Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!

First topic message reminder :

Liam & Scarlett

Értem, hogy érti, és ezért nem is tudok mást, csak mosolyogni. Nem is akarok sokáig élni, sőt a legtökéletesebb élet az lenne, ha mi ketten egyszerre távoznánk akkor, amikor már nincs értelme az életnek. Nem akarok öregen feküdni és nem csinálni semmit, miközben mások látnak el és már az értelmi szintem sincs sehol sem. De tudom, hogy ennyire nem kérhetek sokat, nincs esélye, hogy vele együtt menjek el, de akkor... bármennyire is önző dolog, de akkor inkább én lennék az, aki előbb végzi be, mert nem akarok nélküle élni. Nem akarok már soha többet nélküle lenni, és erre... erre pont hogy tőle akarnak elszakítani. Nem megyek vissza. Bármit megteszek nekik, de akkor sem megyek vissza! Nem akarok, nem leszek újra rab, mert élni akarok, azokkal akarok élni, akik fontosak nekem. Megtaláltam a nagy szerelmet és megtalálta ma húgomat, aki végre kezd nyitni felém, aki végre újra a testvéremmé válik. Nem vehetik ezt el tőlem. Inkább... inkább a képességemnek legyen vége. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, nem tudom, hogy van-e olyan, aki el tudja venni tőlem örökre, de inkább legyek egyszerű és átlagos, de nem akarom, hogy folyton minden e körül forogjon, nem akarom, hogy minden arról szóljon, hogy mire vagyok képes. Én csak én akarok lenni, élni az életemet, és kész. Olyan sokat kérek ezzel?
Tudom, hogy lőnöm kéne, tudom, hogy nem szabad hezitálni, de sosem volt még pisztoly a kezemben, ha rosszul lövök? Ha valami félresikerül? Lehet, hogy átmenne rajta a golyó, de ha olyan helyen találom el? Képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy véletlenül megöltem azt, aki a legfontosabb az életben. Ez... ez nem ment volna, képtelen lettem volna elviselni. Erősebb az iránta érzett szerelmem, mint hogy akár csak egy pillanatra is kockáztassak. Ha elvisznek, akkor még mindig megpróbálhatok kijutni, megtalálhatnak, a professzor talán képes lenne rá, de legalább élne, hogy keressen. Ez a jobb alternatíva, mint kockáztatni az életét. Azt soha nem tenném meg. Aztán már nem marad más, csak a sötét, ahol a földre hanyatlok. Velem könnyen dolguk van, én nem bírom olyan jól az áramütést, mint Liam.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő múlva térek magamhoz, mert nem látni semmit és a szemem sem akar hozzászokni a sötéthez, jó eséllyel meg igazi vak sötét van, amiből semmi fényt sem lehet kiszűrni. Végre legalább a hangját meghallom és azonnal meg is próbálok eljutni a célig, de csak a rács, amibe ütközöm. Megpróbálom legalább a kezemet átnyújtani rajta, hátha elérem. A hangja alapján közel van, a hangja alapján itt van valahol, csak nem látom. A kérdésére csak bólogatok, mire leesik, hogy abból aztán nem hall semmit sem. - Azt hiszem igen, és te... ugye jól vagy? - nem tehetek róla, tudom hogy tartani kéne magam, de még sem megy máshogy, mégis enyhén szólva is sírós hangon sikerül válaszolnom neki. Nem értem, hogy miért ilyen az élet. Nem tettem soha semmi rosszat és mégis mintha csak folyton büntetést kapnék el nem követett bűnökért. Hallom az elsuttogott szavakat. - Tudom, de én... féltem, hogy elhibázom. Nem éltem volna túl, ha te... Sajnálom! - beharapom a számat, mert így is érzem, hogy ég a szemem, de nem akarom, hogy csak még rosszabbul érezze magát, hogy nem lát, nem jöhet ide, én pedig csak sírdogálok a sötétben. Erősnek kell lennem, mert vissza kell mennem a húgomhoz. Megígértem neki! Megígértem, hogy nem hagyom el soha többé, és... és nem is fogom! - Jól van... kijutunk. - nagyot nyelek, és próbálok mély levegőket venni. Tudom, hogy meg kell nyugodnom, tudom, hogy össze kell szednem magam. Egyszer megtettem, megszöktem és menni fog megint. Most már van miért, sokkal több okom van, mint legutóbb és nem hagyom, hogy elvegyék tőlem azt az életet, amit sikerült megszerezni.
Percek telnek el, mire nyílik az ajtó, a villany pedig olyan erős fénnyel kapcsolódik fel, hogy kénytelen vagyok a szemeim elé kapni a kezemet, mert szinte fájdalmas, ahogy éget. Most már sikerült belőni a távolságot. Nem értem volna el a kezét, akkor sem, ha kinyúl a rácson, mert vagy két méterrel van előttem, a szoba két sarkában vagyunk vasrácsokkal elkerítve, az ajtón pedig az előbbi fickó lépdel be. - Nem tarthat itt minket! Meg fognak találni! - idegesítően nevet fel, ahogy kihúzza az asztalhoz a széket a terem közepén és oda ül le. Idegesítően némán vizslat csak minket. Most legalább végig tudok nézni magamon is. Nincs rajtam sérülés és nagyon remélem, hogy Liamen sem, maximum az ütések nyomai. Ez az egész... egyszerűen abszurd!

Scarlett & Liam

- Nem, tényleg nem vészes, vérzik egy kicsit, de… de túlélem, ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. – egy elégé gyenge, és vérszegény vicc, de attól még próbálom valahogy oldani ezt az egész kialakult feszültséget, mert nem jó az, ha ennyire rágörcsölünk erre. Persze, érthető, mégiscsak elraboltak minket, és mégiscsak elégé nagy dolgok árán jutottunk ki, gondolok itt arra, hogy meg kellett ölni azt a fickót, de kint vagyunk, és csak ez számít. Nem vagyok jó állapotban, de több kell ahhoz, hogy engem félreállítsanak az útból, főleg, ha Scarlettet akarják. Az utolsó lélegzetemig védeni fogom őt, történjen akármi is, nem fogom hagyni, hogy bántsák.
- Ha délután van, és elkezd sötétedni, akkor megállunk, oké? Keresnek minket, nem lenne okos ötlet fényszóróval autókázni az erdőben. – majd leállítom a motort, és… és befekszünk oda hátra, vagy valami, a lényeg az, hogy túléljük az egészet, de sötétedéskor már nem lenne valami okos ötlet menni. A fényszóró nélkül ugyanis nem látok semmit sem a sötétben, de ha felkapcsolom, akkor meg nagyon könnyű célpontokká válunk, amit se, se én nem akarunk. Meg kell menekülnünk, és meg is fogunk menekülni, de okosan kell ezt csinálnunk, nem szabad kapkodni és elhamarkodni a dolgokat, ezt szerintem ő is pontosan tudja.
- Nem, én csak a te nagy rajongód vagyok, méghozzá tényleg a legnagyobb és a leghűségesebb is. – mondom neki mosolyogva, ahogyan rá pillantok. Miért néznék én egyáltalán bármilyen más lányra, ha egyszer itt van nekem ő? Hatalmas mázlista vagyok, hogy egy olyan lányt fogtam ki, mint amilyen ő is. És hiába ez az egész helyzet, hiába veszélyes az élete, én szeretem őt, vele szeretném leélni az életemet, ezen nem fog semmi sem változtatni. Azonban most el kell terelnem a figyelmét, mert nem szeretem, ha ilyen szomorú arcot vág, sokkal inkább mosolyát szeretném nézni, látni hogy pár pillanatra elfeledkezik a bajokról.
- Tudod… én is visszamentem a nyaralóba. Jó, nem anya miatt, hanem miattad, a te ott léted miatt mentem vissza, de a lényeg ugyanaz. Ha esetleg elakarnál odamenni… szívesen veled megyek, vagy csak elviszlek, ha egyedül akarsz belépni oda… mondjuk Dorothy-val, mégiscsak ez a ti nagy közös emléketek, igaz? – az ilyen helyekre nem velem kell elmennie, hanem a húgával, mert őket kötik össze az ilyen emlékek, én csak… én csak majd a sofőr leszek, aki elhozza őket maximum. Szeretnék ott lenni mellette mindig, de van egy húga, akivel végre jóban van, és kellenek nekik az ilyen pillanatok, legalábbis szerintem.
- Hát… sok rémálmom volt kiskoromban. Egy sötét helyről álmodtam, ahol megvertek, és… szóval eltudod képzelni. Gondolom ezek nem álmok, hanem valami tudalatti emlékek lehettek, mert még most is vannak olyan sebeim, amik nem tudom honnan vannak. Annyira sok jó nem lehetett az életemben, úgyhogy… jobb is, hogy így történt ez, hogy megváltoztatott mindent. – fura. Eleinte utáltam anyámat emiatt, haragudtam rá, de… de egy idő után lenyugodtam, és rájöttem arra, hogy nem lehetek ilyen bolond és naiv. Ezt tettem volna én is, ezt tette volna mindenki más, és örülnöm kell annak, hogy így történtek a dolgok, hiszen így összefuthattam Larival, barátra lelhettem benne, és találkoztam Scarlettel ,aki… aki nemcsak az életem részévé vált, hanem ő lett az életem, a legnagyobb szenvedélyem. – És neki köszönhetlek téged is, ha nem teszi ezt meg, akkor… akkor egy érzelmi roncs lennék, de így… így mindennél boldogabb lehettek. – vele, csakis vele, mással ez nem működik. Se most, se máskor. Scarlett nélkül én… képtelen vagyok létezni.

