Adrienne Meyer albérlete

Tárgy: Adrienne Meyer albérlete Szer. 11 Márc. - 15:54

First topic message reminder :

New York szürke bérházakkal zsúfolt utcájában vagyok. Jobbról a harmadik ház, annak is a negyedik emelete. Muszáj kaptatni, a lift sosem működik, vagy csupán elfelejtik levenni róla a táblát.
A hosszú gangra kilépve négy lakásajtó és néhány lefüggönyözött kis ablak tárul a szem elé, valamint néhány cserépbe ültetett virág küzd és dacol az életben maradásért.
Maga a lakás nem túl nagy. Elsőként egy rövidke folyosóra lép az érkező, melyből három ajtó nyílik. Illetve kettő és egy elhúzható harmonika-ajtó. Ez a szűk, de tiszta konyhát rejti az alapfelszereltségekkel. Az ajtók egyike a piciny fürdőt, míg a másik a szobát zárja el. Minden egyszerű, flancmentes fehér falak. Az erkélyre a szobából lehet kijutni.

Andie & Jeremy

Nincs mit tovább ragozni a dolgon. Nem kellett volna odamennem, és hiába ellenkeznék azzal, hogy vannak ott normális arcok is, még számomra is csak kifogás és mentegetőzés lenne. Vannak dolgok, amiket el kell engedni, el kell felejteni. Ilyen néhány régi ismerős is. A szorosabb barátok úgy is maradnak, annak nem jelent gondot néhány utca vagy negyed. Bár igazából egyik sem volt az. Csak ismerősök. Érdektelen, szóra sem érdemes emberek már.
Helyette szívesebben mesélek a lovakról, a gyermeteg álmodozásról, és úgy tűnik, sikere van Jeremy-nek, hisz kissé alábbhagy a reszketés, a szám se görbül feszt bőgésre. Imádom azokat a hatalmas jószágokat, még így, messziről, ismeretlenül is. Olyan csodások voltak, olyan kiemelkedőek, olyan tökéletesek. mintha valami tőlünk független, idegen ismeretlen teremtette volna őket, hogy némi tökélyt hozzanak erre a szörnyszülött világra.
- Baja? Ugyan.. Tudod te hányszor esett már le véletlenül? Szerencsére strapabíró darab, akárcsak a modell - mosolyodom el, egy röpke pillanatra szinte már szeretetteljesen simítva végig tekintetemmel az emlegetett darabot. A felajánlásra viszont meglepetten kapom a tekintetem Jeremy arcára, és bár láthatja értékelem kedves gesztusát, még is nemlegesen ingatom a fejem.
- Köszönöm, hogy örömöt szeretnél szerezni nekem, de nem akarom, hogy miattam bárkitől is szívességet kérj. Egyszer majd én is eljutok oda, hogy megfizethessek egy ilyen helyet magamnak - jelentem ki határozottan, és hinni is próbálok benne. Ugyanakkor remélem, a sok kedvesség után nem bántom meg Jeremy-t, de talán emlékszik még rá, talán nem felejtette el, a mi köreinkben milyen kellemetlen következményekkel járt egy-egy szívesség. Az ember sose tudhatta, meddig tart a "kamat", meddig lesz elkötelezettje az adónak, és miféle egyéb hálával róhatja le a tartozást. Persze valószínűleg a mostani helyzete más, talán gazdagéknál egy ilyen "apróság" csupán kézlegyintés. Én viszont továbbra is a saját mértékemmel mérem a dolgokat és nem is akarom alább adni.
- Tej? Inkább konyak kellene, de az nincs - mosolyodom el az ötlet hallatán. Meleg tej, igen, lehet jobb lenne, de szívesebben hajtanék le némi erősebbet, hogy ne csak aludjak, hanem kiütve legyek, álomtalanul, még ha nem is pihentetőn a másnap miatt. Erre viszont valahogy nem gondoltam, bár kedvem se nagyon volt boltba menni, így csak némi bormaradék akad, az viszont kevés lenne, hát kár elpocsékolni. Ugyanakkor tudom, tényleg aludnom kéne, a történtek, a sírás kimerített, eltompított. Még is félek, félek attól, hogy mit fogok álmodni, hogy kit fogok látni, mit fogok hinni.
- Én.. nem maradnál itt? Csak amíg elalszom? Csak egy kicsit.. - kapom a fejem fel, ahogy Jeremy felkel, majd azonnal zavartan sütöm is le. Így is túl sokat kaptam tőle, túl sok idejét raboltam el. Még is félek egyedül maradni, egyedül a gondolatokkal, mikor már sikerült csillapodni, feledkezni róla.
- Kérlek - nyújtom felé a kezem szinte már esdeklőn, miközben beljebb húzódom a kanapén, mintegy helyet kínálva neki. Csak hadd fogjam a kezét, csak amíg elalszom, hogy azt hihessem, végig itt marad velem, hogy elűzi a rémálmokat. És talán megteszi, a kedvemért, talán leül mellém, és ekkor, csak is ekkor fekszem el, húzom magamra a plédet, de a kezét nem engedem, mintha attól tartanék, felpattan, elszelel az én gyermetegségem miatt.
- A folyosón, a szekrényen a kis tálban van egy pótkulcs. Azzal rám zárhatod a lakást. Majd visszaadod - motyogom még félálomban, nehogy azt higgye, kényszerből muszáj itt maradnia. Nekem van saját kulcsom, nincs szükségem a pótra, benne pedig bízom annyira, hogy nem töri fel a lakásom, mikor nem vagyok itt. Mintha az a pótkulcs csak rávárna a tálban, a kis reklámos gyufával együtt, ami nálam maradt azon az estén...

Andie & Jeremy

Sokat szenvedtem és igazság szerint az a típus vagyok, aki igenis jobban érzi magát attól, ha valami jót tehet, ha segíthet és ezért szeretnék neki most segíteni, ezért ölelem át és ezért gyógyítom meg és szeretném, ha megnyugodna, ha jobban lenne. Egyszerűen csak... tényleg rossz látni, hogy ki borult, és még rosszabb látni, hogy így elbántak vele. És ki tudja mikor kerül erre sor újra, ha nem engedi, hogy segítsek. Hiába próbál meggyőzni, valahogy nem tudom elhinni, hogy máskor nem kerülhet erre sor. Nem tudja hol lakik... és ha kideríti? Mi van akkor, ha mégis idejut valahogy? Akkor mit tesz? Mi van, ha egyszer úgy elszakad a cérna annál a valakinél, hogy nem áll le, hanem addig bántja, amíg meg nem öli? Régi barát, de akkor is barát és nekem fontos, mert nem igazán van jó ideje, aki csak kicsit is közel állna hozzám, azt pedig nem akarom, hogy neki baja essen, pont e miatt nem akarom.
- Nem Andie, tényleg nem kellett volna. - sóhajtva rázom meg a fejemet. Nem fogom neki azt mondani, hogy nem teszek semmit, megígértetheti velem, lehet hogy rábólintok, de... eltökéltem. A sírása, a sebei, a fájdalmat, az arcán lévő összes riadt érzelem, a hangja remegése mind arra ösztönös, hogy igenis ne hagyjam annyiban. Megkérem majd Nathant, ő segíthet, jobban ért az ilyesmihez, mint én. Sokkal jobban tudja, hogyan kell valakire ráijeszteni, csak meg kell találni azt a fickót. Még nem tudom ki, de egy régi helyről van szó... Andienek is vannak ismerősei, akik tudhatnak róla ezt azt és én utána fogok ennek járni. A munkám nem igényel fix. munkaidőt, lesz időm, hogy foglalkozzam ezzel... mert akarom, hogy legyen rá időm.
Azért segítek neki a pohárral is, ha kell. Nem lenne most hasznos, ha még magára is öntené szegény, akkor aztán biztos lenne a kiborulás, de nem igazán szeretném most alkohollal itatni. Nem az a jó megoldás, ha azzal még ki is üti magát, én legalábbis ebben nem hiszek. Inkább nyugodjon meg, esetleg egy meleg kakaó, vagy meleg tej, hogy jobban legyen és könnyebben aludjon el.
- Ismerős helyzet, bár én viszonylag sokáig voltam ugyanabban az albérletben, de... tényleg szép ez a kis szobor és remélem nem lett semmi baja, de... mit szólnál, ha segítenék eljutni lovagolni? A főnök tuti, hogy ismer valakit, aki ismer valakit... tudod. - bátorítóan mosolyodom el, és szépen kiveszem a kezéből a poharat, ha már ivott eleget, és talán ha kicsit elkezdett megnyugodni, bár persze nem hiszem, hogy ez most azonnal bekövetkezik. Végül aztán szépen felállok. Nem akarom magára hagyni, de talán jó lenne, ha aludna egyet, nekem pedig bőven van mit kezdenem a kapott infokkal. Addig kell követni a nyomokat, amíg még melegek igaz?
- Talán jót tenne neked egy kis meleg tej... vagy kakaó, és egy kiadós alvás. - és nem akarom benne zavarni, azt hiszem erre próbálok finoman célozni. Tényleg el kéne dőlnie kicsit és jól kipihennie magát. Akkor tényleg jobban lesz.

