Boschetto péksége és pizzériája

First topic message reminder :

A pékséget 1895-ben alapította egy olasz bevándorló Mario Boschetto, és bár azóta már már más kezébe került, a név mégis megmaradt, ugyanis az itteni lakosok megszokták már és nem lett volna értelem változtatni. Barátságos és kedves helyről van szó, mint itt szinte minden üzlet. Rendkívül finom, ízletes és persze mindig friss péksüteményeket, apró sütiket vásárolhatsz itt. Az tuti, hogy amíg nem kóstoltad meg Boschetto kakaóscsigáját, addig nem is éltél igazán! A tészta annyira puha és az egész annyira csokit, hogy még tuti, hogy napokkal később is összefut majd a nyál a szádban, ha csak rá gondolsz.
Ezen kívül, akár egy gyors futólagos ebédet is elfogyaszthatsz itt, ugyanis alap üdítők, kávé is rendelkezésre áll, no meg szelet pizzát is lehet vásárolni. Szóval nem véletlenül fognak jó eséllyel ide irányítani azonnal, ha felmerül, hogy be szeretnél kapni pár falatot.

Boschetto péksége és pizzériája - Page 6 Pekseg

Simon & Jill

Persze, hogy fel sem fogja, hogy mit is művelt, hiszen nem emlékszik rá. Szánalmas, és a legrosszabb az egészben, hogy a miatt még jobban gyűlölöm, hogy én is ilyen életet élek. Iszom, már kifejezetten sokat, ahogy erre az is rámutatott, hogy az anyám nem rég halt meg, mert konkrétan tönkre tette magát. Ki tudja, hogy rám mikor vár ez a sors. Simán van rá esély, hogy nem soká, hiszen már Charlesék is az elvonóról hoztak ki és ha így folytatom nem kérdés, hogy vissza fogok jutni oda. De nem érdekel, az ő hibája egyedül, nem az enyém, nem kell e miatt rosszul éreznem magam. Ő volt az, aki kifordított magamból, aki tönkre tett. Lehet, hogy minden egészen máshogy alakult volna egyébként. Talán idővel magamtól is kicsit nyitottabb leszek, nem ilyen hirtelen és ennyire átváltva a másik végletre. Lehet, hogy lenne kilátásom valamilyen normális életre, de így már nem is nagyon akarom, hogy az legyen, nem is hiszem, hogy képes lennék rá, hogy csak úgy gond nélkül éljek, hiszen képtelen vagyok igazán mély bizalmat kialakítani mások felé. Képtelen vagyok igazán mély érzéseket táplálni, mert nem tudhatom, hogy mi lesz a vége, hogy ki ver át, és sokkal könnyebb meg sem próbálni, mint aztán mégis csalódni.
Egyszerűen jól esik, hogy levezethetem rajta az eddig felgyűlt haragot, bár kétlem, hogy ez mindent kimosna belőlem. Nem hiszem, hogy így lesz, nem hiszem hogy ettől még bármi könnyebb lenne, de legalább rövid időre talán majd jobban érzem magam. Azzal, hogy látom az arcán a fájdalmat máris úgy érzem, hogy valamennyit nyertem. Arra esélyt se látok, hogy esetleg a lelkét is úgy összetörjem, mint ahogy ő tette velem, hiszen ahhoz éreznie kellene, ezt pedig totál kizártnak tartom. De fizikai fájdalmat okozhatok, az egyértelmű, hogy bár gyógyul, de rohadtul fáj neki. Engem pedig ez valahol igenis elégedettséggel tölt el és kicsit sem érdekel, hogy kik néznek minket az ablakon kívülről. Én most csak rá koncentrálok. Csak az a tény idegesít, hogy még abból is feláll, hogy a lábát töröm. Sokkal jobb lenne összetörve látni a földön, nem pedig úgy, hogy mégis összeszedi magát.
De legalább már tudja, talán felfogja azzal a rommá ivott agyával, hogy mégis mit művelt velem. Nem csak egy csaj vagyok a gondolom hosszú listájáról, akit teszem azt nem hívott fel másnap, vagy akinek összetörte a szívét. Ezt is megtette igen, de az amit ezen kívül művelt sokkal durvább. Nem hiszem, hogy bármit is érne, ha elkezdene itt elnézést kérni tőlem és kifejteni, hogy mennyire nagyon sajnálja, hogy ilyet tett. Az nem változtat semmin, az nem változtat az utóbbi pár éven, az nem változtat azon, hogy milyen embert csinált belőlem. Mégis megtorpanok, amikor megszólal, vagy is inkább kiabál velem. Mi az, hogy ő a dühös? Mégis milyen jogon? Összeszorítom a szám és szinte elengedem a fülem mellett azt a sajnálomot. Semmin sem változtat, hogy is változtatna!
- Nem segít... semmi sem segít! Gyűlöllek, és neked is kéne magad, hogy képes voltál ilyesmire! - kiabálok, már én is egyértelműen, ha eddig nem lettem volna elég hangos. Mégsem mozdulok azonnal. Sosem ütöttem még meg szemtől-szembe senkit. Nem volt rá szükség, hiszen meg tudom oldani máshogyan, de most az nem segít semmit, rá nem hat, akkor tényleg mást kell megpróbálnom. Ökölbe szorítom a kezem és az arcát célzom meg. Amilyen lendületből csak tudom úgy ütök, de persze ez nem olyasmi, ami olyan tök egyszerű. - Rohadt életbe! - fáj, nekem is fáj, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy normálisan eltaláltam legalább az orrát és nem csak az arcának a csontosabb részét. Ez így nem lesz a legjobb, ezért inkább egyszerűen csak neki megyek. Ott ütöm, ahol csak érem, ököllel, mindenhogy. Persze nem olyan erősen, mint ahogy mondjuk egy másik pasi tenné, hiszen nem vagyok a kigyúrt alak, de minden dühömet beleviszem. Minden félelmet, minden rettegést, amit még néha ma is érzek, amikor felébredek, mert az agyam visszaidézi azt az éjszakát. Rémes dolog álmodni, amikor még valahol az ébrenlét és az álom között szinte fizikailag érzed azt, ami nem is valóságos. Fel tudom pontosan idézni a fájdalmat, ahogy a csuklómat szorította. Hetekig megmaradt a nyoma, annak meg főleg, hogy utána még az apámtól is megkaptam a magamét, amíg nem állítottam le végre egyszer az életben.

Jill & Simon

Nem nagyon figyelem, hogy kiürül a hely, de mégis kit érdekel? Menjenek, fussanak, soha nem fognak ilyet még egyszer látni az életükben. Ezekért a pillanatokért tényleg érdemes élni. Mikor szabadjára engeded minden érzelmed, mikor nem kötnek a gátlásaid, mikor eszeveszettül tombolsz. És igen, kicsit örülök annak, hogy így utál engem. Soha életemben nem volt senki anyámon kívül, aki tényleg mély és erős érzelmeket táplált volna irántam. Mondhatni, hogy szeretethiányos vagyok, de szerintem ez egy hülye szó, úgyhogy inkább magányos farkasnak mondom magam. Most pedig ez a lány, akinek még mindig nem tudom a nevét, utál engem, sőt gyűlöl! Örülök valahol annak, hogy végre valaki ennyi erőt fordít rám, hogy így kivetkőzik magából miattam. Igaz, hogy visszafogottabb is lehet, de ez rég lehet benne, én pedig valamilyen beteges módon örülök ennek, még ha azzal is jár, hogy eltöri a kezeimet. Rohadtul fáj, főleg a gyógyulás része az egésznek, de van már rutinom benne, megtanultam nem ordítani a fájdalomtól, azonban ettől még nem lesz jobb. Van azért ebben egy kis igazság. Mármint sok nőt bántottam meg, úgy látszik őt kiváltképp, és most mindent visszakapok. Viszont a sors fintora az, hogy ez nem fogja kedvem szegni. Még senki nem gyűlölt ennyire, és…azt hiszem érdekel most már a dolog, bárcsak gyakrabban lennének dühösek rám nők, akkor talán észrevenném, hogy az emberekkel törődni kell. Vagy nem. Igazándiból teljesen mindegy, nem foglalkozok másokkal, mert ha megtenném, akkor elvárnák, hogy ezt újra és újra megtegyem, én pedig gyűlölök mások elvárásai szerint élni.
Örülök, hogy sikerül őt felpiszkálnom. Ha ő dühös én is az vagyok, de tudunk mi ennél többet is. Mutassa meg nekem, hogy mennyit fejlődött, hogy már nem az a félénk lány, akit elhívtam abba a buliba. Nyűgözzön le, tomboljon! Kicsit meglep, hogy a másodjára is eltudom lökni, de megteszem én harmadjára is, ha nem támad. Egész nap csinálhatjuk, ennyire még soha nem fűtött engem az adrenalin vagy a…düh. Igen, azt hiszem azért az én részemről is jogos a dolog, ha már itt kénye kedvére töri a csontjaimat. Az viszont kicsit meglep, amit ordibál. Ezek szerint a pia miatt nem emlékszem a dologra. Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kéne-e, de még mindig nem tudom, hogy mit tettem vele, amiért így kiakadt már a látványomra is.
Már éppen ott tartok, hogy a másik kezem is végre rendbe jön, erre eltöri a sípcsontom. Nem tudok, és nem is szabadna állva maradnom, így letérdelek, hogy addig míg összeforr a csont ne szenvedjenek a kelleténél többet. Az utcáról bámészkodókat nem is figyelem, remélem, hogy videózzák a dolgot, merthogy ez valószínűleg életük legjobb napja. Mármint filmekben sem látnak így kiborulni valakit, én pedig elég hülyén festhetek most, hogy térdre vágtam magam, de nyugalom, felfogok állni, csak annak a rohadt csontnak össze kéne forrnia. Dühösen, de nem olyan utálattal nézek rá, ahogy ő rám. Rendesen kihoztam őt a sodrából, és úgy tűnik tényleg egy életre megváltoztattam őt. Nem az a csendes, visszafogott, de mégis szép lány, aki volt, hanem egy igazi vadmacska, aki most eszeveszetten tombol. Azért hívtam el őt abba a buliba, mert láttam benne valamit, eleinte nem akartam semmit tőle, csak…ezek szerint az alkoholnak sikerült mindent elrontania. Tudom, hogy mit akar mondani, de nem akarom hallani. Nem, nem hiszem el, hogy ilyet tettem, nem akarom elhinni…, de kimondja végül. Megerőszakoltam. Ilyenkor mégis mit mondhat az ember? Sajnálom. Lószart sem ér egy sajnálom, pedig tényleg sajnálom, de…az alkohol mindig is a gyengém volt. Józanon nem vagyok rossz ember, csak érzéketlen és bunkó, de részegen…ezek szerint ugyanilyen vagyok, csak még erőszakos is. Így már megtudom őt érteni, az utálatát, de…attól még dühös vagyok rá, de magamra is. Minden rohadt szabályt megszegtem, csak egy valamihez tartottam magamat. Nem kényszerítek nőt semmire sem. Mégis megtettem, és tudom, hogy le kéne tennem a piát, de nem tudnám, még ezek után sem. Viszont hiába fáj a lábam, még így is látom a nyilvánvalót. Olyan, mint én. Bulikba jár, kifordul magából és átlépi a határokat. Nem mutat törődést, mert azt hiszi nincs rá szüksége. Nem is tér el tőlem sokban, bár én jobb vagyok az érzéketlenségben, de…egyszer a tanítvány túl nő a mesterén, nem? Na, itt nem fog. Bár a lábam még nem jött teljesen rendbe, arra pont jó, hogy feltudjak végre állni és a szemébe nézhessek. Talán centik választanak el tőle, és tudom, hogy nem kéne, de dühös vagyok rá. Nem igazságos, de ez van, nem vagyok az igazság mintapéldánya. Magamra azonban jobban haragszom, még ha nem is akarok erről tudomást venni.
-És mit vársz?! Segítene valamit az, hogy sajnálom? Sajnálom, de ez semmin ez változtat! Dühös vagy, utálsz engem? Jól van, jól teszed, csináld csak, üss meg, okozz fájdalmat, tedd, amit én tettem! – még szét is tárom a karomat dühösen. Nem nekem kéne dühösnek lennem, de igazándiból magamra vagyok az, rá csak kisebb részben. Amit tettem megbocsáthatatlan, de…ha ez kell neki, akkor csak gyerünk, üssön meg jó erősen, jobban fog neki esni, mintha azt a flancos csonttörést csinálná egyfolytában. Van itt viszont még valami, ami nagyon idegesít. Ha eddig nem ütött volna meg, akkor muszáj tovább hergelnem őt. Nem lesz jobb attól, ha egyfolytában bocsánatot kérek tőle, itt az ilyen nem segít. Tombolni kell neki is, nekem is, csakis akkor érhet véget ez az egész, ha valamelyikünk megnyugszik. Az pedig nem én leszek! Látom rajta, hogy teljesen ki van, hogy már nem sokáig bírja, de össze ne essen itt nekem, amíg legalább be nem húzott egy jó nagyot! – Üss már meg! – ordítom neki, de ez amolyan rejtett kérlelés. Nem jó dolog a fájdalom, de talán most jogos. Örülhet minden nő, akit megbántottam, most szenvedni fogok egy darabig.