Liam & Scarlett

Csak erőtlenül bólintok a szavaira. Vigyázunk egymásra és nem lesz semmi bajunk, én is ebben reménykedem de attól még nem olyan könnyű elhinni, ahogy ő mondja. Azt se tudom, hogy ő elhiszi-e egyáltalán annyira, mint ahogy mondja, de most azt hiszem ez nem számít, csak az, hogy menjünk tovább, hogy jussunk ki innen, hogy ússzuk meg ezt az egészet és ne találjanak meg soha többet. A legrosszabb az az egészben, hogy azt se tudjuk kik ők pontosan, és ha kijutunk, akkor mi lesz? Hogyan tovább? Bármikor megtörténhet ez újra, bármikor bajba kerülhetünk, elrabolhatnak és akkor... akkor megint ez lesz? Mi van, ha újra nem tudunk meglépni? Rémes, hogy az ember élete arról szól, hogy folyamatosan csak menekül, hogy folyton a háta mögé kell néznie csak azért, mert más, mint az átlag, pedig attól még mi is vágyunk normális életre, családra... de mintha nem akarná az élet, hogy nekünk is megadathasson.
- De eltaláltak... és azt mondod nem vészes? - muszáj megnéznem, attól még tud vezetni, hogy legalább felhúzom a pólóját, hogy megnézzem azt az állítólagos karcolást. Talán tényleg nem vészes, de attól még zavar engem, hogy vérzik, zavar engem, hogy igenis nem néz ki a legjobban az a seb és ő sem. El kéne jutni valami városba, de mi van akkor, ha ott nem segít senki, ha nem kapunk telefont, ha... ki tudja, hogy mi lesz? Egyáltalán nem evidens az, hogy az emberek segítőkészek, könnyen lehet hogy nekik dolgoznak, vagy azt hiszik, hogy valami illegális bevándorlók vagyunk, vagy rossz emberek, csak mert Liamet bántották mások. Félek, hogy nem segítenek, félek, hogy... csak még nagyobb bajba kerülünk.
A kérdésére csak megrázom a fejemet, miután újra túrom a kesztyűtartót. Egyébként ezt miért hívják kesztyűtartónak, amikor nincs is benne kesztyű? Ebben legalábbis nincs és én még eddig egyben sem találtam, na nem mintha egyébként sokat túrtam volna már fel, de... Mindegy, biztosan okkal hívják így. Inkább felpillantok az ég felé, mert talán úgy is be lehet lőni, hogy mennyi az idő, a nap állásából mondjuk, legalább kb. meghatározni, már az is valami. - Azt hiszem már bőven délután lehet, vagy... délelőtt? - az a baj, hogy a nap állása kettőt is jelenthet, ki tudja, hogy most melyik, de a délután tippelném, de majd ha még kicsit haladunk akkor látni fogjuk, hogy lefelé megy a nap, vagy épp felfelé, és akkor mindenre fény derül, legalábbis arra, hogy mennyi az idő.
- Szóval a szép kanadai lányok nagy rajongója vagy. - halvány mosoly, de az. Igen sikerül neki, egy kicsit felvidítani, vagy inkább elterelni a gondolataimat erről a rémes helyzetről. Nem tökéletesen, de azért megy. Ennél többet most nem lehet elérni, mert ha tényleg esteledik, akkor a végén itt éjszakázunk valahol az út szélén a kocsiban és őszintén szólva ez nem valami jó reményekkel kecsegtető helyzet. Ezért próbálok most nem erre gondolni, hanem figyelni rá, válaszolnia kérdéseire. Többet ér... jobban érzem magam tőle, hanem folyamatosan magamat emésztem csak. - Nem is tudom, talán, de azért... azt hiszem félnék oda visszamenni, mármint tudod az emlékek miatt, de talán... egyszer jó lenne megnézni. - talán... bár a fene tudja, hogy jó vége lenne-e és nem sírásba torkollna az egész. Egyszer lehet, hogy erre is sor kerül, de nem most és nem a közeljövőben. - Szerinted sok minden van, amire nem emlékszel a gyerekkorodból? - persze nem tudhatja, de vajon sok olyan volt, amit az édesanyja kénytelen volt elvenni tőle, hogy jobb legyen az élete? Nem hibáztatom őt, tudom, hogy ő igen, de talán én is ezt tettem volna a helyében, hogy megóvjam a fiamat, ha máshogy nem hát így.

Scarlett & Liam

- Megtudsz, nem lesz semmi bajom, ahogy neked sem. Vigyázunk egymásra, rendben? – egy másodpercet sem akarok Scarlett nélkül élni, úgyhogy… vigyázni fogunk egymásra, nem esik bajunk. Tudom, hogy azt hiszi nem valami nagy segítség, de ez nincs így. Talán nem tud lőni, vagy autót vezetni, de nem is ez számít, sokkal inkább az, amit jelent nekem. Ő az, aki hajt előre, aki miatt túlakarom ezt az egészet élni, aki miatt a szigeten sem hagytam el magamat. Ő minden, ami fontos nekem, minden amit szeretek, és nem fogom elveszteni se ma, se máskor. Tudom, hogy egyszer muszáj lesz, de… de akkor is, nélküle élni… már a gondolat is fáj. Nem kell szellemeket látnia, kijutunk innen, ezt megígérem neki, megígérem magunknak. Nem így fog véget érni ez az egész, ahhoz… ahhoz túlságosan is szép volt. Jól tudom, hogy az élettel senki nem szórakozhat, hogy nem mi szabjuk meg mi történik, de… de akkor is tenni fogok ellene, mert nem érhet ez így véget, nem akarom, hogy véget érjen. Szerelmes vagyok, minden rendben van az életemben, boldog vagyok, nem akarom ezt elveszteni, nem tudnék nélküle élni. A részemmé vált, a szívembe zártam, ezek után… ezek után nincs tovább, ha ő nem jön velem.
- Az oldalamon, de nem olyan mély, hogy komolyabb baj legyen, csak egy…karcolás. – tényleg nem olyan nagy dolog, persze, vérzik, de nem olyan vészes, hogy attól kelljen félnem elvérzek itt vezetés közben. A pisztolyt gyorsan el is rakom, én tudom használni, jobb kezekben van nálam. Ilyenkor már tudom áldani azért az életet, hogy anyám minderre megtanított engem, mert az ilyen helyzetekben ezeknek jó hasznát lehet venni. Kár, hogy az elején olyan csúnyán elintéztek, ha jobban lennék egy kicsivel, akkor sokkal többet is tehetnék, de egyelőre marad az, hogy vezetem az autót a legközelebbi város felé, ami remélhetőleg nincs olyan messze, hogy az autó nem tudjon odáig elvánszorogni.
- Nincs esetleg valami óra a kocsiban? – én nem látom, de ő hátha talált már valamit. Azért nem lenne rossz, ha tudnánk mennyi az idő, mert ha hamarosan sötétedik, az nem sok jót jelent, az erdőben nem szívesen tölteném az éjszakát, ha nem sikerülne elérnünk a várost, de … de ha muszáj, hát akkor ezt fogjuk tenni. Az biztos, hogy nem lenne okos ötlet fényszóróval furikázni az erdőben, elégé könnyen kitudnának minket szúrni, és nem az a célunk, hogy könnyű célpontok legyünk. Úgyhogy… reménykedjünk a legjobbakban, hátha ma végre szerencsénk is lesz.
- Fura, sokáig nem is tudtam, hogy Kanadában éltél. Sejtettem, hogy nem lehetsz amerikai, mert… nem is tudom, túl szép vagy, az amerikai lányok általában nem néznek valami jól ki. – nem is tudom mi ennek az oka, de a legtöbb amerikai nő teljesen átlagos, esetleg elhízott. Mindenesetre azért elégé meglepődve hallottam, hogy kanadai, mikor Larinál voltunk és mondta. Fura, de soha nem kérdeztem meg tőle ezt, és nem tudom, hogy ez mekkora baj, de… de most már ezt is tudom, igaz? És ő is jobban fogja tudni, amint visszatértünk a birtokra és megkérdezte a húgát. – Nem, nem hiszem, szerintem csak Amerikán belül utazgatunk, de… amúgy szép ország, szerinted meg van még a családi házatok? – úgy látszik sikerül, eltudom terelni a gondolatait erről az egészről, mert ez most fontos. Nem akarom, hogy aggódjon, hogy azon rettegjen mi lesz két perc múlva. Nem, azt akarom, hogy felejtse el, hogy… hogy megnyugodjon, mert amíg együtt vagyunk, addig baj nem lehet.

Liam & Scarlett

Szeretnék normális életet, de egyre inkább úgy érzem, hogy esélyem sincs rá, hogy akármit teszek, valahogy mindig utol ér valami. Egy sziget, vagy valami katonák, vagy akárki. Nem akarom ezt, nem akarom folyton azt látni, hogy baja esik annak, akit szeretek és ő megint így fest, megint tiszta vér az arca, össze-visszaverték és én még csak nem is tudom nyugodtan ápolni, mert előbb el kell jutnunk valahova. Akárhova, ahol nem találnak meg, de még azt se tudom innen hogyan megyünk el, vagy hogy hol vagyunk.
- Megvédelek, mindentől, ha meg tudlak, csak... csak tudjalak. - tudom, hogy azért mondja, mert meg akar nyugtatni, tökéletesen tisztában vagyok vele, de attól még ugyanúgy elég nehéz ez az egész. Nem akarok én úgy nézni rá, mint aki már most előre szellemet lát, de attól még ez az egész... annyira kiborító. Itt vagyunk talán a semmi közepén és valahogy túl kéne élni ezt az egészet, miközben ő már eleve rossz állapotban van. Aztán még mindig nem tudjuk, hogy a fenébe jutunk el olyan helyre, ahol találunk valakit, aki segít. Kár és lenne tagadni, hogy félek, iszonyatosan félek, hogy bajunk lesz, hogy nem jutunk ki innen, hogy... egyszerűen végünk, és én nem akarom elveszíteni azt, amit eddig sikerült megszerezni, nem akarom!
Az is kész csoda, hogy legalább a kocsit elérjük, hogy sikerül elindítani, elindulni és távolodunk ettől az egész rémálomtól. De én már attól is újra riadt képet vágok, hogy kiderül... súrolta egy golyó. - De hol? Nem fog... nem lesz bajod? Be kéne kötni. - nézem, persze, hogy nézem, csak közben nem akarom zavarni a vezetésben és persze kutakodnom is kell, de akkor is... meglőtték és nem akarom végignézni, hogy itt vérzik el nekem, ki tudja, hol lesz a következő város. A pisztolyt végül csak odaadom neki. Igaza van, bár ha ő is vezet... Rémesen érzem magam, nem vagyok igazából alkalmas semmire. A képességem nem aktív támadó képesség, nem tudok lőni, nem tudok vezetni, nincs semmi hasznom. Maximum megbütykölhetem a kocsit, ha lerobbanna, de ez sem biztos, hogy sikerül. Engem akartak elvinni, miattam vagyunk itt és én vagyok az, aki igazából nem vagyok jó semmire. Nem kicsit kiborító a dolog.
- Jól van, akkor a következő város... mondom, hogy merre. - nem mondom, hogy profi térkép olvasó vagyok, de azért próbálkozom. Talán a következő városig el tudok navigálni kis utakon, ahol nem jön velünk szembe senki sem. Azt se tudom, hogy egyáltalán sötétedés előtt elérünk-e oda, mert fogalmam sincs, hogy egyáltalán mennyi az idő. A kérdése viszont legalább eltereli a gondolataimat, talán pont ez a célja. - Igen, Kanadában laktunk a szüleimmel és Dorothyval, és ő is azt hiszem ott maradt a nagybátyámmal, bár nem vagyok benne biztos. Nem is... nem is kérdeztem tőle, de majd meg fogom. - mert meg tudom majd igaz? Beszélek még vele! Nem lesz vége ennek az egésznek itt és most, sosem lesz vége! - Te jártál már Kanadában? - hát most már igen, de előtte nem hiszem, bár ki tudja. Anyukájával azt mondta, hogy elég sokat költöztek, szóval miért ne?

