kell megóvnom, megpróbálnom megóvni őt saját magától.
- Igazad van, fogalmam sincsen róla, éppen ezért nekem kéne szenvednem kettőnk közül az élettől, mégis te szenvedsz! – észrevettem, hogy sikerült megint felpaprikáznom, és örülök azért neki, hogy ilyen érzéseket kitudok belőle váltani. Megteszek én bármit, ha kell több száz életre megutáltatom magamat vele, csak végre lássa már meg azt, hogy ha így folytatja akkor falba fog ütközni. És ami még rosszabb: velem, fog a falba ütközni.

Simon & Jill

Szeretem a mostani életemet, vagyis alapvetően jó ez, hiszen azt teszek, amit akarok és amikor akarom és nem nagyon gondolok semmire, ami fáj, semmire, ami zavaró lehet. Nekem ez így jó, régen is lehettem volna ilyen, csak akkor még nem ment. Próbáltam alkalmazkodni az apámhoz, a világhoz, az elvárásokhoz, mert azt kellett tennem, de egyszerűen azt hiszem akkor is a véremben volt az ellenállás, és egy ideig el tudta nyomni az igazi jellememet. De végül az utolsó cseppek a pohárban átlendítettek a holtponton és elhozták azt, amilyen igazából vagyok. A vad, tomboló lányt, aki ha pasi lenne, akkor talán ugyanilyen tetteket hajtott volna végre, mint amilyeneket Simon. Igazából ebben csak az a nem fair, hogy a pasiknál, ha így viselkednek az jó dolog, akkor ők a kemények, meg a nagy csábítok. Egy nő pedig egyszerűen csak el van könyvelve feslettnek, ha sokat bulizik és sok pasija volt. Elég szánalmas, ha egy pasi gondol vissza, hogy hány nővel volt együtt, akkor átlalában még pluszban hozzá is told párat, mert a túl kevés, túl ciki lenne. A nők viszont amikor számot vetnek, akkor inkább levonnak néhányat, hogy ne szólják meg őket érte. Ez már csak azért is igazságtalan, mert egy nőnek miért ne kéne kipróbálni magát, gyakorolni? Nem minden fickó egyforma, semmilyen téren sem, igenis nekünk is kell, hogy kipróbáljuk milyenek az idősebbek, a fiatalabbak, a magasak, az alacsonyak, az okosak, a szépek, a gazdagok, vagy a csórók. Egyszerűen csak... jó dolog válogatni és kipróbálni, hogy mi passzol az igényeidhez.
- Azért nem kell teljesen elszállni magadtól... attól még egy ugyanolyan szemét alak vagy. Nem tudod, hol a határ. - szökik fel kissé a szemöldököm, mert úgy érzem, hogy kissé túlzásba esett, vagy ez cinizmus volt, csak nem vettem észre. Tökélynek nem mondanám azt, aki megerőszakolt, és azt a bizonyos első alkalmat egyszerűen elvette tőlem, ami a lányok életében rendkívül fontos. Nekem egy rémes élménnyel párosult és ezért is van, hogy nem tudom igazán meglátni az élményt a szexben. Egyszerűen csak csinálom, de azért, mert ez együtt jár a bulizással és kész. Azt mondják, hogy ha komolyabb érzelmekkel vagy együtt valakivel, akkor az más, akkor az különleges. Hát én ilyesmit még nem tapasztaltam meg és nem is nagyon akarok. Azt hittem, talán csak tényleg hittem, hogy Simon felé ez meg volt, de talán csak egy buta tiniszerelem volt, hiszen minden bizonnyal a suli legtöbb lánya bele volt zúgva. Szóval ha ezt nézzük, akkor számomra a szerelemmel összehozott együttlét kifejezetten negatív emlékeket bolygat fel, egyáltalán nem jókat.
A következő szavak viszont meglepnek, pislognom kell párat, mire nagyjából fel is fogom, hogy tényleg mit mondott. Én érdekeltem... őt? Én, aki nem voltam senki, csak egy árnyék a folyosón, csak egy kósza árny a többiek között, egy szürke folt a színes kavalkádban?
- Érdekeltelek? Nem értem... ennek semmi értelme sincs. - elbizonytalanodom, még a hangom is elakad egy pillanatra, de aztán csak megrázom a fejem és szinte már rá vetem magam a cigire, amikor felém nyújtja. Kell, persze, hogy kell most, főleg ezek után. Nekem nem regenerálódik a szervezetem, ezért is fogok fiatalon kipurcanni, mint az anyám, de ez eddig sem érdekelt. Amúgy is mi a fenének éljek sokáig? Az élet nem sokat él, nem fogok öreg koromban ücsörögni a verandán és nézni a fiatalokat, akik még élik az életüket. Nem igazán látom magam felnőttként, aki kemény és határozott és már nem felelőtlenül tekint az életre. Szerintem nekem ez nem menne, nem is kell tehát megérnem túl idős kort, mert értelmetlen lenne.
- Igen valahogy így... nem törődni másokkal, semmivel és senkivel. Aztán majd pár év múlva valaki megtalál, hogy belefulladtál a saját hányásodba... - nem, nem mondunk ilyet, csak hogy ezt így kimondta nyíltan, az egy kissé kiborító. Én törődöm másokkal, mostanában előfordult, hiszen ott vannak a srácok a suliban, de... talán pont ez a hiba. Ezért kellene lelépnem, mert nem vagyok rá alkalmas, hogy én törődjek bárkivel is, csak tönkre vágnám az életüket, hiszen a sajátom is egy romhalmaz. - Ne mondd ezt! Nem akarok emlékezni rá... rád, hogy mit tettél! Lehet, hogy nem én voltam, hanem... hanem te vagy szánalmas! Én legalább... próbálkozom. - komolyan képes vagyok még magammal is vitába szállni. Én más vagyok, én is bulizom, de nem úgy, mint ő, nem bántok mást, a pasik tudják, hogy mit akarok, és nem ment még el egy sem sírva. Ő... sokkal rosszabb nálam. Legszívesebben az úton közeledő kocsi elé lökném, mégis hogy mondhat ilyet, hogy ha ellenkeztem volna, akkor még durvábban csinálja? Ilyet... ilyet nem lehet. - Fogalmad sincs róla... halvány sejtelmed sincs róla, hogy mit éltem át miattad! - eddig tartott a higgadtságom. Nem tudok mást, vagy a harag tombol bennem, vagy az üresség és azt hiszem a harag a jobb, mert a ürességgel nem tudok mit kezdeni.