Simon & Jill

Gyűlölöm! Gyűlölöm azért, mert ilyet tett velem. Gyűlölöm azért, mert megmutatta, hogy sebezhető vagyok és mert megbíztam benne és csúnyán átvert. Gyűlölöm, mert tetszett nekem, sőt talán voltam olyan balga, hogy képes voltam beleszeretni a suli menő srácába, mint ahogy tuti, hogy sokan mások rajtam kívül. Gyűlölöm, amiért elhitette velem egy időre, hogy különleges vagyok, hogy elhívott abba a buliba és hogy nem vagyok olyan kis szürke egér, amilyen előtte voltam. Gyűlölöm, hogy miatta azt hittem évekig, hogy megöltem a saját apámat, aki bár megérdemelte volna, de attól még engem ugyanúgy emésztett a bűntudat. Gyűlölöm amiért az életem fenekestül felfordult és bár tény, hogy talán jó irányba is változtam, de rosszba is. Bizalmatlan lettem, folyton ott tombol bennem ez a megállíthatatlan düh, amit mindenkit levezetek, aki csak egy kicsit is problémás számomra. Nem vagyok képes nyitni senki felé, és nem kellett sok, hogy végül az elvonón kössek ki. Miatta majdnem végeztem magammal, vagy legalábbis közel voltam hozzá és a mai napig is lefelé haladok a lejtőn. Gyűlölöm, amiért nincs semmiféle életcélom, amiért csak azon vagyok minden nap, hogy elfelejtsem, ami történt, hogy úgy teszem túl magam raja, hogy tombolok a végtelenségig, amíg az élet teljesen fel nem emészt. És végül gyűlölöm, amiért miatta akarom elhagyni a sulit, a barátaimat, mindenkit, csak mert nem tudom kezelni a helyzetet, hogy azt hittem őt láttam. A tetejében pedig most úgy fest, nem tévedtem, tényleg ő lehetett az, de most itt biztosan ő. Felismerném akárhány ember közül, és persze fel sem fogja, hogy miről van szó. Csak mosolyog és azt hiszi valami csaj vagyok, akit esetleg dobott. Még a nevemre sem emlékszik, nem arra, hogy mit művelt velem.
Aprítok, nem érdekel, hányan vannak a boltban, hogy hogy már az asztal szétesésénél többen is kifelé indulnak meg. Tuti, hogy ezért még nagy adag fejmosás kapok majd az alapítóktól, mert nem lehet csak így nyíltan ilyesmit csinálni, de a vörös köd az agyamon, most egyáltalán nem hagyja, hogy értelmesen gondolkozzam. Csak azt tudom, hogy ártani akarok neki, bosszút állni, hátha attól legalább kicsit jól érzem majd magam, vagy legalább jobban. Megyek felé, amíg meg nem áll ,és nem hallom végre, ahogy reccsennek a csontjai, de mintha... mintha...
- Nem lep meg, hogy nem emlékszel rá... részeg voltál, csak én voltam olyan hülye, hogy nem fogtam fel! - most már szinte kiabálok. Mert megfordul és láthatóan nem hatott semmit, amit tettem. Teljesen kizökkent, amikor nem telik el sok, de felém indul meg és egyszerűen meglök. A keze törött, a kezének töröttnek kellene lennie! Nagy szemekkel nézek rá és még a szó is bent akad egy pillanatra, pedig tudnék mit mondani, kiabálni akarok vele, amíg csak a torkomon kifér. Hátrébb lépek párat, amikor meglök, majd újra. Nem, nem hagyom, hogy fölényben legyen. Nem érdekes, hogy magasabb, vagy erősebb nálam, nem hagyom!
- Elég! - kiáltok, és újra érezheti, ahogy most a lába hagyja cserben, ahogy a sípcsont hangos reccsenéssel roppan. Legalább fáj naki, azt láttam, hogy fáj. Ha össze tudja is forrasztani, ha valahogy képes regenerálódni, akkor is fáj neki. Újra közelebb lépek. Nincs joga, hozzá, hogy lökdössön engem, nincs joga! Azt fel sem fogom, hogy mindenki eltűnt már innen, csak az utcáról néznek be páran, akik nem is nagyon értik ha jól sejtem, hogy mi történik. - Én nem akartam, de te... mondtam, hogy hagyd abba, kértem, könyörögtem... sikítottam, de nem fogtad fel. A rohadt pia miatt, nem fogtad fel, hogy fáj, hogy... - úgy emelkedik a mellkasom, hogy egy átlag ember már lehet, hogy simán elájulna, olyan magas lehet a vérnyomásom. Képtelen vagyok folytatni, talán már ebből is érti, hogy miről beszélek, mielőtt sikerül valami remek kis pánikrohamba lovalnom magam.
- Felfogtad végre?! Megerőszakoltál, és után úgy vittél haza, mintha semmi se történt volna! - gyűlölöm ezt a szót, még kimondani is nehéz, soha nem is voltam rá képes, de most az egyszer igen, hogy felfogja azzal a szétpiált agyával, hogy mit is művelt velem. Az már csak hab a tortán, hogy utána otthon mi várt rám. Talán, ha az apám rendesen kezeli ezt, akkor máshogy alakul minden, de nem ez történt.