Scarlett & Liam

Ez már csak ilyen, a mutáns léttel együtt jár ez is. Nem a folyamatos rettegés, mert eddig se kellett félnünk, egész jól megvoltunk, leszámítva, hogy… hogy a szigetre kerültem, illetve most ezt, de ha nem nézzük a rosszat ,csak a jót, akkor végül is mondhatni, hogy nem kell félelemben élnünk, de sajnos vannak ilyen időszakok is, amiket nehezebb átvészelni. Ez van, nem tehetünk ellene semmit sem, és nem csak azért mert nem tudjuk mit hoz az élet, hanem azért sem, mert a suliban senki nem híve ennek az előzzük meg a bajt stratégiának. Értem én, hogy senki nem harcol szívesen, de… de ilyenkor azért jobb lenne, mert kitudja hány mutáns van még fogságban, csak mert mutáns.
- Nem fog bajom esni, legalábbis… ennél nagyobb már nem, igyekszem, és amúgy is, te majd megvédesz, nem? – nem akarom, hogy így nézzen rám, ezért is… mondom ezt, mondom így. Megértem őt, és fordított esetben én is így éreznék, nem akarnám, hogy miattam essen baja, de ez nem az ő hibája, és én sem akarok ennél is többet magamra venni, ha nem muszáj, így sem érzem valami jól magamat, de azért még megállok a lábamon, ennél több kell, hogy kidőljek, főleg most, most tartanom kell magamat, mert Scarlett aligha tudna elhúzni mondjuk a kocsiig.
- Én… is. Csak súrolt egy golyó, semmi gond. – ami azt illeti nem vagyok jól, mármint alapból sem, de golyó nem talált el, csak súrolt, ahogy látom, az pedig még nem olyan vészes, egy bekapott golyó…na az már elégé rontotta volna a túlélési esélyeinket, mert Scarlett aligha hagyna itt, akármennyire is kérném rá, ha én már nem tudok továbbmenni. Mindegy, talpon vagyunk mindketten, és vagy együtt jutunk ki innen, vagy sehogy. – Azt…azt add csak ide. – mondom halvány mosollyal, ahogyan elveszem tőle a pisztolyt és az övembe dugom. Nincs pisztoly tokom, szóval most ez is megteszi majd, de legalább már van fegyverünk, nem vagyunk így olyan védtelenek. Igaz, nincs benne valami sok töltény, de… de kihasználjuk majd az utolsóig, ha szükséges. – A határon nem fogunk átjutni sehogy sem, szóval… merre van a legközelebbi város? – nincs nálunk útlevél, és nem ronthatunk csak úgy be, az elégé… szélsőséges lenne, jobb ezt csendben elintézni, úgyhogy inkább csak a legközelebbi várost, vagy települést kéne megtalálni, ahol van telefon, hogy hívhassuk a felmentő sereget, vagy akármilyen más módon segítséget kérjünk tőlük. Nem jönne most rosszul mondjuk az útlevelünk, de hát… nem éppen erre a végkimenetelre számítottunk, mikor elindultunk a birtokról.
- Olyan háromnegyedéig tele van a tank, szóval… talán kibírja mire elérünk valami várost. – a mellékutas ötletére csak bólintok egyet, és a következőnél már le is hajtok. – Csak mond merre, ha esetleg jönne valami elágazás. – nem lenne jó, ha kikötnénk valahol az erdő közepén, így se biztos, hogy kibírjuk a következő városig, de… de a remény hal meg utoljára, ahogyan mondani szokás. – Tudom, hogy nem éppen ideillő, de… de egészen addig a támaszpontig Kanadában éltél? – tudom, fura, mert a kérdés nem éppen ideillik, de ha már itt vagyunk a hazájában, akkor miért ne lehetnék kíváncsi? Amúgy se jön most mögöttünk semmi, az utakat ellenőrzésük alá vonják hamarosan, nekünk pedig el kell érnünk a legközelebbi várost. Addig pedig… csinálnunk kell valamit, ugye?

Liam & Scarlett

Nem érdekel, hogy kit ölt meg, csak az, hogy kijussunk innen, csak az, hogy végre biztonságban legyünk mind a ketten, mert jelenleg nagyon nincs rendjén ez az egész. Nem tudom mikor lesz végre egy kis nyugalmunk, nem tudom, hogy mikor kaphatunk végre normális életet, amiben nem akar senki sem megölni, elrabolni, elvinni egy lakatlan szigetre, vagy valami ismeretlen helyre egy tenger mellett. Nem tudom, hogy hol vagyunk, de az a baj, hogy akár hol lehet. Talán csak rövid időre voltunk kiütve, talán pár órát, talán... ki tudja. De hozhattak repülőgéppel is, úgy pedig egyből gyorsabban lehet eljutni a-ból b-be. Az viszont tuti, hogy én minél előbb el akarok jutni a birtokra, mert ez a hely veszélyes és félek, hogy még nagyobb bajunk esik. Liam már így is nagyon csúnyán fest, ő már így is elég sokat kapott és nem akarom, hogy még bármi baja legyen. Nem élném túl, ha komoly sérülést kapna, ha... ha... erre nem is akarok gondolni. Nem vehetik őt el tőlem! Ennyire nem lehet kegyetlen az élet. Így is túl sok mindent veszítettem már és felálltam, eddig mindig felálltam, de a végtelenségig akkor se menne, arra azért nem lennék képes. Én se viselek el mindent, a húgom és Liam... egyikük elvesztését se tudnám feldolgozni és nem is akarom. Ha e miatt erősnek kell most lennem, akkor erős leszek, akkor nem fogok megfutamodni és főleg nem fogok megijedni. Nem lőttem, amikor kellett volna, de többet nem hibázhatok. Talán nem tudom megölni valakit, amikor kell, de... de nem fogom neki felróni, ha ő teszi ezt, ha ezen múlik, hogy biztonságban legyünk.
- Tudom, de akkor se élném túl, ha miattam... ha miattam bajod esne. Már így is olyan rémes ez az egész. - egy pillanatra csuklik csak el a hangom, ahogy az arcára nézek, de aztán kihúzom magam és nagyot nyelek. Nem szabad elérzékenyülnöm és nem szabad, hogy most itt adjam fel. El kell jutni... valahova. Az tuti, hogy nem a tengerhez kell lemászni, mert az nagyon-nagyon rossz ötlet lenne, de valamit ki kell találnunk. Ha nem jönne a kocsi, azt hiszem akkor is azt választanám, hogy a fák közé iramodjunk, de így már biztos vagyok benne, hogy ezt kell tennünk. Az viszont már kevésbé érint jól, hogy a kocsit célozzuk be. Tudom, hogy az lesz a jó megoldás, mert el kell tűnnünk innen, de... akkor is veszélyes. Katonák, akik tuti, hogy odafigyelnek, de futok. Amikor megfogja a kezem, akkor futás. Egy pillanat alatt bepattanok, aztán behúzom a nyakam és reménykedem, hogy nem talál el semmi és főleg, hogy őt sem.
Csak akkor ülök fel végre, amikor már elég messze vagyunk és nem hallom újra és újra a lövéseket sem. Csak kissé remegő kézzel, de bólogatok aprókat, és őt is megnézem magamnak, hogy rendben van-e. - Azt hiszem jól vagyok... te is? - aztán szépen feltúrom a kesztyűtartót, hátha tényleg találok benne valamit, ami segít rájönni, hol is vagyunk. Végül lelek egy hevenyészett térképet. Azt hiszem ez a mázli, meg egy pisztolyt. Azt hiszem ez... na jó első körben csak megmutatom, nem vagyok én hozzáértő, még mindig nem. - Kanada... tényleg Kanada, de majdnem a határ. - jó messze vagyunk, innen valami várost kell találni, ahonnan telefonálhatunk, legalább hogy keressenek minket, vagy valami, mert akkor már talán értünk jöhetnek. Nem lenne jó, ha más találna meg minket, nagyon nem. - Mennyi benzinünk van? És... szerinted nem kéne valami mellékutat keresni? - lehet nálunk valami rádiótelefon, hogy szóljanak másoknak, nem kéne megkockáztatni, hogy szemből jöjjön valaki... egy pisztolyunk van és én nem tudok lőni, még kocsit vezetni sem. Nem sok hasznom van, lássuk be.