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Andie & Jeremy

Olyan jólesik hozzábújni, kicsit elveszni az ölelésében. Nem azért, mert valami lenne köztünk. Mármint a múltunkon és a barátságunkon kívül. hanem mert nem is emlékszem arra, mikor ölelt át valaki ilyen feltétel nélkülin, tényleg csak barátságul, bíztatólag. Akármennyire is próbáljuk, a múltat nem ereszthetjük, nem felejthetjük el teljesen, és amennyire az erősít és ösztökél minket, ugyanannyira gátat is szab, falat emeltet körénk. Mert már félünk bárkit is bizalmunkba avatni, bárki felé bizalommal fordulni úgy igazán. És nem hisszük, hogy valaki is mindenféle hátsó szándék vagy haszonlesés nélkül közeledne felénk. Talán ezért is fakadtam ki pont neki. Mert Jeremy tudja, ki vagyok, tudja honnan jöttem és miként kellett keresztül mennem. Legalább is az alapokat, de azok közösek. Mindketten a semmiben éltünk a semmiből, és onnan küzdöttük fel magukat oda, ahol most tartunk. Csak is önerőből és saját magunknak köszönhetően. És pont ezért ő tudja is, milyen nehéz volt, és hogy olykor elpattan a cérna, de ez nem a gyengeség jele, csak kell, hogy picit engedhessünk a keserűségnek. Csak pár pillanatig, csak néhány röpke percig.
- Nem fog többé előfordulni. Ő.. nem tudja hol lakom, ne tudja, hol dolgozom... Nekem nem kellett volna visszamennem arra a régi helyre - vallom be akadozva. Tényleg nem kellett volna oda visszamennem, nem is értem, miért tettem. Illetve igen, Hiányzott néhány régi arc, olyanok, akiket ha nem is barátnak, de legalább kedves ismerősnek tituláltam. És azt hittem, már elfelejtette, megbocsájtotta, hogy szó nélkül eltűntem. Hogy egy jót nevetünk rajta. Hát, nem volt kacagós kedvében.
- Köszönöm - mosolyodom el hálásan, ösztönösen fogva az arcomra simító kézre. Csak egy pillanat, míg hálám jeléül gyengéden megszorítom. Mert tényleg hálás vagyok neki, nagyon, azért, hogy itt van, hogy begyógyította a sebeim, hogy hagyja, hogy kiadjam magam. És hogy mindezt nem hánytorgatja nekem, csak csendesen támogat.
Közben hagyom, hogy az ágyhoz vezessen, igen, vezet, egyedül nem biztos, hogy biztosan tudnék lépkedni. És hálásan pillantok rá immár a stabilabb ülőpózból, bár ahogy megfogom a bögrét még mindig egyértelmű, mennyire remeg a kezem, majdnem magamra is borítom a gyümölcslevet. Talán inkább valami alkohol kéne, ami elbutít, elködösíti az agyam, hogy talán felejtő álomba zuhanhassak.
- Ajándék? - pislantok fel a reszkető ital bámulásából értetlenül. Hirtelen nem is tudom hova tenni szavait, a témát, aztán tekintetem megakad a felborított szobron.
- Tavaly dolgoztam egy olyan kajáldában, ami egy lovaspálya mellett volt. Néha szünetben kimentem megnézni a lovasokat, vagy munka után. Olyan gyönyörű állatok, olyan hatalmasak és még is csupa érzelem. Nagyon szerettem volna énis egyet, kipróbálni, meglovagolni. Elszáguldani vele a naplementébe, mint a filmeken - nevetek fel gyermeteg képzeletemen. De tény, valóban vágytam rá. Érinteni azokat a fenséges jószágokat, beszívni erőteljes illatok, érezni mozdulatokban az erőt, méltóságot. De az a hely vagy is inkább az a szórakozás elég drága mulatság. Legalább is nekem. Egy óra többe került, mint egy heti bérem, így maradt a szemlélődés és az álmodozás.
- Aztán az egyik bolhapiacon megláttam ezt a szobrot. Tudod, az albérletek java része saját bútorral rendelkezik, én amúgy sem tudnék magammal hurcolni szekrényt, ágyat. De akartam, hogy mindig legyen valami, ami tényleg az enyém, ami mindenhol ugyanaz. Ha már fotók és családi csecsebecsék nincsenek - vonom meg a vállam, újfent ki-kilöttyenő bögrémbe bámulva. Talán gyerekesség ennyire ragaszkodni tárgyakhoz. De igazából nem is sok minden az, amit ennyire őrzök. Néhány könyv, ruha ami az enyém. Azt hiszem, ezt az egyetlen kis szobrot megengedhetem magamnak.

Andie & Jeremy

Segíteni akartam már akkor is, amikor ide jöttem. Akkor még azt hittem, hogy "csupán" beteg, hogy elég lesz egy leves, esetleg segítek neki valamiben, ha gyenge és fáradt, akkor ne legyen egyedül. Hogy miért? Mert nem sokan vannak, akik közel állnak hozzám és Andie mégis csak a múltam része. Egy olyan múlté, ami nem jó, de voltak jó részei, a bandázás és ebbe Andie is beletartozott, még ha akkor nem is ismertem jól. Ezért akarok segíteni és mellette lenni, mert tudom, hogy ő is épp olyan egyedül van a nagy világban, mint én. Igen, van munkám, jó munkám, sokkal jobb, mint ami volt, de ez nem helyettesít mindent. Nem helyettesíti a családot, nem helyettesíti az emberi kapcsolatokat, nem változtat azon, amit érzel, amikor egyedül kelsz reggel, nem lehet senkihez egy szavad az üres lakásban, most pedig az üres házban. Persze időnként összefutok a többiekkel, akik még szintén a főnöknek dolgoknak, de az mégis csak más, ők... kollégák, valahogy nem hiszem, hogy úgy tudnék megnyílni nekik, mint olyan valakinek, aki ismeri a múltamat és akire tényleg nagy titkot bíztam. Ezért akarom, hogy ő is bízzon bennem, hogy mondja el nekem a titkát, hogy mi történt, hogy kik tették és hogy miért, mert akkor neki is jobb lesz és... tudom, hogy nem akarja, de segíteni akarok, hogy máskor ne történhessen meg ilyesmi, se vele, se mással.
- És azt hiszed máskor nem tenné meg Andie? Soha... nem fog bántani? - nem akarom kierőszakolni a válaszokat belőle és tudom, hogy nem szép dolog, ha a gyengeségét használom ki, de legalább már valamit mondott. Valamit tudok róla, megpróbálhatok utána járni után kérdezni, szomszédok, munkatársak, az iskolája... van amit tudok, és ez is támpontot ad. Valami pasi lehet, akivel együtt volt és az illető nem értette még mindig meg, hogy már vége, netán csak, hogy lehetne emberi módon beszélni akkor is, ha nincsenek együtt? Nem tudom... de az biztos, hogy nem akarom, hogy újra így bántsák, hogy még ő szégyellje magát és hogy ennyire sírjon, mert pocsék dolog látni, hogy ki van borulva és nem azért mert kellemetlen ez nem. Egyszerűen... rossz, hogy még segíteni sem tudok.
- Egy pillanatig sem haragszom, örülök, hogy jobban vagy és... jobban leszel. Erős vagy Andie, a magunk fajták e nélkül ki se bírnák. - bátorítóan mosolyodom el, még arra is elragadtatom magam, hogy megtöröljem az arcát a kesztyűs kezemmel mielőtt még engedném, hogy kicsit is eltávolodjon, csak aztán nyúlok a karja alá bólintva, hogy igen leülhetünk és hogy nem is kérdés, segítek neki, hogy még véletlenül se billenjen ki az egyensúlyából. Amikor már stabilan ül, akkor fogom csak az előbbi bögréjét, hogy odaadjam neki.
- No és... régóta szereted a lovakat, vagy az csak egy kósza ajándék volt? - intek az állammal a kis szobor felé, ami még most is ott hever a szőnyegen. Igen, próbálom terelni a beszélgetést, hogy ne arra figyeljen, ami bántja, ami fáj, hogy sírt, hogy ki van borulva, hogy még a miatt is rosszul érzi magát, hogy sírt. Figyelemelterelésféle, hátha beválik és könnyebben nyugszik meg tőle.

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Andie & Jeremy

Igen, talán tényleg jobb, ha kisírom végre magam. Nem csak úgy visszafogott pityergéssel, nem csak a fanyar mosoly közben elhullajtott önsajnáló könnyel. Hanem végre igazán, hisz nagyon úgy tűnik, ha akarnék se tudnék tenni ellene semmit. Meglehet, pont Jeremy jelenléte váltja ezt ki belőlem, noha pont előtte nem akartam. De ha őszintén belegondolok, soha nem volt senki mellettem a kritikus időszakokban, így nem is volt senki, aki a vállát kínálva hagyott volna sírni.
Ugyanakkor a nyugtató szavak némi csillapító hatással vannak rám, a gyengéd hátsimogatás. Kicsit olyan, mint régen, mint nagyon régen, mikor még anyu élt, mikor még volt valaki, aki magához ölelt, ha szomorú voltam, volt, aki ugyanígy megsimogatott, ha nagyon nekikeseredtem az élet miatt. mert az élet marhára nem könnyű, főképp az olyan csóróknak, mint amilyenek mi voltunk. és vagyunk, hisz most sem vagyok töb. Igaz, Jeremy többre vitte, egy gazdag embernek dolgozik, valószínűleg ennek megfelelően a fizuja sem olyan baráti, mint nekem. De persze ettől még az ő élete sem volt könnyebb, és nem az most sem, hisz itt ez az adottság, vagy képesség, ami nagyon sokáig lezárta őt a világtól.
Aztán újabb szavak, újabb kérdés, bár a korábbi nyöszörgésem után talán mrá nem meglepő. végül is, nem hülye, levonta a megfelelő következtetéseket, így kár is tagadnom. Igen, volt már ilyen.
Aprót bólintok elsőként, és mintha csak újra érezném az ütéseket, a fájdalmakat, testem összerándul, ujjaim még görcsösebben markolnak az ingére.
- Én azt hittem, megbeszélhetjük felnőtt emberek módjára atörténteket. Hogy már nem haragszik rám, hogy megváltozott. Nagyot tévedtem - felelem rekedten, arcomat a mellkasára simítva. A sírás csillapodott, ugyanakkor visszatért az a régi félelem. Mintha újra itt lenne a szobában, mintha újra félnem kellene tőle. Pedig nem, ez már az én lakásom, csak az enyém.
- Jeremy.. én.. ne haragudj - habogom újra, és mint egy gyermek kézfejjel törlöm, avgy inkább maszatolom szét a könnyeken az arcomon.
- Én.. innom kéne azt hiszem. és leülhetnénk.. remeg a lábam - vallom be félszegen, és a sírás ellenére még valami halvány kuncogás is felüti a fejét. Jesszusom mekkora hülyét csinálok itt magamból. Ő segíteni akar, meggyógyít, én meg elbőgöm magam, mint valami ötéves, összekenem a ruháját, aztán meg majd összecsuklom a kezei között. Azt hiszem, már nagyon is bánja, hogy hozta azt a tál levest...

Andie & Jeremy

Sejtem én, hogy nehéz lehet neki, és sok lehet most a feszültség is benne, ezért jönnek a könnyek annak ellenére, hogy elvileg jók vagyunk, hogy elvileg már jobban van. Ha nő lennék talán én is sokkal többször sírtam volna el magam az elmúlt években, de mivel nem vagyok nem volt erre túl sokszor példa. Az olyanoknak, mint mi, akik nem pont kellemes közegből érkeztek az élete nem lesz hirtelen csodálatos csak úgy egyik napról a másikra. Sok energia és sok küzdelem mire változást tudsz elérni és még akkor is jó eséllyel viszonylag nehezen fog menni a dolog, ahogyan ő is próbál kitörni és ahogyan én is próbálok változtatni a pocsék életemen végre. Mégis sok év eltelt már szenvedéssel és az emberen időnként ez egyszerre jön ki, főleg akkor, ha rossz dolgok is történnek akkor vele még pluszban. Én pedig nem sok mindent tehetek, mint hogy átölelem és legalább ennyivel megpróbálok segíteni neki.
- Nincs semmi baj, és szerintem jobb, ha nem tartod vissza. - és nem azért, mert zavar ahogy szinte már csuklik a sírás helyett, szó sincs róla. Engem nem zavar, hogy sír, nem érzem magamat kényelmetlenül tőle, maximum csak fűti bennem azt, hogy a kérése ellenére is igenis tegyek valamit. Még nem tudom hogyan, de nem akarom ezt csak úgy annyiban hagyni, főleg amikor újra megszólal és beigazolódik a gyanúm. Volt már erre példa... volt már ilyen, mikor így elbánt vele az a valaki. Nem csak egy véletlen rosszkor voltam rossz helyenről van itt szó.
- Máskor is volt már ilyen igaz? - nem tolom el magamtól, hogy a szemébe nézzek, finoman simogatom csak a hátát kesztyűs kezemmel, csak időnként, hogy ne legyen kellemetlen egy idő után, hiszen ha egy felületen simogatnak folyamatosan egy idő után olyan érzés lesz a bőrödnek, mint ha smirglit húzkodnának rajta végig, nem valami nagy élmény, ezt én is tudom. Ettől még szeretnék erről az egészről valamennyivel legalább többet tudni, mert... fontos lenne. Nem szép dolog kihasználni a helyzetét tudom, de most mást nem tehetek. Ki van borulva és láthatóan így jobban jönnek neki a szavak, hátha elejt valami olyasmit, amit eddig nem mondott el. Akármint... bármit, ami még támpontot adhat. Az már biztos, hogy nem fogom ezt annyiban hagyni, beszélek Nathannel. Talán van egy kis felesleges ideje, hogy segítsen nekem, hiszen ebben biztos, hogy ő a hozzáértőbb. Utána kell járni, hogy kikkel volt Andie kapcsolatban, ha valami utcai banda, vagy hasonló, akkor minden bizonnyal lehet róluk hallani valamit, lehet róluk infot szerezni, agresszív vadállatokról, akik megérdemlik, hogy valaki megmutassa nekik nem olyan nagymenők, mint aminek hiszik magukat.