Jill & Simon

Nem vagyok valami jó rejtőzködő és amúgy sem szoktam. Ha bemegyek valahova az feltűnik az embereknek, elég feltűnő jelenség vagyok, akkor meg minek lennék észrevehetetlen? Miért üljek egymagamban a sarokban, ha mindenki rám figyelhet? Szeretek a figyelemközpontjában lenni, szeretek a legjobb lenni mindenben, és ez sikerül is, éppen ezért vagyok olyan sikeres. Van egyfajta fellépésem, amivel megtudom bolondítani a komolyan gondolkodó gyönyörű nőket, akik pedig egy kalandra vágynak, azokra elég rámosolyognom, és már ők visznek ágyba engem. A gimiben is így volt már ez. Hamar én lettem a közkedvelt, menő srác, akivel mindenki jóban akart lenni, mindenki azt akarta, hogy észrevegyem. Nekem meg ott volt az a 5-10 hozzám hasonló srác, akikkel elvoltam, de barátoknak azért nem nevezném őket. Nem voltak soha se barátaim, nem sokáig bírják az emberek mellettem, de ez a legkevésbé sem zavar. Az életformámba nem illik bele a ragaszkodás. A lényeg, hogy hozzászoktam már a rajongó pillantásokhoz és a folytonos figyelemre. Bármit tettem, az két perc múlva már az iskolaújság címlapján virított. A tanárokkal pedig elvoltam, közepes voltam mindenből, a nyelveket vágtam, tehát nem szívóztak velem, ha megpróbálták, akkor meg a magam előnyére fordítottam a helyzetemet. Kerestem a figyelmet, egyre többet, a folyosókon egyfolytában rám köszönt mindenki, én pedig csak mosolyogva bólogattam, nem várhatják el, hogy meg is jegyzem a nevüket. Ebből kifolyólag nem sok sérelmet kaptam, mert mindenkinek az volt a fontos, hogy velem jóban legyen. Ha mégis próbáltak savazni, arra csúnyán ráhibáztak, mert senki nem figyelt rájuk. Elég jó hírem volt ahhoz képest, hogy milyen voltam, de kinek nem jönnek be a rosszfiúk?
-Igaz, magam vagyok a tökély, az életem pedig csodálatos, de nem akarok példakép lenni, mert mindenki tőlem várná a megoldást mindenre. – emlékszem, hogy már az iskolában is mennyi hülye kérdéssel zaklattak a láthatatlanok. Jó ez a ruha? Menő cipő? Én is ezt vettem volna? Megérte a pénzét? És a többi hülye kérdés, amire oda se figyeltem, csak bólogattam. Ha vettem valami cuccot magamnak, másnap már ugyanaz volt egy csomó emberen. Nehéz így egyéniségnek maradni, de rajtuk semmi nem állt olyan jól, mint rajtam, és amúgyis, nem az öltözködés számított első sorban, hanem a kisugárzás. Nekik pedig az nem volt. Akármennyire is hasonlítani akartak rám,a legfontosabb összetevő nem volt náluk. Ezt pedig nem olyan dolog, amit meglehet tanulni, ezzel az adottsággal születni kell. Vagy pár millióért kés alá feküdni, de ez most mellékes. Az utánzóimnak nem ment az, ami nekem a kisujjamból jött ki. Nem tudtak egyszerre érzéketlenek és sármosak lenni. Mindenkinek csak beszólogattak, nem értették meg, hogy ez nem így megy. Ha azt akarod, hogy nagyon akarjanak, akkor legyél elérhetetlen, mindenki arra vágyik a szíve mélyén a legjobban, amit nem kaphat meg. Én pedig az vagyok, aki éppen annak a nőnek kell, persze nem karnyújtásnyira, ő azt hiszi, hogy sikerül elnyerni a szívem, én pedig már az elején tudom, hogy nem emlékszem majd holnap rá. Aztán jönnek a telefonhívások, a sértegetések, amire magasból teszek, mert sokáig úgysem tudnak haragudni. Volt aki tányérokat dobált hozzám, másnap pedig megint az én ágyamban kelt fel.
-Nem, inkább…amolyan hirtelen elhatározás volt, láttam benned valamit. Te voltál minden, ami én nem, azt hiszem érdekeltél. – mondom neki megrántva a vállamat, és gyorsan rá is gyújtok egy cigarettára. – Kérsz? – nyújtom felé a dobozt, gondolom ő is bagózik, ha nem, akkor pedig ideje elkezdenie, ha olyan akar lenni, mint én. A bagó rossz, a bagó öl, de nekem semmi bajom, pedig már 15 éves korom óta mérgezem magam vele. A képességemnek hála a tüdőm úgymond kitisztul, ahogyan a vesém is egy idő után helyrejön, így nem kell attól félnem, hogy halálra iszom magamat, és ez azért elég hasznos dolog. Emlékszem, hogy egyszer részegen ültem autóba, és Rómából Nápolyba akartam menni. A rendőrök persze lekapcsoltak, de mikor benéztek az ablakomon már teljesen józan voltam. Elég nagyokat néztek, de aztán bevittek mert kiröhögtem őket, aminek az lett a vége, hogy az egyiknek eltörtem az orrát, a másiknak a bordáját, de a rohadékok aztán egy sokkolóval kifektettek. Szerencsére sikerült megegyezni velük és kiengedtek óvadék ellenében.
- Jó érzés szabadnak lenni, mi? Nem kötődni senkihez sem, nem függeni senkitől, azt teszel, amit akarsz, nem kell emlékezned az előző estére, annak az ágyából kelhetsz fel, akiéből csak akarsz. Cserébe annyit kell tenned, hogy nem törődsz másokkal. – lassan fújom ki a füstöt, aztán pár pillanatig még csendben maradok, mielőtt újra megszólalnék. – Miért, segített volna az, ha ellenkezel? Csak még durvább lettem volna veled. Nem szánalmas voltál, csak emberi. Most pedig isteni vagy, isteniek vagyunk. – csak futólag nézek rá mosolyogva, nem hiszem, hogy képes huzamosabb ideig a szemembe nézni.

Simon & Jill

Ha elég ügyesen el tudsz tűnni a szemek elől, akkor azt se veszi észre senki, ha van rajtad egy-két kék-zöld folt. Az apám amúgy is viszonylag ritkán ütött meg, hiszen az estek nagy részében azt tettem, amit kell, amit akart. Csak akkor kezdtek el gondok lenni, amikor már nem, amikor buliba akartam menni, vagy nem mentem azonnal haza a suli után. Akkor jöttek az első kisebb pofonok, és akkor sem ütött meg, amikor szimplán csak bezárt. Ez igazából ennyire egyszerű, a legtöbb tettének nem volt semmiféle látványos következménye, és mégis kinek mondtam volna el a gondjaimat? Nem igazán beszélhettem meg egy tanárral, mit tettek volna? Szerintem semmit. Barátaim meg nem sokan voltak, hogy nekik panaszkodjam és ők se tehettek volna semmit sem. Szóval ez van... én így éltem. Mindenkinek van valami kellemetlen dolog a múltjában, nekem olyasmi ami elég durva, másnak sokkal lightosabb, ennyi. Sérelmeket mind cipelünk a hátunkon, mindig csak az a kérdés, hogy ki mennyit és milyen erősségűt. Nekem sok jutott ki a rosszból, de nem panaszkodom, vagy legalábbis eddig nem tettem, nem lenne semmi értelme, attól úgy se lesz jobb semmi. Nem is tudom, hogy mitől lenne jobb, hiszen az se segített, hogy levezettem a haragomat Simonon... pedig azt hittem, hogy jobban érzem majd magam tőle, de csak rémesen üres lett minden.
- Miért nem? Nem foglalkozol semmivel, így nem is bánt semmi és senki nem? Ez így elég egyszerű. - rántom meg a vállam, de én nem mosolyodom el. Az most nem menne, akkor se ha nagyon akarnám, ahhoz túlságosan rémesen érzem magam. Nem tudom, hogy mégis mit kéne kezdeni magammal, és ez elég pocsék. Tovább kéne lépni, visszatérni oda ahol eddig voltam, ahol ő van. Nem foglalkozni semmivel és senkivel. Nem figyelni semmire, ami fájdalmat okozhat. Nem engedni magamhoz közel senkit, és akkor nem érthet csalódás és mindenek előtt elfelejteni a múltamat újra és most már lehetőség szerint véglegesen. Csak még ez utóbbit nem tudom, hogyan tegyem meg, de... valahogy rá fogok jönni, mert muszáj!
Igazából nem is tudom, hogy mit miért mond, az sem, hogy miért megyek vele. Valahogy csak fogalmam sincs, hogy mi lenne most jó nekem, csak sodródom az árral és megyek amerre ő, mert más ötletem jelenleg nincs. De csak alig nézek a szemébe, csak akkor amikor megszólal és én próbálom felfogni a szavai pontos jelentését. Igenis szánalmas voltam akkoriban. Olyan lány, aki senkit se érdekelt, akit alig vett észre valaki, aki képtelen volt bárkivel is kommunikálni, csak úgy volt, mintha ne,m is lett volna. Azt hiszem a legtöbben a suliból észre sem vették, hogy eltűntem, mert nem számított túl sokat, mert... miért érdekelte volna őket, hogy egy névtelen lány egyszer csak nem jön többet?
- Akkor miért? Máig sem értem, hogy miért hívtál el? Szórakozásból? Vagy... kihívás volt... fogadás? - tényleg nem tudom. Utána, amikor hagytam hogy ez az egész eszembe jusson egyáltalán, volt hogy elgondolkodtam rajta, hogy mi lehetett az oka rá, de aztán soha nem jutottam semmiféle válaszra. Sejtelmem sincs, hogy miért tette, nem volt semmi logikus magyarázat és most se gondolom hogy van. - De, az voltam! Nem érdekeltem senkit, most pedig... ha beteszem egy buliba a lábam, bármelyik ujjamra találok valakit. Azt teszek, amit akarok és nem irányít senki. Akkor még mindent az apám mondott meg és nekem nem volt merszem ellenkezni vele... veled sem. Szánalmas voltam! - a végén kicsit még meg is emelem a hangom. Nem fogom elhinni neki, ha az ellenkezőjét állítja, egyszerűen nem, mert nem voltam se erős, se semmi, csak egy láthatatlan kis szellem, egy olyan része a világnak, aki semmit se számít. Nem érdekelt senkit, hogy vagyok, vagy sem, mégis mi lehetett ebben a jó?

