Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!

First topic message reminder :

Liam & Scarlett

Értem, hogy érti, és ezért nem is tudok mást, csak mosolyogni. Nem is akarok sokáig élni, sőt a legtökéletesebb élet az lenne, ha mi ketten egyszerre távoznánk akkor, amikor már nincs értelme az életnek. Nem akarok öregen feküdni és nem csinálni semmit, miközben mások látnak el és már az értelmi szintem sincs sehol sem. De tudom, hogy ennyire nem kérhetek sokat, nincs esélye, hogy vele együtt menjek el, de akkor... bármennyire is önző dolog, de akkor inkább én lennék az, aki előbb végzi be, mert nem akarok nélküle élni. Nem akarok már soha többet nélküle lenni, és erre... erre pont hogy tőle akarnak elszakítani. Nem megyek vissza. Bármit megteszek nekik, de akkor sem megyek vissza! Nem akarok, nem leszek újra rab, mert élni akarok, azokkal akarok élni, akik fontosak nekem. Megtaláltam a nagy szerelmet és megtalálta ma húgomat, aki végre kezd nyitni felém, aki végre újra a testvéremmé válik. Nem vehetik ezt el tőlem. Inkább... inkább a képességemnek legyen vége. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, nem tudom, hogy van-e olyan, aki el tudja venni tőlem örökre, de inkább legyek egyszerű és átlagos, de nem akarom, hogy folyton minden e körül forogjon, nem akarom, hogy minden arról szóljon, hogy mire vagyok képes. Én csak én akarok lenni, élni az életemet, és kész. Olyan sokat kérek ezzel?
Tudom, hogy lőnöm kéne, tudom, hogy nem szabad hezitálni, de sosem volt még pisztoly a kezemben, ha rosszul lövök? Ha valami félresikerül? Lehet, hogy átmenne rajta a golyó, de ha olyan helyen találom el? Képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy véletlenül megöltem azt, aki a legfontosabb az életben. Ez... ez nem ment volna, képtelen lettem volna elviselni. Erősebb az iránta érzett szerelmem, mint hogy akár csak egy pillanatra is kockáztassak. Ha elvisznek, akkor még mindig megpróbálhatok kijutni, megtalálhatnak, a professzor talán képes lenne rá, de legalább élne, hogy keressen. Ez a jobb alternatíva, mint kockáztatni az életét. Azt soha nem tenném meg. Aztán már nem marad más, csak a sötét, ahol a földre hanyatlok. Velem könnyen dolguk van, én nem bírom olyan jól az áramütést, mint Liam.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő múlva térek magamhoz, mert nem látni semmit és a szemem sem akar hozzászokni a sötéthez, jó eséllyel meg igazi vak sötét van, amiből semmi fényt sem lehet kiszűrni. Végre legalább a hangját meghallom és azonnal meg is próbálok eljutni a célig, de csak a rács, amibe ütközöm. Megpróbálom legalább a kezemet átnyújtani rajta, hátha elérem. A hangja alapján közel van, a hangja alapján itt van valahol, csak nem látom. A kérdésére csak bólogatok, mire leesik, hogy abból aztán nem hall semmit sem. - Azt hiszem igen, és te... ugye jól vagy? - nem tehetek róla, tudom hogy tartani kéne magam, de még sem megy máshogy, mégis enyhén szólva is sírós hangon sikerül válaszolnom neki. Nem értem, hogy miért ilyen az élet. Nem tettem soha semmi rosszat és mégis mintha csak folyton büntetést kapnék el nem követett bűnökért. Hallom az elsuttogott szavakat. - Tudom, de én... féltem, hogy elhibázom. Nem éltem volna túl, ha te... Sajnálom! - beharapom a számat, mert így is érzem, hogy ég a szemem, de nem akarom, hogy csak még rosszabbul érezze magát, hogy nem lát, nem jöhet ide, én pedig csak sírdogálok a sötétben. Erősnek kell lennem, mert vissza kell mennem a húgomhoz. Megígértem neki! Megígértem, hogy nem hagyom el soha többé, és... és nem is fogom! - Jól van... kijutunk. - nagyot nyelek, és próbálok mély levegőket venni. Tudom, hogy meg kell nyugodnom, tudom, hogy össze kell szednem magam. Egyszer megtettem, megszöktem és menni fog megint. Most már van miért, sokkal több okom van, mint legutóbb és nem hagyom, hogy elvegyék tőlem azt az életet, amit sikerült megszerezni.
Percek telnek el, mire nyílik az ajtó, a villany pedig olyan erős fénnyel kapcsolódik fel, hogy kénytelen vagyok a szemeim elé kapni a kezemet, mert szinte fájdalmas, ahogy éget. Most már sikerült belőni a távolságot. Nem értem volna el a kezét, akkor sem, ha kinyúl a rácson, mert vagy két méterrel van előttem, a szoba két sarkában vagyunk vasrácsokkal elkerítve, az ajtón pedig az előbbi fickó lépdel be. - Nem tarthat itt minket! Meg fognak találni! - idegesítően nevet fel, ahogy kihúzza az asztalhoz a széket a terem közepén és oda ül le. Idegesítően némán vizslat csak minket. Most legalább végig tudok nézni magamon is. Nincs rajtam sérülés és nagyon remélem, hogy Liamen sem, maximum az ütések nyomai. Ez az egész... egyszerűen abszurd!

Scarlett & Liam

- Az… nem úgy volt. Nem direkt találkoztam össze Larival. – mondom a fejemet rázva. Tényleg nem, véletlen futottam vele össze, gőzöm sem volt róla, hogy a városban van, sőt, arról sem volt sejtésem, hogy egyáltalán él-e még, mert nem tartotta velem a kapcsolatot, csak simán eltűnt és kész, mint.. mindenki más az életemben. – Amúgy is, ő is azt mondta, hogy emeljem meg a seggem és menjek vissza hozzád. – tényleg ezt mondta, még ha nem is így, de ez volt a lényege. Ha találtam egy lányt, aki elfogad és… annak ellenére, hogy a Gyengélkedőre juttattam, és megöltem egy embert, még szeret is, akkor kutya kötelességem visszamenni hozzá. – Nem volt miért hibáztatnod magadat. Csak segíteni akartál, én meg.. elcsesztem. – mint mindig, nem tudom, valahogy nekem nagyon nem megy semmi sem. Elcsesztem azt, elmentem, aztán a szigeten is hibáztam, ezekbe majdnem bele is haltam, szóval… ő nem tehet semmiről sem, én voltam az, aki elrontotta az egészet.
- Majd lesz jobb is. Ha nem lenne rossz, akkor… nem tudnánk értékelni a jót. Nézd így a dolgot. – anyám mindig ezzel jött, ha éppen költözködtünk. Már éppen berendezkedtem, már éppen barátaim voltak, erre tovább álltunk újra és újra, anya pedig mindig ezzel jött, nekem pedig elegem volt már belőle, de… talán igaza van. Így felnőtt fejjel már talán belátom. – Egyedül te vagy a fontos. Minden más… másodrangú. – az X-Men is. Persze, nem szívesen szállnék ki most, hogy alig kerültem be. Azért léptem be, mert tenni akarok valami olyat, ami számít, megmutatni magamnak és mindenki másnak azt, hogy nem csak a pusztításhoz értek, hanem tudok segíteni is. Hasznossá akarom tenni magamat, és úgy láttam, hogy ennek az a legjobb módja, ha belépek az X-Men kötelékébe. És bár eddig nem volt semmi feladatom, de bekerültem, és előbb-utóbb csak ki küldenek majd valahova, hogy segíthessek, vagy megoldjak valamit, igaz?
- Sajnálom, de ha ez az ára, akkor a tüdőgyulladás. – rántom meg a vállamat vigyorogva. Túlélem én azt is, oké, kicsit nehezebb lenne úgy… minden, de azért női ruhát a legvégső esetben sem aggatnék magamra, ez egy…elvi kérdés. Úgy vagyok én ezzel, mint a vallásos emberek a böjttel. Betartom és kész. – Nem csak én. Nyerő páros vagyunk. – eddig is eljutottunk, nem? Pedig már az elején abban a cellában sem láttam sok reményt arra, hogy kijutunk, és most mégis itt vagyunk, szóval… megteszünk minden tőlünk telhetőt, és minél tovább jutunk, annál közelebb vagyunk a célhoz, ami jelen pillanatban a megmenekülés és a biztonságba jutás.
- Semmi sem történik ok nélkül. – mondom neki mosolyogva. Tudom, ez egy nagy közhely, de néha igaz, néha meg nem, talán most szerencsénk van és nem a szerencse műve, hogy idekopogtunk be először. Az is szerencsés dolog, hogy nem egy két méteres bokszoló nyitott ajtót nekünk. – Nem, nagyon nem az. – így már oda az a fegyverünk is, hogy bátran járhatunk, ahol csak akarunk. Persze, egy nagyvárosban sokkal másabb lenne minden, senki nem figyelne oda ránk a több ezer másik ember mellett, de ez egy kisváros, itt a falnak is füle van, ahogyan szokták mondani egyes emberek.
- Állj, ne igyál belőle! – intem Scarlettet óva attól, hogy bele igyon a teába. – Nem tudjuk mióta adják már a képünket, lehet, hogy látta már. – és a látszat gyakran csal, én már egy kedves öreg néniben sem bízok meg. – Azt pedig már az ajtóban mondhatta volna, hogy nincsen telefonja… - mert végül is ezt kérdeztük,nem? Feleslegesen pedig ki engedne be idegeneket a lakásába, akiknek látta az arcát a hírekben, mint körözöttek? Csak a bolondok. – Menjünk innen, már hívta a rendőröket, vagy… rosszabbakat. – mondom Scarlettnek az ajtó felé mutatva a kezemmel, de még mielőtt kimennénk gyorsan leveszem a kocsikulcsot a kulcstartóról. – Sajnálom, de kölcsön kell vennünk az autóját! – tényleg sajnálom, nem akarok senkiktől semmit sem ellopni, de… ez az autó most kell nekünk, mielőtt még az egész rendőrség ide jönne.

Liam & Scarlett

- Tudom én és elmúlt és valahol értettem. Véletlenül engem is bántottál és megijedtél ettől, érthető, ha... jobban bíztál abban, akit eleve ismersz. - jó persze tudom, hogy nem szándékosan kereste fel Larit, hogy csak összefutottak és kész, semmi több, de azért... akkor is érthető, hogy engem még nem ismert annyira. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel és nem volt neki egyértelmű, hogy én vagyok az, aki segíthet neki, hiszen az egész miattam történt. - Tudod én... eleve magamat hibáztattam és úgy csak rosszabb volt. - hát igen, segíteni akartam neki, jobb kedvre deríteni és az egésznek pocsék vége lett. Nem így akartam és valahol ezek után érthető, ha mikor megtudtam, hogy egy másik nővel van együtt egy motel szobában, akkor nem esélyes, hogy csak beszélgetnek, vagy ki tudja. Igazából már az is zavart, hogy Lari úgy ölelgette, meg becézgette akkor, amikor találkoztunk vele. Nekem ez egy kicsit sok volt, mert ha valakinek van egy párja, akkor vele nem csinálunk ilyet és... na ő jobban ismerte, régebbről is, azt hiszem érthető, ha fene mód evett a féltékenység, főleg hogy még nagyon új volt nekem az érzés is, amit ennek ellenére elég hevesen éreztem irányába és azóta is ez csak erősödött.
- Tudom, ez az egész... rossz, ahogy van. - sóhajtok egy hatalmasat végül. Volt jó része igen, képesek voltunk még ebbe is jót csempészni, de összességében rossz az egész, összességében nagyon is rosszul áll a szénánk. Ő is sérült, én is megsérültem, még ruhát is kell szerezni és valahogy vissza kellene jutni a birtokra, amit még mindig nem tudom, hogyan fogunk majd megoldani, és... azért kár lenne titkolni, de félek is, csak próbálom nem mutatni azért, ha tudom. Nem tudom, hogy mi lesz a vége, félek, hogy elkapnak minket megint, hogy bezárnak, hogy bántják őt, vagy engem, vagy is-is. Nem akarom, főleg nem, hogy miattam történjen meg ez az egész, azt hiszem érthető, ha rettegek. - Sose vonnálak el attól, ami fontos neked, te is tudod. - rázom meg a fejemet. Nem mondanám, hogy hagyja abba, hogy szálljon ki, az egyszerűen nem lenne fair tőlem és tényleg nem is várok el tőle semmi ilyet. Tudom, hogy ő tenni akar, neki fontos az, hogy előre lépjen, hogy ne csak várja a csodát, de én azért más vagyok és csak azt nem akarom, hogy baja essen. Amíg megígéri, hogy vigyáz magára, hogy nem csinál felesleges butaságot, hogy nem hősködik, addig bízom benne, és tudom, hogy vissza fog térni hozzám mindig.
A szavaira csak bólintok végül. Igen, a nehezén túl vagyunk, elszöktünk még ha nem is ment a dolog valami egyszerűen, mert éppenséggel nem állunk tökéletesen a lábunkon, de volt rosszabb igaz? Amíg a szigeten volt. Most legalább együtt vagyunk, ez azért így mindenképpen jobb, és valahogy majd megússzuk, szépen hazajutunk, meg fogjuk oldani, mert ketten mindent meg tudunk oldani.
- Szóval pont most vagy finnyás. - mosolyodom el. Oké értem én, hogy női ruhákat nem venne fel szívesen, de amúgy is ráveszi a kabátot, és most fontosabb, hogy ne kapjon még tüdőgyulladást is, vagy valami, de szerencsére ez nem gond, találunk rendes ruhákat. Nem a legjobbak, de most ez aztán baromira nem számít, csak hogy végre megússzuk. - Eddig is tudtam, nagyon sok mindenben vagy ügyes. - ez nem is kérdés, és legalább a vigyorát látva az én mosolyom is szélesebb kicsit. Nem ellene szól ez, fáradt vagyok, nagyon, így azért nehezebb lazának lenni, és nagyon jó kedvűnek, főleg hogy még nem tudjuk, hogy mi van előttünk. Ezért kéne végre telefont szerezni, mert addig nem tudom, hogy az életben ússzuk meg ezt az egészet... pedig valahogy muszáj. Nem kicsit vágyom már egy ágyra, vagy akármire, csak biztos helyen.
- Talán inkább csak szerencse. - mosolyodom el és még gyorsan viszonozom azt a csókot, mielőtt belépnék a házba a néni után. Azért elég rendesen lefagyok, amikor meglátom a képünket a tv-ben, még ha csak rajzok is. - Ez... ez nem túl jó hír. - oké, azt hiszem kezdek nem kicsit megijedni, ha még eddig nem féltem eléggé. Azok ott mi vagyunk és... és ha ezek után valaki meglát minket, abból komoly bajok lehetnek. A néni pedig kb. akkor tér vissza a teával, amikor mát nem mutatják a képeket, talán... talán ennyi, megússzuk igaz? Bár feltűnően sokáig maradt távol.
- Ha nem bánná mi csak szeretnénk telefonálni egyet, mert eléggé elkeveredtünk. - próbálkozom, mire ő csak megrázza a fejét. - Sajnálom kedveském, de sajnos nincsen telefonom, talán a szomszédban, de maradjatok egy kicsit, látszik, hogy mennyire elfáradtatok. - őszintén szólva még a teára sem vágyom, de valahogy olyan kedvesen néz, hogy csak megkóstolom... komolyan nem lehetünk annyira szerencsétlenek, hogy egy ilyen kedves öreg nénike ártani akarna nekünk igaz?