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Kedd 5 Május - 11:07

Andie & Jeremy

Nem akartam. Nem akartam megint sírni, nem akartam megint ennyire elngedni magam. és főképp nem Jeremy előtt, főképp nem azok után, hogy segített, hogy magát kimerítve, erejét igénybe véve eltűntette az ütések nyomát, a véraláfutásokat, horzsolásokat, sebeket. Nem, nem akartam, és igazából okom se lenne most, hisz már nem fáj, nem látszik, hogy mi történt. De talán pont ezért. A hirtelen változás, az, hogy most van mellettem valaki, aki miatt erősnek kéne maradnom, aki előtt félvállról kéne az egészet venni és csak elgyinteni rá, ahogy tettem eddig. De képtelen vagyok. Képtelen vagyok, a nevetés sírásba fullad, és nem vagyok képes megállítani, nem vagyok képes mást tenni, csak arcom elé kapni a kezem, számra szorítani azt, hogy legalább a hangok tompuljanak, mintha így ezt az egészet elrejthetném előle.
De képtelenség, tudom ezt magam is, és ő sem tesz úgy, mintha nem történt volna semmi, hisz alig egy fél pillanat múlva már nem csak aggódó hangját hallom, hanem érzem is, hogy közelebb lép, hogy ölelésre tárja karját.
Nem érdekel, hogy visszavette-e a kesztyűit, hogy ártana-e nekem most akaratlanul is. Egyszerűen szükségem van a közelségére, a melegségre, arra, hogy ő másképp nyúl hozzám, nem fáj, nem bánt.
Mint egy elkeseredett gyerek bújok hozzá, próbálván elfojtani a sírást, bár csak olykor sikerül, akkor is csak pár pillanatra, csuklássá szörnyítvén, hogy hamarosan újfent feltörjenek a könnyek.
- Ne haragudj - nyöszörgöm szégyenkezve, épp két csuklás között, tehetetlenül maszatolva el a ruháján ejtett könnycseppeket, és bár lehetne mókás, bár nevethetnék a pillanaton, újfent felcsuklik belőlem néhány szűkölésnek ható hang.
- Én csak.. én csak annyira féltem Jeremy. Azt hittem, hogy többé nem, azt hittem, hogy már ne fog bántani - buknak ki belőlem a szavak, újabb sírással kísérve, miközben ujjaim, görcsösen kapaszkodnak belé, még azzal sem foglalkozva, hogy igen drága és kényes a szövet. Mintha attól félnék, hogy elenged és újra egyedül maradok, mintha még mindig itt magasodna felettem az a sötét árnyék.
Nem gondolkodom, nem foglalkozom most azzal, hogy olyan dolgokat osztok meg vele, vagy legalább is sejtetek, amikről nem akartam neki beszélni. Már nem bírom visszatartani, már nem tudom nevetve azt mondani, hogy egy felejtésra ítélt intermezzo az egész. Felejteni kéne, az igaz. De nem megy, nem tudom, hisz újfent feléledt az a régi rettegést, mit már eltemetettnek hittem. Pedig minden változott, annyi minden változott. És úgy tűnik, még sem, úgy tűnik, még sem változott semmi.

Andie & Jeremy

Halkan sóhajtok egyet a szavai hallatán. Igen pont ettől tartottam. Nem akarom, hogy sírjon. Egyszerűen csak segíteni szeretnék neki és pont az a rossz, hogy ezt nem tehetem meg, mert nem engedi. Tudom, hogy nem oldana meg mindent, ha elintézném azokat valahogy, akik ezt tették vele, vagy legalább kicsit rájuk ijesztenék, de bátran megtehetnék bárkivel és akkor megint csak nem érezné jól magát, ha megtudná igaz? Épp ezért nem értem, hogy miért nem segít, hogy én is megtehessem, mégis csak úgy lenne az igazi, hiába hogy mást is megpróbálhatok, de csak a károkat kezelném, nem a helyzetet oldanám meg, hiszen máskor is történhet vele ilyesmi, hogy rosszkor van rossz helyen. A szavaiból egyértelműen úgy éreztem eddig, hogy ilyesmi történhetett már máskor is, akkor miért ne történhetne bármikor újra?
- Úgy tűnik, te legalább bízol bennem. - ha én nem is annyira magamban, de mégis meg akarom próbálni. Ha bármi aj lenne, akkor meg tud hátrálni és ez a lényeg igazából. De remélem, hogy nem lesz majd végül az ég világon semmi baj sem, mert... nem akarok neki rosszat okozni, van már most is épp elég baja, nem kell tetézni. Koncentrálok természetesen, hogy a változás jó irányú legyen és remélem, hogy így is lesz, mert muszáj elérni, hogy rendben legyen. Hatalmas csalódás lenne, ha nem sikerülne, ez biztos.
- Nem csak gondolom, látom is, bátran nézz bele a tükörbe. - mosolyodom el, és amíg ő ezzel foglalkozik, addig én igyekszem a légzésemet rendbe tenni, hiszen azért mégis csak sikerült elfáradnom. Ez nem olyasmi, ami csak úgy könnyedén megy, azért mégis csak erőkifejtés nekem is, főleg hogy még a gyakorló fázisban vagyok. Sokáig fogtam vissza a képességemet és inkább nem fejlesztettem, mert túl sokszor nem sikerült. A gyógyítást pedig főleg viszonylag ritkán gyakoroltam, de az utóbbi hetekben azért ez nagyban megváltozott. Ettől még kifáraszt, de majd idővel ez is változik, ahogy futásban is egyre nagyobb távokat tudsz idővel megtenni, egyre kisebb erőkifejtéssel, egyre kevésbé elfáradva.
- Azt szerintem csak én csináltam a levert szoborral. - rántom meg finoman a vállamat. Nem nézem őt olyan rendetlen típusnak. Amikor pedig végre beengedi a fényt, akkor tényleg látszik, hogy rendben van az arca és minden rajta. Tényleg örülök neki, de akkor még inkább mosolyra húzódik a szám, amikor látom az ő örömét. Van értelme a képességemnek és mindenképpen volt értelme idejönnöm. Ezt is akarom, irányítani ezt és tenni azért, hogy többet is érjek. Ezért álltam be Edwardhoz, ezért dolgozom mellette, még ha van is, ami... nem mindennek értek egyet mondjuk úgy, de akkor is lehetőséget ad és segít fejlődni, ez a fontosabb.
Azért az határozottan meglep, amikor csak úgy simán fel is húzza a pólóját, hogy megnézze a hátát. Nem mondom, hogy nem vagyok talán kissé zavarban, főleg hogy én... hát mondjuk úgy hogy évek óta határozottan visszafogott életet élek, hiszen nem sok más választásom van. Attól még én is férfiből vagyok, de nem igazán láttam így női testet már jó ideje, nem csoda, hogy egy pillanatra azért ottfelejtem a tekintetemet, miközben ő háttal fordul a tükörnek, hogy megnézze a hátát.
- Semmiség, ha megtehettem miért ne tettem volna meg? Örülök neki, hogy jobban vagy, és... Andie? - nem mondom, hogy könnyű megérteni a női lelkületet, de őszintén szólva most nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a sírás minek tudható be. Örömkönnyek, vagy... a jó ég tudja. Végül mégis csak úgy döntök, hogy feltápászkodom, főleg hogy már lassan végleg elzsibbadnak a lábaim is. Bizonytalanul lépek közelebb hozzá, hogy végül ha ez nem túlságosan tolakodó, akkor finoman átöleljem. A póló már elvileg előtte van, csak nem zavaró, és persze óvatosan teszem, a kezemen már ott a kesztyű, csak úgy érek hozzá a hátához. - Nincs baj, már jól vagy, ez a lényeg igaz? - nem kell most arra gondolnia, hogy mi volt rossz, most az a fontos, hogy rendben van.

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Andie & Jeremy

- Muszáj nevetnem, különben elsírom magam - jegyzem meg csak úgy halkan, inkább csak magamnak. Igen, muszáj mindenből tréfát csinálnom, hogy ne érezzem a súlyát. Mert ha valóban teljesen belegondolnék mindenbe, ha valóban a maga teljes komolyságával végigvettem volna a történteket azt hiszem, beleroppantam volna a megaláztatásba, a fájdalomba.
- Akkor már eggyel több van neked - mosolyodom el még bátorítóbban, hisz úgy tűnik, kettőnk közül ő fél jobban az egésztől. Nem, nem a félelem a jó szó, inkább a tart. Tart tőle, hogy kárt tesz bennem, hogy még több fájdalmat okoz. Pedig ha tudná, hogy a puszta jelenléte, gondoskodása többet használt már, mint bármilyen gyógyszer...
Különös, azt hittem, ez valamivel járni fog. Úgy értem, a fantasztikus könyvekben az ember mindig seregnyi érzetről olvas, ha valami szokatlan, mondhatni emberfeletti történik vele. Forróság, remegés, bizsergés, fura rándulások. Ezeket vártam, vagy hasonlót, noha legutóbb is tapasztalhattam, a kellemetlen zsibbadáson és erőtlenségen kívül semmi más nem tűnt fel. És most még annyi sem. Nincs fájdalom, nincs zsibbadás, bár ez talán jó, hisz arra utalhat, valóban sikerült Jeremy-nek kontrollálni a képességét és a maga kedve szerint irányítani. A legtöbb amit érzek az enyhe melegség, mint egy kellemes nyári napon. bár meglehet, ezt nem is ő okozza, pusztán önmagam termelem a hőt a különös helyzet okán. Tán lázas leszek? Vagy tényleg miatta van?
- Gondolod? - sóhajtok fel szavaira, és bár reménykednék, nem merek. Mert mi van, ha tényleg nem történt semmi, ha próbálkozott, de nem jött össze és ezért nem éreztem semmit? De akkor nem mondaná.
Talán halványodtak annyira, mintha pár nap elmúlt volna, talán már tökéletesen lefedi a smink és nem kell bujkálnom.
Álmosan nyitom fel szemeim, különös, kellemes fáradtság uralkodott el rajtam, és csak miután rámosolyogtam veszem észre, hogy még mindig fogom a kezeim és ő se húzza el. És mintha nem is akarnám, mert jó valakibe kapaszkodni, jó azt érezni, hogy valaki velem, mellettem van. Csupán kapkodó légvétele nem illik a képbe, mire meglepetten vonom fel a szemöldököm. Mintha futott volna, vagy egyéb kimerítőt tett volna. Hát rá ilyen hatással van?
- Gondolod, hogy valóba tükörbe nézhetek? - kérdem újfent, immár bátrabban mosolyogva, miközben különös zavarral átitatva engedem el a kezeit és állok fel. Elsőként tűnik fel, hogy nem sajog az oldalam, nem rándulnak össze izmaim a mozdulatok okán.
- Félek kihúzni a függönyt, mert fény derül a kupira - nevetek fel, ugyanakkor még is az ablakhoz lépek, de csupán az egyik oldalt engedek be fényt. Persze nincs olyan kupi, mint szavaim sejtették, csupán a könyveim és jegyzeteim állnak különös hadrendben az asztal körül, no meg a levert szobor. Az ágyon egy sötétkék pléd hever összegyűrve és egy kispárna a sarkában.
- Ha megijedek a tükörképemtől az a te hibád - fordulok felé, majd az annyira rettegett üveghez lépek.
És elnyíló szájjal lesem képmásom, folttalan arcom, eltűnt sebeim nyomát. Szemöldököm mintha sose szakadt volna fel, szám mintha nem csattant volna szét. Nyelvem végigfuttatom belül, de nem érzek sebet, heget, se vért. Mintha a dolog meg sem történt volna.
Elcsodálkozva, mint egy kisgyermek karácsony napján, álmélkodva húzom fel a pólóm ujját, simítok végig hitetlenkedve karomon, és nem fáj az érintés. Aztán már minden másról megfeledkezve húzom is le magamról a felsőt, és fordítok hátat a tükörnek, megvizslatva immár horzsolásmentes hátam. persze akad rajta egy-két heg, régebbiek, elhalványodottak, de a néhány napja beszerzett sérülések közül egy sem.
Hitetlenkedve keresem kitekert nyakkal a tükörben a tekintetét, majd zavart nevetéssel szorítom magamhoz a pólót, mert bár a melltartó takar, azért még sem illő így nekivetkőzni. Pedig legszívesebben levetnék mindent, hogy végigtapogassam eleddig fájó porcikáim, megbizonyosodva a lehetetlenről.
- Én.. nagyon köszönöm, Jeremy - nevetek fel, de olyan különösen, hisz immár nem bírom, jókedvűnek szánt kacagásomba felcsuklik az eddig visszafojtott sírás is.

Andie & Jeremy

Nem olyan egyszerű azért csak úgy kimaradni ebből az egészből, mert szeretnék tenni érte valamit, szeretnék segíteni neki valahogyan. Én se tudom még, hogyan, mert ha nem árulja el a részleteket elég nehéz és nem akarok én gondot abból, hogy szembe megyek az akaratával, de... egyelőre inkább csak félreteszem a dolgot és majd kiderül, hogy menni fog-e ez. Nem hiszem, hogy teljesen figyelmen kívül tudom hagyni, mert ki tudja, hogy nem kerül-e valamikor újra ilyen helyzetbe? Ezt csak akkor tudom megakadályozni, ha aki ezt tette vele máskor még véletlenül sem akar majd ilyesmit, mert nem meri majd. Csak segítséget kell kérnem, teszem azt... Nathantől, ő majd hátha ad pár tanácsot, hogy hogyan induljak el. Mégis csak gyakorlottabb az ilyesmiben, no meg jó eséllyel hatásosabb ráhatási módszereket ismer, nem csak a képességemmel kell villogni mindig, főleg mert szimpla emberekről van szó.
De egyelőre ezt nem erőltetem, megpróbálkozhatok másféle segítséggel, hogy legalább jobban legyen, hogy ne kelljen e miatt bezárkóznia a a sötétbe és hiányoznia a munkából is. Amennyit tehetek érte, annyit legalább megpróbálok. A kérdését viszont nem érzem én elsőre viccesnek igazából, és láthatja is rajtam. Majdnem vissza is húzom a kezemet, mert a kesztyű már nincs rajta és őszintén szólva nem akarok neki bajt, így is épp elég rosszul fest, nem tenne jót neki, ha most még én is rátennék egy lapáttal.
- Ne ijesztgess ez most... túl komoly. Nem játék Andie. - próbálom én felvenni az ő nevetését, de most nem megy annyira, csak végül egy halvány mosoly, amit az arcomra tudok varázsolni. Talán érthető, hiszen elég sok rossz dolog köthető már a képességemhez, nem akarok mellé társítani még egyet pluszban, főleg nem azért, mert ő elvicceli ezt, ami tényleg komolyan rosszul is elsülhet. - Szeretném, ha óvatos lennél rendben? Ez veszélyes is lehet. - nem akarok kárt tenni benne és nem akarom, hogy csak még jobban elgyengüljön, amikor így is épp eléggé van pocsék állapotban, szóval... az a lényeg, hogy amikor kell, akkor szépen húzza vissza a kezét. Én is remélem, hogy menni fog, de ha még sem... arra is jobb felkészülni, hogy esetleg mégis gond lesz.
- Akkor már egy valaki bízik bennem. - mosolyodom el végül, ahogy felé nyújtom a kezemet. Ő fogja meg ez a lényeg, hogy ha bármi rosszat érez, akkor azonnal el tudja húzni a sajátját. Persze én is figyelem őt, hogy ha bármi változást látok rajta, akkor azonnal befejezhessük. Én is vissza tudom akkor húzni a kezemet, és ha kell akkor lefejtem az ujjait, hogy biztosan ne legyen semmi baj. Nem tudnék magammal elszámolni, ha fájdalmat okoznék neki, főleg azok után, amin átment. Persze már az elejétől kezdve nagyon koncentrálok, hogy még véletlenül se legyen baj, hogy biztosan rendben legyen minden, de nem látok rajta változást, mármint rossz értelemben vettet szerencsére. Szép lassan azt viszont ki tudom szúrni, ahogy a véraláfutások, a kis hegek, az apróbb sérülések felszívódnak és lassacskán eltűnnek az arcáról és a karjáról, ahol látom őket és ki tudja, hogy hol vannak még, jó eséllyel máshol is. Vagy inkább csak voltak, mert tűnnek lassan. A végére azért szaporábban veszem a levegőt, hiszen kimerítő számomra a dolog, de mégis csak mosoly játszik az arcomon ennek ellenére is és nem engedem el azonnal a kezét, főleg hogy ez most elsősorban rajta múlik.
- Azt hiszem elhúzhatod a függönyöket. - jegyzem meg még halkan. Igaz hogy már egészen megszoktam az itteni félhomályt, de azt hiszem már nincs rá szükség. Nem kell, hogy ilyen módon rejtse el a külsejét maga, vagy mások elől, már nem látszik semmi sem abból, ami történt, de ettől még... megtörtént, tudjuk mindketten.

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Andie & Jeremy

Észre sem vettem, milyen feszélyezett voltam, amíg Jeremy forszírozta a mit tehetnénk dolgot. Nem akarom, hogy ő is belekeveredjen, hogy köze legyen a dologhoz. Nem mintha nem szívesen osztanék meg vele dolgokat vagy épp nem bíznék benne. Talán pont azért akarom ezektől távol tartani, mert kedvelem, mert örülök, hogy van valaki a régi időkből, aki már akkor is ismert, aki látja a változást, így is kedvel, ugyanakkor nem kell előtte semmilyen módon megjátszanom magam. Hisz ugyanonnan jöttünk, mindketten tudjuk, mennyire nehéz is a kiszakadás abból a környezetből, és talán pont ezért, mindketten tudjuk értékelni az apró haladásokat, az olyan kicsinységeket, amik másnak fel sem tűnnének.
- Mást megpróbálhatsz - biccentek mosolyogva, mintegy bátorítón. Ha ekképp akar segíteni, ha ő úgy érzi, kész rá, akkor ezt engedem. Hisz itt nem beleavatkozni akar, csak nekem könnyítené meg az elkövetkező napokat. Hamarabb visszamehetnék dolgozni, nem lenne annyi kiesésem, és legfőképp hamarabb el is felejthetném a dolgot. Egyáltalán nincs ellenemre, és tudom, hogy nem akarna nekem ártani.
- És ha nem akarom elengedni? - pillantok rá egy másodpercig komolyan, mintha fontolgatnám annak is a lehetőségét, amit még tehet velem. De mielőtt visszakozna, már is elkapom a karját és ittléte óta talán először nevetek fel vidáman.
- Csak vicceltem. Ilyesmi meg sem fordul a fejemben - jelentem ki határozottan. Valóban nem terhelném meg azzal, hogy a segítő szándékának esetleges elfajulását kihasználva tennék kárt magamban. Nem, soha nem tennék vele ilyet.
- Én bízom benned Jeremy - sóhajtok fel, ahogy leveszi végre a kesztyűit, és akárcsak ott a parkban, ismét érinthetem a kezét. Most nem olyan hideg, valahogy én is bátrabban teszem. És ahogy lehunyom a szemem jövök rá, nem csak biztatni akartam, tényleg bízom benne. Hosszú ideje ő az első, aki minden hátsó szándék nélkül van velem, aki nem akar mást, csak barátot, ahogy én is, valakit, aki ismeri annyira, hogy mellette elengedhesse magát. Tényleg bízom benne.
Mivel nem mar belém a már tapasztalt zsibbadás, a kezdeti simítás fogássá alakul, mintha el se akarnám engedni, bár érezheti, ha akarna, könnyedén kibújhatna a fogásból. De a szemeim lehunyva, élvezem az érintését, közelségét, a békét, ami az elmúlt napokban először ölel körül. Változást nem észlelek, nem tudom, múlnak-e a foltok, a mozdulatlanságban azt se veszem észre, enyhül-e a fájdalom. Fogalmam sincs, csinál-e egyáltalán valamit, vagy csak fogja a kezem. De ha ennyi lenne is.. most akkor is mindennél többet ér...

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Vas. 26 Ápr. - 16:40

Andie & Jeremy

Nem igazán tetszik nekem, hogy ennyire ellene van annak, hogy tegyek valamit, hogy segítek, vagy hogy utólag javítsak a helyzeten. Pedig akkor is akartam, akartam volna, de nem engedi és tudom, hogy csak rosszabb lenne, ha a tudtán kívül tenném, pedig... tényleg csak a segíteni akartam neki. Nem azt mondom, hogy a bobszú a lényeg, de mások is ugyanezt elszenvedhetik, mint ő. Én nem is tudom, talán csak azt hinném, hogy valamiféle női szolidaritás miatt esetleg kérné a segítségemet. Megtehetném, van hozzá erőm és ott a főnök is, aki aztán végképp nem kispályás, vagy Nathan, talán segítene, ha hozzá fordulnék, jobban ért az efféléhez azért, mint én. De nem akarom ezt mondani neki, mert a végén csak rosszul érezné magát, hogy nem lép, és ennek más ihatja meg a levét. Nem az a célom ezzel, hogy neki rosszabb legyen. Ezért végül csak halkan sóhajtok egyet, és nagy nehezen, de ráveszem magamat egy kósza bólintásra is. Nem mondom, hogy egyszerű, de mást nem tehetek igaz? Muszáj vagyok engedni neki, a tudtán kívül még sem láthatom el valakinek a baját, akiről semmit sem tudok.
- Mást igen, legalább megpróbálhatnám. - tudom, hogy van benne kockázat, de talán jobban lenne tőle, ha hamarabb elmúlnának a sebek, ha tudna tükörbe nézni, ha nem lenne neki fájdalmas bármilyen cselekvés, mert biztos vagyok benne, hogy így mindenhogy rossz lehet neki.
- Sokat gyakoroltam azóta, és... ha segíthetek, akkor meg kell próbálni nem gondolod? Te fogod meg az én kezemet, és ha bármi rosszat érzel, akkor elengedsz azonnal rendben? - csak akkor veszem le a kesztyűt, ha benne van. Nem tudom még tökéletesen irányítani, nem tudom még a teljes kontrollt, de már sokat fejlődtem és úgy érzem, hogy ha koncentrálok, akkor menni fog és nem lesz nagyobb baj, csak eléggé oda kell figyelnem rá. A főnök is azt mondta, hogy ha akarom, akkor működik, ha nem félek tőle és tudok koncentrálni és most csak ez kell. Az pedig evidens, hogy segíteni nagyon akarok, mert jó lenne, ha a sírás helyett mosolyogna, ha nem a sötét szobában ücsörögne. Csak szeretném, ha jobban lenne és ezért úgy gondolom, hogy érdemes megpróbálni.

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Andie & Jeremy

Aprót bólintok válaszként. Igen, pontosan ezt várom tőle. Hogy felejtse el, hogy lépjen túl rajta. Mert ha felemlegeti, akkor én se vagyok képes elfelejteni, pedig semmi más vágyam nincs.
Talán ez a legnagyobb hibája az embereknek. Ahelyett, hogy változtatnának, tennének valamit, ha rossz éri őket, csak felejteni akarnak. Hogy aztán elfeledve a rosszat újfent átélhessék. Mintha különös élvezetet lelnék ebben a kínlódásban.
Persze ez így rám nem teljesen igaz. Hisz tettem ellene, elköltöztem, a magam lábára álltam, és talán már jogosan felejtettem el a rég történteket. Talán annyi a hibám csak, hogy feltételeztem, a dolgok nem csak nálam, bennem változtak. Hát tévedtem, és most újfent csak felejteni akarok.
- Ugyan Jeremy - legyintek lemondón, még egy sóhajjal is megtoldva szavaim. Látszik, hogy ő még sose került ilyen helyzetbe. Mármint nem a verekedésre értem, hisz fiatal korunkban nem egy pofozkodásban vettünk részt. Ám az egészen más volt. Betyár becsületként álltunk egymás mellett, senki nem panaszkodott a felcsattanó szájakért. Ám már más a helyzet. Mit is tehetnék? Menjek a rendőrségre, ahol egy csapat amúgy is brutalitásban élő férfinak sírjam el a bánatom? Jobbik esetben felvesznek papíron, aztán megy a süllyesztőbe. Rosszabbik esetben még engem hordanának el mindennek. Teljesen felesleges cécó, és újfent csak magam aláznám meg.
- Nem akarom, hogy bármilyen szinten is beleavatkozz a dologba. Felejtsük el, kérlek - suttogom, ujjaim újfent a kezére szorítva, mintha ekképp megeskethetném, hogy távol marad a dologtól. Nem akarom, hogy belekeveredjen, hogy úgy érezzek, valamilyen régi kapcsolat miatt felelősséggel tartozik értem. Nem, ahogy mondtam is, ez csak egy apró, kellemetlen intermezzo volt és elmúlt. El akarom felejteni!
- Mást? - pillantok fel értetlenül, bal kézfejemmel elkeseredetten törölve le a kibuggyanó könnycseppet. Nem, nem akarom, hogy sírni lásson, hisz az talán újfent felveti benne a tenni akarást, mit talán már sikerült lecsillapítani.
Az eltüntetés viszont felkelti kíváncsiságom, és csupán az első pillanatban vagyok értetlen, aztán eszembe jut, miket mondott abbna a puccos házban, miket mesélt a mutációjáról, képességéről.
- Gondolod, hogy menne? Legutóbb még azt mondtad, ártanál nekem - vetem fel, bár inkább csak érdeklődőn, mintsem félve. Ugyan, hisz nemrég vertek meg, pofoztak, még belém is rúgtak. Ezek után valahogy nem a fájdalom az, ami leginkább megrémítene.

Andie & Jeremy

Nem tudom valahogy viccesre venni a válaszát, bármennyire is szeretném. Az a baj, hogy... túlságosan rémes ez a helyzet ahhoz, hogy viccnek fogjam fel. Valaki megverte, még hozzá nem is kicsit és nem fogom ezt úgy venni, mint valami viccet, hogy azért van sötét, hogy ne hallják a szomszédok a sikításait. Azért nem ment dolgozni sem, mert szégyelli ezt az állapotot. Érthető, ha úgy vesszük, de én akkor sem tudom ezt csak úgy semmiként kezelni, ahogy ő próbálja elérni, hogy kezeljem. Egyszerűen csak... nem lehet ilyet tenni egy másik emberrel, főleg nem egy nővel. És erre nem magyarázat az, hogy rosszkor volt rossz helyen. Ez egyszerűen nem ennyire... semmiség, ahogy ő beállítja, és én nem is fogom tudni így kezelni.
- Szóval azt várod, hogy csakúgy semminek vegyem igaz? Mintha meg se történt volna? Meg is ölhetett volna az, aki ezt tette! Ez... egyáltalán nem nevezhető semmiségnek, vagy... kellemetlen intermezzonak. - ez sokkal több ennél. Ha keményebben csinálja az illető, vagy nem áll le... nem tudom, hogy mi történt, de Andie akár ott is hagyhatta volna a fogát, vagy kórházban köt ki végül. Nem kezelheti ezt úgy, mintha meg se történt volna. Igenis tennie kellett volna valamit, igenis lépnie kellett volna az ügyben, és minimum elmenni a rendőrségre. Ezek bőven nyolc napon túl gyógyuló sérülések, sőt még abban sem vagyok biztos, hogy nem kellett volna, hogy megnézze egy orvos legalább.
- Miért nem mész te el? Miért nem... teszel te ellene? Miért nem jössz el velem? Vagy... van más út, tehetek ellene, hogy máskor fel se merüljön benne, hogy ilyesmit tegyen. - nem verném meg, az nem az én stílusom, de megijeszthetném annyira, hogy fel se merüljön benne soha többé, hogy ilyesmit tegyen. Rosszkor volt rossz helyen... miért nem tudom én ezt csak úgy elhinni? Ha megtámadták az utcán, akkor a rendőrségre ment volna nem igaz? De nem erről van szó, nem tesz semmit sem és ez igenis elég sokat elmond számomra. Csak akkor enyhülök meg, amikor meglátom az első könnycseppet az arcán. Halkan sóhajtok egyet. Tudom, nem kéne erőltetnem, az a jó, ami neki jó, de... mi van akkor, ha még sem? Mi van akkor, ha rosszul gondolja és igazából nincs tisztában azzal, hogy mitől is lesz neki igazán jó?
- Ha nem akarod, hogy segítsek, legalább engedd, hogy megpróbáljak mást. Én eltüntethetem őket. - a sebeket, a fájdalmat, amivel járnak, a látványt is. Nem egyszerű és nem megy még mindig tökéletesen, de már sokat gyakoroltam és megpróbálhatnám. Jobb lenne neki, ha már mást nem hajlandó tenni és... ha nem akarja elmondani mi történt még mindig megpróbálhatok utána járni. Vannak már kapcsolataim, csak ki kell derítenem ki csinálta ezt, mikor pontosan és hol, valahogy csak rá lehet jönni nem?

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Vas. 12 Ápr. - 10:30

Andie & Jeremy

- Tudod akad néhány tükör ebben a kis odúban. Végül is nő vagyok és hiú. Szóval nem akartam a szomszédokra afrászt hozni az állandó ijedt sikkantásaimmal, ahányszor elmegyek egy mellett - próbálom viccesre venni a témát, mintha az egész csak egy nagy poén lenne. Bár van benne valami, valóban azért ücsörögtem a sötétben mert képtelen voltam a tükörbe nézni, képtelen voltam látni hogy mit tet velem. Megint... Pedig megfogadtam, hogy soha többet.
Akaratlan rezzenek össze a felhördülésén és persze megint úgy érzem, én vagyok a bűnös. Pont ezért nem léptem tovább, pont ezért nem tettem semmit se most, se régebben. Ugyan már... Kinek hinnének? Hiába a nyomok, akkor is mégmindig a férfiaknak erősebb a aszava. Meg az ütése is.
- De Jeremy.. Ez csak egy kellemetlen intermezzo, amit majd nemsokára elfed a smink. Ennyi és semmi több. Megy a szemétbe a többivel - vonom meg a vállam zavartan. Ennyi, ennyi volt régen is. Az ember megpróbálja elfelejteni, legalább is a részleteket. Csak a döntés marad, hogy töbé nem. Aztán majd elválik, mennyire erős is az.
De hiába próbálok úgy tenni, mintha a dolog nem lenne érdekes, hiába próbálom az üdítőre terelni a szót egyszerűen nem hagyja. Mint egy makacs kiskutya, aki rákapott egy csontra, és ha leszaggatod a fogait sem ereszti. talán éreztem is, hogy így áll majd a dologhoz, talán nem véletlen nem szóltam neki. Ez az én dolgom és nem akarok senki mást belekeveri.
- De Jeremy, figyelmen kívül fogod hagyni - vetem fel az állam határozottan, bár érzem, ahogy az ajkaim kissé megremegnek. Nem, msot nem szabad sírnom, még nem. Majd ha elmegy kibőgöm magam. Megint.
- Nem történt semmi extra. Rosszkor voltam rossz hellyen, rossz emberrel álltam szóba. És ennyi... mit tehetnél? Visszamész és megvered? Előrébb leszek vele? Kevésbé lesz megalázó? Vagy elmész a rendőrségre? Nélkülem? Körberöhögnek - sorolom határozottan az általam hitt lehetőségeket. Az valahogy meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg gyógyítani akarna. Hisz amikor mesélt a képességéről még nagyon határozatlan volt, igaz azóta eltelt egy kis iső. De az én életem annyira "normális"? hogy nincs állandóan előttem a képessége, a mássága, a benne rejlő lehetőségek. Csak az egyszerű emberi lét az egyszerű emberi döntések merülnek fel bennem. A tudat, hogy nem vagyok több, mint ami régen is voltam, hogy bármit próbálok is tenni, bárhogy próbálok is élni, soha nem fog igazán változni, van, amiből nem lehet szabadulni.
És akárhogy is ellenszegülök, erősebb az a nyamvadt ösztönmivolt, akármennyire is összeszorítom a szám nem vagyok képes visszatartani az első árulkodó könnycseppet, ami végigszalad arcomon. Mert soha, semmi nem fog igazán változni, legfeljebb letakarhatjuk a valóságot, elhitetve, hogy még is más.

Andie & Jeremy

Nem erőszakoskodom, visszahúzom a kezemet, ha nem szeretné, hogy megnézzem az arcát, de az amit ez a valaki művelt vele... egyszerűen rémes. Nem is értem, hogy hogyan csinálhat ilyesmit valaki, és azt sem, hogy miért nem szól valakinek róla. Nem azt mondom, hogy nekem, de... akár nekem is, mert ezt nem lehet csak úgy annyiban hagyni. Mégis csak megverték és nem is csak egyetlen pofonról van szó, ami véletlenül elcsattant. Ez annál sokkal durvább, és én nem tudom csak úgy annyiban hagyni, mintha meg se történt volna. Remélem, hogy nem vár el tőlem ilyesmit.
- Én pedig megértem ezt, de... miért nem mondtad el? Nem nekik, de... nem kell e miatt félhomályban lenni. - persze megértem, hogy talán szégyelli a dolgot, de nem szabad. Nem neki kell szégyellni magát, hanem annak, aki ezt tett vele, mert ez... egyszerűen embertelen. Nem ütünk meg mást, de főleg nem egy nőt, aki nem tett ellened semmit sem. Régen én is voltam talán verekedősebb, fiatalon, de akkor se ütöttem meg lányokat, csak is akkor verekedtem, ha a bandával valami komolyabb balhéba keveredtünk és ennyi. Itt viszont nem erről van szó. Valaki rendesen ellátta a baját, pedig nem tudom elképzelni, hogy erre akármilyen oka lehetett volna.
- Ezt nem mondod komolyan! Nem hagyhatod csak úgy annyiban. Ez... durva, nem csak valami kis apróság, amit majd elfed a smink. - úgy néz ki, mint aki indult az utcai harcos világbajnokságon és veszített, szóval ne mondja nekem, hogy ez csak valami kis semmiség, amivel ne foglalkozzak, mert... nem az! Ez nagyon is több annál és ki tudja, hogy nem lehetett volna akár komolyabb is, kórház... vagy rosszabb. Az ilyen agresszív állatok hajlamosak nagyon is túlzásba esni, és aki így el tudta látni a baját az megtehette volna keményebben is, sőt... meg is tehetné.
Értetlenül nézek rá, amikor tovább beszél, és csak akkor rázom meg a fejemet, amikor már a gyümölcsléről van szó. Nem állok fel továbbra sem, de nem erőltetem azt, hogy netán meg tudjam nézni az arcát. Egyszerűen csak... nem értem, hogy miért nem veszi ezt komolyabban. Igenis komolyabban kéne, mert elég pocsékul fest. - Nem... igazán érdekel most a gyümölcslé. - értetlenkedve nézek végig rajta újra. Tényleg nem tudom, hogy miért nem engedi, hogy foglalkozzam ezzel az egésszel, de talán ha egy cseppnyi emberismerettel rendelkezik, akkor sejtheti, hogy nem fogom csak úgy annyiban hagyni.
- Tudod ugye, hogy nem fogom csak úgy figyelmen kívül hagyni ezt? Mondd el kérlek, hogy mi történt és... engedd, hogy segítsek. - akár... talán nem csak azzal segíthetnék, hogy teszek róla, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő. Neki is segíthetnék akár itt és most. Nem mondom, hogy profi módon megy már nekem ez az egész, de gyakoroltam már sokat és eltüntethetem a sebeket, tehetek érte, hogy jobban legyen. Megpróbálhatom legalábbis, óvatosan, hogy ha még is rosszul sül el valami, akkor azonnal leálljunk. Csak szeretném, hogy engedje, hogy segítsek neki. Kell a félhomályban meghúzódnia, nincs rá szükség.

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Andie & Jeremy

Sejthettem volna, hogy a látvány nem hagyja hidegen majd Jeremy-t. Igazából nem csak sejtettem, tudtam is, végül is nem csak hobbiból botorkáltunk a sötétben. Normális férfit nem hagyna hidegen a látványom, és most nem feltétlen a nőies adottságokra gondolok. Csak hát.. Én többnyire nem normálisakba botlom, már ami a pasijaimat illeti.
Szégyenlősen hajtom le a fejem, miközben töltötk, igazából mintha nekem kéne szégyellnem magam a kinézetem okán. Pedig elég felvilágosult és felnőtt nő vagyok már ahhoz hogy tudjam, nem nekem kell.
Ujjaim a hideg pohárra kulcsolódnak, lefelé tekintek, mintha az italban lelhetném meg a válaszokat. Aztán akaratlan rezzenek össze kissé, mikor Jeremy elém guggol és a hajamért nyúl. Ösztönösen kapok oda a jobbommal, átfogva a csuklóját, hogy kissé visszatartsam. Épp elég ez is, nem szeretném, ha jobban megvizsgálgatna.
- Hát azért azt se mondanám, hogy remekül érzem magam - sóhajtok fel kesernyés humorral. A többire viszont nem válaszolok. Megvertek, ez tény. Azt hiszem, ezen nincs mit szépíteni. És hogy ki? Teljesen mindegy már...
- Nem fontos Jeremy. Még egy-két nap, aztán már halványul annyira, hogy egy kis alapozó elfedje. Szóra sem érdekes dolog - rántom meg kissé a válla. Igen, még úgy két nap, és már erőst elhalványodnak. Tudom, egyszer-kétszer már volt alkalmam korábban lemérni. Persze akkor megfogadtam, azt hittem, soha többet. De hát.. a sorsot nem mi irányítjuk, az dönti el, mikor mit sodor az útunkba. Rajtunk csupán annyi múlik, miként fogadjuk és mit lépünk rá.
- Egyszerűen nem volt szerencsém. Rosszkor voltam rossz helyen - vonom meg újfent a vállam egy sóhaj kíséretében. Igen, nem kellett volna visszamennem arra a régi helyre, nem kellett volna szóba állnom vele. Már mindegy.
- Ha túl hideg a gyümölcslé hozhatok másikat - váltok témát huszárvágással, mintha tényleg az lenne a legfontosabb, mennyire hideg a hűtött italunk. Nem akartam őt ebbe belerántani, nem akartam hogy tudja. Csak az nem volt belekalkulálva a dologba, hogy idejön. Hetek óta nem tudtunk találkozni, nem gondoltam, hogy ez a néhány nap fog pont besikerülni. Aztán mrá itt volt, kopogtatott. Még se vághattam rá az ajtót nem? Ezek a foltok viszont.. Nos, akárhogy akarnék szépíteni kimagyarzni nem lehet.

Andie & Jeremy

Azért Andie mégis csak valaki a múltamból, azt hiszem érthető, ha úgy döntöttem, hogy eljövök, amikor beteg, főleg hogy eddig már túl sok találkozót sikerült lemondanom nekem is, neki is. Mintha csak az élet nem igazán akarná, hogy összefussunk. Persze a szavaira elmosolyodom, még az aggodalmam ellenére is. Hát azért én nem pont akadálypályákkal szoktam magamat szórakoztatni. Egyébként is elég rendszerető pasi vagyok. Ha egyedül élsz sokáig és nem akarsz magad körül állandóan teljes kuplerájt, akkor azért kénytelen vagy tenni és azért annyira mindig is adtam magamra, hogy fontos legyen magam körül a viszonylagos rend, még ha nem is sikerült mindig túlzásba vinnem, de itt jóval nagyobb a rendetlenség, mint nálam valaha is. Mondjuk ezt most a betegségre is foghatom, szóval eszem ágában sincs szóvá tenni. Maximum abban reménykedem, hogy amit leverek a szekrényről az nem fog azonnal ripityára törni, mert azért pusztítani nem igazán szeretnék.
- Mégis csak nem vagy jól, szóval nem akarok még plusz teendőket rád róni. - nem tudom pontosan mi is a baja, de láthatóan nincs jól, szóval megértem, ha szívesebben ülne le inkább pihenni. Persze nem biztos, hogy olyan jellegű a baja, ami miatt ücsörögnie kell, de nem tudom pontosan, és nem fogok szomjan sem halni, ha nem ad nekem hamar valamit inni. Nem gondot okozni jöttem, ez a lényeg.
- Akkor mégis mi a baj? - mert valami van, mert nem ment dolgozni és mert egy pillanatra láttam az előbb már, hogy nem fest épp a legjobban. Fel volt dagadva az arca és persze, hogy először allergiára tippelek, de... amikor elhúzza kicsit a függönyt... hát nem a berendezést figyelem meg főként. Körülnézek valamelyest, de épp hogy csak. Az sokkal jobban leköt, amit rajta látok, az, hogy az arca... a karján egyértelműen kivehető ujjak nyomai. Egészen hirtelen pattanok fel. Pár pillanatig csak meredten figyelem őt, nem is tudom, hogy mit mondhatnék, vagy tehetnék most. Ő közben tölt, majd leül a földre a kezében a pohárral, én pedig még mindig alig jutok szóhoz. Nem kérdeztem még, hogy van-e valakije, de... meg is támadhatták az utcán. Akkor viszont minimum feljelentést kellett volna tennie és nem titkolta volna el mindenki elől, nem állította volna be egyszerű betegségnek. Közelebb lépek hozzá, majd a poharamra, vagy a gyümölcslé hidegségére már nem nagyon figyelve guggolok le elé. Finoman nyúlok kesztyűs kezemmel az arca felé, hogy a sejtésem szerint szándékosan odaengedett hajat tűrjem el egy kicsit, csak hogy biztos legyek abban, amit gondolok.
- Ki csinálta ezt veled Andie? Megütött... mit megütött... megvert valaki igaz? Nem beteg vagy. - megrázom a fejemet, mert már biztos, nem kell ide a leves. Valaki bántott még hozzá nem is kicsit. Látszik rajtam, hogy aggódom, de valami más is, düh azt hiszem. Békés természetem van jó ideje... de ettől még én sem vagyok teljesen nyugodt bármi is történjék. Valaki nagyon csúnyán ellátta a baját és ezt nem úgy kéne megoldania, hogy a lakásban bujdokol. Ez... valami rémes, mégis hogyan tehet valaki ilyet egyáltalán?

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Andie & Jeremy

Azt hiszem, kicsit meghatódtam. Nem, nem ez a legjobb kifejezés... Megilletődtem? Sírhatnékom támadt? Igen... Legszívesebben elsírnám magam, bár ez elég hülye reakció lenne arra az érzetre, hogy valaki gondol rám, érdeklődik irántam. Mármint ilyen téren, hogy hogy vagyok, mi történt velem. Hogy eszébe jutott levest hozni megfázásra. Még ha nem is ő főzte, messze nem az a lényeg, hanem a gesztus. Igen, azt hiszem ha így folytatja tuti elbőgöm magam. Anyám halála óta nem nagyon kerülgetett ez az érzés. Persze vannak haverok, és persze voltak pasijaim is, de valahogy egyiktől sem éreztem ezt a puritán baráti gondviselést, mint amit Jeremy sejtet. Vagy csak én akarom belemagyarázni a dolgokat, hátha az vigaszul szolgál pocsék helyzetemre?
- Hát tudod, szegény ember a lehetőségeihez mérten szórakozik - felelek vissza az akadálypályás megjegyzéséhez. Nem veszem fel, érzem, hogy csak poénnak szánja, ahogy én is. Már az is jótékonyan hat most rám, hogy nem kezd el hőbörögni, hogy ennek vagy annak nekiment. Pedig hallom az erre utaló neszeket, a tompa puffanást, amit valószínűleg a bolhapiacon vásárolt faszobrocska okozott. Nem igazán nagy műalkotás az arasznyi ló, de nagyon megtetszett, és hát a szűkös kereteken belül is szerettem volna egy-két személyes dísztárgyat. Hát így lett a paciszobor.
- Miért lenne fáradtság - mosolyodom el, apró sóhajjal újfent megbánva az akaratlan mimikát, miután már végre biztonságos ülésben tudhatom Jeremy-t. Én viszont újfent indulok, szerencsére ügyesebben kiismerem magam, végül is, jó ideje lavírozom ebben a lakásban, a mai nap folyamán ráadásul félhomályban. A konyhában is csak egy csipet fény segít, a hűtő csenge lámpácskája, míg kiveszem az innivalót, aztán megragadok két poharat és visszaindulok a szobába.
- Allergia? Nem igazán. Ha csak a mázli nem allergiás rám - nevetek fel kissé keserűen, miközben a poharak halkan koppannak az asztalon. És rögtön meg is bánom a dolgot, hisz bár közlekedni tudok sötétben, tölteni nem. Már pedig bele még sem nyúlhatok Jeremy poharába. Így hát kelletlen és tehetetlen sétálok az ablakhoz, kissé elhúzva a függönyt. Nem teljesen, nem akarom elborzasztani, csupán annyira, hogy immár lássunk is. Így hát szemügyre veheti az egyszerű pléddel letakart ágyat, amin ül, a kicsiny dohányzóasztalt, aminek nekiment, és amin könyvek, jegyzetek sorakoznak, míg mellette a földön a korábban levert szobor. Vele szemközt két darabból álló ruhásszekrény, melyből szinte ki akarnak fakadni a ruhák. Na nem azért, mert olyan sok van, hanem mert olyan kicsiny a hely. És persze a másik kis asztalt, szintén a bolhapiacról gyűjtve be, ami a tévét hivatott tartani.
És persze ott vagyok immár én is, bármennyire próbálom az arcomba ejteni a hajam, immár nem leplezhetem feldagadt, felrepedt számat, a bal oldalt színesítő sárga, zöld, kék foltokat, a szemem alatti halványlila sávot, felrepedt szemöldököm. És ahogy zavartan simítom le hajam, úgy válik láthatóvá jobb alkarom is a felcsúszó pulcsi miatt, a sárgálló ujjnyomok, a csuklómat fedő fehér kötés.
- Szólj, ha túl hideg, van bontatlan is - lépek az asztalhoz, nagyot nyelve töltve immár a poharakba, majd leülök a földre, ujjaim között szorongatva a saját poharam. Mintha így láthatatlanná válnék, vagy legalább a foltjaim. Pedig tudom, hogy lehetetlen, hogy a beszökő kevéske fény is galádul felfedi mindazt, mit rejtegetni próbálnék.

Andie & Jeremy

- Oké ez jogos, de... engem már láthatott ott és... talán említettél is már. - jó ebben inkább csak reménykedem, nem tudom, hogy mennyire áll közeli viszonyban a kollégáival és mennyire szokott nekik az ismerőseiről mesélni, vagy mondjuk történesen rólam. Azért remélem, hogy említett már és talán végül a kekeckedő hölgy ezért volt hajlandó megadni a címét. Azért mégis csak érthető, ha aggódom, ha nem jön dolgozni azért, mert nincs jól, és ha még meg se tudták mondani, hogy mi a baja, az külön aggodalomra ad okot. Egyébként is talán még segíthetek is rajta... ha meg merem kockáztatni, vagy ha ő meg meri kockáztatni.
Ami viszont vár azért jócskán meglep, a sötét, no meg ez a visszahúzódás az árnyak közé. Remélem, hogy nem valami balhéba keveredett, vagy valami vadállat pasija van, aki... jó nem kell egyből a legrosszabbra gondolni azt hiszem.
- Nem sok mindent mondtak bent, és gondoltam a közeledő tavasz, és az utolsó hideg idők... ilyenkor sok a megfázás. - rántom meg aztán a vállamat, de a hangja nem rekedt, szóval azt hiszem nem ez lehet a gond. A levest azért odaadom, ha már hoztam, még ha különösebben nem is volt értelme legalábbis a megfázás miatt, de attól még ugyanúgy finom az és jót is tehet neki. Ha beteg , akkor is lehetnek kellemetlen szövődmények, vagy a legyengült immunrendszer miatt más baja is lehet és akkor már azt eleve sikerül majd megelőzni. Az instrukciókat követem és igyekszem beljebb jutni a sötétben. Hát nem egyszerű annyi szent. A normális kinti viszonyokhoz van még szokva a szemem és így jóval nehezebb tájékozódni főleg egy olyan lakásban, amit nem ismerek.
- Oké, megtalálom. - remélem. Végül is az irány meg van, csak egy talán kis asztalt sikerül egy halk szisszenés kíséretében lekoccolni menet közben és remélem, hogy a plusz koppanás nem valami drága váza feldőlését és esetleg károsodását jelentette, azt azért nem értékelném, nem akarok én kárt tenni a lakásában.
- Szóval akadálypálya... sötétben, ez az igazi kihívás! - ha látna, akkor látná, hogy elmosolyodom, de talán a hangomból is hallja, hogy ezt inkább csak viccelődve próbálom megjegyezni és azért akkor már megállok, amikor megérzem a lábammal az első útakadályokat. Talán tényleg nem lenne hasznos, ha átesnék valamin, aztán ki tudja, hogy az esés végén mi lenne, ami vár majd. A kesztyű természetesen rajtam van, amikor megfogja a kezemet és végre nem sokára már elérem azt, hogy legalább el tudjak ülni. Ez azért jobb, mint a sötétben próbálkozni a navigálással és talán lassan a félhomályhoz is hozzászokik majd a szemem.
- A gyümölcslé tökéletes, ha nem fáradtság, de... komolyan miféle baleset? - bent azt mondták, hogy beteg és az arca nem fest valami jól. - Allergia? - hát a jó ég tudja, fel van dagadva, ha jól láttam, én pedig nem vagyok szakértő. Akartam orvosira menni, de eddig még nem vettem rá magam, hogy meg is próbáljam. Majd talán egyszer eljön annak is az ideje, de addig is nem tudom,hogy mi lehet a gond, ami miatt szegénykém így néz ki, no meg ami miatt önként azt választotta, hogy a félhomályban bóklászik egész nap. Bár ha ő már megszokta, akkor gondolom ez nem számít bóklászásnak.

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Andie & Jeremy

- Kekeckedő? - pislantok elsőre értetlenül, majd akaratlan is elmosolyodom, amit aztán meg is bánok, ahogy duzzadt szám megfeszül, Érzem, ahogy a nemrég megalvadt vér újfent felszakad a számban, édeskés fémes ízzel töltve el a számat. Ha nem itthon lennék, ha nem lenne vendégem egy egyszerű mozdulattal szabadulnék a nem kívánt nyelettől, ám így kénytelen vagyok azt magamévá tenni.
- Végül is, ha bárkinek kiadná a címem, egyhamar költöznöm kellene - teszem még hozzá, és bár mosolyognék, most már erőt veszek magamon. Még a beszéd is kellemetlen, de azért még is csak szólnom kell, válaszolni.
- Megfázni? - újabb értetlen pillanat, majd apró sóhaj. Lehet bent nem mondtak Jeremy-nek semmit, ő pedig azt hitte, megfáztam. Nem is tudom, így a jobb-e vagy sem. Vajon akkor is eljön, ha megtudja? Vagy akkor nem levest hoz? Oh, leves!
- Köszönöm - nyújtom a kezem az ételért, mintegy átlépve a korábbi kínos pillanaton. És azonnal indulok is a konyha felé, immár ügyelve arra, hogy lehajtott fejjel lépjek el mellette, bár igazából a sejtelmes homály nekem kedvez.
- Egyenesen, akkor a szobába jutsz - irányítom, míg elteszem a kaját, majd pár pillanatig ott is maradok, ujjaimmal az asztal szélét markolva. Nem voltam felkészülve arra, hogy bárkivel is találkozzak, bárkinek is magyarázkodjak. Talán igaza volt a főnöknek, így dolgozni sem tudnék.
- Nem történt semmi. Csak egy kis baleset - sóhajtom, újfent hangomra találva, bár az kissé megbicsaklik, de azonnal erőt veszek magamon, ahogy eszembe jut a szoba sötétsége.
- Az ajtó előtt van néhány ruhadarab és könyv, el ne ess! - szólok Jeremy után, már ha irányadásom után elindult a szobába. Ha bevárt, hát magam vezetem a kicsiny szobába, ám villanyt továbbra sem gyújtok, mintha azzal elkerülhetném a kellemetlen pillanatokat. Helyette kezem ösztönösen nyúl az övéért, és csak amint megérzem a kesztyű szövetét jut eszembe, hogy talán óvatosabb is lehetnék. De el nem engedem, végül is, megmondta, hogy így nem árthat. Aztán csak félvakon navigálom a szobába, míg el nem érjük az ágyat, míg meg nem érzi, hova ülhet le végre.
- Hozhatok valamit inni? Talán gyümölcslé és sör van. Nem készültem - vonom meg a vállam zavartan, bár igazából legfeljebb a körvonalaim láthatja. Az pedig, hogy éjféli homály uralja a szobát látszólag fel sem tűnik. mintha így lenne a normális. Nekem is, neki is.

Andie & Jeremy

Már az is felmerül bennem, hogy esetleg nincs is itthon, és teljesen feleslegesen jöttem, de attól még érdekel, hogy mi is a helyzet. Talán nem beteg, csak ki akart venni pár napot és... elutazott? De azért talán szólt volna, bár nem tartozik rám, hogy hová megy és mit csinál igaz? Azért még várok pár pillanatot, még az ajtóhoz is közelebb hajolok, mert mintha hallanék bentről egy kis halk motoszkálást, de nem vagyok benne teljesen biztos. Végül meghallom a hangot bentről, ami már egyértelművé teszi, hogy Andie itthon van és azt is, hogy... a levesre nem lesz szükség. Persze attól még megeheti és én szívesen adom neki, de a hangja nem arra utal, hogy olyan nagyon durván meg lenne fázva.
- Jeremy. - bököm ki halkan, mert hát na az ilyen épületekben mindig van egy-egy kíváncsi tekintet, öreg nénik, akik lesnek a kulcslyukon és nem kell egyből mindenkinek bemutatkoznom, aztán napokig azzal piszkálnák a kíváncsi érdeklődők, hogy mégis ki voltam és mit kerestem itt. Tudom én is, hogy az ilyesmi soha sem túl hasznos az embernek, sőt kimondottan fárasztó tud lenni. Az ajtó végül nyílik, én pedig igyekszem mosolyt varázsolni az arcomra, még a levest is feltartom, az lep meg még inkább, hogy még csak ki sem lép, csak hagyja nyílni az ajtót. Bent pedig alig látni valamit, kicsit olyan az egész, mintha valami kísértetkastélyba akarnék bemenni, ami picit hátborzongatónak tűnik.
- Volt egy kis időm, gondoltam beugrom, de nem voltál a munkahelyeden, szóval... Te az az öreglány állati kekeckedő! - mosolyodom el, annak ellenére, hogy ő csak elhátrál az ajtóból. Zavartan vakarom meg a tarkómat, de végül csak beljebb lépek. Nagyon remélem, hogy nem ment át vámpírba és fogja rávetni magát a torkomra, hogy széttépjen, ha becsukódott mögöttem az ajtó. - Hoztam leve... - az utolsó pár betű végül lemarad, amikor egy pillanatra becsökik a fény és hát éppenséggel nem fest a legszebben az arca. Azt hiszem ez most pont az a jelenet, amikor ha mondjuk odakint villámlana, akkor pánikba kéne esnem, hogy tuti, hogy pillanatokon belül végem. De inkább csak meglepődöm és főleg nem akarom, hogy pocsékul érezze magát e miatt. Halványan elmosolyodom azért újra, és felé nyújtom a poharat.
- Ha jól sejtem nem megfáztál, mi a baj? - ha már beengedett, akkor igazából talán a villanyt is felkapcsolhatnánk, hogy rendesen lássak, de ezt egyelőre ég nem merem felvetni, esetleg nem értékelné az ötletet. Haladjunk csak szépen sorban, aztán majd meglátjuk, hogy mire sikerül jutni. Erőltetni nem akarom a dolgot, de... talán azzal tisztában van, hogy akár segíthetek is rajta... maximum kis kockázattal jár.

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Andie & Jeremy

Igazából nem akartam itthon lenni, egyedül a falak között, a saját fejem társaságában. Jobban örültem volna, ha lehúzhatom a műszakom, ha elterelhetem a figyelmem, a gondolataim a történtekről. Persze megértem a tulajt is, az egy kávézó, vendégekkel, családokkal. Most épp ártanék a cégérnek, jogos. Nem bántódtam meg, csak nem akartam itthon maradni egyedül. A pénzről nem is beszélve.
Most még is itt ücsörgök, unottan lapozgatva az egyik könyvet, bár igazából egyetlen sort sem fogtam még fel belőle. Csak lapozom, rutinszerűen, mintha bárki is láthatna, mintha bárki is számon kérné, vajon mit is csinálok éppen. Pedig egyszerű. Ülök, és bambulok kifelé a fejemből. Főképp, mert az olvasást rendesen megnehezíti, hogy hazajöttömkor behúztam a sötétítőket, csupán egy csíkot hagyva meg a beszökő fénynek. Mert bár már vakon is elnavigálok a lakban, azért a teljes sötétség most nem lenne jótékony, felhozná a démonokat. Pedig szívem szerint kiűzném őket, elkergetném, még az emlékeit is törölném. Ha figyelnék a régi szokásokra, babonákra, még az előszobában lévő tükröt is letakarnám. De ennél racionálisabb vagyok, így pusztán csak élesen kerülöm, mikor arra visz az utam.
Újabb lap surran ujjaim között, újabb el nem olvasott oldalt hagyok hátra, mikor megzörren az ajtó. Akaratlan rezzenek össze én is, majd csak keserűen csóválom meg a fejem. Azt hiszem, kicsit bekattantam.
Apró sóhaj, időnyerés, bátorsággyűjtés, majd akkurátusan elhelyezem a könyvjelzőt a lapok között, mielőtt az az ágyra kerülne, majd mezítláb csoszogok az ajtó felé. itthon vagyok, tehát semmi flanc, nem mintha lennének flancos ruháim. Fekete atléta, azon egy vékony, inkább már elnyúlt mintsem divatosan laza fehér pulcsi, és fekete bő melegítőalsó van rajtam. Hosszú hajam kiengedve, a biztonság kedvéért na meg önmagam kímélése érdekében szabadon, arcomba omolva rejti el vonásaim java részét.
- Ki az? - dörmögöm, miközben nyitom az ajtót, ám csak pár centit enged az a beakasztott lánc miatt. Még is meglepett sóhaj bukik fel belőlem, ahogy felismerem az odakint álldogálót, aztán rögvest zavart torokköszörülésbe kezdjek látványától. Közben megpróbálok visszább húzódni, elrejtve arcom, mintha beleolvadhatnék a hátam mögötti sötétségbe.
- Jeremy... Nem számítottam látogatókra - jegyzem meg, mindezek ellenére kedvesen, hisz ne akarom megbántani. csak hát tényleg nem vártam látogatót. De azért beljebb hajtom az ajtót, hogy kiakaszthassam a láncot, majd hagyom, hogy magától nyíljon meg, mintegy invitálva a vendéget. Én pedig lépek hátrébb, vágyva a benti homályt, sötétséget, a jótékony leplet. hangom nem reszelős, nem szipogós, mint egy megfázottnak, inkább kicsit olyan, mintha teli lenne a szám cukorkával, esetleg kővel. Vagy mint mikor az embernek feldagad az arca. És így is van, elkaphatja egy röpke pillanatra, míg a folyosóról beszökik némi fény, árulóként simítva végig arcom egy részét, alig falatnyit, még is megsejtetvén valamit. Hisz szám baloldala feldagadt, bőröm halvány sárgás színt ölt mellette, akárcsak arccsontom, mi a zöld és sárga megannyi árnyalatában játszik.

Andie & Jeremy

Váltottunk pár telefont azért az elmúlt pár hétben, de talán már két és fél hét is eltelt az ominózus beszélgetés és találkozás óta. Nekem se volt túl sok időm és neki sem. Ez van, ha a két félből az egyik dolgozik és tanul, a másik főnöke pedig nagyjából teljesen beosztja az idejét. Sok energiám megy el a gyakorlásra, no meg ott van az az apróság is, hogy időnként csak úgy teljesen kiszámíthatatlanul ugrik be valami feladat, amire nem igazán lehet készülni. Tudom, hogy ez egy ilyen meló és igazából egy szavam sem lehet, hiába fárasztó kissé, de... nem szabad panaszkodnom. Jó helyen vagyok, nem keresek végre rosszul, nem kell félnem, hogy kivágnak az albérletemből, mert nem időben fizetem a lakbért és mindehhez nem kell két helyen melóznom és hanyagolni az alvást is. Régen pedig ez volt, még pár hónapja is, ahhoz képest a jelenlegi helyzet konkrétan mesésnek mondható, úgyhogy nem szólhatok egy szót sem. Attól még persze nem örülök, hogy egy találkozót sem tudtunk összehozni, hiszen mégis csak egy régi ismerős... válhat új baráttá, és azért az én életemben is szükség van barátokra.
Ezért döntöttem úgy, hogy talán, ha sikerül akkor meglepem. Persze ez se jött be, nem volt bent a munkahelyén és elég sokáig tartott mire sikerült kiimádkoznom az egyik kollégájából, hogy merre is lakik. Címet nem cseréltünk ugyanis és azért mindent még nem tudok róla. De szerencsére a nő emlékezett rám, és végül elfogadta a tényt, hogy nem kinyírni akarom Andiet, csak aggódom érte, és szeretném látni. Főleg, hogy azt mondta hazament rosszul lét miatt. Naná, hogy ezek után meg szeretném nézni, hogy jól van-e. Talán... még segíthetnék is, bár nem tudom, hogy rajta merek-e kísérletezni, ennyire még mindig nem érzem biztosnak magam abban, amit csinálok.
De a lényeg, hogy itt vagyok, sikerül megtalálni a címet, leparkolni a ház előtt és megmászni a lépcsőket is az emeletig, hogy végül megálljak az ajtó előtt. Nem zavar engem, hogy valaki beteg, és nem lehet kellemes olyankor egyedül itthon. Pontosan nem tudom, hogy mi a baj, de azért kiugrottam még egy meleg levesért út közben, biztos, ami biztos, az ilyesmi mindig jól jön és jól esik. Úgyhogy egyik kezemben a leves, a másikkal kopogtatok, aztán megigazítom kicsit a rajtam lévő laza sötétkék öltönyt. Hát igen... a pár hónappal ezelőtti énem és én ég és föld. A ruháim menőbbek lettek, a külsőm is jóval ápoltabb és elegánsnak vagyok mondható most is. Ezt nevezik jó irányba való fejlődésnek... remélem legalábbis, hogy mondhatom ezt. Persze van még mit javítani magamon, teszem azt a bánatos boci szemektől nem lenne rossz megszabadulni, de az már nehezebb feladatnak tűnik, aztán persze ott az az apróság is, hogy jó lenne már elhagyni a kesztyűket, de még ennek se jött el az ideje. Majd akkor, ha már teljesen biztos leszek magamban, hogy még kellemetlen idegállapotban sem bántok senkit sem.

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Tárgy: Adrienne Meyer albérlete Szer. 11 Márc. - 15:54

New York szürke bérházakkal zsúfolt utcájában vagyok. Jobbról a harmadik ház, annak is a negyedik emelete. Muszáj kaptatni, a lift sosem működik, vagy csupán elfelejtik levenni róla a táblát.
A hosszú gangra kilépve négy lakásajtó és néhány lefüggönyözött kis ablak tárul a szem elé, valamint néhány cserépbe ültetett virág küzd és dacol az életben maradásért.
Maga a lakás nem túl nagy. Elsőként egy rövidke folyosóra lép az érkező, melyből három ajtó nyílik. Illetve kettő és egy elhúzható harmonika-ajtó. Ez a szűk, de tiszta konyhát rejti az alapfelszereltségekkel. Az ajtók egyike a piciny fürdőt, míg a másik a szobát zárja el. Minden egyszerű, flancmentes fehér falak. Az erkélyre a szobából lehet kijutni.

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete

» Adrienne "Andie" Meyer
» Evan McTaggert albérlete
» Jeremy & Adrienne - Találkozzunk a tigrisnél
» Clarissa és Tony kicsi albérlete