Scarlett & Liam

A szavaira csak némán bólintok egyet, valami mosolyfélét varázsolva az arcomra, de elég gyatrán megy. Mégse mosolyoghatsz, mikor pár pillanattal ezelőtt még egy embert öltél meg igaz? Megérdemelte, rossz ember volt és bántani akarta azt a lányt, akit a legjobban szeretek, és igen, akartam a halálát, megakartam őt ölni, és nem bánom meg, mert jól tettem, de… de mégse mosolyoghatok, mint a tejbetök, már csak azért se, mert még a mosolygás is fáj egy kicsit, elég nagy pech. Mindegy is, csak az számít, hogy végre kint vagyunk, és egy emberrel már kevesebben akarják Scarlettet visszavinni oda, ahonnét korábban elszökött, akárhol is legyen az.
- Igen, sajnos túl sok helyen. – nem igazán tudom ezt jól felfogni, akárhol lehetünk, mi van, ha már nem is az Államokban vagyunk? Könnyen meglehet, bár… bár annyira azért nem hiszem, hogy ki voltunk ütve. Kocsival hozhattak minket, és maximum pár órán keresztül lehettünk ájultak, szóval… muszáj még az országban lennünk, hacsak nem tud az autójuk repülni, vagy…vagy nem találtak ki valami mást, ami nekem most nem jut az eszembe. Viszont abban tökéletesen igaza van, hogy menni kell, mert előbb-utóbb visszajönnek ide azok, akik idehoztak minket, és nem fognak örülni, mikor meglátják a társukat holtan feküdni a földön.
- Ne butáskodj, nem a te hibád! Én nem tudtam magunkat megvédeni, ha… ha gyorsabb vagyok, akkor most nem itt lennénk, hanem már a birtokon. Nem tehetsz erről, oké? Sőt, az igazi felelősek azok, akik idehoztak minket. – nem akarom, hogy emiatt érezze magát rosszul mert nem tehet róla. Mutáns, és az emberek félnek tőlünk, vadásznak ránk, erről nem mi tehetünk, hanem ők, és éppen ezért nem akarom, hogy Scarlettnek ilyenek jussanak az eszébe. Sok rossz ember van a világon, akik csak azért harcolnak ellenünk, mert félnek, holott mi nem akarunk harcolni, mi csak… csak nyugtot akarunk, normális életet, amennyire az egy mutánsnak lehet. Meglehet érteni az embereket, de… de akkor sem jó az, amit csinálnak. Vannak biztosan olyanok közöttünk, akik szeretnének végre félelem nélkül élni, nem bujkálni többet, de akkor miért nem őket támadják, miért azokat, akik az ő oldalukon állnak? Mi se akarunk többet, mint ők. Csak egy normális világban, egy normális életet és kész. Harcok és felesleges nehézségek nélkül. Ahogy Scarlett mondta, egy tóparti házat és nyugalmat, ennyi kell, és félő, hogy nem kaphatjuk meg, mert…mert félnek tőlünk, félnek az ismeretlentől, és ez gátat szab az emberségüknek. Annyira azért nem különbözünk egymástól, csak… bizonyos pontokban, és sokunk nem is tartja magát többre, mint az ember.
Persze, számítottam azért arra, hogy nem koldusok fognak kiszállni az autóból, de azért még mindig fura, hogy katonák vadásznak ránk. Vajon tud erről valaki a kormányban? Vagy ez amolyan be nem jelentett magánvállalkozás lenne? Erősen kétlem. Mindegy, szótlanul figyelem, hogy mit csinálnak, és persze, nem csuktuk be az ajtót, szóval könnyedén szúrják ki, hogy valami nincsen rendben, és még messziről is látszik az idegesség az arcukon, mikor kilépnek a házból. Sehol a foglyaik, és még egy emberrel kevesebben is lettek, van okuk idegeskedni, de ez most a legkevésbé sem hat meg. – Igen, megszerezhetjük, de… de várjuk meg míg kicsit szétszélednek. – bólintok egyet, és pár pillanat múlva a katonák máris távolodnak egymástól, különböző irányokból lesve a tájat, hátha előbukkanunk valahonnan. – Most! – megfogom a kezét, és elkezdek futni a kocsi irányába, amilyen gyorsan csak tudok, és húzom magammal őt is, ha nem tudja tartani a tempót. Gyorsan bevágódom a kormány mögé, és csak akkor indítom el az autót, ha már ő is beszállt. A kulcs persze nincs itt, de a képességemnek köszönhetően könnyedén indítom be az autót, és a katonák erre már felfigyelnek. – Bukj le! – mondom Scarlettnek, ahogyan elindulok, és persze a katonák lőnek ránk, az ablakok üvegei szét is törnek, de amint távolabb vagyunk már Scarlett is felülhet végre normálisan. – Minden rendben, ugye? – nem hiszem, hogy eltalálták volna őt, de jobb biztosra menni. Ha már megbizonyosodtam arról, hogy jól van, akkor szólalok csak meg ismét. – Nézz bele a kesztyűtartóba, hátha van valami térkép benne, vagy…vagy valami, amiből megtudhatjuk hol vagyunk. – mert most csak megyek egyenesen az úton, és a benzin sem tart ki örökké, úgyhogy… nem ártana megtudni hova keveredtünk.

Liam & Scarlett

Sokszor nincs választásunk, tennünk kell azt, amit tennünk kell, hiába tudjuk, hogy nem helyes. Tudom, hogy ő is így lehetett ezzel. Tisztában van vele, hogy embert ölni bűn, de... mást akkor sem tehetett, mert az a férfi... Talán valahol a lelkem mélyén én is a halálát kívántam. Nem tudtam volna megtenni, nem tudtam volna megölni, ilyesmire képtelen vagyok, de nem akartam, hogy bántson minket, nem akartam, hogy tovább bántsa azt, aki számomra a legfontosabb és főleg nem akartam, hogy itt maradjunk és ki tudja, hogy mit tegyenek velünk. Ez volt az egyetlen járható út, és kész. - Tudom. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Most csak az a fontos, hogy kint vagyunk, tudom, hogy muszáj volt megtennie, de elérte a célt. Kint vagyunk a cellákból, vele lehetek, megölelhetem és hozzáérhetek, még ha ezzel fájdalmat is okozok neki egy pillanatra. Majd valahogy eltűnünk innen, majd rendbe szedjük az arcát, majd ápolni fogom, ahogy a sziget után, csak jussunk ki innen, csak jussunk vissza a birtokra. Hiába, hogy tudom, hogy ott se lehet talán soha sem minden normális, talán soha se lesz minden átlagos, talán soha sem lesz olyan életünk, amit szeretnénk, vagy ami járna, de azt hiszem meg kell próbálni ezzel együtt élni. Nem sok választásunk van igaz? Most pedig főleg nem lenne értelme e miatt kétkedni a jövőben, mert akkor nem lenne meg a kellő erőnk, hogy kijussunk erről a helyről.
- Tenger viszont sok helyen van. - húzom el a számat. Na igen, ezzel még mindig nem vagyunk beljebb. Az is lehet, hogy elindulunk étlen-szomjan és nem tudhatjuk, hogy mikor, vagy egyáltalán valamikor elérünk-e egyáltalán valami lakott területet, ahol meghúzhatjuk magunkat, de akkor is meg kell próbálni, mert félő, hogy ide vissza jönnek majd azok, akik ide hoztak minket, és azt biztos, hogy nem lenne jó megvárni. Azt is értem én, hogy csak az arcát akarta megmosni, de én nem hiszem, hogy ezen a baromi nagy meredélyen le lehetne mászni, ahhoz tényleg túlságosan magas és túlságosan meredek is.
- Nem vihetsz mindig nyaralni, és főleg nem mindig szép helyekre, és ez csak az én hibám. Ők... engem akartak elkapni és e miatt vagy te is itt. - sóhajtok egyet. Ez a legnagyobb baj, hogy azért vagyunk itt, mert engem akartak és ezért van ő is bajban, ezért akartak rajta is kísérletezni és ezért bántották, amit olyan nagyon nehezemre esik látni, hogy már csak az is fáj, ha az arcára pillantok. Nem fair, hogy nekem szinte semmi bajom, ő pedig... Ez az egész nem fair! Nem követtünk el semmi olyat, amiért ezt kéne kapnunk, már így is túl sok rossz jutott ki nekünk az életben. És persze most se tudunk csak úgy elmenni, mert meghallom a kocsi zaját és nincs más út, mint futni, oda, ahol nem látnak meg, mert arra hamar rá fognak jönni, hogy sikerült lelépnünk. A kocsi lassan leparkol és három újabb fickó száll ki belőle, ismeretlenek még nekem is, de az egyértelmű, hogy katonák lehetnek. Csendben maradok, mert most tényleg csak annyit tehetünk, hogy figyelünk, hogy ne legyen baj. Persze hamar kiszúrják, hogy az ajtó nyitva, hogy nem vagyunk bent és jön az idegeskedés. - Szerinted megszerezhetjük a kocsit? - talán, ha elkezdenek minket keresni, akkor van rá esélyünk, ha eltávolodnak onnan, akkor... akkor hátha.

Scarlett & Liam

Tudom, hogy nem jó az, amit teszek, hogy nem kéne megölni a fickót, talán még néhányan le is állnának azzal a mondanivalóval, hogy aggódnak a lelkemért. Az a baj, hogy én… megakartam ezt tenni, megszerettem volna ölni a pasast. Bántotta Scarlettet, ez pedig már önmagában is elég ok volt, de az, hogy még el is rabolt minket… én csak azt akartam, hogy Scarlett múltjának az a része, amit a fickó jelentett véget érjen, hogy vele együtt haljon meg a félelem, amit láttam az arcán, mikor előbukkantak az erdőből. Én csak ennyit akartam, és muszáj volt megtennem. Talán nem volt helyes, de ezt kellett tennem. Mondhatni, hogy erre is képeztek ki, anyám erre próbált felkészíteni, de már Frank-nél rájöttem arra, hogy nem lehet csak úgy megölni egy embert lelkiismeret-furdalás nélkül. Most pedig arra jöttem rá, hogy lehet, csak az ok az, ami számít. Frank-et nem akartam bántani, ezt az ember viszont igen.
Fáj az, ahogyan hozzáér az arcomhoz, de ennyire még talán soha nem örültem a fájdalomnak. Azt mondják, hogy a fájdalom jelenti az életet, hogy innen tudod: még élsz, és úgy élsz, ahogyan kell. Nem tudom ez mennyiben igaz, és nem is érdekel, egyedül csak az a fontos, hogy kint vagyunk a cellából és végre ismét megérinthetem őt. – Muszáj volt. – bököm azért ki. Tudom, látom rajta, hogy nem néz rám úgy, mint valami gyilkosra, de azért szükségesnek érzem, hogy kimondjam, a saját magam érdekében. Nem akarok ölni, nem akarok senkit sem bántani, de ha muszáj, akkor megteszem. Ha valaki a számomra legkedvesebbe embert akarja bántani, akkor azt muszáj… hatástalanítanom, ez esetben megölni. Normális életet akarok, nyugalmat, ami valószínűleg nem fog megadatni, de sokáig akarok még Scarlettel együtt lenni, és nem fogom hagyni, hogy így legyen vége. Én harcolni fogok érte, és értünk amíg csak lehet, mert ha valami igazán fontos a számunkra, akkor nem szabad elengedni.
A kérdését nem hallom valami jól, de nem is kell, hogy tudja mire gondolt. Csak szomorú mosollyal pillantok rá, ahogy megszorítom a kezét. Mutánsok vagyunk, alighanem soha nem lesz nyugtunk, mert hiába nem akarunk bántani senkit, az emberek nem fognak nekünk hinni. Én nem akarok harcolni, csak élni és kész, Scarlettel együtt, de ez… úgy tűnik nehezebb, úgy tűnik muszáj harcolni azért, hogy a következő percben is együtt lehessünk. Megteszem ezt ha kell, és még ennél sokkal többet is, hogy Scarlettel lehessek, de attól még nekem sem tetszik a gondolat, hogy az életünket az örök harc fogja jelenteni.
- Igen, tengernek kell lennie, ekkora tó aligha létezik. – mondom egy aprót sóhajtva. Pedig milyen jó is lett volna az, ha csak egy sima kis tó lenne, akkor nem kéne most azon gondolkodnom, hogy hol vagyunk, mert ezek alapján szinte bárhová kerülhetünk, ami… ami nem éppen valami kedvező helyzet, mert kitudja mikor néz ránk a professzor, vagy hogy egyáltalán ránk tud-e nézni. A szigeten is blokkolták a képességünket, talán itt is azt teszik, bár… ez nem biztos, csak egy tipp, ebben a helyzetben egyelőre minden csak tipp, és ez a legkevésbé sincsen az ínyemre.
- Oh, hát akkor… nincsen semmi más ötletem. Nem éppen így akartalak nyaralni hozni. – talán már nem is Amerikában vagyunk, sőt, elég esélyes, hogy nem ott vagyunk, bár reménykedem benne, hogy ne legyen igazam. Elakartam őt vinni valahova, bár pénzügyileg nem vagyok éppen a toppon, a múltkor New Yorkra kidobtam mindent, bár a kidobás nem a legjobb szó, mert az az út minden egyes dollárt megért, amit költöttünk rá. Viszont ez a hely… azért abban a szobában lehetett volna valami térkép vagy hasonló, de legalább egy fegyver, mert sehol nem láttam egyetlen pisztolyt sem, ami azért nem ártana, mert nem szívesen birkóznék ma már. – Én csak leakartam mosni a vért, de… - na nem mintha zavarna, csak idegesítő, hogy félpercenként kell törölgetni az arcomat, hogy lássak is rendesen. De aztán végül megérzem a szorítását a kezemen, majd az autó hangja is megüti a fülemet, és végül csak bólintok egyet. – Igen, be a fák közé! – itt nem éppen a legjobb ötlet maradni, és nem ártana azt sem látni, hogy kik jöttek. Óvatosan guggolok le a bokrok mögé, és a rejtekünkből figyelem az eseményeket.