Scarlett & Liam

- Igen, tudom, hogy nem. És nagyon sajnálom, hogy én… hülye voltam. – mert hát erre ez a jó szó. Egy hatalmas barom voltam, amiért azt hittem, hogy azzal segítek majd magamnak, hogy távol tartom magamat tőle. Nem is tudom miért jutott ez eszembe csak… megöltem valakit, ez pedig kissé megviselt, főleg az, hogy még Scarlettet is bántottam véletlen, bár nem direkt, és nem maradt olyan hatalmas nyoma, de… ott van még a nyoma, és nagyon sajnálom, hogy ez történt, ezt tudnia kell. Én nagyon szeretem őt, mindent megtennék érte, és most is megteszek érte minden tőlem telhetőt, ha kell magamtól is megvédem,de… nem akarom többet nélkülözni.
- De attól még te jobb vagy, mint ők és kész. Abban a helyzetben nem volt jó megoldás. – emiatt ne eméssze magát, nem akarom, hogy így tegyen, mert tényleg semmi értelme. Ha lőtt volna, akkor most gyilkos lenne, és talán éppúgy elkaptak volna minket előbb vagy utóbb. Talán még jobb is, hogy így történt mindez. – Hát, nem hinném, hogy olyan égető szükség lenne rám, de… megteszem, amit tudok. De ha bármi baj van csak szólj, jó? Fontosabb vagy, mint bármi ezen a világon. – ha akarja, akkor kiszállok. Nem mondom, hogy boldogan teszem, de megteszem, mert fontos ő nekem, és nem akarom, hogy ez egy pillanatra is meginogjon a fejében. Kell nekem, jobban, mint bármi, és ha ehhez az kell, hogy ne segítsek másokon, nem fogok. Én csak… tenni akarok. Bizonyítani neki, bizonyítani magamnak, hogy nem csak a pusztításhoz értek, hanem tudok jót is tenni az emberekért.
- A nehezén már túl vagyunk. – elszöktünk, nem volt könnyű, de megtettük, most már azt kell kitalálnunk hogyan fogunk innen meglépni, mert okmányok nélkül elég esélytelen ez jelen pillanatban mi illegálisan vagyunk az országban, és ha a professzorék nem tudják meg sürgősen, hogy hol vagyunk, akkor… könnyen lehet, hogy itt ragadhatunk.
- Igen tudom. – már elvesztettem a hitem az emberekben, mikor találkoztam Scarlettel , de ő… ő visszaadott nekem mindent. Nem hittem volna, hogy létezik egy olyan lány, mint ő és… és mégis, és most itt van velem, én mondhatom azt, hogy ő az enyém. Ez pedig nagyon jó érzés, hatalmas mázlista vagyok. – Akkor jó, bár azért nem szívesen vennék fel női ruhákat. – nem , akkor már inkább a vizes cuccaim, bár gondolom nem éppen valami nagy annak az esélye, hogy itt csakis női cuccokat áruljanak, vagy ha mégis ez a helyzet állna elő, akkor majd… kitalálunk valamit megint, ebben jók vagyunk. – Remélem ezt eddig is tudtad azért. – mondom vigyorogva, mielőtt még neki kezdenék az átöltözésnek. Nem éppen valami divatos cuccok, ez igaz, de száraz ruhák és így ne fogunk halálra fagyni sem, szóval így, vagy úgy, de végül is megérte ez az egész dolog, legalábbis szerintem. – Hát… egy próbát megér. – bólintok rá a dologra, végül is miért ne lehetne szerencsénk, talán valamelyik itt élő ember segíthet nekünk, egy telefon kölcsönadása még nem számít azért olyan elképesztően nagy dolognak, igaz? Szóval végül csak elindulok abba az irányba, ahova Scarlett navigál és utána már a dolgokat ráhagyom, én most… nem éppen a legjobban nézek ki, ellenben vele. – Ügyes vagy. – mondom mosolyogva, ahogyan egy csókot nyomok az ajkára, még mielőtt belépnék a házba és becsuknám magam mögött az ajtót. Éppen mosolyogva várom Scarlettel együtt, hogy visszajöjjön a néni mikor megpillantom a tévében… - Ilyen nincs. – mi vagyunk azok. Ott virít a képünk a tévében, mint körözött személyek. Nem fényképes képek ezek, hanem fantomrajzok, de… elégé hasonlítanak ránk.

Liam & Scarlett

- Csak veled megyek akármilyen szobába is, te is tudod. Én... sose tennék ilyet. - tudom, hogy tudja, hogy sose bántanám, hiszen nem vagyok olyan, nem is leszek soha. Ehhez túlságosan jó szívem van, és nem is beszélve arról, hogy túlságosan oda vagyok érte, hogy akár csak véletlenül is olyat tegyek, ami neki fáj. Ő megtette, de... de az még az elején volt, talán nem gondolt bele abba, hogy nekem ez mennyire lehet rossz. Végül is azt hiszem ezt is meg kell értenem valahogy. Nem várhattam el tőle, amikor ki volt borulva, hogy egyedül vészelje át az egészet, mert nem és kész. Egyszerűen csak jobb lett volna, ha velem teszi, ha én vagyok az, aki segíteni tud neki, nem pedig valami számomra idegen. És gondolom, ha már motelszobába mentek, akkor ott nem csak egymástól fél méter távolságban beszélgettek, de... ebbe aztán végképp nem akarok belegondolni.
- Megbeszéltük, de attól még... - vonom meg a vállamat. Hát igen, attól még rossz ez, mert igaz, hogy nem húztam meg a ravaszt és végül nem öltem meg még véletlenül sem senkit, de akár... más is történhetett volna, ha nem teszem. Nagyobb baj is történhetett volna, komolyabb baja is lehetett volna, ha mondjuk ő nem kell nekik, vagy ha később... Így is elég rossz helyzetben vagyunk, őt is meglőtték, én is megsérültem, egyszerűen túl sok minden történt túl rövid idő alatt és ha komolyabban baja esne, ha... ha elveszíteném, én azt komolyan nem élném túl. - Tudom, és nem is vonnálak el ettől, mert tudom, hogy tenni akarsz és... végül is a képességed is ilyen. Kellesz is nekik, hogy segíts. - mert ő erős és a képessége is elég ütőképes ahhoz, hogy tényleg jó építőköve lehessen a csapatnak, szóval megértem azt, hogy úgy gondolja kell ez, és nem akar csak tétlenül ülni. Sose vonnám el attól, ami fontos neki, de azért még aggódhatok igaz,
A szavaira már csak bólintok. Igen, kijutunk innen, meg fogjuk oldani és akkor majd lesz olyan szép karácsonyunk, együtt a családdal és... és majd kibékül az édesanyjával, és elmegyünk egy játszóházba. Olyan sok minden van még előttünk, olyan sok mindent meg akarok még tenni, hogy már csak ezek miatt is muszáj, hogy végre tényleg tehessük, amit szeretnénk, nem akarok folyton csak félni a világtól, meg a rossz emberektől.
- Megszerezzük őket, mert együtt minden menni fog. Megszöktünk, akkor... ez már megoldódik majd valahogy. - egy kis szerencse nekünk is kell, egy kis szerencse igenis mellénk is pártolhat és én hiszek benne, hogy így lesz, mert muszáj. Eddig is azért volt szerencsénk is igaz? Lehetett volna a sérülése durvább, lehetett volna az enyém is az. Ha nem szed minket fel ez a hajó, akkor megint csak egész máshol lennénk most, de sikerült, eljutottunk eddig és tovább fogunk menni, hogy megússzuk tényleg végre.
- Vannak még kedves emberek, csak meg kell találnunk őket. - bizakodó vagyok, mert igen kedvesek voltak a hajón és Kanadában azért vannak kedves emberek bőven. Találhatunk olyat, aki tényleg segít, aki tényleg hajlandó lesz egy kicsit adni, csak mert azt hiszem elég elesett állapotban vagyunk most és ez látszik is rajtunk. Ő sincs a toppon, hiszen nem sokat aludtunk, sérült is, a ruháink vizesek, hideg van... nem hiszem, hogy valakinek ne esne meg rajtunk a szíve. - Most bármi megteszi, nem hiszem, hogy a divat számít. - rázom meg a fejemet mosolyogva. Nem, most az a fő, hogy száraz ruhában legyünk, ha az ronda, vagy aránytalan, az sem érdekes. Majd ha visszaértünk... vagyis amikor, na majd akkor szépen átöltözünk, bár jó eséllyel akkor majd inkább bedőlünk az ágyba kipihenni ezt az egészet. - Ügyes vagy! - fáradt mosollyal pillantok rá, aztán amikor már zárt helyen vagyunk neki is állok szépen átöltözni. Igen, jó ez, mindegy, hogy kicsit nagy, és nem számít, hogy hogy áll, csak hogy száraz, és legalább meleg kabátunk is van, most csak ez a fontos. - Megpróbálhatnánk bekopogni valahová és megkérni, hogy telefonálhatunk-e nem? - esetleg egy próbát megér, mert nem tudom, hogy pénzt hogyan szereznénk, főleg hogy nem maradhatunk sokáig, mert ki tudja, hogy mikor jönnek rá, hogy hol vagyunk.
A járás azért még mindig nem megy tökéletesen, de végül csak úgy döntök, hogy kiszúrok egy kedvesebb házat. Olyan helyen, csak nem rossz emberek élnek igaz? Megfogom Liam kezét, vagy inkább rátámaszkodom, és arra felé irányítom. Nem csinálhat mindent ő, nekem pedig kedves arcom van igaz? Csak ér valamit. Kicsit megköszörülöm a torkomat, aztán kopogok is. Egy idősebb néni nyit ajtót, ami máris jó jel. - Jó napot! Esetleg telefonálhatnánk egyet? Nagyon... nagyon fontos lenne! - kedves mosoly a válasz és egy bólintás. Oké, azért kellő lelkesedéssel fordulok Liam felé, ugye, hogy vannak még kedves emberek, mondtam én! Belépdelek tehát, kedves kis ház, takaros, tényleg, csak épp a telefont nem szúrom ki elsőre, és hiába szabadkozom, hogy nem kérünk most teát, a néni mégis eltűnik a konyha felé.

Scarlett & Liam

- Nem azt akarom mondani, hogy ne barátkozz, csak… ne menj senkivel motelszobába, aki nem én vagyok. – mondom neki mosolyogva. Persze, elfogadom én azt, hogy barátkozik, miért is ne tenném? Fontos ő nekem, ahogy az is fontos, hogy jól meglegyen, és nyilvánvaló, hogy vannak barátai, és vannak olyan barátai is, akik pasik. Nem vagyok annyira vészesen irigy és féltékeny, de… mindennek van határa, és ezt a határt, ha valaki átlépi, na akkor jön a dolgok kellemetlenebbik része, és általában nem én járok pórul, sokkal inkább az, aki átlépi ezt a bizonyos határt. Viszont tudom azt, hogy Scarlett nem tenne ilyet szándékosan, ebben teljesen biztos vagyok.
- Megbeszéltük, hogy jól tetted, hogy nem lőttél, igaz? Akkor csak olyan lettél volna, mint ő, és az… rosszabb lenne. – tudom, hogy először azt mondtam, hogy lőnie kellett volna, de csak azért, mert mérges voltam az egész hülye helyzet miatt, hogy nem tudtam megvédeni magunkat és hát… mindegy, a lényeg az, hogy jót cselekedet mikor nem húzta meg a ravaszt. – Igen, X-Men lettem, de a legfontosabb még mindig te vagy, ugye tudod ezt? – persze, tudom, hogy veszélyes, nem jelentkeztem volna, ha nem tudok mindent erről, de úgy érzem így a helyes, mert így tudok másoknak segíteni, azonban bármi van és bármi lesz mindig is Scarlett lesz a legfontosabb számomra.
- Igen, talán lesz. Kijutunk innen előbb, vagy utóbb. – de inkább előbb, mert már így is kezd ez az egész sok lenni, de segítség nélkül nem fogunk könnyen átjutni azokon, akik utánunk jönnek. Nem az ő hibája volt, hogy elkaptak minket. Ha meghúzza a ravaszt, akkor most gyilkos lenne, azt pedig nem akarom, mert sajnos tudom milyen érzés megölni valakit. A fickó rászolgált volna a halálra, az igaz, de Scarlett nem szolgált rá arra, hogy meghúzza a ravaszt, és ez így a jó, bárcsak én se szolgáltam volna rá soha. – Pontosan, ruhák, telefon… bármi, ami segít az kell nekünk most. – egy pillanatra sem gondolom azt, hogy ne lenne képes kitartani. Tudom, hogy nem hiszi magát erősnek, de szerintem nagyon is az, hiszen kitartott mellettem mindig. Mikor megöltem azt a fickót és leléptem, mert hülye voltam, amiért nem hagytam, hogy segítsen nekem, és a szigeten töltött idő alatt is végig azon ügyködött, hogy valahogy megtaláljon. Nagyon is erős, és tudom jól, hogy nem hagyna magamra a bajban, ahogyan én sem tenném, vagy együtt jutunk ki, vagy sehogy, az én részemről ez legalábbis így van. Fontosabb ő nekem annál, minthogy mentsem a bőrömet.
- Bárcsak ilyen kedves lenni mindenki, igaz? – ezek az emberek segítettek nekünk, pedig csak annyit láttak, hogy egy kocsival lehajtunk, aztán azt, ahogyan lőnek ránk, és nem kérdeztek, segítettek minden szó nélkül, adtak ruhát, gyógyszert, és minden fontosat ahhoz, hogy eltudjam látni Scarlett sebét. Kár, hogy ilyen emberekből nem sok van. – Igen, így van. Várj csak egy pillanatra… - mondom, ahogy gyorsan körbenézek, majd mosolyogva fordulok vissza Scarletthez. – Van ott valami használt ruha bolt, tudom, hogy nem a legjobb, de… megteszi most. – ha nincs ellenére, akkor egyből arrafelé is veszem az irányt, majd egy kis veszekedés után a boltossal már zöld utat is adok Scarlettnek, hogy menjünk és szerezzünk valami meleg cuccot. Csak a vizes cuccot itt kell hagyni, mert a boltos tud kezdeni vele valamit, de mindegy is az nekünk, a lényeg, hogy végre ne csurom vizes ruhában legyünk, úgyhogy gyorsan magamra is aggatok egy másik farmert meg pólót, ami felé egy vastagabb pulcsit veszek, megvárom Scarlettet és már kint is vagyunk. – Keressünk akkor valami telefont, bár… kéne előbb kéne pénz, akármivel is fizetnek itt. – na igen, mert azt a boltos már nem adott, nekem pedig semmin nincs, és még abban sem vagyok biztos, hogy innen tudjuk hívni a birtokot, csak reménykedem benne, hogy működni fog, mert el kéne egy kis segítség.

