Adrienne Meyer albérlete

Tárgy: Adrienne Meyer albérlete Szer. 11 Márc. - 15:54

First topic message reminder :

New York szürke bérházakkal zsúfolt utcájában vagyok. Jobbról a harmadik ház, annak is a negyedik emelete. Muszáj kaptatni, a lift sosem működik, vagy csupán elfelejtik levenni róla a táblát.
A hosszú gangra kilépve négy lakásajtó és néhány lefüggönyözött kis ablak tárul a szem elé, valamint néhány cserépbe ültetett virág küzd és dacol az életben maradásért.
Maga a lakás nem túl nagy. Elsőként egy rövidke folyosóra lép az érkező, melyből három ajtó nyílik. Illetve kettő és egy elhúzható harmonika-ajtó. Ez a szűk, de tiszta konyhát rejti az alapfelszereltségekkel. Az ajtók egyike a piciny fürdőt, míg a másik a szobát zárja el. Minden egyszerű, flancmentes fehér falak. Az erkélyre a szobából lehet kijutni.

Eljössz? Megbocsájtok?

- Nyitott könyv vagy előttem, Jeremy - mosolyodom el vidáman szavaira, miközben hagyom, hogy szinte már szakavatott mozdulattal bogozza le kezemről a kötést, rutinszerűen válik meg a kesztyűjétől, és fogja át hideg ujjaim. Az első pillanatokban még arcát figyelem, az apró jeleit a koncentrálásnak, majd ahogy lassan átmelegszik a kezem, úgy hunyom le a szemem, kiélvezve a pillanatot. Mert igen, ahogy első, második és sokadik alkalommal, igen bensőséges és különleges érzés, ahogy begyógyítja a sebeim.
- Én nem bánom, hogy van egy házi gyógyítom, de ideje lenne már egy másfajta rituálét is kitalálnunk, nem folyton a sebgyógyítást - mosolyodom el, ahogy kezem újfent éppé válik, és még játékos beszólására se hervad, bár kis fintor szalad arcomra, apró redőket képezve orromon, ahogy felhúzom azt.
- Jah, és minden költözésnél vehetnék újakat, mert pakolás közben tuti összenyomódnának - vetek ellent, és közben már fogom is kezembe a borospoharam, mintha csak szemléltetni akarnám, milyen ügyes is vagyok.
- Egyébként meg hogy nézne ki, ha a bort olyanba tölteném. Mert műanyag borospohárral még nem találkoztam -teszem hozzá, majd egy korty után engedem is vissza az asztalra a szemléltetőeszközt. A fenébe, hát nem csokilikőrt akarok inni?
És mielőtt ismét elfeledkeznék magamról inkább hasznosabbá teszem magam. Jeremy mellett ellépve nyitom ki a szekrény ajtaját, két tányért szedve elő, majd lehajolva az alsó polcon egy nagyobb tálca után kutatok, amire majd rá tudjuk csúsztatni a kész pizzát.
- Megvan! - veszem elő diadalittasan a keresettet, a tányérok mellé téve, aztán a fiókból még egy nagyobbacska kés kerül melléjük.
- Ha nem érzed magad nagyon ugráltatva - kacsintok rá vidáman - bevinnéd a tányérokat, poharakat a szobába? A kajának még kell pár perc, szóval helyezd magad kényelembe, én meg addig átöltözöm valami kényelmesebbe. A szobába a szekrényen van rádió is, kapcsold be nyugodtan. Csak előbb vedd lejjebb a hangerőt, nehogy szívrohamot kapj a hirtelen zenétől - javaslom vidáman. Na igen, és jó hangosan szeretem hallgatni, és szerencsére a falak is elég vaskosak, vagy csak a szomszédok türelmesek. Bár lehet, ők is csípik a zenét, mindegy.
De ezen inkább nem agyalok, helyette bevetem magam a fürdőszobába, hogy végre lefeszegessem magamról a farmert. Még jó, hogy tegnap pakolgatás közben itt hagytam az itthoni kényelmeském, így nem kell Jeremy előtt turkálni a ruhásszekrényemben. A fekete bő szárú vászonnadrág kényelmesen szellős, míg a fekete vastagpántos atlétatrikó eléggé simulékony. A hajam kiengedem, még át is szaladok rajta a kefével, aztán már mezítláb csörtetek vissza a konyhába, hogy még időben zárjam el a sütőt és némi ügyeskedés, na meg persze két konyharuha segítségév el a forró tepsiből a tálcára csúszik a nem kevésbé forró tészta. nyolc egyenlő szeletre vágom, majd az egyik kezemben egy tiszta konyharuhával, a másikban a kajával sétálok a szobába, ha v an zene, hát annak ütemére.
- A vacsora tálalva uram! - hajbókolok vigyorogva Jeremy előtt, miközben az asztalra teszem a tálcát, majd egy-egy szeletet a tányérokra szedek.
- De azért vigyázz, még elég meleg!

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Kedd 20 Okt. - 16:25

Andie & Jeremy

- Dehogy, ezt csak te látod bele. Csak edzettebb vagy, te tudod mennyire. - azért itt már egy szélesebb mosolyt engedek meg magamnak. Nem egyszerű azért leengedni a súlyt a lelkemről, hiszen egyáltalán nem volt biztos az, hogy egyáltalán szóba áll majd velem, nem hogy még meg is tudjuk beszélni és tényleg jól sül el az egész. Most viszont úgy fest átlendült a nehézségeken és jöhet egy kis levezető este, amiből még tényleg nem tudom, hogy mi lesz, hiszen nem vagyok gyakorlott ivó, a pizzát viszont nagyon is szeretem.
- Csak nem vagyok válogatós, legalább könnyű dolgod van. - főleg hogy az ilyen fagyasztós megoldásokban azért nem szokott olyan fene nagy választék lenni, így most egyszerűbb mindkettőnknek. Nem kell keresgélni, nekem pedig tényleg jó egy sima sonkás pizza. Reméltem, hogy nem szól bele abba, hogy én fizetek, és szerencsére így is lesz. Gond nélkül rendezhetek mindent a pénztárnál. Végül is hozzá megyünk, rám haragudott és majd neki kell mosogatni és nála fog menni a sütő is, szóval végül is ez egyértelműen így fair. A szatyrokat is kérdés nélkül veszem át már a pénztárnál, nem hagyom, hogy ő cipeljen, főleg hogy a keze még mindig nincs éppenséggel a legjobb állapotban. Alapvető, hogy én leszek az, aki hozom őket, még ha nem is olyan vészesen nehezek. Amúgy is jó eséllyel kettőnk közül én vagyok azért egy fokkal edzettebb, bár ő sincs rossz formában, de én azért időnként benézek a birtokon lévő edzőterembe, és már az is megfordult a fejemben, hogy kérek egy-két különórát Nathantől. Lenne értelme, ki tudja, hogy Andie-nek nincsenek-e még kétes hírű ismerősei a múltból. Na nem azt mondom, hogy mindegyiket én intézem majd el, de... nem árt felkészülni.
- Csak nyugodtan, nem nagybevásárlást csináltunk. - a szatyrok sem olyan vészesen nehezek, hogy kapkodnia kellene, kivárom én, amíg előkerül az a kulcs és nyílik az ajtó, hogy aztán belépdelhessek. A szatyrot szépen leteszem az asztalra, a kipakolást már ráhagyom, ő van itthon, ő tudja hogyan működik az itteni sütő. Na nem mintha én nem boldogulnék el, de azért ezt meghagyom neki, e nélkül a végén még olyan lenne, mintha mindent meg akarnék csinálni helyette. A kérésére bólintok, aztán elő is pakolom a poharakat, hogy töltsek. A szabad poharat magamhoz is ragadom, miután visszadugaszoltam az üveget és jöhet az a bizonyos koccintás is.
- A barátságunkra! - és a megbocsátására, de ezt már nem teszem hozzá, felesleges is lenne, nem kell túlspilázni, hiszen túltárgyaltuk, nem kell újra elővenni azt a témát, amit már sikerült végre lezárni. Kortyolok párat, csak akkor teszem le a poharat, amikor a kezét nyújtja felém.
- Tehát már most úgy gondolod, hogy túl jól ismersz? - nevetek vele együtt és nem a kis bor miatt, hanem mert tényleg jól érzem magamat és örülök neki, hogy rendben vagyunk. Jó ideje nincsenek barátaim, talán érthető hogy ahhoz, aki lett, aki a tetejében régről is ismer, ahhoz ragaszkodom nem is kicsit. Óvatosan veszem le a kezéről a kötést, aztán szépen a két tenyerem közé fogom a kezét miután lehúztam a kesztyűket és az asztalra tettem. Megnyugodtam már annyira, hogy képes legyek odafigyelni és ne legyen baj. Cseppnyi koncentrálás után már érezheti is a jótékony melengető hatást, ahogyan a sebek lassacskán eltűnnek és amikor elengedem a kezét, akkor már tényleg teljesen rendben van, mintha soha nem is lettek volna ott vágások.
- Nem gondolkodtál még műanyag poharakon? - széles mosollyal teszem fel a csipkelődő kérdést, aztán veszem csak magamhoz újra a poharat, hogy újabbat kortyoljak. A pizza illata lassan érkezik, én pedig határozottan kezdek éhes lenni. Nem mondanám, hogy az utóbbi napokban olyan nagyon túlzásba vittem a rendes étkezést. Elég pocsékul voltam lelkileg, nem is kívántam a nagy kajálásokat, most viszont tuti, hogy kelleni fog az a másik pizza is.

♫ Please forhive me ♫ ♦ Ruha ♦ ©

Előzmény

Eljössz? Megbocsájtok?

- Most lazán lealkeszoztál? - vonom fel a szemöldököm, de aztán vigyorodom is el. Tudom, hogy nem így értette, és igazából joga sincs effélét számon kérni rajtam. De tény, hogy csak azok lázadnak fel, akikben ott motoszkál a bűntudat. Én pedig tudom, hogy az a néhány alkalom, mikor ilyen kirúgós napot tartok még nem minősül annak. Ha meg mégis... Kinek ártok vele magamon kívül?
- Úgy látom, neked nem nehéz a kedvedre tenni - mosolyodom el, miközben még egy doboz pizzát teszek a kosárba, aztán a pénztárhoz táncolok. Cseppet sem bánt, hogy Jeremy nem vesz részt ebben a viháncban, az lepett volna meg, ha igen. Nekem épp elég most az oldott mosoly, amit elenged felém. Nála már ez is nagy lépés.
A fizetésnél nem szólok egy szót sem, nem mintha ki akarnám használni őt, de valahogy érzem, úgy sem hagyná, hogy fizessek, vagy a felezést erőltessem. Ha meg már ilyen jó kedvünk lett, miért rontanánk el egy idétlen civakodással? Főképp közönség előtt?
Aztán magamhoz ragadom azt a táskát, amiben a kaja van, az italost ráhagyom, majd szabad kezem az övébe fűzve sétálok ki az üzletből.