Liam & Scarlett

Néha tudom, hogy olyasmit is meg kell tenni, ami nekem nem tetszik igazán, főleg egy ilyen helyzetben, ahol ha visszakozunk, akkor itt ragadunk. Én nem lennék képes rá, nem menne, de ő igen, és most eszem ágában sincs játszani valami hisztis libát, aki kiakad rajta, hogy a párja a szeme láttára törte ki egy fickó nyakát. Sőt a lelkem mélyén talán... talán még örülök is neki, hiába tudom, hogy nem kéne, mert nem örülhetünk senki halálának sem, de ez a férfi nem volt jó ember kicsit sem. Bezártak ő is a többi akárki és kész, és nem érdekelt soha senkit, hogy én mit akarok, hát most... most engem sem érdekel, hogy mások mit akarnak. Csak az a fontos, hogy lelépjünk innen, hogy megússzuk ezt az egészet ép bőrrel, hogy végre a hátam mögött hagyhassam a múltat, mert most olyan ez az egész, mintha vissza akarna rántani, pedig most pont hogy nagyon szép jelenem van, amit eszem ágában sincs múlttá avanzsálni. Ez maradjon meg és az egész rémálmot felejtsük el. Már így is túl sok volt az a másfél hónap, amit Liam a szigeten töltött, most már nem vágyom semmi másra, csak arra, hogy végre huzamosabb ideig együtt lehessünk, csak mi ketten és senki és semmi más, ami közbeszól.
Nem akarok neki fájdalmat okozni, amikor az arcához nyúlok, azonnal vissza is kapom a kezemet, amikor felszisszen. Egyszerűen csak azt akarom, hogy tudja, hogy nem ítélem el, és a tekintetem pontosan ezt sugározza felé. Remélem, hogy fel sem merül benne, hogy esetleg így gondolnám. Csak szeretném arra a pár pillanatra, amíg magamhoz ölelem elfelejteni ezt az egészet és ha tudnám, akkor az érintésemmel gyógyítanám meg. Még a szigeten szerzett sérülései se jöttek rendbe száz százalékosan és most újabbakat kap mellé. Nagyon nincs ez így jól.
- Sose lesz már vége? - csúszik ki a számon a halk suttogás egy sóhajjal vegyítve, de alig hallható és választ sem várok rá, hiszen mit mondhatna? Talán nem... talán nekünk ilyen élet jutott, hiszen mutánsok vagyunk. Ilyennek születtünk, másoknak mint az átlag, és talán örök életünkben üldözöttek leszünk, és nem tehetünk ellene semmit. Nem tudom, hogyan lehetne egyszer nyugodt életünk, talán esélyünk sincs rá és kár olyan hitben ringatni magamat, hogy egyszer majd minden szép lesz, egy tenger parti kis házban csak mi ketten élünk boldogan. Ebben a világban ez mégis hogy lehetne lehetséges? Hogyan lehetne minden gondtalan, ha egyszer folyton jön valaki, és ha végül kiderül, hogy kik vagyunk, hogy az emberek között élünk akkor végképp mindennek annyi. Nem fogják elfogadni, félni fognak tőlünk, és ennyi... Pápá tengerparti ház. De most nem szabad ezen agyalni, mert akkor csak annál kevesebb erőm lesz arra, hogy megmoccanjak és megpróbáljak visszajutni.
- Fák és igen, az a tenger, vagy egy rendkívül nagy tó, de... inkább tenger. - addig tart a víz, amíg a szem ellát és elég szép tiszta a levegő ahhoz, hogy messze ellássunk. Nem tudom, hol vagyunk a kérdésre csak megvonom a vállamat. - Nem tudom, talán, de én nem kanadai támaszponton voltam, az már délebbre volt. Fogalmam sincs, hol lehetünk. - a felvetése viszont nem tetszik kifejezetten. Másszunk le... a vízhez? És onnan hova tovább, vagy... vagy mit szeretne pontosan? - Komolyan le akarsz mászni? Keresnünk kéne valami város nem? Az pedig inkább arra lesz. - persze arra se tudjuk, hogy mi van, de a víz az esélytelennek tűnik. Mégis rá bízom magam, bár nem hiszem, hogy a meredélyen le lehetne jutni. Az már viszont nyugtalanítóbb, hogy kocsi zaját hallom meg. Ledermedek, aztán reflexből ragadom meg a kezét. Igen a fák közé, az az első reakcióm, hogy meg ne lássanak.

Scarlett & Liam

Tudom, hogy nincsen éppen ínyére az, amit a fickóval teszek, de… de muszáj. Ameddig életben van, addig keresni fogja Scarlettet, nekem pedig elég volt már az erdőben látni a Scarlett arcára kiülő félelmet, mikor feltűnt a fickó, hogy ellenségemnek fogadjam. Most már eggyel kevesebb embertől kell félnie, és csak reménykedek benne, hogy majd megérti miért tettem. A legkevésbé azzal akarom imponálni neki, hogy harcolok érte, én élni szeretnék érte, de most muszáj tennem valamit, és a fickón át látom az egyetlen lehetséges kiutat. Persze, nem adja könnyen a bőrét, elégé megizzaszt, és már a meglévő sérülések mellé is kapok néhányat, úgyhogy finoman szólva sem vagyok jó bőrben, de… de kettőnk közül én vagyok hevesebb, és van még annyi erőm, hogy a másvilágra küldjem őt. Anyám mindig erre akart megtanítani, harcolni az életemért, és sikerült neki, csak elfedtette velem azokat a pillanatokat, mikor ezt kamatoztattam is. Talán már korábban is öltem embert, talán nem, de még tisztán él bennem az emléke annak, hogy milyen érzés volt, mikor elvettem Frank életét. A mai napig rosszul érzem magam miatta, mert nem szándékos volt, mert Frank csak a munkáját végezte, rosszkor volt rossz helyen, és ezért kellett meghalnia. Ez a fickó viszont rászolgált, úgyhogy megkockáztatom a dolgot, szerintem menni fog együtt élni a tudattal, hogy megöltem őt.
Szorosan ölelem őt magamhoz, és felszisszenek mikor az arcomhoz ér. Nem pont arra vágytam, hogy másodjára is bunyózzak fickóval, de legalább nem lesz ilyen többet, legalábbis ő már nem fog onnan felkelni. Nem is mozdulok, csak ölelem őt magamhoz. Menni kéne, de ez az egész… nem akartam, hogy ennek ki legyen téve, bár esélyem sem volt igazán arra, hogy megállítsam. Egyszerűen csak tényleg igazságtalan az élettől az, hogy képtelen végre egy nyugisabb időszakot adni nekünk. Végül azért csak hátrébb húzódom, hogy megnézhessünk magunknak a helyet, bár nem igazán van rajta mit nézni.
- Ez eddig nem hangzik valami jól. – mondom halkan, inkább csak magamnak. Legalább neki szobája volt azért ezt az apró tényt örömmel hallom, mert talán még meg is rugdostam volna a fickó holtestét, ha kiderül, hogy egy ilyen helyen volt Scarlett évek óta. Viszont akkor így felmerül a kérdés, hogy hol lehetünk. Talán valami bázis? Vagy csak egy pince, ahová a bázisra szállítás előtt hoztak minket? Nem éppen megnyugtató ez az egész helyzet, de mennünk kell, nem járnánk valami jól, ha a végén még felbukkannának a fickó társai. Erősen kétlem, hogy csak úgy hagynának minket elmenni, főleg miután a cimborájuk félre lett állítva az útból.
A szavaira csak bólintok egyet, de a kilincsnél megfogom a kezét. Nem húzom őt vissza, inkább csak ráteszem a kezem az övére, hogy együtt nyissuk ki az ajtót, ha már együtt vagyunk itt, akkor együtt is jussunk ki igaz? Kellenek azért az ilyen képletes dolgok, és nem hinném, hogy az ajtót kinyitva máris az egyik támadónkba botlottunk volna bele. Nem voltunk odabent halkak, szóval a harca biztos benyitott volna akkor, de nem tette. Aztán nyílik az ajtó, és… és nagyon sok mindenre számítottam, de a legkevésbé arra, ami végül elénk tárul. – Ez…ez így nagyon nincs rendben. – jegyzem meg halkan, ahogyan végignézek a tájon. Meg kell hagyni, egész szép, de nem éppen idevágytam most. – Látsz valamit, vagy valakit? Én csak fákat meg… az ott egy tenger? – kérdezem hitetlenkedve, bár teljesen feleslegesen, mert minden bizonnyal ő se tudja hol vagyunk. – Nem lehet, hogy ez… Kanada? Mármint, egy kanadai támaszponton voltál te is, nem? – csak találgatok, de aztán végül megrázom a fejemet. – Gyere, jussunk le innen valahogy. – ha máshogy nem, hát akkor majd lemászunk, de minél távolabb vagyunk, annál jobb.