Liam & Scarlett

- Azt hiszem el tudom képzelni, hogyan veregetted volna meg a vállát. - nem tudom megállni mosoly nélkül, de komolyan, és még egy puszit is kap a szájára, mert... jó tudom, nem kell örülni neki, ha a párod túlfélt, de attól még persze, hogy jól esik a dolog. Igenis jó érzés, ha van valaki, akinek annyira fontos vagy, hogy még azt is nehezen viseli, ha barátkozol, én pedig egyébként is vele akarok lenni, és nem mennék senkivel sem kettesben egy motelszobába, meg sehova. Nem vagyok olyan, tényleg nem, szerintem már nem is feltételezné rólam, hogy bármit tennék, ami rossz neki. Egyébként sem vagyok olyan típus, olyan jellem, sosem tudnék bántani senkit sem, de őt meg aztán főleg.
- Én? De... de még a fickót se tudtam lelőni, amikor kellett volna, de azt el is várom, hogy visszagyere. Már fontos teendőid vannak, X-men lettél és az veszélyes is lehet. - de tudom, hogy minden erejével mindig azok lesz, hogy visszatérjen hozzám, akárhol is van éppen. Tudom, hogy sosem lesz olyan, hogy ne akadna velem lenni, és ha bármi történik akkor visszatér, vagy én találom meg, hiszen amikor a szigeten volt akkor sem tudtam csak úgy a fenekemen ülni és várni, hogy majd csoda történik. Az nem ment volna, ennél nekem ő sokkal fontosabb. Lehet, hogy függök tőle, de nem érdekel, lehet hogy van, aki szerint ez sok, de engem az sem érdekel, szeretek vele lenni, akárhol is vagyunk épp, mert az, ha mellettem van, ha csak megfogja a kezemet elég arra, hogy bizakodjam, hogy majd minden rendben lesz.
- Talán innentől lesz egy kis szerencsénk. - mert eddig azért nem sok volt. Nem mertem lőni, őt eltalálták, elraboltak minket, nem mondanám, hogy minden olyan tökéletesen alakult volna, még egy nyugodt éjszakát sem sikerült eltölteni a kocsiban, amit megszereztünk, vagy inkább megszerzett. De most már csak rendben lesz valahogy, csak sikerül visszajutni majd a birtokra, csak sikerül megúszni. A lábam nincs jól, de legalább már van kabátunk és... és segítettek a hajón és valahogy csak sikerül megúszni. - Oké, valahogy megoldjuk, szerzünk ruhákat, meg... meg minden. - erőtlen mosoly, de nem akarom, hogy azt gondolja nem vagyok képes kitartani, mert igenis menni fog, ha nagyon akarom ugye? Igyekszem feltápászkodni, nem mondom, hogy könnyen megy, kell az, hogy minimum belé tudjak karolni, vagy segítsen egy kicsit, hogy tényleg menjen a haladás. Remélem, hogy tényleg találunk telefont, vagy bármit, ami segít. Kanadai vagyok, de kicsit sem örülök annak, hogy itt vagyunk most, el kéne tűnni, lehetőleg minél előbb, mert nagyon nem jó ez az egész. Itt ők vannak lépéselőnyben, de ha visszajutunk, vagy ha értünk jönnek, akkor már mi, csak ezt kell valahogy elérni.
- Köszönjük! - pillantok azért még vissza a matrózokra, a lefelé bicegés közben. Túléltük eddig, és nagyjából tudok járni, csak terhelni nem szabad durván a lábamat, de majd pihenünk, amikor visszaérünk, addig ki kell tartani. - Azt hiszem bírom, de... talán jó lenne ruhát szerezni, aztán keresni egy telefont, hátha... hátha lenne aki segít. - hátha van, aki önként is segít, ha látja, hogy milyen ramaty állapotban vagyunk. Csak egy bolt kell, egy kedves boltos és... túlságosan naivan látom a világot?

Scarlett & Liam

- Dehogynem, megveregettem volna a vállát, csak nem biztos, hogy annyira élvezte volna. – nem vagyok egy nagyon erőszakos ember, sőt, szerintem sokszor inkább keresem a békés utat, mintsem egyből a harcot választanám, de vannak helyzetek, mikor nekem is elszáll az agyam, ilyen volt, mikor ott voltunk a cellákban, és az a rohadék fenyegetett minket. Akkor eszembe sem jutott az, hogy tárgyaljak, nem, megakartam őt ölni, hogy ne árthasson Scarlettnek. Tudom, hogy a gyilkosság rossz dolog, de akkor ez helyesnek tűnt, ami így kimondva hatalmas barbárságnak hangzik, de… vállalom. Megöltem a fickót, és jól tettem, ezt nem bánom. Meg kellett valahogy védenem magunkat, és így sikerült.
- Nem, a golyó csak súrolt, és… te is megmentesz engem mindennap, tudod? Visszafogok jönni. Újra és újra, akárhányszor csak el tűnök, ezt megígérem. – ezt és még van ezernyi mást. Komolyan is gondolom mindezt, nem szeretek csak úgy a levegőbe beszélni. Megígértem neki, magamnak is azt, hogy visszajövök akármi legyen, és így fogok tenni mindig, mert szeretem őt, túlságosan is, hogy elengedjem. Sokak szerint nem jó dolog az, ha függesz a másiktól, szerintem pedig pont ez kell, pont ezt keresi mindenki. Valaki olyat, akitől függhetnek, aki egyedülálló, akit álmaikban láttak még maximum. Ezt keressük és hatalmas mázlista az, aki meg is találja.
- Rendben, megnyugodtam. – bólintok egyet mosolyogva a szavaira, még mielőtt eltűnnék az ajtó mögött. Nagyon remélem, hogy Scarlettnek nincsen komolyabb baja, hogy a sérülése csak inkább felszíni, mert nem kéne most az, hogy még a járással is gondjai legyenek. Elcipelem én a kezemben a világ végéig is, nem azzal van a baj, hiszen mindent megtennék érte, a baj azzal van, hogy üldöznek minket, és mi már így is elégé lelassultunk, valamit muszáj lesz kitalálnunk, mert végre először ebben a helyzetben előnyben vagyunk, és ezt a pár órát ki kéne használnunk ,minél közelebb vagyunk a határhoz annál jobb.
- Pontosan, nem hittem volna már azt sem, hogy kihúznak. Keresünk majd valami…. boltot, és szerzünk onnan száraz cuccokat, oké? – nincs nálam pénz, elázott ami volt, és itt nem is dollárt használnak, szóval sokra nem mentünk volna vele, de mindegy is, még soha életemben nem loptam ruhát, gondolom ennek is itt van már az ideje. Tudom, hogy ez sem valami szép dolog, de mégis mi más választásunk, van? Fagyjunk halálra, csak mert nem akarunk elvenni pár ruhadarabot? Majd utólag kifizetjük, küldünk róla csekket, vagy bármit, de én nem fogom azt nézni , hogy Scarlett végig vacogja a haza utat. – Valami település van itt, de kell, hogy legyen egy telefon. Ha onnan nem sikerül elérni senkit, akkor meg… kitalálunk majd valamit akkor. – bármit, most nincsen jó ötlet, csak ötletek vannak, mert még mindig nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk, és hogy honnan remélhetünk egyáltalán segítséget. – Gyere, menjünk, szerintem mindjárt kikötünk. – segítek neki menni, ha kell, akkor még fel is kapom a kezembe, hogy tudjunk haladni. A lényeg az, hogy mikor kiérünk, akkor már part közelben is vagyunk, percekkel később már ki is jutunk, és gyorsan megköszönöm még a halászoknak a segítséget, mielőtt Scarlettel együtt elhagyom a hajót. – Oké, akkor most… szerezzünk egyből ruhát? Nagyon fázol? – van pár óra előnyünk, az a néhány perc most nem fog számítani.

Liam & Scarlett

- Gondolom nem veregetted volna meg a vállát. - mosolyodom el. Nem, nem néztem volna e miatt valami idegbetegnek, erről szó sincs. Végül is azért meg lehet érteni, ha valaki felhúzza magát ilyesmin. Én szimplán csak rendesen kiakadtam e miatt, finoman szólva. Sikerült kb. addig bőgnöm, amíg aztán be nem toppant, hogy megmagyarázza a dolgot, de elég rémesen éreztem magamat, ami azt hiszem érthető. Mégis csak, ha szerelmes az ember és a párját valaki mással látja, és a tetejében olyan valakivel, aki a recepciós szerint dögös... én meg hát nem vagyok magamtól elszállva azért. Tudom, hogy ő szépnek tart, de attól még nem érzem magamat dögösnek, és kissé laposnak is gondolom magamat. Érthető, ha ezek után nem érintett jól, hogy egy másik nővel van kettesben, és talán az is, hogy nem vagyok oda a mai napig sem Lariért.
- Te is bizonyítottál már bőven, azzal, hogy végül visszajöttél a... baj után is, és most is megmentettél, golyót kaptál miattam. - nekem ez elég, nem várok el többet tőle, egyáltalán. Szeretem, tudom, hogy szeret és nem kell ezt most azonnal mással megpecsételni. Van még bőven időnk, majd ha úgy érzi, úgy érezzük, akkor gondolom erre is sor kerülhet. Neki azért nehezebb is ez, hiszen nincs előtte jó példa, a szülei nem éltek kifejezetten kellemes házasságban, az enyémek viszont nagyon is. Szeretném, ha nekem is olyan életem lehetne, mint nekik, még ha... talán tudom is valahol mélyen, hogy erre semmi esély sincs és nem csak a házasság léte, vagy nem léte miatt. Az mi életünk... bonyolultabb, sokkal bonyolultabb.
A szavaira csak bólintok nagy nehezen. Nem megy könnyen, mert fáj és most minden figyelmemet ez köti le. Ettől még aggódom érte és persze ezt is a tudtára adom, de egyáltalán nem könnyű átvészelni most ezt az egészet. Nem is megy, elájulok végül és percekbe telik mire sikerül végre magamhoz térni. Kótyagosan és persze még mindig zsibongó lábbal, de legalább felnézek rá, azt hiszem ez is valami jelenleg. Az még mindig nem megy, hogy fel is üljek, sok lenne hirtelen, igyekszem egyáltalán nem újra kidőlni, hiszen jó eséllyel nem kevés vért sikerült veszíteni az elmúlt percekben.
- Jól van, én... becs' szó, nem fogok elszaladni. - hevenyészett mosolyt próbálok azért az arcomra varázsolni, és legalább addig igyekszem eljutni, hogy megforduljak és már ne hason feküdjek, hanem legalább valami felülés félével próbálkozzam. Nehezen megy és talán nem úgy kéne, hogy ő közben nincs is itt, de... nem lehetek én mindig az esetlen, akit meg kell menteni, egy csapatot kéne alkotnunk igaz? Szóval próbálom összekapni magam mire visszajön, a takaró azért marad rajtam, mert a nélkül minimum dideregnék és kétlem, hogy örülne neki, ha arra jönne vissza, hogy vacogok és a sok mocorgásnak hála megint kezdek pocsékabbul festeni. Jó eséllyel így is eléggé hulla fehér lehetek már.
- Igen, ez is valami, hálásak lehetünk nekik, hogy egyáltalán segítenek. - azért így se a legjobb, hiszen a vizes ruhák maradnak, de talán majd azok is megszáradnak, ha más nem... hát rajtunk idővel. Most nem állhatunk meg órákra, amíg mindenünk száraz nem lesz. Maximum lesz egy kellemes megfázásunk, de az még mindig jobb, mintha elkaptak volna igaz? - Szóval... megint szerezni kellene egy kocsit igaz? Vagy legalább segítséget. Talán tudunk telefonálni ott, ahol kikötünk, vagy van a közelben város? - az kéne segítség, mert jelen állapotomban abban sem vagyok biztos, hogy lábra tudok állni huzamosabb ideig, az végképp nem menne, hogy valahol átlógjunk a határon... kb. kizárt.

Scarlett & Liam

- Tudom, talán még sokkal rosszabbul is éreztem volna magam. Tudod, berontok, a fickót meg… - érti szerintem, hogy mit tettem volna. Nem mondom, hogy biztos ez történt volna, mert nem vagyok én barbár, de… talán így lett volna. Mindenesetre nekem is rosszul esett volna az, ha kiderül, hogy valami fickóval van kettesben egy motelszobában, és vagy hazamentem volna szomorúan, vagy a fickóval töröltem volna fel a padlót, ami valljuk be, nem lett volna valami szép, főleg azok után, hogy akkor még Scarlett és én… nem voltunk annyira együtt, mint most. Ha megteszem, talán nem is lenne itt most, mert … elkönyvelt volna valami idegbetegnek.
- Pontosan, többszörösen is bizonyítottál. És … én is igyekszem minél többször bizonyítani. – persze, tudom én, hogy mivel tudnám a leginkább, de… azt már megbeszéltük még New Yorkban. Szeretem őt, mindennél jobban, de vannak dolgok, amit nem akarok elsietni, amire úgy érzem még nem állok teljesen készen, és remélem ezt megérti. Vele szeretném leélni az életemet ,és biztos vagyok abban, hogy előbb, vagy utóbb, de megfogom őt kérni, de most… nem éppen a legalkalmasabb erre az idő. Szeretném, ha elég lenne az, ha szeretem. Minél többet akarok neki adni, amit csak kér, de jelen pillanatban elégé… levagyok égve pénzügyileg is.
- Becs’szó! Csak előbb hadd tudjalak téged rendben. – fontosabb ő nekem, mint saját magam, éppen ezért nem is fogok magammal foglalkozni egészen addig, amíg őt nem rakom rendbe. Vagyis… megpróbálom rendbe rakni. Tudom, hogy kell összevarrni egy sebet, de nem vagyok profi sebész, úgyhogy nem mondom, hogy nem kéne majd meglátogatni a birtokon a gyengélkedőt. Neki is,nekem is meg kéne, mert az elmúlt napok megviseltek mindkettőnket. Azt hiszem ezt a kalandot majd sokat mesélhetjük az… unokáinknak, most még szörnyű ez az egész, de az idő megszépíti majd, és néhány elteltével máris kedvesebb emlék lesz ez, mint most.
- Kész, igen. – bólintok egyet mosolyogva, majd a kérdésére csak bólintok egyet, ahogyan leveszem a felsőmet és az asztalra rakom, hogy kitisztíthassam a golyó ütötte sebet. Lőttek már meg egyszer-kétszer, nagyon tudok annak örülni, hogy ez a golyó nem talált célt, hanem csak súrolt, mert sokkal rosszabbul jártam volna. – Kell valami száraz ruha. Biztos akad itt valami… bármi. – mondom eltűnődve, ahogy felszisszenek, mikor a fertőtlenítő a sebet éri. Na igen, itt ebben a kabinban most nem látok sok mindent, de gondolom a szállásokon van valami kabát, vagy akármi, ami száraz és melegen tartja az embert. Néhány kabát még nem a világvége, csak nem sajnálják tőlünk.
- Várj, mindjárt jövök, keresek valami száraz cuccot. – mondom, ahogy felállok és visszaveszem a felsőmet, mert tudom, hogy vizes, de ennél jobb most nincsen, csak ha kapunk is valamit. Talán olyan öt percig lehetek távol, és mikor visszaérek, mosolyogva tartom a kabátot, hogy belebújhasson. – Nem valami sok, de legalább nem fagyunk halálra. – ebben vannak a halászok, véd a hidegtől valamennyire, úgyhogy legalább a halálra fagyástól nem kell majd félnünk. – Azt mondták, hogy hamarosan kikötünk, és hogy ott ki kéne szállnunk. Mutattak egy térképet, nem vagyunk messze a határtól, de… esélytelen, hogy így átjussunk ott. Van néhány óra előnyünk, most keresnek minket, próbálják kitalálni merre mehettünk, de… ki is kéne ezt használnunk. – ki kell jutnunk az országból. Itt bátrak, Amerikában viszont más a helyzet, ott mienk a hazai pálya előnye.