Jill & Simon

Nem ismertem az apját, tehát nincs jogom, hogy kritizáljam, de ritka nagy barom lehetett. Nincs jogom, de nem is kell jog, mint már sokszor mondtam, magasból teszek ezekre az íratlan szabályokra. Ütni egy gyereket, megverni azért, mert egy részeg csávó rámászott…miért azt kell büntetni, aki nem tehet semmiről? Komolyan mondom, így már nem is érzem magam kicsit sem hősnek, hogy lekapcsoltam. Megérdemelte a rohadékja, ha így viselkedett a lányával, akkor mindenféleképpen. Csak az nem fér a fejemben, hogy miért nem szólt valakinek, hogy szóljanak az apjára. És…oké, hogy nem tűnt fel nekem sokáig, de észre kellett volna vennem azért azt, ha kék-zöld foltokkal jön be iskolába, nem? Egyáltalán észrevette valaki?
A kórházban sem vették észre, hogy kikapcsoltam a gépeket, nem is hozták velem kapcsolatba a dolgot, pedig azt hittem, hogy felkeresnek majd, és megvádolnak. Nem is ért volna annyit annak az embernek az élete, szenvednie kellett volna, nagy hiba volt lekapcsolni arról a gépről. Így viszont azt kell, hogy mondjam…én is ezt érdemlem majd. Ha olyan szarul járnék, mint az apja, akkor nem szabad engem lekapcsolni, az életem utolsó részében nem árt, ha szenvedek a tetteimért, ha már képtelen voltam rájuk akkor, mikor elkövettem őket. Hogy is mondják? Igazságszolgáltatás? Vagy inkább bosszú? Azt hiszem talán mindkettő, megérdemlem, hogy az érzéketlenségem miatt szenvedjek, és…úgy akarok meghalni, ha megkell, hogy ne csak könnyeket hagyja hátra. Elég furán érzem ezt mondani, de…az utolsó pillanatokban jön elő az ember valódi énje, nem? Kíváncsian várom, hogy valójában milyen is vagyok.
A vállrántására nem tudok mit válaszolni, csak én is megrántom a válaszomat, de én mosolygok is. Tudjátok…elszomorító, de ő az egyetlen nő az életemben, akiről tudok is valamit. A többségről semmit nem tudok, másnapra a nevüket is elfelejtem, semmilyen érzelmet nem váltanak ki belőlem. Róla pedig tudom is már, hogy van egy halott apja, aki verte őt, egy anyja, aki lemondott róla, és már azt is tudom, hogy mit tettem vele. És itt jön a következő meglepő dolog. Az egyetlen nő, aki őszinte érzéseket vált ki belőlem. Bűntudatom van, nem csak eljátszom, vagy beadom magamnak, tényleg bűnösnek érzem magam. Már csak azért is, mert nekem normálisabb szülőm volt, mint neki, és én nem tudomást sem vettem anyámról. Inkább buliztam és csajoztam, a pillanatnak éltem és soha nem gondolkodtam egy perccel későbbre.
Sétálás közben letörlöm a vért, ami még mindig szivárog az orromból. A csont elkezdett már gyógyulni, és rohadtul fog fájni, mikor befejeződik a regeneráció. Az egyik legkellemetlenebb dolog az orrcsont visszaállítása, pedig azt hinné az ember, hogy az nem olyan nagydolog.
-Nem hiszem, hogy én vagyok a legjobb példakép! – mondom mosolyogva, majd felhörrenek. Az orrom már rendben van, de azt hiszem mára éppen elég csontomat törtem el, semmi kedvem megismételni a mai napot, nekem ez így éppen elég volt. Azt viszont komolyan nem értem, hogy mégis miért akar olyan lenni, mint én? Persze, vonzó életet élek, nem kell semmivel sem foglalkoznom, nem kell érzelmekkel traktálnom magam, nem muszáj emlékeznem a tegnapra, de…pont ellenkezőleg kellett volna ennek az egésznek történnie, nem? Utálnia kéne a piát, utálnia minden olyan embert, mint én. Nem vagyok pszichológus, nemigen értek az emberekhez,de attól ez még fura.
A tekintetünk talán, ha pár másodpercre találkozik, aztán gyorsan el is fordul. Az a gyenge, és szánalmas lány, aki szerinte volt, jobb ember volt, mint mi ketten összevéve. Nem igazán érdekel az, hogy jó ember legyek, nem is akarok az lenni, de olyan rossz ember se akarok lenni, mint…azon a bulin voltam. A lényeg, hogy a régi én sokkal…emberibb volt, és ez is fogott benne. Most pedig sokkal jobban néz ki, sokkal szabadabb, mint régen volt. Nyert és vesztett is valamit, bár ez mindenkivel így van.
-Nem terveztem, hogy rád mászok, nem azért hívtalak el, hogy a te neved is felírhassam a ”falamra” – azért hívtam el őt, mert más volt, mint mi, és…nem tudom megmagyarázni, de láttam benne valamit, ami megfogott. Úgy látszik, hogy a kelleténél jobban. – Persze, hogy így annak látod magad, de hidd el nekem, hogy nem voltál az. – régebb óta élek így, mint ő, legalább olyan 14 éves korom óta élem ezt a fajta életet, és soha nem fogott meg senki sem az egyszerűségével. Ha így, a mostani dögös, öntörvényű, szabad önmagával néz vissza a régi énjére, persze, hogy szánalmasnak látja magát. Az a lány viszont nem volt se szánalmas, se gyenge. És én tettem ilyenné, nem mondom, hogy ezzel elrontottam, mert…azért előnyére is vált az átváltozás, de…felelősnek érzem magam miatta, és ezt az érzést nem tudom hova rakni.

Simon & Jill

Túl sok ez nekem egyszerre. Nem elég hogy itt van ő, nem elég hogy semmi változást nem érzek, pedig elláthattam a baját, még az apámról is szó esik. Meghalt... végeredményében én öltem meg, hiszen minden bizonnyal azért kapcsoltatta le a gépet, mert túl súlyosak voltak a sérülései, nem azért, mert megbánta és úgy gondolta, hogy megérdemli a halált. Nem... én voltam az, aki végeztem vele, összetörtem annyira, hogy abból már nem lehet felépülni. Mégis mit mondhatnék, mégis hogy a fenébe vészelhetném át ezt az egészet ép ésszel? El kellett volna mennem innen, aznap amikor először megláttam, akkor is, ha az nem ő volt, ha csak képzeltem, de el kellett volna mennem. Nem gondolkodni rajta, hogy megtegyem-e. Hát ezért nincs értelme közel engedni magadhoz másokat, ezért nincs érte barátkozni, mert utána csak önkéntelenül is megakadályoznak a logikus lépésekben és az nagyon-nagyon nem hasznos. Tudni kell elszakadni, és azt akkor egyszerű, ha nem is ragaszkodsz senkihez. És még inkább tudni kell lelépni, hogy mikor kell elhagyni a süllyedő hajtó és én voltam olyan hülye, hogy nem tettem meg, amikor kellett volna. Most pedig már nem tehetem, mert fogalmam sincs, hogy a fenébe kellene tovább lépni.
Egyelőre még az is nehezemre esik, hogy megpróbáljak felállni, pedig idővel majd muszáj lenne, csak most még rettenetesen fáj mindenem. A karom az ütés miatt, a tüdőm a levegő hiánynak hála. Össze kéne szednem magam valahogy, csak még nem jöttem rá a módjára. Az újabb szavakra csak megremeg a szám széle és talán kissé értetlenül nézek rá. - Ő nem érdemelt meg, anyámnak pedig nem kellettem... nem tök mindegy? - rántom meg a vállam. Tökéletesen elveszettnek éreztem magam egész életemben, csak épp úgy tettem, mintha nem így lenne, mert úgy volt könnyebb. Nem törődni semmivel és senkivel. A végén úgyis rossz lesz belőle nem? Próbáltam, olyan sokáig próbáltam megfelelni az apámnak, és az első ballépéseknek is meglett a következménye. Rengeteget küzdöttem a szeretetéért, de soha nem kaptam meg, mégis mit akarhatok akkor még az élettől. Egyszerűbb csak inni, bulizni és sodródni az árral, akkor nem kel semmibe sem belegondolnod, és kész. Az pedig, hogy mi lesz később teljesen lényegtelen, mint már említettem úgy se sok esély van rá, hogy megérem a felnőtt kort, hiszen az anyám is fiatalon halt meg, mert nem bírta a szervezete azt, hogy kikészítette.
Nem nézek rá, amíg sétálunk végig az utcán és az se nagyon érdekel, hogy néhány járókelő elég furán méreget minket. Érdekesen festhetünk, az tuti, de senkinek semmi köze hozzá. Voltak már rajtam furább pillantások is, ezt is túlélem.
- Tehát ilyen vagy, mert... ilyen akarsz lenni. Jó neked... én is ilyen akarok lenni. - aki nem foglalkozik semmivel, akit nem érdekel semmi. Ilyen is vagyok... ilyen lettem, csak most vissza kellene találnom ahhoz az énemhez és ez lesz baromi nehéz. De menni fog igaz? Valahogy muszáj sikerülnie, csak az a mardosó fájdalom múljon el és már nem lesz gond. Valahogy csak elérhetem ezt is, majd összeszorítom a szám és újra elnyomok magamban mindent jó mélyre, mintha meg se történt volna és egyszerűen nem foglalkozom az egésszel. Csak akarni kell és menni fog. - Nem számít, hogy mit akartál, ilyen lettem és nem is akarok visszaváltozni azzá a gyenge és szánalmas kislánnyá. De hogy érted, hogy pont ellenkezőleg? - most pillantok először oldalra, ahogy lépkedek mellette, de ezt is talán csak egy pillanatra teszem. Nem viszem túlzásba, hogy lehetőleg ne hosszan, maximum csak éppen pár másodpercre találkozzon a tekintetünk. Nem szabad szimpátiát éreznem, nem szabad annak lennem, aki régen voltam, mert az a lány oda volt ezért a srácért, nekem viszont utálnom kell azért, amit tett velem.