Liam & Scarlett

Nem akarom, hogy baja essen. Az a fickó láthatóan jobb állapotban van, bár az is tén, hogy Liamet sokkal jobban hajtja a vágy, hogy kiszabaduljunk innen mind a ketten, de ez elég lehet? Akkor is féltem őt, attól, hogy bántják és persze attól is, hogy ő tesz olyat, ami... ami aztán rossz hatással lehet rá. Értem én, hogy könnyebben kezeli ezeket a helyzeteket, mint én, de én akkor is képtelen lennék megölni valakit. Azt hiszem még úgy se menne, ha nem lenne más választásom. Nem arról van szó, hogy nincs elég életösztönöm, mert az van, csak nem lépek át egy határt, vagy legalábbis nem hiszem, hogy menne. Én máshogyan működöm, sajnos, vagy nem sajnos, de attól még így van. Lehetnék erősebb, mint ő, de sajnos nem vagyok. Ezért nem tudok az aggódó tekintetemen kívül semmit se az arcomra varázsolni a szavai hallatán. Időt nyer nekem... de mihez? Legutóbb évekbe telt mire kitaláltam hogy jutok ki, és akkor nem volt itt senki, aki sürgetett volna, nem állt senki a cellám előtt, szabadabb voltam egy fokkal, volt szobám, csak épp nem olyan általános tini szoba. Ez most egészen más helyzet, fogalmam sincs, hogyan juthatnánk ki, ezért nem szólok végül, csak szorítom a rácsot és szinte már fáj nekem is minden egyes ütés, amit ő szenved el. Szinte érzem, amit ő, felszisszenek és csak azért vagyok képes végignézni, mert ha bármi történne, ha odadobna nekem egy kulcsot, akkor figyelnem kell, nem nézhetem a falat, mert nem tudom végignézni, ahogy az életem értelmét megpróbálják félholtra verni. Azért persze ő sem adja olyan könnyen a bőrét, küzd, ami minden bizonnyal sok lánynak imponálna, de én nem tudok most túlságosan lelkesedni. Ennek az egész helyzetnek nem is szabadott volna megtörténnie, nem is kéne itt lennünk! Nem értem, hogy miért ilyen zűrös az életem és miért nem jöhet végre rendbe minden. Én már tényleg csak erre vágyom, semmi másra.
Elkerekedik a szemem, amikor egyszerűen eltöri a nyakát. Mondanom kéne, hogy ne, mondanom kéne, hogy elég, hogy nem baj, ha csak ájult... de akkor se megy. Most az egyszer valahol mélyen az az érzés motoszkál benne, hogy jogos volt, hogy ennek így kellett lennie, és őszintén szólva nem tetszik ez az érzés. Csak arra várok az ajtóban toporogva, hogy végre kint legyek és hogy átölelhessem a nyakát és néhány röpke pillanatig élvezhessem azt, hogy megint magamhoz szoríthatom. Azért egy óvatos érintés kell, mert az arca... azért az a fickó se volt kifejezetten gyenge, és már így is voltak sérülései, de tudom, hogy most nem a sajnálat ideje van itt, mert mennünk kell. Azt se tudjuk hol vagyunk és hogy még hányan vannak itt rajtunk kívül, hogy mikor veszi észre, hogy baj van.
- Nem... nekem szobám volt, ez... ez más lehet. - tényleg sejtelmem sincs, és csak rázom a fejem. Ki kell jutni, de nem tudhatjuk, hogy vannak-e kint mások, vagy hogy egyáltalán mi ez a hely. Nagyot nyelek és megfogom végül Liam kezét. - Menjünk... csak óvatosan. - nem érdemes megkérdeznem, hogy jól van-e, mert biztos, hogy nincs jól, de most nem foglalkozhatunk ezzel. Ha lehetett volna, én vállaltam volna át tőle pár ütést, de azt hiszem attól csak még jobban elpattant volna nála valami. Nem hiszem, hogy előre engedne, de azért a kilincs után nyúlok. Az ajtó nyílik és... hát eléggé meglepődöm, hogy milyen látvány tárul elénk. Odakint süt a nap, mindenhol fák és sós tenger illat. - Hol lehetünk? - nem látni mást, legalábbis én nem szúrok ki senkit sem, csak a távolba eltekintve a víz csillogását szúrom ki. Valami szikla szélén állunk és nincs itt más, csak ez az épület, mögöttünk pedig fák. Nem dzsungel, szimpla fenyők és tölgyek. Hűvös van, de nem olyan vészesen, olyan őszies, mint a birtokon is. Sejtelemem sincs, hogy hol lehetünk és hogy hogy fogunk innen elmenni.

Scarlett & Liam

Megoldjuk…. mert meg kell, és nincs más alternatíva, nem fogunk itt maradni, nem lesz egyikünk se kísérleti nyúl, vagy játék ezeknek a barmoknak a kezében. Kijutunk innen, kerül, amibe kerül, megteszek ezért bármit. Nem az a baj, hogy eljöttünk, nem kell Scarlettnek a birtokon maradnia mindig, mert az… az nem élet. Szabadnak kell lennie, odamenni ahova csak akar,és ez eddig működött is, csak most… nem volt szerencsék, vagy nem is tudom, de a lényeg az, hogy egyetlen hiba miatt nem adhatja fel, nem hagyom neki. Nem fogom hagyni, hogy a birtok falain belül maradjon, akár ezt mondják az alapítók, akár nem. Ők nem szeretik őt úgy, mint én, éppen ezért soha nem érhetik meg azt, amit iránta érzek, amit képes lennék megtenni csak érte. Ez most nem éppen a legjobb helyzet, de nem lesz ilyen többet ,mert majd jobban odafigyelünk, a biztonság egy csalfa illúziójába ringattunk magunkat, igazából saját magunknak köszönhetjük mindezt, és saját magunknak köszönhetjük majd azt is, hogy kijutunk innen. A professzor sok mindenhez ért, ezt elismerem, de… de ahhoz nem érhet, amit egyetlen ember se képes megérteni. A szívét. Az enyém Scarletthez húz, nem hagyom, hogy bezárják a birtokra, akármilyen veszélyes is kint. Erről szól az élet, arról, hogy kockázatot vállalunk valami nagyon szép reményében. És én kockáztatok, én merek kockáztatni, csakhogy végre boldog lehessek vele együtt. Szeretem őt, és ha ezt képtelenek megérteni akkor sajnálom, de ez van, élni akarok, vele együtt, és tudom, hogy ő is ezt akarja, nem futamodhat meg egyetlen rossz dolog miatt. Ezerszer kaphattak volna már el minket, de csak most sikerült nekik, ami azt jelenti, hogy vagy nagyon bénák, vagy mi voltunk nagyon jók. Megértem, hogy fél, hogy nem akarja ezt újra átélni, és bárcsak megadhatnám ezt neki, bárcsak egy pillanat alatt visszavihetném őt valami biztonságos helyre, de… de most itt vagyunk, ebből kell kihozni a legtöbbet.
- Akkor vedd úgy, hogy időt nyerek neked. – mondom egészen halkan Scarlettnek, ahogyan előrébb lépek. Értem én, hogy nem akarja, de most másra sem vágyom, minthogy beverjem ennek a nagyképű baromnak az arcát. Nem tudok más megoldást jelenleg, egy ketrecbe zárva semmit nem tudok tenni, muszáj valahogy kiengedetnem magamat, még ha ennek az is az ára, hogy harcolnom kell a fickóval. Addig pedig reménykedek abban, hogy Scarlettnek eszébe jut valami, elvégre ő játszotta ki őket régen, tudnia kell akkor, hogy mi a gyenge pontjuk. Addig pedig én… valahogy kitombolom magamat.
- Nincs szükségem a képességemre, hogy megöljelek. – mondom, ahogyan végre kilépek a cellából, amint kiengedett. Hallom Scarlettet, de… de nem reagálok a szavaira, amúgy se nekem mondta őket. Bántani akarnak, ez nyilvánvaló, ahogy az is, hogy nem lesz tisztességes harc a fickó részéről, de ha megöltem, az már egy kicsit jobb kedvre fog deríteni. Nem bánhat így Scarlettel, és amíg ő él, addig a Scarlett múltjából is elevenen fog élni az a darab, amit ez a fickó jelent. Nem szép dolog, nem kéne, de… de nem érdekel, végezni fogok ezzel a pasassal, csak a képességem nélkül. Kár, pedig ha valakin, akkor rajta szívesen alkalmaztam volna a képességemet.
Az már feltűnt nekem is, hogy a fickó jobb állapotban van nálam, de… de csak egyszer kell hibáznia, és azt majd kihasználom. Nem ugrok neki, mint a múltkor, az sem volt valami okos kezdés, mert túl gyorsan kerültünk mindketten a földre, úgyhogy inkább csak megvetem a lábamat és így támadok először, és az elején még egész jól megy, de aztán végül is egyre inkább az ő malmára hajtja a vizet az, hogy jobb állapotban van, mint én, így végül is ő az, aki földre visz és felváltva üt a fejem felé, kisebb-nagyobb sikerekkel. Várok, egészen addig, míg kihagy egy ütemet, és ezt használom ki. A könyökömmel találom el az arcát, mire legurul rólam, és ha már végre a földön van, akkor most ugrok neki. Én viszont nem hagyok ki ütemet, ha éppen nem ütöm meg, akkor megfejelem őt, egészen addig, míg végül alább hagy az ellenkezése, és nem mozog már. Fogalmam sincsen, hogy megöltem-e vajon, de… de biztosra megyek. Ha csak elájult, akkor is. Egyetlen gyors mozdulattal töröm el a nyakát.
Amilyen gyorsan csak tudok felállok, de nem megy valami remekül, ez a harc nem volt az ínyemre, de legalább eggyel kevesebben vadásznak Scarlettre. A fickó kulcsait persze elveszem, hogy kinyissam Scarlett celláját, és amint végre újra megölelem, csakis azután nézek rá kérdőn. – Nem ismerős a hely? Nem tudod, hogy… esetleg merre kéne mennünk? – a szobában nincs kamera ,szóval a fickót nem fogják meg keresni egy darabig, de nem lenne valami szerencsés itt maradnunk.