Jill & Simon

Sok mindent tettem már az életem során, de szerencsére a nagyrészükre nem emlékszem. Voltam már érzéketlen, bunkó, agresszív, minden, de…együtt tudok élni ezzel, nem különösebben zavar, ha utálnak, de…ennyire látványosan még kevesen tették ezt. Ennek a lánynak nem csak simán összetörhetem a szívét, mert úgy utál, mintha megöltem volna valakijét. Arra pedig azért emlékeznék, ha valaki miattam dobta volna fel a bakancsot. Azoknál a harcoknál is odafigyeltem arra, hogy senkit ne verjek holtra, pedig akkor aztán csak úgy dübörgött bennem az adrenalin, csak az lebegett a szemem előtt, hogy a másikat a padlón lássam eszméletlenül. Ez a lány is úgy néz most engem, mint ahogy régen az ellenfeleim néztek rám. Utálat, némi undorral fűszerezve. Ami érthető, elvégre nem egyszer vertem el őket, és vettem el tőlük mindazt, amit addig összeverekedtek maguknak, de…a nőknek nem szokása undorodni tőlem,úgyhogy ő ismer engem, különben nem így vélekedne.
Csak egy sokat sejtő mosolyt eresztek meg felé, most már biztos vagyok abban, hogy hozzám fog valamit vágni, vagy esetleg elkezd majd itt karmolászni. Na az valami csodálatos lenne, semmi kedvem egy hülye kis fruska miatt jelenetet rendezni, de komolyan elkezdett érdekelni az, hogy mégis ki a francot tehettem vele, amiért ennyire ki van akadva? Azon viszont kis híján elnevettem magam, mikor azzal a féktelen dühvel néz rám, ahogy még senki. Aaron bácsikám se, pedig őt kifosztottam, és még John sem, pedig az ő húgát ágyba vittem nem is egyszer, mégse láttam annyi gyűlöletet a szemében, mint amennyit ez a lány magában tartogat.
Vele együtt állok fel, de most nem mosolygok. Azt hiszem nem sokat segítene az, ha most elkezdenék mosolyogni, pedig szívem szerint röhögnék. Ez valami rejtett kamerás felvétel akar lenni, egy meglehetősen profi amatőr színésszel? Összefogtak volna ellenem a nők, hogy megleckéztethessék Simon Dillont? A reccsenésre lenézek és meglepetten látom, hogy az asztal kettétör a lány előtt, akinek mintha fel sem tűnne. Az a rohadt kávéscsésze is elégé fura volt, de ez már tényleg túlzás. Senki nem tud tárgyakat törni…bár én is csontokat növesztek ki magamból, úgyhogy….miért ne lehetne ő is valami ilyen szuperember, mint én? Igen, ebben valami, sőt, így kell lennie, más normális magyarázat nincs arra, hogy a csaj a tekintetével tör össze mindent. Azt hiszem vele kicsit körültekintőben kellett volna bánnom, tettem bármit is. Nem minden nő tud asztalokat törni a múltamból. Ha ez tényleg a megleckéztetésre megy, akkor sikerült egy elég jó kis alapanyagot találni hozzá, gratulálok! Állom azt a dühtől lángoló tekintetét, és hallom, ahogy mögöttem a szék reccsen. Ennek így nem lesz valami jó vége. Nem üthetem meg és le se szúrhatom, tehát most tűrnöm kell, és kideríteni, hogy mégis miért ilyen zabos rám? Összetörtem őt. Ezzel nem mondott sok újat, elég sok lányt törtem össze, és még a dühös családtagjaikat is muszáj volt néha kicsit rendbe szedni, nem mindenki szereti, ha a lánya hozzám hasonló alakokkal járkál. Pedig az életet a hozzám hasonlók élik igazán, nem a minta polgárok, akik még szemetelni sem mernek, mert sértené szegény lelküket. Újabb infó: megaláztam. Még mindig nem vagyunk közelebb, de előbb-utóbb csak kiderül, hogy miért háborog így a lelke. Nem ő lenne az első ember, akit megaláztam volna valahogy. Talán részegen kibeszéltem volna őt, vagy mi? Mert nem ez lenne az első eset, hogy részegen olyat teszek, amit nem akarok. A pia senkire sincsen jó hatással, de attól még a világ egyik legjobb dolga.
Nézem, ahogy előttem áll dühösen, és már válaszolnék is neki, mikor megérzem azt az ismerős fájdalmat, és hangot. Most komolyan? Most komolyan neki áll csontokat törögetni? Még szerencse, hogy hozzá vagyok szokva a dologhoz, de attól még egyáltalán nem leányálom a dolog, rohadtul tud ez fájni, bár ha minden igaz, hamarosan ismét rendbe jön a törött végtag. Nem torzul el az arcom a fájdalomtól, csupán csak egy lépést hátrébb lépek és a törött kezemet fogom, remélve, hogy a képességem végre elkezd hatni, hogy megszűnjön ez a rohadt fájdalom. Az a nagy baj a képességemben, hogy azt is érzem, ahogy a csont visszaáll, az pedig néha jobban tud fájni, mint maga a törés. Már éppen érzem a gyógyulás kínzó fájdalmát, mikor a másik kezembe is bele nyíllal a már szinte barátnak nevezhető érzés. Az egyik kezem éppen gyógyul, a másik pedig éppen eltör. Jobban kéne megválogatnom azokat akikkel lefekszem, hogy véletlenül se törhesse csontomat egy dühöse ex-em. Bár ő nem éppen az, mert…valami elég rondát művelhettem szegénnyel, de ha egyszer nem emlékszem rá, akkor mégis a francot bánjak meg? Megfordulok és dühösen felszisszenek, ahogy az egyik kezemben lassan, de biztosan beáll a gyógyulás folyamata.
-Tudod, gőzöm nincs miről beszélsz, mert nem emlékszem semmire, úgyhogy előbb talán mond el miként aláztalak meg, hogy eldönthessem szarul érezzem-e magam! – Dühös rám? Jó, mert most már én is elég pipa vagyok. Egy dolog az, hogy visszaállnak bennem a csontok, de ilyennel akkor sem szórakozhat. Az viszont ziher, hogy nem fogom ezt itt egyhelyben állva tűrni, sértené a büszkeségemet. Nem tudom, hogy mit tettem vele, és ez zavar, mert nálam is van egy határ, amit nem léphetek át, de attól még nem kell így kiakadni. Vagyis...emlékszem, hogy a buli után már nem jött suliba. A legrosszabb gondolatom az volt, hogy esetleg megerőszakoltam, vagy valami hasonló, de azért annyira a pia sem fordít ki magamból, nem?
Érzem, ahogy a kezemben végre megszűnik a fájdalom, és újra tudom használni. Közelebb lépek, pont,hogy pár centi válaszon el tőle, és ellököm. Nem úgy, hogy elessen, csakhogy pár méterrel hátrébb kelljen lépnie. Nem szép dolog tudom, de biztos tud ő ennél többet is. – Gyerünk, mutasd meg mit tudsz, felőlem aztán egész nap csinálhatjuk! – ha nem töri el valamimet, akkor megint lökök egyet rajta, mint az előbb. Tomboljon csak, álljon bosszút, vagy amit akar, lépje át a határt, hadd lássam, hogy nem az a szürke kis egér már!

Simon & Jill

Komolyan csak egyre mérgesebb vagyok. Itt van, nem kellene félnem tőle, és lassan sikerül is. Lassan tényleg átmegy a félelmem fékezhetetlenen dühbe. Fogalmam sincs, hogy mindennek mi lesz a vége, de azt hiszem igazából ő sem akarja tudni, hogy mire is vagyok képes,bár nagyon nem úgy fest, hogy felfogja a helyzet súlyosságát. Engem aztán kicsit sem érdekel, hogy milyen gyerekkora volt, mert az nem indok arra, amit velem művelt. Nem lehet azzal takarózni, hogy valakit elrontottak, az csak szimpla kifogás nem több és engem kisit sem érdekel, hogy őszinte legyek. Legszívesebben ököllel húznék be neki egyet, mert az tényleg igazán fáj és még én is megérezném, hogy legalább tényleg tudatában lehessek annak, hogy megtettem, hogy megütöttem Simon Dillont. Már nem vagyok az a megszeppent szürke kis egér, az, aki egy idő után már nem ellenkezett, mert feladta, csak csendben tűrte, ami történik, csak a könnyeknek hagytam utat, de azt is némán. És mindezek után úgy vitt haza, mintha mi sem történt volna, mintha nem alázott volna meg és nem tett volna tönkre egy pillanat alatt. Az apám pedig ezek után még engem hibáztatott, pedig minden normális szülő a támadó után ment volna. Be kellett volna vernie a képét, meg kellett volna leckéztetnie, de ő engem ütött, amikor már amúgy is padlón voltam. Akkor pattant el valami mélyen legbelül és azt hiszem ezért is nem vagyok képes rá, hogy bármit is kezdjek Erwannal. Nem hiszem, hogy menne nekem az, hogy igazán... szeressek valakit, már nem.
- Hah... majd kíváncsi leszek percek múlva is így gondolod-e... - tetszik neki, hogy dühös vagyok? Vajon az is tetszni fog neki, ha majd hallja és érzi, ahogy roppannak a csontjai, mert én bizony nem fogom majd vissza magam. Azt akarom, hogy nagyon-nagyon szenvedjen! A legjobb az lenne, ha ezt úgy tehetném, ahogy ő velem, hogy lelkileg is kikészüljön, de ez nem megoldható akkor, ha valaki ennyire érzéketlen, mint ő. Nincs más tehát, mint a fizikai fájdalom. A csészéje az első, ami a mérgemnek áldozatul esik. Örülhet, hogy nem egyből az ujjai, pedig az se sokon múlt. És persze, hogy nem emlékszik rám, egyáltalán nem lep meg, hát miért is emlékezne! Végülis nem történt semmi, csak teljesen kicsinált minden téren, nem nagy dolog. Állom a tekintetét, amikor közelebb hajol, olyan daccal és tűzzel a szememben, amit régen biztos, hogy nem láthatott. Persze a számat keményen szorítom össze, hogy még véletlenül se nyúljak előre, hogy nem is tudom... megcsavarjam az orrát? Kinyomjam a szemét? Megtépjem a fülét, vagy csak egyszerűen a haját? Olyan sok lehetőség van és amíg néz, addig én lelkesen futtatom végig a válogatott kínzásokat a fejemben.
- Ennyi? Lány a kémia óráról? - állok fel egészen lassan. Nem, ez egyáltalán nem jó jel, egy kicsit sem. Hidegen hagy, hogy hányan vannak körülöttünk, hogy egy kisebb család is van itt, meg egy pár, egy öreg pasas az ablaknál és persze a dolgozók. Meredten nézek rá, ha a szemmel ölni lehetne, akkor ő már felkoncolva nyöszörögne kegyelemért. És végülis... szemmel ölni lehet... Előttem az asztal egyszerűen végigreped és ketté esik, én pedig határozottan lépek egyet felé. Lassan akarom, úgy, hogy nagyon-nagyon fájjon. - A lány a kémia óráról... a lány, akit összetörtél. - itt törik ki a székének első lába, ha eddig még nem állt fel, akkor most biztosan kénytelen lesz, vagy tuti, hogy a padlón végzi. - A lány, akit megaláztál. - újabbat lépek felé, ha volt annyi esze, hogy hátráljon, ha nem, hát akkor most már biztosan előtte állok. Most már érezheti a fájdalmat az alkarjában, ahogy egészen lassan fut végig a csonton az első repedés, majd szinte hallani lehet, ahogy roppanva törik ketté. - A lány, akit átváltoztattál, miután eldobtad, mintha mi sem történt volna. - szaporán emelkedik a mellkasom, ahogy gyorsan veszem a levegőt és szinte már fújtatok. A másik karja is hasonlóképpen reccsen. Nem is tudom, azt hiszem tényleg karra vagyok specializálódni, meg ha a lábával indítok, akkor nem tudna még csak próbálkozni sem azzal, hogy lelépjen.