Jill & Simon

Soha nem gondoltam még arra, hogy szülő lennék vagy, hogy felelősséget vállalnék bárkiért is. Egyszerűen nem menne, nem vagyok az a halál komoly srác, példaképnek se vagyok valami jó, én…nem tudom, hogy képes lennék-e erre. Megváltozni, szerelmesnek lenni és a többi dolog. Nem illik hozzám, én mindig többet akarok, és imádok szabadon élni. Mikor felelősséget vállalok valaki iránt, akkor ez a szabadság már nem olyan lesz, mint amire én vágyok. A magam ura szeretnék lenni, mindenki saját magáért vállaljon felelősséget. Világéletemben lázadtam a szabályok ellen, nem tartottam be semmilyen szabályt, mindig a legjobb akartam lenni mindenben, egyre többet és többet akartam, nem tudtam és még most tudom beérni kevesebbel. Ha valamiben jó vagyok, legyél a legjobb benne. Hányszor megkaptam már, hogy úgy viselkedek, mint egy gyerek. Tudjátok mit? Igaz, egy nagy mohó gyerek vagyok. Iszom és bulizom, ágyról ágyra járok, szebbnél szebb nőkkel töltöm az estéim, szabad vagyok, senki nem irányít. Szerintem sokan irigyelnek, és én is boldog vagyok így, nem akarok változtatni. Felelőtlen és szabad akarok maradni, nem akarok felnőni, mégis ki akar? Felelősség, szabályok, munka, döntés és a többi rettegett dolog. Miért tenném ezt, ha élhetek úgy, ahogy én akarok, mert megvannak az adottságaim hozzá. Az vagyok, akinek a lány látni akar, nem terhelem magam azzal, hogy érzelgősködöm, inkább csak elfelejtem a dolgot, mert amit nem tudok, az nem is fáj. Mások ezt érzéketlenségnek hívják.
-Valahogy úgy. – hát nem éppen ez a megfelelő válasz a kérdésére, de mégis mit mondhatnék? Hogy én kapcsoltam le? Azok után, amit vele tettem mondjam el neki, hogy megöltem az apját? Könyörületességből tettem, bár ha tudom, hogy így bánt a lányával, akkor hagytam volna szenvedni. Ezek szerint viszont…én se érdemlek jobbat, nem? Én is bántottam őt, egy nőre pedig nem szabad kezet emelni, nem szabad kényszeríteni semmire, én mégis megtettem. – Nem érdemelt meg téged. – ez így elég csöpögősen hangzott, de úgy látszik ez a nap az érzelmek napjaként vonul majd be a történelembe. Ez a mondat csak úgy kicsúszott a számon. Mégis milyen szülő az, aki kezet emel a saját gyerekére? Főképp akkor, mikor nem is ő tehetett arról, ami vele történt. Az apjának ajtót kellett volna rontania rám, hogy a szart is kiverje belőlem. Nem hinném, hogy sikerült volna neki, bár…elég részeg voltam, úgy talán mégis csak sikerrel járt volna. De nem, ehelyett inkább tovább büntette a lányát, a lányát, aki már éppen eleget szenvedett. Rám soha nem emelt kezet egyik szülőm sem. Apámnak a börtönből nem igen ment volna amúgy sem, de anyámtól sem kaptam soha egyetlen pofont sem. Nem tudom, hogy ez milyen, de azt tudom, hogy gyerekeket és nőket nem szabad bántani.
Elég furcsán néznek ránk a járókelők, de nem foglalkozom velük. Pont arra nincsen szükségem, hogy rendőrökkel beszélgessek, a múltkor úgy engedtek el, hogy még egyszer meg ne lássanak. Azóta nem verem meg az autójáért a rendőrt részegen, de akkor jó bulinak tűnt szirénázva repeszteni a városban ittasan. Persze a végén ütköztem egy fával és elkaptak, elég nehezen sikerült távozni, de csak a végeredmény számít, nem? A kérdése viszont meglep engem. Utálok lelkizni, de neki tartozom annyival, hogy legalább elmondom neki, mégis miként váltam ilyen…barommá. Vele valamiért könnyebb komolyabban beszélni, bár lehet, hogy ez csak a múltunk miatt van. A kérdésre pedig a válasz…
-Mert nincs, aki visszafogjon. Mert nem volt senkim. Mert megvan az adottságom, hogy ilyen lehessek. – kicsit elhallgatok és leszegem a fejemet. Apámat nem ismertem soha túl jól, pedig nem csecsemőkoromban vesztettem el. Anyám pedig…szeretem őt, de nem tudtam ezt kimutatni vagy elmondani soha. Nem volt valami nagy anya-fia kapcsolat köztünk. Visszafogni pedig senki nem próbált, senki nem akart, és nem is tudott volna. Biztos megtudnék változni nagy szenvedések árán, de nem akarok. Mégis mi okom lenne rá? Ennek a lánynak az élete miattam alakult úgy, ahogy. Mégis hogy változhatnék meg, ha tudom, hogy ilyen vagyok, ha tudom, hogy mit tettem. Elnyomok magamban minden érzést, de ezt nehezebb lesz, mert…ez bűn. - De téged nem akartalak ilyenné tenni, pont ellenkezőleg. – ez így most elég hülyén hangzott. Amit mondtam igaz, csak az a nagy gond vele, hogy nem fér össze a valósággal.

Simon & Jill

Minden érzést, a fájdalmat, a bűntudatot, a kétségbeesést képes voltam elnyomni eddig. Persze meg volt az ára, az hogy ezzel kizártam mindenkit, hogy olyan lettem, mint ő. Ahogy arra az a pasas is rávilágított, nincs semmi az életemben, nincs semmiféle pozitívum, nincs végcél, egyszerűen csak sodródom és soha nem gondolok bele, hogy mi lesz majd öt, vagy tíz év múlva. Mi lesz... akkor ha felnőtt leszek. Talán azért is van ez, mert nem vagyok benne biztos, hogy ilyen életvitellel egyáltalán valaha felnőtt lehetek. Az anyám is meghalt, nem is olyan régen, és eldobott engem magától. Nem lennék nála jobb szülő, nem lennék nála jobb felnőtt, hiszen hasonítok rá nem is kicsit. Apa is megmondta, azért nem akart soha sehova elengedni, azért tart szinte bezárva, hogy ne váljak olyanná, de azt hiszem pont ezzel érte el. Ha rendesen kezel, ha normálisan áll hozzám, ha... beszélgethetünk rendesen, akkor most minden más lenne. Ha valaha megpróbált volna megérteni... szeretni, de nem így volt, én pedig e miatt egyre csak lázadtam a rémes szabályai ellen és igenis többet akartam. Többre vágytam, mint hogy soha ne mehessek sehova, mint hogy minden nap iskola után azonnal hazamenjek, hogy ne élvezhessem az életet. Végül pedig megkaptam, amit akartam, csak épp... nem úgy. Buta voltam és naiv, hogy azt hittem elérhetem én, amit akarok, úgy ahogy akarom. Nem számít, már... nem számít.
- Lekapcsoltatta? - meglep, hát persze, hogy meglep, miért tett volna ilyet? Soha nem volt bűntudata semmi miatt, amit velem művelt. Talán csak annyira szenvedett, hogy úgy volt neki jobb. Egyszerűen maga miatt tette és kész, nem miattam, ebben biztos vagyok. - Elmondtam, persze, hogy elmondtam, de ő... engem hibáztatott, hogy én kerestem a bajt magamnak, hogy... megérdemeltem. - továbbra is igyekszem úgy beszélni, mintha nem is rólam lenne szó. Csak az utal rá, hogy így van, hogy közben a fejemet rázom. Emlékszem rá milyen érzés volt, hogy az apám fejében még csak meg se fordult, hogy kiálljon értem. Egy normális szülő azonnal pattant volna az autóba, hogy tegyen valamit, hogy elkapja azt a srácot, aki ezt tette a lányával, de ő nem. Neki meg sem fordult a fejében, ő inkább rajtam vezette a le a dühét, a csalódottságát. Azt hiszem soha nem is szeretett, mert csak anyámat látta bennem. Ahogy egyre idősebb lettem, egyre inkább. Ez pedig csak keserűséggel töltötte el. Ha jól sejtem anyát szerette, és ő összetörte a szívét annyira, hogy képtelen volt rám nézni, képtelen volt apaként állni hozzám. Vajon én is tettem már tönkre így valakit? Vagy... még csak készülök rá? Ha közölni fogom Erwannal, hogy talán lelépek, hogy nem való nekem ez az egész, akkor... De neki ott van Lisa, nem lesz baj, úgy egyben tudják majd kezelni és egyébként is egyáltalán nem biztos, hogy annyira szerelmes belém, hiszen annyi mindent nem tud rólam. Kétlem, hogy engem igazán lehetne szeretni, hiszen még a tulajdon szüleim sem szerettek, egyikük sem.
A szirénák hangjára eszmélek csak fel. Olyan tompa minden, olyan távolinak tűnik. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, hogyan kéne ezt az egészet kezelnem. Képtelen vagyok rá, hogy egyszerűen csak tovább lépjek. Nem megy most azonnal, és nem tudom, hogy hogyan sikerülhet, hogy mennyi időbe telik majd. Olyan mély ürességet érzek odabent, mint még soha az életben. Ezt eddig elnyomtam a bulikkal és a szórakozással, de... most mégis mi a fene lesz?
- Igen... menni kéne. - feltápászkodom nagy nehezen, csak nézem ahogy a pultra dobja a pénzt, aztán megfogja a kezem. Vissza kéne rántanom, tudom, belül tudom, de nem megy, képtelen vagyok még erre is. Ő az aki végül elenged, én pedig jó nevelt kislány módjára megyek után, azért sietősen, hiszen rendőrökkel nem kellene találkoznom. Az nagyon nem lenne jó. - Te miért... miért vagy... ilyen? - talán érteni fogja, de ezt már akkor kérdezem meg, amikor mellette lépdelek az egyik szűk kis utcában. Nem tudom hova megyünk, nem is érdekel. Az viszont biztos, hogy csak úgy magától senki sem válik olyanná, mint ő, mint ahogy én sem úgy születtem, hogy egy vad bulizós csaj lett belőlem, aki minden éjszaka más ágyában köt ki, mert komoly önértékelési problémái vannak. Neki vajon mi lehet az oka, hogy ezt az életet választotta?