-Mindjárt, mindjárt - dünnyögöm, kezébe sózva a saját szatyrom, miközben mélyre túrok a zsebembe, mintha az holmi kiapadhatatlan bánya lenne. Pedig pusztán lyukas a szebe, amit el is felejtettem, így némiképp mélyebbre kell nyúlnom, mire meglelem azt a rakoncátlan kulcsot. Hajaj, azt hiszem, nem lenne rossz ötlet megvarrni. Még jó, hogy elég szoros a nadrág és nem hagytam el a kulcsot, viszont kellemetlenül hidegen tapadt a combomhoz, míg át nem vette a testmeleget.
- Megvan! - rántom elő diadalmasan, majd nyitom is az ajtót, és előreengedem Jeremy-t a csomagokkal, aztán lépek be magam is, bezárva az ajtót.
- Tedd csak az asztalra - integetek kezemmel a konyha felé, majd kibújok a cipőmből és zokniban lépek a konyhába, hogy kipakoljam a cuccot és az egyik pizzát a hűtőbe, a másikat a sütőbe toljam.
- Kibontod a bort? Ott találsz hozzá poharat - igazgatom közben őt is, kézzel-lábbal mutogatva a bontó, a poharak helyét. És amint fellobban a vörös ital ragadom is magamhoz az egyik poharat.
- Erre az estére.. A barátságunkra - koccintom az övéhez a poharam, majd belekortyolok a testes nedűbe. De csupán egy-két korty, a csokilikőr is nagyon vonzó és nem hiszem, hogy jó ötlet lenne már az elején összekavarni.
- Most pedig csinálj vele valamit. Amióta csak megláttál az állatkertben látom rajtad, hogy viszket miatta a tenyered - nevetek Jeremy-re vidáman, és nyújtom is felé kötözött kezem. Nem mintha nem lennék meg vele, vagy akkora sebek lennének. De ennyire már kiismertem, tudom, hogy zavarja, bántja a dolog, főképp, hogy tud is rajta segíteni.

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Szer. 12 Aug. - 15:16

Andie & Jeremy

Talán megtehettem volna, hogy csendben maradok, hogy nem mondom el neki és talán sikerül volna akkor, ha nem a számra adja azt a puszit, ha nem érzem úgy, hogy nem szabadna hálásnak lennie nekem, mert miattam van kiborulva. Igaza van, szólt nekem, hogy tartsam távol magamat ettől az egésztől, de akkor is igazam van, nem tudhatta, hogy nem következik-e be ilyesmi újra. Nem tudhatja, hogy nem tudott e volna össze azzal a rettenetes alakkal újra, vagy hogy más nem jut-e rosszabb sorsra, mint ő. Igenis ez is benne volt a pakliban, akármennyire is próbálja tagadni. Ő inkább csak kimenekült ebből, de nem számolt azzal, hogy ennek is lehetnek komoly következményei. Persze kár lenne azt mondani, hogy én ismeretlenek miatt tettem mindezt. Miatta tettem, mert az a bunkó olyasmiket mondott, amiket képtelen voltam kezelni, amik egyszerűen nálam is kiverték a biztosítékot, pedig én nem vagyok egy agresszív típus sosem voltam, de most akkor sem tudtam megállni.
- De te nem tettél semmit Andie! Fel sem jelentetted, mással... durvább dolgokat is megtehet, vagy veled, ha ahhoz van épp kedve. Nem... nem az a megoldás, hogy hátat fordítasz és kész is. - nem emelem meg a hangomat, még most sem, annak ellenére sem, hogy ő megteszi helyettem, csak leteszem az kulcsot szépen az asztalra. Nem kell visszakérnie tőlem, már eddig is vissza akartam adni, nem érdemeltem meg. De akkor sem bánom, mert valakinek igenis meg kellett tennie és én voltam az a valaki, ha ő nem lépett semmit sem.
- Jól van, megyek. - lassú bólintás csak. Rémesen fest és nem szívesen hagyom így itt, de tudom, hogy most én vagyok a forrása a haragnak, ami benne tombol, nincs jogom itt maradni és nem is segíthetnék a helyzeten. Igaza van abban, hogy eldöntöttem ezt helyette, de nem volt más választásom. Ha nem teszem meg, ő nem dönt és az úgy sem működött volna. Még egy pillantást vetek rá, csak aztán indulok el szépen kifelé. Szó nélkül húzom be magam mögött az ajtót. Azt hiszem innentől nem sok mindent tehetek, mint hogy várok. Ha akar, ha úgy dönt ő fog keresni, nekem jelenleg nincs jogom betolakodni az életébe.

♫ Cry me a river ♫ ♦ Ruha ♦ Mit tettem?

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Szomb. 8 Aug. - 11:41

Horrorra akadva

Az üveg! Milyen üveg? Nem is érzem a fájdalmat, nem, most valami sokkal erősebb, sokkal másabb érzés zubog át rajtam. Mit nekem holmi összeszabdalt kéz, mikor épp kiderül a barátról hogy gyilkos. És hogy valaki újfent beleavatkozott az életembe azt gondolva, ő jobban tudja, mi a jó nekem.
- Nagyon jól sejtem, miket is mondhatott! - csattanok fel, noha Jeremy még csak a hangját sem emelte meg. Persze szép is volna, ha a történtek után még neki állna feljebb. Ugyanakkor valahol megérthetném, mert sejtem, miket hallott. Hányszor vágta az én fejemhez is? Sose restellte, miként vélekedik a nőkről és annyi emberség se volt benne, hogy legalább úgy tegyen, mintha... Persze voltak pillanatok. Mikor kedves volt, mikor elnézést kért, de utólag tudom, ez is csak a színjáték része volt. Hogy maradjak, hogy legyen kit továbbra is gyötörnie. És talán lehetnék büszke magamra, mert végül porig alázva is fel mertem állni és eljönni. Na ja... Ha a szemébe mondom, ha képen törlöm talán lehetnék büszke magamra. De én csak elosontam egy nap, mikor nem volt otthon. Ez ne bátorság hanem gyáva menekülés. Még ha akkor más kiutat nem is láttam.
- Nem volt jogot beleavatkozni a dolgaimba! - térek vissza a fősodrásba, kinyúló ujjaim közül kipergetve a szilánkokat. Lüktet, sajog. Már érzem, hogy az alig gyógyult kezem mellett a másik újra összeszabdalódik. Ez már csak egy ilyen nap úgy tűnik.
- Mondtam, hogy ne foglalkozz vele, hogy ne avatkozz bele. Nekem kell döntenem a saját életemmel kapcsolatban! - vágok vissza dühösen. Nem bántani akarom, legalább is nem tudatosan. Mert valahol mélyen értem a szándékait és hálás is lehetnék érte. Mert ő csak védeni akart. De miért? Milyen okkal és milyen alapon? Ennyire jó szándékú lenne, vagy csak velem? Mert nem hinném, hogy mások miatt is megtenné ezt. De ez akkor sem jó így. Ölt. Még ha olyan embert is, aki sötéten bevallva valóban nem érdemelt jobbat.
Nem tudom. Nem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hálás legyek-e vagy dühös. Csak azt érzem, hogy tehetetlen vagyok, hogy megint valaki más dönt helyettem, megint valaki más cselekszik helyettem. És hogy szétrobban a fejem.
- Azt hiszem, jobb ha most elmész - sóhajtok fel, két tenyerem lüktető halántékaimra szorítva, ügyetlenül mázolva szét arcomon a vért, mi lassan beillik valami harci festésnek. Vagy kezdek majd úgy nézni, mint egy háborús sérült. És annak is érzem magam.

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Pént. 7 Aug. - 11:33

Andie & Jeremy

Vannak az életben olyan hibák, amiket nem azért bánsz, mert megtetted őket, hanem azért, mert... kiderültek. Tudom, hogy ez nem hangzik valami szépen, de ettől még így van. Az a pasas igenis megérdemelte, amit kapott, még a nem is lehetsz mások bírja, mert nem teheted meg és kész, de... ettől még így gondolom. Bántotta volna máskor is, ha épp olyan napja van, vagy ha összefutnak, vagy ki tudja és tökéletesen úgy érezte, hogy bármit megtehet, hogy joga volt ahhoz, amit művelt. Talán elég lett volna ráijeszteni, elég lett volna elérni, hogy többé a közelébe se jöjjön, de ezek a fickók nem olyanok. Ha ráijesztesz, akkor többedmagával tér vissza, akkor még keményebben csap oda. Ha viszont nincs többé, akkor már nem árthat senkinek sem. A rendőrök úgyse tettek volna ellene semmit, hiszen eddig sem tettek és ki tudja, hogy van-e még más is a fickó számláján, vagy lesz-e a jövőben. Én csak tenni akartam róla, hogy ne árthasson másnak, ez... ez az egyetlen bűnöm, és most mégis valahogy kikívánkozik belőlem, mert nem akarom, hogy úgy érezze miatta van ez az egész, és hogy a puszi a számra azért lepett meg, mert rossz volt. Igen azt hiszem inkább legyen mérges rám, mint hogy saját magát hibáztassa bármiért is.
- Andie... az üveg. - csendes szavak, de nem akarom, hogy akaratlanul is újra sebeket okozzon magának. Nem azért, mert most tettem helyre az előzőeket, ez nem érdekel, csak utólag már fájni fog neki, akadályozza majd a munkában és mindenben és csak rossz emlékként marad majd meg a heg. Kiborult persze, ami teljesen érthető, én pedig még most sem tudom, hogy mit mondhatnék rá, még mindig nem tudom, hogyan kéne ezt az egészet jó irányba terelni, talán már nem is lehet?
- Nem tehettem mást. Bántott téged... és honnan tudod, hogy nem tette volna meg a jövőben? Vagy mással? Honnan tudod, hogy mikor jut el addig, hogy kórházba kerülsz, vagy megöl egy nőt, mert elborul az agya? Az ilyen fickók... egy idő után nem állnak le. Hallanod kellett volna őt Andie, hallanod! Amiket mondott... ahogyan mondta, mintha minden joga meg lett volna rá. - kicsit talán megnyomom a szavakat, de a hangomat nem emelem meg, ennyire azért nem viszem túlzásba, nem is szabad és nincs is rá szükség, hiszen igaza van. Öltem, van is miatta bűntudatom, de még mindig úgy érzem, hogy szükséges volt, hogy ha nem teszem meg annak igenis komoly következményei lettek volna.
- De ettől még... sajnálom, de nem bánom. - lehalkítom a hangomat, és most már leteszem a kulcsot az asztalra, nem hiszem, hogy ezek után tényleg azt akarja, hogy nálam legyen. Talán igen, szerinte hibát követtem el, talán nem kellett volna beleavatkoznom és talán e miatt nem akar majd a közelemben lenni, de akkor is meg akartam tenni, és nem változtatnék a tettemen, még ha az is a következménye, hogy esetleg nem akar látni többé az életben.

♫ Cry me a river ♫ ♦ Ruha ♦ Mit tettem?

