Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!

First topic message reminder :

Liam & Scarlett

Értem, hogy érti, és ezért nem is tudok mást, csak mosolyogni. Nem is akarok sokáig élni, sőt a legtökéletesebb élet az lenne, ha mi ketten egyszerre távoznánk akkor, amikor már nincs értelme az életnek. Nem akarok öregen feküdni és nem csinálni semmit, miközben mások látnak el és már az értelmi szintem sincs sehol sem. De tudom, hogy ennyire nem kérhetek sokat, nincs esélye, hogy vele együtt menjek el, de akkor... bármennyire is önző dolog, de akkor inkább én lennék az, aki előbb végzi be, mert nem akarok nélküle élni. Nem akarok már soha többet nélküle lenni, és erre... erre pont hogy tőle akarnak elszakítani. Nem megyek vissza. Bármit megteszek nekik, de akkor sem megyek vissza! Nem akarok, nem leszek újra rab, mert élni akarok, azokkal akarok élni, akik fontosak nekem. Megtaláltam a nagy szerelmet és megtalálta ma húgomat, aki végre kezd nyitni felém, aki végre újra a testvéremmé válik. Nem vehetik ezt el tőlem. Inkább... inkább a képességemnek legyen vége. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, nem tudom, hogy van-e olyan, aki el tudja venni tőlem örökre, de inkább legyek egyszerű és átlagos, de nem akarom, hogy folyton minden e körül forogjon, nem akarom, hogy minden arról szóljon, hogy mire vagyok képes. Én csak én akarok lenni, élni az életemet, és kész. Olyan sokat kérek ezzel?
Tudom, hogy lőnöm kéne, tudom, hogy nem szabad hezitálni, de sosem volt még pisztoly a kezemben, ha rosszul lövök? Ha valami félresikerül? Lehet, hogy átmenne rajta a golyó, de ha olyan helyen találom el? Képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy véletlenül megöltem azt, aki a legfontosabb az életben. Ez... ez nem ment volna, képtelen lettem volna elviselni. Erősebb az iránta érzett szerelmem, mint hogy akár csak egy pillanatra is kockáztassak. Ha elvisznek, akkor még mindig megpróbálhatok kijutni, megtalálhatnak, a professzor talán képes lenne rá, de legalább élne, hogy keressen. Ez a jobb alternatíva, mint kockáztatni az életét. Azt soha nem tenném meg. Aztán már nem marad más, csak a sötét, ahol a földre hanyatlok. Velem könnyen dolguk van, én nem bírom olyan jól az áramütést, mint Liam.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő múlva térek magamhoz, mert nem látni semmit és a szemem sem akar hozzászokni a sötéthez, jó eséllyel meg igazi vak sötét van, amiből semmi fényt sem lehet kiszűrni. Végre legalább a hangját meghallom és azonnal meg is próbálok eljutni a célig, de csak a rács, amibe ütközöm. Megpróbálom legalább a kezemet átnyújtani rajta, hátha elérem. A hangja alapján közel van, a hangja alapján itt van valahol, csak nem látom. A kérdésére csak bólogatok, mire leesik, hogy abból aztán nem hall semmit sem. - Azt hiszem igen, és te... ugye jól vagy? - nem tehetek róla, tudom hogy tartani kéne magam, de még sem megy máshogy, mégis enyhén szólva is sírós hangon sikerül válaszolnom neki. Nem értem, hogy miért ilyen az élet. Nem tettem soha semmi rosszat és mégis mintha csak folyton büntetést kapnék el nem követett bűnökért. Hallom az elsuttogott szavakat. - Tudom, de én... féltem, hogy elhibázom. Nem éltem volna túl, ha te... Sajnálom! - beharapom a számat, mert így is érzem, hogy ég a szemem, de nem akarom, hogy csak még rosszabbul érezze magát, hogy nem lát, nem jöhet ide, én pedig csak sírdogálok a sötétben. Erősnek kell lennem, mert vissza kell mennem a húgomhoz. Megígértem neki! Megígértem, hogy nem hagyom el soha többé, és... és nem is fogom! - Jól van... kijutunk. - nagyot nyelek, és próbálok mély levegőket venni. Tudom, hogy meg kell nyugodnom, tudom, hogy össze kell szednem magam. Egyszer megtettem, megszöktem és menni fog megint. Most már van miért, sokkal több okom van, mint legutóbb és nem hagyom, hogy elvegyék tőlem azt az életet, amit sikerült megszerezni.
Percek telnek el, mire nyílik az ajtó, a villany pedig olyan erős fénnyel kapcsolódik fel, hogy kénytelen vagyok a szemeim elé kapni a kezemet, mert szinte fájdalmas, ahogy éget. Most már sikerült belőni a távolságot. Nem értem volna el a kezét, akkor sem, ha kinyúl a rácson, mert vagy két méterrel van előttem, a szoba két sarkában vagyunk vasrácsokkal elkerítve, az ajtón pedig az előbbi fickó lépdel be. - Nem tarthat itt minket! Meg fognak találni! - idegesítően nevet fel, ahogy kihúzza az asztalhoz a széket a terem közepén és oda ül le. Idegesítően némán vizslat csak minket. Most legalább végig tudok nézni magamon is. Nincs rajtam sérülés és nagyon remélem, hogy Liamen sem, maximum az ütések nyomai. Ez az egész... egyszerűen abszurd!

Liam & Scarlett

- Akkor nem, de most utólag megtetted, szóval te vagy a szőke hercegem, csak... inkább kocsit kötsz el fehér ló helyett. De a kocsi... praktikusabb. - kényelmesebb is és most kint a hidegben egy lóval enyhén szólva is rommá fagynánk, szóval jobb az, hogy kocsit szerzett és nem a középkorban élünk, de akárhogy is nézzük végül is megmentett. Be voltam zárva és azoktól mentett be, akik hosszú ideig tartottak fogva, tehát igenis megtette azt, amit egy hercegtől elvárna az ember. Na nem mintha én amúgy bármit is elvárnék tőle természetesen erről szó sincs, csak ne hogy azt higgye, hogy nem tett meg eleget, sőt sokkal többet is, mint amit az ember elvárhat tőle. Ő az aki valaha is a legtöbbet tette értem, egyszerűen csak azzal, hogy ott volt a padon, azzal hogy belé botlottam megváltoztatta az életemet és ennyi.
- Nekem mindened hiányzott, egyszerűen mindened. Én... meséltem már, hogy mit csináltam, amíg nem voltál? A szobádban aludtam, belógtam és... egy idő után már konkrétan a pólódban voltam egész nap. Egyszerűen rémes volt. - hiányzott a mosolya, a szavai, a csókja, az illata, egyszerűen minden, ami csak ő. Rémes volt az az időszak és soha többé az életben nem győz mg arról senki sem, hogy nélküle legyek akár csak napokat is, nem hogy egy hetet, ami aztán ennyire bővült. Bármi lesz én megyek vele. Már az is elég rémes, hogy X-menként vannak olyan feladatai, amiken én nem vehetek részt és így is épp elég rossz aggódni érte, de tudom, hogy ezt viszont ki kell bírnom, mert nem láncolhatom le őt magam mellé, főleg ezek után... veszélyben vagyunk, talán mindenki, ha ilyen emberek egyáltalán csak léteznek. Tenni kell róla, hogy a világ jobb és veszélytelenebb legyen valahogy.
- Mindig így fogom érezni, ez soha nem változik. - és egy csók az, amivel megpecsételem ezt. Ígéret, fogadalom, mindegy hogy minek hívjuk, de én tudom, hogy így lesz. Nem érdekel más és ez egyszerűen nem változhat meg idővel, nem lehet gyengébb soha az, amit érzek iránta, mert túlságosan erős most. Csak rá vágyom és csak vele akarok lenni, hiányzik, ha lecsukom a szemem és nem érzem az érintését, szükségem van rá, hogy őt lássam reggel először és egyszerűen lehetetlennek tűnt nélküle elaludni, amikor még a szigeten volt. Ez annyira intenzív, hogy lehetetlen, hogy valaha is megváltozzon, egyszerűen nem lehetséges.
- Végül is igen, ennyi kockázatot megér, csak hogy szép emlékeink legyenek öreg korunkra. - a fene gondolta volna, hogy ez lesz a vége ennek az egésznek. Igenis mi olyanok vagyunk, akiket a gondok is közelebb hoznak egymáshoz, akik képesek még a bajban is csak még jobban szeretni egymást, akik... kitalálják, hogy a következő célkitűzés az, hogy egy játszóházban a labdák között csinálják, csak mert már volt egy menetünk elrabolva, megmenekülve egy kocsi hátsó ülésén. Ezt azért soha nem gondoltam volna magamról, de tényleg soha, és egyáltalán nem rossz értelemben furcsa, hogy ilyesmiket hoz ki belőlem. Ez a jó nem? Ha a mellett, akit szeretsz egészen meg tudsz változni, önmagad vagy, de közben több is vagy önmagadnál.
- Igen, én is így emlékszem. Ők... nem hagyták, hogy elvigyenek és tudod azt hiszem... miattam... Érthető, hogy Dorothy mérges volt rám. - csak sóhajtok egyet és egy pillanatra belefúrom a fejemet a mellkasába, ahogyan oldalra fordulok kicsit. Igen, ez így van, és nem hiszem, hogy bárki meg tudná változtatni a véleményemet. A szüleim azért haltak meg, mert nem akarták, hogy engem csak úgy elvigyenek, pedig ha belemennek akkor nem lett volna bajuk. Igaz, hogy nem marad együtt a családunk, de legalább... túlélték volna, legalább a húgomnak ők megmaradtak volna, de így sajnos nem. Meghaltak, mert meg akartak védeni. Hiába állítják be balesetnek, túlságosan meglepő lenne az, hogy pont akkor történt, pont az után, hogy azok az öltönyösök jöttek hozzánk.
- Szerintem ő csak a rossz emlékeket vette el, nem hiszem, hogy emlékeket is adott helyettük, azt elég nehéz lehet. - a kis sztorira mégis csak elmosolyodom, hiába, hogy alapvetően negatívnak is mondható. - Tetszik, hogy ez a legjobb emléked. Én néha... e miatt úgy érzem, hogy hozzád képest túlságosan naiv vagyok. Te már sok mindenen mentél keresztül, én meg... Még megvédeni se tudtam magunkat. - képtelen voltam lőni, mert féltem, hogy őt találom el, pedig kellett volna és akkor talán nem kerülünk ekkora bajba.

Scarlett & Liam

- De nem mentettelek ki a toronyból és nem győztem le a sárkányt. – ő volt az, aki odajött hozzám, én voltam akkor is a komor, ő meg az elképesztően vidám, ő volt az aki feldobott, aki színt vitt a napomba, és ezzel később az egész életembe, mert ez indított el mindent, ez volt a kezdet, és még messze a vég, olyan messze, hogy nem fog bekövetkezni soha, mert nem akarom elhagyni, tudom mit vesztenék, és nem akarom, akkor már inkább itt maradok és szenvedek, de többet nem akarok elmenni, főleg nem a sziget után, másfél hónap nélküle több volt, mint elviseltem volna.
- Ez hiányzott annyira a szigeten. A mosolyod. Tudod…olyan volt minden nélküled eltöltött perc, mint egy év. – szörnyű volt, utáltam az egészet, jobban,mint bármi mást a világon. Vele álmodtam az éjjel, és arra kelni, hogy nincs ott mellettem, hogy csak odaképzeltem az arcát, az érintését és az illatát…őrjítő volt, és nem akarom ezt soha többet. Hiányzott ő, a mosolya, a lénye, amivel mindig jobb kedvre tud deríteni, elkellett volna ez ott, de örülök annak, hogy nem volt végül is ott, mert… akármilyen rossz is volt, legalább biztonságban volt a birtokon, és nekem csak ez számít, csakis ez. Könnyebb úgy aludni, ha ezt tudom.
- Tudom, más nem számít. És örülök, hogy… így érzed. – mert az elején, főleg mikor elmentem egy hétre, akkor féltem ettől. Én voltam neki az első… pasi az életében, és bennem volt a félsz, hogy mi van akkor, ha csak úgy tekint rám, mint valami kísérletre? Érhető lett volna, hiszen kiszabadult a fogságból és nagyon sok mindent akart megismerni, megtudtam volna őt érteni. Nem örültem volna, nagyon nem, de képes lettem volna megérteni, de most már… nem akarom és nem is tudnám őt elengedni, és elképesztően örülök annak, hogy így látja ezt. Fiatalok vagyunk, és talán nem kéne nagyszavakkal dobálózni, de teszek rá. Szeretni fogom őt mindig is.
- Ennyi kockázatot megér a dolog, nem? – mosolygok rá. Na igen, a játszóház, egyszer már megígértem, hogy elviszem oda, és ezek után még inkább elfogom, és bár tudom, hogy nagyok vagyunk hozz és nem mehetünk be, de hála a képességemnek, ez elég egyszerűen megoldható, nem kell hozzá más, csak egy mozdulat és máris kikapcsolnak a kamerák, mi pedig azt csinálunk odabent, amit csak akarunk. Kiskoromban mindig is imádtam a játszóházakat, ott eltudtam lenni a többi korombelivel, nem üldöztek,nem menekültem, és nem is harcoltam, csak akkor, mikor ez volt a játék lényege.
- A szüleid nagyon szerethették egymást, és titeket is.– bólintok egyet mosolyogva. Kicsit még irigylem is őket, hiszen az én szüleim nem voltak jóban, apám lelépett, akkor is mással volt, mikor én megszülettem, úgyhogy nekünk nem voltak vidám családi programjaink, bár…talán azzal a fickóval lehetett, sajnos nem emlékszem rá, hogy mégis milyen kapcsolatban voltam vele, lehet, hogy apám helyett apám volt, talán nem…ezt már soha nem tudhatom meg igaz? Maximum, ha végre találkozom majd újra anyámmal,bár ennek az esélye egyelőre szerintem elég csekély, de… talán végre meggondolja magát és el is jön, nem csak mondja, hogy találkozunk. – Igen, bár… nem tudom melyik igaz és melyik nem, de voltak jó dolgok. Nem voltunk nagy család, apám hamar lelépett, anyával viszont nagyon jól megvoltam mindig is, bár…állatkertben szerintem soha nem voltunk. Egyszer viszont elmentünk egy múzeumba ahol voltunk körülbelül két percet, mert menekülnünk kellett, véletlen összetörtem egy antik vázát és nem igazán örültek ott neki. – az életünkért rohantunk, az a váza iszonyat drága lehetett, és nekünk nem volt annyi pénzünk, úgyhogy futottunk hazáig, talán kilométereket is, emlékszem eleinte anya hogy ordított ,de aztán végül csak velem együtt nevetett az egészen. Nem szeretem a múzeumokat, ezért se, mert valahogy nem találom ott a helyemet és olyan vagyok, mint elefánt a porcelán boltban.