Jill & Simon

Ha valamit tudok, akkor az, hogy vannak dolgok, amit az idő enyhít, de nem tud soha teljesen begyógyítani. Mikor anyám meghalt, elégé magam alatt voltam, bár ennek jelét sem adtam, talán csak még többet ittam és csajoztam, így próbáltam túltenni magam rajta, így próbáltam elfelejteni azt, hogy nem törődtem vele, mikor szüksége volt rám, pedig kötelességem lett volna, ennyivel tartoztam volna neki. Eleinte a lelkiismeretem elnyomtam, nem gondoltam erre, kipróbáltam és megtettem mindent, hogy ne ezen agyaljak. Aztán idővel jobb lett, nem gondoltam már rá, de mikor Aaron bácsikám tett egy megjegyzést rá, akkor ez a seb felszakadt, nekimentem és komolyan összebalhéztunk, aztán megint kellett egy kis idő, hogy jó mélyen eltemessem magamban ezeket a gondolatokat, érzéseket, mert nem akartam, hogy mások így lássanak, nem akartam lerombolni a rólam kialakult illúzióikat. Na jó, ez egy elég béna kifogás volt, valójában…azt hiszem félek az érzelmektől, mert soha nem tudtam kötődni másokhoz. Legalábbis ezt egy hozzáértő hasonlóképpen magyarázná el.
Nem megy könnyen, de végül csak sikerül megnyugodnia, és abbahagynia fuldoklást, hogy aztán elkezdhessen sírni. Nem tudom, hogy miként kéne most ezt kezelnem, soha nem próbáltam másokat nyugtatni és biztatni, és még magamon sem tudtam ezt gyakorolni. Nem is emlékszem, hogy mikor sírtam utoljára, mióta először felsírtam a születésemnél. Azt fel sem tudtam fogni, hogy apám mit tett, amiatt nem sírtam, de még csak apám elvesztése miatt sem, annyira azért nem ápoltam vele jó kapcsolatot. Anyám halálakor is, csak néhány könnycseppet hullattam, Aaron nagybácsim temetésére pedig csak muszájból mentem el. Az első harcomnál sem sírtam, nem tudtam az adrenalin miatt. Ezek szerint annyira érzéketlen lennék, hogy képtelen vagyok sírni? Mert anyám halálakor borzasztóan éreztem magam, bűntudatom is volt,de…valamiért mégsem tudtam sírni. Talán hozzászoktam már ahhoz, hogy nem érzelgősködöm, vagy…nem is tudom, talán ilyen vagyok alapból.
-Ő…nem halt meg azonnal. Lekapcsoltatta magát a gépekről, azután pár nappal, hogy meglátogattam őt. Mi az, hogy téged hibáztatott, nem mondtad el neki, hogy mit tettem? – ez egy teljesen felesleges kérdés. Nyilván elmondta, csak az apja ahelyett, hogy eljött volna hozzánk, és nekem esett volna, inkább a lányán verte le azt, hogy az egyik hülyegyerek túl sokat ivott, aminek a lánya esett áldozatául. Abban viszont kicsit füllentettem, hogy ő kapcsoltatta le magát a gépekről. Mikor elmentem a házukba és ott találtam a rendőröket, bementem a kórházba, hátha ott lesz ő, de az apját találtam meg, akit lélegeztető gépeken tartottak életben. Állítólag leesett a lépcsőről, vagy mi, és így összetörte magát. Ez már akkor is sandított, de…nem értem, hogy miért nem mondta el nekem, hogy mit tettem. Talán nem ismert, arcról, se névről. Elmondtam neki viszont, hogy a buliban ismertem meg a lányát, és őt keresem, úgyhogy…eszébe kellett volna, hogy jusson mit tettem, és hogy ezek szerint ő mit tett. Annyit mondott nekem, hogy nem jöttek ki jól és, hogy elköltözött, de ennél többet nem. Vagyis…ez így nem igaz, mert hallottam egyszer, hogy imádkozik, aztán a nővérektől megtudtam, hogy alaposan összetörte mindenét, csak szenved, és ezért én…lekapcsoltam őt. Nem volt nehéz, csak kihúztam a gépet és…hagytam, hogy meghalhasson. Azt hiszem annál barbárabb, de emberibb tettem még nem is volt. Amit a lányával tettem sokkal rosszabb szerintem, de az nem volt emberi, így azt most hagyjuk. A lényeg, hogy nem értem, miért nem mondta el nekem az apja, hogy mit tettem a lányával, ez…kötelessége lett volna, nem? Nekem ugrani még arról a kórházi ágyról is.
Na igen, szép kis jelenetet rendeztünk itt le, azt hiszem ezért simán járna az Oscar-díj, az év női és férfi alakítása. Az is igaz, hogy mindketten elégé pocsékul festünk, neki a sminkje folyt el és a szemei vörösödtek ki a sírástól, én pedig tiszta vér vagyok, és kék-zöld folt, úgyhogy sikerült elég szépen elintéznie, de…ez így nem elég, talán a haragja levezetésének megfelelt, de nem oldott meg semmit. A szirénákat nekem is sikerül meghallanom, és szerencsére még nincsenek olyan közel, hogy ne tudnánk valahogy lelépni innen. Semmi kedvem a rendőrökkel elbeszélgetni, volt már egy-két nagyobb balhém velük, úgyhogy ezt most passzolom, de a lányt sem kaphatják itt, így el. Biztos vagyok benne, hogy neki is voltak már összetűzései a zsarukkal. Gyorsan előkapom a pénztárcámat és a pultra dobom a benne lévő összes pénzt. Arra épp elég lesz, hogy vegyenek egy új asztalt és széket, illetve még ki is fizettem a kávémat és a lány kajáját, úgyhogy lopásért, vagy miért már nem tudják leszedni a fejünket. – Először is tűnjünk el innen! – mondom neki és megfogom a kezét, hogy kövessen, de aztán gyorsan el is engedem, nem kéne elfelejtenem, hogy mit tettem és mégis milyen helyzetben vagyunk. – Bocs. – kinyitom az ajtót és intek neki, hogy jöjjön utánam, nem lakok olyan messze, ott van a kocsim és haza tudom őt vinni, még mielőtt a zsaruk megérkeznének. Vagy csak simán segíthetek neki eltűnni…már persze, ha nem hagy most azonnal faképnél.

Simon & Jill

Nem tudom, hogy mit tegyek, fogalmam sincs. Felszakadt valami, és nem tudom, hogy kéne visszatuszkolni oda, ahol eddig olyan jól meg volt. Valahogy meg kéne próbálnom, tudom, de nem megy, most még nem. Nem segít semmit az sem, hogy ütöm a mellkasát, ahol csak érem. Nem segített, hogy a csontjait törtem, akkor vajon mi szolgálhat megoldással? Lehetséges, hogy... semmi? Az is benne van a pakliban, hogy nem lesz jobb, csak ha megint eltelik egy kis idő és valahogy megerőltetem magam, hogy elfelejtsem az egészet? Mennie kell, muszáj valahogy újra tovább lépnem, különben nem tudok mit kezdeni magammal, nem tudok tovább... létezni sem. Esetleg... megkérdetnék valakit, Charlest, hogy tüntesse el a fejemből azokat az emlékeket, amik túlságosan fájdalmasak. Ez vajon lehetséges, meg lehet oldani valahogy? Nagyon, nagyon remélem.
Most viszont az első lépés, hogy képes legyek levegőhöz jutni, ami nem megy egy könnyen. Fáj, szinte tényleg fáj a tüdőm, ahogy éltető oxigénért sikít, és kifejezetten kínszenvedés lassítani a légzésemen, hogy ne csak kapkodjam a levegőt és azzal ne érjek el semmit, hanem ténylegesen elkezdjek... lélegezni. Percekbe telik mire sikerül túl lennem a krízisen, mire lassan úgy érzem, hogy kezd elmúlni ez a résem szakasz és a helyét átveheti az olyan régóta magamban tartott sírás. Az az igazi, mélyről felszakadó. Nehéz utána... közben megszólalni, de mégis úgy érzem, hogy muszáj. Valamit mondanom kell, hogy gyűlölnöm kéne, de mégsem tehetem annyira, mint eddig, mert nem volt... szándékos. Nem volt magánál, de attól még az ő hibája, attól még ő tette, ezen ez sem változtat és azon sem, hogy képtelen vagyok ezt elnyomni most magamban.
- Elmentem... elmenekültem minden elől. Az apám... az apám engem hibáztatott, amikor elmondtam neki. Meg akart büntetni, de akkor először nem hagytam neki. Azt hittem, hogy... megöltem. - fel sem nézek, még most is reszket a kezem. Csak úgy mondom monoton hangon, mintha nem is rólam szólna, mintha nem éltem volna át az apám ütéseit, mint már nem egyszer előtte, ha olyat tettem, amit nem szabadott. Mintha nem én törtem volna el a karjait, mintha nem én tettem volna tönkre a bordáit, hogy aztán alig kapjon levegőt, és csordogáljon a szemem láttára a vér a szájából. Egy ideig még kísértett a látvány, de egyre inkább úgy éreztem, hogy jogos volt, és már legalább ez nem bántott, csak valahol mélyen a tény, hogy végeztem vele, hogy megöltem talán a saját apámat. Arra csak szótlanul bólintok, amit a végén mond, igen utálnom kell őt, de most valahogy... azzal, hogy ütöttem-vágtam... törtem, hogy majdnem megfulladtam hála neki, most olyan baromi erős üresség lett úrrá rajtam, mint még soha. Mintha csak elvettek volna valamit. Amíg azt hittem, tudtában volt annak, amit tett, könnyebb volt őt gyűlölni, könnyebb volt szinte már rettegni tőle, de így... mintha minden értelmét vesztette volna. Az, hogy elszöktem, hogy ilyenné váltam miatt. Talán, nem kellett volna, ha nem mondom el az apámnak, ha másnap úgy teszek, mintha semmi nem történt volna, ha... Nem számít, mert ez történt és már nem lehet rajta változtatni.
- Nem tudom... én nem tudom, hogy mit csináljak. - bököm ki végül, megtörölve az arcomat. Pocsékul festhetek, vöröslő szemekkel, és finoman szólva is szétfolyt sminkkel, de azért ő se néz ki jobban, hiszen felrepedt a szája, betörtem az orrát, több helyen is véres a ruhája. Kintről, ha valaki olyan néz ide, aki nem nézte végig az egész jelenetet... azt hiszem elég rendesen foghatja a fejét. És közben hallom, mintha a távolban szirénák zaja csendülne fel. Nem szabad... rendőröket nem. Van a rovásomon, visszavágnak az elvonóra, főleg ha ilyen állapotban találnak meg és ki tudja, hogy onnan újra ki tudnak-e hozni Charlesék, vagy hogy egyáltalán akarnak-e... hogy én akarom-e.