Liam & Scarlett

- Oké... megoldjuk, valahogy... megoldjuk. - mert muszáj és én hiszek neki, hogy mindent meg fog tenni, ahogyan én is, hogy kijussunk innen, mert olyan nincs, hogy erre ne legyen lehetőség. Élni akarok, vele akarok lenni és már az is kínzás, hogy nem látom és nem érem el a kezét legalább. Ha egy cellában lennénk, de persze ez esélytelen, hiába kérek én bármit, nem fogják teljesíteni. Ha kell akkor igenis megtanulok lőni, hogy soha többé ne kerüljünk ilyen helyzetbe. Talán igaza van a professzornak, nem szabad eljönni a birtokról, nem szabad, mert abból csak baj lehet. Ha kell nem is teszem többé, csak akkor ha eléggé körültekintőek tudunk lenni. Nem akarok mindent megvonni magamtól, de nem akarom elveszíteni a boldogság lehetőségét sem és ez most meg volt... meg is kell maradnia, muszáj.
Igazából megtenném nekik, amit akarnak, inkább megtenném, csak hogy elmehessünk. Ha ehhez meg kell találnom valakit, akkor meg fogom találni szépen, aztán minden rendben lesz. De persze ez sem ilyen egyszerű, nem fogják csak úgy engedni, hogy elmenjünk és az, hogy Liam lenne a kísérleti nyúl valami szérumhoz, ami nem is biztos, hogy működik, vagy nem jól. A tekintetem mindent elárul, nem tudom, hogy mit tegyek és főleg nem tudom, hogy mi lenne a megoldás. Rémült vagyok, iszonyatosan rémült, mert nem akarom, hogy őt bántsák, azt sem hogy engem, vagy akárkit. Tudom, hogy nem szabad segítenem, de akkor... akkor mi lesz? Ők nem olyanok, akik csak úgy elfogadják a nemleges választ, ebben sajnos biztos vagyok.
A fickó rám pillant, miközben Liam beszél és nagyon nem tetszik nekem az a sokat mondó tekintet. Csak aprókat rázva próbálom kiverni a fejéből azt a motoszkáló gondolatot, amit nagyon is sejtek, mi lehet. Elérik a céljukat és nincs az az isten, hogy én végignézzem, ahogy a számomra legfontosabb szemét bántják, mert félek, hogy ez lesz a vége. Aztán a fickó csak egyszerűen elneveti magát a nagy fenyegetőzés hatására. - Gyere szépen, mutasd meg milyen nagy legény vagy. - nem tetszik nekem a mosolya. - Ne csináld, majd... máshogy megoldjuk. - nem akarom, hogy leálljon vele harcolni, nagyon nem, mert a fickó veszélyes. Tényleg annak tűnik és én tudom, hogy ezek milyenek, tudom, hogy nagy baj is lehet ebből.
- Csak hogy tisztázzuk... ha próbálkozol valamivel, ami nem a fair küzdelmet mutatja neki is baja lesz. - szép lassú tempóban kúszik be az ajtó alatt a padlóra az a vékonyka réteg víz, ami eddig nem volt jelen. Minden bizonnyal azért, hogy ha esetleg árammal próbálkozna, akkor az mindenkire hatással legyen, még saját magára is, hiszen a víz visszavezeti a saját testébe. Mondjuk az se lepne meg, ha a képességét valahogy blokkolták volna, de a fickó tekintetéből látszik, hogy sokkal... kegyetlenebb típus. Közben persze feláll és ellöki magát az asztaltól, hogy megkerülje azt. Rajta alig látszanak már sérülések, lekezelték őket, míg Liam most sincs a legjobb állapotban. - Kérem... ne bántsák. - fogják ebben biztos vagyok és itt nincs fair küzdelem. Ha más nem, hát majd mások is jönnek, én pedig nem akarom végignézni, ahogy félholtra verik azt, akit mindennél jobban szeretek és féltek.

Scarlett & Liam

- És nem is fogod, oké? Kerül, amibe kerül, de nem fogod őt elhagyni, ezt megígérem. – mesélt arról, hogy jól sikerült a találkozás a húgával, aminek nagyon örülök, fontos, hogy jóban legyenek. Én örülök annak, ha Scarlett örül, és annak is ha boldog, márpedig szüksége van a húgára, nagyon szereti őt, ezt a vak is látja, és bár kereshette volna előbb is,de… de mindegy is, a lényeg az, hogy végre jóban vannak, és nem akarom, hogy ez véget érjen néhány fickó miatt, akik azt hiszik, hogy visszavihetik őt oda, ahonnét megszökött. Nem, ezt nem engedem, nem vihetik el őt, senkit nem vihetnek el.
Hát, azért nem szívesen tanítom meg lőni, mármint…biztos nagyon jól nézne ki egy fegyverrel, de nem szívesen adok fegyvert a kezébe, de muszáj, mert ezek a fickók veszélyesek, és nem fagyhat le úgy, mint most, mert…. mert nem és kész, ez egy ilyen dolog. Nem tehet róla, megértem, hogy nem akart kockáztatni, és még kicsit örülök is, mert ha engem lőtt volna le az… az mondhatni elég kínos lett volna, és azt hiszem kellően fájdalmas is lett volna, ki akar úgy meghalni, hogy az lövi le, akit a világon mindennél jobban szeret? Majd kijutunk innen és megtanítom őt, hogyan védje meg magát. Nem szívesen, de… de muszáj.
A szavaira csak némán bólogatok, bár ezt ő nem láthatja, de… de nem tudok most mit mondani. Kijutunk innen, mert ki kell jutnunk, nem fogok egy ilyen helyen maradni, és ő sem fog. Nem vagyunk állatok, akiket cellákba dughatnak, ki fogunk jutni, és nagyon megfogják bánni azt, hogy ezt tették. Nem éppen a legokosabb dolog fenyegetni valakit azzal, aki a legfontosabb a számára, ez a fickó pedig pont azt tette, ha kijutok innen, nem fogok habozni, nem érdekel, nem fog többet veszélyt jelenteni Scarlettre. Vannak még olyanok, mint ő, biztos nem csak hárman vadásznak ránk, de minél kevesebb van, annál jobb, és… és az ő halálát könnyen megbocsátanám magamnak.
Nem tetszik az, ahogy a fickó beszél. Nem tudom hol vagyunk, de… de ha a professzor nem talál ránk itt sem, akkor elégé elvagyunk dugva, és csak remélni tudom, hogy nem az ország valami másik szegletébe vittek minket. Az pedig, hogy ne bízzuk el magunkat… nem bízzuk, de kijutunk valahogy, és szétfogom rúgni a fickó seggét, nem lesz akkora szerencséje, mint a múltkor volt, ezúttal nem lesz egy pillanatnyi habozás sem, ahogyan fegyver sem. Scarlett szavaira csak megcsóválom a fejem. Nem, nem fog senkit sem megtalálni nekik, főleg nem azt, aki a fajtánk ellen dolgozik, és… és azért a fickó szavaira felvonom a szemöldökömet, elégé meglepődöm, bár számítanom kellett volna rá. Scarlett értékes nekik, ellenben velem. Ez így viszont még inkább dühítő, mert nem leszek kísérleti patkány. – Szóval akkor mégse igazán mehetünk el, ha megtette azt ,amit akarnak. De nem fogja megtenni, ahogy én sem leszek a kísérleti alanyuk. Nem tudom mi bajuk velünk, de csak az idejüket vesztegetik. – remélem Scarlett is tudja, hogy nem segíthet nekik, főleg nem a fajtánk ellen. Bármit megtennék, hogy Scarlett épségben legyen, de nem bízhatunk meg ezekben az alakokban. – Inkább legyen tisztességes! Engedjen ki, úgyis olyan nagyra van magával… - remélem Scarlettnek valami ötlete a kijutásra, mert jelen pillanatban ezt esélytelennek látom. Kell egy megoldás, minél előbb, mert nem fognak csak úgy kiengedni minket, és minél tovább vagyunk itt, annál rosszabbak az esélyeink. - … vagy fél? Ezért csinálja igaz? Fél tőlünk, pedig semmi oka rá, nem tettünk semmit sem maga, vagy a többi ember ellen. – mi nem, és nem néhány eltévelyedett alapján kéne megítélniük minket.

Liam & Scarlett

Ha valami jól alakul, akkor miért jön valami, ami aztán szét zilálja? Mintha csak nekem nem járna egy cseppnyi jó, mintha csak... arra lennék kárhoztatva, hogy végül minden tönkre menjen. Élni akarok, élni az életemet azokkal akiket szeretek és nem itt lenni. Nem... nem akarok itt lenni, vissza akarok menni a birtokra, és el akarom érni a kezét! De nem megy, túl közel van és nem látom és egyedül kell elérni, hogy megnyugodjak, ami valami iszonyatosan nehéz, de nagyon igyekszem. Nem szabad sírnom, nem várhatom el, hogy mindig más legyen, aki segít. Egyszer már megszöktem egyedül, akkor újra sikerülnie kell, megszökünk ketten és nem érdekel, hogy mi ennek az ára, de akkor is menni fog. Ha... ha ehhez ezeknek az embereknek kell megsérülni, meg... meghalni, akkor így lesz.
- Én sem látlak, de... de valahogy kijutunk. Megígértem Dorothy-nak... megígértem, hogy sose hagyom el többé, nem tehetem! - nem maradok itt, ki fogunk jutni, mert azt mondtam a kishúgomnak, hogy soha többé nem veszít el. Ennek így kell lennie. Nem leszek egy hazug, aki csak mondott valamit, aztán nem teljesíti be. Én nem vagyok olyan, én igazat szoktam mondani és ez most is így lesz.
- Jó... megtanítasz. - talán azt mondtam volna erre pár hete, hogy nem akarom megtanulni, de talán szükség van rá, hogy meg tudjam védeni magam, minket, és ezért áldozatokat kell hozni. Amúgy is jobb most arra gondolni, hogy majd megtanít lőni, mint arra, hogy talán ki se jutunk innen. És ha... vagyis amikor oda jutunk, akkor majd tényleg megtanulom, mert akarom, mert nem lehet újra ilyet hibázni. Ha lelőttem volna a fickót, vagy csak meglövöm, akkor nem történik ilyesmi, akkor most nem lennénk egymástól távol bezárva, és nem a rácsok szakítanának el egymástól, hogy azt se tudjuk, mit is tegyünk. Félek... iszonyatosan félek, de azt is tudom, hogy erre most nincs igazán lehetőségem, mert fontosabb az, hogy jól legyek, hogy ha alkalom nyílik rá, akkor lépjek, akkor megtegyem akár... azt is, amit nem tennék normál esetben.
- Kijutunk... - suttogom. Tudom, hogy hallja, jobban mint az eredeti bólogatást látja, amit produkálni sikerült, mert az tudom, hogy nem volt a legokosabb megoldás, de hát szimpla reflex és nem sikerült gondolkodnom. De majd... majd jobb lesz, megoldjuk ezt valahogy. Egyelőre még fogalmam sincs, hogyan, de valahogy igen. Aztán kacsolódik a villany, nekem pedig kell vagy egy perc mire rendesen nyitva tudom tartani a szemem. De legalább már látom őt és már ez is erőt ad az az egy-egy pillantás, amit váltani tudunk. Most elég ez is, hogy erőt adjon, és hogy még inkább tartsam magam. Feltápászkodom, mert addig még nem jutottam el és kissé még az államat is megemelem. Dac... ez kell most ide, és erő, hogy lássa már nem félek.
- Nem kedvesem, itt még a professzorod sem fog megtalálni, gondoskodtunk róla. Ne legyetek olyan nagyra magatokkal. De ha megteszed, amit kell, akkor elmehettek... ha minden igaz. - érzem a hangjából, hogy nem akarja, hogy elbízzuk magunkat, ami azért nem tetszik túlságosan. És mi van, ha meggondolja magát félúton és még sem engednek el? - De mit akar? Találjak meg valakit? Vagy... vagy mégis mit? - ennyi idő alatt már csak megértették, hogy nem tudok feltalálni nekik dolgokat, amikhez nem értek. Egyszerűen nem megy, nem így működik.
- Igen, meg kell találnod nekünk valakit. Valakit, aki készíteni akar egy szérumot... a fajtátok ellen. És legalább kísérleti alanyt is hoztál nekünk. - itt Liamre siklik a tekintete, én pedig csak rémülten pislogok, megkövülten meredek rá. Nem... nem tehetnek vele semmit, ő nem lesz kísérleti nyúl, nem bánthatják, az... az nem lehet!