Horrorra akadva

Egy szilánk, még egy. Hopp, egy nagyobb darabot. Hány apró részre képes törni egy pohár? Miért nem lehet ezt olyan anyagból csinálni, ami nem törik? Persze, arra ott a műanyag. na meg, igazából gondolom ezeket nem azért gyártják, hogy valamelyik hülye a kezével roppantsa össze. Mert az vagyok, hülye.
Még is mit képzelt? Mármint amikor szájon csókoltam Jeremy-t? Illetve hát nem is volt az csók, azért annál azt hiszem mindketten tapasztaltabbak vagyunk, hogy ezt igazán csóknak nevezzük. Legyen inkább egy apró, ártatlan puszi. Bár a helyzeten ez már nem javít. Az ő reakciói azt sugallják, hogy nem a kellemes meglepetések közé fogja csoportosítani ezt az emléket. De hát persze, miért is akarna a nyakába venni egy ilyen szerencsétlent, mint én? Persze, nem mintha én a nyakába akarnék akaszkodni, vagy valami más. Végül is csak barátok vagyunk, és ennél többet egyikünk se gondolt bele. Ugye? Én hülye!
- Hagyjuk Jeremy. Felejtsük el - legyintek a szabad kezemmel szavaira, kissé talán összerezzenve. Észre se vettem, mikor jött utánam. Aztán még is csak muszáj vagyok felé fordulni, felegyenesedve ránézni. Nem értem. Mit mond? Mi köze neki a rendőrséghez? Mi köze neki az egészhez? Fellengzős volt? Elszabadult a pokol? Nem értem, én ezt nem értem!
- Mit csináltál Jeremy? - suttogom elhalón, mert bár a józan ész már tudja, de én nem vagyok képes elhinni. Nem, Jeremy nem csinál ilyet. Ő csak gyógyít, mindig itt van, ha szükségem van rá, meghallgat, figyel, óv. Ő csak óvni akart!
- Mit csináltál? - kérdem újfent, immár a hisztéria határán, meg sem érezve, hogy ökölbe szorítom a kezeim. Nem kellett volna, hisz az egyik markomban tartottam a felcsipegetett szilánkokat, amik most újfent felhasítják a bőröm, a vérem már lassan unalomba fulladóan buggyan fel újfent, apró érként indulva meg a csuklóm irányába.
- Mondtam, hogy ne avatkozz bele!

Andie & Jeremy

Talán igen, lehetne egy fokkal több önbizalmam is, de még mindig nem érzem úgy, hogy tényleg jó orvos lennék. Azért mert tudok gyógyítani ez még egyáltalán nem biztos, hogy menne, hiszen ahhoz elég sokat kell tanulni, meg aztán szintén nem hátrány, ha meg is tudod fogni a dolgokat, mert bár tény, hogy a legtöbb doki visel kesztyűt, de azért lássuk be nem minden esetben és az nem jó, ha az emberben folyton benne van a félsz, hogy vajon mikor csinál valami olyat, aminek komoly következménye lehet.
- Érdemes lehet, azért akkor neked is megnyugodna a lelked azt hiszem, akármi is derülne ki, legalább tudnád. - ha különleges, vagy épp ha nem, mindkét esetben ugyanaz a helyzet, legalább tisztában van vele, hogy mire képes, vagy mire nem. Nem kell aggódnia, hogy árt valakinek, ha ilyesmit nem tud, vagy ha kiderül, hogy mire képes tudja kontrollálni, megtanulni, hogyan működik. Azt nem akarom, hogy a miatt aggódjon, hogy esetleg árt valakinek, mint ahogyan most is, hiszen nem tett semmit. Persze ettől még nem tudom, hogy mire lehet képes, talán igen veszélyes is lehet, amit tud, ha tud egyáltalán valamit, de nem szabad az ördögöt a falra festeni, főleg mert ezúttal semmit nem tett. Talán pont az most a veszélyes rá nézve, ha kiderül, hogy én voltam... ki tudja, hogyan reagálna.
És persze én nem reagálok most jól, amikor a szájamra kapom a puszit. Meglep és nagyon nem érzem úgy, hogy megérdemelném. Kedvelem és barátként tekintek rá, a régi dolgok miatt és mert bántották úgy érzem segítenem is kell neki, de... pont e miatt nem tudom, hogy ezt hogyan kellene kezelni, erre persze láthatóan azt sem tudja, hogy mit tegyen, miután én rosszul kezelem az egészet. Nem tudom mit kellett volna tennem, viszonozni, megcsókolni? Az nem lett volna még sokkal meglepőbb helyzet? Nem vagyunk mi olyan viszonyban igaz?
Dadog, én pedig nem tudom, hogy mit tegyek. A kesztyű visszakerül a kezemre, csak hátrapillantok, amikor hallom, hogy milyen hamar viharzik ki. Sejtelmem sincs, hogy mégis mit kellene tennem, hiszen... már ezzel is megbántottam, ennél nem tudom, hogy mennyivel lehet rosszabb. Halkan sóhajtok csak egyet és kis késéssel indulok meg utána végül kifelé. Megállok valahol a fürdőszoba ajtajában, a vállamat fáradtan engedem az ajtófélfának dőlni és erőtlenül pillantva rá... keresem a szavakat. Nem vághatom csak úgy simán a képébe, hogy én voltam igaz? Ki tudja, hogyan reagálna.
- Andie... ne haragudj. Ez csak... nem érdemlem meg és... az egészet nem, mert... miattam van. Miattam jöttek ide a rendőrök. Én csak nem akartam, hogy bántson, csak rá akartunk kicsit ijeszteni, de... fellengzős volt és valahogy elszabadultak a dolgok. - bököm ki végül. Akadozva és lassan és alig nézve fel. Az utolsó szavakat már szinte csak suttogom felé, hiszen ezzel nyíltan kimondom,hogy én öltem meg, hogy megöltem valakit szándékosan, mert akartam. Igen! Akartam a halálát, mert verte a mellét, hogy bántotta Andiet, hogy sakkban tartotta és hogy bármikor megteheti, nekünk pedig semmi közünk az ügyeihez. Ezt egyszerűen nem hagyhattam. Nehezen nézek fel rá kérdőn... bizonytalanul, számítva arra is, hogy elzavar,hogy a kulcsát most már tényleg visszakéri.

♫ Cry me a river ♫ ♦ Ruha ♦ Mit tettem?

Horrorra akadva

Olyan kishitű. Pedig biztos vagyok benne, hogy remek orvos válna belőle. Csak hinnie kéne, önmagában is. Hisz most is csak segíteni akar nekem, nem törődik azzal, hogy ez esetleg számára megterhelő, kimerítő. És hogy ez vajon csak velem szemben van így vagy másokkal is? Nem hinném, hogy nagy lenne a különbség. Persze, mi elég régóta ismerjük egymást, sok a közös a múltunkban és talán ezért hamarabb is kialakult a barátság. De én úgy érzem, Jeremy jó ember és a segítségnyújtás, ha lehetősége van rá, nem kétkedés kérdése nála.
- Ha gondolod - vonom meg a vállam a képesség-lét és a kiderítés között. Továbbra sem hiszem, hogy különleges lennék, soha, semmi effélét nem éreztem önmagammal kapcsolatban. Én csak én vagyok, egy csóri csaj, aki megpróbálja a legjobbat kihozni az életéből, vagy legalább is kerülni a legrosszabbat. Egy szimpla lány, akinek vannak álmai, és bár törekszik a megvalósításukra, valahol belül sejti, soha nem fog menni. Mert nem jó helyre születtünk, mert nem volt jó az indítás. De ezeken az elméleti agyrágásokon amúgy általában hamar túlteszem magam. Kell a hit, hogy mindent megteszek, ami csak tőlem telik és tényleg teszem, különben belesüppednék abba a posványba, ami otthon volt, amibe sokan belesüllyedtek. Mert még csak a reményt se tartották meg maguknak a változásra, alapból elfogadták, hogy nekik ennél több nem is sikerülhet. Ehhez képest én eljöttem onnan, egyetemre járok, eltartom magam. Ha úgy vesszük, már is léptem előrébb.
Mert hagytam, hogy az ösztönök, az érzelmek vezéreljenek, nem a józanság, ami a röghöz köt. Bár ez nem mindig válik be, legalább is a pasik terén sose tűnt okos lépésnek az érzelmekre hallgatni, ahogy azt példázza elég sok minden a múltból. És ahogy példázza ezt a mostani, pillanatnyi kitörésem is. Nem akartam én semmi extrát, igazából annyira ösztönös volt a mozdulat, ahogy szájon pusziltam Jeremy-t, hogy a tudatomig se jutott el mit teszek, csak mikor mentegetőzve hátrálni kezd. Az egész olyan, mintha legalább is gyomorszájon rúgtak volna, és igen, én tudom, milyen az. Amilyen zavarba kerül ő, legalább akkorába én is, megspékelve némi keserűséggel és szégyennel. Hát persze, hogy lehetek ilyen hülye liba? Hisz ő csak segíteni akart, semmi többet!
- Igen... jobban... - dadogom, ahogy a kesztyűjével bajlódik, majd kifordulok a fürdőből és visszasietek a szobába, mintha a legfontosabb teendő lenne összeszedegetni a törött pohárszilánkokat. Hát nem vagyok épp az udvarias házigazda mintaképet, ahogy faképnél hagytam, de most úgy érzem, ha maradok, ha újra vagy is tovább kell látnom az arcán azt a... minek is nevezzem? Ijedtség, eltávolodás? Szóval ha tovább látom azt, mennyire nem úgy reagált, mint az ilyen helyzetekben elvárható lenne, tuti elbőgöm magam újfent. És akkor már tényleg hisztis picsának fogok tűnni. Eh, miért is ilyen bonyolult az élet és miért is vagyok ilyen szerencsétlen?