Jill & Simon

Profin eltudom rejteni az érzéseimet, tökéletes eljátszok bármit, amit kell. Leszek hős szerelmes, vagy rossz fiú, bármi, amit a lány akar. Emellett pedig eltudom nyomni az érzéseimet, úgymond kikapcsolom őket, hogy ne zavarjanak. Vagy nem emlékszem arra, amit tettem, vagy elnyomom magamban, megtanulok vele élni. Amit viszont vele tettem azt nem tudom elnyomni magamban, ez nem így működik. Embertelen dolgot tettem, méghozzá a saját szabályomat is megszegtem. Ezzel nehéz együtt élni, de…Simon Dillon vagyok, bármivel együtt tudok élni, ha kell, akkor ezt is túlélem. Ez így most elég rosszul hangzik, de mégis mit tehetnék? Akasszam fel magamat, vagy mi? Nem tudok megváltozni, túl sokáig voltam olyan, amilyen. Bunkó, érzéketlen és részegen elég erőszakos, mint kiderült. A nők vágyálma vagyok, és maradok is, de…kell majd egy kis idő, mire valahogy dűlőre jutok azzal a ténnyel, hogy mit tettem. Nem tudom, hogy mit érzet irántam akkor, vagy, hogy mit hitt rólam, de…egy életre meg kellett volna utálnia azt az életformát, amit éltem és élek most is. Nem tudom, hogy miként léphetnék tovább ezen, de valahogy sikerülni fog, túl fogom élni ezt is, bármennyire is szenvedjek meg ezzel az egésszel.
Aggódva nézem, ahogy a földön küszködve levegőért harcol. Azok után, hogy megbántottam és tönkretettem őt nem létezik, hogy miattam dobja fel a bakancsot. Azzal még én sem tudnék együtt élni, ez így is épp elég már nekem. Sajnálom, hogy ezt tettem, de…nincs semmi mentségem, és nem is keresek mentséget. Akármilyen érzéketlen vagyok, a tetteim következményével azért szembenézek, és nem menekülök előlük. Azért valahol mélyen talán van bennem valami olyan, ami értékelendő a normális emberek számára, de…az nagyon mélyen van akkor. Hozzászoktam az életemhez, magamhoz. Megszoktam, hogy ismert vagyok és bírnak emberek, hogy kedvelnek a nők, hogy könnyen megkapom őket. Nem tudok varázsütésre megváltozni és nem is akarok. Ezt a lányt sem akartam a saját képemre formálni, pont azért hívtam el őt, mert más volt, erre megerőszakoltam és olyan lett, mint én.
Nem tudom, hogy mit látok a szemében. Dühöt, csalódottságot, utálatot biztos, de legalább végre megnyugszik és már nem zihál olyan eszeveszetten, sőt, még a sarkára is tud ereszkedni, így végül én is hátradobom magamat és felsóhajtok. Hát,legalább nem fulladt meg, azt már nehezen viselném el. Nem lepődök meg azon, hogy elkezd sírni, csak…nem tudom mit kéne tennem. Mikor egy nő sírva felhívott engem, vagy rohant hozzám, akkor elküldtem őt, azt mondtam, hogy összetéveszt valakivel, vagy elmondtam neki, hogy miként is állunk. A lényeg, hogy nem tudom kezelni mások érzéseit, nem vagyok jó az érzések őszinte kimutatásában, csak eljátszani tudom,de azt prímán. Viszont most nem küldhetem el ezt a lányt, mert miattam sír, én tettem ezt vele. És más talán azt mondaná, hogy jót tett neki a változás. Hogy merészebb lett, hogy bátrabb, hogy dögösebb, de mégis milyen áron? Nem én akartam lenni, aki megváltoztatja, nem is akartam, hogy bárki megváltoztassa. Végül is felülök és lesütöm a szemeimet. Mégis mit kéne neki mondanom? Azzal, hogy sajnálom nem megyek semmire. Ilyenkor megölelik egymást az embere, nem? Én viszont nem kezdhetem el itt ölelgetni, az elégé fura lenne, és szerintem a gerincem törné, amit még egyszer sem törtem el, és…nem is tervezem, azután rohadtul fájhat regenerálódni.
- Én...kerestelek másnap, de nem találtalak. Részeg voltam, de...attól még utálnod kell engem. – azt hiszem megbánás van a hangomban. Na basszus, nem akarok itt érzelgősködni, mert az idegen tőlem, de most talán nem fogok belehalni. Legalább kibeszélhetem ezt magamból, ha csak nem akar újra nekem esni. Először életem során tényleg bánok valamit. Eszébe se jusson az, hogy megbocsát vagy valami, még ha erre vágyok is. Nem szabad megbocsátania nekem, utálnia kell, mutassa meg nekem, hogy jobb ember, mint én, hogy neki összejön az, ami nekem nem jött, amit én eldobtam magamtól. A lényeg, hogy nem akartam én ezt, részeg voltam, de…az is én voltam, úgyhogy ettől nem lesz jobb se neki, se nekem. Mindegy mit érez irántam, csak legyen jobb neki. Ennél mindenképpen, én pedig túlélem valahogy, ahogy eddig mindent.