Jill & Simon

Nem tudom, hogy mi a neve vagy, hogy hol találkoztunk, és nagyon idegesítő, mert ismerős nekem. Azt hiszem a gimiből, de…mégis mennyi az esélye annak, hogy egy volt gimis társamba botlok itt Amerikában? Írországban jártam a gimnázium utolsó éveit, mert Olaszországban már nem volt miért maradnom. Oké, mindenem megvolt, amit egy fiatal kamasz kívánhat magának, de hiányzott valami, amit máig sem értek. A bulik, a tengerpart, a nők, de csodás is volt. Minden egyes napom maga volt a paradicsom, kár, hogy olyan részeg voltam, hogy nem is emlékszem már rájuk. Olaszországnak volt egy kisugárzása, és beleszerettem ebbe, habzsoltam az életet. Talán a család elvesztése miatt nem éreztem már maradásomat. A nagyszüleimmel a kapcsolatom elégé zavaros volt. Nem utáltam őket, de nem is túlzottan rajongtam értük, mindig összevesztünk valamin, lekezelték és lenézték azt az életet, amit éltem. Tudom, hogy ilyet nem szabadna mondani, de teszek rá, és kimondom : örülök, hogy meghaltak. Egy rövid ideig végre nyugalom volt, azt vihetem haza, akit akartam, és nem kellett kiselőadásokat hallgatnom arról, hogy miként kéne élnem. Utálom, mikor mások mondják meg, hogy mit tegyek, az én életem, úgy cseszem el, ahogy akarom. Aztán jött az életem egyetlen sötét korszaka. Anyámnál rákot állapítottak meg, és egy pár hónap múlva meg is halt. Én pedig ahelyett, hogy a nap minden percét vele töltöttem volna, inkább elmentem bulizni és csajozni. Nem akartam szembenézni a lehetőséggel, hogy őt is elveszthetem. Írország pedig…búfelejtőnek elmegy. A bácsikám tett rám, csak pénz forrás voltam a bunyók által, de legalább hagyta, hogy azt tegyek, amit akarok. A suliban pedig ugyanúgy híres voltam és közkedvelt, ahogy mindig is volt.
- Jól áll ez neked! - nem kéne, de mosolygok. Jól áll neki a dühös pandúr szerep. Száz százalék, hogy megbántottam őt, de akkor is vicces látvány, hogy mennyire dühös az arcomat látva. Akármiért is van így kiborulva nem emlékszem rá, pedig a lány ismerős, de…nem ugrik be honnét. Mindegy is, kicsit másnapos vagyok, a tegnap estét nem tudom feleleveníteni, nemhogy valamilyen esetet az elmúlt pár évből. Szépen lassan azért kinyerem az infókat, már tudom, hogy nem a legjobb dolog vagyok az életében, vagy nem akarja bevallani magának, de…mégis ki a francot érdekel? A mosolyom viszont elmúlik és helyette értetlenül nézek a csésze maradványira? Ez meg mi volt? Annyira azért csak nem utálhat engem, hogy a kezével darabokra törjön egy kávéscsészét. Ki nem néztem volna belőle, erősebb, mint amilyennek első ránézésre tűnik. A végén még hozzám fog vágni valamilyen tányért, jobb lenne felkészülni a legrosszabbra, mert rendesen ki van rám akadva a látottak szerint.
- Nem emlékezhetek mindenkire, de…- közelebb hajolok hozzá és mélyen a szemébe nézek. Állítólag, ha nem ismersz meg valakit, akkor elég a szemébe nézned, hogy eszedbe jusson. Nos, ezt nyilván nem a piásoknak találták ki, mert akárhogy töröm a fejemet, nem akar beugrani, hogy Írországban hol láttam őt. Pedig az arca ismerősnek tűnik, pedig soha nem jegyzek meg senkit sem, könnyebb úgy az élet, ha nem emlékszem minden nőmre és hibámra, de rá azért most emlékeznék. – Te nagyon is ismerősnek tűnsz…lány a kémia óráról. – akaratlanul is elmosolyodok. Megy ez, csak kicsit várni kell, hogy beugorjon a jó válasz. Emlékszem, hogy az egyik keménylegény leszólt, amiért elhívtam a ”szürke kis egeret” a buliba, amibe aztán a fickó nem jött el, mert a kelleténél kicsit jobban elláttam a baját. Igazából már nem is emlékszem, hogy miért vertem meg azt a barmot. Talán mert lehurrogta a lány, anyámat is mindig ezzel a becenévvel ajándékozta meg apám, de…nem hinném, hogy miatta tettem, szerintem csak simán rossz napom volt, és ennek ő itta meg a levét. A bulira nem emlékszem, de arra igen, hogy hazavittem őt. Legalábbis azt mondták, hogy hazafuvaroztam őt, amit addig és azóta se csináltam. De azt nem értem, hogy mit tettem vele. Összetörtem volna a szívét? Húzzon sorszámot és álljon be a sorba. Nem csoda, hogy ismerősnek tűnt, de a neve még mindig nem akar eszembe jutni.

Simon & Jill

Nem válthat ki belőlem ilyen reakciót! Nem félnem kell, nem ledöbbennem, és végképp nem menekülnöm, egyszerűen csak... most az enyém a helyzeti előny - hiszem naivan - és megleckéztethetem úgy, ahogy még tuti, hogy soha senki sem tette. Nagy küzdelmek árán sikerül visszajuttatnom a számba a félrenyelt pizza darabot. Ne hogy már a maradék méltóságomat is önként dobjam elé azzal, hogy itt fulladozom a szeme láttára. Bárhol másol megfulladhatok, de itt és most ez egyszerűen képtelenség. Határozottan nem nézek rá barátságosan, amikor végül egyszerűen csak átül az én asztalomhoz. A szemem még könnyes az előbbi levegőtlenség miatt, ő pedig simán kinevetett. Komolyan azt hiszi, hogy ezzel le lehet venni a lábáról bárkit is? Csak azért, mert vannak olyan lányok, akikre ez hat, rám egy cseppet sem. Én tudom, hogy milyen ember, ugyanolyan nagyképű mosoly virít most is az arcán, mint amikor anno a suliban együtt voltunk kémián. Akkor is ugyanolyan magabiztos volt miközben persze alig értett valamit az egészhez. Mégis voltam olyan lehetetlenül naiv, hogy azt hittem az, ha egy ilyen menő srác elhív egy buliba valami többet jelent, hogy tetszem neki, hogy nem vagyok olyan kis szürke egér, amivé az apám tett, és hogy nem csak én vagyok oda érte, hanem fordítva is. De megmutatta, hogy a világ egyáltalán nem olyan, mint a mesékben. Nem leszel te a kivétel, akivel rendes lesz az amúgy nagyképű pasi, aki nagy ívben tesz mások érzéseire. Nem létezik olyan, hogy kivétel. A világ egyszerű, és csak mi vagyunk néha hajlamosak, hogy azt higgyük nem minden egyértelmű benne, pedig nagyon is!
- Még véletlenül sem várok rád... - szinte szűröm a szavakat a fogaim között, és nagyon jól látszik az arcomon, hogy a hátam közepére sem kívánom a pasast. Egyáltalán nem akarom, hogy itt legyen, bár... talán elégtételt vehetek rajta és kész. Az persze meg sem lep, hogy még csak nem is emlékszik rám, vagy legalábbis tuti, hogy nem tud hova tenni. Nekem viszont nagyon jól beleégett a memóriámba az arca, volt időm rá, hogy megjegyezzem magamnak, amikor rajtam élvezkedett, miközben én minden erőmmel próbáltam ellenkezni, és semmi sem ért sem a sikítás, sem a sírás. Egy életre megjegyeztem magamnak. Az a mosoly pedig finoman szólva is megőrjít, nem csoda, ha a következő pillanatban szó szerint darabokra robban a kezében tartott kávéscsésze. Általában csak eltörök dolgokat, de amikor ilyen szinten sikerül, akkor az egyértelműen a bennem tomboló dühnek köszönhető.
- Nem emlékszel rám igaz? Eszedbe sem jut, hogy mi csináltál velem ugye? - gúny és fenyegetés az, amitől egyértelműen csöpög a hangom. Nem érdekel hányan vannak most itt és mit láthatnak meg, csak egy hajszál választ el attól, hogy ne menjek át tombolásba mindenki szeme láttára, egy egészen kicsi hajszál.