Andie & Jeremy

Azt mondják az igazság néha fáj, esetünkben ez tökéletesen stimmel. Sejtelmem sincs hogyan reagálna rá, ha megtudná, hogy én tettem... és ha bevallanám a tényt, hogy nem bánom, hogy megtettem? Csak azt bánom, hogy ez lett a következménye, hogy ő ennyire kiborult miatta, hogy esély van rá, hogy esetleg mindent megtud, hogy mindent meglát majd álmában, hogy felsejlik az arcom, és hogy e miatt végképp kiborul. El kellene vajon mondanom? Úgy lenne a tiszta, ha tudná, hogy mi történt, ha... ha inkább én lennék a forrás, mint egy kusza álom, vagy egy szóbeszéd? Talán igen, de mégis hogyan mondhatnám el neki ezt az egészet úgy, hogy ne sérüljön még jobban a lelki világa, ami már így is épp elég labilis?
- Igen, de az orvoslás stresszes és tudod... nekem az nem tesz jót, főleg kesztyű nélkül. - jó persze, ha az ember teszem azt sebész, akkor van rajta kesztyű is, de ha csak általános orvos. Ott aztán folyamatosan koncentrálnom kellene, hogy odafigyeljek a képességemre, hogy ne veszítsem el a kontrollt semmilyen körülmények között és erre még nem vagyok felkészülve. Majd talán... egyszer. Meg vannak még a prospektusok, meg a jelentkezési lapok, amiket az utóbbi években összeszedtem, csak a jelentkezésig nem jutottam el sosem. Most pedig itt az új meló, mellette nem hiszem, hogy tanulhatnék, a pénz meg kell és... egyébként sem hiszem, hogy ez olyan munkakör lenne, ami alól csak úgy kihúzhatnám magamat, amikor épp olyanom van.
- Miért ismétled ennyire, hogy nem vagy? Nem tudhatod, talán... egyszerűbb lenne utána járni és ha tényleg nem vagy, hát legalább tudod. - nekem se ártana tudnom, mert ha kiderül, hogy az, akkor legalább felkészülhetek rá, mi van akkor, ha tényleg meglát valamit, amit nem kellene, mi van akkor, ha tényleg kiderül számára, hogy mit tettem, mielőtt még én elmondanám. Elmondanám egyáltalán valaha magamtól? Nem tudom... nem vagyok benne biztos, mert annak túlságosan beláthatatlan következményei lennének, amit őszintén szólva nem akarok megkockáztatni. Félek tőle, hogy elfordulna tőlem, ha tudná, hogy öltem, még ha jogos is volt, még ha miatta is tettem, mert neki akartam segíteni ezzel.
Azon viszont határozottan meglepődöm, amikor csak úgy lábujjhegyre áll, és puszit ad... a számra? Nem mondom, hogy hátrahőkölök, de kissé sikerül lefagynom. Egyrészt nem volt részem effélében már jó ideje... tényleg régóta, másrészt ott az az apró bibi, hogy nem is érdemlem meg. De legalább nem történik semmi, talán pont a miatt, hogy elég rendesen blokkol a rendszer.
- Ezt nem... nem érdemlem meg. - rázom meg a fejemet és lépek hátra. Nem kell, hogy hálás legyen nekem, hiszen én csináltam az egészet. Az én hibám... nem neki kell e miatt még így néznie rám, amikor az én hibámból történt az egész. Azért lett baja, azért vágta meg a kezét, mert kiborult, mert én megöltem azt a szemetet. - Ha jobban vagy, én... azt hiszem mennem kéne. - bizonytalanul nyúlok a mosdókagyló szélére tett kesztyűért, de az ideges és kapkodó mozdulat miatt persze, hogy az egyik a földre hullik. Gyors guggolás, hogy magamhoz vegyem és felhúzzam a kezemre mindkettőt végül. Nem értem jól magam... nem jó, hogy így néz rám... nem jó, hogy ennyire hálás, amikor nem tettem semmit, amiért annak kellene lennie.

♫ Cry me a river ♫ ♦ Ruha ♦ Mit tettem?

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Szer. 8 Júl. - 15:50

Horrorra akadva

Hogy képes lennék valamire? Mármint a hisztin és a kiboruláson kívül? Nem hinném, pont ezért jó kislány módjára el is engedem a fülem mellett ezt a felvetést és inkább a tenyeremre összpontosítom minden figyelmem. Ez most valahogy elsődlegesebb.
Milyen érdekes, elég sok időt lehúztam már kávézókban, bárokban, de soha nem vágtam meg magam. Erre itthon, egy ilyen hülyeség miatt török össze egy poharat. Ráadásul a saját szorításommal! Tiszta őrület!
- Nagyon sok minden van, amit meg lehet tanulni - ellenkezek lekicsinylő szavaira. Még hogy nem ért az orvosláshoz!? Lássuk csak? Alig néhány napos újonnani ismeretségünk alatt most épp másodjára ápol le. És jóval hatásosabban, mint bármely orvos tenné. Hisz a dokik a múltkori verésnyomokra is csak kenőcsöt vagy borogatást ajánlottak volna, zúzott bordáimnak hosszú pihenést. Erre jön Jeremy és pár perc alatt olyan lett az egész, mintha meg sem történt volna.
- Pedig az én szememben jó ember vagy, Jeremy. És akárhogy hadakozó, ebben a tekintetben nem tudsz változtatni a véleményemen - erősködöm, miközben hagyom, hogy saját kezével fedje be az én sérült tenyeremet. Már meg sem lepődöm a dolgon, sőt, kifejezetten figyelem, mi történik, már amennyit látok a dologból. Mert az övé csak nagyobb, mint a sajátom, így igencsak kitakarja a látómezőt kíváncsi tekintetem előtt.
- Milyen birtokra? Milyen képességet? - értetlenkedem egy pillanatra, ahogy sikerül elvonnom a figyelmem kezünkről és szavaira koncentrálni. Miért is kéne elmennem bárhová?
- Én nem vagyok olyan különleges, mint te. Az csak egy rossz álom volt. Talán csak a fantázia játéka, hogy pont olyan. De az is lehet, hogy a halott képe okozta sokk miatt magyaráztam be magamnak, hogy pontosan ugyanazt láttam. Én nem vagyok különleges - ismétlem újfent egy mosoly kíséretében. Persze érzem, újfent hazudok magamnak. Igen is pontosan azt láttam álmomban és nem is egyszer. Tudom, mert valahogy az ébredés utáni sokkban is az járt a fejemben, melyik hülye nem volt képes a szemétbe dobni a maradékát. Pedig az aztán tényleg teljesen lényegtelen és törpe tényező volt a halott mellett.
- Nagyon hálás vagyok neked - mosolyodom el újfent, lábujjhegyre állva nyomok egy apró puszit a szájára, bele sem gondolva, hogy talán az efféle röpke érintés is hatással lehet a képességére. Mert mit csinálhatna velem? A szám nem sérült, seb nincs rajta. Bántani pedig nem bántana.

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Vas. 5 Júl. - 11:36

Andie & Jeremy

Nem ismertem a fickót, csak próbálok valami olyasmit kihozni ebből az egészből, amikor nem saját magát okolja és amikor nekem sem kell győzködnöm róla, hogy mi miért történt. Sejtelmem sincs, hogyan fogom elérni, hogy végre megnyugodjon, de tényleg minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön ezt valahogyan elérni. Rettenetes érzés, hogy miattam van ennyire kibukva, valahogy el kellene terelnem a gondolatait, elérni hogy valamilyen úton módon ettől az egésztől el tudjon teljesen szakadni és másra gondoljon. Nem tudom még hogyan, de... valahogy csak lehetséges. A pasi meghalt... igen én öltem meg, ennyi, meg kell próbálni tovább lépni a nélkül, hogy kibukjon belőlem ez a tény, mert ki csak nem derülhet. Maximum persze a miatt van bennem egy nagy adag félsz, hogy talán... ha látta a helyszínt... mi van akkor, ha látja majd azt is, ami történt?
- Semmi baj, ez érthető. Talán képes vagy valamire, de itt vagyok, hogy segítsek. Amikor nekem előjött a képességem... teljesen egyedül voltam, gondolhatod mennyire pánikoltam be. - na igen, amikor először kiütöttem az utcán egy srácot verekedés közben csak mert rámarkoltam a csuklójára, aztán amikor az apám majdnem összeesett a konyhában, pedig csak anyámat akartam megvédeni az ütéseitől. Ezek után, mikor a saját anyád néz úgy rád, mint egy szörnyre... neki legalább ezt nem kell átélnie és én segíthetek neki. Rájöhetünk, hogy mire képes, ha tényleg mutáns és ott van a főnök... vagy inkább az iskola és segíthetnek neki.
- És nem is történt semmi, ami miatt kiborulhattál volna, de tényleg nincs semmi baj. - mosolyodom el újra, hiszen tényleg nincs baj, főleg, hogy az egész miattam van. Azért van kiborulva, mert én öltem meg azt a rettenetes alakot, de igenis... jogos volt és nem gondolom úgy, hogy rosszul tettem. Az a fickó rémes, ha nem én teszem meg, talán idővel más tette volna, és akkor is ugyanúgy megkapja a hírt, és akkor is őt keresték volna, hogy válaszokat kapjanak a miértekre, de azokra nem fognak, hiszen nem lehet egy könnyen rájönni, hogy mi is történt. Ez a képességem egyik nagy előnye.
Inkább csendben segítek rendbe tenni a kezét, hogy jobban legyen, hogy legalább a sebek miatt ne kelljen szenvednie tovább. így s épp elég az, ami a lelki bajok miatt van, legalább a többitől megpróbálom megóvni, ha már az egészet én okoztam. Átvitt értelemen még a sebei is az én hibámból keletkeztek.
- Nem értek a gyógyításhoz és a képességem sem elég kiforrott hozzá és... ne gondolj túl jó embernek Andie, nem vagyok az. - segítek neki, mert segíteni akarok, mert a barátom és fontos nekem és mert az egész miattam alakult így. Akartam egy időben orvos lenni, de nem biztos, hogy vadidegeneknek tudnék segíteni, vagy hogy egyáltalán akarnék. Persze a jó ég tudja, talán jó lennék benne, de hogyan lehetnék orvos, ha egyszer már embert is öltem. Eléggé... furcsa lenne.
- Nem, dehogy, nem kell elnézést kérned, ha tudok segítek. Ez... tudom, hogy milyen egyedül a kétségeiddel. El kellene jönnöd velem a birtokra, ott meg tudnák nézni, hogy mi a helyzet veled. - a képességét és azzal is eltereljük a figyelmét erről az egészről, no meg az enyémet is, hogy még véletlenül se bökjek ki valami olyat, amit nem kellene.

♫ Cry me a river ♫ ♦ Ruha ♦ Mit tettem?

Horrorra akadva

Változhatott persze. De nem hiszem. Valahogy nem olyan alkat volt, nem az elszállásra, az öntudatlan bódultságra hajtott. A piában az erőt, a fölényt kereste, leküzdve vele azt a cseppnyi akadályt, amit a normális emberi morál alakít ki. Persze jöhetnének azzal, hogy a drogok is erre képesek, még se hiszem, hogy valóban szerhez nyúlt volna. De már ellenkezni sem ellenkezek Jeremy-vel, hisz miképp érthetne meg, miképp érthetné meg egy olyan ember gondolkodását, akit nem hogy nem ismert, de sose látott még. És már nem is fog, bár ezzel nem sokat veszít. Ahogy azt hiszem, a világ se veszített sokat. nevezhetjük természetes kiválasztódásnak. Talán a sok pia, a hedonista életmód tette tönkre a szervezetét, talán emiatt adta fel a harcot ilyen hamar. Mi ebben a meglepő? A mi környékünkön fiatalabbak is haltak meg.
- Nem tudom... Én csak.. azt hiszem igazad van. De annyira megijedtem, azt hiszem, bepánikoltam - suttogom immár ölelésében vigasztaló szavaira. Mind észérvek, és be kell látnom, igaza van. A doktor is megállapította a természetes halált, hát mit tehettem volna én? Halálra dumálom? Még a szemébe se mertem volna nézni, és valószínűleg hamarabb járt volna el az ő keze, mint az én szám. Arról nem is beszélve, hogy mind a kölyökkoromban látottak, mind a saját tapasztalatok arra sarkalltak, hogy teljes mértékben az erőszak ellen legyek. Tehát ha józanul fogom fel, már amennyire ilyen állapotban lehet, akkor talán csak nem hasadtam ketté, hogy ennyire önmagam és elveim ellen való tettet vigyek végbe oly módon, ahogy nem is lehetséges. Azt hiszem, tényleg kezdek kicsit bekattanni.
- Első alkalommal a melóhelyemen voltam. Ott dolgozom, nem érzelmezek. És akkor nem is öleltél meg - akadékoskodom, talán kicsit megkönnyebbülten. olyan jó, hogy Jeremy itt van velem, talán nekem is, és vele meg tudom vitatni a hülyeségeim, és nem hogy magamra hagyna velük, hanem segít kilábalni a képzeltekből. józanul, értelmes érvekkel. barátin.
És figyel is rám, ahogy most is, óvatosan evickélve velem a fürdőbe, amiben a kád és kézmosó mellett épphogy elférünk ketten, talán még szűkösebben is, mint az illő lenne. De ez most nem számít, a folyó víz alá dugom tenyerem, néhány röpke pillanatig csak bámulva rózsaszínné változó folyását, ahogy lassan le és kimossa sebem, egy rövid időre újfent felserkentvén a vérzést, mintha a test önmagát tisztítaná ezáltal. Aztán kissé alább hagy, én pedig a kéztörlővel lapogatom óvatosan lüktető tenyerem. Nem gond, ha összevérzem, majd kimosom később.
- Neked tényleg orvosnak kellett volna menned - sóhajtom, ahogy meglátom lecsupaszított kezét és eszembe ötlik, mit is tett múltkor, miképp tüntette el foltjaim, sebeim. Tenyerem nyújtom felé, de nem rá nézek, avagy nem közvetlen, a mosdó felett kifüggesztett tükörben nézem mását, arcát, vonásait, magam sem tudván, mit is keresek rajta. Zavart? Unottságot? Terheltséget? Hisz amióta újra találkoztunk, talán kissé a kelleténél jobban ráakaszkodtam.
- Ne haragudj, hogy iderángattalak. De csak benned tudok megbízni. Tudom, hogy te nem néznél őrültnek...