Scarlett & Liam

Ilyenkor azért jó lenne, ha tudnám, hogy miért is tette anyám ezt velem, mert minden bizonnyal elég sokszor kaphattak el, és zárhattak valami hasonló helyre. Talán, ha emlékeznék, akkor… akkor eszembe is jutna valami, de egyelőre még csak magamhoz térek, és ki se kell nyitnom a szememet, hogy tudjam, nem az ágyamban vagyok, ez nem valami rossz rémálom volt, amiből fellehet ébredni. Kell néhány pillanat, mire teljesen magamhoz térek, és már ezalatt a rövid idő alatt is vagy ezer kérdés száguld át az agyamon, és mindegyikben ott van Scarlett. Már éppen kiáltanék is utána, mikor meghallom a hangját, de rácsba ütközöm,és hiába próbálkozom, nem találom őt, minden bizonnyal túl messze van.
- Nincs semmi bajom, csak az, hogy nem láthatlak. – sötét is van, és ilyenkor még inkább magam előtt szeretném őt látni, magam is megnézni, hogy tényleg nincsen semmi baja. Nekem semmi komolyabb bajom nincsen, az ütések nyomai persze megvannak, de a fickón is, aki idehozott minket, ez pedig azért valamennyire megvigasztal. Csak jöjjön karnyújtásnyi távolságba… nem fogok magamért jót állni. Akarnám mondani, hogy ne aggódjon, de… de az ilyen helyzetekben azt hiszem ez inkább visszafelé sülne el, úgyhogy inkább csak csendben maradok. Kifogunk innen jutni, nem lesz semmi baja.
- Mindegy most már, majd… majd megtanítalak lőni. – nem akarom őt hibáztatni, mert tudom, hogy nem tehet a dologról. Nem fogott még soha pisztolyt a kezébe, nem tudott vele célozni, érhető az, ha félt, és én se igazán tudtam volna értékelni, ha engem lő le a fickó helyett, de… de talán megérte volna a kockázatot, az ilyen helyzetekben az ember jobban teljesít, mint általában, nem? Mindegy is, most már nem tudunk ezen változtatni, most már teljesen mindegy, hogy lőtt, vagy sem, mert itt vagyunk… hol is vagyunk? Egy sötét lyuk, és valami cellába dobhattak minket, talán valami pince, remélhetőleg még a városban vagyunk.
- Egyszer már kijutottál innen… menni fog most is. De most szétrúgom a seggüket az biztos. – emlékszem, és még most is érzem a terhet, hogy elvettem egy ember életét, de… de most végezni akarok ezekkel az emberekkel. Tudom, hogy ez nem jó jel, hogy nem szabadna, de már a gondolat is jólesik, hogy láthatom őket a saját vérükben feküdni. Ők voltak azok, akik fogva tartották Scarlettet, és most eljöttek érte újra. Elakarják tőlem venni azt, akit a legjobban szeretek, ezt pedig nem fogom hagyni. Csak nem rég szabadult ki, csak nem rég kezdett el élni, nem vihetik vissza, nem vehetik el tőlem!
Hirtelen kapcsolódik fel a villany, ami finoman szólva se tesz jót s szememnek, erősen kell pislognom, hogy lássak is valamit. Túl szép is lett volna, ha közelebb vagyunk egymáshoz. Gyorsan mérem fel a szobát, és azt hiszem tökéletesen látható az arcomra kiülő undor és gyűlölet, mikor a pasas belép a szobába. Szótlanul nézek Scarlettre, mikor csak úgy leül a fickó és minket néz némán. Nem igazán tudom, hogy mit akar ezzel elérni, de jöjjön csak ide, és darabokra szedem, most nem lesz akkora szerencséje, hogy Scarlett nem lő. Én majd lövök helyette. Viszont most már legalább láthatom Scarlettet, és meg is nyugszom, mikor a saját szememmel láthatom, hogy nincsen semmi baja. Rajtam is csak az ütések nyomai látszanak, de nem olyan vészes, hogy megakadályozzon bármiben is. Feltápászkodom, és kicsit közelebb sétálok a rácshoz, ahogyan a fickót bámulom. Ha szemmel lehetne verni, akkor ő most ordítozna fájdalmában. – Mégis mi a francot akar? Azt hiszi, hogy itt tarthat minket? Mert akkor jobb, ha tőlem tudja, hogy ezt benézte. Kijutunk innen, és az első dolgom az lesz, hogy darabokra szedjem magát. – csak a tisztánlátás kedvéért. Nem tudom még hogyan, de kijutunk innen, és nem lesz akkora szerencséje a fickónak, hogy ezt megússza. Üldözni fogja Scarlettet, amíg csak él. Ezen pedig majd én segítek. Scarlettet nem veheti el tőlem.

Liam & Scarlett

Értem, hogy érti, és ezért nem is tudok mást, csak mosolyogni. Nem is akarok sokáig élni, sőt a legtökéletesebb élet az lenne, ha mi ketten egyszerre távoznánk akkor, amikor már nincs értelme az életnek. Nem akarok öregen feküdni és nem csinálni semmit, miközben mások látnak el és már az értelmi szintem sincs sehol sem. De tudom, hogy ennyire nem kérhetek sokat, nincs esélye, hogy vele együtt menjek el, de akkor... bármennyire is önző dolog, de akkor inkább én lennék az, aki előbb végzi be, mert nem akarok nélküle élni. Nem akarok már soha többet nélküle lenni, és erre... erre pont hogy tőle akarnak elszakítani. Nem megyek vissza. Bármit megteszek nekik, de akkor sem megyek vissza! Nem akarok, nem leszek újra rab, mert élni akarok, azokkal akarok élni, akik fontosak nekem. Megtaláltam a nagy szerelmet és megtalálta ma húgomat, aki végre kezd nyitni felém, aki végre újra a testvéremmé válik. Nem vehetik ezt el tőlem. Inkább... inkább a képességemnek legyen vége. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, nem tudom, hogy van-e olyan, aki el tudja venni tőlem örökre, de inkább legyek egyszerű és átlagos, de nem akarom, hogy folyton minden e körül forogjon, nem akarom, hogy minden arról szóljon, hogy mire vagyok képes. Én csak én akarok lenni, élni az életemet, és kész. Olyan sokat kérek ezzel?
Tudom, hogy lőnöm kéne, tudom, hogy nem szabad hezitálni, de sosem volt még pisztoly a kezemben, ha rosszul lövök? Ha valami félresikerül? Lehet, hogy átmenne rajta a golyó, de ha olyan helyen találom el? Képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy véletlenül megöltem azt, aki a legfontosabb az életben. Ez... ez nem ment volna, képtelen lettem volna elviselni. Erősebb az iránta érzett szerelmem, mint hogy akár csak egy pillanatra is kockáztassak. Ha elvisznek, akkor még mindig megpróbálhatok kijutni, megtalálhatnak, a professzor talán képes lenne rá, de legalább élne, hogy keressen. Ez a jobb alternatíva, mint kockáztatni az életét. Azt soha nem tenném meg. Aztán már nem marad más, csak a sötét, ahol a földre hanyatlok. Velem könnyen dolguk van, én nem bírom olyan jól az áramütést, mint Liam.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő múlva térek magamhoz, mert nem látni semmit és a szemem sem akar hozzászokni a sötéthez, jó eséllyel meg igazi vak sötét van, amiből semmi fényt sem lehet kiszűrni. Végre legalább a hangját meghallom és azonnal meg is próbálok eljutni a célig, de csak a rács, amibe ütközöm. Megpróbálom legalább a kezemet átnyújtani rajta, hátha elérem. A hangja alapján közel van, a hangja alapján itt van valahol, csak nem látom. A kérdésére csak bólogatok, mire leesik, hogy abból aztán nem hall semmit sem. - Azt hiszem igen, és te... ugye jól vagy? - nem tehetek róla, tudom hogy tartani kéne magam, de még sem megy máshogy, mégis enyhén szólva is sírós hangon sikerül válaszolnom neki. Nem értem, hogy miért ilyen az élet. Nem tettem soha semmi rosszat és mégis mintha csak folyton büntetést kapnék el nem követett bűnökért. Hallom az elsuttogott szavakat. - Tudom, de én... féltem, hogy elhibázom. Nem éltem volna túl, ha te... Sajnálom! - beharapom a számat, mert így is érzem, hogy ég a szemem, de nem akarom, hogy csak még rosszabbul érezze magát, hogy nem lát, nem jöhet ide, én pedig csak sírdogálok a sötétben. Erősnek kell lennem, mert vissza kell mennem a húgomhoz. Megígértem neki! Megígértem, hogy nem hagyom el soha többé, és... és nem is fogom! - Jól van... kijutunk. - nagyot nyelek, és próbálok mély levegőket venni. Tudom, hogy meg kell nyugodnom, tudom, hogy össze kell szednem magam. Egyszer megtettem, megszöktem és menni fog megint. Most már van miért, sokkal több okom van, mint legutóbb és nem hagyom, hogy elvegyék tőlem azt az életet, amit sikerült megszerezni.
Percek telnek el, mire nyílik az ajtó, a villany pedig olyan erős fénnyel kapcsolódik fel, hogy kénytelen vagyok a szemeim elé kapni a kezemet, mert szinte fájdalmas, ahogy éget. Most már sikerült belőni a távolságot. Nem értem volna el a kezét, akkor sem, ha kinyúl a rácson, mert vagy két méterrel van előttem, a szoba két sarkában vagyunk vasrácsokkal elkerítve, az ajtón pedig az előbbi fickó lépdel be. - Nem tarthat itt minket! Meg fognak találni! - idegesítően nevet fel, ahogy kihúzza az asztalhoz a széket a terem közepén és oda ül le. Idegesítően némán vizslat csak minket. Most legalább végig tudok nézni magamon is. Nincs rajtam sérülés és nagyon remélem, hogy Liamen sem, maximum az ütések nyomai. Ez az egész... egyszerűen abszurd!

Tárgy: Re: Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!

» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Scarlett és Liam
» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - Irány Atlanta!