Jill & Simon

Biztos, hogy ismerem őt. Itt szemezek vele már hosszú másodpercek óta, és most elfelejt rágni. Basszus, ha ilyen hatással vagyok valakire az csak két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy a kelleténél jobban elbűvöltem, a másik pedig, hogy nagyon csúnyán megbántottam. Talán mindkettő, de ez akkor sincs így rendben. Lassan fújom ki a cigaretta füstöt miközben tovább nézem őt. Talán kellemetlen neki, hogy így nézem, de már hozzá kellett volna szoknia. Jó nő, biztos vagyok benne, hogy a vad élet híve, tökéletesen megértenénk egymást addig a pár óráig, amíg együtt lennénk. Akaratlanul is előtör belőlem a nevetés, mikor meglátom, hogy éppen készül megfulladni. Nem tudom, hogy ez miattam van-e, talán levetkőztetett a fejében és olyat látott, amit eddig még nem, vagy csak rájött, hogy mit csinál és zavarában félrenyel. Esetleg csak béna, kitudja. Mindenesetre maradok az első lehetőségnél, az sokkal hízelgőbb rám nézve. Pár másodpercig még mosolygok a szerencsétlenségén aztán felállok és kávéstól-cigistül odasétálok az ő asztalához és kérdés nélkül le is ülök vele szemben, remélhetőleg már tud beszélni és nem kell mentőt hívni.
- Mióta vársz már rám? – villantom rá a legszebb mosolyomat. Tudod azt, amelyiktől mindenki oda meg vissza van. Erre a helyre leginkább párok és családok szokta beugrani, mondjuk én egyik csoportba se tartozom mégis itt vagyok minden reggel, de nekem ott van indoknak John és a pénzem. Ő viszont…az ilyen nők nem szoktak egyedül lenni, vagy legalábbis nem sokáig. Talán ő is olyan, mint én, nem az a típus, aki ki szeretne kötni, inkább csak sodródik az árral. Vagy ejtette a pasija, esetleg ő ejtette a fickót, de ez miért is érdekel most engem? Majd mindjárt kiderül, hogy ismer-e, és ha igen, akkor talán eltudom valahogy játszani, hogy én is emlékszem rá. Azt viszont nagyon remélem, hogy elmondja majd nekem a nevét, mert fogalmam sincsen, hogy mi a neve. Talán Linda. Vagy inkább Naomi? Nem kínos az nekem, hogy nem emlékszem a nevére, szerintem még érthető is az én helyzetemben a dolog, de azért szívesen ágyba bújnék vele még egyszer, ahhoz pedig nem árt, ha megjegyzem a nevét arra a pár órára.

Simon & Jill

Utálom a dilemmázást! És hogyan kerülhetem el a legkönnyebben? Hát úgy, ha egyszerűen nem gondolkodom és figyelmen kívül hagyok minden zavaró tényezőt. Igen, vannak itt barátaim, igen, fontosak nekem, de ha gond van és nem érzem jól magam, akkor tovább kell állni és kész. Amúgy is, Lisa jól meg van Tatival is, Erwan pedig... talán most már egy kicsit bátrabb lesz a lányokkal, hogy mondjuk úgy bevezettem az élet rejtelmeibe. Szóval egyáltalán nincs gond, ha lépnem kell. Nem lehet az embernek folyton állandósult élete, időnként bele kell vinni egy kis változatosságot és az most lehet hogy egy másik város kell, hogy legyen, ha egyszer ebben rémeket látok.
Nyugodtan eszegetek tovább, fel se nézek, amikor valaki érkezik és nyílik az ajtó. Nem érdekel engem, hogy kik járnak erre, én nem szoktam túl gyakran, már csak azért is, mert többnyire a birtokon eszem, itt meg maximum az éjszakai életet élvezem ki. Az viszont már finoman ledöbbent, amikor ismerős ül le velem szemben a másik asztalhoz. Nem mondom, hogy nem pislogok párat, hogy nem rémeket látok-e, de hogy a pizza a számban megáll, mert nem rágok tovább az ziher. Az a baj viszont, hogy pár pislogás után sem tisztul a kép, nem változik az arc és még mindig ugyanazt látom, akit nagyon-nagyon nem akarok. Pár pillanatba beletelik, amíg végre elszakítom az övétől a saját tekintetemet és oda is eljutok, hogy lenyeljem a pizzát. Persze nem sikerül, olyan ügyesen nyelek félre, hogy egész kellemes kis köhögő roham tör rám, sőt valahogy nem is akar abbamaradni. Egyértelműsíthető, hogy fulladozni kezdek, ahogy próbálom a tévútra szaladt tésztát valahogy a légcsövemből visszaköhögni, de az istennek se sikerül. Az a baj, hogy most még az se sokat segít, ha mondjuk iszom rá, hiszen az a nyelőcsőre hat, az én falatom meg baromira nem ott van. Képtelenség, hogy még ennyi év után és ilyesmit vált ki belőlem, lényegében a végén miatta dobom fel a talpam, pedig ennek pont fordítva kéne lennie. Ripityára kéne törnöm minden egyes csontját, amíg nem könyörög kegyelemért.

Jill & Simon

-Egy igazi lotyó, nem? – néz rám kérdő szemekkel a gyönyörű szőkeség, nekem pedig kell egy pár másodperc, hogy felfogjam, mégis hol a francban is vagyok. Emlékszem, hogy a szobájából jöttünk,de…rohadtul nem figyeltem oda rá, így csak bólintok egyet mosolyogva, és remélem, hogy ez a jó válasz. Ne, inkább ne legyen az, sértődjön meg, amiért nem figyelek rá, és fusson hazáig. Ha eddig nem figyeltem oda rá, akkor nem valami érdekes ember, és alapból miért jött velem? Oké, kicsit sokat ittam tegnap, de annyira azért nem, hogy elfelejtsem lekoppintani a csajt. Megállunk a pékség előtt, és még mielőtt betenné a lábát, hosszan és szenvedélyesen megcsókolom őt utoljára.
- Hé, mi lenne, ha nálam találkoznánk pár óra múlva? – mondom neki mosolyogva, miközben ő még mindig az előző jelenet hatása alatt van. Nem igazán akartam megcsókolni, de valahogy le kell vakarnom magamról, mert süt róla, hogy milyen buta, és rólam is le lehet venni, hogy mennyire érdektelen a számomra a csaj. – A park előtt fehér ház negyedik emelet, 13-as ajtó. Oké? – mondom neki és még egy búcsúcsókot is kap tőlem, hogy érezze: mennie kell. Mosolyogva bólogat és már indul is a másik irányba. Szerencsére North Salem kisváros, mindenki tudja, hogy mit hol talál, de azért megnézném az arcát, mikor azt a fehér házat keresi a park előtt. Fogalmam sincsen, hogy van-e ott valami hasonló, elküldtem őt a lehető legtávolabb a lakásomtól, semmi kedvem összefutni vele. Se a neve, se a telefonszáma nincsen meg, és ez így jó, ne akarjuk felesleges dolgokkal traktálni egymást. Jó kis éjszaka volt, de most szeretném kiheverni a tegnap estét, hogy ma még annál is jobban berúghassak.
Nem nézek körül, ahogy belépek, miért is tenném? Minden reggel ide szoktam jönni, hogy találkozzak Johnnal, az egyetlen fickóval ezen a helyen, akivel rendesen eltudok beszélgetni. Már évek óta élek itt, de még mindig nem sikerült senkivel se szorosabb barátságot kötni. Sokan ismernek és köszönnek rám, de már megszoktam, hogy ismernek, így nem is foglalkozok velük, csak visszaköszönök. John azon kevesek egyike, akivel tudok beszélni 10 percet, mielőtt elküld a pokolba. Jó fej meg minden, talán ha a húga nem lett volna, akkor még barátok is lennénk, de így…végülis minek barátok? Az életem tökéletes, ennél jobb sorsot már el sem tudnék képzelni magamnak. Ahogy leülök szól is nekem Rebekah, hogy John ma nincs bent. Basszus! Pedig tartozik nekem egy csomó pénzzel. Egy héttel ezelőtt csúnyán megvertem őt pókerben, és a tartozását még mindig nem fizette ki nekem. Márpedig sok pénzről van szó, és én imádom a pénzt, annál jobban már csak a nőket szeretem. Mindegy, addig bedobok valamit, persze nem saját költségre, hanem majd John számlájára iratom. A dögös vörössel szemben ülök le a másik asztalhoz, és szerencsére Rebekah gyorsan hozza is a kávémat. Talán ettől majd enyhül a másnaposságom. Előkapok egy szál cigarettát és gyors mozdulattal rá is gyújtok, hogy véletlenül se szólhasson senki egy szót sem. Nem tudom, hogy lehet-e dohányozni, de teszek is rá, nekem szabad, ha már egy kisebb vagyonnal lóg nekem a bolt tulaja.
Kicsit ráncolom a szemöldökömet, ahogy a velem szemben ülő lányt nézem. Ismerősnek tűnik, bár… fogalmam sincsen, hogy mi a neve. Nem emlékezhetek mindenkire, sőt, úgy igazságos, ha senkire nem emlékszem, de ő… határozottan ismerős, csak nem akar beugrani, hogy mikor is feküdtem le vele. Dögös csaj, nem lenne ismerős, ha nem feküdtünk volna le. Le kéne állnom a piálással,mert alig emlékszem valamire az estékből, és ilyenkor ez baromi idegesítő!

Simon & Jill

Rohadtul nem vagyok én valami harcos típus, erre új fent rá kellett jönnöm. Őszintén még abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet volt az, hogy ebbe a suliba jöttem. Mert mi van akkor, ha nem? Sose leszek egy világmegváltó alkat. Szeretek bulizni, szeretem jól érezni magam, de az hogy mindenféle küldetésekre menjek baromira nem az én stílusom. Azzal hoztak ki az elvonóról, hogy itt ha rendesen viselkedem, akkor jó sorom lesz, de mi van, ha nem akarok rendesen viselkedni? Mi van, ha most már ideje lenne visszatérni a jól bevált életemhez, amikor nem vagyok ilyen sokat egy helyben? De ahhoz itt kéne hagyni a többieket és jár lenne tagadni, hogy már jócskán megkedveltem mondjuk Tatit, no meg ott van Lisa... vagyis Erwan. Ez az egész szintén olyasmi, amivel azért nehéz megbarátkoznom minden ellenére is. Hiába segített elmenni anya sírjához, de akkor sem vagyok az a szerelmes típus, ez azóta sem változott. Fogalmam sincs, hogy mi lesz velem, hogy pontosan mit is kéne tennem. Ezért van, hogy tőlem szokatlanul fél délelőtt csak a városban sétáltam és nem csináltam semmi. Mostanra tartok ott, hogy kezdek baromi éhes lenni, szóval kéne valami kis plusz energia, kaja formájában.
Az első szembejövő bolt, amit megcélozok egy pékség, úgyhogy nem sokára már egy szelet pizzával ülök fel az egyik magasított székre, hogy az ablakon kifelé bámulva most már evés közben próbáljak tovább gondolkodni. Nem tudom, hogy ez majd segít-e bármit is, de egyelőre más megoldásom nincs. Az tuti, hogy miután pár napja a Sagitariusban láttam... őt, vagy azt hiszem, hogy láttam, kissé megkeveredtek odabent a dolgok. Fogalmam sincs, hogy nem tévedtem-e, vagyis... tévednem kellett! Mégis mi a fenét keresne Simon ebben a városban? Annak nem lenne semmi értelme, semmilyen reális magyarázat és őszintén szólva nem is akarom tudni, ha itt is van. Talán e miatt is fordult meg a fejemben, hogy tovább álljak. Hogy ha tényleg nem a sok pia miatt láttam rémeket, akkor biztos, hogy ne fussak össze vele, és ez csak akkor lehetséges, ha mielőbb elhúzok a fenébe. Csak akkor... igen ugyanott vagyok, mint eddig. Ki kéne üríteni a fejem, vagy... feldobni egy érmét aztán kész.