Liam & Scarlett

- Te vagy a herceg fehér lovon, és az is leszel mindig, még a hajad is világosabb árnyalatú. - mosolyodom el. Ki tudja, talán tényleg létezik a sors és talán tényleg egymásnak teremtett minket. Ha pedig nem így van... hát nem érdekel, mert én hiszek benne akkor is, és így is úgy is vele vagyok és leszek örökké, ez a lényeg. Lehet, hogy vannak más pasik is, és lehet hogy nem kéne leragadnom sokak szerint az első mellett, de én nem akarok mást, nem érdekel más. Ha egyszer azért vagyok oda, aki mellettem van, akkor mégis miért lenne szükségem egy kevésbé jóra? Nekem ő a tökéletes, akkor is ha vannak hibái, ha a képessége nem mindig kontrollálható, ha néha hibázik, de ki nem? Senki sem tökéletes és nekem ő így jó, így az igazi.
- Én is jobban szeretem, ha mosolyogsz, de nem zavar, ha komoly vagy, és én szeretek mosolyogni, nevetni is, melletted pedig mindig megy. Látod... miket művelek, miközben félnem kéne, hogy mi lesz velünk holnap. - nem szűnik meg a mosolyom, és ez a fontos igaz? Mellette mindig jól érzem magam, még egy ilyen durva helyzetben is. Képes vagyok meglátni a jót, képes vagyok őrültségeket csinálni, amit igazából soha életemben nem tettem volna, de mellette egyszerűen ilyesmik jutnak az eszembe. Mintha nem is teljesen én lennék, de ez így a jó, ha az aki melletted van olyasmiket vált ki belőled, amikről nem is hitted, hogy létezhetnek. De ez a normális, ha szeretsz valakit igaz? Ez a normális, ha valaki az életed értelme, akkor mellette semmi sem tűnik furának, semmi sem tűnik meglepőnek, egyszerűen csak minden teljesen normális és ha eszedbe jut valami olyan, ami talán nem kéne, akkor is tudod, hogy elmondhatod, vagy megteheted, mert biztos, hogy nem mondd majd rá semmi olyat, amivel megbántana.
- Én se akartam soha menő lenni, nincs rá szükség és nekem te így is elég menő vagy, ez a lényeg ugye? Egy biztos, hogy mi nem változunk, az amit érzünk, a többi tényleg nem számít. - nagyon nehéz most elszakadni tőle, de tényleg. Pedig tudom, hogy muszáj lesz, mert egy idő után érezni fogom majd, hogy tényleg elég hűvös van a kocsiban. Kimelegedtünk, ez tény, de attól még a levegő sajnos nem melegedett fel és nem járathatjuk a motort, hogy jobb legyen, inkább meg kell tartani a meleget, amiért sikerült megdolgozni.
- Szóval egy játszóházban... a labdák között? A végén nem csak menők, de igazán... rosszak legyünk, velejéig romlottak. - nem bírom ki, elnevetem magam, mert hát na nem gondoltam volna, hogy ennek az elrablás dolognak ez lesz a vége, hogy új extrém bakancslistánk lesz. Végül is életveszélyben egy kocsi hátsó ülésén csinálni is elég nagy dolog, ahhoz képest már egy játszóházban a labdák között semmiség. Akárhogy is nézzük ez a kis kaland még jó dolgot is hoz az életünkbe. - Tudom... hidd el, én is nehezen moccanok meg. - maradnék még, de soká lesz még reggel és addig nem kéne idefagyni, szóval kénytelen-kelletlen, de csak megmoccanok és lehuppanok mellé, hogy felkapkodjam a ruháimat, csak aztán húzom fel a lábamat az ülésre és döntöm neki a hátamat, hogy mellé fészkeljem magam.
- A gyerekkoromról? Oh, hát... elég egyszerű volt, de szép és nagyon szerettem. A szüleimet komolyan sose hallottam vitázni, pedig biztos volt példa, de valahogy mindig elrejtették előlünk. Szerettem velük lenni, minden évben elmentünk állatkertbe és Dorothy... komolyan minden évben beleesett a szökőkútba a park bejáratánál, vagy... így emlékszem. Jó volt, tényleg... - halkan sóhajtok egyet, de aztán kicsit hátrafordulok, hogy lopjak tőle egy csókot. Nem fogok e miatt elszomorodni, nem akarom, hogy azt higgye nem kérdezett jót. Kár, hogy vége lett, de jó volt és emlékezni kell a szép dolgokra igaz? - És te? Emlékszel azért jó dolgokra igaz? - nem tudom, hogy miket töröltek a fejéből, de biztos vannak azért szép emlékek is, nem csak azok, ahol az anyja felkészítette arra, hogyan védekezzen a rossz emberek ellen.

Scarlett & Liam

- Hát ez… nagyon hízelgő, hogy én lehetem a herceg fehér lovon. – mosolygok rá vidáman. Oké, tudom én, hogy nem éppen az ilyenekre gondolt, de csak vicceltem, és tudom, vérszegény egy vicc volt, de most csak ennyi ment. Sokszor álmodoztam erről fiatalkoromban, gondolom nem vagyok egyedül vele. Mindig azt akartam, hogy legyen valaki olyan az életemben, aki… aki különleges ,aki gyönyörű, akiért megtennék bármit, akit szerethetek. Ne jött el, én pedig feladtam, nem kerestem, majd jön, és végül jött is, pont akkor, mikor a legkevésbé sem számítottam rá. Tudtam, hogy valahol ott van a nagyvilágban, és tudtam azt is, hogy gyönyörű. És igazam volt, de a valóság sokkal szebb, mint a képzeletem.
- Én viszont nagyon is szeretném, ha sokat nevetnél és mosolyognál. Sokkal jobban áll neked, mint mikor szomorú vagy. – mindenkivel így van ez, de vele főképp, mert neki a mosolya… más, nekem mindenképpen más. Szebb, mint másoké, és van benne valami megmagyarázhatatlan szépség, valami, ami mikor az arcára szökik engem is mosolyra késztet, és ritka az ilyen, mikor azért mosolyogsz, mert valaki más így tesz. Szeretem őt, elfogult vagyok vele, ez teljesen nyilvánvaló nekem is, és minden bizonnyal neki is, de az elfogultság nem egy rossz dolog, igaz? Főleg nem akkor, ha szereted a másikat.
A szavaira csak mosolyogva bólintok egyet. Pontosan, nem baj az, ha sokszor hajtogatod a másiknak, hogy szereted, akkor sem , ha tudja, mert mégis ki nem szeretné újra és újra hallani, hogyan érez iránta a másik? Én mindenféleképpen szeretném érezni, mindenfeléképpen azt akarom, hogy sokat halljam ezt tőle, és ő is sokat fogja még tőlem. Nem évekre tervezek vele, hanem egy életre, több életre, és nem érdekel, ha unja, akkor is elmondom neki, hogy szeretem, minden éjjel és minden reggel akár, magamban, vagy hangosan, de valahogy mindig elfogom mondani, mindig hálás leszek, amiét aznap odajött hozzám.
- Tudod én…soha nem akartam igazán menő lenni, a gondolatát is utáltam, mert…régen ez azt jelentette, hogy mások megalázása tesz azzá. Jó érzés az, hogy változik minden, hogy változom én is, régen ezt nem akartam. De most itt vagy te, és… már nem érdekel mi változik és mi nem. – itt van, és csak ez számít, ő az állandó az életemben, ami soha nem változhat, és ha ő velem van, akkor kész vagyok szembenézni bárkivel, és mindennel, nem érdekel, hogy mit hoz a holnap, jól akarom érezni most magam vele szeretném, ha… ha minden pillanat úgy telne el , ahogy azt akartuk.
- Igen, pontosan úgy értem, ahogy érted, hogy értem. – bólintok vigyorogva. – Ez lesz a mi kis… extrém bakancslistánk. – mindenkinek van valami hobbija, igaz? A miénk ez lesz majd, egy kicsit fura, de nem baj, kellenek ilyen dolgok is az életbe, igaz? Olyan sok egyszerű és sablonos dolog van már, egyre nehezebb eredetinek lenni, és néha még az se baj, ha századszorra csinálod ugyanazt, hiszen… nem a mód, hanem a pillanat számít, és a pillanatot meglehet tölteni bármivel, elég csak egy pillantás, egy szikra, egy érzelem, egy szó, ami mindent elmond… eredetinek még a sablonos dolgokkal is lehet lenni. – Pedig most szívesen megfagynék. – mosolyodom el szomorúan, és csakis akkor kezdem el visszavenni magamra a ruháimat mikor már kikászálódott az ölemből és remélem nem fogja megint beverni a fejét szegény. – Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról! – ez kérés, még véletlenül sem utasítás, vagy hasonló. Én csak… nem is tudom, keveset tudok róla, legalábbis azokról az évekről és kíváncsi vagyok milyen volt a kicsi Scarlett.

Liam & Scarlett

- Nem zakkantál meg, tetszik, hogy ilyenekre gondolsz és tudom, hogy csak rád vártam, téged képzeltelek el, amikor olvastam azokról a szép szerelmi történetekről.. - persze amikor még kisebb voltam, akkor nem képzeltem hozzá soha olyasmit, mint ami most történik, sem elrablást, sem semmi egyebet, amire épp készülünk. Naná, hogy egy lány a romantikus kis képzelgéseiben nem pont a testiséget helyezi előtérbe, de azért mégis csak húsz éves elmúltam, ez már nem olyan furcsa és vele kapcsolatban nem is féltem tőle egy kicsit sem. Tudom, hogy azt akarta, hogy tökéletes legyen, hogy ne érezzem úgy, hogy hiba volt, de nem is történt így. Minek hezitálnál akkor, ha egyszer tudod, hogy szereted a másikat és vele akarsz lenni? Ezért nem kérdés ez most sem, bármennyire is extrémek a körülmények. Vele akarok tölteni minden elkövetkező karácsonyt, és egy kis őrültség simán belefér. Nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap, nem tudjuk, hogy milyen dolgok várnak még ránk. Talán elkapnak, talán újra bezárnak, talán... nem tudjuk, nem is akarok most erre gondolni, csak hogy közel érezzem magamhoz, bármit is hozhat így a holnap, nem félek tőle.
- Semmit se sajnálj, én pont így szeretlek. Lehet, hogy nem is tetszenél, ha túl sokszor viháncolnál. - nem akarom, hogy sajnálkozzon, egy pillanatig sem. Nekem ő pont így jó, ahogy van, pont így tökéletes, nem akarom, hogy akár egy kicsit is változzon. Ha komolyabb típus, hát akkor az, legalább engem is kicsit visszaránt a földre. Pont így egészítjük ki egymást. Soha sem hittem abban, hogy egy pár csak akkor lehet jó együtt, ha mindenben egyformák. Persze kellenek a közös pontok, de jó az, ha van olyan is, amiben azért mások, amitől mindketten többek lesznek, ha másik ott van velük. Én is így vagyok vele.
- Nem baj az, én is elmondom akárhányszor, hogy szeretlek, mindennél jobban. - és ezzel nincs is baj, az ismétléssel részéről, vagy részemről, mert igenis fontos, hogy ha valakit szeretsz, akkor minden áldott nap a tudtára edd. Ezt szerintem nem lehet túlzásba venni, ez tényleg olyasmi, amire senki sem mondhatja, hogy ne tedd. Ha pedig valakinek még sem tetszik, ha valaki szerint túlságosan... nyálas lenne, ahogy mi a kapcsolatunkat kezeljük, hát csak annyit fogok gondolni róla, hogy az illető irigy és kész.
- Sose gondoltam volna, hogy valaha is menő leszek, de melletted ez megy és ez miattad van. Én... soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmit csinálok, de látod nem számít, hogy komoly vagy, mégis megőrjítesz. - mert így van. Nem vagyok én olyan jellemzően rossz kis lány, mégis képes voltam letámadni őt egy kocsi hátsó ülésén, miközben ki tudja, hogy hányan vannak a nyomunkban, vagy keresnek épp akár most is, de nem érdekel. Így legalább mindezt el tudtam feledni egy kicsit és egyszerűen csak vele lenni, mert vele akartam és nem érdekelnek a körülmények. Igenis mi is lehetünk egy kicsit extrémek, mi is túllőhetünk a célon, ha arról van szó, mi is... lehetünk menők, és én nem is akarok mással menő lenni, csak is vele.
- Mármint úgy érted, ahogy értem, hogy érted ezt a labdás dolgot? Beszökünk és ott is... menők leszünk? Ez az új célkitűzés... átmenni extrémbe. - nevetem el magam és csak most kezdem el érezni, hogy egy ici-picit megborzongok. Azért már kezd hűvös lenni, akármennyire is sikerült bemelegíteni a kocsit. Milyen jó lett volna tényleg valami pokrócféleség, de sajnos csak a chips maradt. Meg kéne moccannom, de ere most baromi nehéz rávenni magam, ahhoz el kéne szakadnom tőle minden tekintetben, hogy fel tudjam küzdeni magamra a ruháimat. - Lehet, hogy rá kéne venni magunkat az öltözésre, nem? - a végén még tényleg ide fagyunk és az nem lenne jó, szóval még kap tőlem egy hosszú elnyújtott csókot, mert azt azért muszáj, aztán csak rábeszélem magamat, hogy végre megmoccanjak, és kikászálódjak az öléből.

Scarlett & Liam

- Vagy csak megzakkantam, kitudja? – rántom meg a vállam mosolyogva. Nem is tudom, én szeretnék hinni abban, hogy létezik valami felsőbb erő, ami összehozott minket. Még ha nincs is, én szeretném, ha lenne, mert így sokkal könnyebb megmagyarázni mindazt, amin átmentünk, ahogy találkoztunk és amikor találkoztunk. Jókor jó helyen és pont az a lány, akire szükségem volt. Talán nem létezik semmiféle felsőbb hatalom, ami eldönti, hogy mégis kivel legyünk együtt, de még ha nincs is, én miért ne hihetnék benne? Mindig is reméltem, hogy egy nap majd megtudom milyen érzés szerelmesnek lenni, és sikerült. Itt vagyok, itt vagyunk, és ezt senki és semmi nem veheti el tőlünk.
- Azért… sajnálom. – mosolyodom el. Nekem se jó az, hogy komolyabb vagyok, mint az átlag, pontosan tudom, hogy ez nem éppen valami jó tulajdonság, hogy nem szeretik sokan és megpróbáltam már tenni ellene, de esélytelen. Én ilyen vagyok, ezt tette velem az élet, már nem fogom tudni visszacsinálni. Anyám eltűnése után hamar kellett felnőnöm, egyedül maradtam sokáig és ezalatt az idő alatt sok olyan dolgot tettem, ami megváltoztatott engem, és hiába találkoztam Larival, ő csak javítani tudott a helyzeten, de a történtek belém égették a nyomukat. A komolyság, ezt kaptam az élettől, és nem tudok tenni ellene semmit sem.
- Jó sokszor fogom még ismételni magam, készülj fel! – mondom széles mosollyal. Nagyon sokszor fogja még ezt hallani tőlem, és nem érdekel az, ha már unja, mert ha kell, akkor mindennap elmondom neki, hogy szeretem, hogy biztosan tudja, még ha az agyára is megy. Én csak… szeretem őt, és szeretném, ha ezzel tökéletesen és pontosan tisztában lenne. Semmi és senki nem vehet rá arra, hogy elhagyjam őt, tanultam már a múltból, pontosan tudom, hogy ő az, aki erősebbé tesz, és nem pedig az, aki elgyengít. Lari azt mondta, hogy rossz ennyire függeni mástól, de szerintem pont ez a lényeg.
- Hát… majd még jó sokszor leszel akkor menő. – bólintok egyet mosolyogva. Fura, ha lett volna normális kamaszkora, akkor biztos vagyok benne, hogy igazán népszerű lány lett volna, olyan, akiért mindenki odáig lett volna. A gimi egy elégé… fura hely. Először azt hittem, hogy csak az én gimim ennyire sekélyes, de aztán kiderült, hogy mindenhol ez a helyzet. Akkor voltam menő, ha erős voltam és jól néztem ki, ha másokat szekáltam és a suli focicsapatában játszottam. Máskülönben semmi nem történt, észre sem vettek nekem pedig szerencsém volt, mert meg volt mindezt, úgyhogy hamar felfigyeltek rá, de aztán már el is tűntem, mint a kámfor.
- Nem, abból egy életre elég volt. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Persze, értettem én, hogy csak viccelt, és a mosolyomból láthatja is, hogy ezzel tökéletesen tisztában voltam. Fura ez az egész helyzet. Itt ülünk ketten egy lopott autó hátsó ülésén, miközben keresnek minket, hogy elkaphassanak és kísérleti nyúlnak használjanak, mi pedig az aggódás helyett inkább elütöttük valami sokkal izgalmasabbal az időt. – De majd lopunk egy autót maximum. Vagy… el kell vigyelek egyszer játszóházba emlékszel? Azok közé a színes labdák közé. – még régebben megígértem neki, hogy egyszer elfogom őt vinni egy játszóházba, hogy megmutassam azt, miért is szeretek én még mindig oda eljárni, hiába nőttem ki egy 15-16 éve.