Andie & Jeremy

- Azóta változhatott, lehetett rosszabb a helyzet. - jegyzem meg csendesen. Csak azért, mert régen nem drogozott valaki, ha eleve züllött életet élt, akkor ez miért ne változhatott volna még keményebbre idő közben nem igaz? Próbálom meggyőzni, próbálom beadagolni neki azt, amitől megnyugszik a lelke, mert nincs hozzá képem, hogy elmondjam az igazat. Ennek az egésznek még csak a közelébe se kellett volna kerülnie, maximum úgy, hogy olvas róla pár szót az újságban és ennyi. E helyett viszont megkeresték és láthatóan nagyon megviselte az egész és egyre rosszabb irányba mennek el a gondolatai is, amit nagyon nem tudom, hogyan kellene kezelnem. Eddig sem volt kellemes a lelkiismeret-furdalás, amivel küzdöttem, de most csak még nehezebbé vált.
- De nem szabad egyből a legrosszabbat feltételezned, ezt... ezt nem szabad. És mégis hogyan ártottál volna neki úgy, hogy nincs nyoma. Látott volna valaki ott nem? Felismertek volna, de ez fel sem merült. - hát na azt remélem leginkább, hogy nem próbál mg ennek az egésznek utána járni. Nem szabad. Végső soron még mindig említhetem neki a birtokot. Belenézhetnek a fejében, hogy elhiggye nem tett semmit sem, de mi van, ha visszamegyek és véletlenül az én fejembe is belenéz a professzor? Nem akarom, hogy azt lássa bárki is, ami az igazság, hiszen én öltem meg. Elragadott a hév, a düh és megtettem és... a legrosszabb hogy még csak azt sem mondhatom, hogy bánom a dolgot. Azt igen, hogy Andiere ez az egész ilyen hatással van, de az a fickó nagyon is megérdemelte azt, amit kapott. Inkább csak magamhoz ölelem, hiába tudom, hogy a kezét kellene előbb ellátni, mert nem fest jól. Jó ég... ezt én okoztam! Miattam van az egész, csak mert nem hagytam annyiban, de akkor sem akartam megkockáztatni, hogy az a vadállat újra megteszi, újra árt neki, ahogyan legutóbb. Megtette már épp elégszer.
- Oh én tudom, ez csak... a helyzet miatt van és első alkalommal, amikor találkoztunk nem sírtál. - jegyzem meg egy halvány mosollyal, óvatosan nyúlva az arca felé, hogy a könnyektől az arcára tapadt hajszálakat félresöpörjem az útból. Természetesen kesztyűvel, úgy a biztos. Hiába tudom már jobban irányítani a képességemet, ettől még nem vagyok teljesen biztos magamban, főleg ilyen érzelmi helyzetben, amikor ennyire feszült minden bennem is, meg a környezetemben. Jobb az óvatosság, mint utólag ijedni meg, ha mégis olyasmit teszek, amit nem akartam.
- Csak nyugodj meg szépen és elejtsd el a buta gondolatokat rendben? - ezt szeretném elsősorban, mert jelenleg totálisan ki van borulva és nem tud józanul gondolkodni, ami elég nagy gond, mert ilyenkor az ember tényleg mindenre gondol, amire nem kellene és általában elég elrugaszkodott dolgok tudnak az eszünkbe jutni pocsék állapotban. - Ezt pedig először is mossuk le, gyere szépen, aztán helyrehozom. - legutóbb is sikerült, most is menni fog, főleg hogy ez csupán egy kis sérülés, nem olyan kiterjedt, mint a legutóbbi. Megfogom sértetlen kezét, hogy felhúzzam a kanapéról. Nem mozgok otthonosan azért még itt, de a fürdőszobáig csak eltalálunk, hogy első körben lemossuk a kezét, vagy legalábbis ő lemossa, én pedig leveszem közben a kesztyűt, amíg készen nincs. Az most cseppet sem zavar, hogy kicsit azt is sikerült összemaszatolni, van még pár otthon tartalékban.

♫ Cry me a river ♫ ♦ Ruha ♦ Mit tettem?

Horrorra akadva

- Nem ismertem jól? Hónapokig vele éltem Jeremy. Sokszor jött haza matt részegen, és épp elégszer megvert minden bűntudat nélkül. Gondolod, hogy pont a drogozást titkolta volna? - morranok vissza, bár újfent nem azért, hogy kötekedjek vagy megbántsam Jeremy-t. Hisz valahogy ő az egyetlen, akiben tényleg bízni tudok, akinek el tudom mondani a kínjaimat minden zavar nélkül. Illetve hát zavar azért van, még is... Az, hogy a múltkor úgy látott azt hiszem a mélypont volt, egyetlen eseménnyel átlendültünk azon a bizonyos kínos holtponton. Talán ezért is ő az, akivel megosztom kétségeim, félelmem. Mert tudom, hogy ő nem fog se kikacagni se dilinyósnak nézni.
És ezt a gondolatmenetet támasztja alá az is, ahogy kétségbeesett szavaimra reagál, szinte már-már baráti erőszakkal sulykolva belém ártatlanságom. És olyan kedves, szinte naiv, ahogy minden kétség nélkül feltételezi rólam a képesség hiányát. Mármint hogy nem lennék képes ölni. De vajon én mit feltételezek magamról? Képes lennék? Képes lennék bárki életét is kioltani? Van az a düh vagy harag? Egyáltalán van-e jogom rá?
- Itthon voltam egész este. De egyedül. Ki tudja? Ki a tanú rá, hogy nem kattantam be este, hogy nem tettem valami olyat, amire nem is emlékszel? - loholok újfent saját kétségbeesésembe, míg el nem vonja a figyelmem a szétpattanó pohár, az összevagdosott tenyeremből felbukkanó bíbor vér.
A visszafojtott könnyektől homályos látással lesem, ahogy újfent felém siet, és bár óvatosan ráfog sérült végtagomra, elsőként még is inkább ölelésébe von, átmelengetve megfagyott testem. És mint legutóbb, most is kibuggyannak a könnyeim a meghitt figyelmességtől, amjd hirtelen csap át hisztérikusnak tűnő kuncogásba, csuklásba, és újfent pityergésbe.
- Én... nem szeretném megtépázni az önbizalmad Jeremy. Szeretném, ha egyszer végre nem bőgném el magam, mikor megölelsz - nyögöm fel könnyeim között, még is nevetve. Hihetetlen, hogy amióta újfent találkoztunk tényleg állandóan csak bőgni lát. Félek, a végén azt fogja hinni, hogy valami hisztérikus, érzelmileg totálisan instabil tyúk vagyok, és hanyatt-homlok elmenekül. Bár, már elkésett, tudom hol lakik és dolgozik.
- Nehogy azt hidd ám, hogy te ríkatsz meg! - folytatom, lassan már egy gyér mosolyt is megengedve. Hihetetlen, de vele, mellette, amilyen gyorsan elbőgöm magam, olyan könnyedén meg is vigasztal a közelségével, ölelésével. Csúnya egy gondolat, de egyre inkább úgy érzem, kihasználom őt. Ha bajom van jön és vigasztal. Az ő vállán kisírhatom magam, nem dörgöli az orrom alá a gyengeségem és ki se gúnyol, sőt, pátyolgat, mint egy.. mint egy kit is?
- Szégyellem magam nagyon - vallom be lehajtott fejjel. És ebből a szemszögből már az én tudatomig is eljut felsebzett tenyerem, mire önkéntelen nyúlok oda az éppel, önkéntelen csipegetve a felhasadt bőrt. Úgy érzem, szilánk nem maradt benne, legalább is nem szúr. De szép se lesz majd.