Liam & Scarlett

- Igen, a dögös motoros bige, de... te is úgy éreztél volna, mint én, ha azt tudod, hogy valakivel egy motelban vagyok kettesben. - visszafogottan mosolyodom csak el most. Nem esett jól, főleg úgy, hogy a recepciós azt mondta, amit, és nem tudtam, hogy mégis mit csinál ott azzal a valakivel. Érthető, ha totálisan féltékeny voltam nem? Persze örülök neki, hogy végül kiderült, hogy csak egy barát, de attól még nem kedvelem Larit. A viselkedése... számomra baromira kiborító, és nem tudom kezelni azt, ahogyan viselkedik. A bájolgás, meg a leédesemezés, meg... az ölelgetés, egyszerűen nem akarok inkább tudni róla, mert biztos vagyok benne, hogy nem esne ez jól neki sem fordított esetben. Nem arról van szó, hogy nem bízom benne, tényleg, egyszerűen csak zavaró és kész. Ahogyan ő is bizonytalan volt az elején, pedig sosem bántottam volna, soha nem akartam neki rosszat, még egy pillanatra sem. Szeretem, nagyon hamar és könnyen megszerettem és még a rémálmok mellett is képes voltam megnyugodni, amikor vele voltam, és ez azért elég sokat számít igaz? És most is, hogy ilyen a helyzet, kezelni tudom, nem esem pánikba, pedig lenne rá esély, de még sem. Rámászom, pedig soha az életben nem gondoltam volna magamról, hogy ilyesmit művelek veszélyes helyzetben, amikor ki tudja, hogy mi vár még ránk.
- El is várom, már... bizonyítottam. - mondhatnám, hogy többször is, több helyen is, ágyban, zuhanyzóban... kocsi hátsó ülésén. Nem kell nekem senki más, csak ő és ez nem is fog megváltozni. Akkor sem, ha megölt egy ember. Nem akarta, tényleg nem tudom, és ez az egész mostani helyzet is csak valami rémálomnak illik be, de nem az én hibám, vagy nem az övé és tudom, hogy majd jobbra fordulnak a dolgok valahogy. Bár mintha ez nem most akarna megtörténni, mert hiába jó este, a reggel tökéletesen tönkre megy, amikor minden összekuszálódik. Vagyis ez még inkább hajnal, és a végén már vérző lábbal fekszem egy asztalon.
- Jó... jól van, de utána foglalkozol magaddal jó? - nem lenn jó, ha neki komolyabb baja lenne, mert én főleg ilyen lábbal nem fogom tudni felkapni, hogy rendbe tegyem, arról nem is beszélve, hogy nem is értek hozzá, nem tudnék összevarrni egy sebet, nem tudnék kezdeni vele semmit sem, ha a sérülése elfertőződne, nekem ez... nem megy. Az is csoda, hogy a sajátomnak a lekezelését ilyen sokáig bírom. Tudom én azt is, hogy meg akar csak nyugtatni ezzel a láb dologgal is. A mosolyából látszik, de mégis megpróbálom valahogy viszonozni, hogy jobban érezzem magam és hogy ő is kicsit jobban érezze magát, mert tudom, hogy nem lehet könnyű most ezt kiállnia, hogy fájdalmat kell okoznia nekem. És hiába próbálom visszafogni magam, akkor se megy teljesen, akkor is hallani a hangomon, hogy iszonyatosan fáj, és kész csoda, hogy nem rántom el a lábamat. Talán jobb is, hogy elájulok végül, így legalább nem a sikításomra kell figyelnie a hajón mindenkinek. A fájdalomcsillapítóra pont ezért rázom meg a fejemet, mert tudom, hogy pár bogyó nem hatna azonnal, szóval nem sokat érne. Mire hatna, addigra már amúgy is vége lenne, vagy hát addigra jönne ez az ájulás dolog. Szóval a hangját már nem hallom, amikor megpróbál ébresztgetni, kis időbe beletelik mire sikerül magamhoz térni és tényleg kinyitni a szemem, hogy rá nézzek. Bágyadtan, de az a fő, hogy rá nézek igaz?
- Kész? Akkor... akkor vége? És... te? - most ő is fontos, ő is baromira fázhat, és biztos vagyok benne, hogy őt is el kéne rendezni, hogy jobban legyen. A sebe vizes és a ruhái is vizesek és nekem is kéne valami száraz. Hátha adnak valamit, csak gondolom, amíg sikítoztam senki sem akart betoppanni megnézni, hogy most akkor nyúznak-e, vagy ölnek.

Scarlett & Liam

- A dögös motoros bige dolog, igen, emlékszem arra. – bólintok egyet szélesen mosolyogva. Tudom, emlékszem mikor megemlítette, és azt is, hogy én mennyire meglepődtem mikor megláttam Larit. Évek óta nem találkoztam vele, mert lelépett, és nem voltam dühös, valahol legbelül éreztem, hogy ez lesz, és azt hiszem nekem volt a legkevesebb jogom haragudni rá. Ezek után meg összefutni vele egy elhagyatott gyártelepen, kissé olyan volt, mint a mesékben, amikben soha nem hittem, de ott volt már nekem akkor is Scarlett, még ha… akkor komplikáltabb is volt a helyzet. Scarlett óta én hiszek a mesékben, miért is ne hinnék? Egy álmom vált vele valóra.
- Tudom, elhiszem, most már… tényleg. – eleinte sok kétségem volt, elvégre kinek nincsenek kétségei a legelején? De fokozatosan, vagy pont, hogy szinte villámgyorsan, de megszerettem őt annyira, hogy ne akarjam elengedni. Voltak hülye dolgaim, nem kellett volna elmennem mikor véletlen bántottam őt, de úgy éreztem így lesz a jó. Megöltem egy embert, egy embert, aki csak a munkáját végezte, és Scarlettnek is baja eshetett volna, azt pedig nem bírtam volna elviselni, azt… azt nem bírtam volna ki. Soha nem jó ártani másnak, főleg nem úgy, ha azt bántod, akit a legjobban szeretsz, és nem direkt. Az ilyen véletlenek a legrosszabbak.
- Én ráérek, jó? Előbb tegyünk rendbe téged, rá ér még velem foglalkozni. – majd kitisztítom a sebet, amit a golyó ütött, nem nagy dolog, van itt biztos fájdalomcsillapító, majd maximum veszek be néhány tablettát, én még állok a lábamon, ennél azért több kell, hogy feladjam. Sokszor elgondolkodtam azon régen, hogy mennyire semmilyen volt a gyerekkorom. Menekülés és kiképzés, ennyiből állt az egész, és most mégis, mekkora hasznát tudom ennek venni. Most már értek mindent, most hogy tudom, az emlékeim elégé… szakaszosak. Nem akarok ezzel foglalkozni, azzal, hogy mi volt, de akármennyire is utáltam régen azt, amit tennem kellett, most szükséges. – Nem, gyönyörű lábad van. – erőltetek az arcomra valami mosolyfélét, és tudom, hogy elég vérszegény próbálkozás ez most, de nem akarom, hogy a kelleténél jobban megijedjen, az tényleg nem lenne valami szerencsés. Most az a legfontosabb, hogy hozzátudjak férni a sebhez. Szerencsére tudom mit kell tennem, már magamat is kellett egyszer-kétszer összefoltoznom, anyát is gyakran néztem miközben dolgozott, és mivel sokat voltunk kórházakban ismerősöknél, ezért ott is ellestem ezt-azt, úgyhogy… tudom mit fogok tenni. Nem egy profi doktor munkája lesz ez, de ráér az addig, amíg eljutunk addig biztonságban, most az a lényeg, hogy ennél jobb legyen, mert így nem igazán fog tudni járni.
- Tudom. Fájdalomcsillapító… kell? – ha kell, ha nem, akkor is odaadok neki párat, mert bár sokat nem fog segíteni, de talán kicsit elviselhetőbbé teszi az egészet ,én pedig nagyon utálom ezt, utálom hallani a sikolyát, utálom a véré látni, főleg a saját kezeimen, és még jobban utálom azt, mikor elájul. Tudom, hogy neki ez így a jobb, de nekem nem, szörnyű érzés látni, hogy elájul, úgyhogy azonnal gyorsabb tempóra is ösztökélem magamat, és a helyzethez képest egész gyorsan megvagyok. Sietni kell, még azt sem tudjuk merre megyünk és, hogy nem jöttek-e utánunk az üldözőink.
- Hé, Scar, megvagyunk. – megpróbálom közben valahogy felrázni, és ha nem sikerül, hát… várok, várok én bármeddig rá, nincs az az isten, hogy innen nélküle menjek el, vagy hogy valaki elszakítson mellőle. Itt leszek vele, amíg fel nem nyitja a szemeit.

Liam & Scarlett

- Az a fontos, hogy már tudod. Én... én se tudtam az elején. - én is féltem, én is aggódtam, hát persze. Amikor megtudtam, hogy a dögös motoros bigével van... nem kicsit bőgtem tele a párnámat, pedig meg kellett volna bíznom benne, tisztában vagyok vele, de még sem ment úgy, ahogy kellett volna. Szeretem, és éreztem én, hogy szeret, látszott minden érintéséből és pillantásából, de közben... mégis csak ott volt bennem a félsz, mert én nem vagyok egy dögös motoros bige. Én csak... egy lány vagyok, aki sokszor naiv és sokszor nem gondolja át azt, amit kimond. Igenis féltem tőle, hogy neki más kell, ennél több és az amilyen én vagyok, csak időlegesen lesz érdekes, csak egy kicsit változatosságot jelent max és ennyi.
- Mindig veled leszek, ehhez kétség sem férhet, nem is akarok mást. - eszem ágában sincs akár csak egy kicsit is eltávolodni tőle valaha is. Szeretem, imádom és ez nem fog megváltozni. túlságosan erős érzés ahhoz, hogy elmúlhasson. Egyszerűen lehetetlennek érzem, bármi is történjen. Azt hiszem, ha igazán nagyon megbántana még akkor se lennék képes másképp érezni, maximum közben fájna is az, hogy megbántott, de az érzés e miatt nem változna meg egy fikarcnyit sem. Remélem, hogy tudja a szíve mélyén, hogy így van, hogy tényleg soha az életben nem akarok senki más rajta kívül és pont ezt szeretném fordítva is, hogy mindig velem legyen, minden körülmények között. És még az sem érdekel, hogy minden kezd újra a feje tetejére állni. Volt legalább egy kis időnk, ami jó volt, amíg együtt lehettünk, egy... maradandó élmény és én bízom benne maradéktalanul. Az sem az ő hibája, ami a lábammal történik, vagy hogy beragad a csat, és ő mindent meg is tesz, hogy ennek ellenére is kijussak. Meg fogjuk ezt oldani... tudom, hogy valahogy megoldjuk majd, mert muszáj, de nem lehet, hogy ne sikerüljön.
Ennek ellenére mégis kell ő nekem, hogy elkapjam a karját, és hogy aztán bevigyen, hogy... hát nem tudom mi jön, félek én tőle, hogy nem olyasmi lesz, ami kellemes, félek, hogy durvább a lábam, mint amit először hinni merek, hiszen nem tudok ráállni és már ennyi idő alatt is szédülök a vérveszteségtől.
- Neked... neked is kéne valami. - meglőtték tegnap és most még el is ázott, és ős mégis az én lábammal foglalkozik, én pedig baromira igyekszem tartani magamat, hogy ne sírjam el magam, mert ez már... tényleg kezd egy kicsit sok lenni. Fáj és félek... félek, hogy nagyobb baj lesz, félek, hogy baja lesz, mert velem foglalkozik és nem magával. Nagyon... nagyon félek. - Nagyon csúnya? - nem tehetek róla, de a szavai nem nyugtatnak meg és a kérdésnél már nem kicsit sírásra hangolódik a hangom is, de azt hiszem a válasz sem kell ide, mert jó eséllyel igen, nagyon csúnya, főleg ha nagyon fog fájni. Mindenesetre próbálok legalább úgy fordulni, hogy rendesen hozzáférjen a lábamhoz, hasra akár, mert úgy nem lesz gond, hogy a lábszáramon elérje a vágást, ami a vádlimat szeli át. Jó, hogy hátul van, így legalább tényleg nem látom, ami most nagyon hasznos.
- Tudod... bízom benned. - nem túl magabiztos nyöszörgés, amivel válaszolok és akkor azt hiszem még finoman fogalmaztam. Mehet? Hát... legszívesebben megráznám a fejemet, de nem sok értelme van, mert így csak elvérzem, ami megint nem nyerő, szóval végül lassan, de bólintok. Hát akkor... mehet, és nem tudok mit tenni vele, de már akkor felkiáltok, amikor a fertőtlenítés jön és nem tudom, hogy mi a jobb, de talán a vérveszteség és a többi, a kevés alvás a sokk... nem tart sokáig legalább az amíg szenvedek, mert csak sikerül elájulni nem sokkal azután, hogy elkezdi összevarrni. Se kép, se hang, ez most tényleg talán jobb is így.