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Azt hiszem, lassan indulnom kéne. Miután a magabiztosnak tűnő, majd gyengén folytató bájlovag már lelépett, nem igazán tudom, hogy miért maradhatnék. Az öregúr tényleg egyszerű szerelőnek tűnik, van köztünk vagy ötven év, fogalmam sincsen, miért kéne őt jó társaságnak tartanom. A szájnyalása is csak a kávéról, és nem rólam szól. Ha legalább perverzül méregetett volna, de semmi. Ez már egy kiégett vén fószer, nekem pedig életerős társaságra van szükségem. Gyorsan a számba tömködöm a süteményem maradékát, és már igazgatom a ruhámat. Izlésesen lehúzom a térdem alá a szoknyát, de csak ügyesen, hogy bármikor fel tudjon csúszni, ha éppen arról lenne szó. Fél füllel ugyan hallgatom az öreg magyarázatát, de a tükörbe bámulás közben már alig jut el a tudatomig.
- Aha, rém izgalmas munka lehet. – Rántom meg lehelletnyit a vállamat, és cseppet sem érdekel, hogy netán bántó lehetek. Szép vagyok, fiatal vagyok, a legtöbben úgyis megbocsájtanak, akik pedig nem, azokat szépen megigégézem, és le vannak ejtve. Megtörlöm az ajkaimat, és úgy döntök, hogy ezt most itt az ideje felállni, szerencsére az illető sem nagyon noszogat a közös időtöltés reményében. Bólintok, aztán köszönés nélkül elindulok a másik irányba. Titkon arról ábrándozok, hogy összefutok egy szőke, nagyon-nagyon rossz fiúval. De ez csak álom marad, hiszen ha meg is történne, akkor is jó nagy ívben elkerülném. Azért álmodozni szabad, nem?

//Köszönöm a játékot, nyugodtan írj te is zárót, ha van kedved, üziben még néhány gondolatot hozzáfűzök//

Peter látta, hogy a lányka egyáltalán nem zavartatta magát. Kis öntudatosnak látszott, aki rögtön rúzsozásba kezdett és figyelte a férfiakat. Hát igen, ebben a korban mindene a nőnek a pasizás. Sokaknál még később is. A szerelő viszont csak kortyolgatta a kávéját, ami lassan már ki is fogyott. Megnyalta a szája szélét, mert szerette ezeket az utolsó, koffeintól duzzadó cseppeket. A kakaós csigát még majszolgatta, de már annak is a végén tartott. Merci kötözködésére csak elvigyorodott, szemöldökeit is összehúzva, de nem mondott semmit. Nem érezte szükségét. A lánynak nem kellett a tanács sem, ő megnézte, hogy minden megvan-e. Akkor biztos úgy volt. Vagy ha nem, akkor sem Peter dolga volt ez. Ő csak falatozott, de közben már kezdte rázni a lábát. Már ment volna tovább. Jobb kezében tartotta a csigát, de a baljával már zongorázott az asztalon.
Mikor látta, hogy az előbb Mercivel szemező fiatalember kirohan, akkor szólalt meg, kissé nemtörődöm hangsúllyal:
- Meg, megjavítottam. Azért hívtak ide, persze, hogy megcsináltam. Tévé mindenhol van, kell valamit nézni, nem? Tőlem aztán lustálkodhatnak, nem az én dolgom. Én csak bütykölök.
Peter teljes mértékben igazat mondott. Őt sosem érdekelte, ki mivel foglalkozik az ügyfelei közül. Legfeljebb az érdekelte, hogy érdemes-e majd visszajönni valamit elcsórni, van-e komolyabb érték és hol. Itt nem sok mindent látott, de ha majd vissza akar jönni lenyúlni a kasszát, tudja, hol kell keresni. Azt azért megnézte. A sütemény el is fogyott és Peter jólesően nyelte le az utolsó falatot. Utána megtörölte a száját a szalvétával és már fel is állt. A ruháit kezdte leszedni a fogasról és öltözködött. Nyakába tekerte az egyszerű, szürkésbarna sálat, majd felvette a kabátot és a sálat betűrte a nyakán. Végül még a sapkát is a fejébe húzta, ami kicsit sötétebb árnyalatú volt, mint a sál. Ezután a szerszámos táskáért nyúlt, hogy magához vegye. Itt volt az idő indulni. Azt azért még megnézte, mit csinál a lány. Ha véletlenül egy irányba mennek tovább, akkor még beszélgethetnek. Bár nem tudta, miről dumálgasson egy lázadó, öntudatos kamasszal, akit alig ismert.

Gyorsan összepakolászom a holmimat, senkire nem tartozik, hogy milyen rejtélyes női kellékeket hurcolászok magammal, csakis rám. El is fordulok, bealmolom magam alá a rúzsokat, szájfényeket, amíg rendszerbe rakok mindent, mert addig sem kell, hogy az öregúr megbámuljon, szerencsére visszatér a saját táskája vizsgálatához, én pedig a gyors rendrakás után úgy döntök, hogy legyen, legalább unaloműzésként leülök a fickóval szemben, feltéve a lábamat valahol az úrilány és a kurvás stílus között, és kíváncsian szemlélem Őt, nagy ritkán azonban átpillantva a válla felett, az is érdekel, hogy mégiscsak a fiatal srác összeszedi-e a bátorságát, hogy odajöjjön, de úgy tűnik, sikerült porrá őrölnöm minden önbizalmát. Balfék! Ennyi esze sincsen, hogy a visszautasítást leküzdhető akadályként kezelje? Micsoda pasik vannak mostanság...
Miközben a külsőm renoválását végzem nagy erőkkel, fél füllel hallgatom a hirtelen előadott monológot, zöldes pillantásomat időnként rajta pihentetem, de csak azért, hogy ne legyen pofátlanul érdektelen, mert nem tudom, mit akar kihozni ebből a helyzetből. Ő nyugodtan elvan, eszeget, iszogat, nekem pedig ideje lenne visszasüppednem az önsajnálatba, hogy hiába a csodás külső, az angyali belső, mégis egyedül töltöm a napjaimat.
- Aha. Megnéztem. – Vonom meg a vállamat, és a bemutkozásra csak odavakkantom a saját becenevemet. – Merci. És nem, nem egy pékségben tanulok. – Felelem pikírt arckifejezéssel. Ma már ilyen kötekedő maradok, pedig nem rajta kéne levezetnem rossz hangulatomat, de hát ki máson. Viszont érdeklődik, ezt akár értékelhetném is. De nem, egyszerűen nem megy. Elnézést kérni viszont nem fogok.
- Na és? Sikerült megjavítani a tévét? Minek ide tévé különben is? Valaki lustálkodni akar ott hátul, és ezért? – Kérdezem vontatottam, vörös tincseim a szemembe hullanak, fújtatva tolom szét a belőlük képzőtött függönyt a szemem előtt, hogy ki is lássak a fátyolon át. Nagyon nem fűlik fogam ehhez a proli szerelőhöz, de Charles azt mondta, hogy meg kell javulnom, úgyhogy gyakorolnom sem árt. A fiatal srác kezét tördelve a megfutamodás mellett dönt, és elhagyja a pékséget. Sakk-matt, de azt nem tudnám eldönteni, hogy ki is vesztett.

A lányka tiltakozik, neki nem kell segítség. Végülis el nem esett, a helyzetben a legrosszabb pedig biztosan az neki, hogy a nagy nyilvánosság elé tárult a női táska minden rejtelme. Ezen pedig Peter nem tud segíteni. Ha már a segítségét nem fogadták el, cserébe végignézi, ahogy a lány összeszedegeti a cuccait és visszapakol a táskájába. Ő közben azért megnézi a saját szerszámos táskáját, hogy annak nem esett-e baja. Semmi gond nincs vele, egy karcolást sem látni.
Egy pillanatnyi habozás után a fiatal leányzó elfogadja a helyet és leül a szerelővel szemben. Peter nem tudja, mit várhat a lány ettől, de ő kb semmit. Csak udvariaskodott. Ahogy visszaül, megint a kávéhoz nyúl és elkezdi kortyolgatni. Még nem húlt ki, de már nem túl meleg, épp csak langyos. A férfi azért elvégzi a rituálét, aminek a kávézást szokta hívni. Az ember emelgeti a poharat, kortyol, ízleli és közben élvezi az élénkítő hatást. Most is ez történik, de közben beszélnek is hozzá. Miközben a lányka sminkelni kezd és szépítgeti magát, ahogy egy igazi nő a stresszes helyzet levezetésére, Peter még kortyolgat. Utána beleharap a kakaós csigába, de közben, kissé illetlenül, falatokkal a szájában válaszol:
- Azért én megnézném a maga helyében, hogy minden meg van-e? Nálam egy szerszám vagy csavar is számíthat, de hát... Maga biztos nem szerelő... Na, mindegy. Peter Theodore Joyce vagyok, most javítottam meg a tévét a hátsó helyiségben, aztán majd indulok is innen. Maga itt tanul, Mrs...?
Petert nem igazán érdekli, hogy a lány itt tanul-e, csak kérdezett valamit, ha már egyszer ideültette. A kakaóscsiga már meghűlt, de így is finom. Az egyik legjobb, amit a férfi valaha evett. Legalábbis most ebben a pillanatban olyannak tűnik a számára. Nézi a többi vendéget is, hogy mennyire kapták fel a fejüket. Az egyik fiatalabb férfi a lányt bámulja. Ő volt az, aki segíteni akart, de vissza lett utasítva. Nem csúnya a kisasszony, az biztos, meg lehet nézegetni. Nem Peter korosztálya, inkább a másiké, aki bámulja.