Liam & Scarlett

- Szóval van jós képességed is? - az utolsó pillanatban azért rájövök, hogy nem kéne szórakozottan oldalba bökni, mert a végén még ártanék vele neki, de azért a mosolyomból látszik, hogy simán megtettem volna. Nem is tudom, nem hiszek én az ilyesmiben, csak úgy nem álmodhatott rólam, legalábbis az arcomról tuti nem. De attól még valami felsőbb erő, nevezzük akár sorsnak egymáshoz terelhetett minket, erre végül is simán van esély. Hátha nem véletlen volt az, hogy találkoztunk. Nem tudom, hogy hogyan és miként, de... valahogy így lett. Mással is találkozhatott volna azon a padon, vagy mehetettem volna akkor arra, amikor már nincs ott, de mi mégis pont találkoztunk, ő pont az édesanyját kereste és én pont segíteni tudtam ebben. Ez csak nem lehetett véletlen, főleg hogy mindezek után ilyen könnyedén egymásra hangolódtunk.
- Engem nem zavar. Persze jobban szeretem, ha mosolyogsz és nevetsz, de... amikor komolyan nézel rám és azt mondod, hogy szeretsz, az nekem tökéletes. - tudom, hogy mások nem erre értik a komolyságot, amit nem szeretnek, de engem nem zavar az, hogy komolyabb, mint én, hogy visszaránt a földre, és hogy máshogy gondolkodik, mint az átlag tinik. Nem olyan gondtalan és semmittevő típus, mert már sok minden történt vele az életében és ez igenis jó dolog, mert velem is sok minden történt, még ha nem is vagyok túlságosan komoly típus, de ő van nekem, visszaránt a földre és igenis szeretek vele lenni akkor is, ha épp komoly. No meg azért lássuk be tudom, hogy én meg tudom őt nevettetni, és tudom, hogy jól érzi magát velem, és ezt igenis minden esetben ki is mutatja.
- Mondtad, de ebben nem baj, ha ismétled magadat. - mosolyodom el, és cuppantok egyet az ajkaira. Szeretem őt, szerintem ő is épp olyan elképesztő és ezt a karácsonyt is majd együtt szervezzük meg és én tudom, hogy tényleg és igazán remek lesz majd. Családilag ott leszünk és... mesés lesz, végre tényleg nyugalomban talán mindegyikünk számára. Szeretném, ha így lenne, ha tényleg igazán tudnánk egy kicsit élvezni és ha elfelejthetnénk picit minden bajt, ami mostanában történt, mert abból nagyon sok volt már.
És ettől még persze ugyanúgy szeretném, ha nem lenne baja, vagy nem fájna neki a kelleténél jobban ez... az egész. Addig jó, amíg több benne a jó, mint a rossz, remélem, hogy ezt el is tudom érni nála. Mindenesetre nagyon igyekszem, no meg, hogy legyen majd mit mesélni az unokáinknak. - Még sose voltam menő, ezt is elértük. Csak egy kis... hátsó ülésen való rosszalkodás kell hozzá. - nevetem el magam, de már sokáig nem tart ez a nagy jó kedv, mármint ebben a formában. Vannak helyzetek, amikor az ember nem nevetgélhet mert egyszerűen nem illik hozzá, vagy az adott körülményhez és kész. Aztán már csak megvonom a vállam. Igen, talán nem reális az, hogy miközben meg akarnak ölni minket, miközben menekülünk, jól érezzük magunkat... és egymást. Biztosan lenne olyan, aki felettébb furán nézne ránk e miatt, de igazából... nem érdekel, mert néha mi is lehetünk egy kicsit vadabbak és néha mi is tehetünk olyasmit, amitől elveszítjük az eszünket igaz?
- Mármint... gyakrabban raboltassuk el magunkat? - mosolyodom el, de egyelőre még nem szánom rá magam, hogy megmoccanjak. Jó most így, legalább nem fázom, amíg a karjai között vagyok, legalább melegítjük egymást. Így kell ezt csinálni, a saját test melegeddel segítesz a másiknak is, vagy... valami olyasmi. De persze tudom, hogy mire érti. Igazából sok mindent nem próbáltunk még és miért ne lehetne. Még remélhetőleg sok-sok év van előttünk és rengeteg lehetőség, és lássuk be ennek a mostani extrém megoldásnak nagyon is meg van a maga varázsa, a maga izgalma.

Scarlett & Liam

- Na és ha mégiscsak tudtam? Ha mondjuk…eljöttél álmomban? – kérdezek vissza mosolyogva. Mert ez is lehetséges, nem? Miért ne álmodhattam volna vele? Igaz, akkoriban még nem ismertem őt, de ugyanúgy szerettem, legalábbis a gondolatot, hogy valahol létezik, és mint kiderült, nem is volt olyan messze, hiszen Kanadában született, ami vicces, hiszen nem is tudtam sokáig, hogy oda való, csak Larinál derült ki, de… de úgymond éreztem. Az amerikai lányok nem olyan szépek, nem is tudom, van egy ilyen sztereotípia, de mindegy, nem az számít honnan jött valaki. Scarlett jöhetett volna akár… Mexikóból, vagy Svájcból, ugyanígy szeretném őt, mint most.
- Pedig a legtöbben nem szeretik a komolyságot. – na igen, elég sok olyan lány volt, akinek az volt a baja, hogy túl komoly voltam. Lari is sokszor mondogatta, hogy így csak elmarom magam mellől a lányokat, de hát… mit tehetnék, ilyen vagyok? Nem tudok más lenni, az élet ilyenné tett. Szívesen lennék sokkal lazább, de nem tudok az lenni, én komoly lettem és kész. Szerencsére viszont úgy tűnik, hogy ez a legkevésbé sem zavarja Scarlettet, aminek örülök, mert…. akármennyire is akarok, nem fogok tudni megváltozni már. Én ilyen maradok, komolyabb, mint ő, és remélem, hogy ez nem csak most, de később sem fog neki gondot okozni.
- Mondtam már, hogy elképesztő vagy? – mosolygok rá. Na igen, tényleg valami elképesztő az,amit művel. Nagyon rég volt már normális karácsonyom, persze, azért Larival megünnepeltük, de ez nem volt olyan igazi karácsony, hiszen csak ketten voltunk és kész. Scarlett viszont szeretne egy igazit szervezni, ahol ott vannak a rokonaink, az ő húga, az én anyám és… és talán sikerülhet. Nem is tudom, igazából ő volt az, aki rávett erre az egész kibékülésre, bár lehet nem igazán fog sikerülni, hiszen a múltkor sem jött el anyám, pedig úgy volt megbeszélve hogy ott lesz. Talán csak nem akar látni, vagy… vagy talán más baja van.
- Rendben, ebben megegyezhetünk. – mondom mosolyogva. Fájnak az ütések, de… de egyszerűen ezek most nem érdekelnek. Sokkal inkább Scarlett. Miattunk tettem, miattunk vertek meg, mert így tudtunk kiszabadulni, és hiába fáj a testem majdnem minden porcikája, biztos vagyok abban, hogy Scarlett ezt mindjárt elfogja felejtetni velem. Nem érdekel más, csak ő, még a hülye fájdalom sem akadályozhat meg abban, hogy együtt legyek vele, mindegy mennyire intenzív a fájdalom. Én csak azt akarom, hogy… nem is tudom, hogy ezt a rossz helyzetet tegyük valamivel jobbá, és most garantáltan ezt fogjuk tenni.
- Akkor jó, elég annyit tudniuk, hogy menő nagyszüleik vannak. – bólintok egyet mosolyogva. Legalább lesz nekik mit mesélni, igaz? Tudom, kissé korai ebbe belegondolni, de… de én úgy érzem, hogy nem számít annak. Szeretem őt, nem fogom elhagyni őt semmiért, még akkor se, ha ő kér erre. Szeretnék egy nyugodt, boldog életet vele, abban a tengerparti házban, amiről beszéltünk, és szeretnék tőle gyerekeket, és unokákat és… és mindent, amit csak adhat nekem, és amit én adhatok neki. Boldoggá szeretném tenné, a legboldogabb emberré a Földön, és kerül, amibe kerül, de ez sikerülni fog, mindent megteszek érte, értünk. Mert más nem számít, csak mi ketten. – Reális, mi? – mosolyodom el. Na igen, azért ez az egész helyzet sem mondható reálisnak, de pont ez benne a szép ,igaz? Üldöznek minket, valószínűleg a nyomunkban vannak, mi pedig itt vagyunk ketten a kocsiban, a kellemest összekötjük a hangossal, és mindegy mit hoz a holnap, egy percet nem fogok megbánni abból, amit vele tölthettem el. Hagyom neki, hogy a saját tempóját vegye fel, már ismerjük a másikat annyira, hogy tudjuk mit kell tenni. Egyre szaporábban veszem a levegőt, ahogyan felgyorsít, meg sem érzem a fájdalmat, ami minden bizonnyal körülöleli a testemet, csakis a vágyat érzem, ami majd szétvet engem, miközben folyamatosan csak feljebb kapcsol, én pedig nem tudok, és nem is akarok semmi mást tenni azon kívül, hogy úgy élvezem, mint eddig még semmi mást. Talán emiatt az egész helyzet miatt van, de biztos vagyok abban, hogy ez örökre megfog maradni, mindegy milyen rossz körülmények között történt. Egy hangosabb nyögéssel feszülök meg benne, az ablaknak vetve a fejemet, hatalmasakat sóhajtva, ahogyan egy csókot nyomok a fejére, kezeim pedig még mindig a fenekét fogják közre. – Ilyet gyakrabban is csinálhatnánk. – mondom széles mosollyal, de még mindig ziláltan véve a levegőt. Egyszer csak megnyugszom majd, de… de nem baj az, ha nem akarok, ugye?

Liam & Scarlett

- Honnan tudhattad volna? Inkább remélted igaz? - de a mosolyomból láthatja, hogy értem én, hogy érti. Én is tudtam, hogy egyszer megtalálom majd őt. Nem tudtam még, hogy milyen lesz és azt sem, hogy mikor de akkor is tudta, hogy belé botlom majd, mert az élet már így is túl sok rosszat osztott nekem, az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne kapjak végre legalább egy kevés jót is. Igenis elvárás volt, hogy ez is megtörténjen, ha már megszöktem, akkor jár egy új és normális élet, amit előtte nem kaphattam meg és igenis akartam, hogy megtaláljam őt, megtaláljam az igaz szerelmet. Csak erre vágytam minden áldozott nap, amikor olvasgattam azokat az erről szóló könyveket a szobámban. Azt akartam, hogy én is érezzek egyszer ilyen erősen valaki iránt és megtörtént, most pont úgy szeretem őt, mint a könyvekben.
- Nem tudnál semmivel sem elijeszteni és akkor se tudtál volna. Legalább kettőnk közül valaki komoly is tud lenni. - mert hát lássuk be ez rám azért nem olyan nagyon jellemző. Ő azért jóval komolyabb típus, mert az élet ilyenné formálta. Engem is formált, de nálam nem volt sikeres, én valahogy nem vagyok elég komoly, de nem is akarok. Éppen elég rossz történik velünk és amikor rendben vannak a dolgok, akkor nem akarok még feleslegesen komoly is lenni, annak totál semmi értelme.
- Oké, megszervezzük és mindenkit összehozunk egy nagy ünneplésen. Lesz sok ajándék, finoma kaják és... és jó lesz! - mert jó lesz és kész. Rábeszéltem a húgomat és valahogy anyukájával is rendezzük a dolgokat és jól fogjuk érezni magunkat, mert egyikünknek sem volt évek óta normális karácsonya. Megérdemeljük, hogy végre az legyen, én is, ő is, Dorothy is. Az édesanyja esetében nem tudom mi volt az elmúlt években, de kétlem, hogy ne hiányzott volna neki a fia, akkor is, amikor nem lehetett vele. Viszont most együtt leszünk mind, és igazán jó lesz majd. Megússzuk ezt az egészet és olyanok leszünk, mint egy rendes család és valahogy majd talán egyszer a jövőben még... bővülhet is a családunk.
- Csak annyira, hogy ne legyen még nagyobb bajod. - mosolyodom el. Nem akarok mondjuk véletlenül beletérdelni az oldalába, bőven elég az, hogy a kocsi plafonját fejelem le, neki nem akarok fájdalmat okozni, hiszen oda vagyok érte és óvatosan kell akciózni, ha egyszer össze-vissza verték és bántották. Talán buta ötlet ez az egész, de... az ember ha szerelmes akkor csinálhat hülyeségeket igaz? Néha, nem gyakran, de legalább néha.
- Ha nagyobbak lesznek, hogy... nem is tudom, tudják, hogy mi is voltunk vadak fiatalkorunkban, de persze nem részletekbe menően. - nevetek fel, mert hát látom én az arcán, hogy mennyire meg van lepődve, pedig nem úgy gondoltam én, hogy pontosan elmeséljük egy ünnepi vacsora alkalmával az unokáinknak, hogy mit csináltunk együtt, hogy estünk egymásnak egy kocsiban, amikor épp menekültünk a nem tudjuk kik elől. Azért nem kell túlzásba vinni, csak hát na... ezt tuti, hogy nem fogom egy hamar elfelejteni, vagy inkább sosem. Még jó eséllyel a fejem is fájni fog egy ideig, olyan lendülettel sikerült koppannia, de ez se érdekel különösebben. A szavaira csak egy csókot kap, vagy inkább azzal fojtom belé. Tudom, hogy azon nevetett, hogy bénázok, de nem tehetek róla, nem vagyok gyakorlott az ilyesmiben, remélem, hogy ő sem. - Nem vagyok az, csak... kicsit reális. - tényleg csak nagyon kicsit, mert most jobban nem lehetnék, hiszen ez az egész helyzet nem mondható reálisnak, de nem érdekel. Akarom őt, és igen ki akarok melegedni, hogy ne fázzunk, és hogy elteljen az éjszaka, hogy aztán megmeneküljünk, mert hogy így lesz, így kell lennie. Felveszem a saját tempómat, miután elhelyezkedtem rajta. Nem kell csendben maradni, a kutya se jár erre, aki azt hallgatná, hogy mit csinálunk, legalábbis erre vajmi kevés esély van és jó eséllyel hamar meglátnánk még messziről a fényszórót. A nyögéseim csak egyre fokozódnak, ahogy egyre intenzívebben mozgok és már végképp nem érdekel, hogy hol is vagyunk éppen. Kapaszkodni próbálok az ülésbe, a vállaiba, de jó, hogy ő is segít, ahogy a keze a fenekemre csúszik. Az életben nem gondoltam volna, hogy én egyszer ilyesmit csinálok, de erre mondják, hogy van, amikor megőrjít a szerelem nem igaz? Az utolsó hangosabb sikítással vegyített nyögést majdhogynem elfojtom, miközben az ajkaira tapadok, de persze meg nem állok, amíg ő is meg nem feszül bennem, ami csak még inkább fokozza az utóélvezetet. Csak aztán hajtom le a fejem, és fúrom a vállába levegő után kapkodva. Nem... már nem fázom, talán még ablaknak is sikerült bepárásodni, nem lepne meg.