Scarlett & Liam

- Tudom, már tudom, de akkor… még nem igazán tudtam. – akkor még nem voltunk talán olyan régóta együtt, könnyen hittem volna abban is, hogy lelépett, hogy megunt vagy valami, hiszen én voltam az első az életében és könnyedén lehetett volna ez a sorsom, de szerencsére nem lett, ugyanis nem tudom mihez kezdenék nélküle. Egyszerűen csak fontos nekem, sokkal fontosabb, mint bárki más, vagy bármi más ezen a világon, és a gondolat, hogy a következő naptól fogva nem láthatom őt… szörnyű, már a gondolatát is utálom és soha nem akarom, hogy ez a pillanat eljöjjön. Inkább meghalok ezerszer, semmint egy nappal is túléljem őt.
- Mást nem, és már…. már nem is tudnék. Nem akarom, hogy valaha is elmenj, bele is halnék, én… csak szeretném, ha mindig velem lennél, jó? Csak ezt akarom. – hogy szeressen, hogy érezzem mindit ott magam mellett,hogy soha ne hagyjon el és… és ennyi. Csak őt akarom, mindent, ami ő, semmi mást. Egyetlen lány sem épes megdobogtatni a szívemet úgy, ahogyan ő teszi. Van, akit régóta ismertem, és képtelen voltam megszeretni, Scarlettet egy nap alatt megszerettem, egyetlen napba tellett, hogy tudjam, kell nekem, és féltem az elején, nagyon féltem, mert nem akartam elijeszteni, nem akartam, hogy azt higgye mindent egyszerre várok el tőle. Én csak… menthetetlenül beleszerettem ebbe a lányba.
Ez a nap, vagy két nap, mindegy, eddig borzalmasan alakul. Folyamatosan csak veszélyben vagyunk, majdnem meghalunk, most is egy hídról hajtunk le, és kis híján a süllyedő kocsiban is maradunk, csak a szerencsének és a gyorsaságunknak köszönhetően sikerül megmenekülnünk és kijutnunk a hajó fedélzetére. Tudom, hogy az alapítók nem fognak örülni ennek, sőt, ordítani fognak, de nem tudok úgy élni, hogy bevagyok zárva, és szerintem Scarlett sem. Mindig megvan az esély, hogy valamelyikünket elkapják, nem adhatjuk fel, harcolnunk kell amíg csak tudunk, amíg csak van erőnk. Egymásért, mert mi vagyunk a fontosak.
Mondanom sem kell, hogy mennyire megrémülök mikor megérzem Scarlett karját, majd látom, hogy elesik, vagyis elesne, ha nem kapnám el. Azt hittem már ennél rosszabb nem történhet, és most kiderül, hogy igen, még szerencse, hogy van elsősegély dobozuk, és segítőkészek is. Nyerünk jó pár órát így, hiszen sok hajó volt, nem tudhatják, hogy melyikre szálltunk fel, és mindegyiket nem is tudják ellenőrizni, ennyire nem lehetnek már befolyásosak. Most pedig akárhova is megyünk, biztos vagyok benne, hogy jobb, ha egyelőre azzal foglalkozok, hogy rendbe tegyem Scarlett lábát, mert az ilyen sebek könnyedén eltudnak fertőződni.
- Várj, keresek valamit… - kapkodom a fejemet, hogy valami olyan után keressek, amit odatudok neki adni, és végül meg is állapodik a tekintetem egy vastag pokrócon, amit azonnal a vállára is terítek, hogy ne fázzon annyira. Odaadnám én neki a pulóverem, de hát el van ázva, inkább csak rontana a helyzeten, ami sajnos így sem elég fényes. – Basszus… ez nagyon nem jó. – rázom meg a fejemet, ahogyan a sebre nézek, és végigsimítok az arcomon. Nem akartam ez… ez így nagyon nem jó, miért nem lehet gyógyítás a képességem? Ilyenkor kéne, ilyenkor, de mikor szükség van valamire, jellemzően akkor nincsen meg.
- Ez most… fájni fog, nagyon is. Ki kell tisztítanom a sebet és talán össze is kell varrnom, mert… elég mély a seb, könnyen szétnyílna és úgy csak rosszabb lenne. Sajnálom. – ingatom a fejemet. Nem akarom összevarrni a sebét, reménykedtem, hogy erre nem fog soha sor kerülni, de most… mégis meg kell tennem. Szerencsére van minden, ami kell, gondolom elég gyakran varrják össze a sebeiket ezek a fickók, ez a szerencsénk. – Mehet? – ha igennel felel, akkor nekikezdek, és összevarrom a sebet. Nagyon nincs ínyemre, de… de muszáj.

Liam & Scarlett

Nem tudok mit tenni, muszáj megölelnem, amikor ezt kimondja. Sok minden megfordult a fejében, és ez igenis rémesen hangzik, mert gondolhatott arra is, hogy nem is akartam menni, pedig ez tényleg fel sem merült bennem. Én nem vagyok olyan, soha sem tudnám ennyire megbántani őt és senki mást sem. - Igen, szóltam volna, én... soha nem foglak elárulni, vagy a hátad mögött bántani tudod ugye? - nem tennék ilyet, komolyan nem, soha. Ő ennél sokkal többet ér és én ennél jobb ember vagyok. Nem bántanék senkit sem, őt pedig szeretem. Ha bármi gondom lenne, akkor megbeszélném vele, nem hagynám őrlődni egy hétig, vagy akár csak egy napig sem, ehhez kétség sem férhet.
Igazából sose gondoltam volna, hogy lehet valakihez ennyire ragaszkodni, de láthatóan hozzá nagyon is tudok. Nem tudom, hogy alakult ez ki, valahogy már az elején is éreztem valami... valami megmagyarázhatatlant és simán képes volt éjszaka megnyugtatni, amikor kiborultam a rémálom miatt. Ez elég sokat jelent szerintem és ezért is volt meg bennem az a megmagyarázhatatlan akarat, hogy nekem igenis vele kell mennem, mert segíteni szeretnék megtalálni az édesanyját, mert akarom, hogy azok a szomorkás, tanácstalan szemek boldogan csillanjanak meg.
- Az utolsó is én leszek, ahogyan te is nekem, és... pont ezért nem számít, hogy ki volt előttem, mert mást nem szerettél, és ez a legfontosabb. - nem érdekel, hogy milyen nők voltak előttem, milyen lányokkal volt kapcsolata. Csak és egyedül azért féltem ettől, mert aggódtam, hogy talán nem leszek majd elég, mert nem vagyok gyakorlott és tapasztalt, mint mondjuk mások, de végül nem történt semmi ilyen, nem volt baj abból, hogy nekem nem volt semmi gyakorlatom se a csókolózásban, se másban, mert vele szereztem meg és talán ez még többet is jelent. Elmondhatja magáról, hogy ő az első fiú, aki ruha nélkül látott és ő is lesz majd az utolsó, akinek ez megadatik és pont ezért merek mellette őrültségeket csinálni. Egyszerűen mintha csak lenne köztünk valamiféle... különleges kapocs, amit nem tudok megmagyarázni, talán nem is kell.
És már csak azért drukkolok, hogy túléljük ezt az egészet. Azt hiszem túlságosan szép álom volt az, hogy majd csak úgy simán keresünk egy várost és visszajutunk. Helyette éjszakai autósüldözést kaptunk és... komolyan belehajtunk épp egy folyóba, egy hídról, és igen bízom benne, de attól még iszonyatosan félek és persze, hogy ilyenkor játszik be Murphy, hogy ne tudjam kicsatolni még az övet sem. Ha ő nem lenne, akkor... de van, és sikerül feljutni, már csak a hajón érzem azt, hogy valami nincs rendben, de annyi erőm nincs, hogy meg is nézzem, hogy milyen vércsíkot hagyok magam mögött. A hideg vízben nem sokat éreztem abból, hogy milyen mély vágást sikerült szerezni, de immár kint, amikor rá kéne állni. Automatikus, ahogy Liam karja után kapok, hogy ne zuhanjak el. Csak hagyom, hogy felkapjon és igyekszem legalább magamnál maradni, csak most érzem igazán, hogy milyen baromi hideg is van az amúgy is hideg víz után a vizes ruhában idekint. Végül az asztalra kerülök, és megemelem kicsit a lábamat, oldalra fordulva valamelyest, hogy látni is lehessen.
- Nagyon... fázom. - hideg van, azért ez egy halászhajó, nincs durva fűtés, meg semmi, és a lábam is iszonyatosan fáj. Végig a vádlimtól, majdnem a bokámig húzódik egy baromi mély vágás, elég csúnyán szét van nyílva és még mindig ömlik belőle a vér. Jó eséllyel egy kiálló üvegdarab volt kocsi ablakánál, amin végighúztam.

Scarlett & Liam

- Sok minden megfordult a fejemben. – rántom meg a vállamat. Szinte minden átfutott az agyamon, kerestem az okokat, azokat az okokat, amik a legvalószínűbbek, ami a leginkább megnyugtattak, de… az ember akkor a legidegesebb, mikor próbál nyugodt maradni minden nyilvánvaló rossz ellenére. – De ha nem akartál volna akkor… biztos szólsz előre, nem? – akkor nem mentem volna én se, de most már tudom, hogy nem így volt, hogy nem azért nem jött, mert így akarta, hanem mert az alapítók nem engedték el, amiért elégé zabos voltam rájuk először, aztán… végül is jól jött ki a dolog, hiszen így Scarlett biztonságban lehetett.
- Nem fogok, nem tudnék. – rázom meg a fejem mosolyogva. És ezt így is gondolom. Nem fogok senkit sem úgy szeretni, mint őt, ebben biztos vagyok, és nem csak azért, mert az első szerelem meghatározó és nem ér fel soha hozzá. Hanem azért mert… nem évekre, hanem egy életre, ha van több is, akkor több életre tervezek vele. Voltak már más lányok az életemben, de egyiküket se szerettem, egyikükkel sem tudtam egy-két hétnél többet lenni, de Scarlettel minden más vele… egyszerűen csak tökéletes minden, ő a tökéletes, és bármit teszek, azon kapom magamat hogy éppen rá gondolok, hogy várom a percet mikor újra láthatom majd.
- Akkor jó. Tudod, te vagy az első szerelmem és… szeretném ha az utolsó is lennél. – ezt nem én döntöm el vagyis… a szív, de odavagyok érte ez biztos, ő is pontosan tudja és nem akarom elveszteni, vagy elengedni, elhagyni… mindenfélét mondanak az első szerelemről, és mindig csak szkeptikusak ezzel az emberek. Ha azt mondod a szüleidnek, hogy szerelmes vagy, akkor csak mosolyognak, örülnek, de úgy gondolják, hogy hamar véget fog érni, mert a legnagyobb tüzek néha a leghamarabb kialszanak. Azonban… miért ne szerethetném azt a lányt egy életen át, akit először szerettem az életemben meg? Minden mesének van valóságalapja, a szerelemnek is.
- Akkor jó, mert még nincs vége. – bólintok egyet és azért megnézem még gyorsan őt magamnak, de én se látom, hogy baja esett volna, úgyhogy… remélem így is van, és nem fog később kiderülni, hogy valami komoly gond van. Ez a nap eddig nem alakul jó. Vagyis napok. – Tudom. – halvány mosoly játszik az arcomon, ahogyan rá pillantok. Igen, menni fog, ügyes lány ő, és eddig is sikerült megúszni mindent, ezt is megfogjuk, és szerencsére úszni is tudunk, úgyhogy nem lesz itt baj. Előre engedem Scarlettet, és csak utána bukkanok fel én is a víz felszínén, és elmondhatatlanul megörülök annak, mikor észrevesznek mindent, és golyó helyett végre mentőövet kapunk. – Scarlett! Mi a…? - baj, kérdezném, mikor Scarlett megkapaszkodik a kezembe, de sajnos így is látom, hogy mi a gond, nehéz nem észrevenni. – Van elsősegély dobozuk? – a mellettem álló fickót kérdezem, aki egy pár pillanatig csak gondolkodik, majd bólint és int a kezével, hogy menjünk. én pedig felemelem Scarlettet, most jobb lenne, ha nem igazán erőltetné a lábát meg. Egy kisebb kabinba vezet a fickó minket, gondolom ez afféle orvosi helyként funkciónál, majd odaadja az elsősegélycsomagot, és eltűnik. – Hadd nézzem! – mondom Scarlettnek, miután lefektettem őt a szoba közepén lévő asztalra. Nagyon remélem, hogy nincsen komolyabb baja, mert… ennek nem így kéne lennie.

Liam & Scarlett

- De ugye... ugye nem hitted, hogy én azért nem mentem, mert nem akartam? - remélem, hogy nem fordult meg ilyesmi a fejében, mert ilyet soha nem tennék. Szeretem, akkor is szerettem és nem vagyok olyan ember, aki képes lett volna félre dobni őt és így oldani meg, hogy csak úgy nem megyek. Ez fel sem merülhetett volna és remélem, hogy nem kellett még ezen is rágódnia, miközben amúgy is elég baja volt már e nélkül is.
- Értem persze és én sem akarnám, hogy találj utánam mást. - akkor is féltékeny lennék, ha nem lennék itt, szóval megértem én őt és attól félek arra van nagyobb esély, hogy egyszer engem vesznek el tőle és nem fordítva. Nem lehet ezt tudni, bár abban biztos vagyok, hogy ha eltűnnék, ha elvinnének, akkor nem nyugodna addig, amíg meg nem talál, efelől egy cseppnyi kétségem sincs természetesen. Mint ahogyan ha vele bármi történne én is ugyanúgy meg keresném át, akármit is kéne tennem azért, hogy sikerrel járjak.
- Állomás? Dehogy! Sose leszel nekem állomás, maximum az egyetlen és utolsó. - fel sem merült bennem. Valahogy nem is tudom nagyon hamar kialakult ez bennem. Igen lehet hogy vannak mások is, más srácok, akik kedvesek, de engem benne fogott meg valami. Nem is tudom megmagyarázni pontosan, de ezt hívják szerelemnek igaz? Ha már meg tudod magyarázni, akkor az régen rossz. Persze vannak dolgok, amiket el tudnék sorolni, akik tetszenek benne, de van ami csak úgy indokolhatatlan, csak van és kész és nem lehet elmagyarázni és ez így a jó, innen lehet tudni, hogy ez a része nem is múlhat el soha. A szépségnek vége lesz, ha megöregszel, az fiatal kori őrültség elmúlhat, ha idősebb leszel és egy kicsit megkomolyodsz, de az a megmagyarázhatatlan valami soha sem szűnhet meg, mert nem is tudod, hogy mi az.
- Tudom, de nem érdekel. Tényleg nem érdekel, hogy mit tettél, mert... nem számít. A múlt már nem fontos, csak mi számítunk egymásnak és az, ami most van. - nem érdekel, hogy kiket bántott akár indokkal, akár csak véletlenül és nem szándékosan. Én tudom, hogy milyen és tudom, hogy az élete nem volt kifejezetten egyszerű. Nem az ő hibája az, hogy voltak benne olyan részek, amiket nehezen tudott kezelni, vagy amikor szükség volt rá, hogy megtegyen olyasmit is, amire nem büszke.
A szavaira csak bólintok. Tudom, hogy igaza van, le kell buknom és vigyázni kell magunkra... nagyon. Azért még így is időnként összerezzenek, amikor meghallom az újabb és újabb lövéseket és őszintén szólva tippem sincs, hogy mit akar Liam, de... igen, bízom benne, mint ahogyan mindig. az már más kérdés, hogy nem igazán sikerül kinyitnom a biztonsági övet és sikerül egy pillanatra még az eszméletemet is elveszíteni. Azért ez... ez már baj, nagy baj. Az meg főleg, hogy nem nyílik a biztonsági öv, akármit is próbálok tenni, hogy végre kiszabaduljak. Riadtan pillantok rá, és csak bólintok. Próbálom nem felfogni a tényt, hogy egyre durvábban süllyedünk, hogy szép lassan lep el minket a víz. Félelmetes... nem is kicsit.
- Igen, azt hiszem jól vagyok. - bólintok. Bevertem kicsit a fejemet az ütközéskor, de nem hiszem, hogy ez komolyabbat jelentene. Jól vagyok és jól is leszek, csak jussunk ki innen. - Oké, nem lesz baj, menni fog. - igen, most ez megy csak, hogy bólogatok a szavaira megint csak. És persze nagy levegőt veszek, amikor szól és majd hamarosan jön a jó nagy adag víz. Ez a nap... már nem is alakulhatna rosszabbul, vagy még van ennél lejjebb? Vagy inkább ez a két nap nem alakulhatna rosszabbul? Már én se tudom eldönteni. Szóval irány kifelé és persze irány a felszín. Szóval a hajó és igen egy újabb bólintás. Akkor ezek szerint ezt a kocsit már nem nagyon fogjuk megtartani, de... nem baj, nem is volt túl nagy realitása, hogy elvigyük Kanadából igaz? Szóval úszom aktívan, hogy elérjük a célt, és szerencsére már időben észrevesznek minket, és jön a két mentőöv is. Csak ekkor érzem azt, hogy nem vagyok teljesen a toppon, és csak főleg akkor, amikor végre kihúznak minket, és a nadrágom szára jó szélesen fel van hasítva és rendesen át is vérzett már. Minden bizonnyal az üveg lehetett a ludas, amikor kiúsztunk. - Azt hiszem... azt hiszem nem vagyok teljesen jól. - megroggyan a lábam, de sikerül elkapnom még Liam karját, hogy ne zuhanjak el. Oké, azt hiszem ez a kép nap egy kicsit talán tényleg kezd sok lenni.