Simon & Jill

Talán tényleg el kellett volna mennem napokkal ezelőtt, az után, hogy először megláttam őt, vagy legalábbis azt hittem, hogy megláttam. Hiba volt, hogy mégis maradtam, nagyon nagy hiba! Nem ér semmit az sem, hogy most azt hiszem hagyja magát. Hagyja, hogy elbánjak vele, hogy törjem a csontjait,aztán pedig addig üssem, amíg össze nem esek. Nem tart soká, amíg bírom, már az első ütés is sok volt a kezemben, viszont a szervezetemnek minden más. Totál ki vagyok és az is kész csoda, hogy csak most hagynak cserben a lábaim. Volt már ilyen, nem gyakori, hiszen profin el tudok nyomni magamban minden létező érzést, ami kiválthatja, de már előfordult. Most viszont a legrosszabb, hogy azt sem tudom mitől múlhatna el. Túlságosan ki vagyok borulva, és azzal, hogy ő itt van, nem segít semmit sőt a legrosszabb, hogy attól félek átszakadt az a bizonyos gát. Legutóbb sem volt könnyű elpakolnom magamban mindent, elzárni az emlékeket, a gondolatokat jó mélyre, de most felszínre hozta, mindent. Hogy a fenében fogom visszatuszkolni, hogy leszek képes rá, hogy újra tovább lépjek és úgy tegyek, mintha mindez meg sem történt volna?
De most a jelennel kell foglalkozni, és éppenséggel nem kapok levegőt. Csak zihálva próbálok oxigént juttatni a tüdőmbe, ahogy már a tenyereim a padlót igyekeznek markolni, de csak annyit érek el, hogy kaparászom a földet és ennyi. Nem segít, nem változik tőle az ég világom semmi sem. Képtelen vagyok bármire koncentrálni. Tudom, hogy le kellene nyugodnom, valahol az agyam ködös hátsó szegletében tudom, de attól még képtelen vagyok ennek most engedni, egyszerűen nem megy. Szinte már kétségbeesetten nézek fel rá, amikor meghallom a hangját. Nem lehet, hogy pont ő legyen, aki segít nekem, de... nincs más itt, csak még mindig pár rémült nézelődő odakint, akik nem tudnak mit tenni és nem is akarom, hogy valami vadidegen próbáljon megnyugtatni, arra nagyon nincs szükségem.
- Pró... bálom! - nem egyszerű szavakat mondani, ha egyszer ahhoz levegőt kell kilélegezned és nem megy több a helyére. Végül rendkívül nehezen, de lassul a légzésem, miközben folyamatosan a szemébe nézek. Lassacskán a zihálás is kezd múlni, bár az egyértelmű, hogy jól nem vagyok, de legalább nem azt érzem, hogy pillanatokon belül megfulladok. Végül egyszerűen csak a sarkamra ereszkedem, és engedek annak az utolsó gátnak, ami még ott volt bennem. Jó eséllyel e miatt volt a roham, mert igazán még soha életemben nem tettem meg ezt. Nem sírtam ki magam úgy istenesen, csak szépen elfojtottam mindent. Aznap persze sírtam, de csak addig, amíg csinálta, aztán már nem. A kocsiban már egy szót se szóltam, amikor az apám megütött egy árva hang nem jött ki a torkomon, mint ahogy akkor sem, mikor leléptem és ott hagytam őt összetörve a házunkban. Egyetlen árva könnycsepp semmi. Egyedül akkor sírtam, amikor Erwannak elmondtam ezt az egészet, de akkor is csak... alig. Ez most más, most olyan istenesen rázza vállam a zokogás és fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, hogy mitől marad majd abba végre.
- Szóval... szóval nem is emlékszel rá ugye? Nem voltál magadnál, amikor csináltad... így még csak nem is utálhatlak annyira. - igen, ez a legnagyobb baj, hogy ha nem volt szándékos, akkor nem is az ő hibája... nem, ilyet nem gondolhatok. Az övé! Ő volt az, aki ivott, ő csinálta, nem valaki más, és nem az alkohol. Az csak felszabadítja a gátlásokat, tehát mélyen ilyen rohadt erőszakos, csak épp józanon valamennyire visszafogja magát, ha jól sejtem. De ez még nem old meg és nem magyaráz meg semmit. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal, hogy hogyan lépjek tovább, hogy egyáltalán képes leszek-e rá.

Jill & Simon

Fogalmam sincsen, hogy mit érezhet, mit érezhetett akkor. Nincsenek se szép szavak, se helyénvaló szavak. Amit tettem az…megbocsáthatatlan. Nem voltam magamnál, elég részeg voltam, de akkoris, ennek akkor sem kellett volna megtörténnie. Kevés dolog van, amit betartottam, de ez egy ilyen dolog volt. Nem akartam soha bántani egy nőt, vagy kényszeríteni bármire is. Szeretem a nőket, és ők is engem, nem volt rá okom, akkor se volt. Oké, hogy sok lánynak törtem össze a szívét, mikor nem hívtam fel őket, sokan könnyeket hullajtottak, de pár nap múlva rájöhettek maguktól is, hogy én valójában egy kaland voltam csak, semmit nem akartam tőlük. Elhordtak mindenfélének, és aztán el is felejtettek engem. Nála viszont ez egy teljesen más dolog. Elmondhat mindennek, de attól még nem lesz jobb, attól még ugyanúgy fog fájni ennek az egésznek az emléke, nem lehet ebbe belenyugodni. Legalábbis nem tudom, hogy miként is lehet belenyugodni valami ehhez hasonlóba. Nyomott hagytam benne, nem úgy, ahogy szerettem volna, és aztán…hazavittem. Miért vittem haza? Mármint…olyan fura az egész. Azok után, amit tettem, mi a francért vittem haza? Udvariasság meg minden, de ez akkor se így működik, nem értem, hogy hunyhattam efölött szemet, hiába is voltam olyan részeg, mint talán még soha.
Nem voltam és nem is vagyok földre szállt angyal. Nőket csaptam be és használtam ki, bunkó voltam azokkal, akik próbálkoztak jók lenni hozzám, és hagytam elpusztulni a családomat. A nagyszüleim öregek voltak már, apámról nem tudok semmit, de anyám…az ő halála az én saram, foglalkoznom kellett volna vele mikor kiderült, hogy meg fog halni. De nem, én csak tovább ittam és csajoztam. Azt hittem, hogy annál érzéketlenebb már nem is lehetnék, de aztán sikerült magamra cáfolnom. Utálom azt, hogy nem emlékszem a dologra, hogy ezt tettem vele, de mindezek hatására nem tudnék megváltozni. Továbbra is a nők álma maradnék, az egyéjszakás kalandok királya, a naponta lerészegedő, érzéketlen és bunkó Simon Dillon, aki fél kötődni másokhoz. Mert így van, nem szeretek kötődni emberekhez, mert előbb-utóbb minden véget ér, és én nem akarok emiatt szenvedni. Nem tudnék megváltozni, és ez nagyon zavar. Talán még jobban elkezdek piálni, kitudja. Nem igazán vagyok beszámítható az ilyen pillanataimban.
Az első ütése az orrom találja el, és azt hiszem sikerül is eltörnie, mert rendesen vérzik és elégé fáj is. Nem ellenkezek, nem állítom le, csak hagyom, hogy üssön, ahol tud. Hadd tombolja ki magát, ehhez joga van, és sajnos még így is kevés az, amit kapok, de…talán valamennyire sikerült csillapítani magában ezt az egészet. Nem elfelejteni, nem megbocsátani, csak csillapítani azt a mértéktelen dühöt, amit irántam táplált. Percek múlva veszem észre, hogy már nem üt, hanem térdre rogy. Elég rendesen sikerült kiborulnia, és elég sokáig is sorozott itt engem, nem csoda, hogy kifáradt. Leülök, vagyis inkább a földre dobom magamat és kiköpöm a számban lévő vért, mert borzasztóan szar íze van. Kívülről ez elég keménynek tűnhetett. Az embereknek talán két dolog jöhetett le. Az egyik az, hogy nagyon csúnyán megbántottam őt, a másik pedig, hogy mindketten betegek vagyunk. Akkor veszem észre, hogy valami nagyon nincs itt rendbe, mikor előredől és négykézláb kapkodja a levegőt. Eddig is elégé szaporán tette, de azt hittem, hogy a helyzet miatt, de…a rohadt életbe, csak nem pánikbeteg? Aaron bácsikám is az volt, emlékszem, hogy miként fuldoklott a nappaliban, és most ennek a lánynak is elégé hasonló tünetei vannak, úgyhogy...na, azt már nem! Megerőszakoltam, összetörtem, megaláztam, pánikbeteg lett, de nem miattam fog itt megfulladni. Felülök úgy, hogy vele szemben legyek, bár kicsit lassabban mozgok, mint szoktam, mert elégé fáj az oldalam, de ez most a legkisebb bajom. Látom, ahogy remeg a keze, ahogy kétségbeesetten kapkodja a levegőt, és…a rohadt életbe, de muszáj segítenem neki, és ha szeret élni, akkor hagyja is, hogy segítsek neki, utána majd eltörheti a kezemet.
-Hé, nyugalom, próbáld bent tartani a levegőt pár másodpercig újra és újra! – fogalmam sincsen, hogy mit is kéne tennem, de azt azért tudom, hogy mindenképpen meg kell nyugodnia. Ki kell egyenlíteni a légzését, ehhez pedig az kell, hogy pár másodpercig a levegőt bent tudja tartani, aztán ugyanannyi idő alatt ki is fújja. Ez eleinte lehetetlennek fog tűnni, úgy érezné, mintha megfulladna, de keménycsaj, kifogja bírni. Fogalmam sincsen, hogy ilyenkor mennyit számít az, ha fogod a másik kezét, vagy valami, de kötve hiszem, hogy az én érintésem megnyugtatná őt, ha már miattam van amúgyis ez az egész. Az biztos, hogy muszáj megnyugodnia, mert szinte látom, hogy kalapál a szíve.