Scarlett & Liam

- Tudtam, hogy jönni fogsz. – nem úgy értem, hogy napra pontosan, hanem csak… tudtam és kész. Éreztem, hogy egyszer majd összefogok találkozni azzal a lánnyal, aki több, mint mások, aki megfog, akit szerethetek majd, és akit soha nem akarok elengedni, bármi is legyen. Van, aki nem hisz ebben, én igen, és tudtam, hogy egyszer én is megfogom tapasztalni, mindegy milyen későn, vagy éppen korán, de megfogom. Aztán mikor a legkevésbé számítottam rá, akkor tűnt fel ő, és… egyből elvarázsolt, a végén már csak azon kaptam magam, hogy őt nézem folyamatosan, és azon kattog az agyam, hogy vajon milyen érzés lehet megérinteni őt.
- Hát… ez igaz is, mármint ritkán eszek, de akkor nagyon sokat, és még szerencse, hogy nem ijesztettelek el ezzel a komolysággal. – mosolygok rá. Nem mindig volt ez így, legalábbis így emlékszem rá. Sokkal lazább voltam, de aztán jött ez az egész dolog anyámmal, és minden az egyik a napról a másikra összedőlt körülöttem, nem tudtam mit kell tennem, csak napokig várta, hátha visszajön, és mikor már biztos voltam abban, hogy nem fog, elindultam, hogy megkeresem, és azt hiszem emiatt van ez. Az élet komollyá tett, gyorsan kellett felnőnöm és ez hol jó, hol pedig rossz, de szerencsére nem ijesztette el Scarlettet.
- Rendben, ez lesz a mi kis… karácsonyi hadműveletünk, oké? – a család megszervezés. Sokat gondolkodtam ezen régen, és arra jutottam, hogy nem is az az igazi családod, ahová születsz, ugyanis ezt nem tudod megválasztani, nem tőled függ. Az a családod, amit te választasz. Én pedig már választottam, itt van nekem Scarlett, és még ha nem is vagyunk házasok, akkor is a családomként nézek rá, és remélem, hogy nem csak ketten leszünk. Hogy ott lesz a húga, hogy talán anyám is ott lehet, mert én is örülnék annak, ha rendezni tudnánk ezt az egészet. Nem jó az, ha direkt lököd el a másikat, ezt már megtanultam.
- De ugye csak annyira, amennyire kell? – nem kell azért olyan nagyon finomkodni és odafigyelni arra, hogy ne fájjon, mert… igazából már megszoktam, hogy fáj mindenem, szóval súlyosbítani a helyzeten nem igen lehet, és nem akarom, hogy úgy kezeljen, mint valami sebesültet. Oké, megsebesültem, de attól még nem szereti az ember, ha nem hagyják őt érvényesülni igaz? Tudok mozogni nem tört el semmim, csak súrolt az a fránya golyó, szóval túlélem, semmi olyan hatalmas bajom nincsen, amit ne hozhatna rendbe néhány nyugisabb nap Scarlettel. Merthogy ez a gyógyír mindenre. Néhány nyugis nap ezután a káosz után.
- Nem, ezt nem mondhatjuk el nekik! Nem mondod komolyan, hogy te hallani akarnád a helyükbe? – nézek rá széles mosollyal. Nem voltam soha sem jóban a nagyszüleimmel, de még ha nem is lett volna így, akkor sem akartam volna történeteket hallgatni arról, hogy hol és hogyan estek egymásnak ez… ez nem egy gyereknek való. A nagyszülő maradjon csak meg nagyszülőnek, egy ilyen történet inkább ijesztő lehet egy gyereknek. Oké, nagyobbak még talán röhögnek rajta egy jót, és elkönyvelik magukban, hogy milyen menő nagyszülei vannak, de a kisebbek… inkább üljenek le és nézzenek meg egy horrorfilmet.
- Nem, én nem azon nevettem… - naná, hogy azon, de ő is pontosan tudja ezt, kicsit nevetséges ez az egész helyzet, de nem baj, ameddig nem aggódunk addig semmi sem baj, és végre a nadrágot is sikerül róla eltüntetni, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. – Majd mindjárt nem fogunk fázni. – mondom halvány mosollyal. Na igen, azért ezzel számolt mindkettőnk, de majd hamarosan megfeledkezünk a hidegről. – Ünneprontó… - suttogom az ajkaira, ahogyan közelebb hajol, és egy halk sóhaj hagyja el a számat, mikor elhelyezkedik rajtam, és még ha akarnék se tudnék sok mindent csinálni, kicsit itt a hely, de…de talán pont ez az egésznek a szépsége. Hagyom, hadd diktálja a saját tempóját, miközben a kezeim a fenekére csúsznak, és gondolom ő is pontosan tudja, hogy nem kell visszafognia magát, minél jobban bemelegedünk, annál jobb, ugye?

Liam & Scarlett

- Igen, sokkal szebb. - mint a könyvekben, mint a nagy romantikus sztorikban, bár azok gyakran végződnek rosszul, de esetünkben ez nem lehet. Muszáj, hogy happy end legyen a vége, mert szeretném, hogy az legyen és ő is. Nem tudnék nélküle létezni és nem is akarok. Ha már ilyen szépen alakult minden, ha már így egymásba botlottunk és valahogy minden kialakult, akkor nem lehet vége soha igaz? Az emberek nagy része egész életében csak erre vár, hogy megtalálja azt, akivel tökéletes párt alkothat és sokan vannak, akik soha nem találják ezt meg. Mi viszont szerencsések vagyunk, mert sikerült, akkor pedig minden erőnkkel harcolnunk kell azért, hogy soha ne veszítsük el, és nem is fogjuk.
- Tudod... nem gondoltam rólad, hogy édesszájú vagy. Eredetileg, mert nem is tudom, túlságosan komoly voltál, azt hittem, hogy inkább az a típus vagy, aki csak ritkán eszik édességet, de a vattacukrot is úgy tömted magadba, mint egy lelkes öt éves. - újra csak mosoly jelenik meg az arcomon. Nem vagyunk még olyan hosszú ideje együtt, de már így is épp elég szép emlékünk van. Vannak rosszak is, de azok nem számítanak, eltörpülnek a jók mellett. Ha ránézek, akkor nem azt látom, hogy elment, vagy hogy mi volt a teniszpályán, netán az, hogy mennyit sírtam, amikor a szigeten volt. Nem, ha rá nézek, akkor azt látom, amikor először együtt aludtunk, amikor könnyedén képes volt megnyugtatni egy rémálom után, amikor először megcsókolt, vagy mikor megdicsértem a fenekét és amikor vatta cukroztunk, és az egész New York-i hétvége. Mesés volt és én ezekre a szép pillanatokra akarok csak emlékezni.
- Én sem, de majd most összehozzuk, és rendes karácsonyunk lesz, rendes családként. - nem tudom, hogy az édesanyjával hogyan lesz, de én akkor is remélem, hogy ki tudnak majd békülni, hogy minden rendeződik és talán még az a fickó is rendes. Szeretnék egy szép karácsonyt, együtt családként, mert évek óta nem volt rá lehetőségem és a gyerekkori emlékeim már megkoptak erről, újak kellenek.
- Azért... óvatos leszek jó? - nem akarok neki fájdalmat okozni, de ezt a rossz emléket is felül akarom írni egy jóval és... és így miért ne lehetne? Nem tudjuk, hogy mi vár ránk holnap, nem tudjuk, hogy sikerül-e eljutni egy normális városig és végképp nem tudhatjuk, hogy egyáltalán lesz-e ott bárki, aki majd segít nekünk. Mi van ha nem? Mi van, ha kiadnak nekik? Ha nem találunk telefont és nem jönnek értünk a professzorék. Benne van ez is a pakliban és én nem akarok egész éjjel aggódni. Amúgy se hiszem, hogy túl sokat aludnánk egy hideg kocsi hátsó ülésén, akkor pedig jobb, ha olyasmivel ütjük el az időt, ami legalább leköt és egy kicsit ki is melegszünk tőle. Annak még se lenne sok értelme, hogy nekiálljunk... tornázni. Bár ez is torna, csak kicsit más stílusú. - Végül is... miért ne? Legalább majd öregkorunkban lesz mit mesélni az unokáknak, hogy a nagyi és a nagypapa milyen vadócok voltak régen. - mert valahogy majd így lesz, lesz majd családunk és majd sok év múlva egy karácsony este lesz miről mesélni a tűz mellett a kicsiknek. Na jó, már a nagyobbaknak, hiszen ez még is csak olyasmi, amit nem feltétlenül egy tíz évesnek mesélsz el. A szavaira szélesen elmosolyodom, és amíg ő is vetkőzik én is próbálkozom. Hát nem egyszerű, tényleg nem lett volna rossz az a terepjáró, mert akárhogy is nézzük, nem túl sok hely van itt. - Nem ér kinevetni! - persze én is ugyanúgy nevetek, hiszen akárhogy is nézzük, de vicces a helyzet, ahogy szerencsétlenkedünk, de hát kicsi a hely, nem lehet ezzel mit kezdeni, én pedig nehezebb helyzetben vagyok, ami a vetkőzést illeti, de közös erővel csak sikerül elérni, hogy végre eltűnjön rólam is minden, ami felesleges. - Hideg van. - igen, így csak még inkább érzem, de abban is biztos vagyok, hogy nem fogjuk már sokáig érezni a dolgot, mert bőven ki fogunk melegedni. - Elég sokat kéne ahhoz vezetni a birtokig. - hogy megtartsuk a kocsit, de az emléket amúgy is megtartjuk és ez a fontos igaz? Az arcát a kezeimbe veszem, ahogy újra csókolom, és már-már tényleg gyakorlott mozdulattal helyezkedem el rajta. Összeszoktunk már, de azért még mindig tudunk újra kitalálni, még ha ilyen furcsa helyzetben is. Csak egy halk sóhaj, amit a ajkaiba lehelek, amikor egyesülünk, és utána már az enyém a feladat nagy része, de nem baj, legalább a karjai között biztosan nem fogok fázni.

//300-dik hsz ^^//

Scarlett & Liam

- Igen, ez igaz, szebb volt, mint egy álom. – bólintok mosolyogva. Sokféleképpen elképzeltem a szerelmet, de úgy nem, ahogy végül megtörtént. Magányosan ültem egy padon mikor odajött hozzám, és kis idő múlva már egy autóban ültünk és mentünk a nyaraló felé. Nem tudom, hogy létezik-e isten, vagy valami nagyobb erő, ami irányítja az életünket, de ha igen, akkor biztos vagyok benne, hogy ez így volt megírva, mert túl szép volt, hogy egy véletlen legyen csak. Nem kellett több, mint huszonnégy óra, hogy tudjam, szeretem őt, és ez nem véletlen, nem önámítás, így van, szeretem őt, jobban, mint bármit és bárkit ezen a világon.
- Nem baj az, a csokitorta jó dolog, az egyik legjobb dolog a világon. – persze csak Scarlett után. Örülök annak, hogy már nem látom rajta azt az aggódást, amit még az autóba beszálláskor pillantottam meg rajta. Érthető az, ha aggódik, az lenne a fura, ha nem tenné, de nem segítünk magunkon azzal, ha attól rettegünk folyamatosan, hogy vajon mikor érkezik el az a pont, hogy vége. Nem fog eljönni és kész, megoldjuk ezt is, nem kell ezen agyalnunk folyamatosan. Sikerült elég messze kerülnünk, hogy ide már gyalogszerrel ne akarjanak kijönni egyhamar. És időbe telik az is, mire szereznek egy autót, meg hát ez az erdő elég nagy, mekkora az esélye, hogy pont belénk botlanak?
- Egy rendes karácsony tényleg nem lenne rossz… már az idejét se tudom annak, hogy volt rendes karácsonyom. – valószínűleg soha, ha folyamatosan csak menekültünk, de az emlékeim…talán valahol kamaszkoromban lehetett utoljára, nem tudom, de rég volt már ez biztos, és tényleg jó lenne az, ha egy család lehetnénk. A húga, anyám, és mi… tényleg jól hangzik ez, és én szeretném, ha így is lenne. Ehhez már csak anyámmal kéne beszélni, ami nem lesz egy könnyű menet, főleg ha nem jön el, mikor találkozunk kéne.
Meglep, de jó értelemben az, amit csinál, nem számítottam rá, de… nincs ellenemre, hogy a fenébe lenne? Eleinte kételkedett, de most már ő is pontosan tudja, hogy odavagyok érte, hogy nála szebb lányt még nem láttam, és ő az egyetlen, akivel lenni akarok. Nem csak itt, de máshol is. Sikerült kivernünk a fejünkből a baljós gondolatokat, és most ezzel… ezzel még inkább kitudjuk, ha eddig nem tettük volna meg, mert ilyenkor kinek járna a fejében a veszély, ami rá leselkedik? Már csak azzal letud kötni, ha a szemembe néz, hát még így… ez az egész helyzet, amibe csöppentünk, most megszűnik, csak ő és vagyunk.
- Ugyan, mondtam már, hogy kutyabajom. – mosolygok rá, bár azért ez nem a legőszintébb mosoly, de nagyon igyekszem. Persze, elégé fáj a seb is, a zúzódások és az ütések nyomai, de ezek nem fognak megállítani abban, hogy most együtt legyünk Scarlettel. – Szóval végig fogunk majd mindent próbálgatni? – vigyorgok rá. Na igen, ezt nem próbáltuk még, és aligha fogjuk, egy hancúrozásért azért elraboltatni magunkat elég nagy túlzásnak érzem, de most ezt osztotta a sors mi pedig… használjuk ki az időt. Nem tudom megállni, hogy ne nézem őt meg magamnak újra és újra, mikor lekerül a róla a póló. Egyszerűen… fantasztikusan néz ki.
- Ha ezt tudom, akkor jobban körülnézhettünk volna, hátha volt ott valami terepjáró. – mondom mosolyogva, ahogyan lehámozom magamról a nadrágot, és nem tehetek róla, de halkan felnevetek, mikor koppan a feje a kocsi tetején. – Hadd segítsek! – még ha nem is tudok benne sokat segíteni, de azért megpróbálom, mert kettőnk közül ő van nehezebb helyzetben ebből a szempontból. Ha végre sikerült leküzdenie, vagy leküzdenünk róla azt a fránya nadrágot, akkor már semmi nem tarthat vissza attól, hogy újra birtokba vegyem az ajkait, és kezeimet a fenekére csúsztathassam. – Ezek után ezt a kocsit meg kell majd tartani… - suttogom neki mosolyogva két csók között. Na igen, ezek után ez a kocsi…különleges lesz. Hiába, hogy azoké, akik elakarnak minket kapni.