Scarlett & Liam

- És nekem ez volt a fontos. A szigeten… aggódtam érted. – mert nem voltam ott, mert nem védhettem meg, nem vigyázhattam rá, és mert megígértem, hogy nem tűnök el, de megtörtént. És főleg azért, mert nem tudtam, hogy miért nem jött el, és azt hittem, hogy baj van, hogy… talán velem van baj.
- Akkor…jó. Vagyis nem az, de… érted, ugye? – nem jó, mert nem akarom, hogy utánam egyedül legyen ,de azt se akarom, hogy úgy legyen mással, mint velem, és ez rossz, ez önző dolog, de ez van, így érzek, és nem tudok másként tenni, én… szeretem őt, és magamnak akarom minden egyes porcikáját.
- Igen? Hát… nem láttalak annak, soha nem voltál az. – nem láttam őt annak, persze, kissé fura volt, mert olyan… ártatlan volt, és én nem láttam még ilyet, de kiderült miért ilyen, és engem pont ezzel varázsolt el, mert ő ilyen, és nincs még egy olyan lány, mint ő. – Én attól féltem, hogy majd… tudod, csak egy állomás leszek. – elvégre nem volt előttem senkije sem, nem haragudhattam volna rá azért, ha elmegy és kipróbál mást és… másokat, igaz? Persze, utáltam volna, de nem ítélhettem volna őt el miatta, de nem akarok, hogy elmenjen, sehova és senkivel, maradjon velem.
- Igen, de… nem éppen szép dolgokra használtam, tudod? Sok olyan dolgot tettem, ami… nem nevezhető jónak. – soha nem meséltem neki erről. Persze, mondtam, hogy tettem dolgokat, amikre nem vagyok büszke, de nem részleteztem, és nem is akarom részletezni, mert… mert nem ide való. Az a képességem, hogy bármiféle energiát képes vagyok elnyelni és irányítani, ez pedig… nem is tudom,veszélyes. Volt, aki miattam lett rákos, csak mert rossz kedvem volt, vagy kellett nekem valami olyan, amit tudott az emberem, de végül semmit nem értem vele. Egy dolog veszélyes képességgel élni, és egy másik dolog az, hogy ezt megtanulod használni.
- Rendben, csak bukj le! – nem akarom, hogy véletlen eltalálják, nekem úgymond már mindegy, és ha szerencsém van, akkor nem is halok bele, de nekem vezetnem kell, nem bukhatok le, csak reménykedhetek, hogy nem lesz bajom, neki viszont nem árt, ha lebukik, nem venném a szívemre ha megsérülne. – Nem baj, majd… mindjárt kitalálok valamit. – na igen, fogalmam sincs merre megyünk, folyton csak lőnek ránk, finoman szólva sem valami rózsás a helyzetünk de kitalálunk majd mindjárt valamit, mert… mert ki kell, kitudunk mindig találni valamit és végül sikerül is. Nem éppen egy bombabiztos terv, de a semminél mindenképpen jobb, és nyerhetünk egy kis egérutat.
Nem ugrok ki a kocsiból, addig nem, amíg Scarlett nincs kit, és hát… ennek köszönhető, hogy végül mindketten a kocsiban ragadunk. Megrázom a fejem mikor magamhoz térek a kábaságból és felmorranok mikor meglátom, hogy mi is a gond. Nincs nálam kés, és nem is látok semmi vágásra alkalmasat, úgyhogy… - Ez egy kicsit forró lesz, ne mocorogj! – nem nehéz, a kocsinak már semmi szüksége az energiára, elszívom és egyszerűen csak megolvasztom a biztonsági övet, hogy kiszabaduljon a fogságából Scarlett. – Minden rendben? – remélem nem ütötte meg magát olyan nagyon, hogy komolyabb baj legyen. – Figyelj csak, most egy… nagyon mély levegőt kell venned oké? Betöröm az ablakot, nagyon sok víz fog bejönni, és ki kell úsznunk, rendben?Te mész előre, én pedig segítek kijutni. – mást nem nagyon tehetünk, mert megfulladunk, ha a kocsiban maradunk. Amint készen állt, és vett egy nagy levegőt, az elnyelt energiát máris az üvegre irányítom, ami pillanatok alatt darabokra is tör, én pedig már segítek is Scarlettnek, hogy kitudjon jutni az ablakon, és gond nélkül úszhasson fel. Követem őt, amint kint van már, talán egy-két másodperccel később érek fel, de felérek és ez a lényeg. – Jók vagyunk, gyere, el kell érnünk azt a hajót! – nincs messze, egy kisebb halászhajó, van itt egy csomó, és nem fogják tudni, hogy melyikkel mentünk el, hiszen a híd alatt vagyunk,és ide nem látnak be, hiába lövik az autót és a vizet.

Liam & Scarlett

- Igen, legalább biztonságban. - bólintok egy aprót. Nem fogom neki elmondani azokat az apróságokat, hogyan kínoztam magamat, amikor próbáltam a nyomára bukkanni. Nem volt kellemes a folyamatos fejfájás. A képességemet erőltettem minden áldott nap, de nem ért semmit sem. Sebastian ötlete már akkor jött, amikor... hát már tényleg kezdtem túlzásba vinni. Nem biztos, hogy jót tett volna, ha tovább folytatom. Tudom én, hogy az orrvérzés a folyamatos fejfájással együtt nem valami jó kombináció, de akkor se lettem volna képes csak úgy egy helyben ülni és várni, hogy mikor kerülnek elő, vagy egyáltalán előkerülnek-e még az életben. Én egyszerűen csak meg akartam őt találni és Dorothy-t, mert képtelen voltam elfogadni azt, hogy végre az életem értelmes mederben folyik, erre mégis csak megpróbál a sors mindent elvenni tőlem. Ez egyszerűen totálisan igazságtalannak tűnt és nem hagyhattam. Akkor már inkább az orrvérzés és a fejfájás.
color=#995577]- Tudod, hogy nem tudnék ugye? Ha valaha... ha bármi bajod lenne, nekem nem menne... nem kellene más.[/color] - rázom meg a fejemet most egy leheletnyivel komolyabban, mint ahogyan eddig beszéltem hozzá. Tudja, hogy az előbb is vicceltem, nem kell nekem semmiféle lovas hasonmás, de tudnia kell, hogy tényleg nem is kéne nekem soha senki más rajta kívül. Nem lennék képes senkit sem úgy szeretni ahogy őt és nem is akarnék. Ha tényleg bármi baja esne, én... egyszerűen nem fogok mást keresni helyette. Se szőke herceget, se olyat, akinek van lova, se olyat, akinek nincs. Akkor majd... ott lesz a húgom és kész, nem leszek egyedül, de más nekem nem kell.
- Pedig... az elején nagyon féltem tőle, hogy csak egy buta kis csajnak látsz majd. - egy pillanatra sütöm csak le a szememet, aztán nézek fel rá megint egy igen talán kissé zavart mosollyal. Tényleg ettől féltem, baromira zavarban voltam vele, ami már egyáltalán nincs meg, és úgy éreztem, hogy esélytelen az, hogy egy ilyen srácot én érdekeljek, mert hát idősebb nálam, sokkal komolyabb és minden bizonnyal sokkal többet tapasztalt is. És én meg képes voltam megdicsérni még a fenekét is, de amikor először megcsókolt, azért mégis csak kezdtek elszállni az efféle félelmeim.
- Engem nem zavar, hogy ilyen a képességed, Dorothyé pont ugyanez és nem vagytok rossz emberek e miatt. - egyáltalán, egy kicsit sem, egyikük sem. Az ember csak attól lesz rossz, amit tesz és soha sem attól, amire képes, vagy amilyen a képessége. Ezt nem szabad gondolnia magáról és akárhányszor felmerül, meg fogom cáfolni majd, mert nem így van. Számomra ő a legjobb ember a világon, akkor is, ha követett el hibákat. Mindenki követ el, csak ő az ereje miatt komolyabb tetteket vihet végre, ha mérges, mint egy átlag ember, de ez nem az ő hibája. Azt mondta, hogy ez sem az én hibám igaz? Mert, ha ő magát rossznak érzi a képessége miatt, akkor én is hibáztathatom magamat a szüleim halála, vagy az ő sérülése miatt, de nem... Nem szabad így gondolkodnunk, csak pihenni kell most és kész, nem kell más, alvás kell, hogy holnap elérjük azt a várost.
Persze ez sem alakul olyan egyszerűen, mert még szinte sötét van, amikor ébredünk és hiába szeretnék még visszabújni mellé rá kell jönnöm, hogy nem lehet, mert... mert vannak olyan hülyék, hogy tényleg lőnek ránk. - De vigyázz... kérlek nagyon vigyázz. - lebukom, amikor arra kér és közben próbálok továbbra is kutatni a térkép után, de azért behúzom a nyakamat, csak hát ez az egész... baromira félek, kár lenne tagadni, és ha nem lenne itt velem... én komolyan feladtam volna már az egészet. A kérdésére azért kicsit feljebb emelkedem, de végül csak tanácstalanul rázom meg a fejemet. A kocsi is mozog, és közben még a nap sem kelt fel, fogalmam sincs, hogy jó felé megyünk-e. - Nem... nem tudom, hogy merre kell menni. - a képességem erre nem jó és őszintén szólva félek is túlságosan, és erre jön még a kérdése is. Nagyot nyelek, persze, hogy riadt a tekintetem, de végül mégis csak lassan, de bólintok. - Mindig bízom. - de attól még érthető, ha iszonyatosan félek igaz? Főleg, amikor felfogom, hogy mit is akar pontosan csinálni. Szóval bele fogunk hajtani a vízbe? Ami gondolom nem lesz túl meleg. Persze nyúlok is a biztonsági övért, de nem sikerül azonnal eltalálni, hogy mit is kéne nyomni, és valahogy minden túlságosan gyorsan történik. Nem kattan a zár, nem nyílik és hiába rángatom, mert a következő pillanatban már érzem az ütést és a csapódást és... néhány pillanatra tökéletesen elsötétül a világ, amikor pedig kezdek feleszmélni, akkor már a hideg víz a térdemig ér.

Scarlett & Liam

- De legalább biztonságban voltál. – ez volt az, amit a leginkább kívántam. Fogalmam sem volt arról, hogy miért nem jött el velem. Megfordult a fejemben, hogy meggondolta magát, vagy hogy lekéste, esetleg valami baja esett és hát mondanom sem kell, hogy ezt reméltem a legkevésbé. Csak azt akartam, hogy biztonságban legyen, főleg akkor mikor kikötöttünk a szigeten. Nem érdekelt, hogy mennyire volt ott nekem rossz, én inkább miatta, semmint magam miatt aggódtam, és mint kiderült minden rendben volt. Még sikerült is összebarátkoznia Sebastian-nal, azt hiszem ezt a nevet mondta nekem, és ha minden igaz, tudom kiről van szó. Szóval… biztonságban volt, ez a lényeg.
- Igen, pontosan, ne keress te csak semmiféle lovas hasonmásokat. – vigyorodom el, mert értem én azért, hogy ez csak vicc, mi más lehetne? Viszont komolyan gondoltam azt, amit mondtam, mármint azt, hogy irigy lennék. Nem vagyok egy végtelenül irigy és önző ember, de ha olyan valakiről van szó, mint Scarlett, akkor… nem tudom, kiakarom sajátítani őt, abban az értelemben, ahogy mi vagyunk ketten. Tudom, hogy ez nem szép dolog, de nem is tudom, túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy betudjak vele telni, és hát… ez nem baj igaz? Lari szerint nem jó mástól függeni, de megtehetem, hogy nem foglalkozok néha a tanácsaival.
- Én is nagyon büszke vagyok rád, szóval már ketten vagyunk. – nagyon örülök annak, hogy itt van velem, még akkor is, ha a helyzetünk nem éppen valami rózsás, de hát…ezt is meg kellett, hogy éljük, igaz? Én pontosan tudom azt, hogy ő kell nekem és emiatt nem bánok semmit, ami történt velük. Tudom, hogy fiatalok vagyunk és nem szabad még ezt kimondani, vagyis sokan nem mernék, de ha egyszer így gondolom, akkor miért ne mondhatnám ki? Szeretem őt, jobban, mint képzeltem volna, jobban, mint eddig bárki mást, és biztos vagyok abban is, hogy soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint őt. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is akarok senkit úgy szeretni, mint őt.
- És pont ez a jó. Bárcsak az enyémmel ne lehetne ártani másoknak. – értem, amit mond, és majd akkor teszünk azért, hogy megtanulja megvédeni magát, hogy megvédhessük így majd egymást, de … remélem nem úgy tervezi ezt, hogy beáll X-Mennek. Tudom, az ő döntése, de… baj az, ha inkább biztonságban akarom őt tudni? Az én képességem sajnos másra sem jó, csak arra, hogy ártsak másoknak, és ez egyáltalán nem jó érzés, ettől érzem néha magamat tényleg rossz embernek, vagy épp szörnyetegnek, apám szavaival élve.
- Úgy lesz. – mosolygok rá, mielőtt még megcsókolna. Na igen, ha itt van mellettem, akkor lényegesen könnyebb szépeket álmodni, ez nem ment a szigeten nélküle, és hiába vagyunk most ilyen helyzetben, biztos vagyok benne, hogy sikerülni nem fog arról rémeket álmodni ,hogy mi történhet holnap.