Andie & Jeremy

Eszméletlenül rossz embernek érzem magamat, hiszen nem mondom el neki az igazat, de egyszerűen nem tehetem meg, mert annak következményei lennének, durvák. Még sem állhatok azzal elé, hogy én tudom, hogy mi történt, hogy nem drogról van szó, nem azért keresték fel őt a zsaruk, hanem én voltam... én oltottam ki egy életet. Nem véletlenül, szándékosan, mert akartam, mert az a fickó hencegett, mert felmérgesített, mert már-már örült annak, hogy megverte Andiet, azt gondolta, hogy megteheti, hogy ő bármit megtehet és ezt én egyszerűen képtelen voltam ott és akkor kezelni. Ezért nem tudok mit mondani a szavaira. Nem olyan körökben mozgott... elhiszem neki, de mégis mit mondhatnék még rá vajon? Én sem tudom, tényleg nem.
- Talán csak nem ismerted őt elég jól. - oké nem szép tőlem, hogy ilyesmiket próbálok beadni neki, tényleg nem szép. De mi mást tehetnék? Próbálom valahogy máshogyan eladni ezt, hogy ne gyanakodjon rám, hogy ne tűnjön az egész olyannak, mintha... rám lehetne terelni a gyanút, még ha stimmelne is a dolog. A fickóval jó ideig nem találkozott és változhatott azóta nem igaz? Simán nyúlhatott drogokhoz. Aki olyan keményebb körökben mozog, az miért ne használhatna szereket is egy idő után, amikor a pia már kevés. Elég agresszív volt és öntörvényű, annyi még rövid idő alatt is átjött... tehát miért ne lehetne?
Azt viszont sosem akartam, hogy szegény Andie ennyire ki legyen borulva az egész miatt. Ezt tényleg nem, azt sem gondoltam volna, hogy eljuthatnak hozzá és mégis itt vannak és nekem most meg kén szegényt nyugtatnom. Jó-jó nem segítek sokat azzal, hogy talán képessége van, hogy olyan, mint én, de ha erről van szó... akkor csak rosszabb ha nem gondol bele, vagy megpróbálja maga előtt is letagadni a dolgot. De egyre rosszabb irányba megy ez az egész. Még hogy ő tette... erre gondolnia sem lenne szabad, még véletlenül sem, ezt ki kell vernem a fejéből, de persze nem úgy, hogy közben elmondok bármit is, ez a nehezebb része.
- Dehogy is! Ilyesmire ne is gondolj. Létezik ilyesmi, létezhet, hogy látsz képeket, van aki a jövőt... te talán a múltat, mert ismerted őt. Nem tudom, de... nem te voltál. Itthon voltál tegnap igaz? És egyébként is nem gyilkosság volt. - rázom meg a fejemet. Egyre inkább aggódom érte. Ez a helyzet egyre rosszabbul alakul, nagyon nem úgy, ahogyan kellene, és nekem valahogy rendes irányba kellene valahogy terelgetnem ezt az egész ügyet. Nem szabad hogy azt gondolja, hogy ő tette, hiszen nem tett az ég világon semmit sem, jó lenne ha elfogadná ezt és megnyugodna, mert egyelőre nem állunk jól azzal, hogy még poharat is tör. Azonnal a keze után nyúlok és aggódva söpröm le az üvegszilánkokat a földre. Az most nem számít, és az ital sem, ami ennek hála kiborult, hiszen így is megvágta magát jó eséllyel pár helyen.
- Kérlek Andie, nyugodj meg. Nem te csináltad érted? Ez... biztos! Nem tettél volna ilyet, csak képeket láttál, ez nem ugyanaz. - finoman simítok végig a fején, aztán egyelőre még nem a kezével foglalkozva, de kicsit magamhoz vonom, átölelem. Először meg kell nyugodnia, az az első lépés, minden más most várhat. Az alkohol tisztítja a sebeket, de azt is hamar rendbe kell tenni, ki tudja, hogy mennyire vágta meg magát. Ez az egész... nem így kellene lennie, nem rosszat akartam vele, hanem jót, hogy máskor ne árthasson neki és az egész rosszul sült el, homlokegyenest máshogyan..

♫ Cry me a river ♫ ♦ Ruha ♦ Mit tettem?

Horrorra akadva

- Hát ez az! Hogy nem olyan körökben mozgott! - csattanok fel ismét. Nem Jeremy-vel akarok kiabálni, sőt, kifejezetten hálás vagyok neki, hogy van valaki, akivel beszélhetek, akinek nem kell magyarázkodnom vagy cenzúráznom a dolgokat. Olyan fura, hisz régebben nem voltunk kifejezetten közvetlen barátok és azóta is annyi idő telt el. Mégis, talán a közös múlt okán, sokkal hamarabb érzem magamhoz közelinek, és talán ő is ezért osztotta meg velem a titkát. Mintha a múlt, a sorstársiasság azonnal kínálta volna a bizalmat is.
- Ivott, olykor többet is, mint kellene. De sose élt semmilyen szerrel - ingatom a fejem, és ismétlődik a mozdulat a zsaruval kapcsolatban is. Nem, nem zaklattak, igazából ha nem álmodom előtte vele, akkor talán nem is ráz meg ennyire. Hisz a dolog lezárult, már rég nincs közöm hozzá, persze leszámítva azt a fájó intermezzot. Igaz, az után talán még örülhetek is a halálának, hisz már tuti, hogy nem fog zaklatni többet.
Örülni?! Istenem Andie, hogy gondolhatsz ilyet!
És ez a kétségbeesés tükröződik az arcomon a néma kérdésemkor is, de Jeremy talán segítő szándékú szavai sem oldanak rajta egy szemernyit sem.
- Olyan, mint te? Képtelenség Jeremy - rázom a fejem kétségbeesetten, és újfent csak nyelek egy nagy kortyot a poharamból, ezzel ki is ürítve azt. De nem állok meg, nem bírok, nincs most hozzá erőm, így hát újfent megtöltöm azt, és csupán ekkor veszem észre, hogy ő alig kortyolt a sajátjába, és az már is az asztalon van. Helyes, legalább egyikünk maradjon józan. Nem mintha józanul okos dolgokat mondana.
- Képeket látni? Miféle képesség lenne ez Jeremy? És mi van, ha azok emlékek? Ha én tettem valamit? Valamit, amiről nem tudok, amit az agyam elrejt, megtagad? Mi van, ha én öltem meg? - loholom bele magam a kétségbeesésbe, pedig tudom, mindez lehetetlen. Nem voltak szándékosságra utaló nyomok, szúrás, döfés, lövés, semmi, ami az újságokban olvasható gyilkosságokat jellemzi. Szívleállás, ahogy megállapították.
Ujjaimmal a poharat markolom, mint egy kapaszkodót, mintha az tarthatna itt a valóságban, a józan ész partján.
Észre se veszem, fel sem tűnik, melyik pillanat a sok, mikor szaladnak végig az első hajszálrepedések a vékony, olcsó üvegen, csupán a szétroppanó darabok, a belőlük a kezemre fröccsenő alkohol vonja csodálkozó pillantásom saját konyakvörs vagy talán véres kezemre.
- Ez.. Én.. Nem tudom, mi történik velem - buggyan fel belőlem zavartan, újfent elengedve néhány könnycseppet. Hát nem igaz, Jeremy előtt csak bőgni tudok?

Andie & Jeremy

Oh hát tudom én, hogy az embernek bizonyos környezetben nem lehet azért nagy magánélete. Nekem is voltak testvéreim, semmit sem figyelembe vevő szüleim, bár nem éltem közös albérletben mással sosem. Az nekem nem fért volna bele a képességem mellett sajnos. De ettől még számomra lehet olyan kellemetlen szituáció, amikor meglepem, mert van kulcsom és ki tudja, hogy az mennyire lenne furcsa nekem, vagy akár neki. Oké, hogy most sürgősen hívott, de ettől még nem vagyok annyira bátor, hogy tényleg bármikor be is nyissak, ez után sem tudom, hogy mennyire fog ez menni, annak ellenére, hogy újra engedélyt kaptam rá.
- Jól van, de végső soron azért kopogni néha lehet? - mosolyodom el óvatosan. Hát a fene tudja, a végén még zokon veszi, hogy nem török rá akármikor a tőle kapott kulccsal, csak hát nekem azért mégis csak könnyebb így. Persze bajban jól jön az a kulcs, de most nincs szó bajról, legalábbis nem olyan jellegűről. Azért az meglep az aggodalmas telefon után, hogy most mégis mosolyog és láthatóan jó a kedve.
- Jól van, akkor legyen ez. - ennyi nekem is belefér, maximum csak pár kortyot fogyasztok, hogy azért ne essem túlzásba. A végén még nehéz lenne a hazaút, mivel ahhoz még vezetnem is kell és az most problémás lenne, ha sok ital folyna le a torkomon. Egyébként is jobban érdekel, hogy mi van vele. Tudom, hogy az embernek nehéz kibökni, ha baj van, de én mégis csak aggódom, és jó lenne már lerántani azt a bizonyos fátylat.
- Ahogy hívtál... azt hiszem érthető, ha kíváncsi vagyok, vagy már elmúlt a veszély? - azért ezt sem hiszem, nem gondolom, hogy már minden megoldódott volna mire ideértem. Persze az sem furcsa, hogy könnyebb neki most az, hogy megpróbálja a dolgot figyelmen kívül hagyni, de mégis csak jobb lenne, ha a lényegre térnénk és nem kéne tovább aggódnom, hogy mégis mi a fene történhetett vele. Aztán persze jön az elképedés. Na arra nem számítottam, hogy majd pont ez lesz a téma... pont az amiről nekem nagyon nem kéne beszélnem. Egy árva szót sem lehetőség szerint, és most mégis... e miatt felkeresték a zsaruk? Próbálok csak szimplán a miatt aggódni, hogy neki ez rosszat okozott és nem pedig a miatt, hogy ennek hozzám is köze van.
- Hát gondolom, ha olyan körökben mozgott, akkor ez nem meglepő... de nem zaklattak túlságosan a zsaruk igaz? Csak pár kérdés és kész. - nem akarom, hogy miattam még kellemetlen helyzetbe is kerüljön, hogy a zsaruk esetleg összefüggésbe hozzák bármivel is, vagy neki is kellemetlen kérdéseket tegyenek fel. Na igen gondolhattam volna rá, hogy megkeresik... de abban a pillanatban sajnos a logikus gondolkodás nagyon távol állt tőlem. Egyáltalán nem gondoltam bele abba, hogy esetleg ide is eljutnak, csak azt a mély haragot éreztem a szívemben, ami miatt végül megtettem azt, amit nem gondoltam volna, hogy képes vagyok és mégis... mégis képes voltam egyszerűen csak végezni vele. Nem véletlenül, hanem azért, mert ezt akartam.
A következő szavaira viszont már jobban meglepődöm és pár pillanatig csak elgondolkodva fürkészem őt. Hát igen ez a része még meglepőbb, főleg ha álmodott róla... akkor álmodhat másról is. Mi van akkor, ha képes látni dolgokat, csak nem tud róla és... aztán azt is megtudja, hogy mi történt pontosan és látja, hogy én tettem? Mégis megpróbálom magamban elnyomni ezt a felettébb pocsék érzést és úgy tenni, mintha csak a szimpla érte való aggodalom miatt remegne meg a kezem és azért tenném le a poharat az asztalra egy fél korty után.
- Arra még nem gondoltál, hogy esetleg te... szóval is olyan vagy, mint én, meg a hozzám hasonlók? Láttad a helyet, lehet hogy ez is valamiféle képesség. - az ember nem álmodik ennyire konkrétan akkor, ha az pusztán megérzés, vagy csak egy kósza álom. Más lehet a háttérben és ez csak még jobban megrémít. Inkább lenne kósza álom, apró semmiség, de ne valami ennél több.

♫ Cry me a river ♫ ♦ Ruha ♦ Mit tettem?