Liam & Scarlett

Csak egy gyengécske mosollyal bólintok. Igen a kulcsszó az együtt, de azért mégis csak sokkal jobb lenne együtt valami normális helyen lenne, már a birtokon úgy értem, biztonságban, de igazából arra se sok kilátásunk van, hogy az életünk valaha is normális lesz. Tudom én, nekünk ez a normális, de én azért szeretném, ha egyszer tényleg családom lehetne és nyugodtan is élhetnénk, amikor nem kell félni attól, hogy mi vár majd ránk holnap, vagy hogy az emberek hogyan állnak majd hozzánk. Pedig azért néha örülnék neki, ha az élet olyan lenne, mint egy mese, még ha erre esély sincs.
- De legalább meseszerű volt, ahogy megtaláltalak. - igen, legalább ennyi jutott nekünk, legalább az mesés volt, hogy találkoztam vele itt a birtokon és hogy tudom lényegében az első szerelmem örökké fog tartani vele. Ez végül is eléggé mesébe illő nem igaz? Mint a könyvekben a nagy és romantikus szerelmek. Tudom, hogy így lesz, nem állhat közénk semmi és nem veszíthetjük el egymást soha sem. Ezt is valahogy átvészeljük, mint minden mást, sikerülni fog, mert akarom, hogy sikerüljön.
A szavaira már csak elmosolyodom és közelebb hajolok, hogy újra megcsókoljam. Ez nem lesz elég soha sem és tökéletes zárszónak is. Igaza van, nem tehet ellene senki sem, hogy olyan életünk legyen, amit szeretnénk, mert addig fogunk küzdeni, amíg nem sikerül. Talán nem lesz tengerparti házunk, talán nem minden pont úgy lesz, ahogyan elképzeltük, de attól még tudom, hogy boldogok leszünk együtt. Valahol, talán a birtokon maradunk és segítjük a sulit, vagy ki tudja még, hogy mi lesz, de az a lényeg, hogy boldog leszek akkor is, ha csak vele lehetek, és ezért nem engedem el soha. Akármi történik, nem mehet el még egyszer, ez biztos.
- Jól van. Lassan már csak arra a csokitortára tudok gondolni. - mosolyodom el. Nem tudom, hogy csinálja, de tényleg képes lassacskán kiverni a fejemből a bajt, ezt az egészet, hogy milyen helyzetbe kerültünk. Lassan tényleg képes vagyok elhinni, hogy visszajutunk és hogy nem lesz semmi baj, hogy megmenekülünk. Miatta van. Lehet, hogy én is erőt adok neki, de ez fordítva is így van. Egymást erősítjük és így tényleg meg fogjuk ezt oldani, és majd esszük azt a csokitortát, természetesen szigorúan az ágyban.
- Vissza megyünk és anyukáddal is beszélsz majd és... egy család leszünk igaz? A húgom és anyukád és mi és... majd igazi rendes karácsonyunk lesz. - persze a birtokon is leeszünk, de remélem, hogy majd elmehetünk akár New Yorkba is és Dorothy is jöhetne. Tudom, hogy nem biztos, hogy annyira örülni fog neki, mármint ő nem egy társasági lény, de szerintem neki is számít, hogy legyen újra családunk. A szüleinket már soha nem kaphatjuk vissza, ez sajnos így van, de... lehet új családunk, ha nem is ugyanolyan, de akkor is.
Talán egy kicsit még magamat is meglepem azzal, amit teszek, de... hűvös van, lassan már mondhatjuk, hogy hideg és elég soká van még az a reggel, addig pedig rommá fogunk itt fagyni chipset eszegetve, főleg mert lássuk be az is elég hamar el fog fogyni majd. Igazából azt hiszem csak sikerül kivernie a fejemből minden zavaró tényezőt, sikerült egy kicsit elfeledtetnie velem, hogy itt vagyunk, és elhiszem neki, hogy visszatalálunk majd és nem lesz semmi baj. Egyébként meg... nem bűn az, ha oda vagyok érte igaz? - Igen, azt hiszem olyasmi. Ezt még... úgy se próbáltuk, de... ha bármi rossz, ha fáj, akkor szólj, jó? - hiszen meglőtték és bármennyire is nehéz most normálisan gondolkodnom, attól még ezt sem felejthetem el, mert nem akarok neki még véletlenül sem fájdalmat okozni. Az ajkaitól még is csak addig szakadok el, amíg muszáj, amíg lekerül rólam a felső, és amíg őt is megszabadítom a pólótól. - Kicsit azt hiszem... kicsi a hely. - nevetem el magam, amikor feltérdelek és próbálok megszabadulni a nadrágtól is. Neki azért egy könnyebb, de az enyémet le kell rúgni valahogy és naná, hogy sikerül minimum kétszer bevágni a fejemet a kocsi tetejébe.

Scarlett & Liam

- Pontosan, a kulcsszó az együtt. – ha ő itt van, akkor mindent kibírok, érte nem kár semmi, bármit megadnék, hogy biztonságban tudjam őtés megadhassak mindent, amire csak vágyik. És pont ezért kifogunk innen jutni, mert tudom, hogy ő is így érez, hogy ugyanúgy akarja ezt az egészet, mint én, és nem itt, nem így képzelte el a befejezést. Fontos ő nekem, fontosabb, mint bármi más ezen a világon, és tudja ezt már, de nem baj az, ha sokszor mondom, igaz? Együtt kifogunk innen is jutni, nem azért mentünk sok dolgon keresztül, hogy most egy balul elsült kirándulás miatt feldobjuk a bakancsot.
- Persze, tudom, de… nem lehet minden olyan, mint egy mese. Sajnos. – nem jó, hogy ez a normális, de… ez az ára annak, hogy mutánsok vagyok, és tudom, nem mi akartuk ezt, de megtörtént, ezzel együtt kell élnünk. Ilyen az életünk, üldöznek és keresnek minket, talán rosszabb lesz, ha mindenki tudja mik vagyunk, de egyelőre még nem kell ezen gondolkodnunk.
- Akkor majd napról napra közelebb megyünk hozzá. Megteszünk mindent, hogy olyan életünk legyen, amilyet szeretnék, ketten együtt megcsináljuk, ez ellen még az univerzum sem tehet semmit. – megértem őt, néha nekem is eszembe jut ez, hogy ha ilyen most, akkor milyen lesz később, és ha rosszabb lesz, márpedig valószínűleg az lesz, akkor az a tengerparti ház nem marad más, csak álom, de mindent megfogunk tenni, hogy ne így legyen, hogy még ha rosszabbra is fordulnak a dolgok, mi úgy élhessünk, ahogy szeretnénk. Mutánsok vagyunk, de nem kell a saját harcunknak tekinteni ezt. Mi csak normálisan akarunk élni és kész.
- El is várom tőled! – mondom felnevetve. Nem szabad hagynia, hogy ezt tegyem, életem legnagyobb hibáját követném el azzal,ha ismét elmennék, már csak azért is, mert Scarlett a nagybetűs nő, az igazi, és efelől kétségem sincsen. Kell ő nekem, mint a levegő az embernek, vagy mint fény a virágnak.
- Visszafogunk jutni, sőt, hazafelé beugrunk még tortáért, megvesszük a legdrágább csokitortát, ennyit igazán megérdemlünk ezek után.– nem viccelek, ha kijutottunk innen, akkor a világ legdrágább csokitortáját megvesszük – már ha van – és visszük magunkkal az ágyba. Ezután az egész után ez a minimum, amit megérdemlünk, az pedig nem kérdéses, hogy kifogunk jutni. Rossz helyzet, nem sok kilátásunk van, én is tudom, de nem fogom feladni, és tudom, hogy ő sem. Együtt megoldjuk ezt is, megoldunk mindent, csak össze kell tartanunk és kész. Ezt ők nem érthetik meg, azok akik üldöznek minket.
- Nem hagytad el, nem tehetsz erről megfogja érteni, ha észreveszi, hogy eltűntük. Visszamész hozzá, ha megígérted neki, akkor úgy is lesz. – pontosan tudom róla, hogy direkt soha nem hagyná ott a testvérét. Emlékszem, hogy már amiatt is bűntudata volt, mert velem jött ahelyett, hogy a húgát kereste volna inkább meg. Szereti Dorothy-t, nem volt egy könnyű menet a kibékülésük, kellett hozzá egy kis idő, meg még több idő és a sziget, de már csak ezért megérte, ugye? Szerintem ott mindannyian átértelmeztünk egy-két dolgot az életünkben, számot vetettünk magunkkal, és rájöttünk arra, hogy mi, vagy ki az, aki nélkül nem élhetünk, nem akarunk élni.
Meglep egy kicsit azzal, mikor elveszi tőlem a chipset, de nem igazán ellenkezem, főleg akkor nem, mikor velem szembe kerül ,és az ölemből néz rám. Azt tisztán láthatja rajtam, hogy elégé sikerült ezzel meglepnie, és a szavait csak mosolyogva hallgatom, miközben ujjaimmal a combján dobolok. Volt már olyan, hogy leállítottam, mikor megcsókolt? Ha akarnám se tudnám, most se megy, csak elmerülök a csókjában és mosolyogva nézek rá, mikor kicsit hátrébb húzom a fejem. – Szóval… ez olyan túlélő szex lesz? – nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak, ahogyan felcsúsztatom a kezeimet az oldalához és közelebb húzom, hogy megcsókolhassam megint. – Soha nem fogsz elveszteni. – suttogom neki, mielőtt ismét az ajkaiba feledkeznék, és csak pont annyi időre szakadok el tőle, míg leveszem róla a felsőjét. Igaza van, nem tudhatjuk mi lesz holnap, akkor meg miért ne használhatnánk ki az időt, ami megadott nekünk?

Liam & Scarlett

- Veled megy, mert együtt ki tudunk tartani, ha nehéz is. - halvány mosoly, de attól még mosoly. Szeretném, ha tényleg biztató lennék neki, ha tényleg erősíteném a jelenlétemmel és nem csak folyton védenie kéne, meg erőt plántálni belém, hogy ne omoljak össze, az nagyon nem jó dolog. Együtt kell erősnek lennünk, egymást is hajtani és ezt csak akkor lehet, ha én se adom fel. Akkor sem, ha így néz ki az arca, akkor sem, ha meglőtték és akkor sem, ha azt se tudjuk még mi lesz velünk, vagy hogy hogyan jutunk vissza a birtokra. Valahogy... valahogy majd csak megoldjuk ezt is. A szigetről is visszatértek végül, ebből a csávából is kimászunk, hiszen már az is valami, hogy kijutottunk onnan igaz? Akkor már csak egy kis lépés találni reggel egy várost és telefonálni egyet. Menni fog, mert muszáj.
- Azért nem valami jó, hogy nekünk ez a normális élet. - biggyesztem le a számat egy pillanatra. Ha dönthetnék normális lennék, átlagos, minden plusz nélkül, akkor élnének a szüleim, akkor lehetne átlagos életem, családdal és minden, de nekem ez talán soha az életben nem adatik meg, talán soha nem lesz már semmi sem olyan, mint amire úgy vágytam. Nem azt jelenti ez, hogy mindenképpen rossz lesz... de olyan akkor sem. Végül mégis bólintok egyet. - Megéri, ha együtt lehetünk, csak... tudod napról napra távolabb kerül az a tengerparti ház. - sóhajtok egyet, de végül inkább csak hozzábújok. Óvatosan, hogy ne nyomjam meg sehol sem, ahol fáj neki. Miatta jó ez az élet, de attól még sok mindenben nem az. Nem hiszem, hogy valaha is lehet olyan életünk, mint amit igazán szeretnék. Persze lehet jó, és nem fogok panaszkodni, de elég nehéz úgy, hogy fogalmunk sincs, mit hoz a jövő.
- Tudom, és... igen, végső soron kikötözlek egy fához, vagy bármihez, ami stabil és nem mehetsz sehová. - szélesedik ki kicsit a mosolyom. Már ez is valami igaz? Próbálok elvonatkoztatni a ténytől, hogy épp, hogy leléptünk, hogy itt ülünk egy kocsi hátsó ülésén éjjel és kezd hűvös lenni és még azt se tudjuk, hogy mi lesz holnap. Semmi értelme se lenne végigszenvedni az egész éjszakát és azon aggódni, hogy nem tudjuk, hogy mi lesz, hogy talán holnap elkapnak és újra bajba kerülünk. Félek... hát persze, hogy félek, de most legalább egy kicsit nem akarok ezzel foglalkozni.
- Persze, hogy az ágyban eszem majd és persze, hogy veled eszem az ágyban, csak... csak jussunk vissza. - ez nem is kérdés. Amin megint a suliban leszünk én beveszem szépen magam az ágyba és ott ragadok. Ehhez egy cseppnyi kétség sem férhet. És persze vele együtt teszem majd ezt, mert bár most is együtt vagyunk, de lássuk be, hogy ez azért nem az igazi. Aztán persze tényleg kell egy zuhany is, meg egy kiadós alvás, vagy még a csokitorta előtt, vagy utána... még én sem tudom.
- Dorothy... attól félek, hogy ki lesz akadva. Megígértem neki, hogy soha nem hagyom el többé, erre... Talán nem veszi észre, hogy eltűntem, ha hamar visszaérünk. - butaság így gondolni igaz? Már hogy a fenébe ne venné észre? Nem tudom mi lesz, nem akarom, hogy aggódjon. Megígértem neki, hogy bármi lesz visszamegyek hozzá és ezt be is fogom tartani. Nem zárhatnak be újra sehová, nem és kész! Még a fejemet is megrázom, ahogy erre gondolok és inkább a chipsből veszek újfent. Megoldjuk valahogy és kész. Így lesz, mert így kell lennie, és most nem akarok arra gondolni, hogy bajunk eshet, most csak arra akarok gondolni, hogy nem lesz semmi baj, és ha rá nézek, akkor el is tudom hinni, akkor is, ha... bántották. Bár legalább mondhatjuk, hogy sötét van, nem is látszik ez most annyira. Pár perc hallgatás után fordulok csak újra felé. Nem tudom, hogy okos ötlet lenne-e aludni, főleg mert konkrétan tényleg kezdem érezni, hogy elég hűvös van. Aztán egyszerűen csak kiveszem a chipses zacskót a kezéből és leteszem a másik ülésre, én pedig... nem is tudom, valami hirtelen ötlettől vezérelve moccanok meg és kerülök vele szemben az ölébe. - Tudom, hogy... nem is tudom, fura lenne, de... legalább kimelegednénk kicsit és... mi van, ha holnap csak még sokkal rosszabb lesz, vagy újra elkapnak? Én... nem akarlak elveszíteni. - félek, még mindig, de el akarom felejteni azt, hogy itt vagyunk és hogy akár még nagyobb is lehet a baj. Ezért hajolok végül előre és csókolom meg. Tudom, hogy sérült és... talán leállít, ez is benne van a pakliban, de tényleg nem tudjuk, hogy mi lesz holnap.