- Tudom, de ez őket nem érdekli. – nem, és tényleg fura, hogy nincs annyi eszük, hogy ne lőjenek ránk, mint vadász a prédára. Élve kell nekik Scarlett, nem? Valószínűleg én tökéletes vagyok nekik egy hullazsákban is, de az a pillanat nem most fog eljönni. Gyorsan bepattanok előre, és indítom is az autót, ami szerencsére nem fullad le, és a támadóink is rettentő rosszul céloznak, ha esetleg a gumikat próbálnák kilőni. – Bukj le![/b] – azért örülnék, ha Scarlett lebukna, mert néhány kósza golyó könnyen törheti be az üveget és találhat el minket, úgyhogy… remélem megteszi, én meg kivezetem magunkat az erdőből, bár így is csak egy föld útra térünk ki, nyomunkban két autóval, de legalább azokat leráztuk, akik az erdőben estek nekünk. – Jó felé megyek?[/b] – nem lenne szerencsés, ha kiderülne, hogy a várostól, amit próbálunk elérni, messzebb kerülünk csak így. Bár… a lényeg most tényleg az, hogy lerázzuk őket.
Ami viszont nem könnyű, mert hiába érünk olyan útszakaszra, ahol több autó van, még így is lőnek,és nem értem, ennyire toleráns lenne Kanada a lőfegyverek terén? – Scarlett, bízol bennem, ugye? – pillantok rá oldalra, miközben sávot váltok, és elérünk egy hídhoz. Nem igen van más lehetőségünk, alig van már benzinünk. – Kösd ki magad, és ugorj mielőtt még a vízbe csapódnánk, rendben? – igen, a vízbe fogunk ugratni, mert muszáj, ha a benzin kifogy, végünk, így viszont okozhatunk galibát, nem is kicsit, ráadásul nincs hajójuk, és ha jól láttam, akkor itt egész sok halászhajó tart a kikötő felé.

Liam & Scarlett

- Nem is gondoltam volna ilyet rólad, de attól még nem tudtam jól érezni magam, amíg érted aggódtam, az kizárt volt. - értem én, hogy remélte, hogy jól vagyok és végül is mondhatjuk, hogy fizikailag nagyjából meg voltam, de ennél többet nem várhatott el tőlem, mert hát mégis csak ő a mindenem és azt se tudtam, hogy mi van vele. Csak azzal voltam tisztában, hogy életben van, de ez semmire sem elég, nem tudhattam, hogy mennyire sérült meg, és hogy nincs-e épp a halálán. Hát hogy lettem volna képes e mellett csak úgy szórakozni és jól érezni magamat? Ezt tényleg nem gondolhatta komolyan. Ennél azért sokkal jobban szeretem őt, mindennél jobban.
- Irigy? Szóval, ha nem jöttél volna vissza a szigetről öregedjek meg egyedül? Pedig kereshettem volna mondjuk egy... hasonmást, akinek még lova is van. - persze, hogy csak piszkálom, látszik rajtam a mosolyomon és hogy azonnal hozzá is bújok. Eszem ágában sem lenne mást keresni. Nem hiszem, hogy képes lennék tovább lépni, ha neki valami baja lenne. Persze tudom az ember mindig ezt mondja, aztán ha mégis valami baj történik, akkor... hát nem egyszerű ki tudja meddig egyedül létezni, de vannak öreg nénik, akiknek sok macskájuk van, maximum én is olyan lettem volna, mert biztos, hogy soha az életben nem találnék olyat, akit ennyire szeretnék. Esélytelen és nem is akarok keresni, szóval nem fogom neki hagyni, hogy csak úgy valami baja legyen. A szigeten is megtaláltam igaz? Akkor bárhol megtalálom és majd egyszer talán még elég hatékony is leszek, hogy meg is tudjam védeni bármitől, mindentől.
- Szóval az egészet rám kened... nem szép tőled, de... legyen vállalom, őrültségekbe viszlek, és büszke vagyok rá! - kicsit még kis is húzom magamat szélesen mosolyogva. Igenis ezt is meg kellett érnem igaz? De hát csak mellette megy, csak vele tudok ilyesmit művelni. Azért jutott eszembe, mert... valahogy nem is tudom egyértelmű volt, hogy őt akarom, hogy ezzel egy kicsit elfelejthetünk mindent, ami ma történt és hát hatásos volt nem igaz? Még egy új mondhatni hobbit is kialakítottunk ezzel magunknak, mert hát a játszóházi labda tengert már ő említette, az már innentől az ő őrültsége lesz, de tudnék rá nemet mondani? Még véletlenül sem.
- De megölhetett volna és ez a lényeg. Muszáj megtanulnom megvédeni magamat és téged, mert az én képességem erre nem jó. - megtalálhatom, vagy a megfelelő eszközökkel kitalálhatok megoldásokat, de ez a fizikai harcban semmire sem jó. Nem voltam képes lőni, mert féltem, hogy hibázok és azért vagyunk most itt. Mármint... ez a része azért nem olyan rossz, de mégis csak jobb lett volna, ha még csak a közelébe sem kerülünk ilyen veszélynek, ha tényleg cselekedni tudok. Tudom én, hogy nem viseltem volna jól, ha mégis csak megölök valakit, de legalább ő most nem így festene, és nem lenne tele sérülésekkel. Muszáj lesz fejleszteni magam minden téren, lelkileg is, mert kétség sem fér hozzá, hogy ez az élet nem épp habos torta.
Már csak bólintok a szavaira, és befészkelem magam mellé csak még inkább, hogy ne nagyon zsibbadjunk el reggelre. - Jól van, álmodj szépeket! - szebbeket, mint ahol most vagyunk. Még azért az alapvető, hogy kicsit feltornászom magam, hogy megcsókoljam. Ez már elmaradhatatlan. Nehéz lesz az, ha hosszabb időre kell elmennie az X-menkedés miatt, mert megszoktam, hogy vele alszom, megszoktam a csókot lefekvés előtt, ahogyan azt is, hogy reggel úgy ébredek, hogy látom őt magam mellett. A jót könnyű megszokni és elég nehéz kibírni nélküle.

Valahogy alig jutnak el hozzám a hangok. Kimerültem minden tekintetben ezért sikerült olyan mélyen aludni, csak akkor eszmélek fel, amikor Liam mocorogni kezd, és még akkor is szívesebben fészkelném vissza magam, csak amikor megrázza a vállamat, akkor szánom rá magam, hogy kinyissam a szemem. - Még söté... - nem számít, hogy mennyire van sötét igaz? Lőnek, az hamar leesik nekem is, úgyhogy nem szólok semmit, csak előre mászom, és már indulás közben kötöm be magam. Neki is kéne, de nem merek most beleszólni, mert nem biztos, hogy az jó ötlet lenne. Neki most a vezetésre kell figyelnie, és a tetejében még a pisztoly is nála van. Csak behúzom a nyakam, amikor lőni kezdenek ránk. Nem is értem, hiszen elvileg életben kéne maradnom, akkor meg... ennyi eszük sincs? Azt hiszem ez most nem a beszéd ideje, csak gyorsítani kell, és lelépni innen. A térképért kutatok, amit visszatettem a kesztyűtartóba, de most belőni, hogy pontosan merre is vagyunk... azt hiszem egyelőre az a fontosabb, hogy lerázzuk őket.

Scarlett & Liam

- Nem, persze, hogy nem, de… te se vártad ugye tőlem, hogy rosszat akarok neked csak azért mert nekem rossz? – persze, hogy örülök annak, hogy aggódott értem és keresett, ez nekem… nagyon sokat jelent. Azonban nem örülök annak, hogy emiatt rossz kedve lett, hogy minden bizonnyal neki és épp ugyanúgy fájt ez a másfél hónap, mint nekem. Nem csak az fáj az embernek, ami felsérti a bőrét, ami a vérét veszi, hanem az is pont így tud fájni, ami belülről emészt fel minket. Ami a szívünket veszi célba, és néha, talán még elég gyakran is, de ez fáj jobban. A lélek… nem gyógyul olyan gyorsan, mint a test.
- Ne is, irigy lennék. – mosolygok rá. Alapvetően nem vagyok egy irigy ember, sőt, szeretek osztozkodni, segíteni ezzel másoknak, de vannak dolgok és emberek, akiken nem szívesen osztozkodom. Tudom, hogy ők nem az enyémet, és nem szabad úgy kezelnem őket, mintha csakis hozzám tartoznának, mert nincs így, ott van Scarlettnek a húga például. De nem is arról van szó, hogy irigyelném a testvéri szeretet, arról van szó, hogy… egyszerűen csak nem akarom, hogy legyen utánam bárki is. Ez önzőség, tudom, de ennyire rossz ember talán még lehetek, igaz? Elvégre nem ártok másnak, csak… szeretem őt. Túlságosan is.
- Oh, azért… nem volt ebben nekem akkora szerepem, igazából… te voltál az őrült, engem csak magaddal ragadtál. – mondom neki vigyorogva. Elvégre ez az egész az ő ötlete volt, és semmi gond ezzel, nagyon jó ötlet volt, tényleg… elfelejtettem ezt az egészet, azzal foglalkoztam, amivel akartam. Vele. – Ennek az elvárásnak könnyű lesz eleget tenni. – mosolyodom el szélesen. Akkor mégse olyan nagy bűn kisajátítani őt, igaz? Nem azt akarom mondani, hogy töltsön velem minden percet, de azért minél több percet. Nem az idejét akarom kisajátítani, csak a szívét, azt amit érez irántam. Az első szerelme vagyok és… szeretnék az utolsó lenni.
- Tudom, de… de nem ölt meg igaz?- igaz, de… de Scarlettnek is igaza van ez így aligha mehet tovább, mert most könnyedén húzhattam volna a rövidebbet, vagy akár ő is így járhatott volna. Hiába akarom, hogy jobbak legyünk, hiába akarja a professzor is azt, hogy jobbak azoknál, akik vadásznak ránk…. az ilyen helyzetek elgondolkodtatják az embert. Ha jobbak akarunk lenni, akkor végünk, ők ezt kihasználják. Néha csak meg kell tenni azt, amit muszáj, azért akit szeretsz, és a tetteddel együtt élni. Szerintem megéri, és az igazat megvallva, nem fáj a szívem azért a fickóért, mert… megérdemelte amit kapott.
- Akkor ezt tesszük. – bólintok egyet mosolyogva. – De most… aludjunk. Még itt vagyunk. – és minél előbb kijutunk annál jobb, ehhez viszont az kell, hogy az erőnk visszajöjjön, hogy ne legyünk fáradtak, hogy ne bénítson meg minket a fájdalom. Ennek már ellenálltunk, nem hagytuk neki, és ezek után se kell. Reggel majd tovább indulunk, addig pedig reméljük, hogy nem találnak ránk, mert ha mégis, akkor… nem igazán tudom, hogy menekülünk majd el. Többen vannak, mint mi, és csak akkor tudnánk győzni, ha nem egyenként szemtől szembe kéne őket legyűrni. Márpedig eddig mindig ez volt, és jól megszívtam mindig.

Zajra eszmélek fel. Kiáltások, beszélgetések hangja, kutyák ugatása… és akármilyen szívesen dőlnék vissza Scarlett mellé, tudom, hogy nem lehet. Gyengéden rázom meg a vállát, hogy kelljen fel, ha esetleg még nem tette volna meg. – Ülj előre! – mondom neki halkabban, mint beszéltünk tegnap, hiába tudom, hogy a kocsi hangszigetel. Csak akkor indulok el az autóval, ha Scarlett már előre szállt, és… reménykedek abban, hogy nem fogunk egyből golyózáport kapni induláskor.

Liam & Scarlett

Azért nekem se könnyű azt feldolgozni, hogy az én szőke hercegemnek ilyen súlyos baja lett, vagyis bajai, mert nem elég, hogy eléggé ellátták a baját... kétszer, ezek után még a lövés is súrolta. Azért szívesen átvállalnék tőle némi sérülést, vagy fájdalmat, még ha meg is akar egyébként óvni mindentől, mert nem valami kellemes látni, hogy ilyen állapotban van, még ha talán tudom is feledtetni vele a kis... közös őrültségünkkel legalább egy időre.
- Vigyáztak, vagy legalábbis igyekeztek, de... ugye nem hitted azt, hogy én jól el vagyok, amíg veled ki tudja, hogy mi van és hol vagy és... hogy vagy? Arra képtelen lettem volna. - és ha nem kerül elő akkor tovább küzdöttem volna hónapokig, évekig ha kell, de nem lettem volna képes beletörődni és annyiban hagyni, hogy elveszítettem azt, aki a legfontosabb. Nem hihette komolyan, hogy majd jól elszórakozom és nevetgélek a barátaimmal, miközben ő ki tudja, hogy mennyit szenved és milyen kínokat áll ki. Ennek komolyan semmi esélye lett volna, szerintem fordított esetben ő se tett volna ilyet, én legalábbis nem igazán hiszem. Az ember, ha szeret valakit, akkor az, ha távol van tőle, akár csak egy rövid ideig is szenvedéssel teli időszak és nem lehet csak úgy elfelejteni, vagy tovább lépni rajta, mintha nem is így lenne, képtelenség.
- Ezt el is várom, mert nélküled tuti, hogy nem lennék képes létezni. - meg is rázom kicsit a fejem, de szerintem ezzel ő is tisztában van. Túlságosan imádom ahhoz, hogy képes legyek tovább élni, ha vele valami történne. Én... nem hiszem, hogy meg tudnám tenni, hogy más valakit keresek az után, ha ő... már nem lehet velem. Egyszerűen teljesen lehetetlen. Túlságosan hiányozna, hogy csak úgy képes legyek elfogadni a hiányát, de azt hiszem az is ezt mutatja, hogy vele tényleg képes vagyok még ilyen szintű őrültségekre is, mint amit most műveltünk, pedig őszintén szólva sose gondoltam volna, hogy valaha ilyesmire sor kerülhet, de hát úgy fest, hogy mégis, mellette még erre is képes vagyok.
- Igen, veled mindenben meg tudom találni a jót, még az efféle helyzetekben is. - és majd még a játszóházban is megtaláljuk a jót nagyon úgy fest. Őrültségnek tűnik, de... végül is miért is ne? Ha már ezt is megtettük, akkor még egy kis plusz őrültség belefér, és igenis szeretnék majd öregkoromban visszagondolni arra, hogy miket is műveltünk együtt fiatalon. - Te pedig bármikor kisajátíthatsz, sőt ezt el is várom tőled. - nem is akarok én mást. Jó persze ott van a húgom is, vele is együtt akarok lenni sokat, ha már végre elfogadott és persze időnként kell azért barátkozni, de én jellemzően olyan vagyok, aki ha valakit kedvel, akkor nem nagyon van szüksége sok másra még mellette, hiszen ő megad nekem mindent, amit kell. Figyelmet, törődést és szeretetet, akkor pedig miért lenne még szükségem másokra is mellette? És pont ezért kellene megtanulni megvédeni magamat, és őt is, mert nem szeretném, ha bárki közénk állhatna, pedig most is megpróbálták, de erre... egyszerűen többet nem kerülhet sor, mert azt nem élném túl. Látni, hogy bántják, látni, hogy én gyenge vagyok és nem segítek neki... enyhén szólva is félelmetes volt.
- De... de ő is megölhetett volna téged, és akkor azt hogy éltem volna túl? - bármennyire rémesen hangzik is, de igen akkor már jobb, ha én öltem volna meg egy embert, mint hogy neki ártsanak. Tuti, hogy nehéz lett volna feldolgozni, tuti, hogy baromi nehéz lett volna kezelni és aztán rendbe jönni magammal, tükörbe nézni, de ha ez az ára, hogy ne vegyék el őt tőlem, akkor ez az ára. - Szeretném, mert én nem tudom sehogyan sem megvédeni magunkat és valahogy muszáj. Nem akarom, hogy bárki is elszakítson tőlem, vagy engem tőled és ehhez ez kell. - ha meg kell tanulnom lőni, akkor meg fogok. Tudom, hogy nem vagyok egy vehemens harcos típus, de ebben az esetben ez nem számít, csak hogy ne eshessen baja, hogy ne kelljen újra végignéznem, hogy így ellátják a baját.