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Kedd 9 Jún. - 16:36

Horrorra akadva

- Épp nem alkalmas? Ugyan... - legyintek nevetve szavai hallatán. Persze lehet, egészen másként állunk a dologhoz. Nekem elég gyakran voltak lakótársaim, hol lányok, hol fiúk, hol kapcsolati szinten éltem együtt valakivel. Megszoktam, hogy ne jöjjek zavarba, ha például tusoláskor rám nyitnak. Az egyetlen, ahol talán én is pirulnék, az a szex. De mostanság erre semmi esély, így elő sem fordulhat. Bár ki tudja, Jeremy mire gondolt?
- Használd nyugodtan bármikor - legyintek nagylelkűen, immár a szobába haladva, és ez a mozdulat csak ismétlődik, ahogy az ivászatra tesz megjegyzést. Nem vagyok részeg, még nem. És hát, nem is tervezem. Bár ki tudja, mit hoz az este.
- Ez van kéznél - kacsintok rá vidáman, szinte már betegesen kapaszkodom a vele érkezett jókedvembe. Az, hogy ő feszült kissé, észre sem veszem. Annyira örülök jöttének, ittlétének, hogy minden mást elsöprök, főképp, ami aggasztóvá tehetné ezt a pillanatnyi csalfa boldogságot.
Aztán töltök, persze ha görcsösen ellenkezik az alkoholra hozok neki egy pohár narancslevet. És szívesen folytatnám a megkezdett bolondozást, még a kulcstémáról is szívesen fecsegnék, ő aztán belevág a közepébe. Persze tudom, én hívtam, én akartam beszélni vele, és neki telefonban semmit nem mondtam a dologról, így érthető, hogy kíváncsi. Ugyanakkor tartok is attól, amit mondani akarok, amiről beszélni akarok vele. Mert ez is kicsit olyan, mint a mesetitok. Amíg csak az enyém, addig mese, ha már elmondom, szertefoszlik a csillámporos varázslat és a puszta valóság marad, csúful, szürkén, fájón.
- Nem hagysz a pillanatnyi örömben elringatóznom, mi? - vetem a szemére, persze a megbántás szándéka nélkül. Inkább a poharam töltöm újfent csordultig, és bár a konyakot apró nyeletekkel illene ízlelgetni, az első nagyobb korty úgy szalad le a torkomon, mintha anélkül a beszédképességem is elveszíteném.
- A minap járt nálam egy zsaru. Képet mutatott _róla_ - kezdek bele, elég döcögősen, még is szinte a közepébe vágva. Nevet nem mondok, hangsúlyomból, apró rezzenésemből tudhatja, kiről beszéltek. Ki másról is beszélhetnék, hisz a jelenben túl sok közös ismerőssel nem rendelkezünk.
- Azt mondta, rutin felkeresés. Mert hogy meghalt. És bár szívleállást állapított meg a boncász, egyre több bulidrog terjed, és rá sózták ezt az unalmas melót. És hogy velem látták, velem távozott a múltkor. És hogy mit tudok róla, szedett-e valamit, én szedek-e valamit. Mert ha igen, hamar álljak le vele - magyarázom egyrészt hitetlenkedve, mert hát hol van nekem annyi pénzem, hogy ilyenekre költsek. Másrészt egyre zaklatottabban, hisz nem igazán tudom hova tenni a dolgokat, nem tudom összekötni a képeket, vagy is inkább leszűrni a valóságot és az álmokat.
És mintha csak attól várnék megoldást, újabb becses korty öblíti le száradó számat. Elsőre szinte felkaparja a torkom, megborzongat, elterül gyomromban. Tudom, hogy most jó lesz, tudom, hogy eltompít, kábít, meseszerűvé teszi idővel a dolgokat. És bár tudom, hogy a holnap utálatos, most akarom azt a lebegést, nemtörődömséget.
- Még mielőtt jött a zsaru, álmodtam. Vele...Többször... Láttam ahogy holtan fekszik ott. Pontosan ott, ahol a fénykép készült róla. Minden pontosan olyan volt, mint azon a nyamvadt képem, Jeremy! Még az a ronda, penészessé rothadt szendvicsdarab is a kuka mellett, mert valaki képtelen volt beledobni! Mindent! - csattanok fel zaklatottan. Hogy miért az a nyamvadt kaja maradt meg bennem? Persze a hulla jelenlétén kívül? Fogalmam sincs, olyan abszurd az egész. Az egész, tényleg az egész. Hogy hullával álmodom, és kiderül, nem csak álom volt.
Zavartan, zavarodottan emelem Jeremy-re újfent a tekintetem, szavak nélkül sugározva a kérdést felé: "Mit tettem, amiről nem tudok?"

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Vas. 7 Jún. - 20:37

Andie & Jeremy

Azért van bennem így is egy nagy adag idegesség. Ez van, ha az ember tudja, hogy rosszat tett, még ha igazából ettől függetlenül jogosnak is érzi a dolgot, mert az a nagy helyzet, hogy ha visszacsinálhatnám... akkor sem tenném. Az a fickó tényleg nagyon kihúzta nálam a gyufát. Egyszerűen nem tehet ilyet valakivel és főleg nem hordhatja ennyire magasan közben az orrát, mert azt nem fogom csak úgy jó néven venni, ez teljesen biztos. Ha nem én, hát más tette volna el idővel láb alól és lehet, hogy az durvább lett volna számára. Akkor már talán jobban jár, hogy a könnyebb verziót kapta meg tőlem nem igaz? Persze ez sem kellemes, de legalább gyorsabban lezajlik, nem olyan, mint amikor egy durva verésbe halsz bele, vagy mondjuk egy gyomorlövésbe... az azért elég pocsék lehet, még ha én nem is voltam áldozata soha sem ilyesminek.
Ezért van, hogy amikor nyílik az ajtó és egyből nekem szegezi a kérdést az első pár másodpercben nem is tudom, hogy mit mondjak rá. Én egy könnyed "Szia, mi a baj?" típusú kezdésre készültem és ezzel ezt olyan lazán nyomta vissza a torkomba, mint annak a rendje. Tovább lépni belőle pedig jelenlegi frusztrált helyzetemben igen nehéznek tűnik.
- Öhm... hát... meg van, csak gondoltam, hogy még sem nyithatok rá csak úgy... bármikor, meg mi van, ha... tudod épp nem alkalmas. - azért még sem vagyok az anyja, vagy a pasija, csak egy barát és egyáltalán nem biztos, hogy jó néven venné, ha mondjuk zuhanyozás közben nyitnám rá az ajtót, vagy amikor nagyban énekel a szoba közepén és asztalon táncol, hogy jól érezze magát. A lakásod mégis csak magánszféra, és talán csak szimplán nálam maradt az a kulcs vészhelyzet esetére. Aztán már a nyakamba is veti magát, amitől persze csak belül még kellemetlenebbül érzem magamat. Zavartan lapogatom meg kicsit a hátát, hogy aztán, amikor hátrébb lép, akkor én is elengedjem őt, és beljebb lépdeljek. Jól esik az ölelése, de ettől még az alap érzés megmarad bennem. Azt mondta, hogy ne folyjak bele az ügybe és most fogalmam sincs, hogy miért hívott ide ilyen hirtelen, hogy mi az a rendkívül fontos ügy, ami miatt beszélnünk kell egymással. Pedig biztosan fontos, ha egyszer sürgősen hívott ide, a hangjából bőven érezni lehetett.
Beljebb lépdelek hát, már azért jobban otthonosan mozogva, mint legutóbb, főleg hogy most még rendes fény is van és nem kell hunyorogni sem, hogy be tudjam lőni, mi hol van.
- Úgy látom te már iszogattál, de... nekem elég lesz valami könnyedebb, ami épp kéznél van, akár a víz is. - mosolyodom el végre. Nem vagyok én kifejezetten válogatós, jó nekem a víz, vagy a gyümölcslé is, nem is tudom, ami épp a keze ügyébe kerül egyszerűbb, vagy ami ki van bontva. Amúgy is sokkal jobban érdekel, hogy mi a gond, de egyelőre még várok. Kabát nincs rajtam, kint is elég jó az idő, maximum a cipőmből bújok ki, ha szükséges. E miatt kap egy kérdő tekintetet, mert legutóbb ilyesmire nem nagyon figyeltem oda. - Tudod, hogy lassan megesz a kíváncsiság igaz? - nem akarom faggatni azonnal, de hát a fenébe is ő hívott fel ennyire aggódó hanggal, szóval mégis csak érdekel, hogy mi a fene van, hogy mi az ami ennyire sürgős, kétlem, hogy csak szimplán előléptették.

♫ Cry me a river ♫ ♦ Ruha ♦ Mit tettem?

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete Szer. 3 Jún. - 15:04

Horrorra akadva

Még alig ittam egy pohárkával, vagy inkább féllel, még is szinte már elbódulok. Persze nem a bevitt alkoholtól, inkább attól a különös elbambultságtól, ahogy a pohárban ide-oda lötyögő aranyló folyadékot figyelem. Mintha csak játszanék, azt próbálgatva, meddig tudom megdönteni a poharat anélkül, hogy kiönteném belőle a drága nedűt.
De nem azért csinálom, mert ennyire nincs dolgom vagy gondom. Pont azért, hogy eme egyszerű, időpocséklásnak minősíthető cselekedettel kössem le, vonjam el a figyelmem. Mint egy gyerek az iskolában, aki képes szinte órákig bámulni az ablakba ülő madarat, inkább, mintsem egy szót is felfogjon abból, amit magyaráznak neki. Nem túl érdekes, nem túl érdekfeszítő tett, de még is valami más, más, mint amit felfogni akarnánk.
Merengésemből a kopogás rezzent ki, és meg is, az eddig játszott italból néhány csepp a kezemre csurran. Ez még a jobbik eset, onnan egy szempillantás alatt nyalom le, míg a szőnyegből ki kellene mosni, hogy a szoba ne birtokoljon olyan szagot egy idő után, mint egy kisebb kocsma.
Az ajtóhoz menet rángatom kissé lejjebb a fehér felsőm, igazítom felcsúszott sortomat. Elnyűtt, itthoni darabok, de itt miért is akarnék parádézni?
Hajam is szabadon, kissé árnyékolva arcom, igaz, most nem foltjaim takarom, inkább az árkokat a szemem alatt, a kimerültség és aggodalom barázdáit a szám körül.
- Jeremy... Hol a kulcsod? - szegezem az érkezőnek a kérdést, mintha megbeszéltük volna, hogy nyugodt szívvel használhatja, mintha nem érteném, miért is nem tette. Aztán egy vállvonással intézem is a dolgot magamba és vetődöm a nyakába. Na jó, azért nem a szó szoros értelmében, de tényleg annyira örülök, hogy itt van, hogy láthatom, hogy végre egy biztos pont segít majd elhitetni magammal, nem tettem semmit, az egész csupán a gonosz véletlen egybeesések játéka, és én csak a vétlen szenvedő alany vagyok. Vagy pusztán túl élénk a fantáziám, és összeesküvés elméletekhez hasonló ötleteket, lehetőségeket fabrikálok magamban.
- Bocs.. Gyere beljebb - engedem el pironkodva, és tessékelem is bentébb. Talán már ismerős neki a járás, főképp mert most nincs elsötétítve az ablak. És a szoba is kissé rendezettebb, csak néhány könyv árválkodik az asztalon, megy egy füzet. Még hátra van néhány vizsga, de a többi már pihenőszférában, eldugva a szekrényben.
- Örülök, hogy eljöttél. Iszol valamit? - kérdem, az asztalon árválkodó poharam felé bökve. Persze nem muszáj neki alkoholost, van még kólám és gyümölcslevem is. De ha már szem előtt a konyak, hülyén jönne ki, ha nem kínálnám meg vele.