Scarlett & Liam

- Oké, az ilyen helyzetekben ez nehéz, de… de menni fog, tudom, hogy menni fog. – mosolygok rá biztatóan. Ismerem őt, tudom milyen, és hiába hiszi néha azt, hogy gyenge, nem az, sőt, nagyon sok tekintetben erősebb, mint mások, mint én. Én nem szeretem azt, ha úgy látja a világot, hogy nincs kiút, itt ragadtunk, és hiába van minden. Ez én voltam, ezt én csináltam régen, de most már nem akarom, most már itt van nekem ő, és bármire képes vagyok, hogy ez így is maradhasson. Kifogunk innen jutni valahogy, még nem tudom pontosan hogyan, de kifogunk, mert ki kell, mert ez nem érhet így véget.
- Nekünk ez normális élet Scarlett. Mutánsok vagyunk, ez… ez ilyen, de megéri, nem? – már beletörődtem abba, hogy más a normális élet az embereknek, és nekünk mutánsoknak. Ők élhetnek nyugalomban, nem kell annyi mindentől félniük, mint nekünk. Mi retteghetünk attól, hogy mi lesz, ha kiderül mik vagyunk, hogy vajon elakarnak-e minket pusztítani, vagy esetleg megpróbálnak együtt élni velünk. Ez a normális élet egy mutánsnak, de bármilyen fájdalmas és kilátástalan is tud lenni, én úgy gondolom, hogy megéri minden egyes perce, mert ez is egy élet, amit Scarlettel akarok élni, és még ha nem is tökéletes, de… de nekem pont jó.
- Megígértem, és így is lesz. Tudom mit veszthetek, és nem akarom ezt. Soha nem hagynálak el. – önként soha nem tenném, és nem hagyom, hogy bárki erre kényszerítsen. Szeretem őt, szeretnék vele élni, legyen ez bármilyen hosszú élet is, még ha véget is ér ez két perc múlva, akkor is jobban megérte, mintha száz évig éltem volna egyedül. AZ élet mértéke nem az idő, nem attól lesz jobb életed, hogy többet éltél, hanem a minőségen múlik ez. Voltál-e önfeledten boldog, gyűlöltél-e tisztaszívből, szerettél-e valakit úgy, ahogyan már szinte képtelenség… az élet ebből adódik össze, önmagában semmit nem ér. – Amúgy is, megbeszéltük, hogy kikötözöl egy fához, ha ezt a hülye gondolatot a fejembe merem egyáltalán venni. – szóval még ha akarnék se tudnék elmenni, és elvárom tőle, hogy ne is engedje, mert ezzel követném el életem legnagyobb hibáját. Szeretem és nem akarok nélküle lenni, a múltkor… nem volt könnyű, megöltem egy embert, ami még most is bűntudatot ébreszt bennem, mert véletlen volt. Nem volt semmi bűne annak a fickónak azon kívül, hogy rosszkor volt rossz helyen. Én meg megöltem, kellett egy kis idő, hogy ezt feldolgozzam, illetve az se segített, hogy ártottam Scarlettnek is. Talán nem direkt, de… de az ilyen véletlenek a legrosszabbak.
- Csokitortát? De csak akkor ha az ágyban eszed majd. – mert onnan fel nem fog állni egy könnyen, nem fogom hagyni neki, hogy ha visszaértünk, akkor mindenképpen kell egy hatalmas zuhany és egy kiadós alvás. A sziget után az első három napból talán kettőt végigaludtam, nehezen szakadtam el a kényelmes ágytól. Mégiscsak megvoltam vonva tőle vagy másfél hónapig, szükségem volt arra, hogy kicsit visszaszokjak, ami sikerült, bár még mindig emlékszem milyen fura volt, mikor először feküdtem le az ágyra. Ha az ember megszokik valamit, akkor elégé fura ez az átállás, vagy visszaállás. – Én… beszélek majd anyámmal, azt hiszem. Előtte persze kipihenem magamat, veled, de aztán… ideje lenne rendbe tenni ezt. Te pedig majd a húgodat nyugtathatod. – na igen, bizonyára aggódni fog a nővéréért, és ez teljesen érthető, az lenne a fura, ha nem így tenne.

Liam & Scarlett

- Igyekszem, de azért ilyen esetben jóval nehezebb tud ez lenni, de téged is magammal rántalak és akkor már nem kell irigynek se lenned. - tényleg igyekszem, hogy ő is pozitív életszemléletű legyen, de nem mondom, hogy könnyen megy. Az a baj, hogy ez most tényleg egy nagyon-nagyon rossz helyzet. Elraboltak minket, őt össze-vissza verték és még az se volt biztos, hogy kijutunk. Itt ragadtunk Kanadában és fogalmam sincs, hogy jutunk vissza a birtokra, hogy segít-e egyáltalán nekünk valaki, vagy hogy mi lesz. Egy hideg kocsiban töltjük az éjszakát és... ebből azért még nekem is nagyon nehéz pozitív életszemléletet csiszolni, akármennyire is szeretnék, mert tényleg szeretnék, komolyan de nehéz, jobban fog menni, ha már megoldódott ez az egész. Mondanám, hogy majd a következő ilyen eset alkalmával erősebb leszek, de nem igazán szeretném, hogy még több ilyen eset legyen. Szeretnék végre vele lenni csak nyugiban, csak egyszerűen minden baj és gond nélkül, mert... mert jó lenne végre normális életet élni egy kicsit. Nem akarok én túl sokat az élettől, tényleg nem, csak szeretném, ha nem babrálna ki velünk folyton. Nem kell nagy csoda, mesés élet, csak egy átlagos, ami szép és kész, amiben együtt lehetünk és nem ér folyamatosan valami baj. Ez nem olyan nagy kérés igaz?
- Én már egy normális életnek is örülnék. - sóhajtok egyet, de arról volt szó, hogy én vagyok az optimista, ezért végül csak varázsolok egy aprócska mosolyt az arcomra, és közelebb hajolok egy újabb csókra. Tudom, bajban vagyunk, tudom egy hideg kocsiban ücsörgünk, de nem érdekel, pont attól érzem jobban magam, ha a közelében lehetek, ha csenhetek tőle időnként legalább egy-egy csókot. Remélem, hogy valahogy megoldódik ez az egész és akkor tényleg együtt lehetünk, tényleg örökké, akár több életen át is. Nem tudom, hogy ilyen létezik-e, de mégis csak úgy érzem, mintha valami összekötne minket, mintha csak mindig is összetartoztunk volna. Lehet, hogy ez butaság, de attól még így érzem, és pont ezért nem szakíthat el tőle semmi és senki. Most se sikerült nekik, nem hagytuk igaz? Akkor mindig meg fogjuk oldani, bármi történjen, megtaláltuk őket a szigeten is, bejött az a rádió, mert... mert akartam, hogy végre megint együtt legyünk. Ennek elégnek kell lennie.
- Attól még szerettem volna ott lenni magad, akármi is történt. Rémes volt nélküled, de megtaláltunk és az a lényeg és többet nem teszel ilyet. Bármi is lesz, megígérted. Bármi rossz, ketten megoldjuk, mindent megoldunk. - ezt is és bármit. Ha az anyja kiborítja, vagy ha valami rossz történik, egyszerűen megoldjuk és kész, mert együtt bármire képesek vagyunk, akármennyire is nyálasan hangzik ez, nem az. Én tudom, hogy ha igazán akarsz valamit, akkor annak úgy kell lennie és én nem akarok semmit sem jobban, mint hogy vele lehessek, ezért tehát megoldunk bármit, ami csak akadályozna minket abban, hogy jó életünk legyen. Aztán már a chipsre figyelek, ami határozottan jól esik most. Fura, mert nem is éreztem annyira, hogy éhes vagyok, de most, hogy megcsörgettük a zacskót... az a legrosszabb, hogy utána meg majd baromi szomjas leszek, de vizet végképp nem tudunk sehonnan se kisajtolni. Hát ez van, az is már tuti, hogy ha sikerül valamennyit aludni, akkor olyan szájszagunk lesz, mint egy két napos vízi hullának, de... max. nem lehelünk egymásra. A kérdése viszont tényleg meglep egy picit, nem számítottam rá, és igazából nem is tudom, hogy mi lesz majd az első dolgom. - Kényelmes ágyban alszom? Nem tudom... mondjuk egy zuhany veled természetesen és aztán a kényelmes ágy, meg mondjuk egy szelet csokitorta... ennék most egy szelet csokitortát. És te? Bár ezeket beled csinálom, szóval csak kiegészítheted a listát. - jó persze meglátogatom a húgomat is, mert biztos aggódik, hogy csak úgy eltűntem, de most valahogy ezek jutottak eszembe, nem tehetek róla. Arról sem, hogy bármi is van, mindig csak olyasmi jut eszembe, amit vele akarok tenni, de ez nem baj igaz?

Scarlett & Liam

- Igazából… nagyon is jól megy neked, tudod, te vagy a pozitív életszemlélet élőszobra, ez pedig nagyon jó, kicsit még irigy is vagyok rád miatta. – mondom mosolyogva. Na igen, csak viccelek persze, bár… nem, nem viccelek, tényleg irigy vagyok néha, amiért képes a legjobbat meglátni a dolgokban, én sajnos nem vagyok ebben ilyen tehetséges, mindig a rosszat szúrom ki, valahogy soha nem jött nekem össze az, hogy lássam a jó dolgokat, és éppen ezért dobtam el egy időben magamtól mindent. Mert ha nem látom a jó dolgokat, akkor nem tudok reménykedni, nem tudok hinni abban, hogy majd találkozom anyámmal. Ez rég volt, Scarlettnek köszönhetően azóta már megtaláltam őt, már ha ezt lehet megtalálásnak nevezni, hiszen igazából csak egyszer futottunk össze, és azóta se láttam. Megbeszéltük, hogy találkozunk vele, de végül nem jött el, én pedig elütöttem valami mókásabbal az időt, mint a magányos láblógatással a jéghideg a tóban. Anyámat megtaláltam, de nem úgy ahogy akartam. Túl sok mindent tudtam meg túlságosan is rövid idő alatt, és eleinte nagyon haragudtam rá, de most már nem, megértem miért tette, elmúlt a düh, csak kicsit hagyni kellett, mint valami rossz tinit. Megnyugodtam, kész voltam találkozni vele, erre… talán neki ez nem olyan fontos, kitudja. – Remélem is, mert egy életre tervezek veled, sőt, több életre is, ha van ilyen. – én se tudom azt, hogy mi van az élet után, de valaminek kell, hogy legyen, nem? Mármint… mondjuk egy következő élet, vagy bármi más. Ha van ilyen, márpedig én szeretnék hinni benne, akkor tudom azt, hogy éppúgy fogom ott is szeretni Scarlettet, mint most. Mi van, ha az előző életeimet azzal töltöttem, hogy őt kerestem? Mi van akkor ha létezik olyan, hogy két ember tényleg együtt lesz, örökké. Még ha nem is úgy, ahogy gondolják, de életeken keresztül ott lesznek egymásnak. Miért ne lehetne ilyen?
- Nem tehetsz arról, hogy nem jöhettél a szigetre, és ezek után örülök is annak, hogy nem voltál ott. És… és én voltam a bolond először, a gyengélkedőn, mikor elmentem. Azt hittem úgy majd könnyebb lesz, tudod, ha adok egy kis időt magamnak, de… csak rosszabb lett, sokkal rosszabb. – a vágyakozástól már aludni sem tudtam, sőt, enni sem, folyamatosan csak ő járt a fejemben, szinte hallottam a hangját, az utolsó szavait, a tükörben őt láttam magam mellett, és akárhányszor lecsuktam a szememet, ő mosolygott vissza rám. Komolyan, azt hittem, hogy megfogok őrülni, és tudtam, hogy nem mehet ez így tovább, hogy vissza kell mennem, mert… mert nem veszíthetem el őt a saját hülyeségem miatt.
- Már bontom is! – mondom jókedvűen, ahogyan egy könnyed mozdulattal már ki is bontom és amint vettem belőle egy-két darabot, felé nyújtom. Tudom én is, hogy ez nem éppen a legtökéletesebb hely, hogy szívesebben lenne bárhol, mintsem Kanadában, és nem azért mert ronda egy ország, hanem mert vadásznak ránk, nem vagyunk éppen a legjobb formában és… és oda kell figyelni arra, hogy mit csinálunk, mert egy rossz döntés is elégé végzetesnek bizonyulhat. Csak el kell érnünk azt a várost holnap, akármelyiket, csak közel legyen. Egy egész város már csak nem lehet az övéké, igaz? - Mi lesz az első dolog, amit csinálsz, ha újra a birtokon leszünk? – lehet fura kérdés, de érdekel, hogy mit tenne, és nem baj az, ha eltereljük a gondolatainkat a jelenlegi helyzetünkről, mert senkinek nem jó az, ha azon gondolkodunk folyamatosan, hogy milyen kutyaszorítóban is vagyunk. Ketten együtt megoldjuk, ahogy minden mást. Amíg ő itt van mellettem, amíg foghatom a kezét és biztonságban tudhatom az oldalamon, addig nincs baj, addig lehet bárhol, bármilyen rossz helyzetben, nem érdekel. Az egyetlen fontos dolog, hogy ő ott legyen nekem, más nem kell, talán egy kis kaja még, de… de ő a fontos, csakis ő.