Sikerül majdnem hasra esnem, de inkább csak a táska bánja, én el tudom kapni az asztal szélét, megtántorodva nyerem vissza az egyensúlyomat, és dühösen keresem az akadályom tárgyát. Kisöpröm az arcomból a függönyként húzódó tincseimet, és villámló tekintettel szembesülök vele, hogy az öregúr volt, akiről azt hallottam, hogy valami szerelő lehet. Hogy mit jött szerelni, arra nem igazán figyeltem, most sem vele vagyok elfoglalva, hanem gyorsan lehajolok, és kezdem összeszedni a holmijaimat, mielőtt még végképp szétgurulnának. Gombóc nő a torkomban, míg lopva körül nézek, mennyire ciki a helyzet. Látom, hogy egy bárgyú tekintetű szépfiú már fel is akar állni, hogy segítsen, de gyors fejrázásomra elszontyolodva huppan vissza a helyére. Én szeretem a kezdeményezést, nagyon nincsen ínyemre, ha gyenge nőként kezelnek. Na jó, amikor Ethan keménykedett velem, akkor alig tudtam megszólalni, de ő teljesen más dimenzió az átlagpasikhoz képest. A zavart tekintetre mégis megenyhülök cseppet, végülis én is lehettem volna figyelmesebb, nem egy öregen kéne levezetnem, hogy egyedül vagyok így Valentin nap környékén.
- Mindegy, semmiség. – Felelem szépen intve, hogy nyugodjon le, nem vagyok én holmi királylány, akinek a kegyeit kell lesni. Vagyis igen, de nem tőle várom a hasonscsúszást.
Látom, hogy az asztalához invitál, ezen már erőteljesen elgondolkozom. Legalább lenne társaságom. Viszont ha meglát így egy iskolatársam, még azt hiheti, hogy valami öreg papával akarom összeszűrni a levet. De arra, hogy egy pár percig beszélgessünk, akár még jó is lehet. Nem tudom, hogy milyen közös témáink lehetnek, de próbáljuk meg! Kecsesen bólintok, és közelebb lépek, immár figyelve, hogy ne essek el semmiben. Helyet foglalok, és rákönyökölök az asztalra.
- Ami elgurult, az biztosan nem is volt olyan fontos. És mi járatban itt a városban? Nem láttam még errefelé, Mr...? – Intek, hogy mutatkozzon be nyogudtan. Új italt már nem rendelek, ellenben előhúzom a kis kézitükrömet, és abba bámulva helyrehozom az elkenődött rúzsomat. Vérvörös, mint a legtöbbször. Fél füllel mindenesetre azért figyelek rá, hátha tud valami érdekessel szolgálni.

Peter a kávét ugyan lassan kortyolgatta, mert nem akarta összeégetni a száját és a torkát, de a gondolatai pörögtek. Úgy ült az asztalnál, hogy rázta a lábát vagy épp kijjebb tette. A mogyorófa asztalon dobolt az ujjaival, ha épp nem fogta a csészét vagy a süteményt szalvétában. Már majdnem végzett, mikor érezte, hogy valami beleakad a lábába, amit ekkorra már tényleg rendesen kinyújtott a vendégtér felé. Látta a zuhanó nőt, akinek a retikülje kiborult. A női táska rejtelmei most felfedték magukat és közszemlére tette, mik vannak nála. Persze mindez azért történt, mert Drót gondolatai máshol jártak és nem figyelt. A fiatal lány megfordult, miután sikerült a másik asztalban stabilitást nyerni. A szemeivel csak úgy ölni tudott volna. Peter mosolya, ami mindig látható volt, csak különböző verziókban, most zavartra váltott. Nézte a divatosan öltöző nőt, arcától a lába fejéig. Csinos volt, jó ruhákban jelent meg. Peteren egy egyszerű, piros pulóver volt, meg egy kék farmer kertésznadrág, rengeteg zsebbel. A kabátja, a sapkája és a sál mind szürkésbarna színűek voltak és fogason lógtak. A szerszámos táskája viszont nem volt messze és ehhez nyúlt, ahogy válaszolt gyorsan, hadarva és zaklatottan:
- Jaj, elnézést! Ne haragudjon, hölgyem! Vagy kisasszony, izé... Elteszem még a szerszámostáskát, mert azt is az útban hagytam.
Ezzel le is hajolt, hogy megfogja az elnyútt cókmókját és becsúsztassa az asztal alá. A "baleseten" ezzel túl is tette magát és eszébe jutott, hogy még a végén kihűl a kávé és a kakaóscsiga sem lesz melegebb. Pedig úgy finom. A nőre nézett még mindig zavart mosollyal és visszaült a helyére. Közben még ránézett a lányra. Lehet, hogy itt volt már, mikor bejött, de Drót akkor nem a vendégeket nézte. Jött tévét szerelni és egyből a tárgyra tért, úgyhogy talán csak futólag láthatta a lányt. Baljában fogta a kávés csészét és ahogy a gőz cirógatta az arcát, már egy kedvesebb mosollyal invitálta az asztalhoz a lányt. Fejével bólintott, szemeivel a szemközti székre nézve és megveregette az asztal lapját a másik kezével. Miután kortyolt a kávéból, még egy kicsit nyammogott rajta. Utána a nőhöz szólt:
- Nem ül le? Ja, a táska is kiborult. Várjon, segítek!
A gondolatai megint csapongtak. Először leült, hogy megigya a kávét, aztán a lánynak is ezt javasolta. Most viszont rájött, hogy illene összeszedni, ami miatta borult ki. Visszatette a csészét az asztalra, sőt egy kicsit ki is löttyintette. Felállt a székről, aztán lehajolt és gyors kézzel kezdte felvenni, amik kiestek a táskából. Mindent odaadott a lánynak egyből, nem nézegette a cuccokat, kivéve ha talált valami elektromos dolgot. Azokkal imádott bíbelődni.

Február közepéhez képest egészen szép az idő, így nem öltözöm túl melegen, divatos vászonkabát, kötött sapka, harisnya. Valahogy nem tudtam tovább ülni a fenekemen, mert Quinn hagyományteremtő módon a Valentin-napról áradozott nekem, én pedig nem szerettem volna végignézni, hogy Ethan sutyorog a fülébe, miközben azon agyal, hogyan éljen vissza azzal, amit mondtam neki. Bár kettejük között még nem történt semmi, én mégis úgy kezelem, hogy össze tartoznak, nem leszek harmadik kerék mellettük. Összepakolok egy táskát, amiben a szokásos sminkkészletemen kívül egy váltó póló foglal helyet, hátha valahol tovább időznék, és némi rágcsálnivalót is viszek, ekkor még nem tudom, hogy végül pont a pékségben fogok kikötni.
Végigsétálok a macskakövekkel kirakott járdán, igazából nem tudok mit kezdeni magammal, túlságosan társasági lény vagyok, az iskolában pedig nem uralkodhatok a többiek elméjén, kénytelen vagyok nagyon is visszafogott lenni, ami nem az én stílusom, így túl sok ismerősre nem tudtam szert tenni. A lányok a vetélytársat, a fiúk pedig az örök csábítót látják bennem. Sajnos mindkét brigádnak igaza van, de ezzel nem tudok mit kezdeni.
Bekanyarodok a pékség utcájába, ahol azonnal megcsap a kifelé áradó, talán légkondival szándékosan felémterelt isteni illat. Galád dolog ez, hogy nem a józan eszemre hagyják a döntést, hanem a hasamra, az érzelmeimre. Szerencsés alkat vagyok, mert nem igazán hajlmamos a hízásra, de túlzottan nem akarom kisérteni a sorsot. De talán egy rózsaszín mázzal leöntött fánk nem árthat sokat. Áh, csak áltatom magam, de különben sincsen senkim, aki a súlyomon gúnyolódjon. Megvonom a vállamat, és az ajkaimba harapba benyitok az ajtón, ahol csilingelés jelzi, hogy újabb balek érkezett.
Nem sokkal előttem valami öregúr nézelődött a kínálatnál, gyorsan kikerülöm, hogy végigfussak a listán, van e olyan cukormázas. És van... Na és a pulton? Ott már csak egy... Neee! Az öreg előttem nézelődik, de végül nem választ, hanem elvonul hátra, és valami tévéről hadovál. Kit érdekel? Legalább nem lopta le a fánkomat! Elsiklom mellette, és a kövér eladóhoz sietek.
- Azt! Mármint elnézést, jónapot! Azt a rózsaszín cukrost lesz szíves! – Az eladó bólint, én pedig élvezettel veszem át, és fizetek. Kérek mellé egy cappucinot is, és helyet foglalok az egyik bejárat melletti asztalnál. Láblógázva kevergetem a kávét, és szemezek a pánkommal, hagyom, hogy néhány srác megbámuljon, ettől minimálisan jobban érzem magam. Azon tűnődöm, hogy talán merészen odamenjek hozzájuk beszélgetni, netán flörtölni, vagy várjak a kezdeményezésükre, de végül mégis maradok egyenlőre, és végül a fánkomhoz látok. Észreveszem, hogy a tata is megjött hátulról, ezekszerint tényleg valami szerelő lehetett? Oldalra döntött fejjel túrok bele vörös hajzuhatagomba, és élvezettel sóhajtok fel, amint ismét magamon érzem az álmélkodó pillantásokat. Na jó, muszáj lenne indulnom, ha még akarok valakit valentin napra, ám a nagy mélázban sikerül majdnem átesnem a fickón, aki vélhetően szerelő. Bár megkapaszkodom az asztalban, a vállamon átvetett táska lecsusszan, tartalma szétgurul. Szikrázó szemekkel meredek az őszhajúra.
- Hát köszönöm szépen, nem tud vigyázni? Ennyire ki kell tennie a lábát? Basszus... – Harapom el a komolyabbnak szánt káromlatot.