Andie & Jeremy

Hiba volt tudom... utólag tudom. Na nem az a része, hogy meglátogattuk azt a fickót, még csak nem is az, hogy Andie kérésével ellentétben megkértem Nathant, hogy segítsen ennek az egésznek utána járni. Nem... az volt a hiba, hogy elborult az agyam és képtelen voltam ellenállni a késztetésnek, hogy végezzek vele. Egyszerűen nem ment... amiket mondott, amiket még majdhogynem kárörvendően képes volt kiejteni a száján... finoman szólva is felháborító volt. Mintha tényleg nem érdekelte volna. Létezik még ilyen ember a földön? Az a baj, hogy igen, hogy van, amikor valaki ennyire nincs rendben fejben, hogy úgy érzi hatalma van valaki felett, csak azért, mert az nála lakik, vagy mert gyengébb nála, csak mert nő. Nem vagyok képes elfogadni, hogy megütötte őt, azt pedig főleg nem, hogy többször is és úgy gondolta ez normális, hogy joga volt hozzá, mintha csak a szolgája lett volna, akivel bármit megtehet. És az a... vérlázító nevetés, miközben mesélte a piszkos kis részleteket, csak mert azt hitte, hogy nem tehetünk ellene semmit, mert túl sokan veszik közül és úgy sem eshet baja egy tömött helyen... A fenéket! Nathan nem esett volna neki ott, de akár ki is rángathattuk volna, de én képtelen voltam azt hagyni, hogy akár addig eljussunk. Elég volt csak akarni... és a fenébe is akartam! Talán tudom, hogy hiba volt, hogy kioltottam egy életet, de a francba is nem izgat! Az a kis rohadék megérdemelte, és nem lehet tudni mikor tette volna meg újra. Mi van, ha épp megint erre szottyan kedve? Mi van, ha összefutnak csak úgy az utcán, és nem tudja megállni, hogy ne kössön belé, vagy a régi emlékek miatt ne rúgja fel? Nem hagyhattam, mégis csak Andieről van szó. Eleget szenvedett már és én nem akarom, hogy még többet szenvedjen egy ilyen alávaló kis aljas seggfej miatt.
Mindezek után a megcsörrenő telefon, a hangja... finoman szólva is pánikba ejtett. Először persze, de azóta sikerült magamnak megmagyarázni, hogy nem tudhatja, mégis honnan tudhatná egyáltalán? Nem tudhatja sehonnan sem... hiszen ez nem olyasmi, amit címlapokon közölnek. A legjobb esetben is a helyi halálhírek között, de nincs gyanúsított, maximum úgy vették, hogy leállt a szíve és ennyi... nem volt konkrét bűntett, épp ez a szép ebben. Szóval azok után, hogy kocsiba pattantam sikerült lenyugtatni magamat, hogy nincs gond, talán csak valami másról van szó. A munkahelyén valami zűr, amit el szeretne mondani, vagy... bármi lehet, erről az egészről nem tudhat semmit sem. Beszélünk kicsit, olyan leszek, mint mindig és nem fog rajtam látszani egy pillanatig sem, hogy valami nincs rendben velem... ennyire egyszerű ez. Nem lesz semmi gond! Ha eleget ismételgetem, akkor így is lesz igaz?
Az ajtó előtt mégis bizonytalanul állok meg. A kulcs nálam maradt, de mégsem érzem úgy, hogy csak simán rányithatnám a saját lakását. Elfelejthette, hiszen sok minden történt mostanában vele, úgyhogy... marad a szimpla kopogtatás. Amúgy sem nyithatsz rá csak úgy valakire, mert nem beszéltünk meg időpontot sem, ki tudja, hogy épp nem valami olyan dolga van-e, aminél kellemetlen lenne, ha csak úgy rányitnék? Simán meg van az esély, zuhanyzik, vagy tudom is én. Ezért marad a pár határozott koppantás az ajtón, és persze mély levegő... Nem lesz semmi gond! Nem tudhat róla.

♫ Cry me a river ♫ ♦ Ruha ♦ Mit tettem?

Horrorra akadva

Olyan szépen telt az idő. Már-már hihettem volna, hogy az élet lehet olyan, mint a filmekben. Na jó, egy gyatrább, nagyjából D-kategóriás filmben, hisz sehol a nagy vagyon, a hős lovag, a semmiből előtűnő hírnév vagy tehetség. De attól még egész szép kezdett lenni. A meló ment, a jatt barátságos volt. A vizsgákat apránként, de kezdtem letudni és egész sikeresen. A nap többnyire kisütött, már érzékeltette, hogy jön a nyár, hogy hamarosan kiülhetek a parkba, vagy épp elmehetek valami strandra, tóhoz, attól függően, mi fér bele a szűkös költségvetésbe. És persze ott volt Jeremy is. Olyan jó volt végre valakire tényleg barátként gondolni. Őt hívtam fel, ha sikerült a vizsga, gyermekmód neki számoltam be arról, mit húztam, mit milyen frappáns választ adtam vagy épp a tanár miként reagált. Pedig tudom, hogy a szakzsargon jó részét nem érti, és igazából csak baráti udvariasságból hallgat végig. De olyan jó, hogy végre valakivel így tudok beszélni! Persze előfordult, hogy nem értem el, ő sem lóghat feszt a telefon mellett, és én is csak szüneteimben tudtam próbálkozni, főképp mert a lakásomban nincs. Azt már tuti nem tudnám fizetni. De akkor is...
De ez nem egy film, még csak nem is egy mese, így a hepi end még nem ért el. Azt is tudom, mikor jöttek a fellegek... Az a ruha, az emlékek. Az első éj a rémálmokkal. Olykor vannak különös álmaim, felbukkannak a suliban látott arcok, vagy a vendégek közül néhány számomra teljesen idegen környezetben. De ezeket betudom annak, hogy az agyam így próbálja feldolgozni a sok ingert, ami napközben ér. De ez más volt. Pokoli, sötét, pocsék és rettentően ijesztő. Aztán újabb éj és újabb. De ezekről nem számoltam be Jeremy-nek, a hangomon átütő zöngéket a fáradtságra fogtam, a sok tanulnivalóra, a pörgősebb műszakokra.
De ma már nem bírtam, a mai események után beszélnem kell valakivel, segítség kell, ami bizonyosságot ad, nem őrültem meg, nem tettem semmi olyat, amiről nem tudok. És csak ő alkalmas rá, csak előtte nem kell már szégyellnem a történteket, csak ő az, akinek nem kell újra elmesélnem, újra felszaggatni a hegedő sebeket, a szégyent.
Ujjaim újfent a pohárra simulnak, elbambulok a benne aranyló ital színében. Az első este után vettem, akkor nagyjából a felét csapoltam le. És ma nagyon vonzóvá vált a másik fele.
Azt ígérte jön, amikor tud. Persze nem mondtam, mi történt, csak hogy muszáj beszélnünk. Beszélnem kell, újra kell, hogy itt legyen, megfoghassam a kezét, átöleljen és elhitesse velem, ez is elmúlik...

Andie & Jeremy

Nem akarom faggatni, a végén még akár véletlenül is megneszelné azt, hogy... nem fogom én ezt csak úgy annyiban hagyni és az azért kockázatos lehet, mert nem akarom, hogy elkezdjen lebeszélni róla. Azt mondta, hogy nem akarja, hogy beleavatkozzak, de... nekem úgy érzem, hogy akkor is muszáj megtennem, mert mi van akkor, ha mégis újra ilyesmi történik? Bármikor lehet a jövőben nem igaz? Mi van, ha az a fickó megtalálja, vagy véletlenül fut vele össze máshol és... megint ilyen állapotba kerül? És nem csak a fizikai része számít. Pont azért sírt ennyire, mert érthető módon ez az egész lelkileg nagy hatással van rá. Megverték, megalázták, szenvednie kellett, kimaradni a munkából... hazudni. Egy ilyet nem úszhat meg valaki, csak úgy gond nélkül, az egyszerűen nem lehetséges, nem fogom hagyni.
- Csak aztán ne az legyen, hogy eddig bírta és most pont én leszek, aki kárt teszek benne. - mert azt azért nem viselném jól, hiszen mégis csak segíteni jöttem és nem pedig még kárt is csinálni, még ha a segítség meg is volt, de mellette kárt is csináltam, az nem valami kellemes dolog.
- Ez nem olyan szívesség, csak... De megértelek és nem erőltetem, remélem, hogy egyszer el tudsz jutni majd lovagolni. - engem igazából ez sosem vonzott annyira, de biztosan meg van az oka, hogy van akinek tetszik. A lovak szép állatok, de inkább csak úgy... távolról, vagy mondjuk képen, mint sem szemtől szembe. Úgy valahogy olyan nagy és rémisztő fejük van, vagy hogy is mondjam, de persze ha neki ez a vágya, akkor én nem fogom róla lebeszélni. Segítenék is akár, csak hát azt nem engedi, de... remélem, hogy tényleg lesz idővel lehetősége rá, hogy elmenjen. Sok álma van a magunkfajtának, csak az évek során megválunk tőlük és feladjuk őket, de nem szabad mindet, mert ha már egy álmod, vagy célod sem marad... akkor értelme sincs igazán élni.
- Dehogy kellene konyak! Kemény környékről származunk, erősek vagyunk igaz? - mert én akkor is így gondolom, tehát nem kell neki semmiféle konyak, csak egy kis erős és kitartás kell, nem konyak, véletlenül sem. A tej jó lesz, az a lényeg, hogy elaludjon és pihenjen egy nagyot, szóval ha netán elnavigál, akkor hozok neki egy kicsit, valami gyors melegítés után. Háziasabb típusú pasi vagyok, szóval szerintem meg tudom oldani a dolgot könnyedén, eddig is magamra csináltam otthon mindent. A kérdése viszont azért mégis csak meg lep. Tudom, hogy most nincs jól, de... nem gondoltam, hogy megkér, hogy maradjak. Végül visszatérve a tejjel mosolyogva ülök le az ágy szélére.
- Nem kell kérned, maradok szívesen, ha úgy könnyebb elaludni. - szépen óvatosan leülök mellé, ha már elhelyezkedett és megfogom a kezét. Tudom, hogy azért kesztyűben nem ugyanaz az érzés, mint rendesen, de... annyira még nem vagyok profi, hogy ezt így meg tudjam tenni, ehhez azért mégis csak több gyakorlás és több energia kell, de... megteszem, amit lehet, és talán idővel ez is lehetséges lesz, remélem legalábbis. - Jól van, majd szépen csendben megyek ki, hogy ne ébredj fel és... reggelre jobb lesz. Jó éjt Andie! - a kezét nem engedem el, csak ha már úgy látom, hogy lassan és egyenletesen veszi a levegőt, no meg persze lazul az ujjai szorítása és óvatosan el tudom engedni. Még egy pillantás... békés és nyugodt az arca és azért ez határozottan megnyugtató látvány, remélem, hogy nyugodt álma lesz és reggelre is így marad majd ez. Az ajtót óvatosan nyitom... csendben távozom, miután a már kihűlt levest becsúsztattam a hűtőbe, jó lesz az még holnap.

♫ For the last time ♫ ♦ Ruha ♦ Are you sick?

Tárgy: Re: Adrienne Meyer albérlete

» Adrienne "Andie" Meyer
» Evan McTaggert albérlete
» Jeremy & Adrienne - Találkozzunk a tigrisnél
» Clarissa és Tony kicsi albérlete