Liam & Scarlett

Próbálok segíteni és nem csak azzal akarok, hogy miattam küzdjön, hogy én legyek az, akiért érdemes. Szeretnék tényleg segíteni neki, hiszen egy csapat vagyunk igaz? Szeretném, ha tudná, hogy én is tudok erős lenni, hogy nem én vagyok az, akit állandóan meg kell menteni, hanem igenis tudok tenni azért, hogy megússzuk ezt az egészet. Nem leszek én soha sem X-men, nem vagyok egy olyan harcos típus, mint mondjuk ő, ez soha sem vonzott és nem is fog, de ez most más helyzet, itt most igenis tenni kell, muszáj, hogy visszajussunk együtt, hogy ne legyen komolyabb baja neki sem. Már így is eleget szenvedett. Ott volt az a másfél hónap a szigeten és most megint újabb sebeket szerzett, nem is akármilyeneket, mert az egyik ebből lőtt seb és ez a legrosszabb, pont ezért féltem őt annyira. Oké, hogy bekötözzük, de akkor is el kell látni rendesen, nehogy valami komoly baj legyen belőle. Nem akarom elveszíteni, képtelen lennék nélküle élni, főleg úgy, hogy tudjam, hogy az egész miattam történt. Engem akartak elvinni, ő csak úgymond hozzám csapódott, mert épp ott volt, így tehát igenis miattam lőtték meg, miattam történt ez az egész.
- Azért nekem sem megy mindig a pozitív életszemlélet, de igyekszem. - halvány mosoly, de mosoly. Nem tudom, hogy hogy ússzuk ezt meg, hogy mikor jutunk vissza a birtokra, de én próbálom feltornászni az optimizmusomat, még ha nagyon nem is egyszerű most. Jó lenne, ha minden rendben lenne végül és erre is csak úgy gondolnánk vissza, mint egy rossz emlékre. Remélem, hogy lehetséges, remélem, hogy képesek leszünk átvészelni valahogy, és aztán elfelejteni, mint minden eddigi rosszat. Együtt menni fog igaz? Most legalább nem vagyunk távol egymástól, azt hiszem már ennek is örülnöm kell.
Olyan jó hallani, amit mond, ennél nincs is jobb. Tényleg oda vagyok érte és nem tudom, hogy van-e ilyen, de tényleg úgy érzem, hogy nekünk egyszerűen csak együtt kell lenni. Volt nehéz időszak is, amikor elment, amikor ott hagyott a gyengélkedőn és én nem tudtam meggyőzni róla, hogy maradjon, hogy nincs baj, hogy nem haragszom rá, pedig nagyon akartam, tényleg nagyon akartam. És csak még rosszabb volt, amikor azt hallottam meg, hogy valami dögös nővel van egy hotelben... ezt fájt a legjobban. Nem akartam rosszat gondolni róla, de akkor még nagyon az elején voltunk, de tudom, hogy nem tenne ilyet sosem. Butaság lehet, de... látom a szemén, hallom a hangján, érzem abból, hogy hozzám ér. - Én mindig visszahozlak, és mellettem mindig van helyed ez soha sem fog változni. - tudja, tudom, hogy tudja, de attól még elmondhatom igaz? Azt, hogy szeretsz valakit nem mondhatod túl gyakran, ezt épp annyiszor mondod el ahányszor kell, ahányszor csak így érzed és én mindig így érzem. Vele kapcsolatban nincs bennem semmiféle kérdés és nem is lesz sosem, ahogy akkor este sem volt. Egyszerűen csak tudom, hogy ő az aki kell nekem és kész, akkor pedig nincs semmi értelme sem gondolkodni, vagy hezitálni. - Biztos voltam benne már korábban is, de úgy volt tökéletes. Így lett az egész felejthetetlen, és azóta sem érzem, hogy rosszul döntöttem volna, veled kapcsolatban semmi sincs, amit rosszul tettem volna. Csak... csak azt, amikor engedtem, hogy elmenj, vagy a rossz dolgokat bánom. - semmi mást, semmi jót, csak amikor elment, vagy mikor nem voltam erőszakosabb, hogy én is megyek a szigetre, ezeket bánom, de mást tényleg nem.
- Na hol az a chips? - fura, ha képes vagyok jól érezni magamat vele még egy kocsi hátsó ülésén is, miközben talán még most is vadásznak ránk, miközben ő tele van sérülésekkel, és nincs éppenséggel dög meleg sem? Nem tökéletes persze, de vele vagyok és ez mindennél többet ér.

Scarlett & Liam

- Ez egy… nagyon jó ötlet, köszönöm! – soha nem mondanám, hogy ő az, aki nem tud semmit sem tenni, mert ő az, aki mindent tesz. Ha ő nem lenne, akkor én már rég feladtam volna, nem érdekelne semmi. Ő motivál engem, miatta vagyok jobb ember, miatta szeretnék még jobb lenni, Scarlett az, aki mindent jelent, aki nélkül ez az élet nem érne semmit sem. Nem túlzok, így van, szeretem őt, jobban, mint bármit, vagy bárkit ezen a világon, és nélküle lenni egyet jelentene a halálla. Az idő begyógyít minden sebet, de mi van, akkor ha én ezt nem akarom? Vele akarok maradni amíg csak tudok, nélküle… nem érdekel semmi. És most is egy nagyon jó ötletet mondott, amint megálltam, vagy amint időnk lesz megcsinálom, csakhogy megnyugodjon, és ne aggódjon ennyire értem,mert ez tényleg nem olyan nagy dolog, csak súrolt a golyó, egy kicsit vérzek, de sokkal rosszabbul jártam volna, ha el is találnak, mert… mert nem hinném, hogy akkor eltudnám rendesen vezetni ezt az autót, és nem éppen ilyenkor a legjobb sofőr leckéket venni. Logan-nek se ment a múltkor, belehajtott a tóba, nem lenne valami jó, ha most mennék bele a tóba, bár… én megbízom Scarlettben, hiszek benne, hogy képes lenne megtenni bármit, hogy kijussunk innen.
- Akkor jó, tudod, kettőnk közül nekem kell a legrosszabbat látnom mindenben. – én vagyok az, aki pesszimistább, én szoktam a legrosszabbat meglátni a dolgokban, és ez maradjon is így, mert neki kell annak lenni, aki látja azt, amit én nem, aki reményt ad, mikor én elvesztem, aki kitartásra ösztökél, mikor legszívesebben bedobnám a törülközőt. Ő az, aki hajt engem előre, aki miatt élni akarok, és éppen ezért nem is szabad a legrosszabbnak látnia mindent, mert minden rosszban van valami jó, ebben én hiszek. A baj csak megerősít minket egymásban, bár én így is hiszek benne.
Azért még a beszállás előtt megejtem azt, amit mondott, szerencsére azért volt egy zsebkés az autóban, ami jó arra, hogy a kocsi huzatból kivágjak annyit, amennyi kell, hogy normálisan átköthessem a sebet, és Scarlett is kevésbé aggódjon miattam, hiszen… ha nem is valami profi és megfelelő módon, de el is vagyok látva, nem? A jelenlegi körülmények között most ez a legtöbb, amit tehetek magamért, de mindegy, kibírom, mert ki kell. Kijutunk innen, ki kell,mert olyan nincs hogy így érjen véget ez. Tudom, hogy az életünk nem lesz soha gondtalan, de megígérem, hogy nem így fogjuk végezni, esküszöm erre neki.
- Szeretlek téged, minden porcikádat, és mindent, amit a szíved rejt. Örülök, hogy eljöttél velem, hogy segítettél nekem, mert… azzal, hogy megtaláltam anyámat, csak még inkább elvesztem, de te… te visszahoztál melletted az vagyok, aki csak lenni akarok, melletted úgy érzem megtaláltam a helyemet a világban. – mindig is erre vágytam, mindig is ezt akartam az élettől. Azt, hogy valakit úgy szeressek, hogy ne számítson semmi más. Olvastam erről, láttam az utcán, filmekben, és sokáig kerestem, nem találtam meg, majd mikor a legkevésbé számítottam rá… belém futott, rám talált, és nem lehetek ezért soha elég hálás az életnek. Azt adta, amire szükségem volt, méghozzá egy olyan személy révén, aki… minden álmom volt. Gyönyörű, és amit belül rejt, az… az minden képzeletemet felülmúlta.
- Én csak azt akartam, hogy biztos legyél benne, hogy… bennem is biztos legyél. Nem akartam, és nem is akarok neked soha semmi rosszat, és örülök, hogy megbíztál bennem aznap, mert… életem egyik legszebb napja volt, és soha nem fogom elfejteni, mikor először éreztelek magamhoz olyan közel. – aznap egyek voltunk, minden értelemben, testben-lélekben, az övé voltam pont úgy, ahogy ő is az enyém, és azon az éjszakán sok minden megváltozott, hiába tudtam, hogy ő kell nekem, aznap, azon a kis kiruccanáson… eldőlt. Nem fog semmi sem elválasztani tőle, visszatalálok hozzá, akármi is legyen.

Liam & Scarlett

- Hasíthatunk ki a kocsihuzatából is... talán. - próbálkozom, mert nem lehetek én mindig a gyenge, nem lehetek én mindig az, akit meg kell nyugtatni, nem lehetek én mindig az, akit valahogy össze kell kaparni a földről, aki képtelen rendezni az érzéseit és nem tudja magában rendbe tenni a dolgokat. Nekem is erősnek kell lennem, akkor tudjuk ezt átvészelni, akkor éljük túl és jutunk vissza a birtokra, ha nem folyton engem kell istápolnia, ezért igyekszem, miatta, mert azt akarom, hogy tudja, hogy nem csak neki kell mindent megoldani. Össze fogom szedni magam, és tényleg visszajutunk a birtokra, és... és majd minden rendben lesz. Ő kipiheni ezt az újabb rémséget, én pedig ápolni fogom, amíg teljesen rendbe nem jön és valahogy megoldjuk majd, hogy ne legyen újra ilyen, hogy ne legyen újra ilyen rémes napunk. Nem akarom őt folyton úgy látni, hogy elbántak vele, nem akarom, hogy folyton csak a sebeit kelljen ápolni. Nem arról van szó, hogy azért, mert zavarna, csak azért zavar, mert neki rossz, mert akármit is mond igenis fáj neki és én szeretném, ha jól lenne végre, ha... ha jól lehetnénk végre hosszabb ideig és nem lenne már többet semmi baj. Szeretnék vele élni, szeretném vele leélni az egész életemet úgy, hogy ne kelljen közben folyton félni és rettegni attól, hogy mit hoz majd a holnap, hogy vajon mikor akar megint ártani nekünk valaki. Olyan nagy kérés ez? Jó voltam, sose tettem igazán rossz dolgokat, és szeretném, ha ennek lenne legalább valami értelme.
- Én igyekszem pozitív lenni, tényleg igyekszem. - mosolyodom el. Halványan, de akkor is mosoly ez, mert kell, hogy erősítsük egymást, akkor majd megoldjuk, akkor kitartok és ő is kitart és végül meg fogjuk úszni ezt az egészet. Kijutottunk ugye? Már ez is nagy dolog, hogy kijutottunk. Nem érdekel, hogy milyen áron, nem érdekel, hogy mi volt a következménye, sikerült és el fogunk jutni végül egy városba is, ahol majd valaki segít, vagy megtalálnak a professzorék még előtte, de legalább lelünk egy telefont. Sikerülni fog, sikerülnie kell, mert mind ketten már annyi rosszat szenvedtünk el, hogy az élet nem lehet ennyire kegyetlen, egyszerűen nem lehet.
Igazán mégis csak akkor nyugszom meg végre, amikor hátra szállunk be és hozzá tudok bújni. Ez az, ami mindennél többet segít, a közelsége, a csókja, az ölelése. Ez az, amire szükségem van és erőt ad, hogy tovább folytassam. Végül is, nem kaptak el, nem találtak meg. Van chipsünk, tudunk mit enni és majd eljutunk egy városba. Éjszaka pedig figyelünk, nehogy valaki pont akkor érjen utol, amikor alszunk, mert biztosan keresni fognak minket, és bár a katonáknak nem volt kocsijuk, de lehetett telefonjuk, ki tudja. De most nem ezen akarok gondolkodni, csak kihasználni azt a pár pillanatot, ami adódik vele, csak egy kicsit vele lenni és kész, élvezni az együtt töltött időt, élvezni a közelségét és nem foglalkozni a helyszínnel, meg a körülményekkel sem. A szavaira mosoly kúszik az arcomra, és végül picit hátrébb húzódom, de csak annyira hogy lássam az arcát, nem annyira, hogy kiszakadjak a karjai közül.
- Sosem felejtem el azt az utat. Képes voltam megdicsérni a hátsódat és... ezt még a mai napig is alig hiszem el. De csodás volt, egyszerűen mesés. Már akkor első este meg tudtam nyugodni melletted, elmúltak a rémálmok, amikor a karjaid között aludtam el, és ez azóta is így van. Melletted nem félek. Akkor is éreztem, ezért éreztem, hogy ez... valami különleges, olyasmi, amiről álmodoztam, és olyan nehéz volt elhinni, hogy megtaláltam. - ilyen hamar, csak úgy belebotlottam a birokon. Sose gondoltam volna, de megtörtént és tudom, hogy oka volt. Valahogy vele kell lennem, mintha csak a sors akarná így. Mint a könyvekben. Butaság lehet, de nem érdekel, így érzem, és ez nem is fog megváltozni sosem. - Néha úgy érzem, hogy... annyira szeretlek, hogy az már képtelenség. Ezért nem volt kérdés... New Yorkban, hogy a tiéd legyek mindenestül, mert tudtam, hogy ezt akarom, téged... minket... örökké, akkor pedig nincs értelme hezitálni igaz? - tudom, hogy ő nem volt biztos akkor abban, hogy jó ötlet. Tudom, hogy nem volt biztos benne, hogy nem sietjük-e el a dolgokat, de én tudtam, hogy nem. Ha szeretsz valakit, ha biztos vagy benne, ha tudod, hogy ő az, akire szükséged van, akkor mégis miért kellene várnod? Egyszerűen semmi értelme, csak az vár, aki bizonytalan és én vele kapcsolatban semmiben sem vagyok bizonytalan.

Scarlett & Liam

- Majd… majd szerzünk, nem lesz semmi gond, oké? Megígérem. – tényleg nem valami jó az, ha mindenre rákérdez, persze, érthető, és örülök azért neki, hogy így aggódik értem, de nem olyan súlyos a dolog, hogy azonnal kötés kelljen rá, majd …. nem is tudom, letéptek valamennyit maximum a pólómból, hogy bekössem rendesen, de ez annyira most nem érdekes, sokkal inkább az, hogy minél messzebb jussunk innen, mert nem akarom, hogy megtaláljanak minket. Most szöktünk el, semmi kedvem visszakerülni oda, márpedig minden bizonnyal keresnek minket, és nem fogják egykönnyen feladni, de… de sebaj, elég messze sikerült autókáznunk, ők pedig gyalog vannak.
- Fő a pozitív hozzáállás. – ez már a szigeten se jött be nekem, pedig próbáltam eleinte így hozzáállni a dolgokhoz, de ahogyan teltek a napok, úgy lett a remény is egyre haloványabb, már kezdtem elhinni azt, hogy örökre azon a nyamvadt szigeten maradtunk, és… és ölni tudtam volna egy lehetőségért, hogy kijussunk minél előbb. Én csak hinni akartam, de nehéz volt, nehezebb, mint bármi más, mert nem volt semmi kézzel fogható, csak reménykedhetünk, és tudjuk, hogy azok a remények, amiben csalódni kell, akár ölni is tudnak. Szerencsére előbb jutottunk ki, mintsem hogy feladtuk volna végleg. Visszajutottunk,mert vissza kellett, senki nem választhat el minket azoktól, akiket szeretünk.
A szavaira képtelen vagyok nem mosolyogni. Jó ezt hallani, jó tudni, hogy szeret, hogy számíthatok rá, és… és hogy van. Fontosabb ő nekem, mint bármi más, az életemet adnám érte, mindent megadnék, hogy biztonságban legyen, és ezt most is megfogom tenni. Ő az életem, és tudom, hogy korán, nagyon korán döntöttem ezt el, de nem kellett dönteni se szinte, mert… mert már tudtam, éreztem, hogy ő az, már az elejétől fogva volt valami benne, ami vonzott, mint a mágnes és nem tudtam megállni. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy le sem tudom venni róla a szememet, és a következő pillanatban már meg is csókoltam.
Bár fáj kissé az, ahogyan megérint, de nem érdekel, most mindennél jobban megéri ez a fájdalom, a csókja…kell nekem, ez az én kis saját túlélőcsomagom úgymond, csak egy csók a lánytól akit szeretek, és bármire képes is vagyok. Begyógyul minden sebem, legalábbis, ami belül van, ami kívül az… az maradandóbb, de előbb-utóbb annak is nyoma vész majd, legalábbis remélem, nem szeretném, ha gyakran kéne így látnia, mert nem vagyok most valami szép látvány, elégé sokat kaptam, hiába én nyertem végül, azért a fickó sem volt éppenséggel gyenge, se képzetlen.
A szavaira csak mosolyogva bólintok, ahogyan beszállok mellé hátra és azonnal magamhoz is húzom őt. Így kevésbé is fázunk majd, de amúgy is szükségem van most a közelségére. Egyszerűen csak szeretném érezni azt, hogy itt van, hogy a karjaimban tudhatom őt… hogy érezze jobban szerettem mindennél, és hiszek benne, hiszek bennünk, és kifogunk innen jutni ,kerül, amibe kerül, visszatérünk majd a birtokra, én rendbe jövök, ő is megnyugszik, és megy minden tovább, az életünk nem fog megállni néhány fickó miatt, akik azt hiszik majd kedvükre kihasználhatnak minket. Nem engedem, hogy bántsák őt, nem engedem, hogy bárkit is bántsanak. Nem ezt érdemeljük, senki nem érdemli ezt. – Emlékszel még a repülő útra? Atlanta felé. Egy nap után tudtam, hogy szeretlek, ami… azt hittem először, hogy lehetetlen, és nem akartam elsietni, féltem, hogy megijesztelek vele, de… de muszáj volt kimondanom. – egyszerűen csak felemésztett volna legbelülről az, ha magamban tartom. Egy nap, de nekem az az egy nap volt minden, és akármilyen rossz vége is lett Atlantának, szerelmes lettem, ez pedig felülír minden rosszat, ami történt. Elvesztettem valamit, de nyertem is, méghozzá Scarlett szívét, és ez… ez nagyon fontos, fontosabb, mint bármi más. Szeretem őt, és azt akarom, hogy tudja ezt az egész világ.

Liam & Scarlett

- Honnan szerzünk kötést? Ne kérdezzek rá mindenre igaz? - tudom, nem kéne túlaggodalmaskodnom, de attól még aggódom érte. Mégis csak vérzik, mégis csak meglőtték és én féltem őt, hogy komolyabb baja esik. Nem biztos, hogy elérünk egy várost, nem biztos, hogy minden rendben lesz és akár még utol is érhetnek minket, akár még el is kaphatnak... félek tőle, iszonyatosan félek, és nem egyszerű megnyugodnom és egyszerűen csak tovább lépne, mintha nem lenne komoly baj, mert tudom, hogy az van. Ő is tudja, csak engem próbál megnyugtatni, ezzel is tisztában vagyok.
- Hátha elérjük, talán. - nem, nem hiszek benne az az igazság. Ha azt nézem, hogy szinte már biztos, hogy a nap történetesen lefelé megy, akkor sajnos nem valószínű, hogy a térkép adatai alapján elérhetjük a várost. Jó lenne, de aztán ott még este a sötétben szállást is találni, főleg, hogy nem vagyunk éppen a legbizalomgerjesztőbb külsővel megáldva jelenleg... lássuk be, ez azért elég kockázatos lenne, talán a kocsiban mégis csak jobb aludni, aztán majd meglátjuk.
Talán a jellememből is adódik, hogy nem vagyok egy kifejezetten féltékeny típus. Nem is gondolom, hogy annak kellene lennem. Tudom, hogy szeret bizonyította már nem is egyszer, akkor miért kéne attól félnem, hogy valaki elcsavarhatja a fejét? Persze azért egy bizonyos szint felett nem érintene jól, ha mással látnám, túl közeli viszonyban, e téren Lari is zavar, de hát nem tudok mit tenni ellene és nem is szabad. A barátjáról van szó, akit nem vághatok el tőle, ő sem tenné fordított esetben igaz?
- Nincs nálad jobb. - nem túl erősen, de azért viszonozom a mosolyát. Nincs nála jobb, nem is akarok, nem is akarnék. Nekem ő a tökéletes, pont ilyen valakire vágytam, még akkor, amikor olyan sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen lenne idekint, milyen lenne normális életet élni, milyen lenne szeretni. Nem is tudnék mást, nem is akarok. Az édesanyja pedig... ne a legjobban kezelte a fia életét, de nem volt más választása és a lehetőségekhez képest azt hiszem kihozta belőle a legtöbbet, arról már nem is beszélve, hogy így megismerhettem őt. Talán másképp ez soha se történt volna meg. Elég bonyolult úton találtuk meg egymást, de az a lényeg, hogy megtaláltuk nem igaz? Egyikünknek sem volt kifejezetten jó élete előtte, de valahogy majd az lesz. Már most is jó, már most is az, hogy együtt vagyunk és majd valahogy még jobb lesz. A professzorék... csak kitalálnak valamit, hogyan lehetne normális jövőnk. Nem akarok folyton harcolni és főleg nem akarok állandóan a hátam mögé nézni, de egyelőre nagyon úgy fest, hogy ez vár ránk, ha nem teszünk valamit.
Meglep, hogy megáll, de aztán megértem, hogy miért. Szükségem is van erre, azóta, hogy kocsiba ültünk nem tudtam igazán megnyugodni, csak most, hogy megfoghatom a kezét. Egy pillanatra csak, de muszáj előre hajolnom, hogy egy röpke csókot válthassak vele. Szabad kezem siklik az arcára, puhán és szinte már óvatosan, mert nem akarok neki fájdalmat okozni, de ennyi kell, hogy végre képes legyek lehiggadni. Majd... majd megoldjuk valahogy. Nem sokára megállunk, sötétedik, én is így számoltam sajnos, hogy nem fogjuk elérni azt a várost. Kiszáll, én pedig csak sóhajtok egyet. Életemben nem éjszakáztam még kocsiban. Végül én is kikászálódok, amikor bekukkant. Pokróc nincs, de elől se lenne kényelmes, azért ülök át szépen hátra. Ha mégis hirtelen mennünk kéne... Csak nem kell, az estét átvészeljük, elég sötét van és nem tudják, hogy merre jöttünk igaz? - A chips az jó, legalább eszünk valamit. - erőtlen mosoly, és most nem is a chips a lényeg, hanem az, hogy végre hozzá bújhatok, amikor ő is leszáll. Csak ez kell most, egy ölelés, hogy jobban érezzem magam. Talán már keresnek minket, hiszen kimaradtunk éjszakára. Talán... talán előbb megtalálnak, minthogy elérnénk a várost.

Scarlett & Liam

- Ez tényleg nem olyan vészes… csak teszek majd rá valami kötést, és jobb is lesz. – ami vérzik az általában fáj is, ez igaz, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fáj, de nem olyan vészes, ennél sokkal rosszabbat is éltem már át, anya amúgy is arra tanított, hogy minél több mindent kibírjak, úgyhogy… ez a kis karcolás nem fog megártani, ha mondjuk egy golyó kötött volna ki az oldalamban, na az megártott volna, de szerencsére volt akkora szerencsénk, hogy ilyen nem történt, elég nehezen viseltem volna, ha Scarlettet eltalálják. Őt egyszerűen nem bánhatják, nem hagyom!
- Ha itt éjszakázunk, akkor… akkor majd kitalálunk valamit, hogy elviselhetőbb legyen, de jobb lenne, ha inkább a várost eltudnánk érni. – a víz és étel hiány talán még annyira nem vészes, mert bár nem ittam és nem ittam semmit se mióta elvittek minket, még nem érzem úgy, hogy emiatt olyan nagyon gyenge lennék. Ha a városba érünk, gyorsan szerzünk valami ételt és italt, egy telefont, és… és nem tudom, hívjuk akit csak tudunk, mégsem maradhatunk itt, egyedül átjutni a határon pedig necces. Nem lehetetlen, de már csak a kinézetem miatt is elégé leellenőriznének minket, Scarlett útlevele ráadásul még hamisítvány is, de amúgy sincsen most itt nála.
A szavaira csak mosolyogva biccentek. Tényleg nincsen oka féltékenynek lennie. Lari meg… nem is tudom, értem én, hogy Scarlettnek mi a baja vele, elégé furán tud viselkedni Lari, de neki ez a természetes, én pedig már megszoktam. A kezdetek kezdete óta beszél így velem, csinálja azt, amihez éppen kedve van, már megszoktam, és soha nem volt köztünk semmi sem. Mi csak jó barátunk vagyunk és kész, Lari segített nekem, pedig nem ismert, nem volt rá oka, mégis megtette. Néha elégé drasztikus volt, de néha elégé gorombának is kell lenni, hogy értsek a szóból, mert nehezen tudom kiverni a fejemből azt, amit elhatároztam már.
- Meg is haragudnék, ha jobbat kívánnál. – pillantok rá mosolyogva. Ez nekem csak… természetes. Segítek neki, amiben csak tudok megvédem őt amitől csak lehet, és ez remélhetőleg mindent lefed. Szeretem őt, és ehhez hozzátartozik az, hogy bármit megteszek érte. Ha éppen vezetni kell akkor vezetek, ha verekedni, akkor verekedek… tudom, hogy ő is megtenné értem azt, amit kell. De most először is minél messzebb kell jutnunk ettől a helytől, keresni valami várost, egy telefont, és… és majd akkor ráér kitalálni a következő lépést. Egyelőre csak legyünk túl ezen, mindent apránként, most nem szabad elsietnünk semmit.
- Én is örülök annak, hogy így tett. Csak először… dühös voltam, de most már megértem őt, én is ezt tettem volna a helyébe. Adott nekem egy új lehetőséget… és igen, így találkozhatunk. Már ezért megérte minden, ami történt. – bármit is tettek velem, bármilyen is volt az igazi életem, megérte minden egyes fájdalommal teli másodperc, mert így végül találkozhattam Scarlettel, szerelmes lehettem, van egy normális életem, egy normális helyen, ahol elfogadnak, nem pedig úgy néznek rám, mint valami kívülállóra. Jó így minden, és még ha ebben a pillanatban nem is áll valami jól a szénánk, akkor is azt mondom, hogy megérte.
A szavaira képtelen vagyok megállni, hogy ne nyúljak a keze után, és ne szoríthassam meg legalább néhány pillanatra. – Együtt is leszünk… soha nem foglak elengedni. – bólintok mosolyogva, majd még egy olyan negyedóra vezetés után leállítom az autót és lekapcsolok minden fényforrást is, ami van benne. – Túl sötét van már… várj, mindjárt jövök, hátha van valami pokróc a csomagtartóban. – gyorsan ki is pattanok, majd egy olyan percnyi szöszmötölés után vissza is térek. – Pokróc nem volt, de… de van chipsünk. – nem valami nagy dolog, én is tudom, de a semminél mindenképp jobb, igaz?

Liam & Scarlett

- De... de minden vészes, ami vérzik. - próbálom én viccesen felfogni, de ezt most nem megy. Nem akarom, hogy baja essen, hogy vérezzen és főleg nem akarok megszabadulni tőle. Csak azt akarom, hogy végre rendben legyen az életünk, hogy végre minden normálisan alakuljon, mert most ez nagyon nem megy, pedig... annyira jó volt a bál is, meg előtt a New York. Mintha mindig, amikor valami nagyobb utazás van, valami jó, akkor utána jönnie kéne valami rossznak, mintha csak bevonzaná. Már komolyan félek tőle, hogy ha valami igazán nagy dolog lesz velünk, akkor aztán a fél világ összeomlik következményként.
- Szóval, akkor a kocsiban éjszakázunk? Jól van, akkor így lesz, hátha elérünk előtte valami várost. - még sötétedés előtt. Nem tudom, hogy mennyire lesz a kocsiban hideg, mert már nincsenek olyan meleg éjszakák és nem járathatjuk a motort a fűtés miatt. Egyáltalán nem tudom, hogy mi lesz, nincs nálunk semmi sem, inni, enni, de az első a nagyobb gond. Jó lenne elérni egy várost, de amilyen szerencsénk van komolyan nem lepődnék meg rajta, ha esélyünk se lenne rá, hogy sikerüljön. Mostanában igazából, mintha semmi se sikerülne akkor, ha baj van. Meg se tudtam találni őt, amikor a szigeten volt, most pedig lehet, hogy egy erdő szélén, egy kocsiban töltjük majd az éjszakát és akkor még mindig nem biztos, hogy eljutunk majd egy városba és megússzuk ezt az egészet ép bőrrel.
- Tudom. - szeretnék oda hajolni és megcsókolni, de tudom, hogy most az utat kéne figyelnie és most nekem sem ezzel kéne foglalkoznom, mert meg kell úszni ezt az egészet. Rossz dolog, ha mégis ez jut eszembe. Tudom, hogy az én rajongóm, mint ahogy ő az enyém és valahogy soha nem is voltam az a féltékeny típus. Na nem mintha lett volna előtte nekem bárki más, de nem fogok valakire csak azért csúnyán nézni, mert beszél vele. Na jó... Lari az más eset volt, ő azért nem csak beszélt vele... amit ő csinál az nekem igenis sok, de nem akarok beleszólni és főleg nem akarom elmarni mellőle, mert nem vagyok olyan, de attól még ugyanúgy nem tetszik nekem az, amit ő csinál. Szerintem valami más párját nem illik úgy ölelgetni és nem illik olyanokat mondani neki, hogy édes, meg ilyesmi. Ez... ez fura.
- Köszönöm! Nem is kívánhatnék magamnak nálad jobbat tudod ugye? - nem gondoltam volna, hogy ez lesz, amikor odaértem a suliba, hogy ilyen gyorsan belebotlom abba, aki mellett... igen így gondolom, aki mellett le akarom élni az életemet. A legtöbben butának néznek miatta, naivnak mert még nem volt előtte más, de minek kísérletezgetni, ha egyszer tudod, hogy valaki az igazi? Akkor felesleges azon rágódni, hogy nem volt más, nem is kell más, csak ő kell. Véd és figyel rám és... és most is miken ment át értem. Fájdalmai vannak, vérzik és mégis vezet és tudja, hogy valahogy ki kell jutnunk innen, hiba van az, hogy félek, rettegek, ő képes elterelni a gondolataimat, és segíteni, hogy jobban legyek.
- Én azt hiszem örülök neki, hogy így történt, hogy... hogy mi találkozhattunk. Tudom, hogy nem kéne, de azt hiszem anyukád tényleg jól tette. Így tudott megvédeni, hogy jobb életed legyen. - hogy a rossz dolgokra ne emlékezzen. Egyszerűen csak ez volt, amit tehetett és kész. Én is ezt tettem volna a helyében ez az igazság, ha az én gyerekemről lett volna szó. Persze az lett volna a legjobb megoldás, ha egyszerűen csak nem keverednek bajba, de ha ezt nem tudta kivédeni, akkor így jobb, hogy legalább a fájdalmas részekre nem emlékszik. - Tudod... sose hittem volna, hogy megtalállak azon a birtokon, de örülök neki, annak is hogy veled mentem csak úgy és mindennek. Most is az a fő, hogy együtt lehetünk. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, de legalább mosoly, annak ellenére, hogy igen, sajnos érezhetően sötétedik és nem délelőtt van.

Tárgy: Re: Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!

» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Scarlett és Liam
» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - Irány Atlanta!