Peter New York egyik legtávolabbi pontjára érkezett. Volt már itt, hiszen tévészerelőként szinte mindenhova elment, ahova hívták. Nem csak a díjért csinálta. Ahova eljutott, ott mindig körülnézett, hogy érdemes-e később visszajönni lopni, rabolni. Eddig még nem bukott le, talán azért is volt ez így, mivel nem azonnal tért vissza. Kapkodós és izgága volt, de lista szerint dolgozott. Ha egy helyet megnézett és felírt, csak legalább egy évvel később ment oda vissza, nehogy gyanút keltsen.
Ma egy pékségbe hívták. Az elektromos hálózaton keresztül jött, mint minden más alkalommal. Tudta, hogy a buszpályaudvaron hol találja a mellékhelyiséget és most azt célozta be a hálózaton. Természetesen a vécében is volt villany, a vezetéken keresztül pedig Drót be tudott jutni a fülkébe. Otthon belenyúlt a konnektorba, itt pedig megjelent. Senki nem vette észre, szerencsére épp nem végezte ott más a dolgát.
A vécé nem volt túl igényes. A szokásos vizeletszag járta be és a kagyló mellett lehetett látni, hogy valaki megint nem tudott célozni. A fülkéből kilépve fanyalgó arckifejezéssel indult tovább. A pályaudvar már tisztább volt és nem nyüzsgött a tömeg. Peter kis gyaloglás után elért a pékségig. Nem szerette az ilyen helyeket. Túl nyugodtak voltak az ő izgatott természetéhez. Egyszerűen unatkozott, ha hasonló városrészekben járt. Pedig kellemes kis üzlet volt, vidám eladókkal és vásárlókkal. Ezt szolgálta minden berendezési tárgy is. Jó hangulatot keltett.
Az üzletbe belépve a pékáruk nagyon széles kínálatát látta. Egy puhának látszó és kakaóval bőven ellátott, szép nagy csigán meg is akadt a szeme. Elhatározta, hogy ha végzett, akkor kérni fog egyet. Úgyis odaadják ingyen a jótét lélek kisvárosi boltosok, ő pedig ezt kihasználja. Nem nézelődött sokat, hanem rögtön a fiatal lányhoz ment, aki már belépéskor köszöntette:
- Üdv, kisasszony! A tévészerelő vagyok. Na, melyik jószágról van szó?
- Á, jónapot! Rosemary vagyok. Itt a vendégtérben jó a tévé, de az irodahelységünkben elromlott. Kérem, kövessen! Michael, átveszed addig?
A másik boltos, egy kövérkés, idősebb úr jött elő, amíg a lány hátrakísérte Petert. Az irodában hamar megbütykölte a tévét. Arra panaszkodtak, hogy serceg. Leszedte a borítást, megigazította a kábeleket. Egy párat ki is cserélt és néhány új alkatrészt is rakott még a készülékbe. Aztán összerakta, bekapcsolta és nézte, hogy jó-e. Azt mondták, fél óránként egyszer megtörténik, hogy sercegni kezd. Rászánt egy órát, közben beszélgetett a boltos lánnyal, aki nagyon kedvesnek bizonyult. Eközben persze szóba került, hogy mennyire megy a bolt és Peter gyakorlott szeme azt is kiszúrta, merre kell keresni a bevételt, ha majd egy év múlva visszajön. Vagy később.
Eltelt egy óra és a tévének semmi baja nem volt. Rosemary nagyon hálálkodott és kifizette a szerelőt. Peter még rendelt egy kakaóscsigát és egy kávét is, amit a gyors és precíz munkáért cserébe tényleg ingyen megkapott. Leült az egyik asztalhoz és nézte az embereket, akik jöttek-mentek. A kávé remek illatú volt és lassan kortyolgatta, közben harapva a süteményt is. Az esze viszont már azon járt, hogy merre tovább.

A lány unottan kifordítja a szemeit, majd sötéten bámulja a különös férfit, s lassan elvigyorodik.

- Lisa - nyújtja kezét kézfogásra

Majd ahogy megfogja a kezet, ereje aktiválódik, s nehézségek közepette, de saját elméjéből kihúz egy alakot, s eltakarja vele a férfi küllemét.

- Nézz csak bele a tükörbe... Lehet ismerős a figura, elég híres, biztos hallottál aról az egyre népszerűbb tizenéves sorozatról, ahol egy idegen doki ugrálgat össze vissza az időben... Na ez az ötödik reinkarnációjának, Peter Davisonnak a teste...

Majd magára is felhúzza egy másik lány képét s újra megszólal.

- NA akkor végezzük el a formaságokat a szervekkel, majd beszélgessünk kicsit.

- Gondolom nem először jársz itt. Én pedig pont hogy új vagyok. Ennek köszönhetően a környékbeliek emlékeznének ránk. Ha felgyújtjuk, és látják, hogy mi jövünk ki, keresni fognak minket. Így hát okosabb megoldás, ha a szabályokat a saját oldalunkra állítják. Jobb, ha ártatlan szemtanúk és saját épségüket védő áldozatok vagyunk, mint ha egy gyújtogatás miatt keresni kezdenek minket. Ez utóbbi túl kockázatos lenne. - Magyarázom nyugodtan, szinte mosolyogva.

Tetszik a lány stílusa, meg kell mondjam. Egyszerűen a túlélők elszántsága lángol benne, nem pedig az áldozatok félelme. A szemei erőtől fénylenek. Viszont még túlontúl gyorsan akarja megoldani a dolgokat. Lassan járj, tovább érsz. Kapkodj, és elbuksz.

- Ha sietősen távozunk, könnyen hibázhatunk. Így van időnk kifújni magunkat és megtervezni a következő lépéseket. - Mondom, miközben csendben rágyújtok.

A lány szeme ekkor hirtelen elkerekedett, s őszinte döbbenettel nézett a férfira.

- Valaki nem ismeri Lovecraftot? Cthulhut, Hypnost és Shub Nhigurratot az erők fekete kecskéjét több ezer ivadékkal?.

Döbbenete csakhamar elszállt, s helyette újra gyilkos indulatok kezdtek fejében munkálkodni, hogy merészel rákérdezni a hatalmára... De legalább most már biztos hogy a férfi is mutáns génekkel bír... Ezt még a hasznára is fordíthatja. Ezután csöndben végighallgatta monológjának további részét. Még nincs meg a hatalma ahhoz, hogy megtegye amit a férfi kér, ezért ártatlan arccal csak ennyit kérdezett:

- Miért nem gyújtjuk fel az egész kócerájt?

- Ismered Lovecraft munkásságát? Ez dícséretes. Amúgy sokat küzdöttem, hogy ezt az imázst kialakítsam. - Mondom halkan, elmosolyodva. - De szerintem nem kellene engem hibáztatni. Elvégre nem én vagyok a kiskorú az alkohollal. De mindketten sokat nyerhetünk, ha hajlandóak vagyunk megegyezni pár apró dologban.
Lassan a pékre nézek. Szerencsétlen? Kellett neki ilyen szörnyű kávét főznie. Odalépek a reggelimhez, lecsípek egy darabot, majd azonnal kiköpöm, belém hasít a felismerés és érdeklődve nézek a lányra.
- Nem is a pék volt, igaz? Van valamilyen képességed, amivel megváltoztathatod az anyagokat? - Kérdezem gyanakodva, ám szinte gyermeki érdeklődéssel a hangomban.
Pár másodpercig elgondolkodva nézek a lányra, majd végül megköszörülöm a torkom.
- Van egy ajánlatom. Mit szólnál, ha két teljesen másik ember lett volna itt, nem mi. Megállunk a sarokban, a rendőrök kihallgatják a két szemtanút, beviszik a képet, felveszik a tanúk adatait, akik viszont soha többé nem bukkannak fel. Mit szólsz?
Érdeklődve várom a választ, és közben odébb húzódok az ajtótól.
- Vagy távozhatsz, és akkor adok egy vallomást egy ismeretlen fiatal lányról, aki itt volt, a haja fekete, a szeme kék, és csak csendben eszegetett. Te meg lelépsz innen. És akkor senkinek nincsenek gondja. Bevallom, te vagy az első, aki rendelkezik az Istenek hatalmával rajtam kívül, és kíváncsivá tettél.

A lány elvigyorodik a férfi kijelentésén, majd lassan feláll, s miközben a tulaj felé sétál megszólal.

- Azthiszem, abban egyetértünk, hogy egyikünknek se lene túl jó a rendőrség... Mindenesetre az én vallomásomban, minden baj forrása maga lesz, sajnos túl csúnyán nézett rám... - ekkor lágyan megsimogatja a tulaj arcát - Szerencsétlen, remélem az utódja is ilyen jó dolgokat fog sütni...
Furcsa őrület szállhatta meg eme szerencsétlent...
- Amúgy hogyan csinálod, hogy ennyire úgy nézzél ki, mintha Lovecraft regényből szabadultál volna? Mert tetszik a stílusod. Na mindegy, számodra úgyis még itt eljő a világvége, ha már úgyis annyira ahhoz viszonyítasz mindent...

Ezután kezeit háta mögé tette s vidáman figyelte a sötét tekintetű férfit.

Tárgy: Re: Boschetto péksége és pizzériája