Simon & Jill

Az a legnagyobb baj, hogy tényleg nem ér semmit a bocsánatkérés, hogy tényleg nem érzem, hogy az bármin változtatna most ennyi idő után. Attól még ugyanúgy megtört bennem valami és sejtelmem sincs, hogy valaha vissza lehet-e szerezni. Nincs bizalmam mások felé és fogalmam sincs, hogy valaha az életben képes leszek-e normális emberi kapcsolatban létezni. Nem hiszem, nem látok rá túl sok esélyt. A mai napig képtelen vagyok valakivel a jó megszokott hagyományos pózban ágyba bújni. Egyszerűen nem megy az, hogy én legyek alul, hogy én legyek kiszolgáltatva bárkinek is, még akkor sem, ha én is akarom, sőt, ha én kezdeményezek. Egyszerűen nem megy. Próbáltam, volt rá példa még az elején, de a vége az lett, hogy egyszerűen leléptem, minden magyarázat nélkül, teljesen kiborulva. Máshogy nem gond, de az a helyzet túlságosan emlékeztet arra, ami történt. Ha fogod magad és egyszerűen gyökeresen megváltozol, attól még nem múlik el, ami történt, nem tűnik el a fájdalom, egyszerűen csak olyan mélyre teszed el magadban, ahonnan szinte képtelenség előszedni. Neki most sikerült, bár ez érthető, hiszen ő okozta, persze hogy a látványa mindent pontosan visszaidéz.
És igen, épp erről van szó, az se segít, hogy gyűlöli magát érte, maximum egy pillanatra torpanok meg a szavait hallva. Nem volt magánál akkor tudom, de most mégis úgy tűnt mintha... mintha tényleg sajnálná? Nem, ezzel nem fogok foglalkozni! Most csak az a lényeg, hogy kitomboljam magam végre, úgy istenesen, mert jogom van hozzá, mert igenis megérdemlem! Abban igaza van viszont, hogy a csont törés nem ér semmit, de ha neki megyek, ha betöröm az orrát, az talán. A kezem persze eléggé kellemetlenül érzi magát, fáj úgy istenesen, de nem érdekel. Tökéletesen ki tudom zárni, mert most csak az a fontos, hogy ha nem is ugyanazt, de legalább érezze, hogy milyen ha valaki tönkre akar tenni. Annyira persze nem tudok erőseket ütni, kizárt hogy teszem azt eltörjem a bordáját, hiszen inkább csak fékeveszett tombolás ez, mint konkrét célzás, vagy hasonló. Egyszerűen csak próbálom kiereszteni a gőzt azt hiszem.
Percekig tart, de fogalmam sincs, hogy mit érek vele, csak annyit, hogy a végére már ténylegesen totál elfáradok. Egyszerűen csak engedek a térdeimnek, hogy végül a földön kössek ki. A kezeim fájnak és finoman szólva is remegnek. Túl sok volt ez most egyszerre, túl élénken köszönt vissza a múlt, és kész csoda, hogy egyáltalán még kapok levegőt. Túl szaporán próbálok oxigén után kapkodni, és egyáltalán nem érzem, hogy tényleg eljutna a tüdőmig. Apám levele után nagyjából ugyanez a pánikroham tört rám. Ez van, hogy minden fájdalmat, minden rossz érzést elzársz magadban, és meg sem próbálod feldolgozni. Csak úgy teszel, mintha nem történt volna meg. Aztán amikor mégis szembesülsz vele, amikor mégis kiderül, hogy nagyon is megtörténtek, akkor úgy zúdul rád, mintha egy vödör jéggel öntöttek volna tarkón, miután egy baseball ütővel megpróbálták szétverni a fejed. Kb. így érzem magam most, pedig elvileg jól kéne lennem attól, hogy jó ideig ütöttem, de... még véletlenül sincs így. Néha elképzeltem, hogy mi lenne, ha találkoznék vele, de mindig oda jutottam, hogy nem akarok, azért akartam lelépni a városból csak azért, mert megláttam, mert azt hittem, hogy láttam. Meddig menekülhetsz a múlt elől, és tehetsz úgy, mintha nem történt volna meg? Ha most egyszerűen elmegyek, meg tudom tenni újra, hogy eltemetem magamban még mélyebbre, mint eddig? Előre dőlök, a padlón támaszkodva próbálom a ziháló légzést lassítani, de képtelen vagyok rá.

Jill & Simon

Az ember azt hinné, hogy ilyenkor a sértet fél nem olyan lesz, mint aki bántotta. Hanem megváltozik, nem iszik alkoholt, kevés buliba jár és próbál értelmes, hűséges embereket magához láncolni. Na, ő nem ilyen. Nem ismerem, de van szemem, és megtanultam használni az évek alatt. Látom rajta, hogy milyen. Bulikba jár, a földig issza magát, nem akar senkihez sem kötődni, azt hiszi nincs szüksége másokra. Nem akar alkalmazkodni a világhoz, a világ alkalmazkodjon hozzá. Meggondolatlan és előbb cselekszik, mint gondolkodik, bárkinek odaszól, nem érdeklik a következmények. Megszerzi, amit akar és nem fogad el nemleges választ. És ezt, honnan látom rajta? Nem a szemeiből olvastam ki, nem az arcán lévő haragból tudom. A gimiben láthatatlan volt. Nem öltözött úgy, mint a többség, halk volt és...láthatatlan. Nem is vettem észre, pedig emlékszem, hogy akkor sem volt bányarém, jól nézet ki, csak…az én világomat a cicababák jelentették, akiknek elég volt csettintenem. Azon a kémia órán vettem észre, valószínű soha nem szólok hozzá, ha nem hoz minket így össze a…szerencse, vagy inkább balszerencse. Emlékszem, nem azért hívtam el, hogy egyet csináljak belőle a sok közül. Ő más volt, nem olyan, mint a többség, és éppen ez tetszett benne. Egyedi volt, és szerintem ezt csak én láttam. Talán ezért is törtem el annak a gyereknek az állkapcsát, aki leszólta. Nem voltam belé szerelmes, csak…valahol titkon azért törődök másokkal, és utálom, ha valaki a háta mögött beszéli ki a másikat. Gerinctelenség, még a hozzám hasonlóktól is. A lényeg, hogy tetszett nekem és nem akartam rámászni. Abban pedig biztos voltam, hogy nem fog nemet mondani nekem. Mégis ki tette volna meg? A suli legismertebb diákja voltam, mindenki bírt, vagy epekedett utánam, ő se volt kivétel gondolom. Aztán…nem emlékszem a történtekre, de...azt hiszem nem is akarok, amit tettem az embertelen. Azt se tudom, hogy miért kezdtem el inni azon a bulin, mert ennyit nem szoktam vedelni, hogy így kiforduljak magamból, és, hogy ennek más lássa a kárát. Nem akartam ezt, és nem tudom meg nem történté tenni a dolgot. Mégis mit segít az, hogy sajnálom? Attól még megtettem, attól még megbántottam, tönkretettem. Ha bocsánatot kérek őszintén, attól még ugyanúgy előfog jönni ez a rémálmaiban. Ez egy örök sebhely, amit nem lehet meggyógyítani, bármennyire is akarom. Nem kérhetem és nem is várom el a bocsánatát. Azt viszont nem értem, hogy mindezek hatására, miért lett olyan, mint én. Mint a női hasonmásom, csak…gondolom ő nem ágyról ágyra jár nap, mint nap. Kár lenne tagadni, hogy jól néz ki, hogy jobban néz ki, mint régen, mert akkor is tetszett, és bármilyen fura is, nem vesztett semmit sem az egyediségéből. Csontokat tör, nekem jön egy gyakran látogatott pizzériában, tombol, mint egy tornádó. Vonzó. Hogy a francba ne lenne vonzó egy ilyen nő? Viszont egy életre elvágtam magam nála, úgyhogy nem hinném, hogy sok esélyem lenne, és annyira azért még én sem vagyok bunkó, hogy mindezek után nyomuljak. Régen talán szerelmes volt belém, vagy azt hitte, hogy szerelmes, de…ha így is volt, akkor ez most az irántam érzett gyűlöletében tetőz.
- Gyűlölöm is, de ez nem segít rajtad!- valahol mélyen jólesik az, hogy így ordibál velem. Ez elég beteges, nem? Mármint ki örül annak, ha ordibálnak vele és a csontjait törik egymásutánba? A dolgot félreérti, a büszkeségem megsértése miatt dühös vagyok rá, de sokkal inkább magamra vagyok az, magamra haragszom, azért ordibálok ilyen dühösen, de nem baj az, ha így csak még jobban feldühítem, legalább mindent bele fog adni. Itt nem lehet szavakkal segíteni, itt csak az segít, ha kimerülésig, ájulásig üt, dühöng, az évek alatt felgyülemlett dolgokat kiadja magából. Azt hiszem büszke lenne rám anyám, ha ezt látná. Mármint utálna és kitagadna azért, amit tettem, de fel is vállalom a következményeket a magam sajátos módján, nem?
Az, hogy az arcom célozza nem lep meg. Minden nő a pasi arcát célozza, ehhez már hozzászoktam, de azon picit meglepődöm, hogy milyen erőset üt nő létére. Nem tudom, hogy sikerült-e eltörnie az orrom, csak érzem, hogy vérzik, és hogy felszisszen fájdalmában. Emlékszem, hogy az első gimis búnyomnál eltörtem a csuklómat, ahogy eltörtem a gyerek állkapcsát. Azért remélem, hogy neki nem tört el semmije, de már magam is látom, hogy nem, hiszen úgy jön belém, mint valami bika. Nem esek hátra, vagy hasonló, kicsit megingok, de egyhelyben maradok és hagyom, hogy dühöngjön. Érzem az ütéseket, nem kellemesek, de nem is szabad, hogy azok legyenek. Elég vicces látvány lehetünk most. Minden erejét beleadva üt engem, miközben én meg sem mozdulok, csak hagyom, hogy helyesen cselekedjen. Én nem fogom őt leállítani, leáll, mikor elfárad, vagy mikor akar, nekem tökmindegy, csak végre…érezzek. Ő kiadhatja magából azt, amit eddig magában tartott, én pedig szenvedhetek amiatt, amit vele tettem. Még így sem fair a dolog, de…talán segít az valamit, ha hagyom, hogy ájulásig üssön, hogy pusztakézzel törje el a bordáimat, mindegy, csak okozzon fájdalmat ez a lényeg, és ez megy is neki.

Tárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája