Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!

First topic message reminder :

Liam & Scarlett

Értem, hogy érti, és ezért nem is tudok mást, csak mosolyogni. Nem is akarok sokáig élni, sőt a legtökéletesebb élet az lenne, ha mi ketten egyszerre távoznánk akkor, amikor már nincs értelme az életnek. Nem akarok öregen feküdni és nem csinálni semmit, miközben mások látnak el és már az értelmi szintem sincs sehol sem. De tudom, hogy ennyire nem kérhetek sokat, nincs esélye, hogy vele együtt menjek el, de akkor... bármennyire is önző dolog, de akkor inkább én lennék az, aki előbb végzi be, mert nem akarok nélküle élni. Nem akarok már soha többet nélküle lenni, és erre... erre pont hogy tőle akarnak elszakítani. Nem megyek vissza. Bármit megteszek nekik, de akkor sem megyek vissza! Nem akarok, nem leszek újra rab, mert élni akarok, azokkal akarok élni, akik fontosak nekem. Megtaláltam a nagy szerelmet és megtalálta ma húgomat, aki végre kezd nyitni felém, aki végre újra a testvéremmé válik. Nem vehetik ezt el tőlem. Inkább... inkább a képességemnek legyen vége. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, nem tudom, hogy van-e olyan, aki el tudja venni tőlem örökre, de inkább legyek egyszerű és átlagos, de nem akarom, hogy folyton minden e körül forogjon, nem akarom, hogy minden arról szóljon, hogy mire vagyok képes. Én csak én akarok lenni, élni az életemet, és kész. Olyan sokat kérek ezzel?
Tudom, hogy lőnöm kéne, tudom, hogy nem szabad hezitálni, de sosem volt még pisztoly a kezemben, ha rosszul lövök? Ha valami félresikerül? Lehet, hogy átmenne rajta a golyó, de ha olyan helyen találom el? Képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy véletlenül megöltem azt, aki a legfontosabb az életben. Ez... ez nem ment volna, képtelen lettem volna elviselni. Erősebb az iránta érzett szerelmem, mint hogy akár csak egy pillanatra is kockáztassak. Ha elvisznek, akkor még mindig megpróbálhatok kijutni, megtalálhatnak, a professzor talán képes lenne rá, de legalább élne, hogy keressen. Ez a jobb alternatíva, mint kockáztatni az életét. Azt soha nem tenném meg. Aztán már nem marad más, csak a sötét, ahol a földre hanyatlok. Velem könnyen dolguk van, én nem bírom olyan jól az áramütést, mint Liam.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő múlva térek magamhoz, mert nem látni semmit és a szemem sem akar hozzászokni a sötéthez, jó eséllyel meg igazi vak sötét van, amiből semmi fényt sem lehet kiszűrni. Végre legalább a hangját meghallom és azonnal meg is próbálok eljutni a célig, de csak a rács, amibe ütközöm. Megpróbálom legalább a kezemet átnyújtani rajta, hátha elérem. A hangja alapján közel van, a hangja alapján itt van valahol, csak nem látom. A kérdésére csak bólogatok, mire leesik, hogy abból aztán nem hall semmit sem. - Azt hiszem igen, és te... ugye jól vagy? - nem tehetek róla, tudom hogy tartani kéne magam, de még sem megy máshogy, mégis enyhén szólva is sírós hangon sikerül válaszolnom neki. Nem értem, hogy miért ilyen az élet. Nem tettem soha semmi rosszat és mégis mintha csak folyton büntetést kapnék el nem követett bűnökért. Hallom az elsuttogott szavakat. - Tudom, de én... féltem, hogy elhibázom. Nem éltem volna túl, ha te... Sajnálom! - beharapom a számat, mert így is érzem, hogy ég a szemem, de nem akarom, hogy csak még rosszabbul érezze magát, hogy nem lát, nem jöhet ide, én pedig csak sírdogálok a sötétben. Erősnek kell lennem, mert vissza kell mennem a húgomhoz. Megígértem neki! Megígértem, hogy nem hagyom el soha többé, és... és nem is fogom! - Jól van... kijutunk. - nagyot nyelek, és próbálok mély levegőket venni. Tudom, hogy meg kell nyugodnom, tudom, hogy össze kell szednem magam. Egyszer megtettem, megszöktem és menni fog megint. Most már van miért, sokkal több okom van, mint legutóbb és nem hagyom, hogy elvegyék tőlem azt az életet, amit sikerült megszerezni.
Percek telnek el, mire nyílik az ajtó, a villany pedig olyan erős fénnyel kapcsolódik fel, hogy kénytelen vagyok a szemeim elé kapni a kezemet, mert szinte fájdalmas, ahogy éget. Most már sikerült belőni a távolságot. Nem értem volna el a kezét, akkor sem, ha kinyúl a rácson, mert vagy két méterrel van előttem, a szoba két sarkában vagyunk vasrácsokkal elkerítve, az ajtón pedig az előbbi fickó lépdel be. - Nem tarthat itt minket! Meg fognak találni! - idegesítően nevet fel, ahogy kihúzza az asztalhoz a széket a terem közepén és oda ül le. Idegesítően némán vizslat csak minket. Most legalább végig tudok nézni magamon is. Nincs rajtam sérülés és nagyon remélem, hogy Liamen sem, maximum az ütések nyomai. Ez az egész... egyszerűen abszurd!

Liam & Scarlett

- Az már biztos, a kedvenc történetük lesz, hogyan hajtottunk le egy hídról. - jó lesz végül ez az egész igaz? A mosolyom legalábbis töretlen egy ideje már annak ellenére is, hogy finoman szólva is nem alakult jól ez az elmúlt pár óra sem. A sérülése, meg a néni, aki úgy tűnik, hogy rosszat akart nekünk, de legalább azon a hajón segítettek és azóta nincs nagyobb baj, talán... végre csak sikerül eltűnni innen és nem hiszem, hogy mostanában majd újra Kanadába vágynék. - Azt hiszem egy hídról lehajtás elég egy életben. - elmondhatjuk, hogy ezt is megtettük, de ennyi, azt hiszem nem szívesen csinálnám újra, főleg hogy a vége egy nem túl kellemes vágás lett a lábamon, ami még most is kellően sajog. Azért egy rögtönzött összevarrás, ami istentelenül fájt is, nem old meg hirtelen mindent. Akárhogy is nézzük, csoda, hogy élünk.
- Igen, mint a pirítós és a vaj, szép hasonlat. - de hasonlat nélkül is csodásak vagyunk együtt, ehhez kétség sem férhet. Szeretem és akármi is történik ezen semmi sem változtathat már, még az ilyen finoman szólva is kemény helyzetek. Ebből is kijövünk majd valahogy, tudom mert együtt mindent meg tudunk oldani. Egyelőre persze még nem tudom a pontos módját, mert össze kéne hozni a rádiót, működnie is kéne és ez az egész, amiket a bácsikám mond azért nagyon is összezavar. Tudom, hogy Liamnek van igaza, bármit mondhat, összezavarhat vele, de... attól még nem tudom csak figyelmen kívül hagyni. A szüleim... élnek, és ezt vajon tényleg el kéne hinnem? Ha tényleg így van, az... az nem is tudom, hogy mit jelent, főleg hogy ha nem kerestek eddig meg az... az nem épp kellemes érzés. Nem tudom, hogy mit mondhatnék még, inkább csak megrázom a fejemet és Liamnek bólintok egy aprót. Igen foglalkozom inkább a rádióval, mert nem tudok bízni a nagybátyámban. Nem tett semmit sem, amiért ezt kéne tennem.
- Azt hiszem már csak te kellesz. - az utolsó simítások után lépek hátrébb. Ha minden igaz, akkor kell az energia és akkor működni fog. Nem vagyok benne teljesen biztos, de... attól még elég nagy esélyt látok rá. Akkor pedig valahogy megtaláljuk a frekvenciát, amivel szólhatunk a birtokra... remélem. Hank sokat van gépek közelében, úgyhogy remélhetőleg meghallaná... muszáj. De előbb még meglátjuk, hogy vajon energiával együtt működni fog-e. Arra nem is figyelek, hogy mit mond a nagybátyám, most... nem számít. Az a cél, hogy végre kapcsolatba tudjunk lépni a birtokkal. Vissza akarok jutni és nem akarok azzal foglalkozni, hogy talán élnek a szüleim, mert... ez egyszerűen nem lehet igaz, és ha elkezdenék reménykedni és végül kiderülne, hogy átverés, azt hiszem csak még inkább összeomlanék tőle.

Scarlett & Liam

- Sőt, átélheted. Képzeld el, hogy fognak hallgatni az unokáink, mikor elmeséljük nekik, hogy milyen vagány nagyszüleik vannak. – mondom vigyorogva. Na igen, mert lesznek unokáink, igaz? És lesz még sok történetünk, mutánsok vagyunk, már csak emiatt sem lehet békés és idilli életünk. Vagyis lehet, csak…mutáns mércével mérve, az meg…egy másik szint. – Visszaúton már ne fürödjünk, igaz? – statisztika ide, vagy oda, de azért nem lenne jó, az ha lenne egy ugyanilyen visszautunk igaz? Én speciel jobban örülnék annak, ha jönnének Bestiáék és egyből kivinnének innen minket, minden cicoma és egyéb nélkül. Csak jöjjön a felmentő sereg és már meg is vagyunk.
- Pontosan, ez a beszéd. Összeillünk, mint a… pirítós és a vaj. – bólintok mosolyogva a szavai hallatán. Nem hittem volna régen, hogy ez lesz, hogy szerelmes leszek, hogy… ennyire máshogy látok majd mindent, és hogy ilyen jól érzem magamat. Úgy voltam vele, hogy nem érdemlem ezt meg, de mikor esélyem volt rá, két kézzel kaptam érte, nem hagyhattam elmenni, mert tudom, hogy egy életen keresztül bántam volna azt, ha nem teszek semmit sem. Ha szeretsz valakit, akkor kimutatod, igaz? Én pedig… megszerettem őt, gyorsan és egyből, végzetesen, véget érhetetlenül. Ő az első szerelmem, és bármi lesz, az utolsó is ő lesz. – Rendben, én sem. Tudod, bármit mondhat… az alapján, amit meséltél nekem… bármit megtenne, hogy kiszabaduljon. – nem bízok meg benne, és nem fogok ezen változtatni. A lányt, akit mindennél jobban szeretek, odaadta vadidegeneknek, majd csak úgy idejön és azt mondja, hogy segít? Hogy eddig mindet rosszul tudott Scarlett? Képes idejönni és lerombolni benne mindent? Fájdalmat okoz neki ezzel, én pedig utálom azt, ha bántják Scarlettet. A fickót amúgy sem ismerem, és mindössze három ember van, akiben vakon bíznék. Scarlett, Ren, és jómagam, de a nagybátyja ebben nincs benne, és nem is lesz benne. Jobban tenné, ha inkább csendben maradna és hallgatna.
- Nincs olyan, hogy nem jöhettek. Ha ennyire biztonságban akarják őt tudni, jöjjenek ide. Már ha tényleg élnek. – mert én ezt nem hiszem el, ez túlságosan meseszerű, és túlságosan zavaros, folyton csak azt akarja megtudni, hogy kik jönnek ide és mikor…túlságosan is erősen akarja megtudni, mintha sietős lenne neki, és én ezt nem díjazom. – Nem kell tudnia semmit, maradjon csendben és üljön oda vissza. Scarlett talán nem bántaná, de nekem elég sok okom van arra, hogy megtegyem. – kezdve azzal, hogy átadta őt azoknak az öltönyösöknek, egészen idáig, hogy most képes Scarlett szüleivel jönni. Nem, nem és nem. Mutasson valamit, ami alapján hihetünk benne. – Szólj, ha megcsináltad. Addig… én szemmel tartom őt. – bökök a fejemmel a nagybátyja felé, a fegyver csövét továbbra is rá szegezem. Nem lőném le hidegvérrel, de ha megpróbálna ártani Scarlettnek… biztosan olyan fájdalmat okoznék, ami után könyörögne a halálért. Nem vagyok erőszakos, de ha azt veszélyeztetik, amit, vagy akit a legjobban szeretek, akkor nincs olyan, amit ne tennék meg, hogy ezt megakadályozzam.

Liam & Scarlett

- Hát erről sem tudtam, akkor már volt értelme ennek az útnak, ilyesmit is megtanulok. - igen sikerül visszahoznia a jó kedvemet, pedig ez nem rég még teljesen lehetetlennek tűnt, de ő tényleg képes velem csodát tenni és én határozottan örülök neki, hogy ő van nekem, mert... nélkül fogalmam sincs, hogy mi lenne velem és nem csak az elrablás miatt, hanem úgy általában. Szeretem és fogalmam sincsen, hogy lehetséges, hogy szinte napról-napra jobban és egyáltalán nem bánom azt, hogy akkor első nap talán kissé elhamarkodott voltam, hogy felajánlottam neki, hogy segítek megkeresni az édesanyját. Ha nem tettem volna, akkor most nem lennénk együtt, akkor most nem lenne nekem és... az valami iszonyú rémes lenne. És bármennyire is szeretem őt, attól még nem fogom elszeretni másoktól, pl. a barátjától, hiszen nekem az is ugyanúgy fontos, hogy élje az életét, ahogy neki jó, hogy ha arról van szó, akkor elmondja, hogy mit érez, hogy mi bántja ne csak nekem, mert egy másik pasi talán jobb tanácsokkal tudja ellátni, mint én, nincs ezzel baj egyáltalán.
- Minden tekintetben jó páros vagyunk. - abban is, hogy meg tudom őt találni bárhol, abban is, hogy szeretjük egymást és hogy amit én megjavítok, abba ő áramot tud plántálni. Már csak az a kérdés, hogy hogyan fogjuk ezt az egészet megoldani, de most még próbálok reménykedni, csak a nagybátyám zavar össze újra teljesen. Tudom, hogy nem kéne figyelnem rá, mert nem tudhatok róla igazából semmit sem, de attól még ugyanúgy összezavar ez az egész, a jelenléte és úgy általában minden, amit mond. Rádiót kéne szerelnem épp, nem pedig neki adni válaszokat. - Nem... nem bízom benne. - rázom meg a fejemet. Egyáltalán nem, hiába mondja, hogy élnek a szüleim, ez az egész túlságosan furcsa és én nem tudom csak úgy elhinni neki, egyszerűen nincs rá okom, mert nem tudok róla semmit és ez az egész már így is túlságosan érthetetlen. Miért nem... miért nem ők jöttek el? Nekik kellett volna, és nem pedig olyan valakit küldeni, akihez semmiféle jó élmény nem fűz. Kérdőn pillantok a nagybátyámra hátha mond végre valami hasznosat, de nem úgy tűnik.
- Biztonságban vannak, ők nem jöhettek, engem küldtek, mert én tudok nektek segíteni, de elviszlek titeket hozzájuk, csak tudnom kell, hogy kik jönnek értetek, hogy ők is megértik-e ezt. - tovább magyaráz, én viszont még mindig nem hiszem el ezt az egészet. Megrázom a fejemet és visszafordulok inkább a rádióhoz. Ha nem javítjuk meg, akkor úgy sem hívhatunk ide senkit sem. - Nem bízom benned és... nem neked kéne itt lenni. - szúrom még oda, és nem figyelek rá, egyszerűen muszáj a rádióra koncentrálnom, mert most az a fontos, nem pedig ez a... felesleges beszéd. A szüleim ha élnek, akkor az lett volna a dolguk, hogy segítsenek, hogy megmentsenek és nem pedig az, hogy hagyják, hogy éveket sínylődjek valahol. Ha élnek... akkor én... én mérges vagyok rájuk és nem fogok csak úgy rohanni hozzájuk, nekik kellett volna ide jönni és kész!

Scarlett & Liam

- Pedig tényleg az, van egy statisztika, miszerint minden tizenharmadik amerikai hajtott már le hídról. Szóval… jók vagyunk. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Elég rosszul indult ez az egész, ez tény, de most már megtanultuk kezelni a helyzetet, eltudjuk engedni magunkat, és ebben azért az is segít, hogy most jelen pillanatban nincsen senki sem a nyakunkon. Visszafogunk valahogy jutni a birtokra, bár azt nem tudom még, hogy egészen pontosan hogyan fogjuk csinálni,de… visszajutunk, ez az egyetlen dolog, amiben száz százalékosan biztos vagyok. Ott van Dorothy és Ren, ott vannak a barátaink, mondhatni ott van az életünk egy darabja is, a mi helyünk ott, és nem itt van. – Akkor jó, mert nem tudnék másként tenni. – mondom a tehetetlen vagyok arc kifejezést magamra öltve. Na igen, Ren nagyon jó barátom,sőt, ő a legjobb barátom, vele nagyon sok mindent megbeszélek, és képtelen lennék csak úgy egyik napról a másikra megszakítani vele minden féle kommunikációt. Persze, azt nem részletezem vele, hogy milyen Scarlett az ágyban, ebben elég ragaszkodó vagyok, sőt… egyenesen már krónikusan féltékeny is, úgyhogy nem kell félnie, biztos nem fogok hálószoba titkokat kiteregetni, ez csak ránk tartozik, ez így van rendjén, és így a helyes. A mi életünk, vannak nekünk is saját titkaink.
- Igen, tudom. Nem veszítesz soha szem elől. – mondom mosolyogva. Már az is nagyon sokat segített, hogy a szigeten láttam őt azon a monitoron néhány pillanatra… az újból erőt öntött belém, hogy folytathassam ezt az egészet, és már maga a tudat, hogy Scarlett keres engem…felért egy mentőhajóval. Legalábbis nekem.
- Igen, látod, még ebben is nagyon jó kis páros vagyunk. – ő összerakja, én pedig megadom neki a szükséges energiát, hogy működhessen. Emlékszem még anyám arcára mikor kiderült, hogy én…. más vagyok. Apám szörnynek tartott, de anyám… ő sokkal többet látott bennem, mindig azt mondogatta, hogyha pár száz évvel korábban születek, akár istenként is tisztelhettek volna az emberek. – Akkor jó, tudod, nem bízhatunk meg abban, akit nem ismerünk. – és én ezt a fickót nem ismerem, Scarlett is csak régről ismeri, ő adta át azoknak, akik most is üldöznek minket, úgyhogy azt hiszem a fickó, Scarlett nagybátyja nem ment át a bizalom teszten. – Értem… - nem tudok erre így hirtelen többet mondani, mert ha nem látták a testeket, akkor végeredményében végül is… végül is, még igazat is mondhat a fickó, de csak mondhat, mert akármilyen döbbenetes mese is ez, könnyedén bizonyulhat még csak egyszerű álomnak, én pedig nem akarok megbízni ebben a fickóban.
- Hol vannak a szülei? – pillantok rá kérdőn a fickóra. Eszem ágában sincsen neki megmondani, hogyan szólunk oda, mert… mert nem bízom benne, és előbb jobb lenne bizonyítani a mesét, amit Scarlett szüleiről előadott nekünk, mert ha igaz, ha tényleg élnek Scarlett szülei, az… az szegényben nagy törést okozhat.

Liam & Scarlett

- Nem tudtam, hogy ez ennyire általános. - igen, már nekem is megy az, hogy elmosolyodjam, legalább időnként. Annyira már nem is nehéz, hiába még mindig nem vagyunk valami jó helyzetben, de majd jobb helyzetben leszünk, mert csak rajtunk múlik, hogy megoldjuk, hogy visszajussunk a birtokra, és valahogy sikerülni is fog. Eddig mindenből sikerült jól kijönni, megmenekültünk előlük és nem haltunk bele abba, hogy lehajtottunk a hídról... szóval van remény azt hiszem. - Dehogy is, hiszen ő a barátod, engem nem zavar. - rázom meg a fejemet. Én is megbeszélek sok mindent Amy-vel, mert azért ez néha jól esik és Dorothy-val, de nem hiszem, hogy lennének olyan titkaink, amiket nem oszthatunk meg másokkal. Oké mondjuk a hálószobai ügyeket nem, ő sem hiszem, hogy kirészletezi Rennek, hogy milyen a teljesítményem, amúgy is ha jól tudom a pasik ebben még sokkal ragaszkodóbbak is, kétlem, hogy azt akarná, hogy bárkinek is az járjon az eszében, hogy mi mit csinálunk együtt olyankor és ilyesmiről én sem beszélek, maximum nagy körvonalakban, hogy jó vele, és mennyire figyelmes és odaadó, de ez van, ha szeretsz valakit.
- Tudom, és tudod ha bármi baj van én... megtalállak majd, akárhol is leszel, vagy bármi is történik. - jó tudom a szigetnél ez nem sikerült, mert ott... blokkolt az a dolog, de végül akkor is megtaláltam, csak időbe telt, és kellett Sebastian segítsége és eltökéltsége hozzá, de ha bármi történne, ha eltűnne én akkor is keresném és legalább a képességemnek hála azt is tudom mindig, hogy rendben van. Azt persze nem tudhatom, hogy nem sérült-e meg, de azt igen, hogy életben van és nincs komolyabb baja, ez pedig azért valamelyest legalább megnyugtató. Sosem akarom megtapasztalni azt, hogy a képességem nem jelez semmit, hogy... nem találom sehol, mert... mert... Nem, azt nem bírnám ki, nem tudnám elveszíteni őt, abba biztos, hogy végleg beleroppannék. Az élet nem lehet olyan kegyetlen, hogy elvegye őt tőlem, már így is elég sokat vett el.
- Te meg máshoz értesz, ha össze tudom rakni és energia kell, akkor... azt majd te megoldod igaz? - biztató mosollyal pillantok még hátra. Ennyi az egész, neki meg más megy jól, szóval nem hiszem, hogy ezt nagyon komolyan kéne venni. Én lehet hogy össze tudok rakni egy rádiót, de csodát nem tudok tenni vele még és persze alkatrészekre is szükség van, ha netán valami nagyon nem működik, mindent nem lehet a képességemből kiküszöbölni. - Ne aggódj, nem hagyom, hogy telebeszéljem a fejem. - legalábbis igyekezni fogok, bár tudom, hogy ezt azért nem tudom teljesen megígérni, mert... mondhatod olyat, amit esetleg nem tudok kezelni, de... azért igyekszem. És persze végül mégis mond olyat, ami finoman szólva is sokkol és nem igazán értem, hogy mégis hogyan lehetséges egyáltalán. - Én nem... nem láttam, mi kicsik voltunk és zárva volt a koporsó, mert azt mondták a baleset miatt... - nem mondtak azért sok részletet, mégis csak fiatalok voltunk Dorothyval, nem akartak ilyesmivel kínozni minket. Én is kérdőn pillantok a nagybátyámra, mert ez az egész... túlságosan sok és én nem értem, hogy mégis mi folyik itt.
- A szüleid élnek Scarlett, de titokban kellett tartaniuk. Az édesapád ugyanarra képes, mint te csak épp... képes előre jelezni, hogy ki hová fog menni... ide küldött, hogy segítsek és vigyázzak rád, de... ehhez neked is segítened kell. Tudnom kell, hogyan szóltok a birtokra, hogy mennyi idő, amíg ide érnek, hogy kik jönnek, hogy segíthessünk. - kérdőn pillantok Liamre. Nekem ez az egész... sok és nem tudom most kezelni. A szüleim élnek, már ez is önmagában kiborít, én most képtelen vagyok még kérdésekre is válaszolni.

Scarlett & Liam

-Egyszer mindenkivel megesik, hogy lehajt egy hídról… bár mondjuk inkább Amerikában. – rántom meg mosolyogva a vállamat. Na igen, nem egy akciófilm kedvelt és már agyonhasznált jelenete az, hogy kocsik potyognak a vízbe a hidakról. Csak míg azt szeretem nézni, addig ezt nagyon is utáltam. Persze, izgalmasnak izgalmas volt, de… azt hiszem az efféle izgalmakat nem bánnám, ha kimaradnának az életemből. Mondjuk ez majdnem lehetetlen,X-Men vagyok már, ennek része kell, hogy legyen az életemnek, de akkor ne ilyenkor legyen, mikor a helyzet amúgy is elég vészes. Igaz, hogy gyakorlat teszi a mestert, de nem bánnám, ha most raboltak volna el először és utoljára is egyben.
- Jól van, mert nekem sincs ilyen… de azért nem baj, ha Rennel sok dolgot beszélek meg, nem? – Ren a legjobb barátom, és sok szó szokott esni Scarlettről is köztünk. Nem azzal van a baj, hogy nem tudok megbeszélni dolgokat Scarlettel,mert ez butaság, egyszerűen csak jó, hogy van egy régi barátom, akire tudom, hogy számíthatok. Kár, hogy ő nem számíthatott rám akkor. Tudom, hogy nem sok közöm volt a dologhoz, de ha ott vagyok, ha nem megyünk el megint egy hónap után, talán valahogy tudtam volna segíteni neki, és akkor most Lilly is életben lehetne. – Nem akadályozhat meg semmi. Nem fognak elszakítani tőlem. – ezt már komolyabb arckifejezéssel mondom neki. Tudom jól, hogy mire gondolt, és én is tudom, hogy nem ígérhetek neki olyat, amit nem tudok betartani, de… olyat ígérhetek, amit beakarok, igaz? Mert minden erőmmel azon leszek, hogy ne kelljen tőle hosszabb időre elszakadnom. Se most, se máskor. – Persze, a küldetések azok más tészták, de… tudod, hogy értem. – tudja, ebben biztos vagyok. Talán nem ígérhetek olyat, amit nem tudok betartani, de elméletben egy nap után sem szabadna megmondania ez embernek, hogy… úgy érzi szereti a másikat,igaz? Én pedig ezt is megtettem, és először hatalmas baromnak éreztem magam, de aztán… életem legjobb döntése volt az.
- Tudod én… nem igazán értek hozzá úgy, mint te ahhoz a rádióhoz. – mondom mosolyogva. Ő megérti, átlátja, én nem ilyen vagyok, én…csak érzem az energiát és használom. Persze, látom is, de… a lényeg a lényeg, hogy ő tényleg zseni, én nem mondanám magamra ezt. Látom, hogy hol mi van, hogy mihez mennyi energia kell, hogy miből mit nyerhetek ki, de nem igazán értek magához az áramhoz, vagy bármilyen másfajta energiához. Persze, jártam suliba, de annyira nem kötött le a fizika, ami azt illeti szörnyen rossz voltam fizikából és… nem is éreztem úgy, hogy szüksége lenne rám, ha egyszer… én magam vagyok a fizika. Legalábbis így hívtam magam régen. Béna becenév, tudom. – De nincs kipeckelve a szája. – nem is arról van szó igazából, hogy feláll és bántja Scarlettet, sokkal inkább arról, amit esetleg mondhat neki, mert… érzelmileg megbánthatja őt, azt pedig nem akarom, nagyon nem.
- Mi? Hát… én nem tudom. Láttad a testüket? – ha látta, ha nem, még az sem biztos, hogy jelent valamit, elég sokféle dolog van már arra, hogy megtévesszék az embert, nem csak a mutánsok képesek erre, az átlag embernek is rendkívül sok lehetősége van erre,de ez… őrület, komolyan! – Összedolgozunk amint megmondta, hogy a fenébe csinálta ezt! És nem ártana ha mondjuk adna okot arra, hogy bízunk magában. Mi van a szüleivel? – eddig nem bántott, ez inkább ébreszt bennem bizalmatlanságot, mintsem bizalmat, ennél több kell, hogy elnyerje a bizalmunkat. Az igazat akarom, és biztos vagyok benne, hogy Scarlett még jobban.

Liam & Scarlett

- Máskor úgy is válhatnál optimistává, ha nem kell hozzá lehajtani egy hídról, mit szólsz? - és mondjuk az elrablást is szívesen kihagynám, maximum a kocsiban eltöltött este az, ami határozottan tetszett, de azt mindenféle egyéb izgalmak nélkül is elvileg meg lehetne oldani nem? Haza kéne csak jutni, aztán ha már kitaláltuk hát meglátogathatunk egy játszóházat is, és millió lehetőség van még, de jobb lenne ezeket nem valami durva helyzet miatt kipróbálni. Akkor már inkább tényleg én maradok az optimista, és ezt most egy újabb mosollyal meg is erősítem. Tudok én még mosolyogni, ha velem van, akkor megy és akkor ő is mosolyog és minden rossz dolog ellenére is képesek vagyunk együtt bízni a jövőben és ez a lényeg. Tudom, hogy az utóbbi órákban finoman szólva is kilátástalannak tűnt a helyzet és én is úgy éreztem, hogy esélyünk sincs valami értelmes végkimenetelre, de... ettől még neki hála próbálok bizakodni, és hinni abban, hogy valahogy ránk találnak és végre visszajutunk a birtokra és lesz majd egy rendes szép karácsonyunk együtt a családdal, az övével és az enyémmel is, még ha mindkettő határozottan kis létszámú is.
- Akkor nem kell félned tőle, hogy bármi lenne, amit inkább a lányokkal beszélnék meg. - nem vagyok ilyen, nem hiszem, hogy vannak lányos témák, vagy hogy az embernek minden áron szüksége van egy barátnőre, hanem igenis a párod legyen egyben a legjobb barátod is, aki előtt nincsenek titkaid, akinek bármit elmondasz bátran, még ha az rossz dolog is, vagy hibáztál, mert ettől lesztek igazán egyek. A titkok nem jók és nincs is értelmük egy kapcsolatban. - Ne ígérj olyat, amit megakadályozhat más. - mosolyodom el, lehet hogy egy ici-picit azért fájdalmasabban, mert hát lássuk be, igenis lehet olyan, hogy mondjuk valamilyen küldetésre megy és nem feltétlenül tud ott lenni, hiába akar, de az a fontos, hogy tudom, hogy ha rajta múlik, akkor velem akar jönni és vissza fog térni hozzám, ahogy a szigetről is visszatért.
- Zseni? Csak... annyira, amennyire te értesz az áramhoz. - mosolyodom el, de aztán már a rádió felé fordulok. Meg fogom oldani valahogy, csak talán kell majd hozzá pár alkatrész és persze a csavarokat se tudom kipattintani a tekintetemmel, de megoldjuk az ilyen apróbb bökkenőket is valahogy, legalábbis nagyon remélem. A nagybátyámra is csak akkor figyelek fel, amikor kicsit muszáj, de elég rendesen ki lett ütve, szóval nyugodtan el van az elején. - Nem lesz baj, meg van kötözve igaz? - jó persze, az sem mindenkinek jelent akadályt, de pár perc alatt, amíg csavarhúzót keres csak nem üt be akkora baj, legalábbis nem hiszem. Persze végül csak kénytelen vagyok szünetet tartani, főleg amikor a mocorgást is meghallom. Az viszont, amit a nagybátyám mond... nem is tudom, hogy mit kezdjek vele, csak a fejemet rázom akkor is, amikor Liam visszatér, és én azonnal mellé lépek, hogy megfogjam a kezét és hátrébb húzzam.
- Azt mondta, hogy élnek... a szüleim, de ez... ez képtelenség. Meghaltak, ott voltam a temetésen és... ugye nem lehetséges? - igen kellően össze vagyok zavarodva és csak lopva nézek a nagybátyámra, és épp e miatt nem is veszem azt észre, hogy pillanatok múlva már a kötelei nélkül áll Liam mögött. Elkerekedik a szemem és azonnal hátrébb lépek egyet, de ő csak felemeli a kezét és nem tesz semmit. - Nem akarok rosszat nektek Scarlett... segíteni szeretnék, kijutni innen. Ha összedolgozunk, akkor menni fog. - őszintén szólva már nem tudom, hogy mit higgyek, hogy mit vegyek ebből komolyan és mit nem. Ha akart, akkor árthatott volna nekünk, ha eddig is simán ki tudott szabadulni, de nem tette... ettől még én ugyanúgy nem tudom, hogy bízzak-e benne, vagy... bármit elhiggyek-e abból, amit mondott. Az egész annyira abszurdnak tűnik.

Scarlett & Liam

- És nem kellett hozzá más, csak az, hogy elraboljanak minket, hogy akciózzunk a kocsiban, hogy lehajtsunk utána vele egy hídról… - rántom meg a vállam mosolyogva. Azért mindez nem kellett volna ahhoz, hogy most én válljak az optimistává, de… valljuk be, a legnehezebbek helyzetekben történnek a legfurább dolgok, igaz? – És mosolyogj jó sokat, akkor… akkor én is sokat fogok. – még ha a legrosszabb kedvemben is talál meg, ha rám mosolyog, szerintem képtelen lennék azt nem viszonozni. Nem arról van szó, hogy én egyedül semmire nem lennék képes, arról van szó, hogy nélküle nem lennék képes semmire. Ő az én hajtóerőm, miatta megyek előre.
- Hát akkor tényleg tudunk mindenről beszélni. Mindent hallani akarok, amihez csak közöd van. – mosolygok rá. Tudom, nem lehetek folyton a nyakán, és nem is kell ezt tennem, mert akkor megfojtanám őt, de nem nagy dolog az, ha minden tudni szeretnék, igaz? Nem azért mert nem bízom benne, hanem mert kíváncsi vagyok. – Mindig ott leszek veled, oké? Most már… egy éjszakát sem akarok nélküled eltölteni. – a sziget után, azután, hogy elmentem, Kanada után… a szigeten tapasztaltam csak meg igazán, hogy mennyire kínzó Scarlett hiánya. Az első egy-két nap még elviselhetőbb volt, de ahogy telt-múlt az idő, ahogy egyre kilátástalanabb lett minden… szinte már fizikai fájdalmat okozott az, hogy nincs ott velem.
- Sikerülni fog, zseni vagy, tudod. – tényleg az, még ha csak ez a képessége is. Én nem tudnék csak úgy megjavítani mindent. Persze, értek az autókhoz, de nem úgy, ahogy ő. Én tanultam ő meg…ösztönösen tudja ezt, elképesztő. – Nem lehetett valami közelálló rokon. – szűröm le a következtetést. Azért ez szomorú, hogy a szülei halála után egy olyan emberhez került, akit még csak nem is ismert, ez az ember meg csak úgy elpasszolta őt azoknak a barmoknak, akik most minket üldöznek. Megérdemelné, hogy eltörjem néhány csontját, szerencséje, hogy Scarlett rokona. – Persze, de… vigyázz vele, oké? – nem mintha azt hinném, hogy csak úgy kiszabadul a kötél fogságából, de azért nem árt az óvatosság, és én is nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy Scarlett óvatos a fickóval. Talán ismeri, de rég nem látta, nem bízhat meg benne, főleg azok után, hogy miatta van mindez.
Nem vagyok annyira nagyon hallótávolságban, de hallom még azt, hogy Scarlett megszólítja őt, de a szavakat már nem igazán tudom kivenni. Nem megyek messze, de a falak irtó vastagak, és elégé hangszigeteltek is, aminek most a jelen pillanatban nem nagyon örülök, éppen ezért nem is megyek messzire, csak a közelben keresgélek. Körülbelül akkor érek vissza, mikor Scarlett belekezd a mondanivalójába és szemöldök ráncolva nézek először rá, majd a megkötözött fickóra. – Hé, ne hagyd, hogy felzaklasson! – mondom neki, ahogy elé lépek és a kezébe csúsztatom a csavarhúzót, amit találtam. – Mit mondott neki? – pillantok most hátra a férfi felé. Ne akarjon játszani Scarlettel, mert az nagyon csúnyán megbánja. Egy dolog, hogy itt van, de ha bántani meri bármilyen módon is Scarlettet…. nem állok jót magamért.

Liam & Scarlett

- A végén még elszállsz magadtól. Igazad is van... optimista is lettél... ez egy különleges nap. - szélesebb a mosolyom már és ez a lényeg igaz? Valahogy ő tényleg képes olyasmit is kihozni belőlem, amit senki és semmi sem. Még egy ilyen rémes helyzetet is képes pozitívvá varázsolni, és igen tudok mellette optimista lenni, még ha ez nem is nagyon ment az utóbbi órákban, mert túl sok rossz történt, de... történnek még jó dolgok és valahogy ezt az egészet megoldjuk, mert itt vagyunk rá mi ketten és... akkor nem érhet minket semmi baj. - Hát jó, akkor maradok én az optimista, ha már ezt megszoktuk. - nem most legalább erre a pár percre azt hiszem semmi sem tudja eltüntetni a mosolyt az arcomról, mert még ebben a rémes helyzetben is jól érzem magam vele, tényleg jól. Mint tegnap este, bármennyire is rémes volt a kocsiban, menekülve, de... el tudtam felejteni az egészet és egyszerűen csak örülni annak, hogy vele vagyok.
- Nincs olyasmi, amit ne tudnék veled megbeszélni, ha csak nincs olyan, amiről nem akarsz hallani. - rántom meg mosolyogva a vállamat, de kétlem, hogy lenne olyan téma, amit inkább hanyagolna csak hogy ne kelljen velem megbeszélnie. Ő... nem olyan, mindig is figyelmes és kedves volt velem, még akkor is, amikor megbántott, amikor elment, azt is azért tette, mert nekem akart jót, mert engem akart megóvni, miközben... saját magát is bántotta végeredményében ezzel. Tudom, hogy neki is nehéz volt meghozni akkor azt a döntést, de mégis megtette, én pedig... bármit meg tudok vele beszélni, nem számít, hogy nem lányok már a szobatársaim, mert vele akarok együtt lenni mindig. - Én... nem is hiszem, hogy el tudnék aludni rendesen már úgy, ha nem vagy velem tudod? - talán sok ez, talán nem kéne ennyire ragaszkodnom hozzá, talán mások szerint ez furcsa, de nekem jó így, én tényleg nagyon szeretem őt és ezt nem is tudnám azt hiszem tagadni sem. Egyszerűen csak nélküle minden sokkal rosszabb, mint vele, nélküle minden sokkal üresebb és szürkébb.
- Köszi, remélem sikerül. - a rádió eléggé pocsék állapotban van, de talán ki tudok hozni valamit belőle, még ha nincsenek is itt alkatrészek, de hátha van olyasmi, amit valahogy fel tudunk használni. - Nem igazán, nem beszéltek vele soha sem a szüleim, ne is nagyon beszéltek róla. - talán ezt Dorothy tudja, de vele nem beszéltem a nagybátyánkról azóta, hogy újra találkoztam vele. Valahogy nem épp olyan téma ez, mit neki jó lenne emlegetni, vagy amiről én szívesen faggatnám. Örülök neki, hogy megtaláltam és megint együtt vagyunk, de ennyi, a múltnak ezt a rossz részét nem szabad feleslegesen bolygatni. A szavaira csak elmosolyodom és bólintok. Én azért nem vagyok ennyire biztos magamban, de remélem, hogy igaza lesz és tényleg össze tudom dobni valahogy, és elérjük majd a birtokot. Csak akkor nézek hátra újra, amikor meghallom a mocorgást, és ekkor már Liam kezében ott a pisztoly. Hát igen sejtettem, hogy ez nem lesz könnyű menet. - Meg tudnád nézni, hogy van-e valahol... csavarhúzó, vagy... bármi hasznos? Kézzel ez... majdnem lehetetlen. - pillantok felé. Nem lesz baj, a nagybátyám meg van kötözve, szóval... nem lesz semmi baj, nem tud bántani, vagy ilyesmi. Figyelem ahogy lassacskán magához tér, és szépen leülök a kopott kanaéra vele szemben.
- Hogy kerültél ide és hogy találtál meg minket? És... miért vagy itt? - próbálok nyugodt és higgadt maradni, ami jelen esetben baromira nem egyszerű, de most nem sok választásom van, szóval nagyon igyekszem. Kótyagos, látszik rajta, de nem izgat, válaszolnia kell, különben nem tudom itt hagyjuk, vagy... bármi, de nem fogok csak úgy megbízni benne. - Olyan vagyok, mint te Scarlett, mint te és a húgod. Egyszerűen csak... éreztem, hogy baj van. A szüleid kérték, hogy vigyázzak rátok, de máshogy nem ment. Én... sajnálom, hogy ezt tettem, de nem volt más mód, mindkettőtöknek baja esett volna, ha nem teszem meg. - értetlenül pillantok rá. Képtelen vagyok csak úgy hinni neki, valahogy nem megy, hiába próbálja nekem szépen elmagyarázni, hogy ez mennyire valóságos, hogy nem tehetett mást, hogy ez volt az egyetlen út, hogy... - Mi? Ők nem... nem élhetnek! Meghaltak, mi... mi ott voltunk a temetésen! - jó, azért itt már érthető módon jóval hevesebben rázom a fejemet, mert ez abszurd, hogy azt mondja a szüleink nem haltak meg, hogy ők küldték ide, hogy segítsen... Képtelenség!

Scarlett & Liam

- Persze, hogy igazam van, mikor nincsen? – csak viccelek persze, ezt láthatja rajtam, és ismer is már ennyire. Tudom, hogy ez az egész helyzet nem éppen valami fényes, és nem…nem igazán tudunk semmit sem tenni azon kívül, hogy menekülünk, de ennek vége lesz, és ha ebben nem hinnénk, nem lennénk itt, hanem már félúton feladtuk volna. – Néha átvállalom, ha muszáj, de… igen, nagyjából úgy van, ahogy mondod. – rántom meg a vállamat vigyorogva. Nem arról van szó, hogy ne lehetne pesszimista, de… ne legyen az, mert egyrészt az én vagyok, másrészt meg neki sokkal jobban áll az, ha reménykedik és mosolyog, mert… úgy engem is inspirál a folytatásra.
- Ez mondjuk jogos. – na igen, könnyen lehet, hogyha nem leszek közben X-Men, akkor nem is kapunk szobát, de legrosszabb esetben mi lehetett volna? Olyan sokszor vagyok nála, vagy ő nálam, hogy szinte már abban a szobában lakik? Minden szabályt meglehet valahogy szegni. – De igazad van, a lényeg, hogy most már szobánk is van. – és jól gondolja, lesz több is, mint szobánk, lesz és nem fogja meggátolni az, hogy mi lesz velünk mutánsokkal és az emberekkel. Nem hiszek abban, hogy csak úgy elfogadnak minket, de azt sem gondolom, hogy harcolni kéne mert úgy csak magunk alatt vágjuk a fát. – Ezt nagyon jó hallani, csak tudod, arra gondoltam, hogy… vannak dolgok, amit mondjuk velük beszélnél meg szívesebben. – rántom meg a vállam. Nem zavar ez, tudom, hogy nem tudok mindenben maximumit nyújtani, hiszen tény, hogy egy lánnyal vannak dolgok, amikről jobban eltud beszélgetni, és a lányokkal jóban is volt, nem? Nem kétlem,hogy szeret velem lenni és én is nagyon örülök annak, hogy ez így van, mert… a srácok annyira nem hiányoznak, igazából szinte csak egyedül voltam a szobámban, kész felüdülés az, hogy most Scarlettel vagyok együtt. Felőlem az egész szobát belephetnék a cuccai, akkor sem lenne ez másként.
- Rendben, akkor…drukkolok. – mást nem is nagyon tudnék csinálni, igaz? Talán még megpróbálhatnék körbenézni, hátha találok valami alkatrészt, ami jó lehet, de nem szívesen hagynám egyedül Scarlettet, és kétlem, hogy azért itt annyi működő dolog lenne… már évekkel ezelőtt bezárták, látszik, hogy elég leharcolt a hely, meg poros is, de nekünk most tökéletes lesz. – Nem emlékszel arra, hogy régen mit dolgozott? – mert ha favágó volt, akkor ennek tökéletesen semmi értelme nincsen. Ha azoknak dolgozik, akik üldöznek minket, akkor pedig nagyon okos húzás ez, ha baja is esne, nyilván jobban fájna érte Scarlett szíve, mint a fickóért, akit megöltem még a legelején, nem? - Működni fog, simán összedobod. – mosolygok rá biztatóan. Én megbízom benne, tudom, hogy kifogok innen jutni majd valahogyan csak azt nem tudom még, hogy… mégis hogy a frászba fogjuk csinálni, mert csak bonyolódik minden, én pedig nem akarok elveszni a történésekben. Oda kell figyelnünk, ez biztos. – Oké. – bólintok egyet, tudomásul véve a feladatomat és addig a nagybátyja felé fordulok, szemmel tartva őt. Nem tudok most semmiben segíteni Scarlettnek, hasznossá teszem magamat akkor úgy, hogy figyelem a nagybátyját, bár most ő sem tud sok mindent tenni, nem? Elég szorosan megkötöztem, de csak a biztonság kedvéért. A pisztoly gyorsan a kezem ügyébe kerül, mikor meglátom, hogy ébredezik. Ha van egy kis esze, akkor nem próbálkozik.

Liam & Scarlett

A szavaira végül legalább sikerül elmosolyodnom, azt hiszem már ez is valami. Tudom én, hogy jobb lesz majd egyszer és akarok is hinni benne és hogy nem kell ehhez olyan nagy csoda, csak... azt hiszem jobb lenne, ha egy kicsit hamarabb lenne jobb, mondjuk már ma... Holnap? És most valahogy inkább úgy érzem, hogy ez még egy ideig így marad, és hogy a jövőben sem lesz sokkal könnyebb, mivel nem élünk éppenséggel kedves és kellemes világban. - Igazad van. - bólintok egy aprót. Igen, most csak azt hiszem egy kicsit magam alatt vagyok, de lesz ez még jobb is, csak tényleg kell egy kis idő még... no meg végre biztonságba jutni. - Szóval mindig én legyek a pozitív, mert úgy neked könnyebb igaz? - szélesedik ki a mosolyodom, de már azt hiszem ez is bőven valami. Tényleg van remény, és vissza fogok én térni az optimista énemhez, maximum egy pici idő kell még hozzá. Csak jó lesz majd idővel minden, a nem is azonnal, de igenis megérdemeljük, hogy legyen családunk, hogy rendes és szép jövőnk legyen, ne olyan, amiben folyton harcolni és menekülni kell.
- Nem tudom, diákoknak nem biztos, hogy engedik, hiszen akkor más is ezt szeretné, de nem számít, az a lényeg, hogy lett közös szobánk. - és majd idővel talán lakásunk is lesz, vagy házunk, vagy... akármi. Nem tudom még, hogy mikor és hogyan, de idővel majd megoldjuk ezt is. Egyelőre az első lépés meg van, már együtt élünk lényegében, és én ennek mindennél jobban örülök. - Nem, én veled szeretek lenni. Persze jó volt pár esti beszélgetés, nem arról van szó, hogy nem, de... azért veled mégis csak jobb. - és a lányokkal beszélhetek máskor is, ha épp arra vágyom, viszont vele aludni el és vele kelni azért sokkal kellemesebb dolog, mint egyedül. Nekem ez így sokkal jobban tetszik, és remélem, hogy ő sem vágyik a fiú szobára megint, vagy... nem zavarom, hogy túl nagy helyet foglalok el mondjuk az ágyában. Amúgy is viszonylag kis helyen elférek és csak nem olyan nagy gond, ha rálógok kicsit.
Most viszont akár még a lányoknál is jobb lenne, mint itt, főleg a nagybátyámmal, aki... sejtelmem sincs hogy mit keres itt és hogy nem fog-e nekünk még valami nagy gondot okozni, ha felébred, vagy... ha mások is idejönnek, vagy bármi hasonló, netán megpróbál meggyőzni, hogy jót akar, de hogy hihetném el neki, ha egyszer csak úgy odaadott nekik és Dorothynak rossz élete volt mellette? Ezek után végképp hidegen hagy, hogy kénytelen a földön magához térni, csak a fontos, hogy elég jól meg legyen kötözve és ne okozzon nekünk gondot.
- Megpróbálom, de... nem tudom még előre megmondani, reméljük, hogy igen. - lehet hogy alkatrészek kellenek, mert a semmiből én se tudok csodát tenni, majd kiderül, hogy mit érek el azzal, ami itt van. Ez az első, megnézem legalább, de... nem addig, amíg beszélünk, mert erre rá kell koncentrálnom. - Tényleg nem tudom, hogy került ide, de... nagyon óvatosnak kell lennünk, és ha működik a rádió, akkor már csak vége lesz lassan. - valahogy vissza kell jutni a birtokra, mert már így is túl sok minden történt és igazából leginkább azt nem értem, hogy eddig miért nem találtak ránk a professzorék. - Akkor megpróbálom, te pedig... figyelj rá rendben? - bökök az állammal a nagybátyám felé, csak aztán ülök le szépen a rádió elé, hogy megnézzem jelenleg milyen állapotban van. Nem valami jóban és félő, hogy az akkuja már rég szétment, de ez a legkisebb gond, energiával fel tudjuk tölteni, csak az a fontos, hogy rendesen működjön. Közben a nagybátyám lassan ébredezni és mocorogni kezd, de az biztos, hogy rá most nem tudok odafigyelni, jó eséllyel nem is nagyon veszem észre a dolgot, vagy hallom meg, ha valaki most hozzám szól.

Scarlett & Liam

- Na jó, egy kicsit talán több, mint egy kicsi. – mondom mosolyogva. Tudom én, hogy most nem tűnik annyira reálisnak az, hogy egy nap majd minden teljesen rendben lesz és nem lesznek ilyen pillanatok , de ez is elfog jönni, mert muszáj, mert mi ketten megküzdünk érte, mert fontos ez nekünk. – De menni fog. Már feladtuk volna, ha ezt nem tudjuk, igaz? – miért lennénk most itt, miért mennénk előre, miért küzdenénk ,ha tudnánk, hogy nincs esélyünk? Tudjuk, hogy van, csak szeretünk elbizonytalanodni, de nem kell, mert nincs rá okunk, mert egyszer sikerülni fog ez. Tudom, ő is tudja, és mindenki más is. – De annyira nem vagyok jó ebben, mint te. – nem, sajnos nem, mert én világéletemben inkább pesszimista voltam, úgy gondoltam, hogy ha egyből a legrosszabbal számolok, akkor baj már abból nem lehet, mert a legrosszabbra számítok, de… nem arra számítok, Scarlette a legrosszabb is tele van jóval, és pont ezért kell optimistának lennem. – Szóval térj vissza szépen az optimista énedhez, hogy én lehessek megint a pesszimista. – mondom széles mosollyal. Nem mondom ezt komolyan persze, csak szeretném, hanem a legrosszabbon járna az agya, mert akármi lesz, nem fogja befolyásolni az, hogy mi most mit gondolunk erről az adott helyzetről. Nem jó, de… kezdjünk vele valamit.
- Jó, de anélkül is sikerült volna valahogy, nem? – igen, közben tényleg X-Men lettem és ez… sok mindent megváltoztatott, mert már nem gondolhatok úgy magamra, mint egy diákra. Inkább, mint valami harcosra, kicsit több rajtam már a felelősség és tudom, hogy már nem csak magamért és Scarlettért vagyok felelős, de… elsősorban érte. – Nem rossz a lányok nélkül? – kérdezek rá, csakhogy egy kicsit most eltereljem a dolgokat erről az egészről. Jól megvolt a szoba társaival, legalábbis nekem ezt mondta, hogy segítettek neki sokat, és biztos nem lehetett könnyű csak úgy eljönni onnan még ha nem is ment messzire.
A szavaira csak bólintok egyet, de nem mondok semmit. Mégis mit mondhatnék? Kiütöttem a nagybátyját, ami nem egy szép dolog, de valljuk be, hogy megérdemelte már csak azért is, mert Scarlett miatta került azokhoz, akik most minket üldöznek. És ennek fényében nem éppen valami megbízható ez a fickó, de megölni nem fogom, nem vagyok hidegvérűgyilkos. Kicsit megkönnyebbülök mikor végül is sikerül találnunk valami szoba féleséget, de a nagybátyját egyszerűen csak a sarokba fektetem le, neki most úgyis édesmindegy, hogy egy fotelben, vagy a földön van és… amúgy sem érdemel semmi jót,legalábbis szerintem. Kifogja bírni azt, hogy a földön ébred. – Tudsz vele kezdeni valamit? – kérdezem Scarlettől a rádióra mutatva. Na igen, ő a technikai zseni, ha van esély, hogy abba a régi rádióba valaki életet leheljen, akkor az csakis Scarlett lehet. Kitudja, talán azon keresztül végre sikerül valahogy elérnünk a professzorékat, mert hiába keresnek minket, nem tudhatják, hogy már másik országban vagyunk. – Nem tudom, talán… követett minket, de akkor nagyon jól csinálta. Vagy talán nekik dolgozik és őt küldték, mert ő… ismerős neked. – rántom meg a vállamat. Azt nem mondom, hogy talán mutáns, mert nem az, legalábbis akkor már minden bizonnyal kiderült volna. Szerintem csak arra játszanak, hogy Scarlett ismeri őt. – Van nálam egy pisztoly, ebbe a szobába csak egyféleképpen lehet bejutni, úgyhogy … egyelőre biztonságban vagyunk. – arról már nem is beszélve, hogy van itt néhány mágneszáras ajtó, amit letudok zárni vészhelyzetben, ha esetleg menekülnünk kéne. Ez a hely jól védhető, majdnem mindent energiával lehet működtetni, úgyhogy..szerencsénk van most talán.

Liam & Scarlett

- Egy kicsi? - hát ebben azért nem vagyok annyira biztos. Most valahogy úgy érzem, hogy határozottan nagy csoda kéne ahhoz, hogy normális életünk legyen, vagy legalább az átlagoshoz közeli, de aztán persze a fene tudja. Lehet, hogy végül jól alakulnak a dolgok, ha visszatérünk a birtokra majd minden rendben lesz. Próbálok én optimista lenni, csak most határozottan nehezebben megy. - Látod, ha én nem vagyok annyira pozitív, akkor tudsz te az lenni helyettem. - mosolyodom el. Most nekem nem megy annyira, nem tudok olyan nagy hinni ebben, mint ő, de legalább meg tudjuk cserélni időnként a szerepeket és tud helyettem ő optimista lenni egy kicsit. Ilyen is kell és örülök neki, hogy így van, talán ez az én hatásom is, miattam lett pozitívabb és hisz abban, hogy lehet még szép az élet, akkor is, ha épp már megint hullámvölgyben vagyunk, vagy inkább mély szakadékban.
- Hát, mert te közben menő X-men lettél. - azért van közös szobánk, sima diákként erre azért gondolom nem lenne lehetőségünk bármennyire is együtt vagyunk, de így igen és ez tényleg jó dolog. Szerettem én a lányokkal egy szobában lenni, nem arról van szó, hogy nem, csak hát egyszerűen jobb ez így. Jobb vele ébredni és vele feküdni, nem pedig csak napközben találkozni, amikor tudunk. Lehet, hogy vannak olyanok, akiknek ez terhes, mert nem jó, ha túl sokat vannak együtt a másikkal, de én soha sem gondoltam így. Én... akarok sokat vele lenni és nincs olyan, hogy túl. Ebben az egészben is az az egyedüli jó, ha mondhatjuk így, hogy legalább vele vagyok. Amikor ott volt a szigeten, nem tudtam róla semmit... hát az komolyan életem legrosszabb két hónapja volt.
A szavaira már csak szélesedik a mosolyom. Ez a jó benne, ez a jó vele, hogy tényleg képes vagyok még a rossz időszakokban is boldogabb lenni mellette, mintha nem vele lennék, mert szeretem, és mosolyt tud csalni az arcomra még egy ilyen helyzetben is. Na persze akkor már nehezen menne, amikor előkerül a nagybátyám, ezt... nem igazán tudom egyszerűen feldolgozni. Örülök neki, hogy nem kellett vele találkoznom, igenis örülök! És most nem értem, hogy miért van itt, de cseppet sem sajnálom, amikor Liam egyszerűen képen veri. Talán... még örülök is neki, hiába tudom, hogy ilyet nem szép dolog gondolni.
- Persze, hozom őket. - bólintok egy aprót, amikor sikerül végre nagyjából magamhoz térni. Azért ez az egész elég rendesen sokkolt, a nagybátyámnak nem kéne itt lennie... nagyon nem, és nem is értem, hogy mégis mi a fenét keres itt, hogy ért ide előttünk. Csak nézem, ahogy lóg a feje lefelé, ahogy Liam viszi be, aztán akkor pakolok le, amikor találunk végre egy irodaféleséget. Van egy poros kanapé, asztal, szék, talán még rádiót is találok, amit meg lehet javítani... talán. - Szerinted hogy kerülhetett ide előttünk? Mi van, ha... más is megtalál? - azok a fickók pl. Bár eddig nem került elő senki, ha lenne más, akkor minden bizonnyal már megjöttek volna, vagy előugranak, amikor Liam leütötte a nagybátyámat. Igazából ez... sehogy se jó, az egészet nem igazán értem.

Scarlett & Liam

- Nem kell hozzá csoda. Vagy… csak egy kicsi. – nem kell azért olyan sok, csak ő meg én, és keresünk valami normális, békésebb helyet, ahol nem kell majd azon aggodalmaskodnunk, hogy mikor szúrják ki, hogy mi nem vagyunk emberek, legalábbis nem átlagos emberek. Nem létezik, hogy a világon ne legyen egy olyan hely, ahol ne legyünk biztonságban. – Minden rendben lesz. Kijutunk innen és… minden olyan lesz, amilyen eddig még nem volt. – szerintem már unja, hogy folyton csak ezt mondom. Minden rendben lesz…eddig semmi sem volt rendben, de én tényleg hiszek abban, hogy előbb, vagy utóbb, de sikerülni fog ez nekünk. Tudom, hogy a dolgok nem alakultak valami jól, mert mindig volt valami, ami miatt megakadtunk, viszont egyik miatt sem álltunk meg, igaz? Maradtunk, visszajöttünk és utána ment tovább minden, és most is ez fog történni. Lehet, hogy ez egy ilyen élet, de sokkal jobb, mintha nem lenne benne semmi.
- Sokat, de minden perc megérte. – abból a huszonhárom évből mindegyiket nem vártam azért,de… sokat vártam és végül is ez a lényeg, nem? Aminek meg kell történnie, az meg is fog, nem lehet sietetni, és ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg. Akartam régen szerelmes lenni, sehogy nem jött össze, és évekkel később, sok-sok évvel később, sikerült. – Összehozzuk majd. Látod, már a birtokon is van saját szobánk, pedig az is elképzelhetetlennek tűnt az elején, nem? – nekem igen, nem hittem volna, hogy ez lesz, de akkor még nem is tudtam, hogy X-Men leszek, csak azt tudtam,hogy maradni akarok, mert most már van, ami ide láncol. – Igen, a kanadai hidakat sem fogom a szívembe zárni. – bólintok vigyorogva a szavaira. Csak viccelek persze, nem akarom annyira komolyan venni ezt, amennyire kéne. Kanada szép hely, csak hát nem éppen a legszebb módon ismerem meg, de… mindegy, a lényeg, hogy itt van velem Scarlett, így sokkal könnyebb mindez.
- De akkor oda a … meglepetés. – rántom meg a vállam mosolyogva. Persze csak viccelek, ez az egész úgy rossz, ahogy van, kivéve a tegnap estét, és Scarlettet. Nem akarok itt lenni, de viszont vele nagyon is együtt akarok lenni. Jobb az, ha ketten vagyunk itt, mintha magunkra maradnánk egy ilyen helyzetben.
- Tényleg csak volt. – mondom komolyabban, és… dühösen. Igen, ezt a fickót már az alapján is nagyon megutáltam, hogy hallottam róla, hát még hogy itt áll… és képes azt mondani mindazon fájdalmak után, amit Scarlettnek okozott, hogy segíteni akar? Ezt nem hiszem el, hogy befogja venni bármelyikünk is. Nem akarom lelőni, mert mégiscsak Scarlett rokona, de… elképesztően jó érzés, hogy leüthetem és látni azt, ahogy elterül a földön. Ezt nagyon is megérdemelte és megtenném még párszor, hogy jobb kedvem legyen, de nem vagyok én brutális, csak… nem igazán kedvelem azokat, akik ártottak azoknak, akiket szeretek.
- De, mintha láttam volna. – mondom, ahogy felnyitom a csomagtartót és egy kis keresgélés után meg is találom. Ezek nem kempingezők voltak, hanem valami hegymászók inkább, mert tele van az egész kocsi ilyen felszerelésekkel, bár még ezek jól jöhetnek. A fickót gyorsan megkötözöm, nem valami nehéz, főleg úgy, hogy nem küzd ellene. – Hozod a kaját meg a pokrócokat? – én meg felkapom a fickót, annyira nem nehéz, és el is indulok a gyártelep felé. Kell legyen itt valami volt munkás szállás, vagy orvosi szoba, ahol meghúzhatjuk magunkat.

Liam & Scarlett

- Bízom benned, és... és remélem, hogy tényleg így lesz, hogy valami csoda folytán lehet rendes életünk. - apró sóhaj csak, de azért mégis csak egy sóhaj, ami kiszökik a torkomból. Tudom én, hogy jobb, amikor bizakodó vagyok, tudom, hogy a pozitív életszemlélet sokkal jobban áll nekem, de nem tehetek róla, azt hiszem az a két nap már elég rendesen betett azért nekem és így még nekem se mindig megy az, hogy pozitív maradjak. - Tudom én, rajta vagyok, hogy visszatérjek az optimista énemhez. - csak hát attól tartok ez valahogy percről percre nehezebben megy. Az a baj, hogy szeretnék bizakodni, tegnap is próbáltam, azt hiszem az is ezt tükrözi, hogy képes voltam a legnagyobb baj közepén is rámászni, de... nem megy a végtelenségig. Túl sok rossz történt már így is és nem merek már annyira bízni abban, hogy tényleg simán visszajutunk a szigetre, mert mi van akkor, ha még sem megy majd? Mi van akkor, ha... megint jön valami nehézség? Eddig jött, valami megakasztott minket és most mitől lenne majd másképp?
- Jó sokat vártál rám, de megérte és örülök neki és... tényleg remélem, hogy idővel eljön majd ez, majd tényleg jó lesz, mert már igazán nem vágyom másra. - csak vele szeretnék lenni, mindig is ezt akartam. Boldog életet azzal, akit szeretek és most meg van rá az esély, csak folyton jön valaki, aki el akarja ezt venni tőlünk, de nagyon remélem, hogy ahogyan ő is hisz benne lesz majd ez még jobb is. Szeretném, ha tényleg szép életünk lenne, ha lehetne családunk és nem kéne azon aggódni, hogy milyen rossz dolgok jöhetnek még, amik minden áron meg akarják akadályozni a boldogságunkat. - Azért Kanadának vannak sokkal jobb részei is, mint a kihalt erők és a... hidak. - halványan mosolyodom csak el. Tudom én, hogy most ezzel csak viccelt és próbálja oldani a meglévő feszültséget és én ezt felettébb értékelem is, sőt én is erre törekszem, de azért jobb lenne egyszer úgy visszatérni Kanadába, hogy mondjuk csak tényleg körülnézni jövünk, nem pedig menekülni mindenki elől.
- Hát akkor meg kell, hogy mondjam sokkal kisebb erőfeszítéssel is elérhetted volna, hogy olyasmi történjen, mint tegnap este. - nem vagyok én azért vele szemben már annyira szégyenlős és visszafogott. Voltam igen, még az elején, amikor abba is belepirultam, hogy megdicsértem a fenekét, de már azért sikerült ezen továbblépni és gond nélkül támadom le, ha épp arra van igényem. Jó persze tegnap éjjel nagyban közrejátszott az adrenalin és a helyzet is, de hát voltunk mi már a sziget utáni felfokozott érzések közepette a zuhanyzóban is együtt, szóval talán ez sem olyan nagy különlegesség, vagy mégis?
- Igen... ő volt. - majdhogynem csak halk suttogás, ahogy kiejtem a szavakat. Nem tudom, hogy kerül ide és főleg nem tudom, hogy a fenébe került ide előttünk, hiszen mi sem tudtuk pontosan, hogy hová is jövünk. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak, vagy mit csináljak, csak rázom a fejemet, amikor megint kérlelni kezd. Nem tudom miért kéne bíznom benne, hiszen ő tette... miatta van minden, csak úgy átadott nekik és Dorothy-nak sem volt jó élete mellette. Nem akarok beszélni vele és nem akarom, hogy itt legyen, de ha elmegy... az is gond, ki tudja, hogy kik küldték ide, hogy nincs-e itt más is, aki vele van. Mégis összerezzenek, amikor Liam arcon vágja és végül egyszerűen csak elterül a földön. Fura érzés, megkönnyebbülés, de közben mégis ott van bennem az a sok kérdés, hogy miért volt itt, vagy hogy mit akart pontosan. Zavaros az egész.
- Fogalmam sincs. Azt hiszem nincs itt más vele, de... nem tudjuk hogy került ide. Nincs kötél a kocsiban? - talán az lenne a legjobb, ha megkötöznénk, mert dehogy tudnám megölni, vagy megöletni, arra nem lennék képes, nem vagyok én olyan, de nem tudom mit akart, hogy került ide. Ha valaki más is tudja, hogy itt van, akkor azt hiszem már végünk lenne, de egyedül jött... csak nem értem, hogy miért.

Scarlett & Liam

- Mindegy, hogy kitudják-e, vagy sem. Megoldjuk valahogy azt is, ha sikerül nekik, rendben? – sajnos… igaza van Scarlettnek. A professzor már rájött arra, hogy mi miért vagyunk mások, miért vagyunk különlegesek, és az emberek is vannak olyan okosak, hogy rájöjjenek erre, és valahogy azt is kitalálják, hogyan tudják ezt megállapítani majd. – Jobban áll neked az, mikor bizakodó vagy. – húzom mosolyra a számat. Nem szeretem azt, ha ilyen … nem azt mondom, hogy pesszimista, hanem, hogy… szókimondó. Mert lássuk be, nagyon is van realitása annak, amit mond, és csak a remény marad nekünk, hogy nem lesz igaza, de… félek, hogy ebben a reményben csalódni fogunk.
- Dehogynem, mást sem akarok, csak ezt az időszakot. – mindenki ezt akarja, nem? Nem csak mi, de… akinek van, mit vesztenie, ezt akarja. Csak az indul háborúba, aki kész mindent feláldozni, de én erre képtelen lennék, főleg azért, mert nem azért élek, hogy háborúzzak, hanem, hogy boldog legyek, és most itt az esélyem rá, kiakarom használni. – És biztos vagyok benne, hogy elfog jönni ez az időszak, csak… várnunk kell, azt hiszem. A jó dolgok mindig váratnak magukra, nekem is huszonhárom évbe telt nagyjából mire megtaláltalak. – mosolygok rá. Anyám mondta mindig azt, hogy a jó dolgokhoz sajnos idő kell, míg a rossz dolgok, villámcsapásként érnek minket. – Igen, úgy van. És közben láthatom is az országot, aminek köszönhetlek téged. – szélesedik ki a mosolyom. Tudom, hogy a helyzetünk nem valami fényes, hogy most már a híradóban is mi vagyunk, de sokkal könnyebb ezt úgy megélni, ha nem akarjuk annyira komolyan venni, mint kéne.
- Akár én is megszervezhettem ezt az egészet, csak a tegnap este miatt… - mondom vigyorogva, de persze komolytalanul. Ha terveznék egy jó nagy meglepetést, azt nem elrablással, börtönnel, halállal, fegyverekkel és vérrel hoznám össze, hanem találnék valami kevésbé… megviselő és fárasztó módot arra, hogy meglepjem őt. – Mi? Ő… ő adott oda azoknak az embereknek? – ezt mondta, nem? Hogy a nagybátyához kerültek a húgával a szüleik halála után, és a nagybátyja csak úgy átadta ezeknek a fickóknak Scarlettet. Lehet, hogy így ismertem meg Scarlettet, de… túl sok minden érte őt emiatt. Komolyan megálljt kell parancsolnom magamnak, mert legszívesebben golyót eresztenék a fickóba. – Hallotta! Menjen innen! – ismétlem meg Scarlettet és ha nem lenne elég egyértelmű a fickónak, hogy mit is akarunk, akkor egy kicsit jobban ráfonom az ujjam a pisztoly ravaszára, hátha így már ért a szóból. Nem akarom lelőni, de nem is akarom itt látni, ha Scarlett nem érzi mellette magát biztonságban.
- Scarlett mondott valamit, tűnjön innen! – most már jóval hangosabban és keményebben szólok a férfihoz, de az nem válaszol, továbbra is csak Scarlettet nézi, ez nekem pedig nagyon nem tetszik. Még, hogy egy hely, ahol biztonságban lehetünk… én nem bízok benne, és Scarlett sem, ez a hely, amit emleget, így szóba sem jöhet.
- Kérlek… - mondja, vagyis inkább hangosan suttogja, ahogy tesz előre egy lépést, én pedig nem várok tovább, előre lépek és még mielőtt bármit is tehetne, a fegyvercsövével arcon vágom, és azonnal eszméletlenül terül el a földön. – Ez most jól esett. – mondom inkább magamnak, mert hát… mégiscsak sok szenvedést okozott ez a fickó a nőnek, akit mindennél jobban szeretek. – Honnan tudta, hogy itt vagyunk? – pillantok Scarlettre a kérdésnél. Nem követtek mindent, de ő… itt várt ránk, mintha tudta volna, hogy hova jövünk. – Mi legyen vele? –bökök a fejemmel a nagybátyja felé. Nem vagyok hidegvérű gyilkos, nem fogom megölni, nem is hinném, hogy ezt kérné, de… rizikót jelent.

Liam & Scarlett

- Én bárkit a világon meg tudok találni, te manipulálod az energiát... szerinted nem tudnák valahogy megoldani, hogy kiszűrjék azt, hogy ki mutáns és ki nem? - az a baj, hogy nem hiszem, hogy csak úgy el tudnánk rejtőzni, hogy sajnos meg van az esély rá, hogy akkor is ugyanúgy megtalálnak, ha megpróbáljuk embernek mutatni magunkat, átlagos életet élni. Nekem még csak nem is olyan a képességem, ami könnyen kibukna. Nem kezdek el szikrázni, ha ideges vagyok, vagy ilyesmi, nem tűnne fel senkinek sem alapból, hogy mutáns vagyok, de ha van valami amivel ki lehet szűrni, akkor az már régen rossz, akkor már egyből bajban vagyunk sajnos. Fogalmam sincs, hogy okos ötlet-e családot alapítani egy olyan világban, ahol a gyerekeinkre ez a sors vár.
- Voltak, de... jöhetnek már egy hosszabb jó időszak is veszély és baj nélkül nem gondolod? - nem mondom, hogy évek, nem várok én túl sokat, de mondjuk legalább pár hónap, annak azért határozottan örülnék. Amikor nincs semmi esemény, nem ragadják el őt egy szigetre, nem rabolnak el minket, senkit se lőnek meg. Van esélyünk arra a nagy családi karácsonyra teszem azt? Amikor mind együtt lehetünk és csak szimplán minden szép és jó? Néha már kezdem feladni a reményt. Tudom, hogy pont én vagyok az, aki mindig a jót látja, de rövid idő alatt megint túl sok minden történt és... talán egy idő után ez még nekem is sok, most egy kicsit sok igen. Már tényleg csak arra vágyom, hogy visszajussunk, hogy végre ágyban aludjunk együtt és minden rendben legyen. Remélem, hogy ez azért nem olyan veszélyesen nagy kérés, talán megtalálnak minket hamarosan, mert... keresnek igaz? - És vigyázunk is magunkra és egymásra. - bólintok egy aprót, de azért még aggódhatok. Mégis csak bármikor szembe jöhet velünk a képünk a tv-ben, vagy bármi hasonló, szóval el is várom, hogy óvatos legyen. Nem lenne hasznos, ha most buknánk le, amikor épp el akar kötni egy kocsit, meglátná valaki és... szóval nem kéne még a helyi hatóságokkal is összetűzésbe keveredni, még ha jó eséllyel mi is jönnénk ki jól a dologból, de sajnos az az esély is meg van, hogy valaki megint megsérül, amit jó lenne elkerülni.
- Szóval azért már megérte igaz? - jó erre azért én sem tudom visszafogni a széles mosolyt. Igen a tegnap este az határozottan nem volt rossz, és ha jól sejtem, akkor elég mély nyomot hagyott benne, de én ennek azért örülök, hiszen naná, hogy mély nyomot akarok hagyni benne, mindegy, hogy mivel. Vagyis... nem mindegy, mert jó dolgokkal, és ez még a rossz körülmény ellenére is jó dolog volt. A röpke jó kedv viszont persze nem tart sokáig, mert amikor elérjük a célt ismerős arc áll meg előttünk és nekem fogalmam sincs, hogy mégis hogy a fenébe került oda és... hogy mit akar. Segíteni? Nehezen hiszem el, hogy mit ne mondjak. - A nagy... bátyám. - bököm ki még mindig elkerekedett szemekkel, de eszem ágában sincs szólni, hogy engedje le a pisztolyt, mert hát... nem épp olyan ember áll előttünk, akit szeretnék, vagy akiben bízom. - Hogy akarnál segíteni? Soha nem segítettél... tűnj el innen! - nem hiszem, hogy segíteni akar, én legalábbis nem hiszek neki, de ennek ellenére még sem moccan meg, pedig én nem akarom, hogy itt legyen, nagyon nem.
- Láttalak titeket a tv-ben, felismertelek Scarlett és... tényleg segíthetek. Elvihetlek titeket oda, ahol nem esik bajotok. - Liamre nézek és csak megrázom a fejemet. Nem hiszek neki és nem akarom, hogy itt legyen. A nagybátyám azt hiszem nem tudnék ártani neki, de... akkor sem akarom, hogy itt legyen, mert soha nem tett értem semmi jót, akkor most miért tenné?

//Gratulaaa!!!//

Scarlett & Liam

- Miért is ne? Nincs ránk írva, hogy mutánsok vagyunk, igaz? Szerintem élhetünk ott, csak… nem szabad megmutatnunk másoknak, hogy mik vagyunk. – mert sajnos nem hinnék el azt az egyszerű tényt, hogy nem akarunk nekik ártani. Az ember, amit megtudja, hogy mi mutánsok köztük járunk, egyből támadásokat fog intézni, mert látják bennünk azt, amik ők nem lehetnek. De nem csak ez, nem csak az irigység fogja táplálni a tetteiket, hanem a félelem is, mert félne, hogy mi lesz, ha úgy döntünk, hogy mi jobbak vagyunk náluk. Én személy szerint nem akarok harcolni, csak élni boldogan és kész, de ez aligha adódhat meg és pont ezért nem tudhatják meg mifélék vagyunk.
- Nem tudom miről beszélsz, ennél voltak már rosszabb napok is nem? – nézek rá mosolyogva. Ott volt például az az időszak, az a… másfél hónapos pokol, mikor még csak nem is láthattam őt. Most látom, most itt van velem, megérinthetem, megszólíthatom, és ez máris sokkal jobbá teszi ezt az egészet. Nem valami jó ez a mostani helyzet, ez tény, de ezen is túljutunk és ezt is legyőzzük majd. A többiek valószínűleg azért sejtik már, hogy vissza kellett volna érnünk és előbb-utóbb, de remélem inkább előbb, megkeresnek és megtalálnak minket.
- Meg is sértődnék, ha ellenkeznél. – mondhatni már hozzászoktam ahhoz, hogy nem ágyban alszom, de csak mondhatni, mert nem ez az igazság. A sziget után elég fura volt újra ágyban feküdni, de Scarlett mellett nem volt nehéz újra megszokni, és most megint kezdődik ez. Mutánsok vagyunk, nálunk a nyugodt és békés élet nem ugyanazt fedi, mint amit az átlagember ért ez alatt. – Már meg is menekültünk a közvetlen veszélytől, most már csak…vigyáznunk kell magunkra. – és egymásra persze. Nem azt mondom, hogy már nincs baj, mert ez hatalmas túlzás lenne és szerintem ez már a hazugság kategória is, de… nincs akkor baj, mint volt mondjuk a nap legelején. – Óvatos a becenevem. – mosolygok rá, még mielőtt kiszemelném és feltörném az új autót. A kamerát ami figyel persze addig kikapcsolom, nem kell hozzá túl sok idő, néhány másodperc az egész, ha ez ember nem tudja mit keres, akkor igazából még csak észre sem veszi ezt a kihagyást. – Azért a tegnap sem volt olyan rossz…. – mondom vigyorogva. Persze, tudom én, hogy mire érti, és úgy valóban jobb lesz ez a mai este, már ha nem találnak meg minket előbb, de erre sajnos nem látok valami nagy esélyt, pedig én lennék az egyik legboldogabb, ha most jönne egy ismerős arc és kivinne minket innen.
- Hé, minden… - rendben, akarnám mondani miután kiszállok és meghallom a földre hulló szatyor hangját, és egy pillanatra én is meglepődöm a fickó láttán, aki pár méterre áll tőlünk, de egy pár pillanattal később már a pisztoly a kezemben is van és a férfira szegezem. – Ismered őt? – kérdezem Scarlettől, de a fegyvert továbbra is a férfira irányítom. Nem tudom ki lehet ez, de látszik Scarletten, hogy ismeri, különben ennyire nem döbbent volna meg azon, hogy látja. A kérdés csak az, hogy ki ez, és bízhatunk-e benne. Én nem ismerem, nem bízom benne, de Scarlett… talán máshogy van vele.

// 500. hsz *-*//

Liam & Scarlett

Tudom, hogy szeret, ahogy nekem is ő mindennél fontosabb. Vagyis... jó ott van a húgom is, de azért mégis csak más egy szerelem igaz? Nem lehet egy szintre hozni, vagy egymás elé, vagy után helyezni őket, egyszerűen imádom mindkettejüket és tudom, hogy ez sosem fog elmúlni. Hogy honnan? Egyszerűen csak így érzem, amikor rá nézek, amikor megfogja a kezem, vagy szimplán csak mellette fekszem, amíg el nem alszunk és csak a szuszogását hallgatom. Lehet, hogy nincs sors, lehet hogy nem léteznek elrendelt dolgok, de én mégis úgy érzem, hogy esetünkben erről van szó, hogy nekünk... nekünk együtt kellett lennünk, nekünk egymásra kellett találni akkor annál a padnál, hogy megmenthessük egymást, mert bár azt hiszi, hogy neki volt rosszabb, de ő is nagyon sokat segített nekem, hogy jobb életem legyen, hogy végre megtapasztaljam milyen is igazán élni, hogy milyen szeretni.
- Te hiszel benne, hogy lehet rá esélyünk, hogy ott éljünk? Abban a házban együtt, családként? - én azt hiszem kezdek egyre inkább elbizonytalanodni, hogy vajon van-e rá akár csak egy kis esély is. Szeretném és nagyon fájna, ha végül nem teljesülne, de... de vajon lehetséges? Ez a világ nem a nyugodt életnek lett teremtve, nem családnak, nem arra, hogy békében éljünk, mert bárhol megtalálhatnak, bármikor valaki bánthat minket és keresztbe húzhatja a terveinket és... nem lenne butaság gyereket szülni egy ilyen világba?
- Ez az egész tarthatatlan, de legalább kaját szerezzünk. - mosolyodom el halványan. Tényleg legalább az valami lenne. Még mindig nem tudjuk, hogy megtalálnak-e minket egyáltalán, vagy hogy mikor. Az is lehet, hogy valami miatt nem megy nekik, vagy... ki tudja. Eddig nem bukkantak a nyomunkra, pedig kereshettek, de valami lehet hogy akadályozza őket. Biztos vagyok benne, hogy Dorothy és Reiner mindent megtesznek azért, hogy újra velük legyünk, de még nem bukkantak fel hirtelen a semmiből, ennek pedig valami oka biztos, hogy van.
- Hetekig? Na jó, akkor hetekig, nem ellenkezem, maximum órákra mozdulok ki a szobából. - tényleg jó lenne ágyban aludni, kényelmesen, melegben. Azért az elmúlt éjszaka nem volt éppenséggel tökéletes és nem tudjuk, hogy a mai hogy alakul majd. Egyáltalán nem biztos, hogy ma megtalálnak, lehet hogy még itt ragadunk, vagy ki tudja, hogy mi vár ránk, és hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Nem akarok abban reménykedni, hogy ma már ágyban alszunk, ha egyszer a végén kiderül, hogy esély sincs rá. Már azt hiszem annak is örülni kell, ha nem leszünk veszélyben, és nem azt kell nézni, hogy mennyire kényelmes az a gyártelep, ahol majd meghúzzuk magunkat. Meleg minden bizonnyal ott sem lesz, de... legalább már van pokrócunk. - Mindig vigyázok és te is légy óvatos. - pusszantok még oda a szájára, hogy aztán eltűnjek a bolt felé. Szerencsére sikerül ezt legalább zökkenőmentesen intézni, azt hiszem már ez is valami, ennek is örülni kell, mert mostanában nem sok minden megy normálisan. Az autósüldözés, meg a zuhanás a hídról, a lábam megvágása, hogy meglőtték... egy kicsit azért azt hiszem lehetnénk szerencsésebbek. - A pokróc az jó, akkor ma jobb esténk lesz, ha nem találnak meg minket. - mosolyodom el, miután hátrapillantottam, csak aztán fordulok vissza előre miután már letettem a bevásárolt kajákat is. Legalább már sima az utunk a célig, azt hiszem ez is valami mindezek után. Nem sokára már a célállomáson parkolunk le. Elég kihalt a hely, és most napközben még annyira talán nincs hideg, bent pedig legalább szélvédett minden, megteszi. Rémes, hogy egyelőre csak várhatunk, mert nem tudni mennyi idő alatt tudjuk majd megjavítani a telefont, ha van egyáltalán valami használható készülék.
- Oké, akkor azt hiszem először egy... - szállok ki a kocsiból és vágom be magam mögött az ajtaját, és kb. bent is ragad a szó ebben a pillanatban, mert ismerős alakot látok meg tőlünk pár méterre. Fogalmam sincs, hogy került ide, hogy miért van itt, de hogy tudom ki az látszik abból, hogy az eddig a kezemben lévő szatyor most a földön köt ki. - Scarlett... segíteni jöttem... segíteni nektek. - én még is csak dermedten állok és nézem az ismerős alakot, akiről egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy tényleg... segíteni jött és egyáltalán hogy talált meg minket?

Scarlett & Liam

- Igen, szeretlek, jobban, mint bármit, vagy bárkit. – nem mennék el, soha. Tudom, hogy akkor ez nem volt ennyire egyértelmű, mert nagyon a dolgok elején jártunk és nagyon gyorsan is történt minden, de… én akkor is szerettem már, csak az idő és még sok minden más ellenünk volt. De most már itt vagyunk, mindketten, átvészeltünk már ezt-azt, ezt is átfogjuk, együtt, mert nélküle egy tapodtat sem fogok innen elmenni sehova sem. Vagy együtt, vagy sehogy, igaz? Szeretem őt, és ehhez hozzátartozik az, hogy legyünk akármilyen mélyen a bajban, soha nem fogom magára hagyni. Ő az életem, nélküle elvesznék, ezt neki is tudnia kell.
- Nem, tényleg nem lesz könnyű, de együtt menni fog. – mosolyodom el biztatóan, ahogy a keze után nyúlok. Együtt menni fog, mennie kell, mert akármilyen rossz is legyen a világ, én nem akarok belőle semmit sem. Nekem nem kell harc, én nem vágyom erre, de tudom, hogy elkerülhetetlen. Viszont részt venni benne… az már más dolog. Én Scarlett életének a részese akarok lenni. – Nincs is olyan messze az a tengerparti ház. – nem, tényleg nincs, még ha talán most úgy is tűnik, hogy nagyon messze vagyunk tőle. Olyan életünk lesz, amilyet érdemlünk, mindent megfogok tenni, hogy ez így legyen.
- Akkor jó, ne is halld meg soha! – mosolygok rá. Tudom én, hogy… hogy mit érez, de meg van annak is az esélye, hogy előbb-utóbb de úgy érzi majd, hogy túl sokat van velem, nem? Remélem, hogy nem, mert én akármennyit vagyok vele, csak többet és többet akarok, nem szeretném, ha ez máshogy lenne.
- Nem, tényleg nem, úgyhogy szerzünk valami kaját, mert ez így tarthatatlan. – oké, menekülünk, de nem kell éhen halnunk és csont soványra sem fogynunk, igaz? Én is elkezdtem már kicsit szédülni, nem is érzem magam annyira a toppon, jót fog tenni egy kis pihenés, na meg kaja és víz, az mindig jól jön.
- Napokig? Hetekig, és ha ezek után még ugráltatnak… - csóválom meg a fejemet mosolyogva. Nem így fogom én ezt fel persze, ha szükség van rám, akkor nyilván teszem azt, ami tőlem telhető, de amint visszaértünk, mert visszafogunk, nem akarok mást, csak Scarlettel lenni és pihenni, jó sokat pihenni, mert ez a nap, és az előző sem alakult valami jól, és nem is fog, amíg végre ki nem jutunk innen. Abban pedig biztos vagyok, hogy már keresnek minket. Ren, vagy Dorothy, valakinek fel kell tűnjön, hogy akárhol is vagyunk, de nem ott vagyunk ahol kéne lennünk. – Jó, rendben, de… vigyázz, oké? Sikíts, ha kellek! – tudom, hogy ez csak egy benzinkút, és, hogy általában nem veszélyes hely, de most mi egy elég kényes helyzetben vagyunk és félek már őt néhány percre is elveszteni, de most muszáj, mert így gyorsabban megvagyunk, és kitudja, hogy erre a pár percre mennyire lesz majd később szükségünk. Amint bement, én már a kiszemelt autó felé is lépek. Régen is esett már meg, hogy törtem fel autót, most, hogy a képességemet tudom is használni, gyerekjáték az egész, pár pillanat alatt megvagyok, még csak a kulcs sem kell, hogy elindítsam az autót, de úgy tűnik valaki a közeli motelben aludhat, csak itt parkolta le a járművet, mert ahogy lehajtom a napellenzőt, az ölembe is esik a kulcs. Odahajtok a kocsival Scarlett mellé, hogy bepattanhasson mellém, és mosolyogva nyugtázom, hogy semmi baja nincsen, és kaját is tudott hozni. – Már éhen halni se fogunk, és egy olyan negyedóra-félóra és megérkezünk a gyártelepre. – mondom miközben rátaposok a gázpedálra és folytatom az utunkat a cél felé. – Van ott hátul két meleg pokróc, úgyhogy… szerencsénk van, fázni sem fogunk. – úgy látszik valami kempingező családtól lophattuk el az autót, de sebaj, a pokrócra nekünk most nagyobb szükségünk van, mint nekik.

Liam & Scarlett

- Tudom, szeretsz... már biztosra tudom. - az volt akkor a nehéz, hogy még az elején jártunk és tényleg nem voltam teljességgel biztos benne, hogy szeret, hiszen azért én nem tartom magam olyan nagy számnak. Vannak nálam sokkal többek, vannak olyanok, akik érdekesebbek nálam, akik sokkal tájékozottabbak és többet tudnak az életről, én pedig tényleg azt hittem akkor, hogy neki ez azért számít és egy dögös motoros bige... De már tudom és nem is hinnék el róla soha semmi rosszat, se egy pletykát, se semmit. Nem érdekel, hogy ki mit mond, nem érdekel az sem, hogy mások mit sugallnak, csak az a számít, hogy szeretem, igazán és mélyen és ő is engem, az összes többi teljes mértékben lényegtelen. Ezt is pont e miatt fogjuk tudni megoldni, mert... egyszerűen muszáj, mert olyan sok rossz ért már mindkettőnket, hogy igenis jár nekünk a boldogság, vagy a boldogság hevenyészett utánzata, de akkor is jár.
- Tudom és azt is, hogy nem lesz könnyű és talán... nem is sikerül sosem, de... azt hiszem nem érdekel talán még az sem. Ha veled vagyok az nekem tökéletes. - tudom,hogy mik a vágyaim, neki is elmondtam. A tengerparti kis ház, de nem biztos, hogy sikerül, egyáltalán nem és ha nem, hát ez van. Nekem csak az a lényeg, hogy vele legyek és nem az, hogy minden tökéletes legyen, minden körülmény, csak hogy ő ott legyen. Tudom én, hogy milyen életünk van, tudom, hogy milyen a világ, amiben élünk, hogy mutánsok vagyunk és hogy talán ez csak még rosszabb lesz, de amíg együtt vagyunk nem lehet komoly baj. Most is megúsztuk, vagy... meg fogjuk úszni és ez a lényeg.
- Ezt meg sem hallottam! - hogy megunnám őt? Erre semmi esély sincs, soha, komolyan mondom! Szeretem, mindennél jobban, ha pedig valakit szeretsz, akkor nem unod őt meg semmilyen körülmények között sem, én is így vagyok ezzel. A szavaira végül csak bólintok egyet, és még egy ölelést is kap, egy röpkét, mielőtt beszállunk a kocsiba. Tudom én, hogy most nem húzhatjuk az időt, de... de attól még muszáj ezt megtennem, nem ezen a fél pillanaton múlik. Nem vagyok a terhére, de azért örülnék, ha időnként sokkal többet tehetnék annál, mint ami igazából belefér, sokkal-sokkal többet, ha erősebb lennék, keményebb, gyakorlottabb ebben az egész... zűrös életben.
- Az a chipsz tényleg nem volt elég tegnap este. - azért is ittam bele megint majdnem a teába, mert hát no azért megkorran időnként a gyomrom. Nem mondom, hogy olyan durván nagy étkű lennék, de ennyi idő után én is eléggé éhes vagyok, arról nem is beszélve, hogy mindkettőnknek kéne pótolni a vérveszteséget is, ami éppenséggel nem volt kicsi, ahhoz pedig enni és inni kell, hogy az ember tényleg rendbe jöjjön.
- Igen, megoldjuk és aztán ki se jövünk a meleg szobából és a puha ágyból napokig. - mosolyodom el. Nem hiszem, hogy ezek után azonnal valami küldetésre kellene mennie, annyira azért nem lehet senki se hajcsár. Meg kell oldani a mostani gondokat, aztán kipihenni az elmúlt napokat. Talán már most is keresnek minket, csak hát egyelőre nem állhatunk meg egy helyben. Dorothy biztosan szólt, hogy eltűntem, az nem létezik, hogy neki nem tűnt fel. - Ühüm, megoldom. - bólintok és azért még kap egy puszit a szájára, mielőtt elszakadnék tőle. Azért ilyen helyzetben folyton ott az emberben a félsz, hogy talán nem jut vissza azonnal, hogy... baj történik, de végül nem. Végül csak sikerül úgy kilépnem a bolt ajtaján, hogy a pénz nagyját elköltöttem, de legalább van nálam egy szatyor nagyjából normális kajákkal. Két szendvics nem sok, de az sajnos drága, hoztam inkább sima kenyeret, no meg kekszeket, az azért laktató, de olcsó. Körbepillantok, hogy meg van-e már a kocsi, és ha igen, akkor pattanok is be, mielőtt még valaki kiszúrna minket, ki tudja, hogy a boltban nincs-e teszem azt kis tv.

Scarlett & Liam

- Igen, tudom, de akkor ott… ez nem fordult meg a fejemben. – nem hittem volna, hogy utánam jön, és azt sem, hogy megkeres majd. Örültem, hogy találkoztam Larival, de ha tudom, hogy Scarlett utánam jön, akkor még véletlenül se mentem volna el egy motelbe, mert… eltudom képzelni milyen érzés lehetett ez neki. – Sajnálom, tényleg sajnálom. – mást nem is igazán tudok tenni, ugye? Ha nem találkozok Larival, akkor is visszamentem volna minden bizonnyal, ez az egész maximum csak gyorsított a dolgokon. Az ember csak akkor tudja, hogy mennyire jó dolga volt, ha hirtelen minden a feje tetejére állt. Én is ezt tapasztaltam. – Szándékosan soha. Ilyen… nem lesz többet. – már bántottam. Mikor leléptem, mikor azt hitte, hogy Lari több, mint ami, és még a gyengélkedőre is jutott miattam. Én nem akartam bántani, ez az egész csak… így alakult, és lehet ezt a szerencsétlenségre fogni, de én voltam az, aki az egészet beindította.
- Mindent megteszek, hogy normális életünk lehessen. – ezt megígérem, és ezt komolyan is gondolom, láthatja rajtam. Akármi is lesz, akármilyen is lesz az életünk, minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy az életünk ne a harcból és a folytonos túlélésről szóljon. Ő ennél jobbat érdemel, sokkal jobbat, én pedig szeretném neki megadni. – De… nem lesz könnyű. Mutánsok vagyunk, nem fognak soha úgy tekinteni ránk, mintha egyek lennénk közülük. – néhányan talán igen, de kevés ilyen kivétel lesz sajnos. Nem akarok harcot, nem akarok vérrontást, de ha ez következne be, megfogom védeni azt, és azt, aki fontos nekem, kerüljön ez bármibe is.
- Csak meg ne unj engem. – mosolygok rá. Néha azért elgondolkodok azon, hogy mégis miként marad még ideje saját magára is. Sokat van velem, és ez nem gond, sőt, én nagyon örülök neki, de nem szeretném, ha rám unna. Tudom, hogy az élete nem csak körülöttem forog, de… én akarom a legtöbbet belőle. – Sehol nem lennék nélküled, érted? – nem akarom, hogy már csak ennek a gondolata is megragadjon a fejében. Nincsen terhemre, és egyáltalán nem gondolom azt, hogy keveset segítne nekem. Miatta vagyok most itt, miatta megyek tovább előre, bármi is történjen. Ő az én hajtó erőm, és sokkal többet segít, mint hinné.
- Igen, és kéne valami kaját is szerezni majd valahonnan, mert… az éhenhalás sem valami kecsegtető dolog. – majd maximum megállunk az új autóval valami benzinkútnál. Pénzünk ugyan nincs, de könnyen lophatunk valami kaját, csak kikapcsolom pár pillanatra a kamerákat és már meg is vagyunk, fel sem tűnik majd senkinek a dolog.
- Igen, ebben te vagy a jó. Ez már majdnem úgy hangzik, mint egy terv, igaz? – nem olyan kidolgozott, de nem is kell annak lennie, a lényeg, hogy végre valahogy sikerüljön megszabadulnunk azoktól, akik üldöznek minket, mert rövidebb ideig ez így még elviselhető, de hosszabb időre itt ragadni… az már veszélyes lenne. – Ez is igaz. Látod, hamarabb lelépünk innen, mint hinnénk. – csak találni kell egy olyan helyet, ahol nem okoz gondot a landolás, mert mindenképpen el kéne nekünk egy gyors mentőakció. Sokat nem kell menni, hogy találjunk csere autót, mert pár perc után máris sikerül egy benzinkutat megpillantani, ahol persze megállok, de még mielőtt kiszállok kicsit körbenézek a kocsiban és mosolyogva nyújtom Scarlett felé a pénztárcát, amit most találtam. – Nincs benne sok, de… valami kaját biztosan tudunk venni. Bemész, amíg én… lopok egy autót? – így gyorsabb. Mindenesetre az autót leállítom, a kulcsot az ülésre dobom és máris gyorsan felmérem a környéket valami teljesen átlagos, de megbízható autó után keresve. A kamerát persze kikapcsolom, amíg feltöröm az autót, nem valami nehéz, mondhatni gyakorlott vagyok már benne, úgyhogy nincs is már hátra, minthogy Scarlettet bevárjam, ha még nem jött volna ki .

Liam & Scarlett

- Ez fura érzés... tudod azért örültem volna, ha jobb neked, csak nem akartam, hogy mástól legyen jobb. Ez valahol... egészséges önzés talán. - mert ennyire lehetek önző igaz? Azt szeretném, hogy neki miattam legyen jó, nem pedig valaki más miatt, főleg nem egy dögös motoros bige miatt egy motelben. Nekem tényleg csak az számít, hogy ő rendben legyen, ezért nem akartam, hogy elmenjen és ezért vártam meg, amíg észhez tér. Reméltem, hogy észhez tér legalábbis, mert hát nem volt az biztos, hogy visszajön. Azt hiszem azért is mentem utána, hogy tudjam, hogy hol van, hogy hogy van, de nem kötelezhettem rá, hogy velem legyen. Így a jobb igaz? Hogy magától jött rá, hogy neki velem jobb, nem pedig azért mert én erőltettem rá magamat. - Tudom, hogy sose bántanál szándékosan, csak... így alakult. - jót akart nekem azzal, hogy távol tartotta magát tőlem, tisztában vagyok ezzel. Az ember sajnos nem tökéletes és nem mindig teszi azt, amit igazán kellene, hogy tegyen, ami tényleg jó, de... nem számít, elmúlt, most minden jó csak ebből a kalamajkából kéne valahogy kijutni újabb sérülések nélkül.
- Szóval... szerinted is esélytelen, hogy valaha is normális életünk legyen igaz? - azért valahol mélyen próbáltam még ebben reménykedni, de ezek után azt hiszem végképp értelmetlenné vált a dolog. Nem jutunk előre, nem lesz ez már sehogy se jó, akármennyire is szeretném, akármennyire is küzdünk érte. Mintha csak... nem is tudom, az élet mindig keresztbe tenni, mintha nekünk nem járna igazi boldogság. Nem arról van szó, boldog vagyok vele, egyszerűen csak lehetnék boldogabb is, ha nem kéne attól félnem, ha kilépek az utcára, hogy valaki... bántani fog engem, vagy valakit, akit szeretek. A szavaira már csak elmosolyodom. Nekem azért akkor is az a fontosabb, hogy neki jó legyen, nem akarom, hogy olyasmi nélkül éljen, ami többé, teljesebbé teszi az életét, és ha ez most a x-menség, akkor az, elfogadom, mert ez a dolgom, hogy boldognak akarom látni nem igaz?
- Betegség nélkül is kérdés nélkül ápollak. - nem kell e miatt betegnek lennie, és megsérülnie sem. Egyébként is vele vagyok én legszívesebben állandóan, nem kell azért betegnek lennie, hogy ezt még többet tegyem. Ennél többet már szinte nem is lehet, a végén még belefárad abba, hogy folyton a nyakán lógok. - De akkor se túl sokat segítek neked. - azért egy kicsit lebiggyed a szám. Nem is mondana mást, hiszen szeret, de attól még nem kellemes ez az egész, mert hát... lássuk be többet is tehetnék, ha több erőm lenne, vagy jobb lennék ebben a harcolunk, menekülünk dologban, csak hát sajnos nem vagyok benne jó.
- Eddig is vigyáztunk, úgyhogy ez nem is kérdés. - és azt is tudom, hogy nem szabad bízni másokban, senkiben sem, itt pedig nem igazán ismerünk senkit. Nem tudom még hol húzhatjuk meg magunkat, de valahol muszáj lesz, amíg meg nem találnak minket... mert nem akarok itt ragadni és főleg nem akarom, hogy bármelyikünk sebével komolyabb gond legyen. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy tegnap óta sikerült egy zacskó chipset megenni, az azért nem túl laktató.
- Ez jó ötlet, ott meghúzhatjuk magunkat és ha nem működik a telefon... majd csak sikerül valahogy összeraknom. - végül is én ehhez értek, csak oda kell koncentrálnom, legalább nekem is lenne végre valami hasznom, azért azt tényleg értékelném végre. - A gyártelepen lehet nagyobb hely, vagy egy háztető. - bestia oda is le tud szállni, vagy ha már itt vannak, akkor Gabriel felvihet minket akár leszállás nélkül is, hogy gyorsan eltűnjünk végre innen, szóval irány a kocsi. Én foglalkozom a térképpel, amíg nem találunk egy csere kocsit. A navigálás már egészen jól megy.

Scarlett & Liam

- Nem… nem segített. Nem lettem jobban Scarlett. – nem, mert ahhoz ő kellett volna, Lari nem tudja őt helyettesíteni, soha nem is tudta. Nem is tudja senki sem, az az igazság. Szeretem Scarlettet, ő a legfontosabb nekem az életben, és akármit teszek, ezt soha nem tudom elfelejteni, és nem is akarom. – Csak megértettem, hogy kellesz nekem. – tudom, hogy hülye voltam, amiért elmentem aznap, és még most is rosszul érzem magam miatta, de visszajöttem igaz? Már egyből visszaakartam menni, de kényszerítettem magamat, hogy ne tegyem meg. Tényleg azt hittem, hogy így lesz a legjobb, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. – Nem akartam, hogy rosszul érezd magadat. – ezt akartam a legkevésbé. Én csak tényleg úgy éreztem, hogy nagyobb biztonságban van, ha egy kicsit elmegyek. Megöltem egy embert, őt is bántottam, én csak… ezt éreztem akkor helyesnek, de utána megértettem, hogy nem így kellett volna cselekednem és visszamentem. Szerencsére nem volt még túl késő, mert ha mégis az lett volna… abba bele se merek gondolni.
- Igen, vagy ha nem is lenne semmi rossz, de… sajnos ez lehetetlen. – és nem csak azért, mert az élet ilyen, kegyetlen, és folyton csak próbára tesz minket. Hanem azért sem, mert mutánsok vagyunk, nekünk mindig nehezebb lesz. – Számítanak, de tudok nélkülük élni. – nem halok bele abba, ha nem vagyok X-Men, viszont ha Scarlettet elveszteném… szerintem pont elég lenne a szívemen ezzel ejtett seb, hogy bele is haljak. Elég csak egy pillanatra elképzelnem, hogy ez az utolsó napom az életben, és máris tudom, hogy mi az, ami nélkül nem tudnék élni. Itt van mellettem.
- Ezt el is várom, a végén még direkt megbetegszem. – mosolygok rá. Na jó, azért azt csak nem, de ha már annyira rosszul vagyok, hogy az ágyat kell koptatnom, akkor el is várom, hogy ápoljon, elvégre én is megtenném, igaz? De akárhogy is lesz, nekem mindenképpen el kéne még látogatnom a gyengélkedőre is, ha visszaértünk, és Scarlett lábára is rá kéne nézni egy orvosnak. – Ne mondd ilyet, rendben? Soha nem leszel a terhemre. Most sem vagy,és nem is leszel. – ezt most azért komolyabban mondom már neki. Eszébe se jusson, hogy valaha is teher lesz nekem, ez esélytelen.
- Tudom, de… vigyázzunk a másikra jó? – nehezebb, az lesz, mert így most már esélyünk sincsen elhagyni az országot. Nem tudunk átszökni a határon, és törvényes úton pedig ha odamegyünk, máris megbilincselnek minket. Kanadában körözött bűnözők lettünk, soha nem hittem volna, hogy valaha is viszont látom majd az arcomat a tévében, de ha van egy kis szerencsénk ,akkor eljut ennek a híre a birtokra. – Akit nem ismerünk, abban nem. – rázom meg a fejemet. Persze, egy kedves öreg néni, de nem ismerjük, azt sem tudjuk mióta adják már a tévében az arcunkat, ha a néni látta, akkor hívhatta volna már a rendőrséget, hiszen az ajtóban is mondhatta volna, hogy nincs telefonja, és… senki nem enged be vadidegeneket a házába, hogy teával kínálja őket. Ez túlságosan is mesébe illő. – De, igazad van, ezt fogjuk tenni. Így már…esélytelen, hogy átjussunk a határon. – adok neki igazat, majd körülnézek a kocsiba még mielőtt elindítanám a motort, és örömmel nyugtázom, hogy van térkép a kocsiban. – Figyelj… elmegyünk most idáig, ez valami gyártelep lehet. Autót cserélünk, mert körözni fogják a rendszámot is, ha megtudják, hogy ezt elloptuk, ott kell találjunk egy telefont, és ha minden jól megy, megtudjuk beszélni a professzorékkal, hogy találkozzunk valahol, ahol felvehet minket Bestia. – csak valami nagyobb terep kéne, ahol le is szállhat a gép. Közben persze már elindultam, hiába van pár óra előnyünk, könnyen elveszíthetjük, ha nem figyelünk.

Liam & Scarlett

- Tudom én, csak hát... gondolom ő akkor jobban tudott segíteni. - vagy legalábbis úgy tűnt abból, hogy elment. Én akartam tényleg, de előlem végül inkább elmenekült és hát nem tehetek róla azért ez elég pocsék érzés volt. Aztán tudni, hogy mással van együtt, hogy talán más tud neki inkább segíteni és nem pedig én... na úgy csak még rosszabb lett. - Azért valahogy még ugyanannyira rossz érzés volt, de... nem számít, az a lényeg, hogy végül visszajöttél hozzám. - nem érdekes, hogy elcseszte, tudom, hogy így volt, de akkor is az a fontos, hogy most viszont már együtt vagyunk és hogy már sose menekülne így el semmi elől sem. Előlem meg főleg. Én sosem fogom őt hibáztatni a miatt, ha valami rosszul sül el, ha valami miatt bajba keveredik. Szeretem, ha a képességét nem tudja uralni, akkor majd azt is megoldjuk, mert az a fontos, hogy együtt legyünk, ahogyan most is. Együtt mindent át tudunk hidalni akkor is, na nehéz.
- Azért ezt így elég nehéz nézni, néha nem lenne rossz, ha egy kicsit hosszabb ideig is jó lenne, nem? - mert hát túl sok jót még nem kaptunk. Ott volt a sziget, ott volt az, amikor önként ment el, mintha csak esélyünk se lenne rá, hogy tényleg egy kicsit hosszabb ideig is nyugalmunk legyen, pedig azért én nem lennék morcos, ha így lenne, ha csak simán kiélvezhetném, hogy szeretjük egymást és kész, minden baj nélkül. - De attól még azok is számítanak. - mosolyodom el. Tudom én, hogy én vagyok az első neki, ahogy ő is nekem, de az is fontos, hogy mit szeret még. Nem akarom, hogy bármit is feláldozzon miattam, mert azt igenis később megbánhatja. Ha ő szeretne X-menkedni, akkor tegye azt, én pedig majd remélem minden alkalommal, hogy nem esik baja. Erős, tudom, és bízom benne, hogy mindig vigyáz magára, hiszen most is mindent megold igaz? Kijutottunk és ez egyértelműen neki köszönhető. Én... néha tényleg úgy érzem, hogy csak egy kolonc vagyok a nyakán, akit próbál megmenteni, pedig lehetnék több, lehetnék erősebb is, tényleg jó lenne, de hát... mit tehetnék? Nem olyan egyszerű ez, fejlődni, harcossá válni, én valahogy nem annak születtem.
- Végül is, ha már megúsztuk ezt, akkor ápolhatlak, még ha beteg is leszel. - és az nem is kérdés, hogy megtenném, ápolnám őt bármikor, bármennyit, akármilyen baja is lenne. Ez a lényege annak, ha valakit szeretsz és együtt vagy vele igaz? Hogy a bajban is vele vagy és az sem rettent el, ha rosszul van, vagy beteg, én pedig tényleg mindig minden körülmények között vele leszek. - Azért főleg te, de... próbálok nem nagyon a terhedre lenni. - tudom én, hogy olyan sokat nem tettem hozzá ehhez az egészhez. Nem tudok lőni, nem tudok vezetni és még meg is vágtam magam a kocsi üvegével, valahogy nem érzem magam profinak helyzetmegoldás terén, bármennyire is igyekszem, pedig tényleg nagyon igyekszem ám.
- Kezdek határozottan félni, hogy... ez csak egyre nehezebb lesz. - itt vagyunk Kanadában, évek óta először jöttem ide vissza, és most sem önként és nagyon-nagyon el akarok tűnni innen. Azzal, hogy még a tv-be is bekerültünk hogyan oldhatnánk meg ezt az egészet? Egyre nehezebbnek tűnik... túlságosan nehéznek. Már a kezemben a csésze, amikor végül megállok a mozdulatban. Igaza van, butaság lett volna. Én csak... nem is tudom, túlságosan naiv vagyok és éhes és fáradt és jól esett volna az a tea. Megsemmisülten állok fel. Sosem gondolnám, hogy egy idősebb néni is ilyet tehet, tényleg feladott volna minket? Tényleg vajon ártott volna azzal a teával? - Szóval... senkiben sem bízhatunk. - bököm ki, amikor már az ajtón kívül vagyunk. Hát irány a kocsi, de hogy hogyan fogunk kijutni az országból, azt még mindig nem tudom. Nem tudjuk ki van velünk és ki ellenünk, akkor mégis mit tehetnénk? - Ha eltűntünk, szerinted nem lehet, hogy már keresnek minket? Talán... elég ha meghúzzuk magunkat valahol. - a professzor megtalál, ha akar igaz? Ott a Cerebro, pont erre van, de addig el kéne érni, hogy ne kapjanak el minket, és ahhoz kell valami biztos hely.

Tárgy: Re: Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!

» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Scarlett és Liam
» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - Irány Atlanta!