Scarlett & Liam

A szavai hallatán csak elmosolyodom és közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókolhassam. Jó ezt hallani, még akkor is, ha most egy ilyen… hát valljuk be, meglehetősen szomorú helyzetben vagyunk, és nem is éppen a legjobb állapotban, legalábbis, ami engem illet, mert szerencsére neki nem esett volna komolyabb baja, azt biztos nem tudtam volna könnyen megbocsátani magamnak, hiába nem az én hibám lett volna. Meg kell védenünk egymást, én pedig megakarom őt védeni, és… egyelőre nagyon nehéz, mert sokan vannak, míg mi csak ketten, de ha elérünk egy telefonhoz, akkor… akkor talán sikerülhet segítséget hívnunk és jön majd a felmentő sereg.
- Ennek azért… örülök meg nem is, tudod? Nem akartam, hogy egyedül legyél, reméltem, hogy… a barátaid majd vigyáznak rád. – és megértem, hogy nehéz volt úgy, ha nem lehetett kirángatni őt a szobámból. Örülök annak, hogy hiányoztam neki, de nem örülök annak, hogy emiatt ő is éppúgy szenvedett, mint én. Reméltem, hogy… jól van, hogy a barátaival együtt nevet és beszélget, hogy próbál nem arra gondolni, hogy én nem vagyok ott. Ez volt a szigeten az én bástyám, a tudat, vagyis… a remény, hogy minden rendben van vele és még viszontláthatom őt, mert szükségem volt rá. Ha távol vagy valakitől akkor megérted, hogy milyen fájó is nélküle.
- Én pedig visszatalálok hozzád. Megígértem. – és be is tartom ezt. Nem fogok elmenni sehova sem nélküle, nem akarom őt elveszteni, mert túlságosan is fontos ő nekem ahhoz, hogy nélküle kezdjek bele valami új életben. Megszerettem, a részemé vált, már nem tudom elképzelni úgy a napomat, hogy ne találkoznék vele, hogy ne szólna legalább ezer gondolatom róla. Szükségem van rá, ahogyan a virágnak a fényre, ahogyan az embernek a másikra, minden értelemben. Szeretem őt és vele akarok lenni, ez egyértelmű, igaz? Ezzel mindenki így van, aki tudja, hogy mit érzek. Mikor a másik nélkül úgy érzed magad, mint egy… kiégett izzó.
- Ez a lényeg. Látod… ebben is megtaláltuk a jót. – minden rosszban van valami jó, igaz? Ez most esetünkben tényleg így van, még ha a birtokon jobb is lenne, hiszen ott biztonságban vagyunk, de nem élhetünk mindig így, nem félhetünk kilépni az utcára, csak mert mi mások vagyunk. Mutánsnak születtünk és ezzel együtt kell élnünk, azzal, hogy bármi is lesz, mi mindig… veszélyeztetve leszünk. Ezt meglehet oldani, ezzel együtt lehet élni, a kérdés csak az, hogy akarunk-e. És én akarok, nem magam miatt, és nem is a többi mutáns miatt, hanem Scarlett miatt. Vele akarok élni, vele… bármi jöhet, kibírom.
- De most már itt vagy és senki nem akar kihasználni. Csak én kisajátítani. – vigyorodom el, hogy kicsit ezzel is megpróbáljam elterelni a gondolatait erről az egészről. Nem jó az, ha azon gondolkodik, hogy miatta történt mindez a családjával, mert nem tehet róla, hogy mutáns, és arról sem, hogy ez a képessége. Valóban hasznos, mert olyan dolgokat tud építeni, amik talán csak álmainkban léteznek és képes megtalálni azokat az embereket, akiket megpróbálnak úgy elrejteni, hogy senki emberfia meg ne találhassa őket. Scarlett képességei hasznosak, és utálom a gondolatát is annak, hogy kihasználták ezt, vagy kiakarták használni.
- Viszont most már mindenre emlékezni akarok. – mosolyodom el. A találkozásunkra az útra, amit megtettünk egészen idáig. Talán nem volt előtte valami jó életem, de akármennyit is szenvedtem, megérte, mert most találkozhattam vele, és megérthettem mit jelent valakit szeretni, mit jelent az, mikor a másikat helyezed magad elé. – De akkor megöltél volna egy embert Scarlett. Az… soha nem könnyű. – nem tudom, van igazság abban, amit mond, mert sajnos a jó emberek nagyon nehéz helyzetekbe tudnak kerülni ebben a világban. – Majd… megtanítalak lőni mondjuk, rendben? – ha ezt szeretné, hát legyen, én szívesen segítek neki, mert igaza van, sajnos alkalmazkodnunk kell a világhoz.

Liam & Scarlett

- És nem sok ló mászkál csak úgy szabadon még Kanadában sem. A kocsi tökéletes és nekem te is tökéletes vagy ló nélkül is. - nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról. Aggódnom kéne a helyzet miatt, de nem megy, túlságosan jó vele és e miatt egyszerűen csak... nem akarok máshol lenni, akkor sem, ha az itt jelenleg egy kocsi hátsó ülése, ahol egyébként kellően hűvös van és ki tudja, hogy nem kapnak-e el minket megint, de reménykedni kell igaz? Meg tudtunk lógni, és ez a fontos, és nem esett komolyabb bajunk. Jó mondjuk azért ő nincs éppenséggel a legjobb állapotban, de lehetne rosszabb is, lehetett volna az is, hogy ki se jutunk, de kijutottunk és ez a lényeg igaz?
- Próbáltam én megmaradni a saját szobámban, de nem igazán ment és ott legalább... hülyeség, de annyival közelebb voltam hozzád, legalább még ott volt az illatod a párnán. - sután vonom csak meg a vállamat. Na igen a szobatársaim se értették a dolgot, és nem tetszett annyira nekik, hogy egyedül vagyok, mert az nem sokat javított a hangulatomon, de nem érdekelt. Én csak ott akartam lenni, megpróbálni elképzelni, hogy ő is ott van, gondolni rá, hogy nincs baja, hogy él és hogy próbál visszajutni hozzám, mint ahogyan én is próbáltam őt keresni minden áldott nap, amíg csak nem zsibongott már a fejem is a megerőltetéstől, de az se kifejezetten érdekelt igazából. - Tudom, de... azért tényleg remélem, hogy nem lesz többé ilyen, mert rémes volt nélküled és ha... elvesznél, valahogy akkor is megtalállak. - tudom, hogy most nem sikerült, legalábbis egyedül nem, csak amikor Sebastian is beszállt a dologba, de végül mégis csak ment, mert mennie kellett és kész. Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy nélküle képes legyek létezni és ezt talán... az világmindenség is tudja. Nem tudom,hogy mi lenne velem, ha elveszíteném, szerintem abba belehasadna a szívem.
- Igen, csak szépek, veled még... ez a rémes helyzet is képes jó lenni. - nem tudom, hogy csináljuk, tényleg nem, de akkor is így van. A rossz dolgokat is jóvá varázsolja az, ha itt van. Persze nem bármit, mert hát egyértelmű, hogy az, amikor be voltunk zárva, amikor bántották az nem volt jó kicsit sem, de most igenis hülye dolog, de boldog vagyok, csak mert itt lehetek vele, csak mert velem van, csak mert... szeret és én is őt, és ez valahogy képes minden rosszat elfeledtetni velem, képes kizárni a helyzetet, amibe csöppentünk.
- Nem tudom, ez nem biztos... a képességem miatt volt. Azt hitték csak úgy parancsra feltalálok bármit, aztán amikor kiderült, hogy még embereket is megtalálhatok. - a képességeim, amik túl értékesek, azok miatt vittek el. Nem akarok én lebecsülni senkit sem, hiszen másoké erősebb, védekezni lehet velük, támadni. Az enyémek viszont igazából másoknak hasznosak, nem pont arra valók, hogy olyan nagy hatást érjek el velük, egyszerűen csak... jó másoknak, akik ki tudják használni, hogy mire vagyok képes. Ezen pedig nem változgat, hogy Dorothy is ugyanúgy mutáns, mint én sajnos. Nem azt mondom,hogy jó lett volna, ha őt viszik el helyettem, de... Az lett volna a legjobb, ha senkit sem akarnak bántani, és nem kell a szüleimnek e miatt meghalnia.
- Talán jobb is. Vannak dolgok, amikre... én se szívesen emlékszem. - az édesanyja nem tökéletesen döntött, de igazából jól, mert elvette tőle a fájdalmat, a rossz emlékeket, vagy legalábbis a nagy részüket. Ki tudja, hogy milyen irányba fejlődött volna a jelleme, ha nem így van? Így is ő maga is mondta, hogy komolyabb, mint az átlag, viszont nem lett túl komor, nem tört össze teljesen és ha mindenre emlékezne, ami történt vele, talán egész más ember lenne most. - De megmenekülhettünk volna és akkor nem tudnak bántani téged. Én... én szeretnék ebben fejlődni, mert ez a világ nem olyan, mint amilyennek lennie kell és nekem muszáj legalább egy kicsit alkalmazkodnom. - muszáj változnom, mert különben nem leszek képes soha semmit sem megoldani. Nem akarok minden helyzetben csak összeomlani és nem tudni mit kezdeni magammal. Szeretném, ha igenis mellette állhatnék, ha baj van, ha igazán segíthetnék neki, nem pedig csak ő véd engem folyton.

Scarlett & Liam

- És nem is tudok lovagolni, szóval… elég béna mentőakció lett volna, ha menekülés közben leesünk a lóról. – mosolyodom el. Nem hinném, hogy a legjobb megoldást sikerült kitalálnom a kijutásra, de abban a pillanatban nem jutott jobb ötlet az eszembe, és közel voltam azért ahhoz, hogy a fickó kiüssön, de szerencsére ő is azon barmok közé tartozott, akik azt hiszik elég folyamatosan támadni és máris nyertek. Én úgy tanultam, hogy várjak, álljam a pofonokat és ha meglesz a lehetőség, akkor ne tétovázzak. Meg is tettem most, és a fickó meghalt, amit… nem sajnálok, mert megérdemelte. Persze, undorító egy érzés megölni valakit, de nem volt más lehetőségem.
- Tényleg? Ez… aranyos, fura is volt, hogy olyan sok mosnivaló volt, pedig a szobámban sem jártam másfél hónapig. – mosolyodom el. Na igen, arra még tisztán emlékszem, hogy az én pólómban volt, mikor megérkeztem, de azt nem sejtettem, hogy nem csak egy, de több póló is volt a dologban, ez csak akkor körvonalazódott ki a fejemben, mikor megláttam a sok használt pólómat. Fura volt, hiszen sokáig nem voltam a szobámban, de azért talán sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a dolog hátterében. – De most már nem lesz ilyen, legalábbis remélem. Ha mégis… X-Men vagyok, tudnom kell vigyázni magunkra. – nem mondhatom száz százalékig biztosra, hogy nem lesz többet hasonló. Csak…reménykedhetek benne.
Soha nem változik… igen, pontosan így van. Emlékszem mennyit rágta régen anyám azért a fülemet, hogy találjak már végre egy olyan lányt magam mellé, akivel lehet beszélni is. Hát most megtaláltam, és nem csak beszélni akarok vele, és nem csak pár percet, hanem mellette akarok élni, vele együtt. Megtaláltam azt a lányt, akit kerestem akarva-akaratlanul. Az a sok romantikus dolog, amit anyám mondott és amin én csak nevettem, most valóságossá vált, tényleg így érzek, nem akarom őt elveszteni, nem akarok messzebb sodródni tőle, mint amennyire muszáj.
- Amúgy is csak szépek lennének. – mosolygok rá. A rossz dolgokra nem kell emlékezni, és nem is akarok majd emlékezni, nekem bővel elég az, ha eszembe jutnak a jó pillanatok, a találkozásunktól a nyaralón át Atlantáig egészen idáig, minden. Tudom, hogy működni fog ez kettőnk között, hogy nem fogom csak azért elengedni őt, mert könnyebb lenne úgy. Túlságosan is szeretem, hogy elengedjem a kezét, és túlságosan is önző vagyok, hogy bárki másnak átengedjem őt. Nem akarom és nem is fogom elveszteni, mert az embernek mindennél fontosabb az élete, igaz? Ő a legkedvesebb a számomra a világon, nem fogom elveszteni.
- Nem.. nem tehették róla. Ha nem érted, hát Dorothy-ért jöttek volna el, ez…sajnos mindenképpen így lett volna. – mutánsok mind a ketten, ha nem Scarlettért mentek volna, akkor a húgáért, és a szülei szerették őket annyira, hogy ne adják oda senkinek se őket, úgyhogy… sajnálom, hogy ezt kellett neki mondanom, de ez valószínűleg így volt megírva, már ha ilyen létezik. Eltudom képzelni, hogy mennyire hiányoznak neki, és hogy milyen érzés lehet az, hogy amiatt haltak meg, mert jó szülők voltak. A világ ilyen, kegyetlen, főleg velünk mutánsokkal, mert a legtöbben nem fogadnak el minket, csak fenyegetést látnak bennünk, pedig ha egy kicsit jobban szemügyre vennének minket… nem sok mindenben különbözünk tőlük.
- Hát, ha így van, akkor… lényegében egész jó kis életem lehetett. Leszámítva azt, amire nem emlékszem. – nem tudom, talán adtak emlékeket, talán nem, de ha úgy van, ahogy Scarlett mondta, akkor lényegébe véve nem volt olyan rossz sorom, kivéve azokat a dolgokat, amiket anyám úgy gondolt, hogy nem kellenek, mert csak fájdalmat rejtenek. – Scarlett ez… nem rossz, sőt, inkább jó. Tudod, nekem több lehetőségem volt, én szabad lehettem, és tettem emiatt olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Nem rossz az, hogy nem lőttél akkor, és az sem rossz, hogy nem győzöl le egymagad egy sereget. Jó ember vagy Scarlett, sokkal jobb, mint én, vagy bárki más. Ne hidd egy pillanatra se azt, hogy ilyen dolgok miatt kevesebb lennél, mint mások. – nem, pont hogy emiatt több, mint mások. Talán nem volt szerencsés ez ebben a helyzetben, de az a fontos, hogy megőrizzük az emberségünket még akkor is, ha lehetetlennek tűnik.

Tárgy: Re: Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!

» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Scarlett és Liam
» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - Irány Atlanta!